Most populár

2007. augusztus 31., péntek

tegnap éjjel hazafelé

(ez egy nyárivers - minőségét tekintve. :) )
______________
bezár a mindennap-tár,
a hús a rúdon nem forog tovább,
öszecsukódik a gyorsbüfé üvegszeme,
remeg a csak-erre-jó néni keze
-elfogadta.
- végülis van betevő, minden napra jut,
reggel hattól - úgy képzelem - este tízig,
a mindig üveg, mindig nyitott szemű
girosz-sütödében úgysincs mire költeni.
esik.
vigasztalan, nyúzott éjszaka,
csak én, csak én megyek vígan haza,
- végülis van betevő, minden napra jut,
reggel nyolctól úgy este tízig,
a mindennap-tárban úgysincs mire költeni.
a HÉV robog velem,
és az ázott-fázott régen várt szerelem.
most jó.
fáradt, boldog éjszaka.
csak én, csak én megyek vígan haza.

2007. augusztus 5., vasárnap

Válaszok, avagy A visszakapott édenkert

Semmi sem az, aminek látszik, és mégis az, vagy inkább még több.
És ez jó.

Megkaptam a válaszokat a miértekre.
Változnom kell. És megéri.

***

Éljen a Coco-loco és a latin ritmusok.
Éljen az ex-dobtanárom, Kovács Zsolti, A Colos.
Éljen Timi és Tomi, de főleg Timi. (Már értem, mit és miért szeret benne annyira Atheosz.)

Éljen a megbeszélés, mint olyan.

És haljon meg, aminek meg kell halnia. A múlt. Mint olyan.

Éljen a jelen. Éljen a visszakapott édenkert.

2007. augusztus 4., szombat

Semmi sem az, aminek látszik?

...talán semmi sem az, aminek látszik. Vagy az, csak közelről más.
Például az anyag. Közelről megszámlálhatatlan sok apró részecske, vagy inkább rezgés csaupán. Bonyolult, összetett, nem peig egy buta, érzéstelen kődarab, vagy éppen fa, vagy föld, vagy fém. Rezeg. Összekapcsolódik, lenyomatokat hordoz...talán még információt is közvetít, csak még nem tudjuk, hogyan...
Szóval egész közelről minden bonyolultabb, mint messziről, kívülről.

Kapcsolatok...
Minden változik...ez még nem volna baj, hisz az élet nem más, mint változás. De tudunk-e együtt mozdulni, együtt változni?

...rongyosra koptathatom a szám, alkalmazhatom a szeretet-módszert: az adást, önzetlenül, és nem várni semmit cserébe, de be kell vallajam: mégis várok.
Ami eleinte automatikusan működik, abból miért fogy ki a lendület, az üzemanyag, ahogy telik az idő? Én miért maradok úgy? Ő miért változik? Én miért szeretem napról-napra jobban, míg ő stagnál? Befelé fordul. Már nem simogat meg úton-útfélen, ahogy régen, ahogy én őt mindig. Én pedig borzasztóan vágyom rá, az érintésére minden pillanatban. És nem látja. Hiába mondom. Hiába teszem - valahol máshol jár.
(Mellesleg most is épp...Egyetlen szó vagy mosoly nélkül...Talán odakint áll egyedül, és a gondolataival van. És nem mosolyog.)

***

Ma Pulán a Szent Efrém férfikart láttuk-hallottuk, méghozzá egy rendhagyó előadást tőlük. Nem voltak épp a legjobb formájukban, de a hangmatéria, ami jön belőlük, az zseniális. Gyönyörű, művelt hangszínek...
Közben Háy János istenes verseket olvasott fel.
Itt jön a lényeg.
Volt egy köztük, ami megragadott. Bár nem tetszett, hogy a vokális zenét beszéd szakította félbe folyton. Az a vers - nem tudom, jól értettem-e, de ha nem, jelen helyzetben nem számít - arról szólt számomra, hogy egy költőért egy istennő jött el. Achát vagy smaragd szemei voltak (már nem emlékszem, pontosan melyik), és hatalma volt. Gyönyörűen fogalmazta meg a költő azt, amikor egy férfi irányíthatatlanul, végtelenül és félelmetesen szerelmes lesz egy nőbe. Ő volt az istennő, aki eljött - teremthetett volna bármit, adhatott volna anyát is - a költő szerint - de nem adott. Nem tudni, elment-e, vagy csak kiszeretett belőle a költő, de kitörölhetetlen nyomot hagyott. Nyomot hagyott - nem a nő, hanem, hogy a költő szerelme tette őt istennővé, és erre a költő nem volt büszke, és nem volt benne öntudat, nem kárhoztatta a nőt, és nem mondta, hogy "én tettelek ezzé". Csak hagyta magát. Nem bánta, hogy ennyire rabul esett, hogy képes volt istennővé emelni önmaga számára egy nőt.

***

Csak egy kicsit több manifesztálódásra vágyom. Több érintésre. Több ölelésre. Mint régen.
Csak arra vágyom, hogy boldognak, és jókedvűnek lássam, tudjam Őt magam mellett.

***

És visszafelé Taliándörögdre, a szállásunkra jövet, ahogy ültem mögötte a motoron, olyan hálás voltam a sorsnak ezért a sok gyönyörű pillanatért, amit kaptam, Vele; a napsütésért, az aranyló szalmabálákért, a zöldekben játszó domboldalakért és rétekért, a szélért, a bárányfelhőkért, a sebességért, a motor hangjáért.
Boldog voltam - Vele, Miatta.

2007. július 26., csütörtök

Ma

Ma, amikor pakoltam a cuccaimat jövő hétre, amit a Művészetek Völgyében töltök majd ZséPével, Anyukám az ajtófélfának támaszkodott, és azt mondta:
- Képzeld el, mi van a Nénjével.
(Nénje, Anyukám nagynénikéje, és én is csak így szólítom, egyébként Erzsi néni, és uszkve 90 éves.)
- Mivan? - kérdezem én, és leállok a pakolással, felhúzott szemöldökkel fordulva Anyi felé.
- Azt hiszem, a lélek készülődik, hogy induljon.
- Igen? - nem tudok értelmesebbet kinyögni, csak ennyit.
- Igen. Ma délelőtt voltam nála, és azt mondja, hogy ő olyan zaklatott mostanában. Azt mondja: "Folyton anyámat keresem, meg az uramat. Anyámat keresem, mert hiányzik. Nem tudom, majd melyik fog eljönni értem." - (Itt közbevágok: biztos mindkettő. És mosolygok. Őszintén.) - És kérdezem tőle, hogy: "Álmában? Álmában keresi őket?" Azt mondja, igen. És gondolom, erről álmodik, hogy hiányzik az anyja, és keresi, aztán felriad. Aztán elhessegeti magától ezeket a gondolatokat. Rosszul alszik. És úgy érzem, már nincs sok idő hátra. Ezt az ember mindig megérzi. Ő maga is, de én is. És látom, ahogy megbomlik az elméje, ahogy kezd befelé fordulni, a saját kis belső világába, a gondolataiba és az emlékeibe... - itt szünetet tart, elgondolkodik, majd folytatja: - Tudod, amikor a nagymamád meghalt, úgy volt, hogy előtte hazajött az unokatestvérem, és átment a másik szobába, hogy ő lefekszik egy kicsit, mert nagyon fáradt volt. Én meg ott ültem a fotelban, és néztem. Reggel hatkor hazajött a nagypapád, és lefeküdt aludni. Akkor én is elbóbiskoltam ott a fotelban, és akkor halt meg. Arra ébredtem fel, hogy horkantott egyet... gondolom, az volt az utolsó lehelete... Érdekes, hogy az ember egyedül akar meghalni.

Én csak hallgattam. Megrendülten. Hogy Anyi ezt sose mesélte még nekem, és örülök, hogy megosztja. Arra gondolok, vajon hogyan élhette meg a halált. Hogy az édesanyja ott halt meg előtte. Illetve tulajdonképpen magát az aktust nem látta, mert elaludt... talán szerencsére... De nem merek rákérdezni. Csak hümmögök. Aztán hozzáteszem:

- Igen, végülis, ha csak a józan paraszti eszemmel belegondolok, hogy ha meghalnék, nem biztos, hogy akarnám, hogy bárki is lássa. - (Titokban a gondolataim mögé férkőzik egy halvány érzés, hogy talán mégis csak van valaki, akinek fogni akarom a kezét akkor is, vagy talán együtt meghalni... De nem figyelek erre az érzésre, tovább mondom a felszíni gondolatot.) - Végülis, azt hiszem, ez egy olyan intim dolog, hogy lehet, hogy az ember nem akarja, hogy ezt bárki lássa...

