Most populár

2009. május 28., csütörtök

Day 139. továbbá




















Tegnap kenu-túrán voltunk, lecsorogtunk egy kis folyón a tengerpartig - hát az fantasztikus volt. Az a látvány, ahogy a folyó szelíd kedélyessége, és a környező zöld lankák, virágok és lovak után a torkolatnál megpillantod a szikrázó napsütésben a mélykék, fehér tajtékokkal díszített tengert... ...ezt át kell élni!
És fújt nagyon a szél, sebesen szaladtak a felhők és velük az árnyékuk a homokon, a végtelen, széles parton. És csak álltam és bámultam.
Aztán sétáltunk egy jó nagyot azon a partszakaszon, délután pedig elbuszoztunk Skagenbe, Dánia csúcsára, végére, a ficakba, ahol a két tenger, a Skagerrak és a Kattegatt találkozik, és szembe hullámzanak egymással. Ott állsz a csúcson, a kis homoknyelven, és tényleg egymásnak ütközik a két tenger, és mint a tenyerek, tapsolnak a hullámok.
Skagen olyan a dánoknak, mint nekünk Siófok - ez talán az okok között lehet, amiért a két nemzet tagjainak személyi identitása és világhoz való hozzáállása oly különböző.

Jó volt, boldog volt, hogy Opennel lehettem ott. Vidám és napfényes az az egész emlékbuborék, ami még annyira él bennem tegnapról. A tengerparton menetelünk összekapaszkodva - ő hátul, én elöl, és egyszerre lépünk, hasamon összekulcsolva a keze, és érzem, hogy határozottan jól áll nekem. (Mert az ő kabátja volt rajtam, mert az enyémek semmit nem érnek abban a szélben, és elég bután állt rajtam - kivéve, ha átfogta a derekam, mert akkor legalább lett derekam.)
És ott álltunk a szélben, a napban, és tapsoltak a hullámok, és még mindig összekapaszkodtunk, és csak arra tudtam gondolni, milyen csodálatos, hogy ez az élmény közös, és hogy ennek az élménynek része, hogy ő van. Hogy itt van velem. Hogy végre nem kell magamnak megtartanom, hogy nem kell egyedül örülnöm neki.
Igen, egyedül is nagyon jó lenne. Egyedül is kinyitnám a szívem a természet gyönyörű megjelenésére, és átadnám magam a zordságnak, a kékségnek, a hűvösségnek, a tengerségnek, a tajtékzásnak, a sós víz illatának, a sok kilométer per órás szélnek, és ezért egyedül is igen felemelő élmény lenne.
De hogy ő is itt van, és tudom, mit jelent neki, és tudom, hogy ő is ugyanennyire élvezi a látványt - hogy szerethetem, és hogy megoszthatom vele mindezt, szavak nélkül - ez minden jónál jobb.
...arra gondoltam a minap, hogy tényleg igaz az a modás, hogy "szeresd magad, és akkor bárkivel élhetsz", vagyis bárkivel tudsz élni; mindazonáltal mostani állapotomban, bár már majdnem teljesen szeretem magam, nagyon kell az ahhoz, hogy jó legyen együtt, hogy ő éppen olyan legyen, mint amilyen.
Iszonyat mázlista vagyok.

És a majdnem:
hogy az individuumságot még mindig néha nehezen veszem.
Holmi misztikus írók azt írják a kapcsolatokról, hogy amikor két ember rájön, hogy együtt jó, és elhatározzák, hogy ezért aztán együtt is lesznek, akkor az egyes egók helyett egy szuperegó keletkezik - olyan ez, hogy két ember szeretete, kitartása, munkája, álmai és élete több, mint pontosan két emberé. Mert így több szeretet van, több kitartás, több munkát tudunk végezni egyenként is, mert ott a "másik váll". Többet tudunk szeretni, mert egymásban megnyugszunk. Többet tudunk álmodni és az álmainkat megvalósítani, mert biztos a hátországunk, mert a szeretet a fűtőanyagunk. Mert az ember szeretettel működik. Anélkül elsorvadunk, meghalunk.
És aztán ott van még, hogy így aztán van az életünk egyenként, és van még egy közös is.
Kérdés, hogy mekkora a metszet.

Lehetséges, hogy ami az én metszetembe még beleférne, az az övébe már nem...és ezt tiszteletben kell tartanom, még ha néha rosszul esik is.
Mert az, hogy rosszul esik, csakis belőlem jön. Mert én vagyok felelős a reakcióimért. Mert a körülményimet nem mindig választhatom meg, de a reakcióimat mindig csakis én választom. Még akkor is, és főleg akkor, ha holmi imprinting korszaki (2-6 éves kor) beidegződések beleszólnak a reakcióimba...
Bár a szuperegóban viszont "a szuperegónak" kellene jót tenni. Hogy annak jó legyen... Ha neked nem jó, nekem sem jó.
Ha szeretlek, és kinyitom az ajtómat, és bemegyek hozzád - de te nem jössz be énhozzám, semmi sem történik...

Szeretlek.
Igazán, teljes lényemmel, és még azon is túl, és mint ilyen, mindig szerettelek, és mindig szeretni foglak. Ez nem ígéret. Ez tény.
Szeretlek.

Viszlát.

Day 137-139. - Levél-napló

Atheosz írta... (Még az előző bejegyzéshez...)

Érdekes az a belelazulás-élményed... Nem lenne jobb szó rá a "MOST-élmény" helyett az "időtlenség" v "időfelettiség" v "időnkívüliség"? Az is érdekes, h a "hátra-", "bele-" szavakat használtad. Mintha vmi (azaz te, a fizikai tér-idő viszonylatában) egyszerre vonódna vissza "befelé" és kerülne kívül a "tér-időn". Az "itt-most" és az "egyszerre" meg mintha egy pontra utalnának, ami viszont mintha a "végtelennel" (a múlt&jövő és minden történés teljességével) állna vonatkozásban. Lehet-e a "csillagok felett" és az "önmagadban" egy és ugyanaz? Persze ha kellő fantáziánk &/v kellően tágas "sötétkamránk" van bizonyos átélések befogadására, akár lehetne is, ahogy egy gömb két pólusa (és középpontja) is lehet "egy": a tengelyben. Vagy ha úgy tetszik, egyesülhetne annál a "gömb"-nél a két pólus akár a középpontban is; csak ebből az alakzatból már pont a gömb szépsége hiányozna.

Hát bizony, sem alak, sem forma, sem fogalom nem fejezheti ki "ezt". Itt véget is érek ez ügyben :)

/Hááát, a linkek már kevésbé tetszettek; amennyire utánanéztem David Icke-nek és Jim Marrsnak, ajánlatos tőlük távol tartania magát az embernek. Az ilyen összeesküvés-féle elméleteknek iszonyú szívóerejük van; amellett, h Icke-nél (v -nál?) szó esik az ember végtelen teremtőerejéről és hatalmáról is, ennek másik oldala egy roppant beszűkült látásmód és tudatállapot, amely minden történést az adott (potenciálisan végtelen számú) Eszme szerint formál át és illeszt rendszerbe (lásd nácizmus v sztálinizmus; mert bizony ezek is eme "mindenható" és "végtelen teremtőerejű" Eszmék alesetei)./

2009. május 26. 16:49

***

S a válaszom erre, ami nem fért bele megjegyzésként, ezért ideírom, de amúgy is megfordult a fejemben, hogy érdemes lenne átemelni ide.

2009. május 28.-án 15:43-kor:

Kedves Atheosz-Krisztiánom!

"Mintha vmi (azaz te, a fizikai tér-idő viszonylatában) egyszerre vonódna vissza "befelé" és kerülne kívül a "tér-időn". Az "itt-most" és az "egyszerre" meg mintha egy pontra utalnának, ami viszont mintha a "végtelennel" (a múlt&jövő és minden történés teljességével) állna vonatkozásban. Lehet-e a "csillagok felett" és az "önmagadban" egy és ugyanaz? Persze ha kellő fantáziánk &/v kellően tágas "sötétkamránk" van bizonyos átélések befogadására, akár lehetne is, ahogy egy gömb két pólusa (és középpontja) is lehet "egy": a tengelyben. Vagy ha úgy tetszik, egyesülhetne annál a "gömb"-nél a két pólus akár a középpontban is; csak ebből az alakzatból már pont a gömb szépsége hiányozna."

- hát ezt pont jól látod. Szerintem. Csak a valami, ami "én", nem egészen fizikai tér-idő viszonylatban kerül kívül a tér-időn. Ellazul, és lényegtelenné válik, mármint nem-fontossá, ez igaz. És vissza is vonódik, és olyankor a szubjektum nem is érzékeli. Mivel a szubjektum csak egész apró részévé válik az egész tudatosságnak. A tudatosságról, a "nagyobb tudatról" még a szubjektum tájékoztat, de egyébként még ez is beszüntethető. És akkor csak csönd van, semmi. De a megfigyelőt valahogy akkor is aktívvá tudom tenni, és olyankor a megfigyelő nagyon békés-boldog lesz. (Hm. Békésboldog - ez az én falum.) Ez lehet a benső mosoly...
A gömb vagy is a fizikai test szépsége valóban hiányzik abból a másik perspektívából - igen. Épp ezért nem véletlen, hogy ez is VAN. Van szerepe. Csak nem szabad összetéveszteni a kettőt, ami persze egy, mert az, hogy "kettő" - csak illúzió. :)

A linkekről meg: Marrs is épp arról a bizonyos bizonyos beszűkült látásmódról beszél, amit emlegetsz. Vagyis arról is. Ő azt nagyon jól tudja.
És ha szabad kérdeznem, hol néztél utánuk?
Meghallgattad a saját füleddel és szíveddel azt, amit ők maguk mondanak? Mert nem mindegy.
Igen, az összeesküvés-elméleteknek nagy szívóerejük van, de ezek nem azok, vagy ha igen, akkor jók.
De a Zeitgeistet mindenképpen érdemes megnézned, sajnos a neten felirat nélkül van, de meg lehet szerezni hozzá a feliratot is...valahol, valahogy... A Zeitgeistnek is a második része, ami nagyon időszerű, és igaznak vélem. Ugyanazt mondják, mint Icke és Marrs csak sokkal szelídebben. tudományosabban, ismeretterjesztőbben, érthetőbben, sokkal-sokkal kevésbé misztikusan.
A pénz-világnak hamarosan vége. Mert alapjaiban hibás rendszer, civilizálatlan, élhetetlen. És van megoldás. Nem tökéletes, nem utópia, de az erőforrások a rendelkezésünkre állnak, hogy változtassunk, a tudásunk is megvan hozzá, csak a hatalmunk látszik hiányozni - pedig ez is csak illúzió... ha elég sokan lennénk, sikerülne.
Na tessék, most ez is összeesküvés-elméletesen hangzik, pedig nem az. (Mellesleg az összeesküvés-elméletektől való ódzkodás is ugyanolyan programozott izé, mint a pénz, meg a félelem, amiben élünk, amiben tart minket a média. Azt például tudtad, hogy 09.11. egy mítosz? Hogy szándékos épületrombolás volt, hogy Amerikának jó oka volt rá, hogy megtegye, és hogy túl sok bizonyíték szivárgott ki a fentiekre vonatkozólag, és hogy az épületnek ütközött, felrobbant repülőgépből hogy - hogy nem, sértetlenül zuhant a földre valamelyik géprabló terrorista útlevele - Zeitgeist. Mérnökök és mindenféle elismert tudósok nyilatkoznak benne erről, akik ott voltak a helyszínen. És hogy amikor nem sokkal később a pentagon valamelyik épületébe is "repülő zuhant" - ott nem voltak repülőgép darabkák. És hogy Osama Bin-Laden és családja tuti pajtások Bush-ékkal, és amcsi kórházban, amcsi pénzen kezelték, amikor beteg volt.
Namost mindennek az igazságtartalmáért én nem vállalok felelősséget, mert én is a Zeitgeistben hallottam, és amögött is lehet amcsi média. Vagyis lázítás. Ami megint csak tömegirányításra való, hátunk mögötti törekvés, ami enyhén szólva elég csúnya dolog.

