Thoughts on Márai és szeretet

Thank God I have thoughts again...

"Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk?... Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? ...a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet. "

- egy 'márai' Tőle nekem...

Nos, erről aztán igazán sok minden eszembe jut...

És válaszolok Márainak:
De igen. Költői kérdéseire a válasz: igen. Önzés, mint az emberi szükségletek legtöbbje. Önzés és hiúság. A legrettenetesebbek egyike.
Addig, amíg az ember az egójával, a testével és a személyiségével azonosítja önmagát, amíg vár valamit a másiktól, vagy elvár, amíg szükséglete az, hogy egy másik ember szeresse, mert önmaga nem tudja magát eléggé szeretni, addig igen.
Mert amint nem várunk a másiktól semmit, abban a pillanatban nincs sérülési felület. Amikor nem akarsz valakitől semmit, akkor nem bánthat, akkor sehol sem sérülhetsz.
Amikor a dolgok önmagukért vannak, akkor nincs igény, nincs elvárás. Csak van és jó és kész.
És elviekben igaza van a kedves Márainak. Sőt, gyakorlatban is az ember, mint fajta, nem monogám. Mert életünkben nem egyszer leszünk szerelmesek.
És a gyakorlatra nézve: a hűséget meg lehet adni és meg lehet kapni, de nem lehet sem elvárni, sem kérni.
A hűség, ha van, magától adódik. Követelni semmiképp nem lehet.
Őszinteség az, amit lehet kérni.
Aztán mindenki maga dönt.

A hűség nem lehet viszont finom rabság. Mert természetéből adódóan, ha adatik, akkor önmagáért van, és ha adatik, azt valaki szabad elhatározásából adja. A szabadság pedig az önmagunk által választott szabályok betartása, nem pedig a bármit-megtevés, és az elv-nélküliség.

Ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, akkor nem hogy nincs jogunk követelni tőle bármit is, hanem akkor nem vagyunk ott a szeretet-kapcsolatban.
Másrészt viszont nem lehet senkit boldoggá tenni. Ha valaki nem akar boldog lenni, vagy nem tud boldog lenni, fejem tetejére is állhatok, attól se lesz boldog. Ezért a boldogság az emberen önmagán múlik; megtalálhatom a boldogságot, ha akarok boldog lenni, ha nyitott vagyok arra, hogy a szívembe engedjem mindazt, ami boldoggá tehet. ...Mi a boldogság? Müller Péter bácsi egy egész könyvet írt erről, és nem állítom, hogy ő tudja, mi a boldogság. Sőt, én sem állítom, hogy tudom. De azt tudom, hogy nem várhatom, hogy valaki majd boldoggá tesz, hanem én tehetek azért, megtalálhatom magamnak a boldogságot. A boldogság egy állapot. Mint minden állapot valamilyen hatásra jön létre. És ha hagyom, hogy befolyásoljanak a körülmények: kiszolgáltatott vagyok nekik: ha kívül jó dolgok vannak, boldog vagyok, ha kívül rossz dolgok vannak, nem vagyok boldog. Pedig nincs jó és rossz. Csak mi emberek kategorizálunk. Minden okkal történik. Amit rossznak mondasz, annak van jó oldala is, csak meg kell látnod. Így te bármilyen körülmények között dönthetsz arról, hogyan érzed magad. Milyen érzelmi állapotba kerülsz. Más kérdés, hogy igenis vihetek mások életébe boldogságot, de a magaméban nekem kell előbb megtalálnom, mert más emberek életébe nem vihetek úgy boldogságot, ha én magam nem vagyok boldog. És az életembe vihet más boldogságot, nem is kérdés, hogy a boldogságom kulcsa a kapcsolataimban rejlik, de a kapcsolataim másokkal csak akkor lehetnek tiszták és örömteliek, ha magammal jó a kapcsolatom.

A szeretet meg nem szó vagy érzelem. A szeretet cselekvés. A szeretet rezgés. A szeretést nem lehet csinálni. Hanem nekünk szeretéssé kell válni, hogy jól szeressünk, és ott nincs helye önzésnek.
A szeretet a legnagyobb hatalom.
A szeretet a leghatalmasabb létező, hogyan érnének fel hozzá a szavak?

Pál apostol korinthosz-beliekhez írott levele:
(A szeretet himnusza)
Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. (üres, lélek nélküli)
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, (minden pénzem a szegényeknek adom) és ha testemet tűzre adom is, (vagy mártír vagyok) szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy:
(ellentétben minden mással:)

de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. (Minden megszűnhet és érvényét vesztehti ezért vagy azért, de a szeretet soha nem változik.)
Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:(A részek világában élünk, ahol minden része az egynek, de részek vagyunk, s ezért e szerint a létmód szerint van meg bennünk az ismeret és a prófétálás, tehát megismerni e szerint a "rész-létmód" szerint tudunk)
De mikor eljő a teljesség, (amikor teljessé válsz/megvilágosodsz/átlépsz a másik dimenzióba/meghalsz; nem pedig a paradicsomról van itt szó, ahogy nekünk tanították anno...) (akkor) a rész szerint való eltöröltetik. (akkor nem lesz többé különlevés. Én is különlevőséget tapasztalok, amikor leválok a forrásról, amikor 3 éves korom körül kialakul az egóm, )

Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. (Később, mikor megszűnök angyal-szerű lenni, amikor a gyermeki nemtelenségből átlépek az ellentétek felnőttes világába, ahol van jó és rossz, fekete és fehér, nő és férfi, ahol elfelejtjük, hogy ezek csak Egyetlen Egésznek, Egyetlen Összetartó Erőnek a megnyilvánulásai. S visszautalván az előző bekezdésre a teljesség eljöveteléről: akkor, amikor átlépek egy másik létsíkra, ott már nincsen különlevőség, csak egység van. )
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. (Mert most nem Látunk igazán, mert, ahogy a tükör is fizikai objektum, mi is azok vagyunk, és azt látjuk, és úgy, ahogyan a tükörben láthatunk dolgokat, de valójában csak a valódi dolgok képmását látjuk – mondhatni, leképeződését egy három dimenziós létsíkban. Akkor pedig mindent úgy fogunk látni, ahogyan valójában van. Ez sem valami csodás ígéret, hanem egyszerűen az átlényegülés, a másik létmódok megtapasztalásának ténye. És hogy úgy ismerek majd, amint én is megismertettem: talán: úgy láthatok, ahogyan Az Izé/Isten lát engem.)

De ez egy apostol beszéde.
Ez egy "szellemi" sík, nem pedig fizikai, életbeli.
A szeretet soha el nem fogy, ezért ha egyszer szerettünk valakit, mindig szeretjük.
De a szeretetben nincs ragaszkodás.
A szeretet önmagáért van. Ha szeretek valakit, nem ezért vagy azért szeretem. Nem: "azért szeretlek, mert szőke vagy, és ha fekete lennél nem szeretnélek." Nem: "azért szeretlek, mert hűséges vagy, és ha hűtlen lennél nem szeretnélek" - nem így van. Hanem: szeretlek, mert szőke vagy, és ha fekete lennél, akkor is szeretnélek.
Általad részesülhetek abból, ami jó. Mert általad elindul bennem a szeretés. Szeretni jó.
Azért szeretünk egyesekkel lenni, mert hatásukra elkezdünk szeretetet érezni. Valójában ezt az érzést szeretjük, mert jó, mert ez a legjobb, amit érezhetünk, mert ez a legmagasabb rezgés az összes rezgés közül. (mellesleg meg vagyok róla győződve, hogy ez tartja össze a szubatomi részecskéket, és ez a leggyorsabb információátadási mód, de szerencsére még nem tudjuk megerőszakolni...)

Ennek az egész hiúsági kérdésnek semmi köze a szeretethez! Ezt nem írta le Márai.
Hogy az egó az, ami hiú, és sérülhet, és ezért féltékeny, és nem az egó az, ami szeret, mert az nem szeretet, csak szükséglet, vagy önzés.
Amikor én az egóm szintjén értékelem magam, akkor sérülhetek, mert az egó kicsinyes és hiú. De persze szerethető, és szükség van rá.
De én magam a Valódi Lényem, abból vagyok, ami a részecskéket összetartja.
És létezhet olyan, hogy valaki azt mondja, szeret valakit, mégis hűtlen hozzá. Mert vagy ez az elve, hogy ez csak test, csak anyag, vagy egyszerűen nem monogám típus, de ettől máég van egy valaki, akit jobban szeret, mitn mást, ez esetben ő mondhatja, hopgy azt az egy embert szereti igazán.
Én magam úgy gondolom, hogy az anyag is rezgés. Ugyanolyan tiszteletet és megbecsülést érdemel tehát, mint a lélek. Nem értenék egyet a fenti emberrel.
És úgy is gondolom, hogy a hűség egyformán testi és lelki dolog.
Igen, nem lehet követelni.

***

Hozzátenném még, hogy ebben a 3D-ben szükség van az egóra, a személyiségre, és ha már van, és érez dolgokat, mondhatom azt, hogy: Féltékenységet érezek!! na és???!!
Tudniillik: Éljen, van kiért éreznem, van kiért aggódnom - az egóm szükséglete szerint.

De nem az egóm az, ami szeret. Az egóm ragaszkodik. Az egóm akar.

Az pedig, ami szeret, az nagyon szeret. Az önmagáért van.


De ebben a 3Dben vagyunk. Voltak egócsatáink. Ez így van jól.

Az első két hétben a dolgok önmagukért voltak.
Aztán jöttek az egók.
Aztán jött a felelősség.

