Between any days

Fel tudok állni még egyszer.

Day 21.

Tegnap sok új információt kaptam Dániáról - és ezek alapján újabb következtetésekre is jutottam, amik bár ne lennének igazak - bár a kiskaput is megtaláltam.

Egyrészt, amit már régóta el akarok mesélni, hogy a dánok szerint alapvetően kétféle nevelési mód létezik - csak nagy általánosságban értve. Úgy ábrázolják ezt a két modellt, hogy rajzolnak két egymásra fordított háromszöget, amik a csúcsuknál érnek össze, így alul kapunk egy alulról felfelé csúcsosodó és szűkülő alakot, felül pedig egy alulról felfelé szélesedő és terebélyesedő alakot. Nomármost ez azt hivatott jelképezni, hogy hogyan nevelik az embereket bizonyos kultúrákban. Søren szerint a dánok a felső háromszög szerint élnek és nevelnek: amikor gyerek vagy, nem kapsz túl sok szabadságot: rendesen kell enned, rendesen kell aludnod, iskolába járnod, köt a családod. Aztán, amikor felnősz, akkor azt mondják, most már szabad vagy, hozd meg a saját döntéseidet, vállalj felelősséget magadért, légy individuum, és így majd felelősséget vállalhatsz másokért is, ha úgy látod jónak. (Ehhez két dolog tartozik még hozzá: az egyik, hogy kb. 14-17 éves korukban ajánlják fel nekik, hogy megtanulhatják a szorzótáblát, meg a törteket, meg ilyesmit. Ennek ellenére, vagy tán épp ezért, ezt még nem látom pontosan, de tuti, hogy amikor felnőnek nem a főnöknek dolgoznak, hanem maguknak. Ezért járnak be boldogan a munkahelyükre. Nem "a megélhetésért" dolgoznak. Nem azért, mert a főnök ezt vagy azt mondja nekik. Nem azért, mert a családjuk unszolta őket. Hanem egyszerűen maguknak dolgoznak, a saját lelkiismeretük szerint. A saját örömükre, és azoknak az örömére, akiket esetleg szolgálnak a munkájuk során. )
És szerintük a másik háromszög a közel-keleti országok háromszöge: ahol minél idősebb vagy, annál több felelősséget akasztanak a nyakadba, akár akarod, akár nem, és mindennek meg kell felelned, és nem lehetsz így szabad. Nem a saját döntéseid szerint élsz, hanem amit a család vagy a hagyományok követelnek tőled. Az meg aztán pláne senkit nem érdekel, hogy előbb te tudsz egyáltalán magadért és a saját lelkiismeretedért felelősséget vállalni, és önállóan dönteni a sorsodról és gondoskodni magadról...
És azt hallottam valakitől, aki sok éve bébiszitterkedik itt északon, hogy ezen modell ellenére a gyerekek nem kreatívak, mert mindent megmondanak nekik ugye, és így nem is válik belőlük olyan kreatív felnőtt... Nos, ezt még csak részben tudom megerősíteni: az eddig látott egyetlen divatbemutató tényleg ezt mutatta. De ez csak egy volt, és csak főiskolás.
Viszont itt a zenén elég sok kreatív embert látok...

Ezen kívül ma jött egy magyar lány látogatóba, aki másfél éve él itt Dániában, és pár hónapja Koppenhágában, és azt mondta, nagyon nehéz munkát találni, hacsak nincsenek jó kapcsolataid, vagy nem vagy nagyon ügyes ismerkedésből, kapcsolatépítésből és kommunikációból. Valamint nagyon nehéz megkapni a munkavállalói engedélyt, mert lassú a rendszer, ráadásul, most, hogy ide is begyűrűzött a gazdasági válság, nehezen adnak munkát külföldieknek, mert inkább dánokat vesznek fel, hiszen ők meg veszítik el a munkahelyeiket. De azért nem lehetetlen. Azt is mondta ez az igen szimpatikus, kedves lány, hogy nagyon kell az, hogy az ember beszéljen dánul, mert amikor telefonon felhívsz egy álláshirdetést, és elkezdenek kérdezgetni, és amikor eljutsz ahhoz a részhez, amit már nem értesz dánul, és azt mondod, váltsunk inkább angolra, akkor azt mondják, hogy majd hívjál vissza, ha már jobban beszélsz dánul, és szevasz. Szóval sajnos ez van.
(Viszont Kristina, a litván lány azt mondta, hogy ez nem is igaz, illetve talán Koppnehágában lehet, hogy nehéz munkát szerezni, mert ott sok ember van, és mind dolgozni akar, de amikor ő kérte a munkavállalási engedélyt, két napon belül a kezében volt. Aztán utána munkát találni meg csak az nem tud, aki nem akar. Szerinte.)

És a következtetések: az eddigi jóléti államok valószínűleg most is azok, de nem a külföldieknek. Illetve nagyon remélem, hogy van még olyan hely a világon, ahol ennek ellenére is lehet jó pénzt keresni. Magyarországon nem, az biztos. De ha így állunk, lehet, hogy máshol sem. Ez elég elszomorító.
Pont egy ilyen időben születtem, pont egy ilyen időben kell a saját lábamra állnom, pont, amikor nehezebb, mint előtte. Állítólag pár éve még Dánia is tényleg az a hely volt, ahol lehetett jó pénzt keresni külföldiként.
És ráadásul nem elégszem meg azzal, hogy megélek. Jól akarok élni. Utazni akarok. Biztonságot akarok.
De ha ilyen pont most az egész világ: hiába bíznak meg egymásban a dánok, az egész világ nem bízhat egymásban. Mert van itt pénz, van jólét, mindenünk megvan, mindenből lenne elegendő, de valahogy, valakik túl sokat markolnak. Vagy nem jól szervezik. Vagy nem jól irányítják, ha egyáltalán tényleg vannak olyanok, akik irányítják...
Mit teszünk egymással?
Milyen jó lenne, ha mindenkinek jutna mindenből. Egyesek szerint ez lehetetlen, mert a világ szerkezete olyan, hogy ha az egyik oldalon bőség van, a másik oldalon valahol szegénységnek, kevésnek kell lennie, mert így marad fent az egyensúly. De én úgy gondolom: bőség van.
Mégis miért nem jut mindenkinek minden?
Miért nem tudunk gondoskodni egymásról?
Miért nem bízhatunk meg egymásban?
Miért nem számíthatunk egymásra?

...és a kiskapum: hiszek és bízom a bőségben. Mindannyian szeretetből vagyunk. Mindannyian ugyanabból az "anyagból" vagyunk. Mindannyian összeköttetésben állunk egymással és a szeretet végtelen, kiapadhatatlan bőségével. Amit élünk: egy nagy hologram, egy közös teremtés.
Az anyag, nem anyagi természetű, hanem hullám természetű.
Ezért a szeretet végtelen hatalom.
Talán ezt ma még kevesen értik...
Talán nem is így van.
De bízom benne, hogy ha pozitívan gondolkodom: pozitív dolgokat vonzok az életembe.
(Egyébként pont tegnap ötlött az eszembe: hányszor hülyéskedtem éveken keresztül azzal a szóval, hogy Københaven, hülyéskedve mondtam, és mindig nevettünk ezen a körülöttem lévőkkel. Sőt, az volt, hogy macht spaaaass, jaaaa, Københaven. És tessék: itt vagyok. Véletlenül. Sosem állt szándékomban kifejezetten Dániába jönni, csak volt ez az ösztöndíj... Ugyan nem Koppenhágában vagyok épp, de Dániában. De leszek majd ott is. És azt kell higgyem, hogy ez működik. Hogy amikor nem vágysz egy dologra, csak élvezed, amikor rá gondolsz, vagy kimondod, akkor az eljön hozzád.)

Szóval:

Béke.

Zeneee!!!
A szívem zenéje és szövege.
Szííínpad.
Mikrofon!
Énekelek.
Jóóóóó zene.
Jóóóóó zenészek.
Klassz zenekar.
Sokezer ember tapsol és örül.
Sok jó zenész ismerős.
Repülőgép.
Business klass.
Turné.
Bali. Cuba. Mexikó. USA. Párizs. Róma. Milánó. New York. Los Angeles. Budapest. Bécs. Athén. Izland. Portugália. Berlin. Fidzsi. Húsvét szigetek. Sidney. Japán. Kína. Nepál. Tibet. London. Amszterdam.
Nyaralás, nyaralás, nyaralás. Málta. Brazília. Venezuela. Mauritius. Sheyshelle-szigetek. Egyiptom. Dél-Afrikai Köztársaság. Maldiv-szigetek. Jamaica. Holland Antillák. Dominikai Köztársaság. Egyesült Arab Emirátusok.

Juhiiijj!

Béke.
Boldogság.
Szeretet.

Béke.

Day 20.

LOVE is my answer.





Affirmation for today:

I bless my life and the lives of those who share my journey with love... I know that as I channel love to others, light will shine in the darkness and
my life will be a love filled one.

(If it is our intention to make every space we enter a loving one we become a very powerful conduit of energy... positive energy
And by bringing this loving feeling into our own hearts we are able to introduce energy into any situation we face.
It will be just surprising and certainly illuminating just how those around us change their reactions because of the light we bring to shine.
That is because we are all made of the same stuff.
The core of our being is love.
And when we tap into that well of love contained within us... we are able to produce such light that we can illuminate the dark areas of our lives and of those around us.
There is enormous love within us... it is just a case of allowing to be expressed and chanelled in the right direction
While it is wonderful to use words, to make our intention clear to those in our lives, it is also possible to link up with minds by channelling powerful thoughts of love and healing.. )

So dear and special friend... Do bless your life with love... recognise your angels who walk alongside you supporting you in all you do and recognise that deep inside of you is a well of love that will heal the world.

I love you.

Day 19.

Ma zeneelméletet tanultam... még mindig nehéz. Viszont kellett improvizálnom is C-dúr ión hangsorra. És sikerült! Az, mondjuk nem olyan nehéz. Jimmy gitározott én meg impróztam - életemben kb. először csináltam ilyet... Igen kíméletes módszerekkel érik el ezeket az eredményeket a tanárok egyébként. És működik. Soha semmi sem kötelező...
És lekottáztam egy jazz-nótát is ma. Csak az ének részét; meg még az akkordokat meg kéne fejtenem, de az egyedül nem fog menni... de majd azt is megtanulom.
Délután basszusgitárt gyakoroltam, meg énekeltem, és szereztem egy fél basszus szólamot, amit aztán megpróbáltam Garage Band-ben megcsinálni, de csak odáig jutottam, hogy megnéztem azt a kevés hangmintát, ami van, és persze a Fenderhez hasonló hangokat egyáltalán nem lehet kicsalni belőle... Majd próbálok letölteni, de ennyire futotta ma. Meg életemben először jammeltem valakivel basszusgitárral a kezemben. Persze a jam inkább a haladó gitáros kezében volt, az enyémben csak két féle begyakorolt ritmus.
És nem tudom, lesz-e türlemem a Garage Banddel szöszmötölni. Mert ha már egyszer megvan a szerzemény mondjuk basszusgitáron, egyszerűen rémes a billentyűzetet masszírozni, keresgélve valami hasonló hangot... nah, majd csak lesz valahogy. Állítólag majd jön egy stúdiós ember, aki majd ezeket elmagyarázza annak, akit érdekel. Remélem lesz nála Pro Tools meg Logic...
És irdatlanul fáradt vagyok. Mindig korán kell kelni, és ahhoz, hogy a saját dolgaimra maradjon időm, ahhoz későn kell feküdni.
Például olvasni.
Meg a barátommal csetelni.
Kevés időm van, de hálistennek arra megy el, amit imádok.
Ja, és ma mondta Jimmy, hogy van ismerőse az ålborgi konziban, és el is fog vinni minket oda, meg Arnes-nak is van ott ismerőse a tanárok között... Bár a konzihoz kissé túlkoros vagyok már. És ha olyan a konzi, mint a textiles fősuli, akkor inkább valahogy máshogy turbózom fel magam.