Én csak azt tudom, hogy szeretni jó, és ez az egyetlen létező, és hogy ebben a mai, földi, civilizációnak csúfolt világban, ebben a rendszerben, a globalizáció felé haladván - és sokan nem is tudjuk ennek a szónak a valódi jelentését - nagyon nehéz emberhez méltó szabad és igaz életet élni. Lehet élni - túlélni; vagy ugyanolyan erkölcstelennek lenni, vagy ugyanolyan gyengének, szeretettelennek és őszintétlennek, minden tudatosság nélkülinek, önáltatónak lenni, mint azok, akiknek ma a hatalom a kezükben van.
De túl sok hazugság vesz körül minket, és túlságosan belénk programozták ezt, mint igazságot.
Az igazság pedig az, hogy ne fogadj el semmit, de semmit igazságként, míg a szíved, lelked - a szeretet szeme és ítélőképessége előtt - meg nem vizsgálod. És itt olyan alapvetően igazságnak hitt dolgokról beszélek, mint a kereszténység, a vallások, az egyház léte, a pénz szükségessége, a munka mibenléte, a politikai rendszerekben, intézményekben és egyáltalán a társadalom mostani szerkezetében illetve ezek szükségességében való hit.
Hangsúlyozom: lehet benne élni. Lehet túlélni, és lehet nagyon jól élni - de milyen áron?
ÉS NEM KELLENE, hogy ezt az árat fizessük érte. Szabadok lehetnénk egytől egyig,mert ez alanyi jogunk, és azoknak is kéne lennünk - nem pedig a pénz és a központi bank, a FED rabszolgáinak...
...csupán azért, mert hibásan van elgondolva a pénz, mint olyan.
És mindezek mellett még mindig és örökké: egy a lényeg, egyetlen a létező: a szeretet. Minden más illúzió. A fizikai megjelenésem és a gondolataim, a történések is, mind-mind illúzió. Csak a szeretet VAN. Azért hívom így: szeretet, mert arra, amit nem lehet kifejezni, még ez a kifejezés legtalálóbb. Ez áll hozzá a legközelebb. És amikor szeretsz, akkor állsz hozzá a legközelebb.
És amikor valóban szeretsz - az nem egy érzés.
Amikor valóban szeretsz, nincs aki érezzen.
És attól függetlenül, hogy a világ ma olyan civilizálatlan, amilyen, és pláne nem szeretet-alapú civilizációnk van, ettől függetlenül ez az egyetlen dolog, amit érdemes tenni: szeretni. Azokat is, akik nem akarják, hogy a pénz eltűnjön, akik nem akarják elveszíteni a hatalmukat, akik ellenállnak a változásnak, akik nem akarják, hogy szabadok legyünk végre, mert nem veszik észre, hogy ők maguk sem szabadok - de épp ezért, meg kell érteni őket, és szeretni kell őket, mert a szeretet az egyetlen hatalom, és a szeretet: szabadság.

Valamint, mint mondtam: semmit nem szabad elhinni. David Icke is, Marrs is - akárcsak Osho mester - mondanak dolgokat, ezt-azt, többnyire szenvedélyből, szóval azt is szűrni kell.
Meg azt is, amit én mondok. Mindenki kimondott igazsága az egyénen átszüremlő igazság-darabka - de pont ettől szép, érdekes és változatos ez a 3D, épp ezért létezik. Hogy ilyen legyen.

UFF.
Mégiscsak leírtam.
...egy részét.

Nézd meg, nézzétek meg a Zeitgeistet.

KÖSZÖNÖM, hogy olvasol, és írsz is nekem. Sokat jelent.

Ölellek sokszor!

***

Atheosz írta...

Ahol az érdekeid és a tétjeid, ott a szíved, és ahol a szíved, ott az életed és te magad is. Lehet ez az "érdek" (a "jó&rossz", a vonzalom, a fájdalom és az ellenszenv) önmagunk felszínén, azaz tudatos és érdekvezérelt énünkben; lehet a külső világban; de lehet a "legbelső mélységekben" (= "a csillagok felett") is, ahol meg is szűnik kettős, azaz "jó&rossz" lenni. Mi dolgod és "érdeked" a külső világban? Ha jól értelek, annyi, h akiket szeretsz (és persze a te empirikus éned is, ami összeköt téged minden és mindenki mással), ebben a világban élnek. Nagyon is jól írtad fentebb: "Mert az, hogy rosszul esik, csakis belőlem jön. Mert én vagyok felelős a reakcióimért. Mert a körülményeimet nem mindig választhatom meg, de a reakcióimat mindig csakis én választom." De ez nem csak a Másikra vonatkozik, hanem még a legtágabb külvilágra, a globalizálódó társadalomra is. Miért lennének "kívül", a legtágabb, globális értelemben véve kívül az "érdekeid", a fájdalmaid és a gondjaid? Nem legkívül, nem a globális játszmákban találod meg azokat, akiket szeretsz, (tehát minden olyan "tétedet", amit kívülre vetítesz), hanem közvetlen közeledben. Csak az vállalkozhat "kontinensekben gondolkodni és évszázadokban érezni", aki tökéletes; ilyen ember pedig még nem született és nem is fog. Világot átfogó Eszmék kreálása, prédikálása másoknak, hát még megvalósításának megkísérlése (pontosabban: megkísértése) jobbik esetben velejéig hamis, álszerényen öntömjénező jelentőséggel ruházza fel önmaga (&/v mások) előtt az illetőt; rosszabbik esetben meg az út vége maga a pokol, akár csak az illetőnek, akár még sokmillió másik embernek, bármilyen jó- és világmegváltó szándékokkal kezdődjön is a dolog. Aki egy világot (és benne minden embert) akar átfogni és végül megváltani, az jelentéktelen ponttá zsugorodik, egy kupac hamuvá a pokolban. Te is jól tudod, h ez csak ellenkezőleg: mindig "befelé", mindig "kicsinyülve", sorra levetve a dimenziókat, nézőpontokat, érdekeket, személyiséghéjakat, végül "mindent feladva" (ám ezeket a kifejezéseket jól értve) érhető el, nem pedig kifelé irányuló szándékokkal és erőkkel.

(Persze kutyafülét érhető el; nincs "legbelül" dolgod már "másokkal", de legvégül már "magaddal" se; nem is elmondható, mivel "van dolgod" - és "kinek" is van dolga - akkor és ott már.)

((Most naonnaon dogmatikus és egyértelmű és kételymentes voltam; őszintén szólva elég szokatlannak tűnik nekem ez a szerep :)))

2009. május 29. 18:27

***


Nos, igazad van abban, hogy az érdekeim belül vannak, így megtehetem, hogy amit meg tudok változtatni: magamat, megváltoztatom, saját elveim szerint működővé, és az én kis világomban boldog leszek. Mondjuk megtehetném, hogy kukázom (mellesleg ez itt Dániában egyáltalán nem azt jelenti, mint mondjuk otthon...itt annyi, és olyan kaját dobnak ki, hogy az afrikaiak szörnyet halnának örömükben, ha ilyenek közelébe kerülnének), a ruháimat magam varrom maradék anyagokból, nem utazom repülőgéppel, csakis vonattal, azt is lehetőleg valamiféleképpen pénz felhasználása nélkül, satöbbi, satöbbi, a saját elveim szerint élek - boldogan, de a társadalmon kívül állóként. Vagy el is fogadhatom a játékszabályokat, amiket mások találtak ki, és azok szerint játszom a társadalmon belül, amíg kell, de valójában mindig csak saját magam bábja leszek, saját magam rendezője, megfigyelője. Ez különben nem is tűnik rossz ötletnek...

...egyszer volt egy ember, akinek született egy fia, és a gyerek annyi szeretetet ébresztett benne, hogy képtelen volt dolgozni, mert túl boldog lett, és rájött, hogy semmi értelme az egésznek, mármint dolgozni pénzért, és A Társadalom "hasznos" tagjának lenni: fogyasztani, reggel felkelni azért, hogy munkába menjen, röviden "beállni a sorba", - történetesen dán volt - és erre a dán állam skizofrénnek nyilvánította, kiállították a papírjait, és most annyi pénzt kap havonta támogatásként a dán államtól, hogy vígan éli életét felváltva Indiában és Dániában, utóbbi országban egy, előbbiben két házat birtokol. Találkoztam is ezzel az emberrel, és egyáltalán nem tűnt sem skizofrénnek, sem semmilyen más betegséggel küzdőnek. Hippinek tűnt. Egy fiatalos, ősz hajú hippinek.