***

Ez a mai nap története.
Az élet mégis szép.
Anyám kicsit úgy él, ahogyan a szegény, átlagos kínai parasztok: szemlélődve. Nézegeti a madarakat a kertben, és gyönyörűséget talál benne, ahogy egy rigó fel akar törni egy csigaházat, csőrében tartva és a tetőcseréphez ütögetve azt, hogy megehesse a lakóját.
A kínaiak ilyenek: még a puszta sziklát is lefestik, és gyönyörködnek vad, nyers ritmusában.
Az élet mégis szép.
Sosem akarom elfelejteni ezt. Azt akarom, hogy ezt akkor is szem előtt tartsam, ha esetleg nehézre fordulna a sorsom.
Talán pont ettől lesz szép, és így lehet boldognak lenni...

Nyár-fíling

...hát szóval Balaton, napsütés, buli, meg ilyenek. De már nem sokáig...

régebbi gondolat, amit be akartam ide jegyezni, csak azóta sem volt rá időm.
Hogy tulajdonképpen milye4n csodálatos az életem.
Egy szép, nem-is-annyira-koranyári délután lementünk Nórival, a szobatársammal napozni a közeli játszótérre. Vizsgaidőszak volt, vittünk tanulnivalót is. Olvastam is jó pár oldalt, aztán persze a végén ökörködésbe torkollott a dolog...
De még amikor a törölközőmön feküdtem, és olvastam (ráadásul Descartes-ot), pár percre elkalandoztam. Felnéztem a vakítóan kék, tiszta égre, a háztetőkre körülöttünk, és egy pillanatra másképp láttam mindent, egy pillanatra, mintha kívülről láttam volna magunkat ott feküdni a játszótéren a fűben, és minden olyan új volt, és kedves és szép. Hogy milyen jó, hogy megtehetem, hogy itt fekszem a fűben, és Descartes-ot olvasok, az életemen, az életen merengek. Süt rám a Nap, szeretem az embereket, akikkel együtt élek, kedélyes a szoba, amiben hárman lakunk, Annerrel és Nórival, van mit ennem, semmiben nem szenvedek hiányt. Igazából csodálatos az életem.
És ritkán éreztem így azelőtt. De ma már egyre gyakrabban érzem ezt az örömöt, hogy élhetek, és hogy olyan az életem, amilyen.

Néha más akarok lenni, mint amilyen vagyok. Belsőleg és külsőleg is bizonyos dolgokban, és persze vannak tulajdonságaim, amiket a világ minden kincséért se cserélnék vagy veszítenék el. De hát úgy látszik, ez csak ilyen comboban létezik, csak így árulják. Ez van.

2007. június 20., szerda

Tuuutyamutya

Most, úgy látszik, ilyen aranyosságos időszakom van.
Dehát ezt a tutyafülűt nem lehetett nem kisajátítani némileg-képileg. :)




2007. június 18., hétfő

Boldogságról, álmokról...

...micsoda tavasz! mármint májusban még az volt elvileg. Gyakorlatilag már vagy egy hónapja nyár. Igazából ez most csak úgy eszembe jutott valakinek a blogjáról...
És remélem, hogy ez olyan. Nagyon remélem. Remélek Neki, Érte, mindent, a legjobbat. (Még ha túl korán van is. Ha előre örülök is, ha nem lenne szabad még, akkor is.)
Akkor is így volt, amikor még barátok voltunk.
És ezért tudom, hogy jól szeretem.
Érdekes: szinte semmi sem változott, csak jött ez a rózsaszín köd (jujj, de nyálas, de így van), meg a fizikai kontaktus. (Ami nélkül nem élhetek, és most végre, hjajjh.)

...lezáródott gondolatkörök.
Immár tudássá vált, anno keresett, és meglelt igazságok, amik nem kérdések többé, és nem rácsodálkozás tárgyai.
Minden eltéve szépen a spájzba. Nyugodtan pihennek a kis gondolat-csomagok. Tudjuk, amit tudunk.
Nincs több bölcsesség. Csak adás és elfogadás.
(Ez az, amiről korábban beszéltem, máshol, hogy hiába engedlek be magamba, ha nem jössz be, és viszont, akkor magunkban maradunk. Hogy ez csak így működik. Oda-vissza - módon.)
És működik.
Most csak fíling van. :) De az nagyon. :D

Úgy érzem, lassan le kéne szállnom erről a témáról, de ha egyszer most ez van, és boldog vagyok, aszem először igazán, és eljött az a nap, hogy felébredek reggel, és úgy érzem, nem kívánhatnék már semmi többet, semmi mást, mert a boldogsághoz nem kell semmi más - leírom, mert úgyis annyi szomorúság van a világban; hát itt egy ember, aki boldog.
Ps: no persze az a Lamborgini, meg a gyorsasági kétkerekű, és a jogsik... - nem egyéb, mint valóra váltandó álom.

A jó öreg Diablo...:) jajj.->
<-------- és a Murcielago se annyira rossz :D

I love my life

...van egy ilyen feliratú pólóm. Amikor megvettem, még nem gondoltam, hogy ez a gondolat ilyen kardinálissá lesz bennem az évek során.
Igen, szeretem az életem. Mármint nem csak életösztön-szerűen, ahogy az ember általában. Hanem tényleg. Azt, ahogyan az életem zajlik, ami történik benne. Annak ellenére, hogy nehéz. És a sok szenvedés és fájdalom ellenére, ami ért. És ami persze semmiség bizonyos fájdalmakhoz, szerencsétlenségekhez és katasztrófákhoz képest, de ugye mindenkinek a maga keresztje.
Akkor is szerettem, amikor fájt. Mindazért a tapasztalásért, amit kaptam.
A barátságokért, a bulikért, a másik életérzésekért, a zenélésért, az utazásokért, a színpadért, a függetlenségért, azért, hogy megtanultam szeretni.


És most még inkább.
Péntek este találkoztam Kékkel, aki a Portugáliában eltöltött majd' fél évéről mesélt. Az egyik legjobb barátném. Nagyon hiányzott, amíg odakint volt, és most olyan jó, hogy újra itt van. Sok minden történt, amíg nem volt itthon. Triumvirátusunk egyik tagja férjhez megy, én megleltem a boldogságomat, ő pedig lehet, hogy elveszíti... Szuki is végre egyenesbe került. A kórus meg félő, hogy szétforgácsolódik. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen. Persze ez bizonyos szempontból jó - nem szerettem volna úgy maradni, szomorú kis szürke foltként... De a kórusnak meg kéne maradnia. Sajnos, vagy szerencsére, nem csak rajtam múlik. De reform-tervezet már legalább van. Hát nagyon remélem...
Aztán Zsépével fogtuk magunkat, motorra pattantunk, és lehúztunk a Velencei tóhoz. Úgy éjjel tizenegy magasságában. És hajnali négyre vagy talán fél ötre értünk haza.
Éjszaka a tóparton, meleg szél, csokizabálás, cigi - nagyjából mindegy mit, csak együtt. És nagyon jó. Már hajnalodott, amikor visszaindultunk. És akkor is mosolyogtam a hátsó ülésen, hogy milyen szép ez a hajnal, és hogy tökéletes az itt-és-most.

Szóval szeretem az életem.