Amikor önmagáért volt minden, nem voltak elvárások, nem voltak követelések, nem voltak játszmák és nem voltak egóharcok. Egyek voltunk. De nem az egónkkal. Hanem a szívünkkel (talán). Ezért kussolt az egónk.

Aztán jönnek a hétköznapok.
A gondok, az egók, a szükségletek, az elvárások.
És ez is így van rendjén.
De sohasem felejtem, mert nem vagyok képes elfelejteni - mert lehetetlen -, hogy a szeretet, amit érzek iránta, érte, általa, sokkal mélyebbről jön, mint hogy sebezhető lenne. Sokkal mélyebbről, mint a szükségletek.
Ezért nem is szeretem belekeverni a szükségleteket - ezért tűnhetett úgy számára, hogy nem vállalok felelősséget. Mert vissza akartam csinálni, hogy olyan legyen, mint az első két hétben, hogy önmagáért legyen. Hogy ezáltal többek legyünk. Együtt többek.
De már látom, hogy nem lesz olyan, mert talán ez a dolgok rendje, de mégis még mindig olyan. Mert bennem lehet olyan.
Önmagáértvaló.

Hogyan, és miért: később elmondom.

Szép napot, Világ! Szeretlek.
Have a nice day World! I love you.

...már megint olyan sok minden történt. És olyan régen írtam. De nem baj, legalább sűrűbb. Pont, ahogy terveztem.

Például most azon gondolkodom, ha ilyen grafomán vagyok, miért nem akarok inkább író lenni. Ez még abba is beleillene, hogy ide születtem, ergo itt van dolgom...Vagy külföldre szakadt magyar író leszek. Ez jól hangzik. Kissé tragikus, de valójában a jólét cseng ki belőle. Meg nosztalgia, meg honvágy, és némi keserűség, hogy itthon nem lehet.
Mert dönteni kell, az ember vagy eladja magát, vagy felkopik az álla. Továbbá, hogy autó vagy lakás, mert a kettőt egyszerre nem lehet, rossz esetben egymás után se. Így most egyetemistaként eléggé kilátástalannak tűnik a helyzet...gürizni a semmiért...
Pláne, hogy fogalmam sincs, mi az a munka, ami engem mindenhogyan kielégítene. Mondjuk főleg szellemileg. A többi magától jön állítólag. Csak nem tudom, mi lenne ez. Tényleg nem. Meg főleg, hogy miben vagyok elég tehetséges?

Aztán meg lett egy csomó felismerésem magamról, meg a párkapcsolat mibenlétéről.
Magamról, hogy az önprogramozás nagyon is hatásos, és hogy ami szintén úgy egy éve kezdődött, az most jön szembe. Kapom az arcomba, hogy ha nő vagy, akkor legyél is az. Mert ebbe a kategóriába beletartozik az is, hogy felnőtt, és hogy felelősségteljes.
Hogy nem tudom még mindig, 25 évesen se, hogy igazából mit is akarok az életemtől, pedig eddig úgy tűnt, hogy tudom. De most annyit változtam, hogy elbizonytalanodtam.
Hogy ettől függetlenül, ha Lembarfeót kiadathatnám, az tetszene.
Hogy az együttélésnek szabályai vannak, amiket meg kell hozni és be kell tartani.
Hogy a szerelem és a szeretet mindenféle vitán, nézeteltérésen és különbségen átsegíti az embert.

Időközben most elfogyott a lendületem. Mindenféle zavaró tényezők hatására. Talán majd máskor vagy később folytatom. Vagy újrakezdem, vagy ilyesmi.

Addig is jóéjt, Világ. Szeretlek.

Lauryn Hill nagyon laza csaj. Lauryn Hill rulez!
...hát csak hogy itt legyen.

Hope there's someone

Egyszerűen zseniális, amit ez az ember művel, úgyhogy akarom, hogy itt legyen a naplómban még.
...nem is tudom, ez jobb-e, vagy az élő. Azt majd egyszer máskor.

Hmmmpfffh. Anthony-rajongó lettem. (Sose hittem volna.)

Triplán inspirált vagyok. Csak most már tettekig is fajulhatna...
Hajrá Anthony! (Bár itt épp nem értek teljesen egyet a szöveggel, de a megmutatással, és az előadással nagyonis.)

Hope there's someone
Who'll take care of me
When I die, will I go

Hope there's someone
Who'll set my heart free
Nice to hold when I'm tired

There's a ghost on the horizon
When I go to bed
How can I fall asleep at night
How will I rest my head

Oh I'm scared of the middle place
Between light and nowhere
I don't want to be the one
Left in there, left in there

There's a man on the horizon
Wish that I'd go to bed
If I fall to his feet tonight
Will allow rest my head

So here's hoping I will not drown
Or paralyze in light
And godsend I don't want to go
To the seal's watershed

Hope there's someone
Who'll take care of me
When I die, Will I go

Hope there's someone
Who'll set my heart free
Nice to hold when I'm tired

Jóéjt Világ, szeretlek.

Ma délutáni hipertérugrás

Irdatlanjó idő van. Ősz. Húsz fok. Az ablaknál állok, süt a délutáni nap, befúj a szél, sárgulnak a fák, a szekrény helyett a hűtőbe teszem az alufóliatekercset. A sült húst meg a szekrénybe a hűtő helyett.
A fák meg lehet, hogy tudnak valamit, azért sárgulnak.
Muszáj emléket állítanom ennek a napnak - ennek a pár elmúlt napnak.
Olyan dolgokat élek át és érzek, amiket, még soha. Persze állítólag mindig ezt mondom, csak eddig nem tudtam, mit mondok, hogy mit lehet még átélni, vagy hogy mit kerestem.
Talán sokat ledolgoztam a karmámból eleddig ebben az életemben, vagy nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, amit kaptam, és kapok.
Új vágyak, és új motivációk születnek bennem - ez azt jelenti ez a jó út. Hogy Vele az úton maradok.
A régi körök most, úgy tűnik, megszűnnek.
Szintet léptem.
Vagy csak simán jó.
Szinte hihetetlen számomra, hogy itt állok ez előtt a csoda előtt, és nem merem elhinni, hogy tényleg megtörténik.
Hogy megkapom, amit a legszebb és legmerészebb álmaimban kértem az Égtől. Vagy bármitől, amitől csak lehet.
Azt kértem, az volt a legszebb reményem, hogy létezzen, hogy létezik olyan fiúban, mint amilyen én vagyok lányban. Férfiben - nőben. Mindegyikben megvan a másik, már nem bánom, milyen szót használok. Hogy kifelé van egy arcunk, amit tán sokan félreismernek - én pedig nem voltam elég erős, és nem ismertem magam eléggé ahhoz, hogy megvédjem magam. És én sem vettem a fáradságot, hogy megismerjem, elfogadjam, és tiszteljem magam azért, aki vagyok. ...hogy kifelé van egy arcom, ami számomra teljesen összefér és összeegyeztethető a belsővel, de a legtöbb férfinak nem. Vagy nem tudom. Ebben a testben talán nem számítanak ilyen érzékenységre, ilyen agyra, ilyen sebezhetőségre, félelmekre, amik néha-néha kitörnek, és elrontják a remélt pillanatokat... Hogy van egy arc kifelé, ami helyenként vagány, belevaló, szexi, és belül iszonyú érzékeny, sebezhető, légies, éteri, és mégis vadállat, és ez a szenvedély épp abból a hiperérzékenységből táplálkozik.
Nem az Ő tükrében lettem az, aki vagyok, de felerősítve látom magam, hogy milyen vagyok, hogy mire van szükségem igazán. Vannak persze dolgok, amiket eddig is tudtam.
...és itt elfullad a gondolatmenet. Mert talán nem is érdemes túlgondolni, túlbonyolítani.
Lehetne annyiban hagyni, hogy egyszerűen csak jó. De sose voltam egyszerű. Most már ezt is elfogadtam.
Talán túl korai még ilyesmiket mondani, vagy gondolni, de ha csak az itt-és-mostokat nézem: ez egy tündérmese.
...hisz nem is ismerem. Hogy gondolhatom, hogy ő pont olyan, mint akiért mindig is imádkoztam? De valahogy mégis ez az információ jön belőlem. A szívemből? Vagy máshonnan? Ilyenkor az ember könnyen megtéveszti önmagát. Nem merek állást foglalni, honnan jön, de szeretném, hogy a megérzésem helyesnek bizonyuljon....szokott.
Mintha egy-egy nagy láthatatlan kéz megfogott volna bennünket, és egymás mellé tett volna minket, mint a sakktáblán a királyt és a királynőt. Tömeg van, de mi egymás mellett állunk, és egy felé nézünk, úgy tűnik.
Soha többet nem mondom hogy mindörökké, vagy hogy soha többet - de megfogadtam, soha többet nem hiszem, nem akarom, nem kívánom, hogy bármi is bármeddig tartson ebben a téridőben.
És most magától megy.
Csak az van, hogy minden íze még a számban van, emlékszem az illatára, a bőrére, a szemére, és főleg az ölelésére, hogy ha vele vagyok is és ha nincs velem, akkor is, mindhárom fontos csakrám felpörög. Szex, szív, agy. Test, lélek, szellem.

Tisztában vagyunk-e vele, milyen veszélyes szerelmesnek lenni? Mert amíg adják, jó, de bármikor megszűnhet. Ettől félünk. És tudjuk-e, hogy minden úgy van jól, ahogyan van. És tudjuk-e, hogy van szeretet, és azt nem lehet elvenni, sem adni, csak önmagáért létezik. És amíg tartjuk magunkban azt az állapotot, az önmagunkhoz való visszakanyarodást, addig csak jó történhet.
És azt gondolom, ha ez a kettő egymásra rétegeződik, ha sikerül, az a szövetség. Amikor tudunk egy felé nézni, nem csak egymásra... de ez már egy másik történet. Az akkor lesz jó. Most ez jó.
Ez a csoda. Amikor azt érzi az ember, bárhogy is történt, minden a helyére került, én is a helyemen vagyok az Ő karjaiban, esszenciáink egymásba simulva.