...persze onnan legbelülről nézve a világ sem jó vagy rossz. Minden van, és minden ami van, kell, hogy legyen, és a lehető legjobban van - és ami a legfontosabb válaszom a válaszodra, hogy nekem nincs érdekem a külső világban. (És nem hiszem, hogy Icke-nak vagy Marrsnak van. Nem hiszem, hogy azért "kreálnak világot átfogó Eszméket", mert ezzel van bármiféle külsődleges céljuk, hacsak az nem, hogy az embereknek tovább adják a sajátmaguk számára üdvözítő igazságukat, abban a reményben, hogy ettől mások is tudatosabbak lesznek, és javul az életminőségük, meg mert írói-filozófusi vénájuk van, és ugyanolyan nyughatatlan igazság - vagy magyarázatkeresők, mint én.* Ellenben hiszem, hogy te is, én is annak látjuk az írásaikat, aminek akarjuk, vagy ahogyan programozva vagyunk, vagy ahogyan belőlünk adódik.) Én boldog vagyok és boldog és elégedett tudok lenni így is. Magamban. Nem arról van szó, hogy nekem érdekem van a külső világban, csupán szeretném tudni, hogyan működik, mi miért van.

*: Bár lehet, hogy túlságosan magamból indultam ki. ...én csak úgy leírom mindezeket, a gondolataimat, az élményeimet, tapasztalataimat és az érzéseimet, ösztönösen, és mert jól esik kiírni magamból. Meg mert távol vagyok az ismerőseimtől, és ez egy felület hogy kommunikáljak velük, még ha nagyon kevesen írnak is vissza, de legalább tudatom velük, mi van velem. Egyszerűen csak leírom, ami foglalkoztat. A tapasztalaton alapuló tudásomat, és az élményeimet vegyesen. A gondjaimat, a kételyeimet, az örömeimet. Mert ez egy lélekbúvár blog. És tényleg nem hiszem, hogy Icke vagy Marrs másképp működne. Nekik talán több küldetéstudatuk van, és talán komolyabban veszik magukat, mint én...

Igazad van, tudok szabad lenni. Eldobhatnám mindenemet, és elmehetnék egy szigetre, ahol nem kell a fűtésre gondolni, mert egész évben meleg van, növényeket termesztenék, azokat, amik ott amúgy is természetesen teremnek, ebből meglenne a betevőm, és naphosszat meditálnék, élvezném a tengert és a napsütést, és olyan szigetre mennék, aminek van tiszta, édes vizű forrása. Sőt, mindezek nélkül, itt és most tudok szabad lenni, mint ahogy az is vagyok.

Még mindig nem tudom, van-e oka annak, ami ezen a bolygón történik - az életenek és a tudatosságnak azon formájának, ami mi is vagyunk - és ha van, általunk tudható-e.
De a világ szerkezete más, mint amilyennek mindeddig hittük, ennél fogva az értékrendünknek is változnia kéne, idomulnunk kellene az új tudásunkhoz. És persze, a világ szerkezetére vonatkozóan már számos ötlet, elmélet keletkezett, számos kutatás során, amik aztán a technika és az emberi tudatosság fejlődésével elavulttá lettek, újabbak vették át a helyüket, és lehet, hogy a mostani új tudásunk sem a végleges igazság, lehet, hogy az nem is lesz soha. De ahogyan a középkorból átléptünk egy másik, új korba, a világról alkotott paradigmáink összedőltek, végre nem hittünk többé az egyház hazugságainak - legalábbis egy részüket illetően, ráeszméltünk, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva; ez és sok minden más megváltoztatta a szemléletünket, a gondolkodásmódunkat, a hiteinket, az egész életünket - MOST egy ugyanilyen váltás előtt kell hogy álljunk. Én csupán erről beszélek. És ebben nincsen semmi misztikus, sem pedig érdek. A tudomány kutatásai, kísérletei azok, amin a szavaim alapulnak, és az az elgondolás, hogy: ha a világ szerkezete másmilyen a kutatások szerint, mint amilyennek eddig hittük, akkor ezzel kell tovább élnünk. Ezzel, és nem a régi hitekkel, rendszerrel és életmóddal. Jómagam idomulok is hozzá, le is írom, meg is élem, és azt hiszem, mindez ahhoz kell, hogy végre identitást találjak magamnak...hogy valahogy megtaláljam a helyem - kívül is. Hogy a világ mindeközben mit csinál, csak annyiban érdekel, hogy hogyan működik, és hogy hol vagyok benne én.

Hogy meg akarnám váltani a világot? Azért ehhez tényleg őrültnek kellene lennem, hogy higgyek ilyesmiben, vagy akár csak megforduljon a fejemben. Nem akarom megváltani. Saját magam megváltása ennél sokkal fontosabb feladat. És ha önmagammal, természetemmel esetleg hatással lehetek a körülöttem élő emberekre, vagy valamiféle változásra inspirálhatom őket, hát örvendek a szerencsének.

Nem akarom megváltani. Élvezni akarom. Játszani akarok. Boldog akarok lenni, szeretni akarok, és adni. Élvezni akarom minden egyes porcikáját, ami adatik - de nem úgy, ahogy eddig tettük. Nem úgy, hogy azt mások, vagy a bolygó rovására tegyem. Játszani, és élvezni azt az életjátékot, amit én teremtek. Az egyetlen dolog, ami az utamba áll, az én magam vagyok... Mert bár eddig is igen szép, kalandos és élvezetes az életem, boldog is vagyok benne, elégedett az eddigi "teremtésemmel", élvezem, és játszom, de a fejemben van tovább, csak valahogy nem sikerül kivitelezni még. Nade ez a gondolat meg már más vizekre evez...

Igen, dogmatikus voltál, és kétely nélküli - bezzeg én... :)

Köszönöm, hogy olvasol, és írsz!!

cs*t


Ui: Miket is beszélek itt, miről, és főleg minek? Amikor nem is vagyok része ennek a társadalomnak. Csak alig. Itt élek Dániában egy eldugott kis faluban, nincs pénzem, nincs házam, nincs családom, nincs jogsim, nincs autóm, nincs munkám - de van fedél a fejem felett, van mit csinálnom, van kivel, miről kommunikálnom, ha más nem, hát meditálok, túlélek, jól érzem magam, és van, akit szerethetek! Nincsenek specifikus barátaim, de akivel valaha is baráti kapcsolatban voltam, vagy vagyok, nagyon szeretem, é smindig szeretettel gondolok rá. ...oké, van egy jó laptopom - ez a kommunikáció korában egyelőre még szükséges, és jó. De ennyi. Élem a magam kis életét, a magam kis elvei szerint, nem sok vizet zavarva. Szóval igazán nincs érdekem odakint. Csakis idebent. Ámde, a kint is szükséges, van neki oka, célja, és különbenis: ami belül van, az kívül is tükröződik...


***


Atheosz új megjegyzést írt a(z) "Day 137-139. - Levél-napló" című bejegyzésedhez:

(Most találtam csak meg a válaszod fentebb :), ezért 1 kis késéssel válaszolok)

A "kint" télleg szükséges, de olyan értelemben "szükséges", h adottság. "Van", de hogy HOGYAN van, mi az oka, célja, struktúrája, az alighanem éppen az, ami belőlünk kivetül, azaz ami tükröződik. Része az összjátéknak, de hogy MI az, ami része az összjátéknak, akár "kint", akár "bent", az rejtély, sőt, talán a legfőbb rejtély (vagy talán: egy hibás, félrevezető kérdés, ami rejtélyt sejtet maga mögött). Olyan összjáték ez, aminek a résztvevői külön-külön semmik, és alighanem csak az egymásra vonatkozásuk teremti meg "létezésüket". Bonyolítja a történetet, h a jelek (azaz minden látszat) szerint nem csak egyetlen, "én"-nek nevezett, átfogó okra, célra és rendre vágyó, ugyanakkor (belső) okot, célt és rendet kivetítő erőközpont áll szemben a "világ"-gal, hanem naon sok. De itt most már télleg átváltok mesébe, aminek a címe: ALIGHANEM... :)

A valódi bonyodalmak kezdete (fellengzősen: a "Teremtés") alighanem az volt, amikor megtörtént (és amíg emberek fognak születni, újra és újra meg is fog történni) az öntudatra ("én-tudatra") ébredés; ez a pont alighanem egyszerre volt a "világ", az "ember" és az "idő" létrejötte. A "Játék" is csak azóta tart; a két játszótárs alighanem egyszerre született meg tehát, hogy az egyik fél (v mindkettő?) rögvest tovább is oszoljon sokmillió szilánkocskára.

Alighanem eme történések óta keresik a szilánkok önmagukat, mániákusan tükröket kutatva mindenütt: a világban, a világ felett, önmagukban, önmaguk mélyeiben; sőt, magában az emberiségben, a nemzetekben, a vallásokban, és ahol csak az emberi találékonyságtól kitelik. Ez a keresés alighanem maga a Játék; egyesek időről-időre rá vélnek bukkanni a Szent Tükörre, vagy a megleléséhez vezető utakra és módozatokra; ezek legsikeresebb variációi alighanem azok, ahol minden szilánkocskát egyetlen Tükörré igyekeznek összeolvasztani: az Egyetlen Igazság Tükrévé (rafináltabb változatokban: az Egyetlen Igazságot Megteremtő Tükörré), h meglássák benne, kik is ők. Ez még egyetlen szilánkocskának sem sikerült, talán mert mindegyik túl kicsi és vaksi.

És ez a képmáskergető fogócska a fenti két (mondjuk tán úgy: merőleges) Semmi egymásravonatkozása által teremtett tükörszilánkrengetegben csak folyik tovább, akárcsak az ég tükröződése a folyam felszínén, és alighanem folyni is fog az idők, az ember(ek) és a világ(ok) végezetéig; de hát játszani jó végül is :)

***

Ó, igen, ezek már a legnagyobb kérdések és válasz-kísérletek.
Én nem vállalkozom ilyesmik kimondására... Még az "alighanem"-re sem. Persze megvan a véleményem, de az egyetlen dolog, amit mondhatok, az az, hogy azt nem lehet tudni, hogy van-e objektív igazság. Mert még akkor is, ha megtapasztalok bizonyos dolgokat, aminek igenis vannak bizonyos következményei az életemre, gondolkodásomra nézve - mert nem tudok úgy csinálni, mintha nem tapasztaltam volna azt, amit - mégis, sosem tudhatom, a látásom, mennyire torz. Mennyire szűröm magamon keresztül azt, ami van, illetve, hogy mennyire vagyok szubjektív. Persze, ez, főleg Neked, egyértelmű, hogy sose kerülhetünk magunk fölé, a szubjektum, mivel szubjektum, nem tud önmagán kívül kerülni. A tudat a tudaton kívül. (Bár azért, ha az ember meditál, akkor van ilyen érzése, hogy igenis lehetséges, merthogy a meditáció pont erre van kitalálva, és akkor elvileg már nem individuum az ember, és igenis van "mindentudása", ami nem fogalmazható meg tudásként, mert kívül van időn és téren... Nah, ebbe jól belegabalyodtam. Amit igazán mondani akartam, az az, hogy amit én magam megtapasztalok, azt sem feltétlenül hiszem el, mert a fókuszpont olyan könnyedén változik, változtatható. És az, hogy mit "látsz", annyira tőled függ...

