Day 54-60.

Since days I want to write here, but there was no internet in my room. What a shame. 

And elsewhere I can't be only myself, slipping into my own dear world and writing the words of this world.

Since days I want to write, but now I don't have so many thoughts like had in the last few days. They are gone for now.

Well, there was an episode last week that I wanted to share. 

Maybe it will turn out long - compared to no thoughts. 

Last week was one of the worst weeks for me since I'm here in Denmark. 

Open, the man I loved so much, left the country.

Left my so dear life.

From his own free will - I hope so. I hope that it was not fear-driven but heart-driven. But even if it was fear-driven I couldn't do anything. I couldn't save him because it is not my job. And I couldn't do that what so ever....

And I knew it will happen.

And I was down. I tried to keep up my head. This time it went better.

Maybe I'm stronger now, maybe Gods Good Will, maybe those so dear people in my life around me. These temporary and non-temporary friends, helpers, who share the journey with me in this time-space continuity. Or maybe I just realized, that even if it would be the deep truth that he really loved me I couldn't do anything but agree to stop dancing together, because this was not what I wanted. 

And that pain caused by the question: WHY again? Why again the same shit? Why again a man, who can't commit himself, not even to his own feelings? Why again a man who can't stand by me, who can't believe in true love? Why again a bad choice? Why again this blindness of me? 

But that pain is not so bad now. And it is just the difference of my reaction. Earlier I reacted with suffer, and big pain and not understanding and great fear. Now I react with acceptance: yes. Again. And maybe it will happen some more times. Maybe it will never end. Maybe I will stay in this pattern, although I'm working on it hard to get out of this. To forget the past. To accept the shadow of the past. To accept that hole in my soul, and learn to LIVE with it. Yes, now I love that part so much. Maybe there is nothing else to do with it. 

And maybe because there is someone special around here, who reminds me so much of that feeling of true, free, real love. To that love that does not want anything. That does not care if there will be a return of it or not.  That if once arise flows over and spreads to every direction, and that does not care whom is it given to - if it's a friend or a foe, a nice person or a not-so-nice person. And it's all because there is someone around who triggers this feeling. It is such a great gift I have here.

And see, this is NOT the episode I wanted to share but now it's out.

The episode was about another special someone.

So I new that Open will step out of our dance, and I will have to continue to dance alone.

And in those bad days I tried so hard to feel good. I went to play table-tennis with some guys, and here it went: I asked a simple question and I got yelled at. I got yelled at from a very russian guy. Seems to be strong and free and special, but just a fool. Unpredictable. He yelled at me like that: "Why you have to be such a piece of shit? You are bitch sometimes. Lot of times. Why you have to do that?" I went like: "What the heck did I do for Gods Sake??!" And he just said the same thing again. So it was probably that I told something in Hungarian to Agent B., and the russian guy asked in danish what am I saying and I answered: nothing, because it was not important and because I was in a hurry to change shoes to play table tennis. And he got upset. I guesses at that time as well, that it is just his thing. That anytime I am a bitch he cares too much. He takes it on himself even if I do not intend to hurt him. So strange that for me, in my head it is very obvious and natural that I do not think any bad things about him, and that if I behave a bit more arrogant than usual, it is only because I am so tired... of something - maybe of too many people, maybe of my period, maybe of just speaking, just trying to let people understand me, and instead I'm just like a dog: barking and snarling. And than he takes it on himself. How stupid.

And at that time when he yelled at me, I was quite week because of that thing with Open, so I couldn't hold my tears and feelings. Just started to cry so he went: "Don't cry. I hate when girls cry. Be strong. Don't be stupid. You can cry when someone dies or you are abandoned or something serious happens, but don't cry now, it's nothing." And I couldn't say anything, thoughts were just running so fast in my head, that I could've told him, but than I thought he wouldn't understand anyway so I better stay quiet. And this was also a reason to cry. That I knew that the way of the heart is sharing. Sharing our truth in any circumstances. But I didn't have the strength to do that. So I just wanted to disappear but he hold me back and saying things like: Oh, come on, he left you like six times already so you shouldn't cry it's nothing serious..... It was just so bad. And than of course he still does not understand me, just has this picture about me in his head that I am so and so - and I shouldn't care.

And after it I was thinking: HOW the hell could I attract into my life a situation like this? This is how much I do not love myself? How much I do not understand and accept myself? Because I believe that the world outside of us is a mirror to the inside of us... So how the hell could I sink so low in such a low energy field? Was I so unconscious? Was it a sign? Or it's just the way he is, and nothing about me? 

He said also that I'm not fourteen anymore, I should grow up. And yes right there is the problem. Maybe I will never be able to grow up. Or better to say: to raise that little girl inside of me, who was not raised out of several reasons. And that's why I should do that. But it seems to be such a hard job.

And after this episode the night went so well!

