Most populár

2011. május 17., kedd

:(

Szegény kis blog! Úgy sajnállak itthagyni.
Olyan kényelmes vagy. Minden a kezemre esik itt... átlátható, tágas-kényelmes, midnen szépen elfér, nincs vetítés, tiszta sor.
Hűségesen szolgáltál. Most meg itthagylak? Csak mert nem enyém a szerzői jog?

Hiányzol.

...

2011. május 11., szerda

Kösz a halakat, és...

Kedves, drága, szeretett és mélyen tisztelt Olvasó!

Végre összeszedtem magam, vettem a bátorságot és a fáradságot,

új blogba kezdtem.


Sokminden egyáltalán nem olyan jó amott, mint itt, amit nagyon sajnálok - például a betűtípusok egyedi formálásának lehetőségének hiányát, meg azt, hogy nem lehet képet feltölteni egy bejegyzéshez csak úgy - ellenben lehet magas minőségű képeket feltölteni, és amikor feltöltöttem, akkor vetítésként jelenik meg az oldalamon.
Szóval mindig mindennek van jó és rossz oldala.

Miért kezdtem újat?
Kedves Olvasó, ismered a történetemet, tudod, hogy most nagy változás történt, történik az életemben. No meg, prózaibb oka is van: ketté fogom választani a személyes és a szakmai blog részeket. Lesz egy on-line portfólióm - sokan csinálják ezt manapság. És lesz egy másik blog, egy tiszta lap....
Ezt már akkor meg kellett volna tennem, amikor idejöttem Londonba, de akkor még az az iciri-piciri kapaszkodó sem maradt volna meg, ami így megvolt... Ez a blog volt talán az egyetlen dolog, ami 'ugyanaz' volt az életemben a változások nagy vihara közepette...
Ez a blog már telítődött mindenféle energiával, történetekkel - történelemmel. Dániával.

London új fejezet. Teljesen új. Legalábbis sok tekintetben.

Talán egyideig még fogok ide írogatni, ha olyasmi jut eszembe, ami ide tartozik...

Fura dolog ez... Befejezni valamit, búcsút venni valamitől.
Valami lezáródik.
Egy kis halál.
Érdekes dolog a részesének lenni... Itt-most, épp befejeződik.
Hálistennek ez a blog nem fog feloldódni a semmiben - legalábbis remélem, hogy még egy évig legalább itt marad... Amíg lesz időm kimenteni....
Mert a blogger, vagy blogspot motorja a google és a g-mail, és ezek a ravasz gazfickók igényt tartanak a szerzői jogokra, vagyis minden, amit ide írtam, az ő szellemi tulajdonuk.
De majd jó fityisz lesz...
Még azt se engedték, hogy a google-ad-okat használjam az aoldalamon...Nem engednek pénzt keresni. Gazemberek. Ellenben odaát, a "másik oldalon" enyém a szerzői jog.
Ami még más lesz talán, mint itt, az csak maga a szándék, hogy egy kicsit még inkább irodalmi igényességgel írjak... Bár nem tudom, mennyire fogom tudni tartani magam ehhez, mert ennek a blog-írásnak megvan a maga varázsa, szokása bennem, és inkább hasonlít élőbeszédhez, mint irodalomhoz... De azért majd igyekszem.

Szóval, mint mindennek, a "halálnak" is vannak jó és rossz oldalai. Az elmúlás kicsit szomorú, de valami új születésének a jele.
A halál helyet ad valami újnak, valami másnak, valami eredetinek...
Legalábbis remélem.

Nem kell aggódni - bár sokat változtam, azért még mindig sokszor, többnyire túlságosan "én vagyok"....

És ami a legfontosabb: nagy örömömre szolgálna, ha odaát is velem maradnál, kedves Olvasó!
Mi több, kérlek, maradj velem! És köszönöm az eddigi támogatásodat! Nélküled nem volna értelme az írásnak.


Köszönöm, hogy megoszthattam.
Szeretlek.
Nagyon szeretlek.