Ezen kívül csupán annyi megjegyzésem van a fentiekhez, hogy milyen érdekes, még sosem gondoltam rá, hogy az Sz. T. rövidítés, ami a nevem rövidítése, és ami Sz. T. Úr nevének rövidítése is, az pontosan a Szent Tükör nevének rövidítése. Ha akarnám, még jelenthetne is ez a tény számomra valamit...

És amivel nagyon egyetértek, és nagyon örülök, hogy a Te tolladból érkezik, hogy "játszani jó végül is".

Hát ez az. Végül is...

Tulajdonképpen, végül is igen. Miért ne. De ki is szállhatnék... végül is. Állítólag. Alighanem.

Fene tudja.

Mostanság kezdem azt gondolni, nem is érdemes ezen gondolkodni.

Azt hallottam, A Szeretethez, vagy Végtelen Tudatossághoz, Az Izéhez több féle képpen el lehet jutni. Az egyik az igazság ösvénye. (Valószínűleg, amikor keresünk, és vitatkozunk, és beszélgetünk, és írunk egymásnak, akkor ezen az ösvényen vagyunk.) Ez az, amikor a tudat természete szerint vágyik eggyé válni az igazsággal, a tudással, és amikor ez megtörténik, akkor egység keletkezik. Csak úgy, mint a szeretet/szolgálat gyakorlatakor. Ami a másik ösvény. Amit szeretsz, azzal eggyé akarsz válni, össze akarsz olvadni vele. Például, szeretem az epret, ez azt jelenti, egyesülni akarok vele, asszimilálni akarom magamba. És amikor ez megtörténik, akkor egység keletkezik. Egy leszek az eperrel. Ez fizikai, testi szinten nagyon egyszerű. Lelkileg már eggyel nehezebb... de ez most nem tartozik ide.

Szóval mostanság kezdem azt gondolni, ez a másik út, a szereteté egyszerűbb. Ebben csak hagynod kell a dolgokat megtörténni, és a bölcsesség majd adódik. Csak hagynod kell magadat is: lenni. Szimplán. Nem gondolkodni, nem vágyni, nem akarni, nem keresni.
És ez ugyanaz, mint a szabadság. És a szabadság ugyanaz, mint A Szeretet. És mindez: itt-és-most. Mert más nincs is. A múlt már elmúlt, nem létezik. A jövő még nincs, és nem létezik. (És ha várod is, amikor odaérsz, mosttá válik.) Tehát csak a Most van. És ha teljesen szabad és "jelen levő" akarok lenni, akkor az itt-és-most az, amivel rendelkezem.

És itt-és-most épp írok neked - magamnak, és ez jó. És hálás vagyok azért, hogy van fedél a fejem felett, hogy van egy notebookom, hogy van internetem, hogy vagy Te, hogy vagyok én, hogy lehetőségem van egyre bölcsebbenek lenni, egyre jobban ismerni magam, és egyre inkább fejlődni a legnagyobb jó érdekében.


Köszönöm, hogy írtál!

Ölellek!

*t

***


Atheosz új megjegyzést írt a(z) "Day 137-139. - Levél-napló" című bejegyzésedhez:

(A monogramokat talán most hanyagolnám :), túl hosszú elkalandozásra inspirálnának; télleg, milyen érdekes, bár véletlen az SZT :) )

Hát ez sajna egy kissé tudálékoskodó válasz lesz :S, de legalább nem én v a saját mesém lesz a főszereplője.

HINDU MESE

(de ez most nem az én mesém, hanem Indiáé :) )

Télleg döntő a fenti két út; hinduul "bhakti"-nak és "jhnáná"-nak (magyarul :) "dzsnyáná"-nak) nevezhetnénk őket: "odaadás" v "Szív", illetve "tudás" v "Ész" (persze nem a nyugati "Ész"!); nyilván az általad említett hallomás is indiai eredetű; és bizony soxor elég heves (de csak szellemi) küzdelmet folytattak és folytatnak egymással, Indián belül, de Nyugatra exportálódva is. Persze a legnagyobb indiaiaknál vhogy mégiscsak harmóniára jutnak egymással végül, ahogy a jógában is.

És most én se tudom megállni, h ne említsek két, meggyőződésem és tapasztalatom szerint nehezen felülmúlhatóan tiszta forrást: a fenti, nem túl szabatos értelemben vett "bhakti" (tehát nem a szűkebb irányzat, mint amihez a Krishna-hit is tartozik) talán legfontosabb újkori alakja a XIX. századi Ramakrishna volt, a jhnánáé meg a már XX. századi Ramana Maharshi.

És hát bizony egyik út se olyan túl egyszerű, tanításaikból (pontosabban, főleg Ramakrishnánál: követőinek az ő életéről és tanításairól szóló írásaiból) ítélve. A "Szív", az "önátadás" útja (legalábbis, ahogy Ramakrishna átélte) rettentő távol áll attól, sokkal "magasabban" (tehát "mélyebben" is) van annál, mint amit bármelyikünk "önátadásnak" (hát még attól, amit "önfeladás"-nak v "szabadság"-nak) nevez v tapasztal; irtózatos sodrású, és végül is teljes ön- és énfeladást követel; a "Tudásé" meg többnyire irtózatos szellemi és tapasztalati küzdelmet jelent önmagunkban (?), önmagunkkal (?) (mondjuk Ramanánál éppenhogy nem így volt :) ), és végső soron szintén a "Tudó", az "Én" felszámolódásához vezet. Kinek ez, kinek az felel meg jobban. És hát egyrészt sikerélményre is jócskán szüksége van bármelyik utasnak, bármelyik útra is vállalkozik a kettő közül, h fenntartsa a motivációját és az elszántságát, másrészt viszont saját kicsinységére is folytonos emlékeztetést igényel, nehogy önhittségében letévedjen az útról. Ez a két szükség pedig eléggé ellentmondani látszik egymásnak, nem beszélve a két út közti, aligha elkerülhető választásról.

No de
"Véget ért a Mára mára, /
zárul Buddha Mára-tára" - ha ugyan elég öreg vagy ama TV-s emlékhez, hogy rímeljen számodra is az eredetire :) Bár sztem megismételték.


***

Nos, kedves AtheoszKrisztiánom,

ez igazán kedélyes válasz lett. Örülök, hogy eme hallomásom összecseng a Te keleti tanulmányaiddal, illetve magával a keleti tanítással.

Akkor tényleg lehet benne valami.

És igen, ellentmondásosnak látszik, de csak látszik. Szerintem a sikerélmény - ha elég bölcs az ember, nem vonja maga után az egó pöffeszkedését. Bár az igaz, hogy elég bölcsnek kell lenni hozzá. De azt meg megtanulja az ember útközben - legalábbis nálam így volt/van,- hogy ha egóra veszi az ember, az súlyos büntetést von maga után. Ha elég tiszta már egy fokig az ember "Szíve", vagy "Elméje", akkor képtelenség, hogy érezze ezt a büntetést. A saját hibáid olyan szituációkat kreálnak, amelyek fájdalmat és szenvedést okoznak neked, és akkor rájössz, hogy az eddig megszerzett tudásodat nem ültetted át a gyakorlatba, és pont azért szenvedsz. És többnyire (sőt, elvileg mindig) a szenvedést az egó szüli. És akkor rájössz, hogy nem veheted egóra. A sikert sem. Semmit sem, ami adatik. Vagyis pontosan épp ezt kell szem előtt tartanod, hogy a sikered, a tudásod, az előbbrejutásod: adatott. Nem a te érdemed. Persze a tiéd is. De nem az egódé.

A minap hallottam egy hindu jógit a youtube-on, és pont ő mondta, bár más kontextusban, de szerintem idevág. A megvilágosodásról beszélt. Hogy nem akarhatod túlságosan, mert abban az állapotban nincs akarat. Csak megengedés van. Ha akarsz, akkor ragaszkodsz valamihez, azt pedig nem lehet, és a saját elméd képei, képzettársításai és a saját egód akarása fogja megakadályozni, hogy túljuss a "kapun". Ő ugyanis úgy írta le a megvilágosodást, ami meditáció során létrejövő állapot, egységélmény, mindentudás, és egyben Semmi, és annak az állapotnak van egy gravitációja, mint egy feketelyuknak, ami önmagába hullik bele szüntelenül, és ehhez képzelj hozzá egy homokóra alakot, a teteje a feketelyuk, ami hullik bele önmagába, és az alja még a fehér tölcsér/piramis/izé, és ahol a homokóra-forma a legszűkebb, ott van az a bizonyos kapu. Namármost ha akarsz, akkor a gravitációd nem tud áthúzni a kapun, mert az akarás ragaszkodás, és megakadályozza, hogy elengedd magad. És most jön a fontos rész: de nem-akarni sem lehet, nem-dolgozni az ügyért, mert akkor meg lusta vagy, és a lustaságban nincs egyensúly. Így a lustaságod is akadályoz.

Na valami ilyesmi lehet ebben a fenti siker-dologban is. Hogy kell érte dolgoznod, de aztán el kell engedned, ki kell lazulnod, hálásnak kell lenned érte.

Nah, de ezeket is csak hallottam, bár az igaz, hogy erről az akarás-megengedés dologról már van némi tapasztalatom a meditatív állapotokból. Ha nagyon akarom, nem tudom elereszteni a gondolataimat, és az elmém csak fecseg és fecseg, és minél inkább akarom, annál inkább észrevesezm, hogy arra gondolok, hogy akarom. Aztán meg másra... Szóval a szándéknak meg kell lenni, aztán meg kell engedni az elcsendesedést.

Asszem, az imákkal is ugyanígy működik... Meg a teremtéssel, mint olyannal. A versírással például. Legalábbis nekem így volt. Volt, hogy nagyon akartam, és nem ment, akkor eltettem, és később minden átmenet nélkül egyből leírtam...

Nah, ez már csak fecsegés.

Nagyon hálás vagyok, hogy írsz!!!

Ölellek!

cs*t


2009. május 25., hétfő

Day 124 - 136.
















(A képek a sommerhus-ból, fordított sorrendben, az uccsó naptól az első este felé haladva - mert a képfeltöltés a bloggerre nem felhasználóbarát, és nem vagyok hajlandó ezzel szaszerolni. Sommerhus: ld. később.)

Tetrisz.