És amikor ezt meghallottam, akkor az jutott eszembe, hogy miért is nem mentem inkább oda egyetem helyett? Persze mindennek megvan a maga oka. És biztosan így a legjobb. De annyira úgy érzem, hogy inkább zene. És hogy meg akarom tanulni, és csinálni akarom. Azt akarom csinálni.
És csak akkor nem vágyom a zenélésre, amikor épp csinálom.
A zene az egyik legelképeztőbb dolog a világon. Úgy értem, legcsodálatosabb. Elképesztően csodálatos. Az egész. Az egész világa. A léte. Az "anyaga". Amiből előjön, és ami lesz belőle. Ahogyan keletkezik, és amit okoz.

Szóval eddig volt a jó rész.

Ami miatt mélységesen szomorú vagyok: hogy képes vagyok elrontani a hangulatomat, és ezt az egész csodálatos élményt azzal, hogy hagyom, hogy a Szánsájn ne süssön. Mostanában nem Szánsájn. Mostanában bennem Felhővé válik.
És most utálni fog, hogy ezt ideírom a blogomba, de elhatároztam, hogy őszinte és nyílt leszek ebben a blogban, nem úgy, mint amikor az USÁban voltam - akkor csak a jókat írtam le, amik tényleg voltak, de a rosszakat, amik szintén tényleg voltak, azokat nem. Így minden barátom csak jóval később tudta meg, hogy milyen egyedül voltam ott. Hogy milyen sokszor volt honvágyam. És hogy a fájdalomból mennyit tanultam.
Most leírok midnent.
Szóval mostanában bennem Felhőcske. Mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy x-ezer kilométer távolságból is hogy lehet balhézni velem.
És ma rájöttem, hogy az történik velem olyankor, ami minden balhé alkalmával is történt, csak eddig nem értettem, hogy amikor a másik fél egy bizonyos részt szólít meg bennem, akkor, ha nem figyelek oda, bizony az a rész válaszol. Aztán utána rossz. Mert amikor az egómat szólítják meg, és az egóm, a maga sérülékenységével és unásig ismételt játszmáival és reakcióival válaszol, abból sose sülnek ki szép dolgok. És olyankor persze az egómban vagyok, és néha nem tudok mit tenni ellene - ideges leszek. Hogy miért kell engem csesztetni, hogy miért nem lehet béke, és miért nem lehet elfogadni, megérteni. De persze amint ezt érzem: máris pont ugyanolyan vagyok, mint az a másik egó. Aki figyelmet követel. És ma rájöttem: egy módon lehet nem bevonódni, nem involválódni, és nem-csatázni: ha figyelek, és hiába szólítják meg az egómat, nem onnan reagálok. Mert nem az számít sohasem, hogy a másik ember milyen. Hogy éppen mire képes, vagy mit ért meg vagy mit nem, mert mindig, kivétel nélkül mindig, mindenki a tőle telhető legeslegjobban viselkedik és reagál.
Csakhogy nálam, amikor egóból reagálok, annak az is része, hogy nem szeretem magam éppen akkor, és ezért mást sem tudok; plusz a jó öreg megfelelni-akarás. És amikor nem tudok megfelelni, hát az világégés, és az egóm visszaordít, hogy "kurvaanyádat, hogy nemv agyok elég jó neked, mikor mindent megteszek, és mit követelőzöl itt, amikor a szeretet meg lehet kapni, de követelni nem lehet". De ez nem üdvös. Ez az egó válasza.
A bölcsebb énem, és így, a Szeretet - nem így viselkedik.
Mögé lát, és megért.
És amikor ez megtörtént ma bennem, megláttam, hogy eddig is hiába próbáltam segíteni egy jobb élet felé: nem segíthetek. Ráadásul, ami számomra helyes és üdvözítő, az nem biztos, hogy bárki más számára az. Hiába akarok jót.
De azért a pszichológia elég biztosnak tűnik nekem.
És sajnos már tudok annyit, hogy ne hunyhassak többé szemet a dolgok felett. Amikor meglátok valamit: nincs visszaút, tudomásul kell vennem, el kell fogadnom és meg kell értenem. És ez csak olyankor nehéz, amikor az egó még pofázik, még megértést és elfogadást követel.
És szomorú vagyok, mert itt béke van, és napsütés, de amonnan elfelhősödik, beborul, és égiháború van. Mert itt azokkal barátkozom, akik elfogadnak, és hasonlóan gondolkoznak, mint én; (igazából nincs sok ilyen ember... szám szerint pont kettőt tudok... meg vannak még a tanárok, felnőttek, akik normálisak...) és egyszerűen nem fér az se a fejembe, hogy hogy lehet, hogy itt van olyan, hogy béke; van olyan, hogy megértés, tolerancia és szabadság; hogy itt szeretet van, és liberalizmus, és az, akivel a legközelebb kéne állnunk egymással, mérföldekre van tőlem. Nem csak fizikailag. Hogy pont vele nincs béke. Hogy pont vele fájtolok. Persze, akivel közel vagyunk egymáshoz, azzal mindig nehezebb. Mert mondjuk, ha nem tetszik, amit a haverok csinálnak, leléphetek. De egy párkapcsolatban nem így van.
De mégis idealista módon hiszek abban, hogy van olyan párkapcsolat, amiben a felek jól kijönnek...
Van egy idea a fejemben, hogy milyennek kéne lennie, de még szavakba se tudom önteni, csak érzem... meg képek vannak...
És azt is tudom - fura véletlen, pont tegnap kaptam Angliából egy pszichós e-mailt, ami erre világított rá - hogy azért ismételgetjük a számunkra kedvezőtlen életszituációkat, és azért lyukadunk ki végül mindig ugyanoda: hogy olyan, mintha ugyanazt éreznénk, amit gyerekkorunkban sokszor, és amit már életünk során oly sokszor - mert a mintát nem egyszerű megtörni. Hogyaztmondja, ül egy nő a pszichiáternél, és sír, hogy már megint miért olyan férfit választott, amilyet, hogy miért csinálja ezt magával, mért nem talál már egy normálisat, és miért nem talál valakit, aki képes őt úgy szeretni, ahogyan ő szeretné, hogy szeressék. És a pszichiáter azt mondja: az a tényállás, hogy 80-90 százalékban olyan nők választanak olyan férfit, aki veri őket, akiket gyermekkorukban vertek, vagy sokáig nézték, hogy valaki ver valakit a családjukban vagy a közvetlen környezetükben.
Mert amit egyszer tapasztalatilag megtanulsz a világról, az beleég az agyadba. Az olyan idegvégződések az agyban, amiken át neuronok áramlanak egy bizonyos rendszeresség szerint, összekapcsolódnak. Fizikailag összetapadnak, mert megtanulják, hogy a neutronok arra mennek, ott van az útjuk. És ha beszünteted a neutronok áramlását azon az úton, akkor szétválnak. Ez nagyon örvendetes. És bár nem könnyű megcsinálni, de lehet!
Nehéz beszüntetni, mert jön a fizikai inger a külvilágból, és a neutron már az útján is van, és te akaratlanul azt érzed, amit már korábban is, minden egyes alkalommal, amikor az a bizonyos külső hatás ért. Tehát nem is tudsz ezekről. És nem csak a tűz látványáról, és a nembelenyúlásról van szó, és nem csak a punci látványáról és a farokfelállásról, hanem arról is, hogy meglátsz egy ellenkező neműt, és tudat alatt igent vagy nemet mondasz rá valami alapján, ami még a korábbi életed tapasztalataiból és beidegződéseiből ered.
Nekem többek között például olyan van, hogy vészhelyzetben, vagy stresszhelyzetben azonnal bekapcsol a kislány-mód, mai napig, és bizonyos dolgokra, szituációkban úgy cselekszem és reagálok, mint egy kislány, mert az eddigi életem tapasztalata az, hogy egy kislány szeretnivaló.
Pedig már tudom: amikor ezt a karaktert játszom (akaratlanul), akkor nem azért szeretnek, aki valójában vagyok.
És mindenféléket játszom persze, azért, hogy szeressenek. Bölcset, tanítót, ügyeset, okosat, semlegeset, visszahúzódót, kívülállót, segítőt...
Persze a kislány is én vagyok, a tanító is, a bölcs is, az okos is, a kérkedő is, a visszahúzódó is, a semleges is. De a lényeg az, hogy minek ezek az álarcok?
Ha szeretem magam eléggé, akkor nem szorulok rá arra, hogy mások szeressenek.
Akinek meg az életem részének kell lennie, így is, úgy is az lesz, aki meg nem akar, annak meg nem is kell, és azok meg miért szeressenek?
Elég, ha én szeretek mindenkit.

És az egóm háborog, amikor azt kapom, hogy csak magammal foglalkozom.
Igen.
Azért jöttem ide. Hogy tanuljak.
Hogy megismerjem magam - egy más környezetben. Mert új igerekre új reakciókat ad az ember, és az hozzásegíti, hogy megismerje önmagát.
Továbbá: régen megkérdőjeleztem magam ezzel kapcsolatban, hogy vajon túl sokat foglalkozom-e magammal, de megtanultam, hogy legyek türelmes és nagylelkű magammal, hogy bánjak jól magammal - mert többnyire magunkhoz vagyunk a legkegyetlenebbek. (Csak gondolj bele, vajon, ha egy másik ember úgy beszélne a gyerekedhez, ahogyan te beszélsz néha magdhoz, nem akarnád szétrúgni a seggét? Na, akkor mostantól légy kedves magadhoz.) Légy könyörületes magadhoz.
Ezt megtanultam.
És megadom magamnak az időt, amire szükségem van.
Magyarországon van talán a legtöbb sérült ember a világon. Mert Keleten hiába rosszabb: a keleti ember megtanulja, hogy hogyan legyen boldog, akkor is, ha épp hogy van a feje fölött hajlék. A nyugati meg jólétben van....(ez most messzire vezetne...) Szóval magyar lévén, nekem is van mit tisztítgatnom.
És
a repüéőgépen, amikor elolvasod a biztonságodat szolgáló utasításokat, a táblácska azt mutatja: ha oxigénhiáyn lépne fel, és veled van a gyereked, előbb a saját maszkodat vedd fel, és utána add rá a gyerekedre. Tudod, miért? Azért, mert ha a gyerekedre felteszed előbb a maszkot, és közben te magad elájulsz, többé nem leszel ott, hogy a segítségére lehess.
Ezért adom meg magamnak az időt, a törődést, a türelmet és a könyörületet, amire szükségem van.
Ezért én vagyok az első.
Mert jobb akarok lenni.
Mert gyógyulni akarok.
És biztos vagyok benne, hogy Dániába is ezért vezetett az utam.
Mert ahogyan itt bánnak az emberrel, olyat Magyarországon sohasem tapasztalhattam volna meg.
Hogy kijöttek elém a reptérre kocsival, amikor mondhatták volna, hogy szálljak vonatra. Hogy amikor megérkeztünk, a tanárok mind ott vártak minket, jókedvűen, nem kötelességből, és nyugodtan, és örömmel, és elénk jöttek az ajtóba, hogy kezet fogjanak velünk, és bemutatkozzanak, hogy érezzük, hogy fontosak vagyunk, hogy vártak minket. Hogy bármikor az ittlétem alatt újra megkérdőjeleztem magam (ahogy Magyarországon szoktam, és ahol mindenki szorong, csak sokan nem tudnak róla), itt mindig válaszoltak, és reagáltak, és képesek voltak olyan nézőpontot ajánlani nekem, ahonnan pozitívan láthatom magam. Például tegnap a számírásnál. És ma is. Jimminek a zeneelmélettel való kétes viszonyomat ecseteltem, és hogy nehéz, és nem értem, és hogy fogom megtanulni, és hogy lesz így belőlem énekesnő: erre azt mondta, és nem az számít, amit mondott, hanem a szemlélet és a pozitív hozzáállás, és a törődés: hogy sok nagyszerű előadó van, aki sosem tanulta meg a zeneelméletet teljesen, csak azt, és annyira, amit és amennyire szüksége volt. Aztán azt kérdezte: gondolod, hogy Madonna frankón vágta a szolfézst? Hát...nem hiszem...
Továbbá, hogy a tanárok szeretnek itt tanítani. Mert ez egy életforma. Mert itt az emberek nem úgy járnak be a munkahelyükre, hogy utálják, hanem úgy, hogy elfogadják, és örülnek a kis dolgoknak is.
És például Koppenhágában majdnem az összes kávézó úgy működik, hogy önkéntesek dolgoznak bennük. Nem tudsz odamenni, és pultosnak állni pénzért, mert olyanok ezek a kávézók, hogy egy-egy baráti társaság, vagy aznos környéken lakók járnak oda, így ismerik egymást, és csak lemennek munka után kávézni, beszélgetni, szocializálódni, és ha már ott vannak, gondolják, hogy dolgoznak is egy kicsit, és midnig egymást váltják.
Hogy eszükbe sem jut szemetelni. Tegnap láttam, amint Ana, az egyik dán lány leejtett a földre egy kb 2x2 centis alufólia darabkát, és azonnal felvette, és eltett a táskájába.
Hogy bármidet bárhol elhagyhatod: tuti, hogy ott fogod megtalálni. És ezért: az emberek megbíznak egymásban. Mert megbízhatnak egymásban. (Persze, jóléti állam: minek lopna, ha neki is mindene megvan. De akkor is: ) van ennek a népnek, ezeknek az embereknek és ennek a földnek egy semmihez sem hasonlítható kisugárzása.
A liberalizmusuk.
A környezettudatosságuk.
A nyugalmuk.
A pozitivitásuk.
Az ízlésük.
A hülyeségeik.
A segítőkészségük.
A rendezettségük.
A pontosságuk.
A szorgalmuk.