Levél Menisnek

Dear Menis,
today is the day when I really realized, who I am. Earlier I thought I new but now I have a much deeper insight of my recent life.
I cried a lot today.
My boss went mad at me, he shouted - I was shocked and scared. Later he tried to explain himself: he said I will meet much worse things in life than that. (And than I saw how much he seeks peace but he cannot find it and how much he does not love himself. I felt compassion.) Maybe earlier I would've been listening to what he said but now there's a deep knowledge, that it's not true. And I am so glad about this knowing. At least I can truly believe my own vision of life. I truly know that my world is different than his' one. And different than anyone would think my life looks like.
I know my real self now. (I write it down so many times and repeat it because it's so important to me, 'cos this is the only way to accept and love myself and so never doubt myself again and this way walk my real way and manifest my dreams, and reach my goals.)
I remember one of my former lives which is important to remember. Because it explains and remembers who and what I really am and why and what is that deep wondering and indecisiveness in me, although there's fire in me, there's passion in me, there's power in me.
And today when my boss yelled at me I realized this is what I was asking for from Universe - this is how mad I am at me. And I am right after an unfaithful story with a boy again - usual game: I love, I feel connected, he does not, so I cannot receive anything, just like in my fathers' case - so I know the right question is WHY do I always choose boys who cannot feel connection to me? And the answer is: because I play the same roles as with my father. Because that's what I learned. This is what I CAN play.
And than there's a deeper level: why is this so? And the answer is: because here in me there's a little three-year-old-girl, who miss her father, who never allowed to herself to miss him or to feel anger because of his decision which made her suffer, losing him, losing love, losing half of her world and confidence, but secretly she suffers a lot, she cries a lot, she doesn't understand anything of the things happening around her, later she realizes her loss, she is told to accept it, to accept her father as a good man, and she's a good girl, so seemingly she does it, and she believes it herself, but in reality she feels anger while the same time she miss her father - so she's confused 'cos a kid is not allowed to feel anger towards the parents! So her feelings of love, loss, need, anger, and guilt are totally messed up. And I was mad at me, I felt guilt towards myself too, that I was cruel to myself, I was unkind, I didn't feel compassion to myself.
You know, Menis, I knew it all, but I didn't realized it. I didn't noticed my real feelings, I really thought I accepted it, 'cos mother always told me to do so. I knew it all but didn't feel it, didn't live it.
Today I cried a river over me. I cried a river over this little sweet gorgeous girl who I was, who's intentions and dreams and all possibilities to live the happiest and greatest life were given and taken than.
Today I hugged this little girl, I told her words of cheer, I explained her that it is right to feel that way, and that she is beloved and she can trust me and herself and that she is the most beautiful soul I've ever seen and that she can be, do or have anything she wants to. ...she thought she can't. Now she's calm.
Now I feel compassion to myself. And to other people too.
I missed that boy before - now I am strong and mature enough to let him go his way. And to walk my way without giving any more thoughts to him.
So wonderful to live and experience this peace love and harmony in me.
And to be so sure that my dreams will come true whoever sais or thinks whatever.

You know, life is like leaf on waves of water: once up once down. I hope that my energy level is constantly rising.
Now I know how untrue to myself I was in the last years. Even when you asked me questions. I was far away from my feelings. I couldn't feel them. I wasn't able to recognize myself. I didn't dare to show my weakness. As often as not now days I am ashamed of showing and admitting my weaknesses too. Or if I show it, than I don't feel alright. But I show it at least. And NOW I'm not ashamed anymore. Now I feel quite comfortable about being who I am. - Maybe wounded, hurt, weak, left-alone, but believing in good faith, in my beauty, my talent and power to create abundance, peace, love and freedom.

Tőle is tanulok

Lassíts. Állj meg egy pillanatra.
Ma ebbe akadtam bele. "Véletlen."




...hogyan kell őszintének lenni mélyebbről, mint az egó...
...és elfogadni magad, szeretni önmagad - önmagam, feltétel nélkül, és ezáltal hagyni, hogy mások is átéljék ezt az érzést...
Zseniális a pacák.
I love Anthony!(&the Johnsons too.)

Újabb véletlenek

Sz.T. Úr, és egyebek.
Euridiké felajánlotta, hogy dolgozzak neki. Zsííír. Együtt kajáltunk, vissza kellett vinnie egy DVD-t az Odeonba a Jászai térnél, és pont gondoltam, na szép lesz, ha összefutunk Sz.T. Úrral. Bár végülis elvileg most a Csókos az aktuális egó-gumicsont.
Hát mit ad Isten, össze is futottunk vele.
De Sz.T. Úr még midig olyan megzakkantós hatással van rám.
Szép. A lelke is, most hogy nem egóból létezik. Ő is utazott. Ayahuasca. Persze ez titok. De szerencsére csak ő meg még egy ember tudja, hogy kiről van szó.
És fel kellett hogy menjünk hozzá, hogy meséljen, és meséljünk. Én már jó rég láttam. Mondjuk nem is hiányzott. Mert nem tud. De nem miatta. Miattam. Most például sikerült figyelnem magam - amit eddig nem.
Feszült voltam. És lazítottam. Észrevettem, hogy nem magammal voltam. Kétely voltam, megfelelni akarás voltam. Pedig minek?! Aztán arra koncentráltam, hogy magammal jóban legyek. Ez végülis nagy szó. Hogy sikerült befelé, a nagy Énre koncentrálni. Vállveregetés jár érte.
Namármost, ha ő is beletartozik a lélekcsaládba, mert jött egy ilyen sugallat az én trippem közben, akkor értem, miért érzem azt, amit érzek, ha vele vagyok. Nekem rossz tőle külön lenni. És nagyon szeretem. És nagyon gyönyörűséges az egész lény, úgy, ahogy van. Szívből jövő szétválasztottságot érzek. Meg azt, hogy feltétel nélküli el nem fogadás esete forog fenn: ha a fejem tetejére állok, akkor sem fog soha 'úgy' szeretni. De mostmár ez a tény nem zavar. Nem akarom már, nem vágyom rá úgy, mint régen, csak ez a szétválasztottság-érzés van, amitől gyomorgörcsöm van így utólag. Dehát nem vagyok belé szerelmes. Akkor mi ez?!
(Még mindig apucit keressük, hogy játszhassuk azt a játékot, ami apucival történt? Hogy szeressünk, de nagyon, kötődjünk, és vágyjunk hozzábújásra, de semmiképp ne lehessen megkapni semmit? Amikor közben az ember szeret. Csak nem úgy. És ráadásul van másik gumicsont.) Inspirál a szabadsága, és rámutat, mennyi dolgoznivalóm van még, és mennyire nem vagyok szabad. Félnék ennyit és ilyeneket drogozni. Még jó szándékkal is. ...végülis ez is csak komfortzóna-elhagyogatás kérdése... vagy lehetséges, hogy a nemszabadságom elfogadása lenne a szabadság?...
Apropó, azt is látom, hogy ha lehetne még egy esélyt kapni, ha a Csókossal lehetne még egyszer találkozni, egyetlen dologra figyelnék, hogy jelenlegyek, akkor ott, ugyanígy figyeljem magam, és hogy teljesen őszinte legyek vele, és hogy végre ne egóból kommunikáljunk. Persze azt is tudom: minek az én érzéseimet és ezt az egész dolgot megértetni vele, amikor ez rólam szól, és nem tanultam volna semmit, ha elmondanám. De persze nem is akarom már elmondani. Csak egyet szeretnék: lélekből, középpontból jelenlenni, és nem egóból kommunikálni vele. Mert megkedveltem. Az összes többi érzelmem csak gumicsont jelleg. (A kommunikálást nagyon, nagyonnagyon, borzalmasan elszúrtam az első találkozásaink alkalmával, dehát ez a tanulás folyamata: az ember hibázik, aztán már nem hibázik. Az egóm felpuffadt, hagytam, azt hittem az a jó, és azt kell csinálnom, és úgy kell kommunikálnom, és szépen játszmázást kaptam cserébe. Legalábbis azt hiszem.) Még csak azt se mondhatom, hogy a saját csapdámba estem...

És még valami. Azon gondolkoztam, ha írok, nem élek. Vagy nem eleget. Meg azon is, hogy minek leírni ezt a sok vackot? Inkább élni kéne ezeket. Lehet, hogy üres szócséplés? Merthogy amiket megélek, és tanulok, azt miért akarom átadni teljesen másoknak? Minek gyártok ideológiákat? - Egyszerűen iylen vagyok, mondhatnám. ...vannak dolgok, amiket nem lehet átadni, mert nem kell, nem érdemes. Akkor minek csinálom? Az magyaráz, aki pont hogy nem érti. Vagy most megint nem hiszek magamban? Lehet, hogy nekem az írás is élet?
Jah, a trip alatt az az üzenet is jött, hogy írnom kell.
Hát írok.
Akkor, amikor késztetés van. De mindig annyi minden történik bennem... de azért igyekszem majd ritkábban, hogy amit írok sűrűbb legyen.

Jóéjt Világ. Szeretlek.

Change - part II.