...viszlát!

Test with Christel



Margóra

2011. május 10., kedd

work-a-bit


live fast
die young

©Andi Tajti


(nemszeretemaszemöldököt,
deasztájlisztokmindig aztcsinálnakamitakarnak)
















(a blogspot sokat ront a képminőségen.......grr.)

2011. május 9., hétfő

Grafománia - áldás vagy átok?





Süt a nap, meleg van. És hétfő.
Nemsokára indulok melóba. Bringával. ( Íme a bringás szerkó, a hiper-szuper 80as évek-turkis-szoknya. Csak sehogy se férek bele a photo-boothba.)
Holnap fotózás. Egy végzős csaj valamelyik itteni fotós fősuliból megkeresett, hogy szeretne velem dolgozni - divatanyagot lövünk. És ki leszek állítva ha minden jól megy, kétszer is, mert egy sráccal már dolgoztam, aki most végzős - bár az művészet volt, és inkább vizuális kommunikáció; grafika+fotó ötvözete. Jó lesz. Apropó, Eugene. Mert így hívják, és amúgy Szingapúr az ő becses eredetének helye. Tegnap vele álmodtam, és leírtam neki másnap az álmom, mert ő meg, pont, mikor vele álmodtam, lájkolta valamelyik linkemet a fékbúkon - mondom, micsoda véletlen. És többek között azt álmodtam róla, hogy mindeki ott volt, csak ő késett, de mégis én vele akartam dolgozni. És itt jön a vicces rész: erre azt válaszolta, hogy az azért nagyon durva, mert neki a személyiségében ez az egyik legnagyobb hibája, amit utál is, hogy mindig késik. Durva. Durva. Vannak jós-álmaim....Mert előtte én ezt nem tudtam róla - csak a prodzsektjéről beszélgettünk, mikor együtt dolgoztunk...Erről a tulajdonságáról nem tudtam. Csak a tudatalattim - ezek szerint.









Viszont az azelőtti napon, meg mára virradóra is Opennel álmodtam. Elég sokat álmodok vele, mióta itt vagyok. Egész sorozat, különféle furcsa, és eléggé random történetekkel. Egész vicces kalandregény lenne belőle.

Háth, mindenesetre az is érdekes, hogy velem mi történik. Nem is értem, csak lesek. Vágódeszkáról kajálok. És elszontyolodok, ha nincs a töröknél Puck. Amúgy szokott lenni, de pont tegnap realizáltam, hogy megkaptam a fizetésem, így hát bementem a törökhöz (mert egy török midnenhol van - itt is), mert náluk lehet a legjobb dolgokat venni - rendes kaját, nem csak ilyen angol fosokat. De például a múltkor, mikor nem volt pénzem, akkor volt Puck, gondoltam, ha lesz fizum, akkor veszek, erre most elfogyott.
És végre vettem fémdobozos török earl greyt. Mármint olyan tea, amit a Fekete-tengernél termesztettek, és valami török cég dobozolta. Egész jó.

Minek is ültem le írni?
Tuti-jó ez a grafománia...

Ja, igen, csak elgondolkodtam, mi vezetett engem ide Londonba, és hogy minek, amikor nem is érdekel "ez az egész", de valamit mégis csinálni kell, és akkor már jobb, ha az ember valami olyasmit csinál, ami közel áll a szívéhez -
és meglátogattam 4 ügynökséget a múlthéten, és mindenhol azt mondták, nem illek bele a profiljukba, de amúgy ne adjam fel, jó lesz az, hozzámvágtak egy listát a megbízható ügynökségekről, és mondták, hogy ahhoz ragaszkodjak. És volt egy ügynökség, ahol még a képeimet se nézték meg: megkérdezték hány éves vagyok, megmondtam, és azt mondták, akkor nincs remény, túl öreg vagyok én már ehhez. Na, tessék.
Mindegy, nem adom fel. Nincs olyan, hogy valaki nem alkalmas. Hát most tehetek én róla, hogy 16 évesen nem így néztem ki, és nem volt ennyi eszem se? Tehetek én róla, hogy 27 évesen nézek ki úgy, ahogy köll? És ez csak egyre jobb lesz.... Szóval ne jöjjenek nekem azzal, hogy öreg vagyok ehhez, mikor 30-40 éves emberek is modellek. Jó-jó, máshol, igen. Én meg hiába vagyok ennyi idős, csak 20-nak nézek ki - szóval kb patt-helyzet.
De már a fotós barátomat, aki az Elite-nek dolgozik (ez nagyon menő), beizzítottam, hogy segítsen nekem, és mondta is, hogy fog - majd együtt kitaláljuk. De tegnap még a kislányával vakációzott valami erdőben a tengerparton, és talán most jön vissza, és vakáció után az emberek elfoglaltak, de azt mondta, hogy ha barátoknak segíteni kell, arra mindig szakít időt.