I love you, Denmark.
I love you danes.

I love my life! With all the good and bad and everything what is given.


Jó éjt, Világ.
Szeretlek.

Day 18.

Ma voltam Ålborgban.
Úgynevezett divatbemutató volt. Az ålborgi fősulisok félévi vizsgaanyagát néztük meg - voltak negyed és első évesek is... A modellek nagyon husik voltak, eltekintve egy-két kivételtől. A ruhák meg semmilyenek. Azon gondolkoztam, vajon csak az a különbség Magyarországhoz képest, hogy ott jobban megszűrik az embereket, hogy ki tanulhat ilyesmit, és csak azt lehet megnézni, ami tényleg jó, vagy egyszerűen csak ennyivel tehetségesebbek a magyar fiatalok, és ennyivel kifinomultabb az ízlésünk?
Viszont a város gyönyörű. Nagyon hangulatos. Van benne egyetem, fősikola meg sétálóutca. Kicsit emlékeztet helyenként Londonra, helyenként meg Salzburgra. Nagyon tetszett. Még tuti megyek oda. akartam fényképezni, de sajnos besötétedett, mire odaértünk.
Viszont ami nagyon meglepő volt, ámde nekem nagyon tetszett: hogy a vonaton visszafelé a kalauz ránk szólt, hogy nem szabad beszélgetnünk, mert az egy "quiet appartment" - csendesülős rész, ahol ülünk. Hát ilyet! Először elképedtünk, de aztán átmentünk Nórival a másik részlegbe, miután megkérdeztük, hogy hol szabad, és mutatta, hogy az ajtón túl szabad. És aztán megállapítottuk, hogy ez aztán a tolerancia.
Aki csendben akar ücsörögni, az megteheti, és az emberek tartják magukat a közmegállapodáshoz, és bizony a csendesben nem beszélgetnek. Ha aludni akarsz, aludhatsz. senki nem zavar. Magyarországon mikor lehetne így megkülönböztetni a kocsi különböző részeit? Nincs felár, nincs semmi. És ki tartaná be? Itt csak tudják, hogy akarnak-e beszélgetni, vagy sem...

Viszont ami sokkal érdekesebb és jobb és nagyszerűbb dolog, az az, hogy ma írtunk egy számot! Ma közelebb kerültem a zenekarhoz, amiben énekelek. Teljesen közös munka volt. Mindenki a saját szólamát találta ki. Én az enyémet: írtam szöveget meg dallamot, kb. 10 perc alatt, úgy, hogy addig csak az akkordokat hallottam, és aztán állítólag tökjó lett. Mármint még nincs kész, és aggódtam is, hogy unalmas lett, de aztán a többiek azt mondták: szép munka volt, és hogy tökéletesen megfeleltem a kihívásnak, és hogy úgyis még ez változik, és alakul és egyre jobb lesz, ahogy egyre többet játsszuk, és majd sajátommá válik a szám, és hogy különben meg király.
És ez is nagyon-nagyon sokat jelent nekem. Hogy ilyen pozitívan állnak hozzám, meg mindenhez. És hogy kimondják, amit gondolnak. Legalábbis úgy tűnt, mindazonáltal nagyon remélem.
Mindenesetre nagyon jól éreztem magam.
Kreativitás volt, munka volt, közösség volt, kommunikáció volt, öröm volt. Szóval nagyon jó volt. Majd még a felrakás lehet, hogy változik, ha Arnes meghallgatja, mert szokta mondani, hogy rumlis, ha tényleg rumlis, de ez nem annyira rumlis, mint mondjuk egy hevenyészve összerakott rock szám, mert ez egy hevenyészve összerakott oldschool blues nóta lett. Az a címe, hogy Strange Fruit. És arról szól, hogy "strange setup of bands". Mert ma délelőtt kiakadás volt, hogy tizen vagyunk a zenén, és tíz embert nehéz összehangolni egy zenekarban, amikor mondjuk Jimmynek mindent meg kell tanítania egyenként mindenkinek, s amíg egynek megtanítja a szólamát, addig a másik kilenc vár. És ez még nem is lenne baj. De vannak ezek a "kreatív fiúk", akik kreatívkodni akarnak, és türelmetlenek. És közben pilickáznak az épp a kezükben lévő hangszeren, ami, ha kénytelen hallgatni az ember, elég fárasztó, és aki épp tanulja a szólamát, annak nehezebb megtanítani és megtanulni is. Szóval feldobták, hogy oszoljunk kétfelé, de aztán mindenféle gondolatkanyarok után úgy döntöttünk, hogy nem döntünk sehogy. Mert jó az a csapat. Nem kéne feloszlani. És még Arnes-szal is meg akarjuk vitatni a dolgot. Én azt javasoltam, hogy legyen kompromisszum: legyen 3 óra együtt, amásik három meg felosztva. De Jimmy azt mondta, jobb türelmet tanulni, és együtt maradni... ilyenek ezek a dánok.

Köszönök mindent!
Jó éjt, Világ!
Szeretlek.

Day 16-17.