De amit akarok, és hogy végre tudom, mi az - ez sem más, csak illúzió, és minden csak azért van, hogy ráeszméljek létem esszenciájára; ittlétem céljára. Nem az a lényeg, hogy mit akarok, hanem, hogy miért akarom.
Az egóm akarja? Vagy van mögötte lélekből jövő irányítás - és mi van, ha mindkettő?
Ennek is egy a lényege: hogy a vágyainkra kell hogy hallgassunk, mert az utunkon tartanak minket, irányítják a lépteinket.
Nos, eddig ezt a mondatot is csak az egóm hallotta, azt hiszem. Vagy mondhatom talán, hogy az agyam, az intellektusom - ami persze fontos, mert ezen keresztül létezhet csak öneszmélés, ön-tudat, saját létezésünk tudása. DE a lelkemig, a valódi megértésig, átélésig csak most jutott el. Most, ahogy írok.
Hogy hallagtnom kell a vágyaimra, tudnom kell, hogy mit akarok, de nem az elérés, megkapás vagy megszerzés érdekében. Hanem mert ezek gondolatokra és tettekre sarkallnak, amik által járom az utam - jó esetben a valódi utam, de ha jól figyel az ember és őszinte magához, akkor nagy a valószínűsége, hogy a valódi útját járja.
Sőt, ha tudatos az ember, már annyi is elég - a megkapáshoz, eléréshez képest - hogy rájön, miért vágyik épp arra a dologra/eseményre/tulajdonságra, és ezzel felfedezheti ittlétének okát és célját. Bár nálam ez még nem történt meg, csak részben, és nem is látom tisztán, csak kezdem érzékelni, miféle dolgokat kell purgálnom ebben az életemben. Legalább a kérdések egy része már megvan - ez félsiker. De tényleg. És tényleg a kérdésfeltevés a lényeg. Állítólag abban már a válasz benne van. (Szerintem viszont csak a fél válasz. Vagy háromnegyed.)
(Ezek szerint, ha felteszem azt a kérdést, miért vagyok itt? Mi az értelme az ittlétmnek? Akkor magából ebből a kérdésből az következne, hogy valószínűleg az, hogy folyton ezt kérdezzem. Vagyis hogy maga kérdés és a kérdés által takart létmód kifejezője legyek. Hogy ittlétem értelmére és valóságára ráébredjek, csupán a kérédés által. Hátha ettől mások is elkezdik ezt kérdezni. És hátha valami válaszfélét is kapunk rá.)
Lehetséges, hogy például az is benne van, hogy ez az egész sokkal-sokkal egyszerűbb, mint ahogy az én írásom alapján most tűnik, mert én túlgondolkodok mindent. És mintha kezdet lennék, és kezdő, és egy út elején érezném magam, ahol már minden tudás adott és az enyém, de a bizonytalanságom miatt például nem bírok nem személyes lenni, és nem számot adni arról, hogy velem mi történik, bár ez talán pont így van rendjén.
Végülis spirituális igazságkeresés közben az ember csakis a saját bőrén tapasztalhat. És elég borzasztó, vagy tán inkább vicces, hogy válaszokat nem igen lehet remélni, illetve, ha igen, azok csak saját magam számára lesznek válszok. És csak részlegesek.
Node az is épp több mint jó lesz, ha megtanulom ennek a 3D-nek a szabályait. Mert azért az egót is simogatni kell, etetni kell, mint egy háziállatot, és akkor kezesbárány lesz. Csak kontroll alatt kell. Nem kontrollálatlanul puffasztani és pöffeszteni. Ezt egyébként Euridikétől tanultam. Köszi.
Na, most ez van.
Ergo elengedés van.
Egy ajtó bezáródik. És kinyílik egy másik.
Nem hisztizik többet a kis én. Hanem megérti, hogy a nagy Én akar ezzel valamit. Ezzel a vággyal. Mégpedig: újabb figyelemfelhívás, hogy nekem ezzel dolgom van. Hogy ezt meg kell fejteni, és purgálni kell, hogy miért mindig olyan pasikhoz vonzódom jobban, mint eléggé, akik hozzám valami miatt képtelenek kötődni. Bár azért fejlődés mutatkozik. A legutóbbi esetben legalább nő van a dologban, nem pedig pusztán pszichopataság.
Távolabb léptem magamtól.
Éljeeeeen! Büszke vagyok rám ezért. Így mindjárt viccesebb az egész.
Ja, és egyébként a választ tudom erre az életemre vonatkozóan. Lehet, hogy visszább, vagy máshol, vagy mélyebben is van egy megfejtés. De ami ezeknél fontosabb, bár ezek is nélkülözhetetlenek, hogy hogyan lehet ezt meghaladni?
Merthogy ez aztán tényleg necces. Nem lehet pusztán kilépni a komfortzónából, mert a szerelem nem gombnyomásra működik sajnos. Vagy lehetséges, hogy lehet irányítani a szerelmet? Vagy egyszerűen el kéne felejteni?
Mert hát szerelmet és kapcsolatot és biztonságot is keresünk, de mi végre? Mert a szerelem nem más, mint irreálisan nagyszerűnek, netán tökéletesnek látni egy másik, hozzánk hasonlatos, ámde ellenkező nemű emberi lényt, és aztán a végén úgyis rájövünk, hogy ő is emberből van, és lepottyanunk a földre, és marad a szeretés. Ami amúgyis megvan.
Persze, a szeretést, a lelki kapcsolatot, meg a szexet jó összehozni. Mert külön-külön úgyse megy. Mármint nekem.
Szóval azért még hiszek benne.
Meg abban is próbálok, hogy a megfelelő ember a nem megfelelő időben nem a megfelelő ember.
Csak azt nem tudom, a megfelelő volt-e és hogy lejárt-e az idő. Na ez igazán vicces.

Viszlát Világ. Szeretlek.

Véletlenek napja

Véletlen. (Úgy értődik, most jött el az ideje.)
Nem várt fordulat.
Szeretem a nem várt fordulatokat. Jöhetne még pár...

Első rész
Összefutás Manóvárival a 41-es villamoson.
Háth, még mindig beindul rá a szívcsakrám.
Ahh. Nincs mit újragondolni. Ha már a legelején tudtam volna, milyen szörnyűséges nekem vele párkapcsolatban létezni, akkor bele se kezdtem volna... Így kicsit jobban értem magam. Hogy már a legelején is ezt éreztem. Nem tudom, miért van, de van. Nagyon szeretem.
De nem úgy. Mármint vele is azt érzem, nem én szeretem, hanem megnyit valami kaput bennem, ahol átáramolhat a szeretés - elsősorban feléje, de csak úgy magától magáért jön. Ezért voltam vele olyan sokáig minden történések ellenére. Mert ez jó. Jó az, ami a hatására történik bennem. Csak már tudom, irdatlanul durva égési sérüléseim lennének, ha közelebb mennék hozzá. És hogy ez az érzés van, általa, de az egész világnak van.
És azért is szerethetem ennyire, mert nagyon közel voltam hozzá, ismerem őt eléggé, és annyi de annyi megértés van bennem iránta, és együttérzés.
Olyan, mintha még mindig kisfiú lenne - nekem legalábbis. Valszeg az is. (Ez közös bennünk, hogy valamiért nem sikerül felnőnünk rendesen. ) És az az érzés jön elő belőlem a szeretés mellett, hogy: Éééédesszíve, min ment ez az ember keresztül, és mennyit szenvedett, és mekkora iszonyat durva sorsfeladatot vállalt. És nem bírom támogatni...
Szeretni jó.
Talán, amit nem jól ismertem fel magamban, az az, hogy mindig is így szerettem őt, és ez nagyon erős, de nem összetévesztendő a szerelemmel. (De összetévesztettem.) Na, most az is megvan, hogy az milyen típusú érzéshalmaz, és hogy e kettő között mi a különbség. (És persze odafent meg röhögnek: "Hitted!")
Ha Manóvári a közelben van, hatalmas ölelés vagyok. Annál is hatalmasabb, és melegebb, és odaadóbb.
Ha a Csókos van a közelben...hát az most még nem kifejezhető...talán: élet. Nem ölelés, inkább sóhajtás. Na, az is a szívcsakrát közelíti, csak benne van a gyökértől a koronacsakráig minden.
Clearest vision of Love lost and now found again.

Második rész
I received a prophecy today. It sais that for me the hard part is over. I've paid my dues and I have nothing to prove. I can simply let the results speak for themselves and I no longer need to dirty my hands with idle, trendy or high maintenance indulgences like lovers who don't give back. (I just wonder if I gave enough...) I shall maintain self-confidence, self-control, independence and the art of being alone. Consistent feeding of my spirit creates a rich and replenished soul. (Well, that's true, but I don't know if I really should walk away.)
And the other card said: that my alter ego today is the Risk-Taker, whose superpower lies in my laughing in the face of limitations, possibly guided by my obsessions. I will watch my step today and know that I need to take responsibility for my actions -- no one can shoulder that burden for me. 'I know it's wrong, but it feels so right.' My obsessions are in control and I can't help myself -- I'm addicted to love. (Now that last one 's so true.)
But one just may be hurting the one she/he loves. So I either go with it, or exercise self-control and avoid those temptations that may come back to haunt me. (Well, thank you. It helped a lot. Do this or do that...Fine.)

mai hangulat

" Néha úgy érzem már magam, mint Vergilius az Isteni színjétékban, mikor eladja a lelkét az ördögnek a mindenttudásért és aztán meg csak szív vele. "