2007. június 15., péntek

Haverok, buli, hanta.
Huh, hát régen röhögtem már ennyit egyszerre, mint ma este.
TT-páros együtt idióta. Nevezzük őket Timnek és Tomnak. Tom csak akkor hülye, ha ébren van. Varázsszó a pina. Esetleg punci. Tom, ha halál szomorú is, és azt mondod neki: Tomciiii! Punciii! - ettől nevet. Mindig. Kivéve, ha alszik. Ez Tim tesztje - ha nem nevet, tényleg alszik.
Azokat a párbeszédeket sajnos nem tudom visszaadni, amik ma zajlottak. Inkább videóra kellett volna venni. Például azt, amikor Tom Bének egy másfél méteres pálmafát akart ajándékozni cserepestül. Megemeli. Bé kezébe próbálja adni.
-Ajándék! Látod, neked vettem...Most hova mész? És mit röhögsz? Neked vettem, felneveltem, locsoltam, megb*sztam, és te mit csinálsz vele? Mit?
-Lefosom.
-Lefosod. Látod? Ennyi. Lefosod.
Közben jön a portás:
-Fiúk, az jó lesz ott, ahol volt.
Bár már régen letették, és a lépcsőnél röhögnek. Én is.
Na, ehhez kellett volna videó.
Vagy ahhoz, ahogyan Lóbelttel úgy beszélünk egymással, mint a kiherét pontyok. Na, ezt tényleg nem tudom leírni.
Vagy ahhoz, amikor Tanárúr megjelenik, és elkezd ömleni belőle a duma:
-Hallottam, beteg voltál. Én is. Szívtam öt slukk emhát. Egy is elég lett volna. Előtte egy órát aludtam, és aztán negyvennyolcat nem, na erre szívtam öt slukkot. Hát rosszul voltam. Beájultam tőle. Tudod, milyen a csaj, akivel szívtam? Tizenkilenc éves, és minden nap szív. Szóval totál kész voltam. Hallucináltam. Íííígy éreztem a testem minden egyes porcikáját, bazmeg, nagyon durva volt. Aztán belealudtam szerencsére. Négykor kezdtük. Úgy hét körül ébredtem, de még akkor is kóvályogtam.
Mire Lóbelt sandítva, kacsintva, köhécselve, szája sarkán át szűrve a mondatot:
-Itt minket nagyon figyelnek.
Mire Tanárúr hátrafordul a pincérfiúhoz, kezet nyújt neki:
-Jaj, helló, szia, szevasz.
-Kér valamit?
-Nem köszi, most egy kicsit még úgy vagyok.
Persze röhögünk, mint állat.
Később, mialatt valami romantikus nóta szól a hangszóróból:
-Tim, azt ugye tudod, hogy ezt a számot neked írtam?
-Tudom, sajog is a [szivem] jobb oldalt.
-Amikor Olaszországban voltam. Akkor is rád gondoltam.
-Hűha, voltál Olaszországban? Olasz pasi lettél? Mutasd a segged!
-Hát az leégett, mer' a tengerparton sz*rtam. És jött egy bálna, és mondtam neki, hogy fújd ki a levegőt, mer én is kifújom, amikor a Tímeára gondolok.
-Látjátok, nem panaszkodhatom, olyan szépen bókol nekem.
És közvetlenül eme fenti párbeszéd előtt még teljesen komoylan arról volt szó, hogy az individuum teljes mértékben társadalmilag, (családilag, környezetileg, etc.) határozódik-e meg, vagy metafizikailag is. Vagy csak metafizikailag. Vagy főleg metafizikailag.
Mire Tom:
-Én nem tudom mit jelent ez a szó. Volt egy ilyen tanegység, de nem vettem fel, mert én elhatároztam, hogy n e m j á r o k b e olyan órára, aminek a címét nem értem. De most elfáradtam, úgyhogy lepilledek arra a díványra egy kicsit.
Aztán a többi mind a díványról.
Merthogy ez a hely olyan, hogy régi bútorokkal rendezték be. Ha belépsz a nyolcvanas években érzed magad. Van világító bagoly a vitrinben, szálas lámpa, tipikus textil borítású burával ellátott állólámpa, piros kárpitos fotelek, (fotelok - ezt sose tudom), abrosz a dohányzóasztalon, falvédő Julius Meinl - figurával, és dívány. Meg sarokasztal, mint régen a szoci otthonokban: fából, piros textil huzattal, jól egybeépítve.

Közben egy régebbi búfeletős buli emléke ötlik fel bennem. Tom és Tim akkor is ott voltak. Timnek fájt a feje. Jósolt nekem. (Bejött. Boszorkány. De jó.) És Tommal beszélgettem a szorongásaimról. Hogy mi van ha...? És milyen is vagyok? Rossz ez, amilyen vagyok? Mármint nekem buktató? Meg kéne változnom? Képes vagyok-e egyáltalán megváltozni oylan irányba? Meg ilyenek. Meghallgatott. Válaszolt. Méghozzá elég jó válaszokat adott. Megláttam egy másik nézőpontot. Meglátta bennem azt is, amit nem mondtam ki. Következtetett. És be kellett hogy valljak egyet s mást...Nem voltam épp túl jól.
És most mennyire más.
Mennyire más a világ így.
Minden problémám szertefoszlott. Megoldódott, mert már nincs.
Nem kell többé azon agyalnom, hogyan fogadnának el leginkább? Miért nem sikerül semmi a pasikkal? Miért nem szerethetek? Mit tegyek, hogy jobb legyen? Mi a baj velem? Hogyan jutok ki az ördögi körből? Hogyan szeressem magam - amikor tulajdonképp nekem nincs bajom magammal, hanem a világnak van velem? Mert ugye azt mondják, ha te szereted magad, a világ is szeretni fog, de ugye ez az első lépés. De úgy tűnt hiába...
A világ egyszerűen nem úgy működik, ahogyan én.
Ahogyan Ő.
Ahogyan mi együtt. Zárt mikrokozmoszt alkotunk. És nekem csak így jó.
Ez talán veszélyes... Megjártam mind a két utat. Azt is, ahol nem kötődtem senkihez, és azt is, ahol a kötődés a mozgatórugó. És így jó. Ez a szabadság.
Nem a jog, a társadalom, a pénz, hogy bármit megtehetsz, vagy bármi efféle.
Hanem az, ha valakinek a karjaiban az önkívületben is biztonságban vagy. Ahol nincsenek határok.
Tessék. Megint patetikus vagyok. Szóval ez jutott eszembe abban a két percben, amíg éppen nem röhögtem vinnyogva, könnyezve az asztal alá magam.
Az, hogy talán sosem voltam még ilyen boldog. Persze volt már jó. Volt biztonság, volt szerelem, volt megértés, volt elfogadás, de mindez együtt még sosem.
Hányszor fogok még hálát adni a Bárminek, hogy ez megadatik?

Tim, amint odaértem, a nyakamba ugrott, - én is szívből örültem, hogy látom, és szívből örülök, hogy láttam - és azt mondta: -Gyönyörű vagy! Nagyon szép vagy, annyira szép vagy! És úgy örülök neked! -, mire én: -Mert boldog vagyok. Biztos az látszik.
-Ezt kiszúrom ám már messziről, és úgy örülök neked, annyira felvillanyoz, hogy végre értelmet és életet látok a szemedben.

Mosoly vagyok.

2007. június 14., csütörtök

Snapshot

Hmm.
Arra gondoltam, leírom ide a kedvenc történeteimet - napló gyanánt.
Mert olyan ez, hogy jövök reggel a villamossal, vagy épp mosogatok, vagy kávézom, vagy csak jövök-megyek, vagy bármi efféle, és akkor beugrik egy-egy mozzanat. Egy kép, egy jelenet - amikor Vele voltam. Zsépével. A Zsé az for zseniális. A Pé, az most mindegy.

Szóval mielőtt elkezdeném leírogatni a minisztorikat, amik napról napra, óráról órára mosolyt csalnak az arcomra, amik csodává teszik az életet, előtte azért bevezetésként el kell mesélnem magát a dolgot is.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nevezzük csak Foltnak.
Hosszú-hosszú időn át bolyongott egyedül az erdőben. Varázslatos és kevésbé varázslatos lényeket ismert meg. De csak egy szomorú kis szürke folt volt a zsivajgó színes tömegben.
(Bevillan a Real Message Center. Mondom neki, anyukája hogy van. Hát nem igaz, hogy még mesélni se lehet nyugodtan a XXI. században.)
Egyszer találkozott egy Sosem-volt Fiúval, s ezt hírül adta a fonóban, ahová történetmesélés céljából szokott volt járni. Ott egy régi kedves ismerőse válaszképp elmesélte neki, hogy ő meg találkozott egy Sosem-volt Lánnyal. Így aztán sors-közösségbe kovácsolódtak, és jó barátok lettek. Teltek-múltak a hónapok, a Sosem-volt Fiú tényleg sosem volt, s nem is lett; már rég új vizek felé hajózott a kis Folt. Közben lélekben hűségesen kitartott újdonsült barátja mellett a nehéz időkben. Mert a Sosem-volt Lány csak nem akart lenni, de mégis volt.
Folt és kedves barátja, Kedves Barát és Folt gyakorta találkoztak, s megvitatták az aktuális harcokat, sebeket.
Folt élte az életét, kicsi volt, szomorú és szürke. De mert kicsi volt, szomorú, és szürke, sok barátja akadt, így sosem volt egyedül. Bálba ment, ha hívták, ismerkedett, és a lantos-táncos udvari mulatságokat is élvezettel nézte végig.
Addig Kedves Barát csak harcolt, és harcolt, és újabb és újabb sebeket szerzett, mígnem egyszer úgy tűnt, vége van, és a Sosem-volt Lány sosem lesz.
Ekkor újra találkoztak. Folt próbálta megértetni barátjával, hogy az életnek igenis van értelme, vagy ha erről mégsem sikerülne meggyőzni, legalább arról, hogy nem is érdemes ezen gondolkodni, hogy van-e az életnek értelme...
Aztán aludni tértek.
Folt félálomban arra ébredt, hogy meg van ölelve. Visszaölelt.