De most minek folyjak bele a nyamvadt kapitalizmusba, mikor az nem jó.
De az is jó, ha belefolyok - mert minden úgy van jól, ahogy van. És az, hogy velem mi van, az a nagy egészet tekintve alig számít valamit. Az, hogy az emberiség mint faj fennmarad-e, az se számít. Mert ha nem, akkor csak ennyi: "Megpróbáltuk, nem ment, majd megpróbáljuk valahogy máshogy." Semmi nem számít semmit, és minden úgy jó, ahogy van.

De legalább kezdek valamit az életemmel...
Legalább király vagyok.
Nyííí.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szeretlek.
Viszlát.

2011. május 7., szombat

Mmmuah!

Kedves Olvasó,
most csakis azért jöttem, hogy elmondjam:

szeretlek.

_______________

I'm not high,
I'm not down,
I just know exactly what to do and how to do it.

_______________

Good news:
recently I'm in love with myself.

_______________

És szeretni akkor dicsőség, ha nem könnyű...



Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.

2011. május 4., szerda

:] Nyííí (Barney szokta ezt, mikor tükörbe néz)

Barney vicces, önmaga karikatúrája.
Barney-ról néha érdemes példát venni.
Barney király.
"Ha szomorú vagyok, tudjátok, én mit csinálok?
Hát dobom a szomorúságot, és inkább király vagyok. Bezony."
/Barney. How I met your mother/

Na jó, félig viccelek. Barney egy hiper-sérült személyiség. De élni tud.

...az ember előbb-utóbb mindenhez hozzászokik...- ezt nem győzöm elégszer gondolni/mondani...

London kezd kevésbé barátságtalan lenni.
Mondjuk még mindig nem keresek valami jól, de fenntartom magam.
Tevőlegesen teszek azért, hogy elérjem a rövid-közép távú célomat. Még ha visszautasítással és rossz élményekkel is jár néha - legalább lelkiismeretfurdalásom nincs, mert én mindent megteszek. (És még mennyi minden tennivaló van! - Nem unatkozom.)

Szóval, most, hogy kezdem megismerni az utakat, a távolságokat, végre van időm néha bámészkodni, nézni a házakat, a kerteket, parkokat. Ma felültem egy double decker tetjére és páholyból néztem az életet... Nem is olyan rossz.

Nomeg, történik mindenféle vegyesen: jó is, rossz is.
A főnököm megőrült - nem csoda, szegény...épp meghal az anyukája. Ellenben ettől függetlenül nem kéne, hogy nekem öt napig ne adjon melót. Mert ehéten ez van. Mondjuk előtte meg látástól-vakulásig volt. Úgy látszik, kampány-szerűen robotolok és szünetelek. De most, hogy van ez az 5 szabadnap - hát, persze nem tudok a seggemen ülni. Mindig menni kell.