A fenti mondatot Kovács Atti blogjából idéztem. ( http://atteee.spaces.live.com/) Nemrég ismertem meg. És ez a mondata gondolatébresztett.
Különös tekintettel a közelmúltam eseményeire.
Szóval a tudás szabaddá tesz.
De nem tesz boldoggá.
Az ember teszi magát boldoggá. Asszem, döntés kérdése. Hogy nem teszed magad függővé külső dolgoktól. (Mondom én, akinek úúúúúúgy hiányzik egy mac és egy mic a zenecsináláshoz...bár mondjuk nem tesz boldogtalanná, hogy nincs. Csak nehezebb így...) (Mondjuk nem tartom magam boldogtalannak. Persze, nem könnyű a nehéz élet, de izgi.)
Van a megvilágosodottság-érzés eufóriája, de nem lehet úgy leélni egy életet. Mert ha az embernek dolga van, egyszerűen nem lehet úgy élni, mert azt nem lehet elrejteni, és mert ha ez van épp, akkor állítólag az ember ott is csak életet, teremtést lát, ahol mások pusztulást és halált. Szóval mindegy, hogy az önkívületi állapotot - ami tényleg boldogság, illetve annak a netovábbja, a kifejezhetetlen foka - meditáció vagy drog által éri el az ember, élni vele a társadalomban nem lehet.
Szóval van az az állapot, amikor az ember már mindent tud.
Úgy képzelem, az se nem boldog, se nem semmi egyéb. Az leírhatatlan, és a dualitás nyelvén, a mi nyelvünkön nem lehet beszélni róla.
Talán közelíti az igazságot a 'fenséges' vagy 'magasztos' szó, de...hmm, most egy hirtelen ugrás: ...de az ördög is angyal.
A tudás szabaddá tesz, nem felhőtlenné.

...talán még majd folytköv.

Köszi Ati.

Ja és még a mai napról.
Egyfolytában fura testi dolgokat érzek. Pontosabban egyet.
Egész nap bizsereg a fejtetőm...időről időre.
Mijez?
Amúgy ma jobban esik a munka, mint máskor. Főleg, hogy hagynak közben írni is.

És ez a Jase bébi tudhat valamit - mindig akkor bukkan fel az életemben, persze csak virtuálisan, amikor valami nagy változás, vagy jelentőségteljes esemény van. Hát ma este épp nézem a gémélem, mikor kopogtat, hogy helló bjútiful lédi, és magyaráz, hogy ő a világ legnagyobb maderfakerje, mert milyen bunkó volt velem anno. (Anno 2005-ben, Pennsylvaniában, az USÁban.) És hogy bocsássak meg. És hogy milyen szép vagyok, meg zene, meg csill, meg nagyszerű - mármint ez mind én. És hogy tulajdonképp irigyel. Aztán cseteltünk vagy 2 órát politikáról és a világ berendezkedéséről általában, és hogy mit csinál ő (problémás gyerekekkel foglalkozik, segít nekik - ez meglepett. Sose gondoltam volna, hogy egyszer felnő, akkora gyerek volt huszonöt évesen!), meg hogy mit csinálok én.
És jó volt dumálni vele.
Zseniális, hogy ma már ezt lehet, hogy kommunikálsz valakivel élőben, aki a földgolyó másik oldalán van, 8 órával később, mint te. (És persze azt is megtárgyaltuk, hogy az idő ugyebár nem létezik...)
Megígértem neki, hogy ezt a mondatát megtartom:
you are a witty and good person to talk to

1:19 AM who challenges the world around her to give to her all she wants from it
you can change the world and will with your song
(én: I think that if I change myself the world will change around me)
and the world will need it so thanks for doing your part.

Hát szóval ez nagyon szép. This is beautiful.
Hm. Ezt az üzenetet szállítja most nekem az univerzum a lehető legtávolabbi ismerősömtől, aki egyszer megcsókolt, de fogalma sem volt róla, kit csókol.
Azért kell megtartanom ezt a fentit, hogy láthassam magam kívülről, valaki más szemével, aki térben és időben ilyen távol van tőlem. Hogy ne csak belülről lássam magam. Vagyis hogy lássam, hogy amit belülről látok, az átmegy még Amerikáig is...

Béke.

Change

One day I'll be world-wide so sometimes I write in English.
Sometimes it's easier than to write in Hungarian. I think that Hungarian is much more complicated and multiple than English. And I know much less English words than Hungarian. So I have to express myself more solid this way.

I just wanted to share (with Universe I guess 'cos very few people know about this blog and so it's not read very often yet), so I wanted to share that now I know who I was and what I am - and I know who and what I will be.

And on another level I know now what I want.

Change is beautiful. Whatever it takes.

Bye Universe. Love.

Trip

Nagyonnagy durvaság van.
Hát ez is eljött...pedig féltem tőle. Meg még mindig kételkedek...na, majd mindjárt leírom az esetet, és a kételyt is.

Ma utaztatva lettem.
Nemtom mit csinált velem Euridiké, de valami történt. Elment hétévégén valami meditációs vagy mittudoménmilyen tanfolyamra, ahol a halál-élménnyel foglalkoztak, majd a telefonban annyit mondott, hogy annyira jól érezte magát ott, hogy majdnem nem jött vissza. Amitől a vezetője bepánikolt - aki ezek szerint nem volt valami magas szinten.
Plusz azt mondta, tanult valami technikát, amit rajtam akar gyakorolni, mert ez a házifeladata.
Mondom, jó, üsse kő. Aszongya, jó pszichés meg egyéb blokk-oldó. Na, mondom, az sose jön roszul, de nem tudtam, mire is vállakoztam.

Szóval ma felmentem hozzá, lefektetett a földre egy plédre, meggyújtott egy gyertyát, és azt mondta, relaxáljak. Relaxáltam. Mikor már annyira laza voltam, hogy nem éreztem a testem, akkor azt mondta, szóljak, ha valami változást érzékelek a fejemben, és a homlokom fölé, vagy valahova oda tette a kezét, igazából fogalmam sincs, mert végig csukva volt a szemem, csak a keze melegét éreztem.
Na és akkor egyszercsak éreztem, hogy a tarkóm felett picivel bizseregni kezd, és onnan széttartó sugarak, energianyalábok mennek a fejtetőm felé. Akkor abbahagyta, és elkezdte mondani, hogy mit csináljak. Volt benne olyan, hogy egy rétre kellett képzelni magam, meg emelkedni kellett, meg ezüstszálat fogdosni a kezemben, egy fához kötni, aztán fel, messze, ahol a Föld már nem látszik, aztán jött fény, ami feltöltött energiával, aztán vissza az ezüstfonál mentén, le a Földre, aztán azt mondta, nézzek le a lábamra, mit látok. Mondom, hogy mezítláb vagyok. Mire ő, hogy női vagy férfi láb? Nem válaszoltam. Aztán megkérdezte, hogy gyerek-e, na akkor jöttem rá, hogy az. Kb 12 éves kislány vagyok. Vulkanikus, barnás-feketés talajon állok. Magam előtt távolabb látok egy kis falut. Jobbra felfelé kezdődik valami hegy. Később rájövök, hogy az Etna az. A falu felé megyek, meglátok egy embert a falu szélén, ahogy meglát engem közeledni, a szemöldöke fölé ernyőzi a kezét, hunyorog. Valami talicskát tolt az előbb, vagy valami háztájit dolgozott, s ahogy odaérek, már vár. (Rájövök, hogy az apám, és hogy a mostani életemben is ő az apám.) Kézenfog, és megkerüljük a házat, ami előtt eddig állt, meglátom a tornácot, ott ül a húgom (akit felsimerek: ő a mostani nővérem, a féltestvérem). Együtt a család. Anyám az ajtófélfának támaszkodik, fekete haja van, kendő a fején. Főzött. Megyünk vacsorázni. Leülünk a nagy faasztalhoz. Béke van, biztonság, szeretet, meleg családi fészek, a szüleim fiatalok, szépek, apámat imádom. Egyszercsak jön egy érzés, hogy ennek az egésznek mindjárt vége. Egy ideig nem tudom, miért érzem ezt. Aztán elkezd remegni a föld, kövek zuhognak, morajás hallatszik. Kitört az Etna. Borzalmasan félek. Bent maradunk a házban. Nincs hová menni. Nincs autó, nincs mivel menekülni. Apám mindannyiunkat magához ölel. Félek, nem akarom, hogy vége legyen, nem tudom felfogni, ami történik.
A következő kép, hogy kívül vagyok. Még folyik a láva, romokban a házunk, lassan már nem is látszik, forróság van, tudom, de nem érzem, és nem értek semmit. Keresem a testem, de nem látom sehol. Ott téblábolok a helyszínen, várok, egyik lábamról a másikra állok. Nem történik semmi. Egyedül vagyok. Nem tudom, most mihez kezdjek, merre menjek, nem tudom, mi van. Borzasztóan elveszettnek és magányosnak érzem magam. Hol vannak azok, akik az előbb még velem voltak? Hol vannak azok, akiket úgy szerettem, és akik szerettek.
Kissé előrébb az időben: felnézek, fényt látok, aztán angyalokat. Felém nyújtják a kezüket, és én velük magyek, bár még sokkos vagyok és még mindig nem értek semmit. Aztán amikor körülvesznek, mindent megértek: ők a lélekcsaládom. Végtelen szeretet van bennük, érzem a bölcsességüket. Biztonságban vagyok. És könnyűnek érzem magam. Otthon vagyok. Velük. Szinte feloldódom bennük, együtt vagyunk. Aztán még előrébb az időben (nem tudom, mennyivel előrébb), különböző téridőkbe nyrünk betekintést: a következő szüleim kiválsztása folyik a következő életemre. Látom a mostani apámat és anyámat, még fiatalok. Tudom, hogy mellettük sokat tanulhatnék, fejlődhetnék magamnak, és a csoport számára, és azon keresztül a Mindenség számára. Izgatottságot érzek. Feladat lesz. Értük teszem, és magamért. Elvégzetlen feladataim vannak. Ők támogatni és szeretni fognak. Ahogy most is. Egyébként így visszagondolva, nem tudom, ők mind én vagyok-e, vagy én csak egy rész vagyok...végülis egyremegy.