Itt kezdődött minden.


Az, amit nem vártak. Az, ami csak úgy magától megtörtént. Amire nem számítottak.
Nem-akarás, csak a dolgok történni-hagyása.

Bután bámultam a szombat éjszakába.
-Ez mi?

Hogy mi volt? Hogy mi ez?
Azt hiszem, csoda.
Amire mindig is vágytam.
Kölcsönösség. Megértés.
Legálisan szerethetem végre azt, akit kell, és lehet, úgy, ahogy kell, és amennyire csak lehet. Nem kell köntörfalaznom. Nem kell játszmáznom.
Három éven át nem engedték, hogy szeressek.
Most hálát adok. Bárminek.
Neki legfőképp. Azért, hogy VAN, legfőképp.

Egyelőre nem tudok erről összefüggő, értelmes mondatokban beszélni. Már majdnem egy hónapja, és még mindig nem ocsúdtam fel a csodálkozás kábulatából. Pedig jól tudom, hogy mindketten megérdemeljük. Rászolgáltunk. Nagyon is.
Nem tudok róla beszélni, mert nem nagyon lehet.
Talán nem is kell, de mégis.
Mert a boldogság ilyen: hogy világgá akar kiabálódni.
Most is érzem az illatát, pedig nincs itt.
És mégis itt van, vagy én ott. Nem tudom. Mindig együtt vagyunk. Mindig bennem van. Velem, és én Vele. Miféle kötelék ez?
Misztérium. Talán most tapasztalom meg azt a másik dimenziót? Mindegy is.
A másik felem. Aki hiányzott. Aki a másik irányba lát, mint én, de csak együtt vagyunk jól. Csak így vagyunk egész.
Talán hiba. Talán egyedül kéne magtalálnom a teljességet, magamban, de most jó. Csak ennyit tudok, és hogy élvezni akarom, amíg csak lehet.
Nem hívott senki,
magamtól jöttem én,
színezüst vonattal,
keresztül hét megyén.
Játsszunk most együtt,
amíg csak lehet,
remélem, nem felejtesz sokáig el,
ha egyszer elmegyek.

Szóval lényeg az, hogy sosem éreztem még ehhez foghatót.
És sose gondoltam volna, hogy azok után, hogy Vele, hogy így, és ennyire...

Ez Ő. Bemutatom Zsépét.

"-Most agyonnyomlak.
-Neeem.
-De.
-Nem.
-Jah, ez van, mer' csak egy ilyen feszesseggű huszonéves vagyok. Majd felhízok kilencven kilóra. "

"-Nem ér így körülttem lenni!! -egy szál szemüvegben!
-Van rajtam bugyi is.
-Ja, bocs.
-Na, mostmár szemüveg se.
-Pláne."

...ha túráztatom az agyam, nem jut eszembe több. Csak véletlenül. És most túráztatom. És nincs véletlen.

Van még egy, de az inkább a "Mi" verzió:

"-...mint a sztár varszban...
-Micsoda? Giliszta álarcban?
[Nevet.]"

2007. június 13., szerda

Dzsúzválasztó

_________________________
Na jó. Lebuktam. Szoktam patetikus lenni. Meg fellengzős is, meg őszinte, és kapkodós, csapongó és lelkesült.
Nem megy nekem ez a hidegfej-technika.

Tehát eddig a régi írások és agymenések. Ezentúl csak áptudét cucc lesz. Kivéve, ha eszembe jut valami régi még. ...és nem mentegetőzöm többet és nem magyarázkodom. Ígérem. Mert erről is le kéne szoknom.

Szerencsére már mind a múlté. Aszem, új fejezet kezdődött.
_______________________________________________________

Jóról, rosszról, etc, - nem zörög a haraszt, ha

EMBEREK!!
Miért ítéltek?
Miért, s honnan, miből formáltok jogot egyetlen igazság vagy szépség magatokra és másokra bélyegzéséhez?
Isten az, aki ítélhet.
Nem ember.
Ember nem. Soha. Semmiben. Csak az erkölcsi jó ügyében, azt is csak homályosan. Valami belülről jövő körvonalas érzés bennünk, ami tudja, mi a Jó.(Tavaly volt egy emelt szintű szakkollégiumom, az volt a címe: A Rossz problémája. És nem tudtam megcsinálni, és nem tudtam megírni a dolgozatot, mert olyan tág és olyan mélységekig vitt le a kérdés - a Rossz problémája, amely a Jó problémáját is mindjárt fölveti, - hogy beleszédültem. Nem tisztázható, csak érezhető. Azt hiszem, vannak dolgok, amiket érteni nem lehet, és tán nem is kell, csak érezni. Az értelem ott szükségtelen. De más nem világíthat, így homályban marad. A szív csak irányít, de nem önt szavakba semmit. Nem tudtam megírni, mi a Rossz? Van-e egyetemesen elvágólagosan, egyértelműen rossznak tartott dolog. Olvastam egy amerikai magyar szerzőtől, John Kékestől valamit, ő amellett érvelt, hogy van ilyen rossz. Hozott példákat, amik egy fél könyvet megtöltenek, amiket ezért most nem idéznék, hogy mi az, ami egyértelműen, mindenképpen rossz. Egyetlen példát csak: amit az inkvizíció az albigensek avagy katharok ellen megtett, az konkrét, kétségbevonhatatlan, nyilvánvaló gonosztett, rossz.