Így, rendhagyóan: két napot egyben. Mert tegnap nem volt internet, csak a suli legtávolabbi csücskében, és nem akartam ott éjszakázni...
MErt az internet itt úgy van - most derült ki - hogy mivel Asgårdban és Udgårdban is van wifi, mi, akik Midgårdban lakunk, mi a kettő közé szorulunk, így nálunk meg el leggyakrabban a net. Mert mi mindkét házból kapjuk, de ha ott mondjuk letöltenek, akkor elvész az adatforgalom. Odavész. Oda a másik két házba. De ma közhírré tette ezt Søren, és szólt, hogy ezentúl az a szabály, hogy csak akkor lehet letölteni, ha az ember a gépe mellett van, illetve éjszaka. Ja, és persze, hogy ezt megtudjuk, ahhoz annak kellett történnie, hogy az irodában is elment a net, és nem tudtak dolgozni napközben...de mi hiába szóltunk folyton. Igen, ez is valami dán specialitás lehet, hogy hatszor kell szólni nekik, hogy tényleg történjen valami az irányban, amit az ember kért tőlük.
Na de a lényeg, hogy tegnap volt az első órám Jimmyvel, a másik zenetanárral, és nagyon-nagyon-nagyon, nagyon-nagyon jó volt! Egész órán táncoltunk meg doboltunk. Vagyis a tánc inkább ilyen törzsi táncra hasonlított, mert tulajdonképp csak arra szolgált a lábunk mozgása, hogy tartsuk a ritmust. És közben a kezünkkel meg különböző ritmusokat kellet tapsolni, vagy sikálni, vagy mellkast-ütni. Mindezt pedig úgy csináltuk, hogy egy körben álltunk mindannyian. Én nagyon élveztem.
Aztán a második szessönben csak ütős hangszereken játszottunk. Megint körbe ültünk, Jimmy felírt a táblára négy darab négy negyedes ütemet, és azokat egymáshoz képest elcsúsztatva, vagy egyszerre játszottuk, először valami cowbill nevű dolog volt nálam, nem tudom, magyarul hogyan hívják, talán kolomp? No és az volt az a hangszer, ami a legjobban kiszólt, szóval nem bújhattam el. Az egyik srácnál rendes nagy kongák voltak, másik kettőnél djembe, Láng a saját maga által tervezett bigyót szólaltatta meg. Elég érdekes szerszám. Messziről barna golyónak látszik, de aztán közelebbről kiderül, hogy kissé tojásdad, és az egyik alja teljesen lapos - olyan 2,5 cm átmérőjű körben - onnan kerekedik felfelé, kifelé, és a tojás másik vége meg kúpszerűen kihegyesedik, de az egész inkább golyóbis, mint tojás. És dupla falú, azt hiszem, ha nem szorítod össze az ujjaid közt (- speciális tartást is igényel), akkor sika-mika hangja van, mint a sékernek, ha összeszorítod, akkor kocog is. Valami nagyon vékony fa lapból van.
Csupa meglepetés ez a Láng.
Apropó: ő is ember. És nincs megvilágosodva, ugyanis nagyon csodálkoztam a múltkor. Az egyik lett lány ugyanis, azt hiszem, belezúgott, és hozzá be szokott jönni Láng a házunkba, aztán ez a lett lány szokott sírni is, valószínűleg e miatt a fiú miatt, bár nem tudom, mi van köztük; csak Lángról tudom, hogy nem ragaszkodik...mondjuk ez egy nőnek elég nehéz lehet, ha nincs megvilágosodva legalább félig.
Na és a meglepő az volt, hogy egyszer azt mondta nekem, most inkább haza megy. Mondtam neki, hogy de hát a Festőnőhöz miért nem megy be. Mondta, hogy azért, mert most nem érzi magát felkészültnek egy "efféle" beszélgetésre. Kérdeztem meglepődve, hogy hát ez meg hogy lehet? (Ti. hogyan létezhet olyan beszélgetés vagy szituáció, amiben Lángot ne mentené meg a gátlástalan, ragaszkodás- és ítéletmentes, vigyorgós természete?) Hát úgy látszik van ilyen. Egyébként azt válaszolta, hogy mert most nem úgy állnak az energiái.
Na de vissza a lényeghez. Azután meg új ritmust játszottunk, és mindenki maradt az addigi hangszerénél, kivéve engem: Jimmy elém rakott valami nagy és hangos és tompa-mély hangú szőrös ütni való alkalmatosságot, meg melléje egy kisebbet, aminek magasabb kongó hangja van, és nem szőrös, viszont nagyon nehéz. És így én lettem az alap. És bár a ritmust éreztem, a grúvot, a húzását a dolognak, de a koordinációval baj volt. Időbe telt megszoknom a magasságbeli különbséget a dobok között, meg későn jöttem rá, hogy Jimmy nem úgy tette oda őket elém, ahogy teljesen illett volna a testemhez. De aztán megigazítottam őket, és akkor jó volt.
Délután meg csak úgy játszogattunk. A Fevert Peggy Leetől.
Este dán-óra volt, vacsi után. Még mindig nagyon vicces ez a dán nyelv. Mármint csak azért vicces, mert megszenvedünk vele, mire ki tudjuk ejteni a hangokat. Pláne, ha több hangot össze kell rakni egész szóvá. Szóval sokat nevettem.
Egy korábbi véleményemet, amit egy emberről írtam ebbe a blogba, egy lányról, nos, nem mintha nem volna igaz, de nincs jogom ítélkezni, így bevallom: szégyellem magam az ítélkezésem miatt, és amiatt, hogy nem tudtam rögtön a felszín mögé látni. Pedig nem olyan nehéz. Szóval most már nem félek tőle, és nem is ítélkezem.
MINDENre, ahogy mondom, MINDENRE megoldás: a szeretet.
...egy dolog miatt azonban még aggódom. Nevezetesen, hogy azokról bizony ítélkezem, akik közelebb vannak hozzám.
Miért?
Minden alkalommal, amikor ülök az ebédlőasztalnál, vagy bárhol, azokkal a leányokkal, akikkel jöttem, és akiket nagyon bírok, és akikkel a legtöbb időt töltöttem eddig, és talán még most is - bár már nem annyit, mint eleinte, mivel már órák vannak - szóval, hogy ülök a csajokkal, és az a téma egyfolytában, hogy mások mit, mikor, miért, mennyire.
És akkor megjelenik bennem Anyám, amint azt mondja: fujj, undorító. Mit csinálnak ezek? Miért csinálják? Én ebben nem akarok részt venni. De mégis részt veszek. És magam előtt azzal mentegetőzöm, hogy: csak mert tudni akarok a dolgokról. Mert általában, ha eddig benne voltam egy közösségben, mindig én voltam az utolsó, aki tudomást szerzett a dolgokról. Soha nem tudtam, ki kivel veszett össze vérre menően, vagy ki kivel jár, vagy hogy ki, mit, merre, meddig.
És nem is érdekelt. De azért, amikor fontos dolgokról maradok le így, az nem olyan jó.
És most az a baj, hogy helytelenítem ezt a magatartást. De amint helytelenítem, megjelenik bennem az ítélet, hogy ez rossz, ezt nem szabad. (De ítélni sem akarok. Mégis zavar. Zavar, hogy... Na igen. Itt álljunk meg akkor. Ugyanúgy, ahogy nem zavar, hogy mások mit, miért, ugyanígy annak sem kéne zavarnia, hogy azok az emberek, akik a legközelebb álltak eddig hozzám, szemetek. Lehetséges ez? ) Továbbá: mit éreznék ÉN, ha megtudnám, hogy a hátam mögött ilyeneket mondanak rólam... ...mit éreznék? Rosszul esne. Megszégyenült érzés lenne. Olyan lenne, hogy ezek engem kifiguráznak, viccet csinálnak belőlem, nem tisztelnek semennyire, és nem fogadnak el. És aztán röviddel utána megnyugodnék: nem rólam szól. Nem engem minősít az, hogy mások mit gondolnak rólam, hanem őket magukat.
Így az én ítéletem rólam szól, nem róluk: ez a részem nem helyes.
De hogyan lehet kilépni ebből? Álljak fel talán, amikor erről kezdenek beszélni? Vagy csak csukjam be a szemem és a fülem?
De hisz velük nevetek.
Azért, hogy elfogadjanak, hogy befogadjanak.
A megoldás a kezemben van.
Újfent: elfogadni és szeretni magam eléggé ahhoz, hogy kiálljak magamért, (hogy ne az legyen a titkos vezérlő elv, hogy el kell, hogy fogadjanak,) de nem úgy, ahogy eddig. Nem szónokolva, nem oktatva és nem is elmenekülve.
Magamat elfogadva, a javulás szándékával. És őket elfogadva, szeretve, úgy, ahogy vannak, és a rétegek mögé látva: mindannyian ugyanabból vagyunk. Mindannyiunkban ott van az isten. A végtelen jó potencialitása. azzal, hogy ezt látom bennük akkor is, amikor locsog az egójuk, talán segítek nekik, hogy ők is ezt lássák magukban egyszer...

Más.
Ma délután megvarrtam életem első szoknyáját. Éljen!
Varrógéppel, szabásminta alapján, saját méretemre. És sikerült. Jól sikerült. Lene is megdícsérte, a textil tanárnő, és mások is.
Holnap pedig divatbemutatóra megyünk Lenével Ålborgba. A végzős textiltervezős főiskolások vizsgaanyagát fogjuk megnézni. És veszek cipzárt a szoknyához.

Este meg megnéztünk egy dokumentumfilmet. Arról szól, hogy élt egyszer New Yorkban egy Zana Briski nevű fotográfusnő, aki elment Calcuttába, hogy a prostituáltakat fotózza, és ott meglátja és megszereti a gyerekeiket, és mindegyikük kezébe automata fényképezőgépet ad, és elkezdi tanítani őket, hogy hogyan kell fotózni. És van köztük egy zseni, aki isten adta tehetség a fotózásban, és ezért meghívják Amsterdamba, ahol minden éven az egész világ az évi 9 legtehetségesebb fotós kisgyereke találkozhat. És alig adnak neki útlevelet a kasztrendszer miatt. De végül sikerül. (A képen: Avijit, akit meghívtak Amsterdamba.)
És a gyerekek ki akarnak jutni abból a világból.
Nincs tisztaság. Nincs élelem. Nincs munka. Nincs pénz. nagyon nagy a szegénység. Az egyetlen esélyük az oktatás lenne, de a kasztrendszer miatt az se könnyű.
Vannak alapítványi iskolák, akik befogadják és tanítják a gyerekeket. De nagyon kevés iyen van... És azoknak a gyerekeknek, akik oda kerülnek, nagyon nagy mázlijuk van.
És, ahogy Klaus mondta, amikor megnézed ezt a filmet, akkor arcul csap a jólét.
Az általános vélemény: hogy mi európaiak nagyon nagy jólétben élünk. Mi a fenét panaszkodunk? Mindenünk megvan. Sokkal több is, mint ami az élethez alapvetően szükséges lenne.
Egyébként itt lehet többet megtudni a filmről, a gyerekekről és erről az egész prodzsektről: http://kids-with-cameras.org/home/
És a kedvenceim Avijit képei közül:

Sárkányeregetés





Szent ember























A személyes része pedig:
itt vagyok én. Nem tudom, mihez kezdjek az életemmel. Még válogathatok is ebben a fene nagy jólétben, hogy minek tanuljak, mi akarok lenni, és ha tnaulhatok az nem jó, mert nem oda való vagyok, hanem valami művészeti suliba (ez már biztos), és panaszkodom, hogy reménytelen ahelyzet, és nem tudom, hogyan fogok megélni.
Azok a gyerekek meg örülnek, ha bármit tanulhatnak. Örülnek, ha kikerülnek a nyomorból. Ha nem kell 14 évesen prostituálttá vagy drogkereskedővé válniuk. És ha azzá válnak: hát ez az élet.
Pár kérdés felvetődött bennem.
Ha tényleg mi választunk életet magunknak, ki választja azt magának hogy a kasztrendszer aljába születik Indiába?
Van közünk hozzá?
Felelősséget kell vállalni állítólag a Földért, másokért. Segíteni kell a felemelkedésben. Részt kell vállalni. Állítólag. De ha ők választják, és minden úgy van jól, ahogyan van, akkor van közünk hozzá?
Másrészt ha mi választjuk, és azért választjuk, hogy tanuljunk: a legnagyobb bölcsesség abban rejlik, hogy abban a nyomorban legyen tudatos és boldog az ember.
És ott sok mosolygó embert látni.
Mert a sorsuk ellen lázadni: csak rosszabbá teszik saját maguknak az életet, mint amilyen.

Ezek csak felmerültek bennem. Erre speciel nincsenek válaszaim...
Csak azt tudom: segíteni jó.

Azt viszont nem tudom, mikor növök végre fel ahhoz, hogy másoknak segíthessek, alázatból, nem magamért, őszinte adásból, szívből, szeretetből, segíteni vágyásból.
Mikor lesz az, hogy magamon már nem kell segítenem, és tudok másokkal törődni?
Vagy ez csak döntés kérdése, és lehet, hogy magamnak tennék a legjobbat azzal, ha felhagynék a gondolkodással és a mentális alapú személyiségfejlődéssel, és egyzserűen csak élnék, és mondjuk segítenék azoknak, akiknek segítségre van szükségük?

Az a válsz jön belülről, hogy igen. De az is jön, hogy lusta vagyok. És hogy magamnak is kell mé segítenem...
Szégyellem picit, de ez az igazság.

Ja és visszatérve az életemre: igen, nem tudom, mit akarok. Illetve azt hiszem, tudom.
(Ma az ELTE honlapján csatangoltam, és megláttam a "tehetséggondozás" fület, és akkor, villámcsapásként ért a felsimerés: itt én nem rúghatok labdába, ugyanis az ELTÉn a nagyon okosokat és szorgalmasokat támogatják. Akiknek különleges tehetségük van valamelyik tudományhoz. Nekem nem ehhez van tehetségem. Hanem íráshoz, rajzoláshoz, festéshez, zenéhez, ruhatervezéshez - kreatív dolgokhoz.)
De félek. Félek, nem elég a tehetségem a kreativitásban. ...bár Láng azt mondta, az adott, csak nekem kell beengednem magamba.
És félek meglépni, és nem tudom, hogyan fog működni, nem tudom, fog-e működni. És ha sikerül profi énekesnőnek lennem, azután vajon elég leszek-e ahhoz, amire vágyom?
Szóval tudom, mit szeretnék. Igazán, igazán, nagyon mélyről érzem a drive-ot, mélyebbről, mint valaha. De nagyon erős kétségeim vannak.
Ma például gyakoroltam énekelni, és nem igazán ment jól... ilyenkor kicsit vesztek a hitemből.
Vagyok-e olyan emberi kvalitás, ami elég lenne ehhez az iparhoz? Vagyok-e olyan átütő személyiség? Fogom-e valaha azt érezni, ami naggyá teszi a naggyá váltakat: hogy akkor és ott, a színpadon, abban a pillanatban, vagy abban az órában, abban, amit ő csinál, ő a legeslegjobb az egész világon, és ehhez semmi kétség nem férhet.
Fogom-e ezt érezni valaha?
Tudom-e ezt érezni?

Attól félek, hogy nem sikerül.
És hogy mi lesz, ha nem sikerül.
Pedig tudom, csak az itt-és-most számít. Mert a múlt már nem létezik, a jövő még nem létezik, és ráadásul: bármi is lesz, jó lesz úgy, ahogyan lesz. Ha nem leszek az, amivé válni szeretnék, akkor ez rendeltetett, és hogy máshogyan is lehet boldognak lenni. Sőt csak akkor lehet boldognak lenni, ha elfogadom. Mindent.
De mégis ez a belő vezérlés működik bennem.
És állítólag a vágyaink követése is az úton tart minket...