Hát ennyi.

Közben egyszer volt kitágult térérzékelásem. Vagy testérzékelés, mert testet éreztem, valamiféle matériát, csak nem ott voltak a határaim, ahol a mostani testemben. Minden én voltam. Mindenbe beleértem, mindenhez hozzáértem. Majdnem elvesztettem magam. Kicsit fura is volt, alkalmasint ijesztő, de szerencsére volt vezetőm.

És a lélekcsaládból felismertem két embert a mostani életemben, de több hiányzott közülünk...Ez megvilágít bizonyos dolgokat a mostani életemben.

Átéletem talán az első "nemtudommivanságot", ráadásul kislányként, szóval lehet, hogy ezt az elhagyatást élem újra ebben az életemben. Azt hiszem, talán neheztelek is a csoportra, hogy nem jöttek értem előbb. De azt is hiszem, hogy jöttek, csak nem vettem észre őket, mert el voltam foglalva a kislánysággal, és azzal, hogy most mivan, és hogy a szeretteimet elveszítettem és egyedül maradtam.
Már nem neheztelek.

Találkoztam a belső vezetőmmel és a belső gyógyítómmal, és titkokat nézegethettem. Azt mondták, minden a legnagyobb rendben van, és hogy jól csinálom az életemet. Minden a terv szerint halad, és hogy szép munkát végzek.
A Gyógyítóm azt mondta, csak higgyek magamnak, magamban, bízzak a gondolataimban, és a hiteimben. Higgyem el, hogy a bölcsesség, amit magamban találok, igaz, és nekem üdvös. Esetleg másoknak is hasznára válhat. És azt is mondta, hogy írjak. És mutatott egy kagylót...ezt még nem értem.
A Vezetőm tulajdonképp csak annyit mondott, mindent csináljak úgy, ahogy eddig, jó úton vagyok.
A Titkok Házában megkérdeztem, a Csókossal mi van. Azt láttam, hogy leélhetném vele az egész életem. Azt láttam, hogy nagy szerelem lenne. Hogy ő lehetne a nagy Ő. De még nincs. És nem tudom, mikor lesz. És hogy lesz-e. Furcsa.

A kételyek.
Voltam már az Etnánál ebben az életemben.
Lehet, hogy az agyam csak úgy összekombinálta ezt az egészet...de most, hogy így leírom ezeket - ez tűnik hülyeségnek, és nem azok az élmények és érzetek. Hiszen pont azt mondták, hogy higgyek magamnak és magamban, és bízzak.

Szóval durva volt.

Ezzel van tele az agyam.
Aztán utána lementem próbára a Rókákhoz, és mondták, hogy fura vagyok, erre elmeséltem nekik az egész sztorit, és miközben én meséltem, Balu, az egyik Róka, telefonon beszélt az exével, aki karmaoldást csináltatott, mert valami karmikus kapcsolatuk volt, vagy mi, szóval úgy látszik mindenki ezzel szaszerol mostanság. Mert Rioróka meg sámánizmust olvas nyakrafőre. Szóval nem néztek hülyének egyáltalán. Sőt, megértettek, és teljesen természetes volt nekik, hogy ilyen van, és hogy én ezt tényleg végigéltem, és... szerettek. Ezt éreztem. Igen.
Háth, én is nagyon szeretem a Rókákat. Jó tartozni valahová.

Nagyonnagyon álmos és fáradt vagyok. Asszem, ez a meghalós sztori leszívott eléggé.

Hálás vagyok a tudásért, amit kaptam.

Jóéjt, Világ. Szeretlek.

Ez is történik...

(Nem teszek fel ide minden firkálmányt, de ez annyira tetszik az embereknek odaát, és végülis én is szeretem, hogy felteszem.)

három lovagkereszt

I.

úgy érintenélek!
szemmel, szívvel, szájjal.
olyan gyönyörű vagy.
lényedet csodálni
ülnék le veled,
és az jutna eszembe,
hogy mi lenne,
ha beleülnénk egy teherautónyi
narancs közepébe,
csak a színek és a fények végett.
Vagy kókuszgolyókkal gurigáznék,
és a szádra gondolnék közben,
de nem mernék felnézni,
míg te játszó kezeimet figyelnéd
és a félmosolyt az arcomon.

És aztán, amikor kettesben maradnánk,
megkérnélek, hogy
építs nekem bajuszt vörös kaviárból,
és a köldököm köré egy pipacsot.
Te meg szemüveget kapnál belőle.

És hajnalban meztelenül ücsörögnénk
nálad, gátlások nélkül,
egy kiállítás albumát nézegetnénk,
nevetnénk, komoly és komolytalan dolgokon,
és a friss pirkadatban kávét szürcsölnénk,
és egy szál kötényben sütnék neked tükörtojást.

II.

De az is lehet, hogy
nem lenne olyan jó.
Mert azt akarnám, hogy szeress még,
de ezt nem lehet akarni.
Csak élni lehet,
mint a madár,
szabadon, önmagáért,
az élésért,
s akkor -
akkor tudnál-e nem szeretni?

...és annyi kérdés van.
Mit miért mondál?
Miért nem kérdeztem vissza?
Miért veszítettem el önmagam közben?
Valami nagyon jó volt veled.
Én voltam.

Újra
akarom.

De gátlásossá tesz
a megfelelni-akarásom.

...minden alkalommal
egy kis idő után
azt az állapotot kívánom visszakapni,
amikor még nem akartam semmit.
Amikor még nem tudtam
róla
semmit.
Mikor még nem
kapcsolódott össze
a te meg az én
gordiuszi csomóként bennem,
vagy mint a vonatok csatlakozói:
kallantyú a kallantyúba,
hogy százhatvannál se szakadjon szét.

Újra akarom,
hogy én legyek az
veled.
Újra akarom a távolságot,
amitől közelebb mehetünk egymáshoz,
ami miatt megszelídíthetsz.

(Pedig
például ma is randiztam.
Mással.
Ott voltál.
Tényleg.
Te megmondtad.
De miért, kérdem én.
Mit akarsz
velem?)

III.

Ha fel lehetne találni
a csók alapú nyalókát,
neked adnám a kopirájtot.

Ma-kép

Nnnna, ilyen lesz az első.
>sóhaj<











ilyen meg a második... fffúúh, ezek a seggek! ...ez, a Galliardo LP560 4 2008as, 560 lóerő és 3,7 másodperc alatt gyorsul 0-ról 100 km/h-ra. wuhúú! akarom.
(200km/h 11,8 mp alatt. és 325 km/h a vége. 45,7 millió most. de addigra talán olcsóbb lesz. és kevesebbet fogyaszt és kevesebbet szennyez, mint az elődje. éljen!)
És a Reventón lesz a harmadik.
Addigra talán megtanulok vezetni is.
(ez egy kicsit drágább. 1,4 millió dolcsi. 240 millió magyar forint. karbon test, 12 henger, 650 lóerő, 3,4 mp alatt van 100-on, és 340 km/h a vége.)

Több nem kell.
...csak még egy jacht.

Ja, és nem kell, hogy az enyim legyen, csak bármikor vezethessem, nézegethessem. Vidámpark helyett.

Megosztanivaló

tömény érzékiség. önarckép.
véletlen kép.

megharaplak

ki gondolná, hogy ez is vagyok...
nem is vagyok.
szerep.
...szerepek...

és nemsokára ezt el is fogom tudni énekelni. meg lerajzolni.

és örökké nárcisztikus leszek?
ajjajj.

olyan ez, mint egy versem,
vagy szobrom.
Selfdefinition.
Part x.
Half bitch, half goddess, at least part of God. (a szőlőt evő nő)

Ps.: I like this body of me, but I am not this body. It's just for now, it's just a part of manifestation.

Az előző bejegyzés folytatása

Illetve, kedves Világ, nem én szeretlek,
hanem szeretni jó, és a szeretés szeret rajtam keresztül.

Talán így békét lehet lelni. Ha tudom, hogy a szeretet az egyetlen hatalom, és hogy mindenkiben ott van, és hogy igazából semmi, de semmi más nem számít csak az az egyetlen dolog, hogy bennem, belül béke legyen. Talán még az sem számít, miért van, csak maga az érzés fontos. Nem számít, hogy a meggyőződés, ami létrehozza, fedi-e a valóságot, az Igazi Valóságot, nem számít, hogy a meglelni vélt hit válaszol-e igazán A Kérdésekre. Csak az számít, hogy jól vagyok.
És ettől Te is jól vagy.