Because I decided to feel good. To not give a damn about him, or the things he said, that accidentally touched very sensitive, very painful points in me. 

I set a firm intention that I'm gonna think only good thoughts. Thoughts that feel good. And went to cook pumpkin soup with nice friends, and there came some Hungarians right from Hungary that night, they brought pálinka, and we had just such a great time. At some point the electricity was gone from the whole house so we had to stop cooking. And so the soup was ready after midnight. 

That was the first night of something really good.

∗∗∗

All in all I feel gifted nowdays.

I remember who I am.

I remember that I MUST go this way. I MUST go on my own way - in music. 

I remember that I am the master of myself.

I remember that to say I don't know is just another way of the ego to make us feel weak. Because we do know. All answers are inside of us. Maybe we have to give time to them to come up to the surface. Maybe we just have to listen very carefully to our hearts. We have to be very quiet to hear what it is saying. But it is there. 

If we manage somehow to make ourselves feel stronger than we can feel our way. 

I feel so gifted that I can be here in this school.

I learn so much here.

And I'm really excited about what this knowledge will be useful for in the future. 

So this is one of the rare trusting moments of me now. In the last few months I was so down.

But nowdays I made up my mind: how can I take responsibility for my own happiness? What can I do for that? How can I make myself feel better? I found out that to feel better I just have to do something that I can be proud of. And there are a lot of things that I'm doing that I can be proud of. 

I feel  myself becoming better and better in singing. I feel more and more safe holding the microphone and opening my heart and being integrated with what I'm expressing. 

And I feel so-so very utterly happy about the fact that I do believe, I'm so sure about that now that I set an intention to be a singer, to be loved, to be content, to be happy, to live in abundance, and that I take steps towards it, and I do not know HOW it will be, how it will come true, how it will manifest, but I'm so sure that it will. I feel that it can't be any other way. 

They say, you set the intention, you focus only on what you want, you take the first steps and the rest is not your job. The rest is ordered and will be delivered by Universe.

∗∗∗

And now that I'm writing I feel so energetic. And I can remember the same feeling while singing. 

And I know that life is a roller coaster... And that if there is black, there must be white. And that everything is for me. Everything is for to learn. And that people with pain can live at peace of mind and acceptance - so can I. 

Goodbye.

I love you.

Day 53. YOU ARE AMAZING.

Dear gentle Reader,

I wish I could stand in front of you and say to you: you are so amazing. I love you so much for who you are. And give you a hug. I wish I could express all my appreciation to you.

Drága, kedves Olvasóm,

bárcsak ott állhatnék előtted, és a szemedbe mondhatnám: csodálatos vagy. Annyira szeretlek azért, aki vagy. És megölelhetnélek. Azt kívánom, bárcsak ki tudnám fejezni, mennyire nagyra értékellek.


Please, please go watch this video under this LINK. It's for you.
A link alatt, kérlek, kérlek nézd meg ezt a videót. Érted, Neked van itt.


I wish I could make people smile like this.

Bárcsak én is mosolyra fakaszthatnám így az embereket....

Viszlát.
Szeretlek.

Day 52.

"Love,
like truth and beauty, is concrete. Love is not fundamentally a sweet feeling; not, at heart, a matter of sentiment, attachment, or being "drawn toward." Love is active, effective, a matter of making reciprocal and mutually beneficial relation with one's friends and enemies. Love creates righteousness, or justice, here on earth. To make love ...is to make justice. As advocates and activists for justice know, loving involves struggle, resistance, risk. People working today on behalf of women, blacks, lesbians and gay men, the aging, the poor in this country and elsewhere know that making justice is not a warm, fuzzy experience. I think also that sexual lovers and good friends know that the most compelling relationships demand hard work, patience, and a willingness to endure tensions and anxiety in creating mutually empowering bonds.
For this reason loving involves commitment. We are not automatic lovers of self, others, world, or God. Love does not just happen. We are not love machines, puppets on the strings of a deity called "love." Love is a choice -- not simply, or necessarily, a rational choice, but rather a willingness to be present to others without pretense or guile.
Love is a conversion to humanity -- a willingness to participate with others in the healing of a broken world and broken lives. Love is the choice to experience life as a member of the human family, a partner in the dance of life, rather than as an alien in the world or as a deity above the world, aloof and apart from human flesh."
CARTER HEYWARD

Day 49-52. - Turn your passion into profit

Csak magamnak - így persze Neked is, mélyen tisztelt és szívből szeretett Olvasóm -
feljegyzések és egy videó:





Szóval amiben elég jó vagyok, és jobb mint egy csomó ember: szépnek, tökéletesnek látni az embereket. Pontosabban meglátni az istenit mindenkiben. Asszem, ez az, amiben jobb vagyok másoknál, ez természet-adta már-már gyengeségem, ami ezek szerint erősséggé alakítható.