Tegnap hajmodell voltam Tony&Guynál - tökjó buli volt. És persze, megint az van, ami változó időközönként, de bizonyos rendszerességgel újra és újra előfordul, hogy szalaitündének lehet azt, amit másnak nem lehet.
A Főfodrászmesterúr nagyon csípett engem. (Én is őt.) Volt vagy 20 csaj/nő. Engem elsőnek kiválasztott "advanced cut"-ra, mert ugye a hajam egy veszedelem. Fodrászok rendszeresen eltévednek benne, szal nem vághatja akárki és akárhogy. Ja, amúgy ez nem egy nagy szám ez a Fodrászakadémia: vagyonokat fizetnek emberek, hogy tanulhassanak, és oda tulajdonképp bárki bemehet és levágják 5 fontért a haját - merthogy aki oda bemegy, annak a fején tanulnak a mesterfodrász-tanoncok. Nekem ingyen vágták. (Miért? Passz..) Ilyen 30 körülieket kell elképzelni a világ minden tájáról. Engem egy Dél-koreai nőci vágott, aki amúgy Seattle-ben él és fodrászkodik. Nade ahová ki akarok lyukadni, hogy ez elvileg csak vágás volt. Mindenki másnak -
hatásszünet.

Pedig voltunk páran, akik színt is akartunk. És a Főmesterfodászúr elintézte nekem - csak nekem. ("I'll figure it out for you Sweetie.")
Így aztán most körülbelül 100 angol fontot hordok a fejemen. Egy Tony&Guy stílust.
A kolorista volt a legviccesebb. Asszem cső meleg volt, vagy legalább metroszexuális, a rossz, affektálós fajta. Aki túl sok. Akinek 80-as évek dzsordzsmájkül frizója van és sárga, tükröződős, átlátszós 80-as évek Ray Ben pilóta-napszemüvege, meg ing-nyakkendő, bokanadrág makkos cipővel. Nagyon funky volt. De asszem, ő nem bírt engem. Viszont amit a hajammal csinált, az eszméletlen. Sose volt még ilyen ...groovy a hajam. Kérdezte, mit akarok. Ráböktem egy képre a falon: "Valami olyasmit - imádnivaló vöröses-rózsaszínes-eperszőkét." Erre azt mondja: "Did you say pink?!" Mondom, igen. De csak lájtos. Kurjantott egyet, eltűnt pár perce, és visszatért három tálkával, amiben tökélyre voltak keverve a színek meg a peroxidok, és olyan tónusokat meg átmeneteket tett a fejemre, hogy nem győzöm bámulni. Gyönyörű. Stílusos. Finom. Van mélysége, textúrája, fénye. Imádom.
Vágás közben kérdezgettek a hajamról, és a Főmesterfodrászúr, aki mellesleg lenyűgöző személyiség, nagyon értette a bajaimat a fizimiskámmal, és most úgy van levágva, hogy ha elalszom: jó, ha fúj a szél: jó, ha széttúrom: jó. És odaadta a névjegyét (ekkor megtudtam, hogy ő Bill, International Artistic Director), és azt mondta, ha bármi van, ha nem tudok bánni vele, ha elkezd nőni, azonnal hívjam. "Call ME sweetie, I'll cut it for you. - Meg amúgyis jó kis modell leszel az előadásainkra." Wáá - ezt gondoltam erre.
Jövő kedden úgyis egy végzős fotós csajnak leszek a modellje, úgyhogy lesz róla kép. Valami tökjó itteni fősulin tanul és a végzős projektjét csinálja, úgyhogy ki is leszek állítva. (És ő keresett meg engem!)
És még amikor besétáltam, még a vágás előtt, még épp csak megérkeztem, ott ült egy végzős fodrász a tanárával, és csak úgy kiszúrtak engem, hogy ráérek-e pénteken, mert lesz egy show, a végzősök show-ja, és kéne nekik egy modell. Hát, mondtam, hogy szerencséjük van. Erre mondták, hogy az fantasztikus, mert bírják az arcom. Hogy most csináltassam csak meg a hajam, és pénteken reggel 9-től este 5-ig számítanak rám, és lesz sztájling meg smink meg minden kutyafüle. Na, erre megijedtem, hogy akkor kell-e tudnom-e catwalkolni -e. Mondták, hogy nem. Szóval pénteken is Tony&Guy modell leszek. - Persze ezekért még semmit se fizetnek. Majd ha lesz új lookbook. (Könyv.) És abba bele akarnak tenni, na akkor majd már talán fizetnek.
Ja, szóval minden kezdet nehéz.
De ezt legalább élvezem - minden egyes pillanatában.
A fagyizást már nagyon unom. Könyökömön jön ki a fagyivirág. Amíg még kihívás volt, addig jó volt... De már nagyon nehezen tűröm. Pedig alig két hónapja csak!
Jobb szeretem a parkokat, meg háztetőket, meg fényeket, az utazást/bringázást, az érdekes embereket, fotósokat, sztájlisztokat, sminkeseket.....