(De miért nem látom ezt minden egyes pillanatban? Miért nem vagyok önmagam a munkahelyemen? Miért nem tudom levetni a rossz érzéseket, a félelmet és a kisebbrendűségi érzést és az örökös hasonlítgatást a hétköznapi szituációkban? Miért esik rohadt rosszul, hogy xy kifejezetten nem szeret engem (mikor tudom, hogy csak irigy, vagy magát nem szereti, és hogy neki ettől sokkal rosszabb, mint nekem) - persze, tudom, a kondícionálás és a dualitás miatt. Miért nem tudok örülni annak,hogy egyáltalán van munkám, és jó helyen dolgozom, jófej emberek között? ...még ha nem is szeretem azt a munkát, de mindennek van pozitív oldala. És jól is érezhetném magam about that. Egészen egyszerűen ráadásul. Például úgy, hogy tudatosítom, hogy ez most miért kell, miért vagyok ott, és hová vezet az utam. És hogy igenis van motiváció. Ott is. Meg tanulnivaló. És hogy az út része. És hogy az út a lényeg. ...ahelyett, hogy egyfolytában hisztizek és duzzogok, hogy nem akarok ott lenni, és hogy fáradt vagyok, megöl ez a meló, mert nem érzem közben, hogy élek. Jah, ez a legnagyobb baj, hogy mintha félálomban lennék,a mikor ott vagyok, aztán meg olyan fáradt vagyok, hogy az életemre nem marad energiám...
Nade akkor most eldöntöm, hogy nem hisztizem többet, befejeztem a nyavalygást. Mert az ember vagy nem panaszkodik, hanem teszi a dolgát, vagy ha annyira rossz, akkor változtat. És én ezen vagyok, és már nem sok kell hozzá. Rajta vagyok. )

béke.

Egy esztendeje

Egy éve, hogy nem írtam ide.

...júliusban meghalt. Elment. Átköltözött. Nénje. Majd egy évig készülődött...

Zsépé a múlté.
Szépen váltunk el. Szépszerével megértettük, a változást nem lehet kikerülni, de el lehet fogadni, és lehet szeretni. Szeretni. Nagy betűvel. Ami nem függ attól, járunk-e vagy sem. Büszke vagyok ránk.

Érdekes visszanézni az egy évvel ezelőtti önmagamat - ha másért nem, ezért érdemes írni, hogy meglássam a megtett utat, hogy vissza tudjak tekintetni, na nem mintha annyira sűrűn akarnék, vagy érdemesnek tartanám, de azért érdekes.

Egy éve kezdődött. Akkor rúgtak seggbe odafentről először, úgy istenigazából, és ó, hogy vágyom, kívánom, könyörgök és esedezek érte, hogy még sok ilyet.
Mert mostmár látom, az nem a visszakapott édenkert, csak az ígéret. De rajtam áll, megteremtem-e magamban. Rajtam áll, mikor. Hogy ebben az életemben-e.
...minden forrás szerint (azért még majd utána nézek még több helyen), előző életeimben (- amiben mellesleg nem hiszek, a reinkarnációban, tapasztalni meg nem tapasztaltam, de már annyian mondják, hogy létezik, hogy ha másért nem, hát azért fog létezni, mert elhisszük...) gazdag voltam. Nagyon gazdag. Nem kellett küzdenem semmiért. Az emberi kapcsolatokért sem. Játszottam az emberekkel. Szép kis karmát húzva magamra. Szóval most vegyes. Mert sok örömet is okoztam.
Most sok örömet és sok szenvedést kapok. Elvileg ez az élet arra jó, amire az eddigiek egyáltalán nem voltak alkalmasak, hogy az élet, a létezés finomabb dolgait is észrevegyem.
Nos, eddig jól haladok, azt hiszem. Pénz nuku, utazás kevés. (Persze midnen viszonylagos, mert amúgy kifejezetten nem kevés, inkább átlagos mennyiség - több, mint sokaknak; sokkal kevesebb, mint még többeknek, és irdatlanul kevés nekem.) Szóval a pénz nem lehet fontos, mégis fontosabb, mint akkor volt, amikor volt belőle. De ha ez nem lenne így, nem látnám be az összes többit, amit már beláttam, de most lusta vagyok leírni és felsorolni.
Anyaggyűjtés van.

És mindezek ellenére, annak ellenére, hogy tudom, ez az élet elvileg mire való, azt nem tudom, pontosan mit vállaltam, azt viszont tudom, hogy mit szeretnék - elég régóta, és most is - : ebben a 3D-ben megtanulni érvényesülni, megtanulni a játékszabályokat, egót megszelídítve érni el a szabadságot, jót tenni az emberiséggel. Ah, ez mily patetikusan hangzik, de nincs ennél jobb: ha a világnak jó attól, amitől nekem jó.
Mi jó nekem? Önmagamnak lenni.
És nem megy.
Vicces. Ez oltári vicces, ha jól belegondol az ember.

Szóval egy éve kezdődött, hogy elkezdtem rájönni, miért nem megy. Arra is, hogy nem tudom, ki vagyok. Vagyis hogy tudom, érzem, csak elfelejtettem. Elfelejtettem megélni tudni.
Sokat tanultam. Bátorságot. Szeretetet. Önmagamat. A világot - ezt a 3D-t, meg talán egy negyediket is... Arra is rájöttem, miért felejtettem el azt, aki vagyok. A félelem, a szülők 3D-s kondícionálása, a félelemre kialakított védelmező szerep, a játszmák, és a társadalom.

(Kedves Társadalom, néha annyira dühös vagyok rád, hogy üvölteni tudnék. HOGY TEHETED EZT? A gyerekekkel. A legtisztább, legártatlanabb, és legpotenciálisabb lényekkel, akiknek a jósága, szabadsága még olyan tiszta, tökéletes - az emberi szenvedés mérhetetlen. Szóval komolyan, Lelkek, le a kalappal. Vállaljuk, hogy rohadt melósan, sokkosan, traumatikusan megszületünk, hogy aztán minden tudásunkat elveszítsük, csak arra emlékezzünk, ami a vállalt feladatunkhoz szükséges, és aztán vagy teljesítjük, vagy nem. Ha nem, esetleg még egy adag karmát a nyakunkba veszünk, hogy legyen még dolgunk. Hogy a Szellem vagy az Izé önmagára ébrendjen, hogy láthassa, tudhassa önmagát. Szép.
Szóval valójában minden úgy van jól, ahogyan van. A szenvedés is. Hm.)

És közben annyi minden történt. Felgyorsult minden. Annyi mindent láttam, és látok, és élek, és tanulok!
Annyi embert megismertem. Új és régi barátságokkal gazdagodtam. Megláttam, merre NEM vezet az út. Kiépül végre a szorgalmam, a kitartásom, a céltudatosságom, és talán, nagy nehezen az önbizalmam is. Szóval a helyzet sokkal sokkal jobb, mint volt. De minél többet tudok, és látok, annál nagyobb falatnak tűnök. Én. A világ. Pffh, a kettő egy és ugyanaz. Van egy kínai mondás: a bölcs ember ki sem lép az ajtón, mert tudja, hogy az egész világ őbenne van... minek bárhová is menni. De azért szép ez a 3D. Finom. Jó játék. Élvezhető, alakítható, merőben más, mint a többi dimenziók. (Állítólag.) Jó lenne, ha így lenne. Jó lenne, ha lennének még, és jó lenne, ha megtapasztalhatnék egyet-kettőt, hogy végre hinni tudjak abban, amit tudok. És persze még jobb lenne, ha elég felkészült lennék a tudásra.
Jah, álíltólag, aki nincs kész, és bebukja, az csúnya véget ér...
Szóval mindent a maga idejében...Na, ez is vicces, hogy az idő nem is létezik, csak mi három dimenziós lények élünk és gondolkodunk időben. Szóval elvileg most van minden. Akkor viszont most képlékeny minden - a gondolataim által formálható. Akkor most azt szeretném, hogy abban a holnapban, ami most van, úgy ébredjek fel egy gyönyörűszép pasi mellett, aki szeret engem, és akit szeretek, hogy maga ez a tény is boldogsággal tölt el. Még 30 év után is kívánjuk egymást. És verőfényes napsütés van, ragyogó kék az ég, a hatalmas ablakból rálátunk az óceánra (vagy a tengerre). És aznap vitorlázni megyünk. Ki a végtelen kékségbe a yachtunkkal. Fehér hajótest, világosbarna hajópadlóval, a neve a nevünkből van. Frissen mosott fehér lenvászon ruháink a szobainason várnak ránk, összehajtva, előkészítve. Néha mi főzünk, máskor a személyzet, ami állandó, az az egészség, és az ínyencség. Néha csöndre vágyunk, néha hangos, táncos koktélpartikra. Csak egy szavunkba kerül, hisz rengeteg barátunk van a felső tízezerből. Bámulnak minket - a legszebb pár vagyunk. Ami jellemez minket: harmónia, béke, nyugalom, boldogság, nevetés. Én néha még fellépek, a művészettel, és az Emberiség segítésével foglalatoskodom, amikor nem épp a metállila Lamborghini Diablo Vt Roadsterben ülök, vagy egy repülőn, útban a kedvenc helyeink egyike felé. Miért jó? Mert megértem végre a tudásra. Mert működik velem a 3D, és a többi is. Tökéletes testi és lelki egészségnek örvendünk. Megértettük, hogy a szeretet az egyetlen hatalom. Megértettük, hogy nincs szenvedés, csak teremtés van. Részesei vagyunk minden földi és égi jónak, és azon vagyunk, hogy ezt az egész emberiséggel is megoszthassuk. Rengeteg befolyásos, tudással rendelkező barátunk van. A művészvilág krémjét is ismerjük.
És az út, ami idáig vezet, ami szintén ittésmost van: az út az exponenciálisan felfelé ívelő siker az énekesnői karrieremben. Amelyben megtalálom önmagam, megszületek újra aként, aki valójában vagyok, s éppen ez a siker kulcsa.
Ittésmost. Vagyok. Isten része. Tökéletes, nagyszerű, bölcs, látó, tiszteletre méltó, természetes. Tehetségemet természetes módon használom, áramoltatom és kamatoztatom. Sikerül magamban megmutatnom az embereknek önmagukat, önmaguk nagyszerűségét, jóságát, tökéletességét, és szabadságát, mivel ők és én egyek vagyunk - Izé.
(Képtelen vagyok Istennek hívni, mert ez a szó lejáratott. De nem is Szellem. Annál több, magasztosabb. Szóval maradok az Izénél. Tuti, hogy jó humora van, szóval együtt nevetünk magunkon. )

De mééééééééééhéhéhéhhhéhhhééééért van rajtam ennyi kényszerzubbonygátlás????!!!! És ha van is, üsse kő, de mmmmméééééééééééééééért nem tudom levetni őket???!??!?!?! MOST. Mindig csak MOST. Akkor. Ott. Itt.