A katharok hittételei nem egyeztek meg a katolikus egyház hittételeivel, ideológiájuk eltért attól. "Vallási szektájuk tanítása szerint a spirituális és a materiális világok között radikális különbség van. A spirituális világot Isten teremtette és kormányozza, s az jó. A materiális világot a Gonosz Szellem alkotta és kormányozza. A két világ az emberi lényekben találkozik egymással. A lélek potenciálisan jó, mivel Isten a jó tudatát beléoltotta. A test és funkciói viszont rosszak, mivel a Gonosz Szellem teremtményei, aki az emberi lényeket saját hasonlatosságára alkotta. Úgy hitték, hogy az üdvösség azon múlik, hogy meg tudunk-e szabadulni az anyagi javaktól és igyekszünk-e a lehető legspirituálisabb életet élni. " Ezért aztán nőtlen, vegetariánus, tulajdon nélküli és aszkéta életet éltek. Ismert volt életmódjuk egyszerűsége, becsületességük és szívélyességük a másokkal való kapcsolataikban. Nevük is a görög katharoi, azaz a „tiszták” szóból eredt. Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a katharok nagy része nem volt tisztában hite implikációival, csak azt látta, a katar szerzetesek (Tökéletesek vagy Tiszták) mennyivel istennek tetszőbb életet élnek, mint az ortodox kereszténység hívei, a papok és püspökök.
III.Ince pápa eretnekségnek nyilvánította a katarizmust, és becslések szerint húszezres sereget verbuvált a katarok kiirtására, ami akkoriban aránytalanul nagy seregnek számított, hisz akkoriban a legtöbb csatát ezer-kétezer ember vívta.
A hadjárat a francia uralom kiterjesztését is jelentette, (mert III. Ince Fülöp Ágost francia királyt kérte meg a hadjárat elindítására, s cserébe az összes meghódítandó területet odaígérte neki,) ezért a nemesség és a lakosság általában véve a katarok mellett állt, akik közülük valók voltak, gyakran szomszédaik, s akiket békés, tiszta és ártalmatlan embereknek ismertek. A nép menedéket és védelmet adott a kataroknak, ellenállt a kereszteseknek, s ennek meg is lettek a szörnyű következményei számukra és a katarok számára is. Amikor a lovagok megkérdezték Amauryt, aki a csatát vezette, hogy hogyan tegyenek különbséget a katar és a katolikus védők között, a válasz így hangzott: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit” (PH 5., 84.o.). Ezt is tették. Isten serege vagy húszezer férfit, nőt és gyermeket mészárolt le, katolikusokat és eretnek katarokat válogatás nélkül, majd alaposan föl is égették a várost. Amaury ezt írta a pápának: „Közel húszezer polgárt hánytak kardélre, kortól és nemtől függetlenül. Az isteni bosszú művei csodálatosak” (PH 87.o.).
Bram városánál a következő történt: "A szomszéd város népe Bram sorsáról úgy értesült, meglátott egy százfős botorkáló menetet. … A kimerült, nyöszörgő férfiak Bram védői voltak … fejüket lehajtva vánszorogtak, egyik kezükkel az előttük járó vállába kapaszkodva … Mindannyiukat megvakították, a dühös győztesek kivájták szemeiket… Orrukat és felső ajkukat levágták… Vezetőjük egyik szemét meghagyták, hogy vezethesse őket” (PH 106.o.). A kereszteseket valóban átitatta az „isteni harag, hogy bosszút állja[nak] az Úrt ért sérelemért” (AC 77.o.), amelyre a pápa buzdította őket. Hogy ne legyen félreértés, a pápa évente megismételte a keresztes hadjáratra szóló felhívást (PH 109.o.)." Lavaurban négyszáz katar szerzetest Te Deum éneklése közben égettek el. Sorolhatnék még sokkoló kegyetlenségeket, melyeket a keresztesek vittek végbe a katarok ellen, de talán ennyi is elég, hogy azt mondhassuk: ha a gonoszság súlyos, túlzó, rosszindulatú és menthetetlen, ember által embernek okozott kár, akkor az, ami a katarokkal történt, gonoszság. Persze a keresztesek közül nyilvánvalóan senki sem vélekedett így. Hiszen ők Krisztus Atlétái voltak. A hitet röviden intézem most, nem mesélem el a részleteket és a sok gondolatkanyart, mert tulajdonképp nem ezért írtam, hanem csak azért, hogy lássuk: van egyetemesen rossznak és jónak tartható dolog. S ha ez a példa nem volna elég, akkor ajánlom John Kékes könyvét.
Szóval a hitről:
Az illető keresztes hadjáratot kétféleképen magyarázhatjuk: az egyik, hogy "a kereszteshadjárat látszatnak ellentmondó jó voltát az emberi felfogóképességet meghaladómisztériumok közé soroljuk. A hadjáratot Isten rendelte el, s az mindazzal együtt, amivel járt, csakis jó lehetett. Ez azért elfogadhatatlan, mert a kereszténység a jóra igyekszik segíteni az embert. Ha azonban azt, ami nyilvánvalóan rossz - gyilkosságot, csonkítást, kínzást -, jónak kell tekintenünk, akkor ezt nem teheti meg, hiszen felfoghatatlan misztériummá válik, hogy mi a különbség jó és rossz között."
"A másik lehetőség, hogy a kereszteshadjárat oka az egyházi és világi résztvevők hatalom- és vagyon iránti éhsége volt, de a keresztesek önmaguknak és másoknak is azt mondták, hogy a hit mozgatja őket." "Ha a kereszteseket igazi hit motiválta volna, mondhatjuk, akkor nem követtek el volna gonosztetteket. Talán komolyan gondolták, de mégis félreértették saját mozgatórugóikat. Hitnek vélték, de ez a hit hamis volt."
"Nem áll rendelkezésre olyan bizonyíték, amely ezt a magyarázatot végérvényesen bizonyítaná vagy cáfolná. Ha azonban ez - vagy valami ehhez hasonló - igaz volna, akkor fölmentené az igazi hitet az alól a vád alól, hogy gonoszsághoz vezethet. Ezzel a fölmentéssel együtt azonban azzal az elfogadhatatlan következtetéssel is meg kellene békülni, hogy hit nem nyújt olyan bizonyosságot, mint amilyet tőle elvárnak. Az ember ugyanis nem lehetne biztos abban, hogy igazi vagy hamis hit mozgatja-e. Mozgatórugóinak félreértése állandó veszély. Csak akkor hivatkozhatnának joggal a bizonyosságra, ha megszüntetnék ezt a lehetőséget, de az emberi gyöngeség és esendőség - egy keresztény eredeti bűnnek nevezné - miatt ezt a lehetőséget nem lehet kizárni. Minden hitre való hivatkozást kétely illet, beleértve az ember saját hitét is. S ha a hit gyilkosságra, csonkításra, kínzásra szólít föl, a kételynek egyenesen át kell vennie a bizonyosság helyét."
"A hit túlmegy az intellektus által alátámasztható vélekedéseken. Olyan akarati aktusokat foglal magába, amelyekkel az intellektus által alá nem támasztott vélekedéseket elfogadjuk."A hit erkölcsileg nem fogadható el mentségként a gonosztettekre. A bajt tetézi, hogy az ember az erkölcsi hibák és az esendőség miatt gyakran félreérti saját mozgatórugóit, hitnek képzeli, ami nem az, s gonoszat cselekszik, miközben jónak tartja. Kékes könyvében megmutatja, hogy mindenféle hit ki van szolgáltatva ennek a veszélynek, mert túllép az értelmen.

* * *

Azok, akik komolyan veszik saját intellektuális és erkölcsi gyöngeségeiket, az öncsalás veszélyeit, valamint azt a kísértést, hogy önmagukat egy kiváltságolt elit tagjainak tekintsék, saját bizonyosságaikat is gyanakvással fogadják - no, ebbe a szűk körbe tartozom én is...A hit pedig valószínűleg központi helyet foglal el a hívők önképében, abban, ahogyan a dolgokat, életüket és cselekedeteiket értelemmel látják el. Egész értékrendjük hitükön nyugszik. A hitüket érő támadásokat ezért identitásukat, legmélyebb értékeiket, az életet és az életüket értelmessé tevő dolgokat érő fenyegetésként élik meg. Nehéz volna ennél súlyosabb támadást elképzelni.

Pedig én is hiszek. Nincs bajom a hittel.
Higgyetek, hiszek én is. A jóban, és abban, hogy ezt valami belső, megmagyarázhatatlan mérce mondja meg – pont erről szól a hit. De én csak ennyit engedek meg magamnak. De ki-ki úgy csinálja, ahogy jólesik. És én is csak ezt kérem: higgyetek, csak hagyjatok másokat is hinni.
Higgyetek, csak soha ne ítéljetek!
Mert az ítélés Isten dolga. (Ha van.)
Ezért mondom, hogy nincs jó és nincs rossz és mégis van. Fekete és ugyanakkor fehér, és egyik sem.
Tudom, túl nagy vállalkozás nekem, egy porszemnek a mindenségben ezen a Föld-golyóbison, de szeretném megbékíteni mindenféle hívők és nem-hívők szívét. Lássátok meg, hogyan kapcsolódik minden vallás egymáshoz. Lássátok meg, hogy az emberi szívekben van egy rész, ami ugyanolyan, ami ugyanarra vágyik: valamiféle válaszra, Istenre, bizonyosságra, megnyugvásra, célra - nevezzük bárminek is.
Lássátok meg, hogy ugyanabból az anyagból vétettünk, és ugyanazzá leszünk!
És lássátok meg azt is, hogy én soha nem mondom, hogy az én igazságom az egyetlen igazság. Azt mondom: mindenkinek megvan a maga igazsága, és amennyiben ezt bárki személyes támadásnak veszi, az magára vessen, mert én szóltam: ez csupán az én igazságom, amely, általános emberi mércével nézve, jó, és békességet és igazságosságot hoz. (Na persze, nem tudom levetkőzni Platónt, a Nagy Őst, a Fejet, aki szerint filozófusoknak kéne kormányoznia az államot, de nem ám afféle mai filozófusoknak, avagy újkori, vagy középkori európai, nyugati filozófusoknak, hanem csakis a platonikusoknak. ...asszem, nagyon bírtam volna az Öreget.)
És kérem szépen, ne kezdjen senki kötözködni, mert ez itt nem azért van, csak kétségbeesve keresem magamat, amikor persze valószínű, hogy nem keresni kéne, mert itt van, mindig is itt volt, és főleg, hogy "Life's not about finding yourself. Life's about creating yourself." Kétségbeesve kérdezem:
Emberek! Miért ítélkeztek?