Sűrű volt. Vagy annak érződött. Érződik.
Amikor nincs az embernek min filozofálnia, nincs miért, és túl sok a tennivaló és a történés, akkor nincs igazi késztetés írni.
Legalábbis az utóbbi több-mint-tíz napban nem volt.
Amikor túljutunk a félelmen, túl az önsajnálaton, az önbizalomhiányon, amikor kisimul alattunk a víz és már nem hánykolódik annyira a hajó, és nincs is veszélyben a fent-maradás - fent, a hullámok felszínén, vagy fent a hullámhegyen, vagyis szívesebben hívom hullám-fennsíknak, ez reménytelibb - szóval amikor minden rendben van, akkor nincs miért írni. Inkább csinálja az ember a dolgát.
De hisz észre sem vettem, hogy annyi nap eltelt a lemezfelvétel óta. Mintha csak múlt héten lett volna. De nem.
Múlt héten munkát keresgéltünk Hirtshalsban, ügyet intéztünk Hjørringben, előtte family&friends - day volt, meg buli, aztán buli utáni takarítás/csill, szerdán sommerhus-nézés, csütörtökön készülődés, pénteken second-hand aztán irány a sommerhus. Így hívják a nyári-lakot dánul. Erdőben vagy tengerparton van, nagyvárosoktól lehetőleg távolabb, eldugott, csendes, nyugodt, kedélyes. No és ezt a bizonyos sommerhust már vagy három éve nem használták, rendbe kell rakni. Elkezdtük. Egész hétvégén nyomtuk.
(<- reggel.) Sokat nevettünk és sokat dolgoztunk. Mondjuk vasárnap estére már azért kipurcant a banda. Főleg, mert szombatról vasárnapra nem nagyon aludtunk. Amíg világos volt, dolgoztunk, ez este tizenegy órát jelent, aztán nekiálltunk vacsorát készíteni, Open csinált berétet. Tejfölös, lisztes, tojásos krumpliétel, olajban kisütve. - Szóval főzni is tud... ezt még nem említettem, pedig már tudom egy ideje. Az Isten lába egyenértékű Open lábával, amit oly kedvtelve nézegetek, amikor csak lehet.























































































És tényleg csak döntés kérdése, az ember mivel foglalja le az agyát. Épp most jöttem meetingről, ahol azok találkoztak, akik visszajönnek a suliba következő szemeszterre is. Én is visszajövök. Pontosabban haza se megyek szeptemberig. No és ezen a meetingen olyan furcsa volt, hogy Open nem volt mellettem. Igazán szomorú érzés volt elképzelni, hogy jövő szemeszterben nem lesz itt. Csak ritkán. Ki fogja nekem mondogatni, hogy szép vagyok, hogy hacuka, hogy tiszta jó, és hogy szeret? Ki fogja értékelni a fenekemet? Kihez bújjak akkor hozzá? Ki fog reggel próbálni kirázni az ágyból? Ki fog nekem kávét és reggelit hozni? Kinek dogom mondogatni, hogy milyen iszonyú jó pasi, és hogy szeretem és hogy milyen jó szeretni?... ...Na de most még itt van, és előttünk a nyár. És most most van. És úgy döntöttem, a fenti dolgot félre teszem, és továbbra is élvezrm az itt-és-mostot, és arra koncentrálok, ami adatik. Meg arra, amire az elmúlt pár napban: hogy jó annak lenni, aki vagyok. És aki vagyok, az egyáltalán nem leírható a mostani fizikai megjelenésemen keresztül. Mostanában igazán élvezetet nyújt olyan meditációkban lenni, amikor felidézem azt, aki voltam, és aki leszek, és közben érzem, hogy ez nem különböző, és hogy most van, egyszerre. Végre sikerül hátradőlnöm. Erről már írtam jóval korábban, hogy úgy vágyom erre az érzésre, amikor csak úgy hátradőlsz, beledőlsz, belesimulsz az univerzumba, és rá bízod magad, és egyáltalán semmi, de semmi gond, sem gondolat nem zavarja meg a "belelazulást". Az önmagamba való "belelazulást" még csak mostanában kezdtem gyakorolni, és egyre jobban megy. Merthogy az univerzumban való bízás, mint egy bizalomjátékban, amikor hátradőlsz, az egyben a magamba való belelazulás is. Nem találok rá jobb szót... Olyan, mint amikor végre találasz egy kényelmes fotelt, ami teljesen illeszkedik a testedhez (csak itt nem-fizikális korpuszról van szó), és végre teljesen el tudsz lazulni... olyan, mint a közvetlenül elalvás előtti állapot. Persze ha ez teljesen megszokott lenne, nyilván nem írnék róla, szóval még új ez az érzés. Egész kicsi koromból ismerős csak... Hogy ez mennyit gyógyít rajtam, fogalmam sincs, de biztosan sokat, mert szokatlanul jól érzem magam. Nem kicsattanóan, de nagyon harmonikusan, egyenletesen, ha tudja az ember magát egyenletesen érezni. És ez az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem teljesen tisztán meglátni a jövő-beli önmagamat, az énekesnőt. Aztán egyszer, amikor épp ez történt, hirtelen valahogy kíjjebb jöttem a képből, és elkezdtem rettenetesen vágyni rá, hogy már az az életem legyen most is, fizikai megjelenésében is. Erről pedig rájöttem, hogy felesleges és oktalan. Mármint vágyni. Egyrészt, mert minden, ami a fizikai téridőben lehetséges, először gondolatként, nem-fizikális dologként keletkezik. Rezgés formájában. Tehát amint elgondolom, már létezik, vagyis itt van, most van, én vagyok. Én vagyok a változás, amit látni kívánok. Tehát nem kell vágynom rá. Csak meg kell engednem. Meg kell engednem magamnak. (Egyébként ahányszor az univerzumhoz fohászkodnék egy-egy ilyen meditációban, már mindannyiszor visszapattan a gondolat, midannyiszor az a válasz, hogy nem kell kérned, mert te AZ VAGY, amit csak akarsz. Végtelen szabadságod van. Teremtő vagy. Magadat teremted.) Másrészt pedig, mert minden, ami a fizikai tér-időben keletkezik, vagy történik, minden egyszerre, egyetlen MOSTban van - ott, ahol nincs értelme annak a fogalomnak, hogy "most". Egy afféle negyedik dimenzióban, amit emberi elmével elépzelni nagyon nehéz, mint a két dimenziós lényeknek a harmadikat. Ami még történik belül, és fontos, hogy folymatos ébredést érzek magamban, folyamatos tudatosság növekedést, és most jutottam el arra a szintre, úgy látszik, hogy képes vagyok befogadni a külvilágra vonatkozó információt, és képes vagyok felelősséget vállalni. Nem csak a személyes túlélés a tét. Korábban túl sok dolgom volt magammal ahhoz, hogy kifelé is fordulhattam volna...persze még most is van, mert az sosem fogy el, mert a változás és a fejlődés folyamatos, - ahogy egykori kung-fu mesterem mondta, ebben a világban semmi sem állandó csak a változás. (Például már amit két hónapja mondtam és éreztem egyes dolgokkal kapcsolatban már nem úgy igazak, ahogy akkor, nem írnám már le... ) Hallottam én már ezeket az információkat korábban is, de féltem tőlük, és nem igazán tudtam felfogni őket - egyszerűen nem hittem el. Mondjuk még most is kételkedem, de már annyi forrásból hallom, hogy lassan képtelenség nem elhinni és nem tudomásul venni, mi folyik itt. Ha leírnám, akkor talán egy lennék azok közül az írdogálók közül, akiket nem igazán szívlelek. Mert a tudás nem a könyvekben van. Pláne nem blogokon. (Azért olvass, mindent, de sose higgy el semmit!) És pláne nem kéne az igazsággal pénzt keresni. Kryon könyvek meg Édesvíz könyvek. Hogy adhatjátok el az információt? Hogy akarhattok pénzt csinálni az igazságból? Vagy írjam inkább, hogy igazságotokból? Hogy állíthatjátok, hogy 2012-ben vége lesz a világnak, vagy legalábbis valami nagy katartikus és kataklizmatikus változás fog történni? Hogy hitethetitek el ezt az egyszerű emberekkel?! Az információ mindenki alanyi joga. Az igazság és a szabadság is. Nem lenne szabad dizájnt és reklámot keríteni köré. Szerencsére legalább az internet itt van. Itt szabad az információ-áramlás. Ezért hiszek neki jobban, mint az ezoterikus könyvsorozatoknak és íróiknak. Persze az is lehet, hogy ez nem az ő hibájuk, hanem a vadkapitalista társadalomé, a rendszeré, aminek a rabjai vagyunk: a pénzé. De ha már vannak emberek, akik a mostani tudásunknak megfelelően cselekszenek - pl. consciousmedianetworks.com - akkor igenis felelősségre vonhatóak azok, akik nem. Kryonék például. És meg kellett, hogy halljam ezeket az információkat ahhoz, hogy az "aki leszek"-et ilyen tisztán lássam...és ilyen lelkesítően. Szóval, hogy mi folyik itt, arról most egyelőre csak annyit, hogy ha tényleg érdekel, nézd meg ezt: http://www.consciousmedianetwork.com/members/dicke6.htm meg ezt: http://www.consciousmedianetwork.com/members/jmarrs2.htm És a Zeitgeist című filmet. A film a legátfogóbb, leg érthetőbb, legvilágosabb. Tömény, de viszonylagosan tömegfogyasztásra is alkalmas. ZEITGEIST. http://www.zeitgeistmovie.com/ - itt megnézheted mindkét részét. Mert EZ ingyen van. Fesztiválnyertes film. Ismeretterjesztő - a szó attenborrough-i értelmében. Annál mondjuk kicsit nehezebb műfaj... Még nem merem leírni... Ja, és itt van még a nevetés-terápia. Jót tesz...




Viszlát.
Szeretlek.

2009. május 12., kedd

Day 122. - on day 123.

Ib barátai ma reggel hazamentek. (Azaz tegnap. Ez egy tegnapi iromány, amit ma teszek fel.)
Dorka már napok óta pakolódik. Holnapután utazik. Vissza Magyarországra. Nóri is. És örülnek, hogy ilyen hamar. Nem tudják, mit mulasztanak azzal, ha elfelejtik élvezni az adott pillanatokat... Bár úgy látom a végére elég jól összeverődtek - egymással legalább jól érzik magukat, ez több mint elég.
Szóval búcsúzás hangulata van mindennek, mindenhol.
Végéhez közeledik a szemeszter, és nem tudom, látom-e még valaha az életben azokat az embereket, akiket itt megismertem és megszerettem. Bár akit kell, azt biztosan igen...