Hmm-hmm.... elgondolkodtató....


....hoppá, meg abban is, hogy érzelmekről, belső/lelki életről írjak és gondolkozzam.
Ezzel együtt abban, hogy túl sokat gondolkozom.

Day 48. - már megint

...folyton csak olvasok - most épp a barátok blogjait - és folyton jut eszembe egy-s más, ami vagy megosztásra érdemes, vagy csak simán muszáj leírnom.

Most épp az jutott eszembe, hogy folyton a belső történésekről írok egy ideje, a külsőről alig.
(Talán, mert nem annyira érdekfeszítőek számomra? ...)

Szóval pénteken buli volt. 60-as évek parti. 60-as évekbeli dizájnban kellett nyomulni. Vicces volt. Én valami híres csávó híres, szexi felesége voltam. 60-as évekbeli zene ment. Úgy körülbelül három pohár bortól nagyon berúgtam. És addigra pont utolért a felfázás is, úgyhogy alig aludtam az éjjel. Bevettem az antibiotikumot, amit amúgy nem szeretek csinálni, de ezúttal megint annyira fájt, hogy kénytelen voltam. Persze így Open se sokat aludt mellettem.

Na például ez is fura, hogy szomorkás vagyok egy ideje mostanság, pedig itt van. Végre itt van.
Hogy (nem)vártam, és meg sem említettem.
Szóval Odenseben nem talált munkát, de itt Lønstrupban, ahol nyáron is, szükség volt rá, úgyhogy jött vagy 10 napot dolgozni, ami következő hónapra kipipálta volna Odenseben, de végül úgy döntött, otthagyja a sulit és hazamegy.

Hazamegy.

Nem lesz itt, még az országban sem.

Itthagy. Elmegy. Elhagy.
(Meg persze nem, nem engem hagy el, hanem megy a saját élete után, ami jó.)

Most erre mondhatnám, hogy mindegy, mert úgysem vállalja fel ezt a kapcsolatot, ami nekem nagyon fáj, de ahelyett, hogy szakítanék vele, mint egy normális ember, csak simán szeretem tovább.
Szóval mondhatnám, hogy mindegy, mert ez a kapcsolat MOST sem létezik szerinte. Bár ő ezt nem mondaná, de az ellenkezőjét se.
Hát hogy lehet így élni?
De persze itt alszik nálam. Néha nem csak aludni jön, hanem előbb is. Akkor nagy boldogan azt szoktam gondolni, mégiscsak szeret, és akar is velem lenni, nem csak aludni jön.

Másfelől meg viszont nem tudom ezt mondani.
Hiányozni fog.
Nem tudom, mi lesz.
Nem tudom, hogy kéne hozzáállnom.
Persze tudom, ő azt mondaná, ha van valaki közelebb hozzám, mint ő, és igazán tudnám szeretni, akkor miatta ne küldjem el. Az is lehet, hogy egyenesen azt mondaná, hogy akkor itten vége is a dolognak. Mert ki tudja, ő hol fog dolgozni (talán Ausztriában, talán otthon), és csak márciusban jön vissza ide. És ki tudja, én hol leszek. Mert néha úgy érzem, mennék zeneakadémiára Aalborgban, vagy Koppenhágában, vagy Aarhusban, néha meg úgy, hogy el kéne engednem ezt az egészet, hátha akkor sikerülne. De akkor meg elmennék sztyuárdessznek Svájcba, vagy mittudomén hová, utazni, Balira, Új-Zélandra, Seyshelles-szigetekre, Yamaicára, Karib-tengerre, Kubába. De ha így döntök is, előtte valami vagyonkát kellene felhalmoznom - itt. Tehát még a nyarat valószínűleg itt töltöm. Ha jelentkezek akadémiára, ha nem, valószínűleg a következő félévet is, ami a harmadik lesz. És közben úgy érzem, innen pedig tovább kéne lépni, de úgy érzem, nem tudok, még nem megy. Nem merek. Exisztenciálisan parázom. És akinek van is munkája, az se szereti...
És ha tudom, hogy jön, akkor persze mindenképp Aalborgban akarok majd lenni, mert az van legészakabbra a konzik közül. És persze szinte remény sincs rá, hogy erről beszéljek vele, mert eddig se ment. Ha menne, csak úgy menne, hogy magától. Hogy majd vagy az lesz, vagy nem. Hogyha találkoznunk kell még, akkor találkozunk, ha meg nem, akkor meg nem.