(Bp.,2006. dec. 20.) Az Igazság Harcosa

Férfi-nő-barátság

Sokan vagyunk manapság magányosak. Van, aki nem így hívja. Kapcsolattalanság. Egyedüllét. Én így hívom. Ezt a szót használom arra, hogy nincs egyetlen ember, akivel mindent megoszthatnék, főleg magamat. (Mert a "hülyenők" erre születtek. Hogy adjanak. Ők a befogadás, ők a lágyság, az alkalmazkodás, a megosztás. ) Szóval nem vagyok ezzel egyedül. És amíg magányosak vagyunk, akár szerelmesek is, vagy csak szimplán egyáltalán nincs "arra érdemes" ellentétes nemű egyed a környéken, addig szabad-kapcsolatosdit játszunk. Szabadok vagyunk, és mindent megtehetünk. És ez jó. És élvezzük.(Közben vágyom ugyan arra az egyetlenre, de mégis megtapasztalom, hogy van ennek jó oldala is. Rájövök, hogy talán mégse kéne ezt annyira siettetni. És rájövök arra is, hogy mit akarok. Hogy mi a fontos, hogy mit szeretnék egy kapcsolatban. Igen, itt tanulom meg.)
Aztán két lehetőség van.Vagy elviszi valaki a barátodat, vagy megváltozik ez a barátság. Ami ugye férfi és nő között nincsen. (Ennek a mondatnak két befejezését ismerem. Az egyik: nincsen, csak ha te vagy az egyik - vagy valahogy így... A másik: nincsen, csak akkor, ha mindkét félnek van párja, és az se árt, ha a párok ismerik egymás másik felét. Hi-hi...remélem, ez így érthető volt.) Mert igenis, elviszik a barátodat. (Bájdövéj, ha lányból van, akkor is. Csak vele továbbra is szabad együtt aludni.) Ami gyermeki volt és tiszta, azt felváltja őbenne valami más. Ami elevenebb, fontosabb. Szerelmes lesz. Családja lesz. Gyerekei lesznek. Már csak ritkábban hallotok egymásról. Azokat a dolgokat, miket régen együtt csináltatok, mert szabad volt, többé nem szabad. Az idővel se tudtok versenyt futni. Munka, család. Persze igazából mindig a barátod marad. Mindig ugyanott tudjátok majd folytatni, ahol utoljára abbahagytátok. Ez csak önző szemléletmód, hogy elvihetik tőled. Hiszen nem is volt sose a tiéd. Mert nem tárgy.
De ha nem tudsz elveszíteni senkit sem, mert nem birtokolsz senkit sem, miért olyan átkozottul jó érzés az "Én a tied, te az enyém" érzése? És miért akarja minden nő, hogy elvegyék? No igen. Szebb kifejezés a "hozzámenni"...


(2007.03.26.)

Idézet

"...szóval hogy elfogadás.
Annak idején el kellett fogadnom, hogy kib*ottul szerelmes vagyok, és nem lehet. De nem haragudhatok valakire csak azért, mert nem szerelmes belém. Mindamellett meg szerettelek is, ami viszont nem függ attól, hogy járunk vagy sem.
Namármost, el kellett fogadnom, hogy rohadtul nehéz, de a szerelmet félre kell tenni, el kell mulasztani. Vagy azt mondani, hogy szarok rá, az eszemmel tudom, hogy még mindig szerelmes vagyok, leszek is egy darabig, de kutyaharapást szőrivel. És hogy: hát igen, szerelmes vagyok még; hát istenem, ez van. Ez volt Szabbal is: szerelmes voltam, ő hiába nem. Elfogadtam, ő meg elfogadta, h. ilyen vagyok, (legalábbis azt hittem; és talán egy darabig ő is,) hogy csak annyit kértem, hadd legyek mellette, semmi többet, és hogy ha szerelmes vagyok, az jön, és nem lehet vele mit csinálni, pont ezért fáj annyira, ha aszondják, nem kell, menj a fenébe a szerelmeddel.
Próbálom, hogy értsd, nemtom, mennyire megy.
Szóval hogy van ez az elfogadás dolog, hogy muszáj letenni a szerelmet, de attól a szeretet még marad, és különben is: ha erőszakkal van elnyomva, akkor sose lesz vége igazán - addig nem, amíg nincs valaki, aki megengedi, hogy szeressem, hogy az övé legyek(mert a hülyenők erre születtek: valakié lenni, ott van bennünk az odaadás...sokkal inkább ottvan, mint a férfiakban általában, de ez most mellékes)...érted? EZ a vállvonogatás. Hogy szerelems vagyok, ő meg nem, hmm, hát jó, ez van. Menjünk tovább. És próbáltam, hogy legyen, aki megengedi. De csak olyanok voltak, akik csak ideig-óráig engedték, h. szeressem őket...csak olyanok, akik kihasználták ezt a naiv gyereket, ezt a rajongó kislányt..."

Bárcsak leírhatnám

Bárcsak leírhatnám…nem azt, hogy mitől szenvedek, vagy hogy mitől jó nekem. Bárcsak leírhatnám, hogy a kezeim egész fiatal koromtól kezdve olyanok, mintha öreg lennék. A bőröm, az ujjaim. Amióta az eszemet tudom legszívesebben bőrt cserélnék.
De nem magamról akarok írni.
Másokról akarok írni, a szeretetről, a boldogságról. De hogyan írhatnék erről, ha ritkán sikerül megélnem? Hogyan írhatnék erről, ha önmagammal sem vagyok tisztában? A legnagyobb probléma a kép kitisztítása: ki vagyok én? És ezen nem tudok most még túllépni. Ezért az önzés, ezért az énközpontúság.
Néha gyűlölöm őt, és olyankor magam is megijedek. De aztán a szeretet mindig felülkerekedik. És rádöbbenek, hogy e kettő nem zárja ki egymást, mert máshol laknak. A gyűlölet az egóban lakik. A szeretet mindenhol. Belül, mindent elborít és mindennél hatalmasabb.

Szeretem őt. Szeretnem kell. Nem azért, mert kényszerítve vagyok. Csak nem tudok másképp érezni.
Persze az egó mindig hátba támad…

„Nagyon nem szeretem azt, hogy mégis szeretnem kell őket, nem azért mert az örök, egyetlen-igaz Törvény ezt diktálja, nem azért mert a kényes együttlét még kényesebb egyensúlya felborulna ha nem törekednék rá és végképp nem azért mert bármi vagy bárki erre kényszerítene. Szeretni kell mert jó, még akkor is ha viszonzatlan, mert a szeretés önmagában az, ami. Személytől független. Éppen ezért nem én szeretek, csak érzek. Érzem, hogy szeretve vagyok így szeretni tudok...meredek, mi?!” (Bird)


(2007.01.23.)

Egy egészen üres vasárnap

Egy egészen üres vasárnap.
Furcsa egyveleg. Mosás, szépirodalom – valaki más gondolatainak végiggondolása, valaki más agyának képeinek végignézése.
Ha emberekkel találkozom, beszélgetek, vagy ha olvasom őket, mindig beléjük érzek, és ezért kicsit olyan, mintha ők lennék.
Nevezhetnénk ezt lenyúlásnak is. Az egész életem egy nagy lenyúlás. (Még ezt a mondatot is úgy nyúltam valakitől.) De szeretem. Végülis így tanul az ember. Csak felmerül, hogy nem vagyok eredeti…
Mosás, szépirodalom, beszélgetés, hallgatás – hogy le kéne most írni a gondolataimat. Mert most vannak. Értelmesek.
Egyveleg: kolbászos, majonézes omlett, ízfokozás, HIT keksz.
Persze közben amint idejövök a géphez, beindul az msn, és kizökkentenek a haverok a dumájukkal. El is felejtettem, mit is akartam tulajdonképp leírni. Pedig jó volt.
Koffein. A koffeintől mindig jókedvem lesz. És talán egy cigit is el kellett volna szívnom, hogy lelazuljak. És a kávé mindig felpörget.
Így aztán eszembe jutott, hogy össze kéne végre raknom azt a gyermekkönyvet, amit elterveztem. Kéne valaki, aki rajzol hozzá. De ehhez le kell ülni, és írni kell még néhány ritmusos versecskét. Kitalálni, ki fogja rajzolni, kihez menjek, hogy kiadják. Ilyenek.


(2007.04.15.)