A hitemnek és a kitartásomnak erősebbnek kell lennie, mint a félelmemnek.
És különben is, nem az a bátor, aki nem fél, hanem, akit a félelme nem korlátoz.


Viszont persze az itt-és-most-ért változatlanul hálás vagyok. És boldog, hogy itt lehet, úgy, ahoyg vagyok, olyanként, amilyen vagyok, és mindazzal, ami adatott.

Jó éjt, Világ.
Szeretlek.

Day 15.

...vajon tényleg igaz, hogy mindenedet el kell dobnod, hogy szabad légy? Mert a nem-ragaszkodás és a nem-birtoklás az, ami szabaddá tesz...
...ami mindenképp igaz: saját válaszaim vannak, és a válaszok bennem vannak.
És az a válaszom, hogy csak a szemlélet számít. Hogy hogyan tekintesz a dolgokra.
Mert ha ahhoz ragaszkodik az ember, hogy a nem-ragaszkodás tesz szabaddá, az is egy ragaszkodás.

Semmi sem enyém.
Így mindenem megvan.

...ismerek valakit, akinek nincs lakása, nincs háza, nincs számítógépe, nincs mobiltelefonja, nincs otthona, nincsenek "úgynevezett kapcsolatai" vagy "egy kapcsolata", nincsenek "barátai", mert mindenki, mindenhol a barátja lehet. Nem lakik sehol, mert mindenhol lakik. Minden vagyona: a teste, néhány ruha, hogy mégse járkáljon meztelenül, és egy pendrive, amin a testvére zenéit hordja magával - és most már az enyémeket is...és a zene, ami a fejében szól, és ha hangszer akad a kezébe, akkor azon. És azt mondja: ha egyszer eljön az alkalom, hogy rögzítse őket, akkor rögzíteni fogja, ha érezni fogja a "húzást" ahogy ő mondja.

És mihez kezdek ezzel nagy bölcsességemmel?
Ezekkel az érzésekkel.

Talán a zenében is szabadabb és játékosabb leszek.

Most épp egyetlen dolog van, amire mindennél jobban vágyom: arra a pillanatra, arra a szerencsére, amikor a jó helyen a jó időben leszek, és találkozom a megfelelő emberrel (producerrel, szerző-kollégával, zenész társakkal).
A legmélyebb vágyam: énekesnőnek lenni. Előadóművésznek lenni. Énekelni. Előadni. Ahogy Misi tanította. És ahogy azóta is tanulom...A belső mozgatókra vágyom. Dalírásra. Munkára. Alkotni. ÉLni. JÓ zenét csinálni. Színpadon állni. Minden arcomat használni. ÉLvezni.




Ámen.

Day 14.

Ha nincs bennem ítélet, abban az az egyik jó dolog, hogy láthatom megváltozni az embereket.

Tegnap délelőtt végre megtartotta Søren az első dán nyelvórát. Angolul. És bizony mondom, ha nem beszélsz semmilyen másik germán és/vagy angolszász nyelven, nagyon nehéz megtanulni a dánt. Néha nehezebb volt nekem, mint a kínai kiejtés. De állítólag meg lehet szokni.
Egy történettel kezdődött az óra: Isten megteremtette az állatokat, és hangokat és nyelvet adott nekik, így hát a tehén azt mondta, múú, a birka, hogy beee, a macska, hogy nyáú; és látta, hogy ez jó. Aztán megteremtette az embereket, és nyelveket adott nekik: a franciáknak a franciát, az angoloknak az angolt, a németeknek a németet, és így tovább, és látta, hogy ez jó. Aztán mikor már minden nyelvvel és néppel megvolt, lenézett, és a fejéhez kapott: "Jajj, a dánokat és a hollandokat kifelejtettem!" - és nekik adta a maradékot.
És ezt a dánok mesélik!
A svédeknek meg igazuk van, mikor azt mondják, olyan, mint a svéd, csak a dánok úgy beszélnek, mintha forró krumpli lenne a szájukban.
Minden nehézsége mellett viszont nagyon vicces nyelv. Az egész felső testünket kell használni, ha helyesen akarjuk kiejteni a hangokat. Søren azt mondta, ők a gyomrukból beszélnek. Szóval megtanultunk például ugatni is az első órán.

Délután megnéztünk egy filmet 50 000 dánról, akik az 1900-as évek elején Argentínába emigráltak. Ott alapítottak egy dán kolóniát, ami a mai napig létezik, és ma már a negyedik generációnál tartunk, van aki sosem járt Dániában, de beszél dánul, és van, aki nem is beszél dánul. Van, aki még dánnak néz ki, és van, akin már egyáltalán nem látszik az Észak-európai eredet. És a nemzeti identitás kérdése vetődik fel az emberben, hogy mitől dán egy dán? Vagy mitől magyar egy magyar. Azok az emberek ott a kolóniában nagyon őrizték a származásukat. Különösen kezdetben. Nem volt divatos argentin férfihoz feleségül menni, vagy argentin nővel házasodni, de ma már ez nem számít. A második, harmadik generáció Argentínát érzi otthonának, és nem is vágyik Dániába. De a negyedik generáció azt mondja: sok szép hely van a világon. És nem mondják azt, hogy Argentína az otthonuk, vagy Dánia. Ezen kívül nagyon ragaszkodnak a hagyományokhoz. Mint például, hogy a karácsonyi misén a pap azt mondta a gyülekezetnek, hogy mivel fontos, hogy őrizzék a dán szokásokat, ezért a fene vigye el azokat a dánokat, akik, mivel Argentínában élnek, gyarló módon a sarokba teszik a karácsonyfát - mert úgy nem tudják egymás kezét fogva körbetáncolni.

És igen erősen gondolkoztam, mi tesz engem magyarrá?
A következőkön talán sokan megbotránkoznak majd, de az az ő dolguk lesz, nem az enyém...
Mi tesz engem magyarrá?
Csak a kultúra, amit abban az országban magamba szívtam? Úgy értem, a szokások...a pesszimizmus, a panaszkodás, a lustaság, a borongás, az irigység, az egymás ellen való acsarkodás? ...bár szerencsére kezdem ezeket levetkőzni - de valóban, ha ezeket levetkőztem, mi tesz engem magyarrá? A nyelv, ami az anyanyelvem?
Aztán azt válaszoltam magamnak, hogy ami mindenképpen sokat számít, az a gondolkodásom szerkezete, mert az a nyelven alapul. Az, hogy bonyolultan működik az agyam, és mivel a magyar nyelv az egyik leggazdagabb, legnagyobb kifejezőképességgel bíró nyelv, ezért jó a kifejezőképességem. Remélem.
A magyarok okosak. Így az is magyarrá tesz engem, hogy okos vagyok.
Talán.
Mert nem a népviselet teszi olyan nemzetiségűvé az embert, amilyen. És nem is a szokások, vagy hagyományok, amelyeket tart, vagy tisztel.
Hanem sok apró dolog. Apró különbségek...
Például Dániában azt sem tudják, mi az a kerítés. És kint hagyják a bicikliket a kertben. Szerintem azt se tudják, mi az, hogy lopni...Kint hagyhatsz az utcán egy üveg tejet, tetején pár bankóval, hozzá se fog érni senki...
Nem tudják, mi a létbizonytalanság.
A Dániában élő cigányok dolgoznak, és nem lopnak.
Ha egy dán egy boltban sorba áll, jó fél métert hagy közte és az előtte álló között. Ha ezt Magyarországon csinálja, valószínűleg elé állnak, mert azt hiszik, nem a sorban áll...

És délután és egész éjszaka dallistát építettem magamnak a Youtube-on. Részint mert Arnes általi szorgalmi házi feladat volt politikai tartalmú számokat keresgélni, részint meg mert érdekel, és mert az életnek tanulok ezáltal...
Egész eddigi életemben soha nem érdekelt a politika - mondjuk most is csak idealista módon, de legalább érdekel.
Hát ilyen ez a suli.


És február ötödikén átruccanunk Finnországba.
Van egy olyan webes nonprofit szervezet, hogy CouchSurfing, szó szerint lefordítva: Kanapé-Szörfözés. Sok millió tagja van az egész világon. Bárki lehet tag. Semmi kötelezettség nem jár vele. Viszont bárhová utazol, találhatsz valakit, aki pár napra befogad, és nem kell fizetned a szállásért. Többnyire fiatalok a tagok, ahogy láttam. 20-30 év körüliek. Ha én befogadok valakit, úgymond felajánlom neki a szófámat, vagy matracomat, vagy amim épp van, szóval hogy fedelet adok a feje fölé, fizetségül nem kell neki visszafogadnia, persze lehet, de nem kötelező, hanem cserébe ő mehet másvalakihez is. Ez amolyan hatalmas szívesség-bank-hálózat, és az az ideális célja, hogy az embereket és a kultúrákat közelebb hozza egymáshoz. És ez elég nagy nyitottságot és bizalmat igényel. Gondolj bele, odamész egy teljesen idegen ember házába lakni, teljesen ingyen, és aztán esetleg te is befogadsz egy teljesen idegen embert a házadba, ingyen....persze mindenkinek van egy adatlapja a neten, így azért valamennyire lehet előre tájékozódni, milyen ember is az, akihez mész - hasonló-e a világképetek, az érdeklődési körötök, szokott-e bulizni, hajlandó-e körbevinni téged a saját lakhelyén. És ha igen, akkor nagy szerencséd van: úgy ismerheted meg a helyet, ahová utazol, ahogyan egy helyi ember látja. Olyan helyekre juthatsz el, ahová egy turista magától nem biztos, hogy eljutna. És mindemellett rengeteg új embert ismerhetsz meg. Nincsenek határok. Általában mindenki beszél angolul, aki ide feljelentkezik. Vannak családok, akik így nyaralnak évek óta...persze ez főleg a skandinávokra jellemző, ez a fajta nyitottság, hogy egy egész család képes megtalálni az útját és a szállását így - "idegenekre" bízva magát.
Szóval kezd olyan lenni z egész, mint egy nagy család, egy nagy közösség, ahol az embereknek kölcsönösen meg kell hogy bízzanak egymásban. És minél több kultúrát és tájat ismersz meg így testközelből, annál nyitottabb és toleránsabb, tapasztaltabb, bölcsebb és gazdagabb leszel...
Szóval mi Dorkával ketten fogunk valakinél lakni 3 éjszakát - valakinél, aki szívesen lát minket, egy igazi helsinki lakosnál! Még nem tudjuk biztosan, hogy kinél, de biztosan lesz valaki, aki befogad minket - már van pár ember, szóval még válogatni is tudunk!

És újfent - ahogy mindig - nagyon boldog vagyok, és hálás az életemért, merthogy csodálatos! Talán magamnak köszönhetem, talán a sorsnak, talán valami isten-szerű tudatosságnak, aminek a része vagyok - mindenesetre, a hála érzése kifogyhatatlan bennem.

És lassan talán letisztulnak a dolgok...
Korábban azt hittem, tudom, mit akarok - de most még tisztábban kezdem látni...
De erről majd, ha még tisztul...
Most csak ennyit, hogy emlékeztessem magam: natural power&confidence --- my way.

Köszönöm Világ!
Szeretlek.

***

Day 13.

...nagyon elfáradtam mára...így holnap írok.
Nemzeti identitás, dán nyelvóra és zene - ez volt a mai napom tartalma...


De azért egy kedvenc:




NEW BORN.

Day 12.