Ma stúdióban voltunk, meg tegnap is, három számot vettünk fel az öt közül, amit Anders vezetésével megtanultunk, úgy, hogy mindenki csinál valamit az illető nótákban.
Fárasztó volt. Igazából a sorunkra várás a fárasztó.
És közben igazi meleg nyári nap volt - legalábbis abban az udvarban, ott a stúdió előtt. A stúdió egyébként nagyon profi, - és vicces, mert a semmi közepén van. Körben repceföldek, meg kukorica, búza, és egyszer csak van egy ház a fák között, a földek közepén,és bemész az istállóba, és onnan nyílik egy teljesen modern, jól felszerelt, profi stúdió...
És ezen az igazán meleg nyári napon, miután felvettük az én részemet, kimentem töltődni: van ott az udvarban egy egész nagy rakás betontégla, jó meleg a napsütéstől, azon feküdtünk hol ezzel, hol azzal, fölém hajolt egy fiatal nyárfa, és smaragd színe volt a leveleknek, a égnek pedig vakítóan kék, én pedig olyan jól éreztem magam, mint már régen.
És akkor rájöttem, hogy ez az! Hogy ez a titka a nem-alácsúszásnak, a távolabbi, magasabb nézőpontba belekerülésnek. Dolgozni kell, és szakmai önbizalmat kell szerezni. Ez az elégedettség, ami egy jól felénekelt szám rögzítése után eltölti az embert, ez úgy felemel. Olyan távol kerültem hirtelen minden félelmemtől és bizonytalanságomtól. Nem az, hogy nem volt akkor is minden fontos, ami eddig, csak a nézőpont volt más. Az, hogy tudtam, hogy oké vagyok. Több mint oké. Nagyszerű. Remek teljesítményt nyújtottam ma délelőtt, mindenki szerette, megtapsoltak és megdicsértek, és mindenféle jókat mondtak, hogy tehetséges vagyok, szép munka volt, és hogy nagyszerű előadás volt.
Ergo sikerült magammal ragadnom a körülöttem lévőket. Bár ez most csak kicsiben működött, de kezdetnek nem rossz.
Pláne, hogy az éneklést és az énekesnői karriert illetően kezdek tényleg hinni magamban, (bár tényleg, csak kezdek, de érzem!) kezdek tényleg bízni magamban. Ez mondjuk nem ma kezdődött, már egy ideje tart. De most, belül, valami egész más hozzáállást érzek a jövőmhöz az éneklést illetően, mint ezelőtt, mint eddig bármikor. Most olyan fizikailag megtámogatott. Van mivel elindulnom, és van miben hinnem. Kezemben van az első mp3, és amiről régebben Euridikével beszéltünk, a vízióról, hogy van-e mentális képem arról, amit akarok - akkor nagyon meg kellett feszítenem magam, hogy legyen. Most magától van. Valahogy lett. És még nem teljesen tiszta, de egyre tisztább.
És amiért még mindig szurkolok magamnak, hogy elég alázat legyen bennem mindehhez. Most a stúdióban úgy tűnt, az is megvan... érettnek (elég alázattal, tudással, tehetséggel, hittel, és kitartással rendelkezőnek) éreztem magam ehhez az úthoz. Ahhoz, hogy végre igazán elindulhassak rajta.
Visszatérve a délelőtti érzésre, hogy oké vagyok - érdekes, hogy egy másik fajta önbizalom mennyire megemeli az ember általános rezgésszintjét. Olyanok voltak a félelmeim, mint holmi héliumos lufik. Csak szálltak felfelé, színesen, gyorsan és egyre kisebbnek látszottak. És akkor tudtam, hogy bármikor, bármi történik is, én magamnak mindig ott vagyok. De még ez is nevetségesnek tűnt akkor, mert úgy éreztem, olyan szerethető vagyok, hogy nem kétséges, hogy szeretnek... hogy nem lehet nem szeretni engem, és hogy hogyan is kételkedhettem ebben valaha?
És közben még a testemmel is kibékültem, pontosabban, egyáltalán nem is érdekelt. Mert csak az számított, ami belül van: a gondolataim, a hangom, az agyam, a vágyaim, az éneklés.
De persze mindez mostanra elillant, de azért sokkal jobban érzem magam, mint az előző bejegyzés elején. Nyomokban tartalmazom a mai délelőtt érzelmi lenyomatát - és ez már így is marad. Ez a legjobb benne.

És úgy rohan az idő.
A stúdió is búcsúzkodás. Bizonyítvány lesz ez a CD, hogy mit is csináltunk ebben a félévben.
Kicsit szomorkás ez a nyár-elei búcsúzkodás...

A szobám ablaka nyitva, és behallatszik egy közeli fáról egy közeli kakukk. Tényleg azt mondja: kakukk.
A dán nyár pedig elképesztő: este tizenegykor még látszanak az ég alján a lemenő nap színei, még világos az ég, és hajnali háromkor már világos az ég.
Drága, egzotikus Dániám...!

Jó éjt. ( - Itt még csak most kezdődik... ez a másik idő, amikor belecsúszom ebbe a rövid, világos éjszakába, ezekbe az édes nyár-elei illatokba, amikor mindig "még tenni kell valamit", még megnézni egy filmet, még... csak lenni, mert még a nap is fent van, aztán már túl késő van hirtelen, és aztán már kel is fel megint. Frissen, jóillatúan, vidáman.)
Jó éjt.

Szeretlek.

2009. május 11., hétfő

Day 116 - 121. * A másik váll

A legutóbbi bejegyzés óta történt néhány számottevő dolog közül az egyik 'leg', hogy elkészültem életem első önálló zenei produktumával. Illetve majdnem kész. Még beszélnem kell a producer havercsávóval, mert például fogalmam sincs, hogy énekhangot jól hogyan kell keverni, most csak amolyan "csináld-magad" módon van összerakva, sztereó, duplikálás, zengető, többszólam, kóruson is gondolkozom egyes részeken, viszont még hiányzik egy attack is egy helyen, amit sehogy se tudtam előállítani - mondjuk, lehet, hogy nem próbálkoztam eleget... meg lehet, hogy az egyik versszakot még egyszer fel kell énekelnem, mert tisztaság félegészség, de eddig, akiknek mutatta, zenetanárt is beleértve, azt mondják, hogy jó cucc. Meg a szerzői jogokkal is kell még foglalkozni, mielőtt felteszem a Myspace-re, vagy bárhova.
De a munka nagyja, a számösszerakás, az megvan. Szóval csinálom a dolgom. Ez jó.
Aztán múlt hétvégén voltunk szalonnát - jó hazait, meg csirkét meg efféléket sütögetni. Úgy 20 prcnyi bringatávra innen van egy becsületkasszás kempinghely - csak a fáért kell igazából fizetni, amúgy mindenkié, és szabadon felhasználható. Elég jó hely. Nem különösebben szép számomra, de rendezett, tiszta, és minden van, ami ottéjszakázáshoz szükséges. Csak nagyon hideg volt éjszaka. Viszont a sörök és borok és viszki-kólák fogyasztása dalt fakasztott a cseppet sem száraz ajkakon, és dobok is voltak nálunk, amit a környéken lakók nem tudni hogyan toleráltak, de tolerálták. Senki nem jött ki óbégatva hajnalban, hogy maradjunk már csöndbe. Igaz, nemzeti ünnep utáni hétvége volt, szóval, lehet, hogy már előte kipihenték magukat - de azt hiszem, a dánok csak simán ilyenek. Gondolták, hogy: - Hülye hippik. Hagyjuk őket.
A dánokról és Dániáról továbbá: egyre inkább az az érzésem van itt, hogy ez az egész ország olyan, mint egy óvoda. Vagy játszótér. A dánok akarják, hogy ilyen leygen - mert ilyenek. Szelíd dombok, lnakák, most épp zöld meg rikító sárga minden a repcétől, a szélerőművek csak forognak. Egyiknek-másiknak olyasféle ötletek jutnak eszébe, hogy: - Hmm, teszek egy hajót a szántóföldem közepére, sose lehet tudni. És nem tudjuk, hogy Noénak hívják-e. És a régi feketéllő, üzemen kívüli szélmalmok. Minden vadság hiányzik a tájból, és a népből is. Liberálisak, igen. Állítólag az oktatásuk is az. Mondjuk most itt látom, hogy igen, de a Folkeshojskole az egészen külön© műfaj. Itt nincsenek vizsgák. És ahol vannak, ott is kétlem, hogy olyan küzdelmes lenne, mint mondjuk az ELTÉn. Ezek itt ízigoingok egytől egyig.
ÉS - nincsenek kocsmák. Magyarországon, ha vidéken biciklizel, falvakon keresztül, tuti, hogy belebotlasz egy-egy út menti kocsmába. Itt nem.
Nincs kocsma, nincs szalonna, nincs kolbász, nincs mák.
De van tolerancia és szabadság. És Koppenhágában az egykori hippi negyed, Kristiania, ahol ma is lehet az utcán bármikor hasist vagy füvet venni. Állítólag a rendőrség párszor már próbálta ezt leállítani 2000 után, de lehetetlen. Koppenhága arcába beleégett a hippimosoly, és ott is marad.
Ja és szalonnánk meg onnan volt, ahonnan házi pálinkánk: Ib két haverja kijött meglátogatni őt, és hoztak. És régimódi Sport szeletet, és Csipet ropit, CBA öngyújtót - és jó magyar-érzést. Teljesen imádni valóak, akár csak Ib. (Apropó ő is marad még egy félévet. Így mostmár egyre több okom van maradni. Részint ami talán tegnapelőtt ütött belém, hogy nekem zenét kell csinálnom még. Fel kell építenem a zenémet, hogy legalább így egy jó közép szinten meglegyen, aztán a többit meglátjuk. De mivel egy hete lett kész a stúdió, csak azóta működőképes, ezért még csak egy számmal vagyok kész, de már csak fél hónap van hátra, és úgy rohan az idő, hogy nem lesz elég. És annyit tudnék még tanulni az itteni zenetanároktól. Egy félév nem elég ebből a suliból. Kettő kell. És itt lesz Allan is, és a Zongorista... és még valaki lesz Dániában, aki fontos... )