Vesztes

Leülök a géphez. Bekapcsolom. Első mondata: Kevés a szabad lemezterület. Akar helyet feszabadítani a C meghajtón? (Vagy valami ilyesmi.) Akarok. Ez eltart egy pár percig. Addig nem állok neki írni, pedig érzem, hogy most nagyon le kell írni azt, ami a fejemben van. Addig megnézem az e-mailem. Kissé elterelődnek a gondolataim, de végül, számos felesleges program törlése után visszatalálok.
Vesztes vagyok. Újra rájöttem. Pedig nem akarok, nagyon nem akarok az lenni.
Ezt mindenféle családi, gyerekkori izék kódolják az emberbe, és nem is nagyon tehet ellene. Pedig nagyon szeretnék kimászni belőle.
Persze lehet erre azt mondani, hogy mindenki az, aminek hiszi magát. De azért, valljuk be, láttunk már ellenpéldát.
Volt, hogy nem éreztem konkrétan ezt a dolgot, és el is hittem, hogy oké vagyok, és most rá kell jönnöm, csak múló élmény volt az okéság élménye, csak mások tükrében láttam meg magam, és azt hittem, ez hozzásegít a belső egyensúly megtalálásához is, a magamban való egyértelmű és tejes, bizonyos hithez. De csak elhitettem magammal, csak szőnyeg alá söpörtem, csak eltussoltam, elnyomtam ezt az érzést. Nem mondanám tudatnak, vagy tudásnak, mert nem az, mert szeretném, ha ez csak érzés volna, akkor nem lenne egyértelmű, és foghatnám a szokásos önbizalomhiányomra.
De lehet-e ilyen mértékű önbizalomhiánnyal kezdeni bármit is az életben? Ha folyton azon parázom, hogy nem vagyok oké, akkor ez látszik is. Kisugárzik. Így nem lehet a színpadra állni például.
Sok minden szeretnék lenni, ami nem vagyok. De szerencsére még nem adtam fel a reményt és a küzdelmet, hogy olyan leszek, lehetek.
Jó már nem szeretnék lenni, mert az vagyok. No igen, vannak kis kijavítandó horpadások, de azért ez ügyben elégedett lehetek. (Azt mondja a kínai horoszkóp, bár nemigen hiszek én már semmiben, pláne nem a horoszkópban, csak sajnos tapasztalataim azt mutatják, hogy van benne valami, míg más emberek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincsen; szóval a kínai horoszkóp szerint disznó vagyok, a legjobb fajtából. Ez azért lényeges, mert ha amúgy nem hinném, tudnám és tapasztalnám, hogy jó vagyok, a disznó akkor is rám sütné, hogy az állatöv legnemesebblelkű fajáról van itt szó. Grandiózus, nagylelkű, igazságos, igazságszerető, szerencsés (na ja, már ahol), becsületes a végletekig, szeretetteljes, hűséges, meg minden efféle. Szóval csak szuperlatívuszokban beszélnek róla. A kényelemszeretetet és a lustaságot illetően is egyébként. Mármint a víz jegyű disznókról, amilyen én is vagyok.)
Szép mindig szeretnék lenni, mindig szebb. Jó alakú, szép bőrű. De a lustaság ugye…Lustaság, vagy hiúság? Vajon melyikük fog győzni?
Na, azt például nem bánom annyira, hogy hiú vagyok, pedig hiba. Az ördög is megmondta: „A hiúság a kedvencem a főbűnök közül.” Ezzel lehet ugyanis a leginkább tőrbe csalni az embert. Engem főleg. Ez az oka annak is, hogy stroke-függő vagyok. (A stroke eredeti jelentése simogatás, a pszichológia átvette, mint szakszót a pozitív visszajelzésre, amely amolyan lelki simogatás.) Ez meg állítólag mérleg-betegség. Bár ismerek ellenpéldákat is. Mert egyesekben a mérleg rátartisága nyilvánul meg (Ki vagy te, hogy megmondd nekem, mi a király?), másokban pedig a tetszeni vágyás, a hiúság, a külső visszajelzésektől való függés. Hogy csak akkor vagyok oké, ha szerinted oké vagyok. Na, én az utóbbi kategóriába tartozom.
És közben újra és újra felmerül bennem, minek írok én magamról? Kit érdekel? Engem, persze. Szóval ez csak magam miatt van – az embernek jó, ha kiírja magából a dolgait, így legalább ő is tisztábban látja a saját gondolatait. Mert ugye, ha bent van, akkor túl szubjektív, nehéz tárgyilagosnak lenni. De ha leírom, vagy kimondom, akkor kint van. Nem „én” többé, nem a részem, hiszen kitettem, te is látod, hogy itt van, már nem ez van énbennem, hanem ebben maradtam én ott egy picit emlékként, lenyomatként. Szóval ez nekem jó. De talán lehet tanulni is belőle…bár az ember úgyis csak abból tanul, amit a saját bőrén tapasztal meg. Megaztán, lehetséges, hogy más emberek gondolatai érdekelnek egyeseket. Csak ha magamból indulok ki: végtelenül izgalmas dolog megtudni, mi rejtőzik egy másik fejecskében, hogy milyen az ő világa. Így például, ha egy könyvet olvasok, óhatatlanul belekerülök az író fejébe. Ki volt ő éppen akkor, mikor megírta ezt a regényt. Mert kétségtelen: minden szereplő ő maga. Bele kell bújnia a figurákba, hogy hitelesen le tudja írni érzéseiket, tetteiket, szavaikat. És ezek persze szerepek, de valójában többek annál. Az emberben rejtőző sok-sok személyiségréteg „megtestesülései” (- habár esetünkben csupán két dimenzióról van szó).
A koffein, az áldott koffein valami egészen szokatlan hatással van rám. Úgy értem, szokatlan általában. Mert számomra jól ismert, megszokott, biztonságos. Mindig jobb kedvre derít. Kedélyjavító. Sokkal inkább, mint bármilyen más szer, amit használni szokás e célból. Drog, persze. Legális drog. Mert tudatunknál maradunk, csak épp aktívabbak leszünk tőle. Akár a speed. Az amfetamin. Bár ott azért már kérdéses…szerintem legalábbis…elnézve azokat a fejeket buli alatt és főleg utána.
De a kávé: biztonságos. Teljesen tudatomnál vagyok, és mégis aktívabb, lelkesültebb, és jókedvű.
Jókedvű annak ellenére, hogy reggel egészen depresszív állapotban keltem. Már vagy két napja. Hiába süt hétágra a nap, hiába van itt a tavasz. Nem tudok felkelni délután kettőnél előbb. Persze az is csoda, hogy egyáltalán felkelek. Mert amúgy nem látom célját. És épp ezért, mivel a felkelésemnek nincs semmilyen célja, nem is zuhanyzok. Annyira büdös végülis nem vagyok, hiszen ki se mozdultam innen az elmúlt két napban. Pedig hétágra süt a nap. Gondoltam is, hogy menni kéne valahová, de egyedül? Egyedül hová mennék, és főleg: minek?
Dühömben közel álltam hozzá, hogy keressek egy biszex és/vagy leszbi oldalt a neten, és összeszedjek valami egyéjszakás csajt. Kifejezetten csakis a szex kedvéért, kíváncsiságból, és feszültség-levezetés céljából. De még ehhez is gyáva vagyok. És minek is.
Hiába szociális az ember, amennyire csak telik tőle, vannak napok, amikor Eldé egy kicsit a múltjába révedve – nem ezt akartam írni, csak ez jutott eszembe, amikor senki sem ér rá. Mert ott a család. Ott a kedves. Ott a munka. Ott a suli. Igen, tulajdonképp ezek volnának. És nem hívhatom fel Anyafejet, mert egész héten rajta lógtam, ez már igazán túlzás lenne. És különbenis: ott a család. A kedves. A kedves családja, nem is az övé, de mégiscsak család, és kötelezettség, és Szentendre. Villa, kilátás, kert – parkosított, valami névnap, vagy születésnap, torta, luxus. Nem hívhatom fel Apafejet, a tulajdonképpeni első embert, aki az eszembe jut, és akit a legjobban szeretnék, mert nem tudom, hányadán állunk. Nem tudom, mit lehet, és mit nem ebben a helyzetben tenni. Mi a túl sok, mi a tolakodás, mi a ráragadás, mi a lehetséges, és mit szabad. Mi az, amit még elvisel a helyzet, az idő, és ő maga. És hogy akarok-e egyáltalán szembesülni az igazsággal, a valósággal, az érzéseivel irányomban. Nem hívhatom fel Prót, mert kínos volna két nap egymás után találkozni vele, mert nem tudom, hányadán állunk. Ő valószínűleg tudja. Kimondatlan. Én meg a világ minden kincséért se sérteném meg soha, mert szeretem. És meglehet, ha túl sokat volnánk együtt, olyan közel kerülnénk egymáshoz, amit nem szeretnék, amitől félek. Nem hívhatom fel Harcost sem, hiába ezer százalék, hogy ráérne, mert nem szeretnék vele lenni. Nem vele szeretnék lenni. Vissza kell venni. Adagolni kell. Tudni az együtt töltött idő maximális mennyiségét, hogy ne legyen kínos. Amúgy is mindig kínos. Kínosan közel ül, kínosan előre hajol, kínosan udvarias, nagylelkű, és kedves. Nem lehetek annyit vele, hogy az félreérthető lehessen. (Ahogyan Apafej pontosan annyit van velem, hogy egyértelmű lehessen az, amit nem akarok tudomásul venni.)
Szeretnék például végtelenül kedves lenni. Mert a kedvesek számára a világ csodálatos. Már az emberek nagy többségénél. Legalábbis remélem. Mert egy végtelenül kedves akcióra csak végtelenül kedves reakció várható. Kivéve ha tettetett, mesterkélt és negédes. Azt az emberek megérzik. Aztán vannak emberek, akik alapvetően csak ezt képesek érezni még az igazi kedvesség hatására is. Vagy félnek. Félnek a kedvességtől. Hogy van valami hátsó szándék. De én akkor is szeretném ezt a modort, ezt az attitűdöt, ezt a természetet még inkább a magamévá tenni.
Szeretnék népszerű is lenni. Egy olyan „jófej”, akit elfogadnak, akit szeretnek, bírnak, bárhol tűnik is fel. (No igen, a mérleg tetszeni vágyása. Vagyis nem is. Ez az én tetszeni vágyásom.) Apafejet például a róla való eddigi ismereteim alapján ilyennek képzelem. Mindenhol ezt látják. Akik először látják, azok is azt mondják: jó ember.
Szeretnék nem akarni. Hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek. Csakhogy ez ellenkezik azzal a hiánnyal, azzal az iszonyatos, végtelen űrrel, ami bennem a társ hiánya. Szeretném nem akarni ezt. Szeretném csak hagyni.
Müller Péter írja, hogy a nagymamája mondta mindig: „A jó dolgokat nem lehet egyenesen akarni. A jó dolgokat úgy kell kibulizni.” Most épp kipróbálom. Nem tudom, menni fog-e.