...gondolatok jönnek, és gondolatok mennek...az elme az, aminek szüksége van arra, hogy azonosítsa magát valamivel. Ha tegnap énekes voltam, hát énekes voltam. Ma basszusgitáros vagyok, és holnap valami egészen más leszek. És így egyik sem. Minden és semmi. Minden lehetőség vagyok.
De nem a gondolataim vagyok.
És nem is a tárgyaim.
Nem a barátaim.
Nem a kapcsolataim.
És mindegyik egyszerre.

A kreativitás: adott. Az elmének el kell csendesednie. A gondolatok, amik az elmében vannak, csak eszközök, szerszámok a kreativitás kezében.
I need to get out of my mind. Ki kell szabadulnom az elmémből, hogy kreatív lehessek. - Pedig minden nap írok, és gondolkodom. De meg tudom csinálni: figyelnem kell az elmémet. Ez a módja.
A kreativitás: játékosság. Játékosnak kell lennem, mint egy gyermek.
A kreativitás: teremtő erő.
Kreativitás vagyok.

Bármit is szeretne az ember, csak akarni kell, és magától eljön hozzám. Mert minden gondolat és minden szó: teremt.
Ítéletmentessé és nyitottá válok. Ezért meglelem a békémet és a nyugalmamat. Minél kevésbé ítélkezem magam felett, annál elfogadóbb tudok lenni másokkal. Minél békésebb és nyugodtabb vagyok, annál jobban bízom magamban. És amikor bízom magamban, akkor áramlik a kreativitás. És amikor nyugodt vagyok, és a Mindenre bízom magam, akkor belekerülök az áramlásba, és akkor a jó helyen a jó időben leszek. És ha kreatív vagyok, meg tudom írni a saját zenémet, a saját számaimat, és sokat tudok tanulni, és akkor eljön az alkalom is, hogy valamilyen hanghordozóra rögzítsem őket, a megfelelő emberekkel, a megfelelő időben és helyen.
És mindez nem hiányzik a boldogságomhoz.
Mert már most is boldog vagyok.
És hálás, mindenért, ami adatott és adatik.

Szabad vagyok.
Minden csak azon múlik, hogy én mit gondolok, és milyen nézőpontot választok.
Szabad vagyok.

I am free. I am at peace with myself and others.

És nincs is szükség arra, hogy sokat beszéljek.
Ha tudod, mit kell mondanod, nem tart sokáig elmondani. Ha közel vagy magadhoz, érzed, a szívedből, a gyomrodból, mit kell mondanod.

...ma sétáltam, és egy közeli madár arra a ritmusra kezdett fütyörészni, amit a lépteim diktáltak. És egy távolabbi madár, aki az előbbinek felelgetett, mindig off-beatre jött. A természetben nagyon sok harmónia van...

Love.

Day 11.

Ma egész nap énekeltem.
Egész nap zenekaroztunk.
Délelőtt Amy Winehouse-t játszottunk. Egész jó lett.
Délután meg az American Womant dolgoztuk át funkyban. Igazán élvezetes volt.

Hát erről nincs túl sok minden mesélni valóm - ott kell lenni.
Az az egyetlen fura dolog van benne, hogy azt hittem, ha zenekar leszünk, ott majd nyitottabbak lesznek az emberek. De nem. Vagyis, akik eddig nem nyitottak felém, azok most se, és akik eddig nyitottak voltak, azok most is. Na jó, ez még csak az első nap volt...

Viszont ilymódon Lánggal többet vagyok egy légtérben, és így többet is látok-hallok belőle. Még mindig meggyőződésem, hogy nem teljesen normális, viszont ennek köszönhetően - vagy nem tudom miért - nagyon nyitott. Bár a dánoknál majdnem minden normális és elfogadott...semmin sem ütköznek meg. És tényleg, egytől egyig mind furák. Nade lényeg, hogy Lángtól sok minden tanulnivalóm van. Igen, tőle, egy nemnormálistól. Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire közvetlen és teljesen gátlástalan. Gátlástalanul szürcsög, ha nincs papírzsebkendője, és végig lehet hallgatni, ahogy lenyeli...és ugyanez a gátlástalanság jellemzi, amikor másokat bámul. Mindenkit megbámul, teljesen nyíltan és őszintén, és mikor ránézel, mosolyog. Tulajdonképpen folyamatosan mosolyog. A vörös haja az égnek áll - szóval tipikusan így képzelek el egy embert a vigyorgóban. Szóval olyan békés bolondnak tűnik, de amikor meg beszélget vele az ember, akkor teljesen normálissá válik. És nagyon jó dolgokat mond. Múltkor például kérdezte, hogy milyen hangszeren játszom, és mondtam, hogy csak a hangszálaimon, de hogy meg akarok tanulni basszusgitározni, mert az viszonylag egyszerűnek tűnik mondjuk egy zongorához vagy gitárhoz képest. És hozzátettem, hogy azért, mert túl öreg vagyok már ahhoz, hogy megtanuljak valami bonyolultat. Erre azt mondta, no, no, no, this is not the right way approaching things. - Ez nem a helyes út a dolgok elérése felé. És hogy ha még egyszer ilyet mondok, akkor...akkor... - itt gondolkozott, majd így fejezte be: - akkor csinálok Valamit.
És annyira nagyon igaza van. És ebből én úgy látom, hogy ő így nézi a világot. Plusz ehhez hozzá jön, hogy nagyon nyitott, minden érdekli. Minden ember. Minden ember minden dolga. És teljesen ítélet-mentes. Soha nem láttam még őt még csak egy szikrányit sem ítélkezni, vagy haragudni, vagy felháborodni, vagy akár csak csúnyán nézni se. Igaz, azt is mosolyogva közölte, hogy a nagypapája meg fog halni hamarosan - de ez is az élet rendje. Hozzá is tette akkor is, hogy ez szomorú, de sok dolognak jó, hogy vége lesz.
És mindezeknél fogva nagyon sok ember keresi a társaságát.
Az jutott ma erről az egészről az eszembe, hogy őrá mindenki emlékezni fog. A magyarok azért, mert milyen furcsa, és gusztustalan. Az egyik magyar lány (nem nagyon érdemes se névadásra, se külön említésre, mert olyan az ő jelleme, hogy fennhordja az orrát, de persze ez is egy védekezés, és belül pont olyan, mint a nem-nagyképűek, csak lehet, hogy ezt ő sem tudja) azért, mert rá lehet mászni. A dánok meg azért, mert nyitott, és minden érdekli, és mindenkivel kedves. Kivétel nélkül mindenkivel.
Nos, és azon gondolkodtam, hogy milyen jól is csinálja ez a srác. Először arra gondoltam, jó neki, mert mindenki vele akar lenni. Aztán eszembe jutott, hogy ez egyáltalán nem igaz. Nem mindenki akar vele lenni. Ellenben sokan. Sokan kedvelik. És azt csinálja nagyon jól ez a fiú, hogy élvezi azoknak a társaságát, akik vele akarnak lenni, és teljesen kedves azokhoz is, akik nem akarnak vele lenni, ellenben egyáltalán nem érdekli, hogy ki akar vele lenni, és ki nem. Legalábbis én így látom, így érzem.
És azért írtam le csak ezt az egészet, hogy ide kilyukadjak: Ez az a fajta ítélet-mentes létezés, amit szeretnék megvalósítani. Nos, én nem vagyok dán, tehát nincs úgy a véremben az easy-going, a mindent-elfogadás és a nyugodtság, mint nekik - ilyen szempontból hátránnyal indulok. Viszont pont a hátrányom miatt sokkal nagyobb tudatosságra tehetek szert, és sokkal nagyobb rálátásom lesz a dolgokra. Nem mintha ez jobban megérné, vagy több lenne bármivel is.
Csak ez adatott.
Továbbá, hogy mivel ő mindenkivel kedves, ezért az emberek odamennek köré. Ezt is szeretném. És szeretnék mindenkivel beszélgetni, és várom, hogy mások nyissanak, pedig ha én lennék nyitott, aztán hozzám is odajönnének az emberek.
És emlékeznének rám, ha tudnának rólam, ha látnának, ha nyitottabb lennék...

És a mai napom zenéje:




Köszönöm, Imogen Heap!
Köszönöm, Világ!
Köszönöm, Sors!
Köszönöm, Minden!

Jóéjt Világ!
Szeretlek.

Day 10.

Tegnap feltettem a kérdést, és ma megkaptam a választ. És bennem volt, ahogy midnen válasz bennem van. A mai nap a bizonyíték.

Obamát ma avatják elnökké. Ezért ma megnéztük Martin Luther King beszédét arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a feketéknek ugyanolyan jogok járnak, mint a fehéreknek.
Aztán zene órám volt. A téma pedig: Zene és politika. És megnéztünk egy csomó zenét a You Tobe-on, amik politikai üzeneteket hordoztak explicict vagy kevésbé explicit módon.
Arnes mesélt egy csomó érdekes dolgot erről a témáról a zenék kapcsán, és azt mondta, ez a három órás tanegység, aminek az első részén ma voltam, arra fog szolgálni, hogy gondolkodjunk a zenéről, mert az nagyon nem szokásos, mégis nagyon sokat kaphat az ember tőle, ha ezt teszi - inspirációt, rálátást, mélyebb megértést arról, hogy hogyan működik a zene, és miért működik; mi működik és mi nem...
És akkor találtam... valamit... nehéz szavakba önteni.

Végigbőgtem a videót, mert a zene, és a szöveg üzenete is mind olyan, amilyen én vagyok. Ez minden, amire vágyom. Egy jobb világra, ahol béke van, ahol igazság van, ahol szeretet van, és ahol egyenlőség van.
És ez a zene mindezt megtestesíti számomra, és a zenét is akarom. Ezt a töltöttséget. Minden benne van! Teljesen, minden porcikája mindegyik zenésznek, minden rezdülése, az egész lelkük, és az akkordok olyan helyeket érintenek bennem, amikkel dolgozni akarok. Én is ilyen zenét szeretnék csinálni egyszer és ennyi puha erőt beletenni, ennyi energiát...
És ez az egész érzés-zuhatag kitört belőlem. Hogy jó helyen vagyok, jó időben. Itt a helyem, ezt kell csinálnom, és igen, a Zenét akarom, ezt akarom, és most már tudom, a célom felé vezet. A lelkek felé, és meg tudja változtatni a világot.
Most már csak hinnem kell magamban, a gátlásaimat kell valahogy félre tennem, lazítanom kell.

Thank you, Marvin Gayne.
Thank you, Arnes.
Thank you, Vrå Hojskole.
Thank you, Good Faith.
Thank you, Mom.
Thank you, Dad.
Thank you, Friends.
Thank you, World.
Thank you, Being.
Thank you, Love.
Thank You.
Thank Me.



Arnes mesélte:
ez a dal azután íródott, hogy Martin Luther Kinget meggyilkolták. Amíg élt, buzdította az afro-amerikaiakat, hogy harcoljanak a jogaikért, de békés eszközökkel, és hogy ne lázadjanak, ne legyenek ostobák. Aztán amikor megölték, volt egy lázadás, és ezt a dalt azután közvetlenül írta Marvin Gaye. És arról szól, röviden-tömören, hogy mi folyik itt, és hogy mikor kezdenek már el az emberek "összejönni", jóban lenni egymással (bőrszínre való tekintet nélkül). És a videóban falakra írt bandaneveket is mutogatnak - így hívja fel a figyelmet a bandaháborúk, klánok helytelenségére. Egyébként a "Black Panthers" avagy Fekete Párducok nevű banda rendes katonai egységgé növesztette magát a fent említett jogokért harcolós időkben...Nos, King sem, és James Brown sem helyeselte ezt - bár James nem volt éppen egy szent; otthon verte a feleségét..., de azért jó srác....

Day 9.