És még vagy 4-5 fotózás képeit várom. De nem minden fotós atomanti az utómunkában...

Ilyenek vannak.

De az még mindig para, hogy a kaján is spórolnom kell... De nem panaszkodom, na.
Úgyis egyszer fent, egyszer lent és a végén meghalunk.

Addig meg élek a lehetőséggel, hogy mosolyogjak a braziljaimmal, és élvezzem a fotózásokat meg a showkat.

(Azért persze még mindig mélyen-szántok... Hogy ez fantasztikus, hogy időről-időre megadatnak nekem olyan dolgok, amik másoknak sok-sok pénzbe kerülnek... És hogy semmim sincs, a világon semmim, csak a kis notebookom, meg 60 fontnyi printem néhány képemről, és egy heti ruházat, meg épp'hogy nem éhezem, ami végülis mind nagy áldás - és mégis sikerül túlélnem Londonban, ahol a legnehezbb élni, és mégis egy igazi Tony&Guy van a fejemen, és még a Főmesterfodrászúr is bír. Meg a braziljaim.)

Királyság.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2011. május 2., hétfő

The House Of Nice People




Ilyen a kertünk (kilátással).
Van benne fügefa. (Második kép.) Kb egy hónap és ehetünk friss fügét a fáról.

London még mindig folyamat napsütéses...


Szóval ez az a hely, ahol először "otthon érzem magam" Londonban. Érzelmileg biztonságban. Főleg az emberek miatt, akikkel lakom itt. Nagyon kedvesek, jóarcok. (Persze az emberek, csak emberek...nem 'jók vagy rosszak'. Ilyenek is, olyanok is. Ahogy az élet. De a braziljaim nagyon bírnak engem. Ez jót tesz. Én is őket.)

Tegnap este házibuli volt.
Itt voltam én, meg a braziljaim, meg az ő kolumbiaijaik, meg egy olasz szociológus. Vicces volt.
Végighallgattattam velük a DXL Shiny Happy Mixtape-et. Táncoltunk a konyhában. Nagyon bírták. Nem gondoltam volna. Még ma is azt emlegették, hogy milyen jó DJ vagyok. Mondtam nekik, hogy csak egy mixtape volt - nem én.

Talán látszik az első képről, milyen zsúfolt ez a London.

-.... az ember előbb-utóbb mindenhez hozzászokik.

___________________

Tanulság:

egyáltalán nem az számít, hogy hol vagy, hanem az, hogy kivel(kikkel).

Sajnos az sem számít, hogy kivel szeretnél lenni.
Az számít, hogy elfogadd azt, ami adatik és vedd észre azt, ami jó.

(Nemrég olvastam: "Happiness is when you start realizing how good things really are." - És hozzáteszem: - and nothing else... ... ..., Sadness is when you focus solely on the bad things in your life... ... ... And the time comes when you really have to start focusing on solely the good. And eliminate the thing and people that cause useless drama. - Sokat tanulok a braziljaimtól. Nem abból, amit mondanak, mert nagyon egyszerűek. Hanem, ahogy élnek - mert nagyon egyszerűek. Náluk nem divat szomorkodni...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

2011. április 30., szombat

Kathryn Schulz: On being wrong | Video on TED.com

Kathryn Schulz: On being wrong | Video on TED.com

Kúl

Kúl nap egy kúl baráttal.