(2007.04.16.)

110 lóerő

Szerelem első mozdulásra. Amikor érzed, ahogy búg a tested alatt, minden rezgését átveszed. Te magad vagy a gép: azok a hengerek, szelepek, lóerők.
Írnom kéne róla, mert élettapasztalat, szerelem első mozdulásra, és mert az elsőre emlékezni kell, és meg kell örökíteni valahogyan – de leírhatatlan. Azért persze nem volnék én én, ha nem próbálnám meg mégis.

A motorozás több szempontból is olyan, mint egy kiadós szeretkezés. (Vagy mint a tánc.)Ugyanúgy izomlázam van tőle a lábamban, az inaimban, a nyakamban, és jólesik visszagondolni rá. Jólesik visszagondolni erre az éjszakára, és erre a reggelre. (Bár persze a napszak egyik esetben sem törvényszerű. Bármikor lehet csinálni.)Ugyanúgy legjobb, ha két ember csinálja. Nem árt, ha nő-férfi párosításban, bár, gyanítom, vannak, akik nem a klasszikus módon szeretik. És persze lehet egyedül is, az is nagyon jó, úgy csinálod, ahogyan te szereted.Ha pedig ketten vagytok, egy test vagytok. Egy test, egy felelősség, ha ő dől, te is dőlsz; az apró rezdüléseket is érzed, és az elengedettségben mégis figyelsz.Ugyanúgy letörölhetetlen mosolyt fest az arcodra egész napra.

A sebességben a szabadság gyűrűzik folyvást, és átáramlik az ereimen. Úgy érzem, ma mindent megtehetek. Úgy érzem, sosem volt még ilyen jó.Éjjel valami álomszerű másállapot az egész világ: a fák, az út, a fehér csík az út mentén, a lámpa fényköre, a táblák fémes, foszforeszkáló fehér és zöld villanásai mellettünk.A reggeli napsütésben a szívemben búg a motor, süvít a szél, és boldog vagyok.

Nem mindig a legszebb arcát mutatja felém az életem, de ma rájöttem: igenis jó az, amit teremtek magamnak, amit valahogyan az életembe vonzok. Hálás vagyok, hogy élek. Pedig volt, hogy nem nagyon akartam…és végülis így egyedül sokkal több dolgot megtehetek – például ha eszembe jut, kapom magam és éjnek évadján százakárhány lóerő hátán – meg a Palién – Velencére száguldok, ismeretlen ismerőssel ismerkedem, nyakig nyálas és szőrös leszek két tündér-ebtől, reggel pedig a tóparton kezdek verőfényes napsütésben, hattyúval, aki V-betűt rajzol mozgásával a tükör-síma vízre, és hasa tengelyére tükröződve valami reggeli mesevilágba röppent, miközben a szaruhártyánkon úszó porszemeket figyeljük a ragyogó tiszta kék ég hátterén.Igen. A kis dolgok teszik naggyá a pillanatokat, a napokat, az életet.Persze nem is olyan kis dolog egy uszkve kétszáz kilós szürke-fekete áramvonalas járgány, pláne meg a pasas előttem, akibe kapaszkodom – nagyon nagy.


(2007.03.12.)

oranzs

...mármint van benne oranzsos is...mármint hogy a celofánba csomagolt cukorkák között a zacskóban. Mármint ezek közöztt a bejegyzések között. Is. Lesz. Meg keserűmandulás is.
(Juj, nem szoktam ilyen költői és patetikus lenni prózában...merthogy nem csak azt írok.)
Hogy ide miket fogok feltenni, az majd eldöntődik. Ahogy általában szoktak a dolgok. Meg az is, hogy vajon ez is be fog-e fagyni, ahogy pár korábbi hasonszőrű próbálkozásom. Ez most azért reménytelibb, mert név nélkül van. (Aki pedig tudja, ki van a blog mögött, annak úgyis elmondom mindezt.)
Aztán el kell mesélnem még, hogy most épp azért jöttem, mert régebbi agymenéseimet akartam a nyilvánosság elé tárni. Méghozzá abból az okból kifolyólag, (nem kerülve a nyelvi túlbolyolítást), mely szerint vannak agymenéseim, amiket szerettem volna megmutatni, de talán túl személyesek voltak, és persze emiatt elgondolkodtam: kit érdekelne? Kit érdekelne az, ami az én kis fejecskémben van? Nem is érdekes. Mert ha legalább valami novella vagy regény lenne...
Mert ugye az nagyon is izgalmas: megtudni, mi van valakinek a fejében - legyen szó akár Dosztojevszkijről, Thomas Mannról, Mikszáthról, Coelhoról, Daniel Keyesről, Nagy Gergőről, Douglas Adamsről, vagy Sade márkiról, (stb, stb...) vagy (majdnem) bárkiről, aki képes jó regényeket írni - mert amit egy író leír, amikor elolvasod, olyan, mintha neked mesélne, személyesen. Legalábbis a jó íróknál ezt érzed. Vagy mintha veled történne. Mert ilyenkor számtalan személyiségrétegéből vesz elő egyet, és te megélheted vele személyiségének ezt a részét. Mert amikor megírta a történetet, nyilván ő volt a főhős. Különben nem lenne hiteles. És ő volt az ellenség is. Ő az összes szereplő. De mégis azt hiszem, leginkább a főhős. A többi szereplő csak "opponens", vagy kísérő.
Na, ez az, ami nálam nem lesz. Mert ez nem egy regény. Sajnos. Azt eddig nem sikerült összehoznom egyet se. Nem vagyok elég kitartó ehhez, azt hiszem. Ez nem egy regény. Ez csak egy blog. Egy napló. Talán előtűnnek majd a bennem élő különböző személyiségrétegek, de ezek mégis csak személyes, valós történetek lesznek. Azért ötlött fel bennem, hogy unalmasak, mert ezek a szóbanforgó agymenések talán csak nekem fontosak. A gondjaim csak nekem jelentenek gondolkat, és a kifejtések csak nekem jelentenek valamit. Visszanézve mégis tanultam, tanulok belőlük. Ezért gondoltam, hogy megmutatom mégis.
Aztán meg arra jutottam, ha nem is érdekel senkit rajtam kívül - le van ejtve. Én azért csak fölteszem ide. És közben reménykedek, hogy mégis.

Ha erre vetődsz, kedves Blogsurfer, légy üdvözölve, és tudd, hogy szeretettel vagy látva itt.

És még valami. Ha esetleg önismétlésre kerülne sor - előre is elnézést kérek. Szenilisedem.