Na igen, és akkor térjünk rá a lelkiekre. A pszichóra. A szokásos belső drámára, erre a hatalmas monológra. Mert az mindig megy. Amikor meditálok, csak akkor nem. Vagy amikor olvasok. Mostanában Hessét és Szerb Antalt olvasok. Remélem, ülepedik belőlük valami. Remélem, érződik, miközben itt olvasol, mélyen tisztelt Olvasó.
A mostani olvasmányélményeim juttatták eszembe, hogy igazán kedvem lenne regényt írni, csak még sohasem sikerült. Pedig párszor nekiugrottam már... Lehet, hogy ehhez is meg kell érni? Lehet, hogy szórakoztatóbb lenne, mint a monológom.
Na tessék, már megint ez a hang. Tényleg lehetséges, hogy nem meditálok eleget - folyton előugrik belőlem, ez az anti-magabiztos. Magabizonytalan.
És újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy ez ellen nem küzdenem kell, hanem ezt IS szeretnem kell, és megszelidíteni, és megtanulni élni vele. Mondjuk akár jól is szórakozhatnék rajta, hogy milyen vicces protektáló karakterem/karaktereim vannak.
Csak nem vicces néha, amikor ez betör abba is, ami Opennel van.
Mumust csináltam belőle - szokás szerint. Például nem merem mondani, amit mondanék, nem merem úgy hívni a dolgokat, ahogy szeretném, mert 1.) mi van, ha nem az? 2.) mi-van-ha-ő-mit-gondol-erről. Mivanhamivanha.
Miért, miért, miért van ez, hogy ha egy bizonyos határnál közelebb kerül hozzám egy ember, akkor már nem csak adni akarok, hanem kapni is? (És emiatt lelkiismeretfurdalásom van, mert ez nem más, mint amit én hátsószándéknak hívok, amitől nem tudsz már őszinte lenni, mert folyton arra koncentrálsz, hogy eme hátsó szándék megvalósulása érdekében úgy viselkedj és beszélj, hogy az a másiknak tetsszen...) Tisztességes ez? Meg tudom csinálni, hogy továbbra is önzetlen maradjak? Önzőség, hogy vele szeretnék lenni? Menni. Együtt. És még.
Ragaszkodás, vagy szeretés?
...bár a monogámia természetes. A ragaszkodás meg a monogámia miatt van.( Jó esetben.) Tehát a ragaszkodás is természetes. Bár attól, hogy valami emberileg természetes, az ember még törekedhet felfelé. Vagy ez aporia? Lehet, hogy most fedeztem fel az újkor első pszichológiai aporiáját... Csak azért, mert pszichológiában eddig ilyenek nem voltak.
Nade visszatérve kis lelkiismeretfurdalásom témájához, a következő ima mozgolódik bennem napok óta... (mintha a jóra való törekvés felmentene, pedig nem. Szigorúnak kell lennem magammal, mert a szeretet megbocsátó ugyan, de szigorú is, nem pedig lágykezű, elnéző hülye.)

Add, hogy adjak, és ne várjak.
Add, hogy szeretetben maradhassak.
Add, hogy ne kívánjam azt, ami nem az enyém, hogy ne nyúljak az után, ami nem nekem adatik.
Bárcsak elértem volna már az alázatnak azt a szintjét, ami ehhez az életemhez és a választott életutamhoz szükséges.

...minden szent és guru küzdött a kapcsolatokkal, és önmagával. De - bár egyik sem vagyok - az én ideológiai rendszeremben - mert sajnos, vagy nem sajnos, van, és legalább tudok róla - az vagyon, hogy amit egyedül, egymagadban már el tudsz érni a lelki-erkölcsi diszciplínák terén, azt valakivel együtt nagyobb kihívás, és épp ezért üdvös. Bár lehet, hogy ez a meggyőződés csak erre az életemre vonatkozik. Vagy csak egy szakaszára. Vagy az is lehet, hogy azért van, mert nőből vagyok.
Talán tényleg más a női szeretés, mint a férfi szeretés. Jézus és Buddha is a szeretet mesterei voltak. Mondjuk Jézus mellett ott volt a titokzatos Mária-Magdolna, aki Michalangelónál egészen férfi-szerű jelenség, (Vagy tudott valamit az öreg, vagy csak félt az egyháztól...) és akiről nem tudunk sokat, talán, mert az Egyház nem hagyta hogy tudjuk, mint ahogy oly sok minden mást sem hagyott tudnunk. Nade, ahová ki akartam lyukadni, hogy valahogy a férfi princípium magános. Önös, önmagában teljes, hideg, fényes, fenti. A női is önmagában teljes, azonban társas, befogadó, meleg, sötét, lenti. Mint ahogy a jin-jang elv mondja. (És persze mindkettőben megvan a másik, és ráadásul a két elv folyamatos egymásbaalakulásban van. A jin erőből jang lesz és fordítva...) Ebben az aspektusban még sosem gondoltam rá.
Talán ez az oka, hogy az az ideológiám, ami. A jin.
...de mondjuk Teréz Anyának sem volt "pasija". Vagy nem tudunk róla. De Gandhinak volt felesége. És Bobby McFerrinnek is van, bár ő nem szent, és nem is guru, de utóbbi egész könnyen lehetne, csupán azzal, hogy létezik. Olyan intenziátssal, és olyan ragyogó, vidám, és ...bölcs. Először azt akartam írni, hogy gondtalan, de olyan ember nincs, szóval valszeg "csak" bölcs.

És ahelyett, hogy itt rágom magam azon, hogy természetes - gyarló - emberi vágyak türemkednek ki belőlem, például: önző ragaszkodás ahhoz, ami jó; ehelyett mondjuk inkább meditálhatnék, és belebújhatnék mondjuk Gandhi tudatosságába. Vagy Bobby McFerrinébe. Jó móka. Valami amcsi szelfhelp oldalon olvastam ezt a meditációs gyakorlatot. És Jézussal is lehet. Vagy akit akarsz. Buddhával. Önmagában nem megvilágosodás, de nagyon sokat segít. Emeli az ember rezgésszámát.

És minden változik, és minden fejlődik, szóval remélem, túljutok ezen az "alácsúszós" gondolkodásmódon mihamarabb, és felszínen maradok. A jobbik energiák rezgéseinek felszínén.

Bár mostanság még az is rátelepszik erre az egészre, hogy talán tényleg hiányzott az életemből az apai szigor, azért nem tudom magam kényszeríteni bizonyos számomra üdvös, ámde kényelmetlen dolgok megtételére vagy épp olyan mellőzésre, ami kényelmetlen. Például ilyen a halogatás. A "ráérünk-arra-még" hozzáállás. A megtétel pedig: az életem elkezdése. Bár eddig lelki nagytakarításra volt szükség, különben hogy kezdtem volna el, ha nem tudom, merre induljak.
Vagy az apai szeretet hiányzott. Vagy mindkettő. Igen, ez a legvalószínűbb. Viszont eme utóbbi hiánya eredményezi az alácsúszást a kapcsolatnak, azt hiszem. Hogy a már említett bizonyos határ után visszjön a "Kislány". És játszik.

Hogy valami kevésbé negatívat is mondjak még, azon gondolkodtam a minap, hogy amíg az ember egyedül van, persze azt is meg lehet szokni. Mindent meg lehet szokni. És aztán, mikor valami mást kell megszokni, akkor mindig megijedünk, mert szokatlan.
A kapcsolatokkal kapcsolatban meg erről az jutott eszembe, hogy amíg az ember egyedül van abban a belső körben, addig úgy érzi, szabad, és van mozgástere és azt csinál, amit akar. És aztán, ha közel enged valakit, hirtelen észreveszi, hogy abba a bizonyos belső körbe, ami addig csak az övé volt, ahol eddig egyedül volt, időnként belelóg valaki. Valaki más. Egy idegen. És bármikor mozdul, ott egy másik váll. Akkor összeér a vállunk, és ez kényelmetlen is tud lenni, főleg, ha nem vagyunk hozzászokva. De jó is, hogy mindig ott van az a másik váll. És mindennek van jó és rossz oldala. És mindig választhatunk, hogy mire koncentrálunk. És amikor erre gondolok, mindig úgy döntök, én a jó oldalát szeretném megmutatni, és arra is koncentrálok. Ez utóbbi elég jól megy. Talán túl jól is. Az előbbiről meg nem nekem kell hogy véleményem legyen. Csak remélem, hogy az is megy.

Nade Bobby McFerrin tudatosságára fel. (Angelina Jolie-ét nem vállalom, nem tudok róla eleget... bár tetkót mindig is szerettem volna...)

És most, hogy mindez kijött belőlem, és megoszthattam, gyorsan el is felejtem az egészet, és hagyom, hogy az legyek, aki vagyok.

Erre inni kéne, de virtuálisan azt nehéz, úgyhogy itt egy zene koccintás gyanánt - főleg, mert a nevemet énekli :



Eme szellemben búcsúzom mára.
Viszlát.
Szeretlek.
Igazán.

2009. május 5., kedd

Day 114-115.

Miért nem lehet tartósan lelkesedni? Vajon magának a lelkesedésnek a természete ilyen?
Vagy mert még mindig nem vagyok elég nő? Elég távoli? Elég misztikus? Ha egyszer szeretni való vagyok, és nem egy jéghegy, lelkesedő és nem elérhetetlen - most akkor mit taktikázzak?
És persze ott van az is, hogy ne félelemből létezzünk, hanem szeretetből...
Meg az is, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Ha maradni kell, maradunk.
De miért, miért, miért van mindig ez a fos??!!! Ez a függetlenség kontra nemfüggetlenség harc? Miért félünk annyira szeretni???

Affirmáció május harmadikára, vasárnapra

Tárgy: Van elég?

Nem akarom bánni, hogy nincs elég szeretet az életemben... így hát a jövőmet szeretetteljes jövőként tervezem, hogy szeretetteljes leszek magamhoz és másokhoz. Mert a szeretet a leges-legfontosabb dolog a világon, és kiveszem a részemet belőle.