Na, majd csak jön az a válsz.
Jóéjt, Világ. Szeretlek.
:)


(Itt jön az "ilyen volt - ilyen lett" rovat )


szexi a nemszexi


hard-disc-drive-me


gold - but who's the gold digger? :D

wondering forever

In Memoriam Manóvári Bóbita

Ami az előző egy évben annyira sokkolt, hogy nem bírtam leírni, és ami mostanság ZséPéről jutott eszembe, az az őutána következő viszonylag hosszabb kapcsolatom. Életem egyik legszörnyűbb kapcsolatélménye.
Már eleve tudvalevő volt, hogy házinyúlra nem lövök. Aztán találkoztam a kollégával, és minden ment, mint a karikacsapás: szerelem első látásra.
Gyönyörű, nyúlánk, magas, szálkásan izmos test, lélekteli szemek, szikár vonások, mint később kiderült, egy blue note tetkó, ami egyenesen szexi, mert illett a szeme színéhez. Hatalmas szív, érzelmek. És ráadásul brutálisan jó zenész. Csak eladhatatlan forma.
Kis hiba a képben, hogy aszongya nekem: - Én epilepsziás voltam, de már meggyógyultam. - tudom, hogy nem akart hazudni, tudom, hogy elhitte, amit mondott, de az egy hónap múlva bekövetkező rohamra nem számítottam. Akkor már mindenhogyan kötődtem hozzá. Szörnyű volt, olyan felkészületelnül ért. Ha legalább figyelmeztet, vagy elmondja, hogy neki nem szabad annyit inni, mint amennyit előző este ivott, vagy hogy akkor vizet is kell inni, meg enni is. Ha legalább figyelmeztethettem volna rá. Vagy legalább azt tudom, mi ilyenkor a teendő, és nem csak állok ott, teljesen sokkosan, letaglózva a rémülettől, hogy most mi van az emberrel, miért nem hall, miért nem válaszol, és miért csinálja azt, amit csinál. És az egyik pillanatban még rám néz, és beszél hozzám, a következőben meg próbálom simogatni, hogy jaj, de mit hozzak neked, mitől lennél jobban - és már nem válaszol, nem hall, nem lát, nem tud magárol, máshol van. Aztán rohanás, anyukája - még jó, hogy ott van, mentő, vizes borogatás, kanül, nyomás be a kórházba, már én is rosszul vagyok szinte, de semmi gáz, csak egy epilepsziás rohama volt. Nem, nem fogja kivizsgáltatni magát és nem fog gyógyszert szedni. Oké, egyetértek, de legalább lelkileg; valami guru, vagy homeopátia, mittudomén.
De minden mindegy. A félelem printelődött, és ő nem tudja.
Éjszaka, amikor elalszunk, nem tudok mellette elaludni, mert olyan rángásai vannak, és minden pillanatban attól félek, megint rohama lesz.
A félelem printelődött, a férfi nem egészséges, a nő már nem kívánja. A férfi érzi, hogy valami nem oké, és a helyzet egyre romlik. A nő pedig nem mondja el, mert a férfi halálosan megsértődne, és sérülne benne.
Ami nagyobb baj, hogy már az első hét után kiderül, a férfi nem olyan, mint egy normális idegrendszerű ember. Én ilyen lobbanékonyyal legalábbis még soha nem találkoztam, és nem is hiszem, hogy fogok. ...rohamok alkalmával az idegrenszer sérülhet. Az nagyfeszültség. Görcs. Ideggörcs!
Lényeg, hogy nem tudok nem beszállni a játszmába. Nem tudom leszerelni. Sehogy. Egyébként a játszmáink pont kiegészítik egymást. Ő vádol, (bár jogtalanul, csak a saját nézőpontját látja,) s én hiába magyarázom neki TELJESEN értelmesen és megérthetően, és nyugodtan, csak nem tágít. (S amikor már magyarázkodom, beszálltam a játszmába. A haragjától meg rettegek.) Beakad a lemez és csak ugyanazt hajtopgatja, mikor már megnyugodhatott volna a magyarázatomtól. A dolgokat félreérti, és olyankor nem lehet beszélni vele, mert olyankor "nincsenek otthon" nála. Szörnyű, félelmetes.
Mint később megtudom: az epilepsziások általában nagyon bizalmatlanok. Egyszerűen rémes: még levegőt se vehettem a tudta nélkül. Ha nemet mondtam a találkozásra, folyton megsértődött, én meg egyre inkább belefáradtam. Borzasztóan kötődik, és iszonyúan bizalmatlan és féltékeny.
Rémálom.
És a szörnyű ellentmondás: hogy nagyon szeretett engem, mindent megtett, ami tőle tellett, nagyon jó ember is, nagyon szerethető, vicces, jófej, de kettesben vele, esténként, borzalmas, mert olyankor jönnek a parái, a hisztijei. Még értelmes is, de nem elé értelmes, nem elég bátor és nem elég tudatos ahhoz, hogy ezzel az egésszel szembenézzen.
Én pedig nem mondhattam semmit. Mert őt aztán ne oktassam ki, ő jól van, neki nincs szüksége semmilyen segítségre. Nem mondhattam, hogy gondolj bele, mekkora nagy gebasz van annál az embernél, aki úgy vezeti le a feszültségét, hogy epilepsziás rohamot kreál magának?!
Aztán megnéztem egy könyvben, a Betegség mint jel, vagy valami ilyesmi volt a címe: az epilepszia kapcsolatos a másvilággal. Énvesztés, tudatvesztés, kommunikáció a másik világgal. Tolsztoj például epilepsziás volt, és azt mondta, a világ minden kincséért sem mondana le a rohamairól...Az neki jó. Az gőzkieresztés. De önrombolás is. Élhetetlen. Együttélhetetlen.
...de miért kell odáig eljutni? Mi mindent nyom el magában, mennyi szenvedést, fájdalmat, feszültséget, ami így tör ki? Mert ez szinte elektromos kisülés, feszültség, nagyfeszültség futkározik az idegekben. És nem, és nem nézett szembe mindezzel.
A barátai meg aggódnak érte: olyan elveszett.
Igen, yyenge, elveszett. Szeretett, bizalmatlanul - és lám, igaza lett: én nem szerettem eléggé ahhoz, hogy vele maradjak egy életen át. Nem tudtam megjavítani a dolgot. El kellett, hogy jöjjek. Az én egészségembe és életembe került volna, és én nem voltam kész, hogy neki adjam. Vagy bárkinek is. Felelősséggel tartozom az életemért, és a küldetésemért, és nem tartozom felelősséggel egyetlen másik emberért sem. (Legalábbis amíg nincs gyerekem, addig tuti. ) Ő persze önzésnek tartaná ezt. Én igazságnak. Mindenki önmagáért és a saját életéért felelős - az épp elég a közös nagy egész szempontjából. S ha már magunkat megváltottuk, akkor jöhetnek a többiek. De először mindenkinek a maga keresztje, és nem mástól kell várni, hogy átvegye tőlünk - ezért nem tettem meg. (Huh, de pöpecül stabil és lelkileg egészséges vagyok! )
Nem ő volt az én emberem. Ez biztos. Letörtek a szárnyaim általa. Megtorpantam a fejlődésben. Alig történt valami. S amint kiléptem, lett minden. Zenekar, munka, személyiség és szakmai fejlődás is: eljött a Mester is - végre készen állt a tanítvány... talán lesz még vele dolgom.
...a felszínen szépek voltunk együtt. De a mélyben nem, és őszinte sem lehettem vele a rátartisága és a félelmem miatt.
...tényleg, mint egy rossz álom, és örülök, hogy felébredtem belőle. Na mondjuk ahhoz képest sokkal inkább érzem, hogy élek most, még a nemszeretemmunkámmal együtt is.

Szerettem a társasági életet vele. Szerettem zenélni, dolgozni vele. Szerettem a környéket, ahol lakott. Szerttem a kutyákkal sétálni menni. Vackor és Flórián: örökké emlékezni fogok rátok. Tényleg megszerettem őket. Szerettem az anyukáját, aki keramikus művész. Szerettem a Balatonra menni vele.
...de van abban az egész famíliában valami nagyon fura. Nehéz sors. Keserű karma. Boldogtalanság, szeretetlenség, betegség, halál, éééééés művészet.

Azt is meg kell tanulnom ebből, hogy a külsőség és a forma alig számít valamit. Lényeg az érzés, a belső tartalom, aminek az érzetét fenn kell tartanom magamban, ha meg akarom találni azt a fizikai valóságot, ami illeszkedik hozzá.
(És ami jó, hogy a szépség elsőrendűen fontos, és hogy az - bár forma - mégis hozzátartozik magához a kellemesség belső érzéséhez. Az esztétikum. A harmónia. )

Fátylat rá.
Béke Veled, Manóvári Bóbita.
Szerettelek, de nem válthattalak meg, mert ahhoz előbb magamat kell megváltanom. Szívemben maradsz, mert látom a Valódi Énedet is. És mélységesen együttérzek Veled.
Szívből kívánom, hogy minden forduljon jóra. Hogy járd az utad és találj békét.
Ég Veled.