Háromkor találkoztunk Camden Tube-nál A Családfakutatóval, aki jóbarátom Vraa Hojskoléból, és itt van AIESEC-elni, mert megnyert valami versenyt. (Az egy egyesület, felsőoktatásban tanuló hallgatóknak és azért hozták létre közvetlenül a második világháború után, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő - mégpedig úgy akarják ezt elérni, hogy az országok fiatal értelmiségijeit összehozzák, hogy imserjék meg egymás kultúráját és a háború helyett megértés, szeretet és barátság urlakodjon az országok között.)

Na lényeg, hogy háromtól este tízig be nem állt a lepénylesőnk. Annyira rég találkoztunk - két éve, de olyan, mintha csak pár hónapja lett volna... Megint megfejtettük a világot. Ezt még ott Vraaban is szoktuk.
Ücsörögtünk Camdenben a kanális partján a napsütésben, jöttek-mentek a gondola-szerű hajók, néha fűszag terjengett, néha megjelentek vicces emberek vicces ruhákban (egy egész embernagyságú Scooby-doo kutya is arra jött, meg egy neonnarancs tüllszoknyás fiú - a "miazistenvan veletek srácok" tipikus esete), aztán meg épp egy aggódó hajóskapitány orra (vagyis hajóorra) előtt egy nagyon ronda transzfesztita (full fekete cuccban, necc harisnyában, fekete kisestélyiben) beleugrott a kanálisba, majd nem tudott kimászni, mire a hajós még aggódóbb arcot vágott, aztán a sokadik próbálkozásnál a hátam mögött ülő Jay kinézetű fiú (mármint a Néma Bob-féle Jay) felugrott és partra segítette a teljes harci díszében csurom vizes tranit, aki teljes, és erős férfihangon körülbelül hatszor köszönte meg szépen a segítséget a vékonyka, hosszú szőke hajú, baseballsapkás srácnak.
De mi csak beszélgettünk.
Sokmindenről, órák teltek el, elzsibbadt a seggünk.
Aztán előkerült a kolbász.
Hatásszünet.
Paprikás kolbászka baguettel - ezt már egy háztetőn fogyasztottuk el, ahová elsétáltunk, Angel városrészben.
Onnan ismertem a háztetőt, hogy voltam ott egy fotózáson - gondoltam, egy turistának, aki először van Londonban, érdekes lehet Angel és egy londoni háztető.
És ettük ott a kolbászt a sötétben, a csöndben, a város zaja alig hallatszott föl, fújt a szél kicsit, lehűlt a levegő, megfejtettük a világot, és egyszercsak hirtelen ott termett egy tüzijáték a fejünk fölött - csak nekünk, csak ott, csak akkor.

Jó kis nap volt.
Odabringa, visszabringa, egy jóbarát, magyar kolbász, tüzijáték.

(Azért voltak árnyoldalak is, de arról most nem írok, olyan jó nap volt.)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

2011. április 28., csütörtök

Csak egy szokásos reggel

Reggel.
Napos, szeles.
Lemászni a konyhába, konyhából a kertbe, kiülni, kávé-cigi. (Naponta egy, maximum kettő szigorúan.)
Már vagy három-négy hete napsütéses a London. Össz-vissz egyszer esett csak. Szerencsés.


És a kertben ücsörögve, a kávé-cigi fölött, nézni, ahogy vonulnak a kis fehér bárányfelhők... és megint: Dánia-honvágy.

És az elutasítottság, a "sajnálkozás a kiömlött tej felett", mert ez a bölcs nem tudja, a kárt hogyan üsse helyre... Mert ezt a kárt nem lehet helyre ütni.
Érthetőbben: ami volt, elmúlt, és sosem jön vissza. Pedig jó volt. A legjobb...

De én kúl vagyok. Abszolút a legjobb. Legalább.
Csak minek.

Na mindegy.