HA visszanézhetnénk az életünkre, mit gondolsz, mit bánnánk a legjobban?
Hogy nem kerestünk elég pénzt?
Hogy nem dolgoztunk eleget?
Vagy talán, hogy nem a miénk az a ház, az az autó, vagy azok a vakációk?
Valószínűleg nem. Nos, mit gondolsz?
Legtöbben azt éreznénk, hogy nem SZERETTÜNK eleget.
Hogy nem töltöttünk elég időt azzal, hogy szeretetet fejezzünk ki, adjunk, vagy szeretetteljes gondolatokat gondoljunk.
Azt az időt bánnánk, amit nem szenteltünk azoknak, akiknek szentelnünk kellett volna.
Azt bánnánk, hogy nem mondtuk meg a hozzánk közel állóknak, hogy mennyire szeretjük őket.
Azt bánnánk, hogy túl sok időt töltöttünk aggódással, az életünk rontásával és azzal, hogy nem élveztük az életünket.
Azt bánnánk, hogy egész egyszerűen nem töltöttünk el elég időt a szeretetben.
Azt bánnánk, hogy nem értékeltük, vagy észre sem vettük a szeretetet, ami adatott nekünk.
Szóval... miért ne tekintsük úgy ezt a mai napot, mintha életünk utolsó napja lenne?..
...tudom, klisé.
De miért ne hozhatnánk egy jó döntést ma arról, hogy nem ezekkel a megbánásokkal fogunk az életünk végére érni.
Szóval MOST kell tennünk ez ügyben valamit.
Előszöris szeretnünk kell magunkat, mert amíg nem szeretjük magunkat, addig nem tudjuk érezni a szeretetet ami az "utunkba akad"...
Közelebb kell kerülnünk az emberekhez, azáltal, hogy érdeklődést mutatunk az életük iránt, és meglátjuk, hogyan tudnánk őket szolgálni.
Meg kell mondanunk az embereknek, mennyire szeretjük és értékeljük őket.
Ott kell lennünk számukra. Ez azt jelenti, hogy időt adunk nekik, hogy meghallgatjuk őket, elismerjük őket, és barátságosak vagyunk velük.
Jó barátoknak kell lennünk. Ez azt jelenti, hogy időt szentelünk azoknak az embereknek, akik törődnek velünk, és akikkel törődünk.
Az adás maga kapás.
Amíg képesek vagyunk arra, hogy adjuk azt a szeretetet, ami eleve bennünk van, addig vonzzuk magunkhoz a hasonlót, sokat ebből a szeretetből, és nagyra becsüljük, amikor megkapjuk.
De ha nem ezt tesszük, standing ovation nélkül érhetünk a show végére...
Úgy érezhetjük, hogy nem számítottunk eléggé az embereknek.
Úgy érezhetjük, hogy nem szerettek minket eléggé.
Úgy érezhetjük, hogy túlságosan sok időt töltöttünk egyedül.
Úgy érezhetjük, hogy nem engedtük meg magunknak, hogy közel kerüljünk azokhoz az emberekhez akik közel vannak hozzánk életünk során.
De mindezt megváltoztathatjuk MOST azonnal...azáltal, hogy azzá a szeretetté VÁLUNK, amit látni szeretnénk az életünkben és a világban.

Tehát, kedves és különleges barátom... ne tárolj olyan megbánásokat, hogy nem volt elég szeretet az életedben... inkább tégy ez ügyben valamit most azonnal... hogy még szeretetteljesebb legyél minden egyes pillanatban - magadhoz és másokhoz.

Szeretlek.

X.

2009. május 3., vasárnap

Day 113. - Memories2.


Ez már nem Krakkó.
Ez... otthon a hullámvasúton.














És ami mindig jót tesz: levél.

Tárgy: Ha szeretjük magunkat... mások is szeretnek minket.

Affirmáció április 29.-ére, szerdára

Ha szeretem magam, bevonzom az életembe azokat, akik reflektálják azt, amit érzek magam iránt... azokat, akik szeretni fognak engem azért, aki vagyok. Nem kell keresnem a szeretetet. Ha szeretetté válok, rengeteg szeretetteljes ember lesz majd az életemben.

MILYEN SOK IDŐ az életünkből azzal telik el, hogy keressük a szeretetet?
Vágyjuk és keressük a szeretetet, ami oly gyakran kijátszik minket... amíg egy szép napon arra eszmélünk, hogy a szeretet, amit keresünk, mindig is velünk volt és van.
Az a szegény Bádogember az Ózban olyan kétségbeesetten meg akarta találni a szívét, hogy csatlakozott Dorothyhoz, és a többiekhez a sárga téglával kirakott úton, csak hogy reménykedjen, hogy egy erőtlen varázsló megadhatja neki a legkedvesebb kívánságát - csupán azért, hogy rájöjjön, hogy a nagy szíve véges végig benne magában volt.
Csak épp nem tudott róla.
Ott volt a hátsó kertjéban végig.
És így van ez velünk is... keresgélhetjük a kapcsolatokat, hogy szeretve érezzük magunkat, anélkül, hogy észrevennénk, hogy a legjelentősebb kapcsolat az önmagunkkal való kapcsolatunk. És a magunkkal való kapcsolatunk minősége az, ami determinálja az életünkben lévő kapcsolataink minőségét.
Másszóval: "Amint hiszel, úgy fog történni véled."
Már Jézus is megmondta a Bibliában, hosszú idővel a "Titok" előtt.
Tehát ha küzdünk valamiért, hogy teljessé tegyen minket, akkor az üzenet, amit az Univerzumba kiengedünk, az, hogy rászorulók vagyunk, hiányunk van, és szükségünk van erre és erre a kapcsolatra, hogy teljessé legyünk.
Így az Univerzum névértéken vesz minket, és megadja nekünk a hiány, rászorulás, vagy nem-teljesség energiáját. Rengeteg ember van odakint, aki ugyanezeken az energiaszinteken rezeg.
De, másfelől, ha hajlandók vagyunk észrevenni, hogy teljesek vagyunk, tökéletesek, és teljesen szeretjük magunkat, azokat az embereket fogjuk magunkhoz vonzani, akik ugyanezen az energiaszinten rezegnek.. más szóval: akik szintén szeretik magukat.
És jó, ha ezek az emberek vesznek körül az "intimszférádban".
Nem kell fenékhálóval halásznod a bárokban, diszkókban vagy az interneten, hogy megtaláld a tökéletes társadat.
Ez olyan személy vadászhadjárata, aki éhes a kapcsolatokra.
Ha igazán szereted magad, és felismered, hogy minden szeretet, amire csak szükséged van, már eleve benned van, akkor mások, akik ugyanezen az energián rezonálnak, fel fognak bukkani.
A kapcsolataink így is úgy is megjelennek mindenképpen... így tanul a lélek... tanítványai és tanárai vagyunk egymásnak.
De menj csak ki azzal a gondolattal a világba, hogy szükséged van arra a bizonyos kapcsolatra, vagy arra a nőre vagy férfira, hogy teljesenek érezhesd magad, és minden bizonnyal szívfájdalmat kotyvasztasz magadnak!
Szóval állítsd meg a taligádat most azonnal, ha úgy érzed, le kell vadásznod ezt vagy azt a kapcsolatot. NEM neked kell kitalálnod, hol és ki lesz az a tökéletes társ, nem kell keresned őt.
Ismerd fel, hogy gondolataiddal embereket vonzhatsz az életedbe. Igen, természetesen képes vagy rá.
Használd arra az energiádat, hogy azt az üzenetet engedd ki az Univerzumba, hogy milyen bámulatosan csodálatosan hihetetlenül nagyszerű, gyönyörű és teljes vagy. Koncentrálj arra, hogy tényleg szeresd magad.
Aztán alkoss egy definíciót ez elmédben, pontosan milyen is az a személy, aki alkalmas arra, hogy szeressen egy ilyen nagyszerű, gyönyörű és teljes lényt, amilyen Te vagy.
Légy tisztában vele az elmédben, hogy már benne vagy ebben a kapcsolatban.
Most már csak fel kell bukkannia ennek a személynek.
Látod, ha a potenciális kapcsolatok rossz oldalaira fókuszálsz, akkor ezt manifesztálod. Amire fókuszálsz, az növekszik, tágul, és az életedbe jön.
Hinned kell benne, hogy valaki olyan nagyszerű, gyönyörű és teljes lény, mint amilyen Te vagy, olyasvalakivel létezik szeretetben, aki imádja ezt a csodálatos, gyönyörű és teljes lényt, aki vagy.
És ez így van.
Kapcsolataid az életedbe jönnek...nem kell kincsvadászt játszanod... Dorothy is csak úgy megjelent, amikor a Bádogember kész volt rá, hogy megtalálja a szívét.
Veled is így történik.

Tehát, kedves, és különleges Barátom...légy Te magad az a szeretet, amit látni kívánsz a világodban... ahogyan hiszed, úgy leszen... mindig itt vagyok számodra.

Szeretlek.
X.

Day 112. - Memories








Még Krakkó.



Süti, kávé, vattacukor.













































































Salátabár.














De vajon mit mond Batman lengyelül?










Jóéjt.
Szeretlek.

2009. május 2., szombat

Day 106 - 111. * Ápr.25-máj.02.* Krakkó


























(Ez itt az első nap. Az odaút, amikor is a képen látható bűntudatos arcú fiú otthon felejtette az útlevelét, és vártuk, hogy utánunk hozzák.)



Írnom kéne Krakkóról. De túl sok minden történt ahhoz, hogy leírhatnám. Minden nap kellett volna, akkor talán beszámolhattam volna róla. De nem volt időm. Ilyen volt Krakkó. Zsúfolt, vidám, boldog, elfoglalt, napfényes, mozgalmas. Jó volt. Álomszerű. Nagyon gyorsan eltelt az az 5 nap. Tegnap délben értünk haza.
Jótanács: NE menj 18 órás buszútra. Pontosabban: Ne menj 50 percnél hosszabb buszútra.
Ez volt az egyetlen kényelmetlenség benne. De az is vicces volt azért.

Talán azért sem tudok most erről írni, mert mással van tele a fejem.
...azt hiszem, tényleg minden nap újra meg kell tanulni minden körülmények között középpontban maradni. Miért ilyen nehéz?
Tegnap még olyan vers-írhatnékom volt...de túl fáradt voltam. Mindenhez túl fáradt voltam. Fáradt voltam másokkal lenni, és fáradt voltam egyedül lenni.
Fáradt voltam feléleszteni magamban a szabadságot, és fáradt voltam a szerelemhez is. Csak egy dolog működik sajnos fáradtság esetén is: félelem a fáradtságtól. Az elfáradástól. Félelem a félelemtől. - Attól a félelemtől, amivel talán meg kéne tanulnom élni. Mert nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki a félelme ellenére is szabadon cselekszik, érez, él... - A félelemtől, ami gyermekkoromból jön, és ami azóta újra és újra feltör bennem.
A szeparáltságtól való félelem. Bár ez elég általános - emberi.

...boldog zenét hallgatok, és kimosódik az agyamból minden. Szóval beszéljenek inkább a képek.

Ez a buszonéjszakázás utáni nap, amikor is eléggé berúgtunk a fekete madonna lábainál - attól egy kicsit messzebb, egy nagyon szimpatikus kiskocsmában, Pink Floyd rajongó csapossal - 3 sörtől és 3 felestől. Én egyésfél.





















































Aztán hotelbe megérkezés.





































Krakkó főterén kávézás.





























Krakkó, séta.

























































































Kajálás az olasznál.





























































Stílusosan Open mint maffiózó italiano. E.















És Krakkó, és séta.
































És még mindig olasz: paradicsomszósz szerű izé a földön.


Viszlát.
Szeretlek.