(Előre is elnézést kérek a félig magyar félig angol nyelv miatt. Most ilyen kedvem volt, és ha valaha hivatalossá válok írásilag, ezt a szokást elhagyom.)

...mégis csak történt egy s más tegnap.
Beszéltem Anyukámmal. Jó volt hallani a hangját...hiányzik nekem. Az, hogy ilyen távol vagyok tőle, még inkább előhozza bennem azt a biztonságtalanság-érzést, amit a legelső napon éreztem a nagy koppenhágai reptéren... Olyan, mint amikor először próbálsz megállni a lábadon egy plexi padlón, valami viszonylag nagy mélység felett, és mintha mindjárt elesnél, de persze mégse. Talán félsz is, hiszen látod a mélységet, és bizonytalan vagy, mert túl vékonynak találod a talajt. És imbolyogsz is, de aztán lassan megtalálod az egyensúlyod.

Na meg Szánsájnnal is történt ez meg az... Néha tényleg nehéz egy kapcsolatot kivitelezni. És néha még elgondolkodom, nekem kell-e megváltoztatnom a gondolkodásom, de egyre inkább rájövök, hogy nem azzal van a gond, hogy az ember mit gondol a világról, hanem, hogy mit gondol önmagáról. Mert amint biztos vagyok magamban, amint szeretem és elfogadom magam, tényleg nem számít, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Persze ilyen távolságból egész jól lehet ezt gyakorolni, de vajon közelről is tudom-e majd. Talán most végre sikerül megtanulnom azt, amit már néhány eddigi kapcsolaton keresztül tanított nekem az élet: (ezt most jobb angolul,) How to NOT get involved (in a negative circle). És ez könnyebb így, ha nem szemtől szemben van az ember. De a szemtől szembe - ítéletekkel még mindig küzdök. Még mindig bánt, ha azt veszem észre, hogy valaki elutasít engem. Pedig jól tudom, az egyetlen személy, aki elutasíthat engem, az én magam vagyok. Mert attól, hogy valaki más elutasít engem, vagy egy-egy gondolatomat, attól még én szerethetem magam, érezhetem magam ugyanolyan jól és kényelmesen, mint addig, és az illetőt elfogadhatom továbbra is, szerethetem, és nem kell ítélnem felette. (Például, hogy ó, ővele mosantól vigyáznom kell, mert láttam a szemében, hogy valami nem tetszik neki bennem. Ehelyett: igen, ő ezt elutasítja, de ettől én még szerethetem és elfogadhatom őt ugyanúgy, mint eddig.) És mindettől függetlenül persze vannak emberek, akikkel jobb lenni, és vannak, akikkel kevésbé jó. Én csak annyit tehetek, hogy szeretem magam, békében vagyok magammal, és nyugodt vagyok magamat illetően - hogy másoknak jó legyen körülöttem lenni. És aztán aki nem él vele, hát az az ő dolga, és semmi közöm hozzá. De nem rólam mond ítéletet, hanem magáról. (Úgy mint: I don't like this. És erre én: So what? You may not like this, but still I may accept you. And me.)

...és olyan mélyek itt a csöndek és sötétek az éjszakák. Rég hallottam ilyen csöndet, nem is tudom, mikor utoljára. És olyan nyugodt itt a Föld. Az éjszakák is dánok. Szinte tapintani tudom elalvás előtt az ország atmoszféráját. A testem vízszintes, és belesimul, belehullik ebbe a nagy nyugalomba, ebbe a kinyílásba. Mert amint megnyugszom, kinyílok. Ha szorongok, és feszült vagyok, olyan sok mindent zárok magamba. Képzeld el, milyen egy szorongó test: fáj a vállunk, a hátunk az egész napi szorítás és görnyedés után, a csakráinkat lefedjük a testtartásunkkal, nehogy mások meglássák, vagy nehogy mi magunk meglássuk. És éjszaka, abban a nagy sötétségben, abban a telített csendben megérzem, mitől nyitottabbak itt az emberek.
...van egy plakát az iskola fő faliújságán. Csak néhány mondat:

Don't walk in front of me.
For I may not fallow.

Don't walk behind me.
For I may not lead.

Just walk by my side.
And be my friend.

Amikor először olvastam, Buddha ugrott be róla, mintha ő mondta volna, de nem vagyok ebben biztos. A lényeg, hogy nagyon tetszik, akár én is mondhattam volna.

És itt vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy tudom, miért vagyok itt.
And I find myself here writing and thinking and writing and thinking...maybe this is how I am...maybe I'll never find out.

But one thing is sure: I adore my prescious life with every-every single thing in it, the good side and the bad side, the teachings, the spaces and my heavy thoughts and easy goods too. Now guess what is an "easy good".

Ja és ma, hétfőn, cikket kellett írnunk. Újságírósdit játszottunk. Volt itt egy dán újságíró, aki szabadúszó újságíróként dolgozik, és a dán nemzeti rádiónál is van állása, és elmesélt egy csomó dolgot a kommunikációról, hogy milyen "trükköket" alkalmaznak a riporterek, mikor interjút készítenek valakivel, és hogy hogyan legyünk jó hallgatók és jó kérdezők. Szóval sokat tanultam ma, és utána rögtön ki is próbálhattam. És sikerült jó hallgatóvá válnom. Aztán meg jó újságírópalántává. Az volt ugyanis a feladat, hogy adott egy sztori, és azt ki kellett színeznünk a fantáziánkkal, úgy, hogy igazi SZTORI legyen, amikor az ember az első pár sornál azt mondja, hogy wááááá. És nem kellett igaznak lennie. Csak izgalmasnak. Hát ez sikerült. A lett lányokkal dolgoztam együtt, és azt mondták: "You have a gift for writing." Well, I guess yep...as I'm sitting and writing here all the time. Az újságíró meg azt mondta, hogy very skilled vagyok, pedig még sosem csináltam ilyet, meg hogy brilliant. És hogy honnan szereztem a sztorit. Hát azt Ritának köszönhetem, az egyik kedves lett lánynak.

Viszont ami tényleg megtörtént és nem a fantáziám szüleménye:
Korábban már említettem Lángot, aki állítólag igen nyitott az ő szexualitását illetően. Na most ma felfedeztük, hogy tanga bugyit hord, de az olyan fajtát, ami hátul rendesen csak három vékony pánt. Valamint, miután ezt volt alkalmunk tüzetesen szemügyre venni, azt is végignézhettük, hogy látványosan turkál az orrában, egésznap, és egyáltalán nem zavarja, hogy látja-e valaki, sőt ezt nagy tömeg előtt is képes csinálni, sőt mi több, azt is nagy tömeg előtt csnálja, hogy leveszi a cipőjét, a zokniját, és a lábkörmei alól kikapargatja a koszt, majd azt a szájába teszi, és egészséggel elfogyasztja.
Szóval furcsák ezek a dánok.
Bár meg kell mondjam, nem figyelnék fel erre, ha a magyar sorstársak nem hívnák fel a figyelmemet rá.
Bár azért azt eddig is gyanítottam, hogy Láng egyáltalán nem normális.
Ja, és ez az egész senkit sem zavart és nem is tűnt fel senkinek.
...én a körömágymat szoktam rágni, ha száraz...
Hmm...

Változatos egy nap volt ez a kilencedik...


Jóéjt, Világ!
Szeretlek.

Day 8.

Ma semmi sem történik, úgyhogy írok arról, hogy hol lakom.
A város.
Vrå elég kicsike település. Van benne minden, 24/7, 8-20-ig, vagy 22-ig nyitva tartó boltok, meg vannak benne házak és hiper-szuper fittnessz-center, meg óriás focipálya, és minden nagyon rendezett, de embert alig látni...talán a hideg miatt...
Az iskola.
Egy viszonylag nagy kampuszon vannak elszórva a lakóegységek, amikben elszállásoltak minket. Ezek részint egy szintes téglaházikók, amikben van kilenc szoba, mindegyikben két ágy. Illetve vannak panel jellegű épületek állítólag, amiket még nem láttam, de elvileg a most érkezett magyar srác, Kristóf ott fog lakni, a Nordban, és akkor megmutattatom vele. Meg még az iskola épületéhez kapcsolódó szárnyban a második szinten is lehet lakni, ott a fiúk laknak, mert csak egy zuhanyzó van a szinten. Itt nálunk a téglaházakban minden két szobához van egy zuhanyzó, illetve a mi szobánk, Dorkával, az egyedüli, ahol egy szobára jut egy egész zuhanyzó.
A kis téglaházikókat az északi mitológiából vett nevekkel jelölik. Az első, ahol eredetileg laktam volna: Asgård. Az istenek lakhelye. Ahová költöztem: Midgård, az emberek lakhelye. És a mögöttünk lévő: Udgård, ahol a halottak és a rosszak, a bűnösök laktak. Ez három létsíknak felelt meg a vikingek hite szerint.