Megint túl sokat kezdek gondolkodni és így, írni is.

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.

..talán egy kicsit megéri..

...mondjuk ha másért nem, azért, mert végre abbahagyom a bizonygatását annak, hogy király vagyok... Mert lassan rájövök, hogy tényleg király vagyok... Hogy nem kell bebizonyítanom ezt sem maganak, sem a világnak...senkinek.
Mert én vagyok a legjobb. (Összehasonlítás nélkül.)

És aki máshogy gondolja, egyen kefét.

(Azért a modellkedést mégiscsak szeretem...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.

Szóval megéri??

Nekem megéri végigküzdeni ezt? Megéri arra menni, amerre menni akartam régen, és amerre most végre megyek?

downside

Tudjátok, milyen iszonyúan kemény ez??! Fogalmatok sincs róla... A leghalványabb se lehet.... Csak annak, aki megpróbálta már ezt... Ezt, itt: Londont, egyedül.

Amikor úgy érzed, egyedül vagy az egész világ "ellen", egyedül, mint a kisujjad; nincs, akire támaszkodhatnál, saját kezedben a sorsod - egyes-egyedül. Tiéd a világ, de a világ túl nagy, túl nehéz.
Saját kezedben a sorsod, teljesen - ez elképesztő, iszonyatos szabadság - és ezért: iszonyatos teher.

Mit fizetsz érte?
Mindent.
Mindenedet elveszted, mindenedet eladod, odaadod érte - és fogalmad sincs, hogy megéri-e. Fogalmad sincs, hogy a végén nyersz-e. Lövésed nincs, hol fogsz kikötni.
Megváltozol. Örökre. Sose leszel már az, aki voltál. Megleled-e újra a békét? ...sose lesz már semmi sem olyan, mint amilyen volt: tudatlan és békés, vágyakozó és álmodozó. Keményen fizetsz az álmokért...a szabadságért...azért, hogy a sorsod a kezedbe vedd...

Kicsi vagy, egy porszem, még annál is kissebb, egy hangyafing. Senki nem tudja a neved, nem tudják, hogy létezel, és senkinek nem hiányoznál nagyon, ha holnap agyonlőnének Brixtonban.

A jövő kifürkészhetetlen. De persze, kockázat nélkül nincs siker.

____________________

Tudjátok, mennyire iszonyúan nehéz ez?
Fogalmatok sincsen. Elképzelni sem tudjátok.

Amikor ennél, de egyszerűen nem engedheted meg magadnak a jó kaját, csak a pitát, meg az olcsó mélyhűtöttet, azt is csak ünnepnapokon.
Amikor öt órát elvesztegetsz az életedből a nagy büdös semmire, mert egy izé, ami ügynökségnek álcázza magát, hazudik, behív castingra, majd kideül, hogy kamu az egész, de mire kiderül, addigra már másfél órát vártál. Nem beszélve a pénzről, amit az utazásra költöttél - mert ugye csiniben kell lenni, és frissnek és üdének.
És akkor kulloghatsz haza éhesen, sikertelül és egyedül. És nincs, akit felhívhatnál, mert a fele nem ér rá, a másik fele meg el van utazva az ünnepekre, amit te munkával töltesz.

__________________

És azt mondják nekem: szuperkemény vagy, bátor, erős, nagyszerű. De minek, kérdem én. Megéri?
Nem tudom, megéri-e. Ez a legnagyobb baj.

Ma ott az üres várakozásban, éhesen, arra gondoltam, az az idő, amit Dániában töltöttem, az volt a legjobb... Boldogabb voltam ott, mint előtte, vagy azóta... A sok fájdalom ellenére is...

Olyan, mintha kétfelé húzna az egy szívem... Húz az álmaim felé...hogy mit akarok....de nem itt akarom és nem így.... és az álmaim csak jobbhíján maradtak nekem... és sose akartam egyedül ide jönni....sose akartam egyedül lenni itt...


Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.
Szeretlek.

Érdemes elgondolkodni...