...talán semmi sem az, aminek látszik. Vagy az, csak közelről más.
Például az anyag. Közelről megszámlálhatatlan sok apró részecske, vagy inkább rezgés csaupán. Bonyolult, összetett, nem peig egy buta, érzéstelen kődarab, vagy éppen fa, vagy föld, vagy fém. Rezeg. Összekapcsolódik, lenyomatokat hordoz...talán még információt is közvetít, csak még nem tudjuk, hogyan...
Szóval egész közelről minden bonyolultabb, mint messziről, kívülről.
Kapcsolatok...
Minden változik...ez még nem volna baj, hisz az élet nem más, mint változás. De tudunk-e együtt mozdulni, együtt változni?
...rongyosra koptathatom a szám, alkalmazhatom a szeretet-módszert: az adást, önzetlenül, és nem várni semmit cserébe, de be kell vallajam: mégis várok.
Ami eleinte automatikusan működik, abból miért fogy ki a lendület, az üzemanyag, ahogy telik az idő? Én miért maradok úgy? Ő miért változik? Én miért szeretem napról-napra jobban, míg ő stagnál? Befelé fordul. Már nem simogat meg úton-útfélen, ahogy régen, ahogy én őt mindig. Én pedig borzasztóan vágyom rá, az érintésére minden pillanatban. És nem látja. Hiába mondom. Hiába teszem - valahol máshol jár.
(Mellesleg most is épp...Egyetlen szó vagy mosoly nélkül...Talán odakint áll egyedül, és a gondolataival van. És nem mosolyog.)
***
Ma Pulán a Szent Efrém férfikart láttuk-hallottuk, méghozzá egy rendhagyó előadást tőlük. Nem voltak épp a legjobb formájukban, de a hangmatéria, ami jön belőlük, az zseniális. Gyönyörű, művelt hangszínek...
Közben Háy János istenes verseket olvasott fel.
Itt jön a lényeg.
Volt egy köztük, ami megragadott. Bár nem tetszett, hogy a vokális zenét beszéd szakította félbe folyton. Az a vers - nem tudom, jól értettem-e, de ha nem, jelen helyzetben nem számít - arról szólt számomra, hogy egy költőért egy istennő jött el. Achát vagy smaragd szemei voltak (már nem emlékszem, pontosan melyik), és hatalma volt. Gyönyörűen fogalmazta meg a költő azt, amikor egy férfi irányíthatatlanul, végtelenül és félelmetesen szerelmes lesz egy nőbe. Ő volt az istennő, aki eljött - teremthetett volna bármit, adhatott volna anyát is - a költő szerint - de nem adott. Nem tudni, elment-e, vagy csak kiszeretett belőle a költő, de kitörölhetetlen nyomot hagyott. Nyomot hagyott - nem a nő, hanem, hogy a költő szerelme tette őt istennővé, és erre a költő nem volt büszke, és nem volt benne öntudat, nem kárhoztatta a nőt, és nem mondta, hogy "én tettelek ezzé". Csak hagyta magát. Nem bánta, hogy ennyire rabul esett, hogy képes volt istennővé emelni önmaga számára egy nőt.
***
Csak egy kicsit több manifesztálódásra vágyom. Több érintésre. Több ölelésre. Mint régen.
Csak arra vágyom, hogy boldognak, és jókedvűnek lássam, tudjam Őt magam mellett.
***
És visszafelé Taliándörögdre, a szállásunkra jövet, ahogy ültem mögötte a motoron, olyan hálás voltam a sorsnak ezért a sok gyönyörű pillanatért, amit kaptam, Vele; a napsütésért, az aranyló szalmabálákért, a zöldekben játszó domboldalakért és rétekért, a szélért, a bárányfelhőkért, a sebességért, a motor hangjáért.
Boldog voltam - Vele, Miatta.