Aztán még van egy sztori, amit nem hagyhatok ki.
Tegnap a bálban, a szexről beszélgetés. Az egyik dán fiú, legyen a neve Nárcisszusz, valamint az egyik tanár - nevezzük Nagyfiúnak - , meg én cigiztünk a hóesésben az ajtó előtt, és Nárcisszusz elmondott egy sztorit, hogy X fiú Z tanárnak a nyakába puszilt, mire Z tanár azt mondta, "Menj innen, ez túl jó." És ehhez Nárcisszusz hozzátette hogy "Like this:" és Nagyfiú tanár nyakán bemutatta a fent ecsetelt jelenetet. Mire a tanár: "A francba, ez tényleg működik!" Vagyis neki is elkezdett khmm... Erre Nárcisszusz kifejtette nekem, hogy nem tudja, hallottam-e, hogy Freud bácsi - bizonyos Kentucky Freud Chicken névadója(ezt már csak én teszem hozzá a tisztánlátás vágett) - szóval hogy ő azt mondta, hogy midnen férfi életében eljön az a pont, amikor meg kell vizsgálnia, hogy vajon nem homoszexuális-e. És ez úgy történik, hogy ki kell próbálnia egy másik férfival, különben sosem tudja meg, hogy tényleg hetero- vagy tényleg homoszexuális-e. És ehhez hozzátette, hogy egy másik fiú, aki neki jó barátja, és már tavaly is itt volt - legyen a neve Láng - szóval, hogy Láng például egész sokat volt már fiúkkal is, és nagyon nyitott az ő szexualitását illetően - Just like me - tette hozzá Nárcisszusz. Mire én meg, hogy hozzá szóljak a témához: ...már csókolóztam lánnyal életemben. És mint megtudtam később, nem vagyok ezzel egyedül. Mármint a lányok között. Van, aki fogadásból, van, aki csak, hogy megmutassa, és van aki csak úgy, de azt hiszem, nem olyan ritka jelenség ez lányok között...manapság.
Manapság, amikor a nemek egymásban feloldódni látszanak - de azt hiszem, ez csupán azért van, mert a férfiaknak kezd nehéz dolguk lenni. Mert újra kezdik tisztelni a női nemet, mint régen a matriarchális társadalmakban... A nő az életadás képességével van megáldva, és ezért sokkal strapabíróbbnak kell lennie. Meg emiatt olyan misztériumokban van részünk, olyan dolgokba nyerünk beavatást, amibe a férfiak nem. És szilárdan hiszem, hogy a férfiakra szükség van, és hogy evolúciósan úgy volt, hogy a nők a legerősebbhez mentek feleségül, és annak szültek gyereket, mert aki a legerősebb volt, az meg tudta védeni a csemetét, aki a faj fennmaradását szolgálta, és a nőt, aki a várandósság alatt kiszolgáltatottabb volt, mint általában, valamint a legerősebb és a legügyesebb tudott a legjobban vadászni, és ő jelentette a legnagyobb biztonságot a nő és az utód számára. De aztán ez az egész valahogy felborult. És férfiuralom lett. És háborúk lettek. A nők valószínűleg nem háborúznának, mert az ő agyuk evolúciósan arra van beállítva, hogy a fizikailag körülöttük lévőknek, a környezetüknek jó legyen, jó életük legyen és jól érezzék magukat (ahogy annak idején az utódoknak jól kellett lakniuk, és meg kellett védeni őket, és meg kellett tanítani nekik az élethez alapvető tudnivalókat).
Szóval most, hogy a nők kiszabadították magukat a "tárgy-lét" rabságából, és látható, hogy okosak, és a férfi-uralta világban is meg tudják állni a helyüket, gyereket szülnek, felnevelik, háziasszonyok, szeretők, és dolgoznak is - most a férfiaknak nehezebb. A férfiúi büszkeség talán végre alábbhagy. Egyébként meggyőződésem, hogy ez, ti. a férfiúi büszkeség a nők legnagyobb ellensége...
Most talán úgy hangzik, mintha nő-soviniszta lennék, pedig nagyon-nagyon szeretem a férfiakat. És szükségem van rájuk. Hogy megjavítsák, amit én nem tudok, hogy felvegyék, amit elejtek, hogy segítsenek nekem, mert nő vagyok, mert nekik máshogyan működik az agyuk és a testük. És mindezek miatt sokszor sokkal jobb barátok, mint a nők. A nők rivalizálnak. A férfiak - ha tényleg barátok - akkor nem. Egyszerűbb velük barátkozni, mint a nőkkel. (Persze néha nehezebb fenntartani, mert ki tudja mi választja el a nagyon jó barátságot az összejövéstől - persze a szexualitás, de általában az valamelyik félnél előjön, és akkor nagyon erősnek és bölcsnek kell lenni ahhoz, hogy a barátság megmaradjon...) Magamról is jól tudom, milyen a női barátság, én sem vagyok kiétel: bizony gyakran olyan barátnőt választok, akivel esélyem sincs rivalizálni, mert mondjuk annyira különbözőek vagyunk, vagy akkora a korkülönbség köztünk - és Isten a tanúm, nem szándékos. Vagyis tudat alatt szándékos, nem tudatosan. De persze, amikor sikerül ilyen női barátot találni, és az érzés kölcsönös, azt semmivel sem cserélném el!
Igazából, most hogy ezt leírtam, bizony félek az ítéletektől, amik a kedves Olvasókban keletkeznek. Biztos lesznek majd, akik egyet értenek velem, és lesznek, akik megdöbbennek, vagy netán egyenesen idegesek lesznek ezektől a gondolatoktól - de hát, ebbe bele kell nyugodnom: nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Pedig szeretnék. Erről szól az egész életem, és arról, hogy ezt leküzdjem. Hát itt az egyik az első lépések közül ezirányba.
Csak az nyugtat, hogy általam nagyra becsült írók véleményét tolmácsoltam csupán, például Müller Péterét, Coelhoét, meg másokét is, akiket most nem sorolok név szerint, de általában a spiritualitással foglalkozó írókról van szó. És mindig nagyon meghatódom, amikor férfiak tollából olvasok ilyesmit. Ahhoz nagyon bölcsnek és belátónak kell lenni, hogy egy férfi ilyesmit írjon.
...egyébként csak próbálok rájönni, mitől lehet mostanság ez a nemi zűrzavar...
Bár a dánok nagyon, nagyon-nagyon liberálisak, mint azt már írtam fentebb - mindent illetően.
És a játékaikról még nem is írtam... na de hagyni kell valamit más üres napokra is. A játékokat, amiket fordítva játszanak, vagy eleve kifordított játékok...érdekes...

És még pár kép korábbról:

A Kirsten Kers múzeum "kertje"

(már ha lehet kert az, aminek nincs kerítése...mert itt Dániában nincs kerítés, és függöny sincs az ablakon, olyannyira, hogy ha egy országút épp egy településen keresztül vezet, az országútról, a buszból meglesheted, hogyan vacsorázik egy dán család, vagy épp hogyan pakolják le az asztalt vacsora után, vagy, hogy hogyan van berendezve a lakásuk...)






















Ez meg itt a fejlesztés alatt álló szélerőművel hajtott kerekes motorcsónak (bár ez pont nem annyira látszik a képen...) - azt hiszem országúti és vízi közlekedésre egyaránt alkalmas lesz, ha végre befejezik. Végzős mérnökök dolgoznak rajta, akik gyakorlaton vannak a Megújuló Energiaforrások Népközpontjában.


Ezeket a cipellőket meg Thy-nél a tengerparton találtam.
A kép címe: You too?














Just my lovely wawes, my beloved North-Sea

...tényleg, el sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek, és láthatom ezt a csodálatos országot, a fura, de nagyon szeretni való embereket - hogy a Földünknek ezt az ercát is megismerhetem. És még olyan sok van előttem!

Szeretlek, Föld, mert gyönyörű vagy.

I love you, Earth, 'cos I see your abundance of beauty.

Day 7.

Most éppen becsípett állapotban írok, de a gondolatok, amik tegnapról maradtak a fejemben, józanok.
Ma bál volt. Táncos mulatság. Végre szocializálódtam. Persze miről beszéltünk volna, ha nem a szexről.
...a dánok nagyon liberálisak.
Tegnap, a túra során elmentünk egy erdő mellett, és ott elmondták, hogy a fák mögött van egy hippi kommuna, és az államtól függetlenül léteznek, de az állam beleegyezésével - valamikor a hippi-korszakban alapították, és meztelenül rohangásztak. És az a vicces, hogy a hippik gyerekei, akiket ott neveltek fel ma visszatérnek a normális életbe.
És meglátogattunk egy múzeumot is, Kirsten Kers múzeumát aki egy híres dán festőnő volt a tizenkilencedik században. Az volt a különleges képessége, hogy belelátott az emberekbe, és csak portrékat festett emiatt. A lényeg pedig, hogy alapított egy múzeumot, abban szellemben, hogy bárki lakhat és alkothat ott, és a mai napig így van ez: ingyen lehet a múzeumban lakni, és alkotni, csak segíteni kell fenntartani. Mármint takarítani, meg ilyesmik.

Aztán ami még ennél is érdekesebb, hogy meglátogattunk egy ún. Volkes Centert, ami az energiáról és az energiagazdálkodásról szólt, és ott volt egy néni, aki igen lelkesen ecsetelte, hogy "that's the future" és hogy Dániának az energiaellátásának 22 százaléka megújuló energiaforrásból táplálkozik. És elmesélte, hogy a szélerőn milyen egyéb megújuló energiaforrások vannak, amik nem zsigerelik ki a gyönyörű Földünket.
Itt Észak-Jüttlandon a legmagasabb egyébként a megújuló energiaforrások használati kvótája: több mint Svédországnak és Angliának és még valamelyik országnak, amire nem emlékszem, együttvéve. És nagyon büszkék rá. És én is büszke lennék a helyükben.
És ha nincs szél, akkor át lehet váltani nap-energiára. Amíg van napunk, addig van elég energiánk mindenre... - érdekes dolog. Igaz, hogy sok pénzbe kerül beszerelni és használni ezeket a megújuló energiaforrásokat, de megéri, mert nem bántjuk a Földet. És lehet még használni biomasszát, ha nincsen se szél, se Nap. És ezeket lehet kombinálva használni.
És képesek átalakítani egy normál autót növényi olajjal működő autóvá, és ugyanannyival tud menni, mint egy benzines, és csak 3000 Koronába kerül az átalakítás.
És amikor ezt meghallottam, azt gondoltam, hogy nekem lesz egy metállila Lamborghini roadsterem, ami növényi olajjal fog működni. Persze Magyarországon nem fogom tudni használni, vagy csak esetleg lehet, hogy addigra igen, de most az állam nem engedélyezi, hogy növényi olajjal működő autók futkossanak az országútjainkon...
...szóval ennyit a liberalizmusról...
És azt is mondta a néni a Volke Centerben, hogy csak el kell határoznunk, hogy ezt választjuk. És nem a nem-megújuló energiaforrást. Mert csak az a kérdés, felújítod-e a házada, vagy inkább beszeerelsz egy szélerőművet a kertbe.
További gondolkodás beli különbségek:
a dánok előbb fogdosnak és utána beszélnek. Mi magyarok előb beszélünk és utána fogdosunk. És ezt ők nem nagyon értik. Én azt mondom, nem is kell éreteni, csak elfogadni kell. És ez majdnem minden esetre igaz.

És a portréim:

Karina from Greenland - I adore her
face. So beautiful and special.













Ephrem from Afrika and Germany
















Jens from Denmark


















Dorka from Hungary in the lighthouse

Day 6.

Most csak egy két kép, mert az egész napos túrán jól elfáradtam, de holnap írok is, mert van miről...


Kristina&Fanni és a furcsa színű és ízű szénsavas üdítő italok.

"-The red one tastes very strange.
-The green one too.
-Well they don't drink it for the taste
but for the colour."








vákuumos szolár-cella az ő becsületes neve, szóval:
Napelem - részlet












És ez már a tengerpart Thy-nél.

Day 5.

Emlékidézés tegnapról:

Dorka fotózta és fotosoppolta.

Úton a Tengör felé.



...azért izgi napunk van, illetve izgi esténk volt tegnap. Némi kulturális különbségekből adódó konfliktussal van dolgunk...A dánok mindig megmondják, ha nem tetszik nekik valami, de mi magyarok nem mindig. Vagy csak utalunk rá. Állítólag meg kéne mondani, rendesen, artikuláltan, hogy mi nem tetszik, azt megértik, de ha csak simán nem megyünk (pingvinfocizni például), mert nincs kedvünk, azt nem értik. És azt hiszik, antiszociálisak vagyunk, és nem akarunk keveredni a többiekkel. Pedig mindenkivel beszélgetünk, és nemzetközi asztalokhoz ülünk, nem csak egymással vagyunk, de náluk az a szokás, hogy játszani kell ezeket a dilinyós játékokat. Nos, az is hozzá tartozik a helyzetfeltáráshoz, hogy más nációk is összetartanak, nem csak mi magyarok. De csak minket részesítenek kitüntetett figyelemben, mert tavaly állítólag "önző külföldijeik" voltak. Ezen azt kell érteni, hogy csak a saját dolguk után mentek, és nem törődtek másokkal. Hát szerintem mi törődünk, és törődnénk, és törődni is fogunk - azzal, aki hajlandó lesz kommunikálni velünk. Mert nem mindenki hajlandó a dánok közül... Főleg, akik mondjuk nem tudnak angolul, csak kicsit. Amin szintén nem lehet csodálkozni, mert tanulási nehézségeik vannak, szóval örülünk, hogy ennyit tudnak angolul, amennyit. Különben mindenki nagyon aranyos, és rendes...eltekintve egy-két kivételtől...

Megvolt ma az órabeosztás. Jó lesz a zene kurzus.

Kezdek nagyon kifáradni. Azóta nem aludtam ki magam igazán, mióta eljöttem Magyarországról. Mindig kelni kell, napközben ezer dolog van, és még este is közösségi esemény...ma már ülve aludtam a reggeli előadás alatt...de nemsokára itt a hétvége szerencsére.

És még néhány kép tegnapról:

My galz:






























Dorka&Me

Day 4.

I love my life.
I am grateful for every minute.
I adore Denmark.

I think, no more comment is needed.
Tornby, North-Yutland.




































Világítótorony - részlet.























































































One of the most beautiful places I've ever seen.