Ha meg azt szeretném, hogy olyasvalaki legyen mellettem, akivel LEHET ilyenekről beszélni, és aki mondjuk bevállalja, hogy igen, én, X.Y. egy párkapcsolatban vagyok veled, Z-vel, és meg akarom csinálni veled együtt, tovább, és mivel akarom, ezért sikerülni is fog - szóval ha ezt szeretném, akkor el kéne őt felejtenem, meg kéne mondanom, hogy vége, én egy másmilyen emberrel szeretnék kapcsolatot.
Nade arra semmi garancia nincs, hogy lesz olyan ember. Lehet, hogy életem végéig csak ilyen pasikat fogok bevonzani az életembe, akik pont úgy viselkednek velem, mint ahogy az apám tette.
Másrészt meg szeretem ezt az embert, úgy ahogy van. Szeretem a maszkjait, a barátait, azt, hogy milyen jó ember, jó szíve van, őszinte, talpraesett, vicces, szorgalmas, easy-going - de ez mind semmi. A lényegét szeretem, azt, amit akkor látok, ha a szemébe nézek, és azt, amit akkor érzek, mikor nem is nézem, csak érzem. Azt a részt, ami olyan gyönyörű, igaz, és isteni.
Szóval így, hogy szeretem ezt az embert, hogy mondhatnék mást?

Akkor is, ha nekem ez fáj?

Hát ez az....


***

És már megint miért írom le ezt az egészet?
Mert félek.
Ahelyett, hogy hálás lennék, és örülnék annak, ami most van.

***


Na akkor most szilárdan elhatározom, hogy
vidám leszek, szeretetteljes, bizakodó, szabad, igaz és elengedő.


Viszlát.

Szeretlek.

Day 48. - és még

Nem mondom, hogy ez aztán hűha, de azért elgondolkodtató...

Day 48. - továbbá...

Továbbá mostanában pszichológiával foglalkozó szájtokat olvasgatok, és meglepő dolgokat tudok meg.

Közbevetés, hogy úgy körülbelül két hete beszélgettem egy barátommal párkapcsolatról, s miegyébről, amely beszélgetés során ő azt mondta, vannak emberek, akiknek nagyon fontos, hogy a párkapcsolatuk jól működjön, és legyen, és ez a további életük alapja, és vannak olyanok, mint például én (megjegyzem, egy férfi barátról van szó), akik teljesen immunisak az ilyesmire, és egyáltalán nem számít nekik, hogy a párkapcsolatukban éppen mi történik.
Na most mivel én így működöm, majdnemhogy elképzelni se tudom, hogy működhet ez amúgy is.

Szóval ma meg azt olvasom, hogy

A szerelem kutatása is nagyon érdekes egyezéseket mutat:

"Freedman vizsgálatában a házasságon belüli szerelem volt az, ami 100000 amerikai szerint a legszorosabb kapcsolatban áll a boldogsággal, tehát igencsak erre koncentrál a nyugati kultúra.

Jankowiak és Fischer pedig azt találta (miután összegyűjtött a világ majdnem összes ismert kultúrájáról írásokat és áttanulmányozta ezeket az szerelemre utaló érzések leírásainak alapján), hogy a 166 kultúra közül 147 (88.5%) leírta a szenvedélyes szerelem legalább egy olyan esetét, amely megfelelt a kritériumaiknak. Ez azt hiszem egy megdöbbentő egyezés."

Szóval most már nem csodálkozom olyan nagyon azon, hogy nekem az életnek ezen területe a legfontosabb, legalapvetőbb.
Méghozzá szenvedélyesen fontos...
Ez is kérdés volt bennem korábban, hogy kell-e ezt megváltoztatni, vagy egyszerűen csak el kell fogadni, és ehhez kell tartanom magam ezentúl...
Még mindig nem tudom.
Mert ha ez csak egy szokás, egy hozzáállás-beli, gondolkodásmód-beli szokás, akkor lehet, és valószínűleg kell is változtatni.
De ha ez az utam? Ha olyan nagyon vágyom erre? Azt mondják, a vágyaink vezetnek bennünket az utunkon. Hogy nem véletlenül vannak.
Egyes pszichiáterek meg azt mondanák erre, hogy egyes vágyainknak éppen hogy nem kell kielégülni, hanem el kell szakadni tőlük ahhoz, hogy meggyógyuljunk...

Lehet, hogy az a kulcs-kérdés itt, hogy
igen, ezt a "lyukat", érzelmi űrt, szeretet-szükséget soha senki és semmi nem fogja tudni betölteni, el kell fogadnom ezt és enélkül kell élnem.

Másfelől az az állandó törekvés, hogy szeressem magam, nem ebből fakad-e?


***

Na tessék, jól össze vagyok keveredve. Lehet, hogy tényleg kéne valami segítő...


***

Viszlát.

Szeretlek.

Day 48.

A minap volt egy álmom arról, hogy újjászülettem, végre találkoztam a tiszta, eredeti önmagammal.
Tegnap ellenben elég rossz napom volt.
I was cought up in my own misery. - Csak mert angolul jobban ki tudom fejezni, hogy beleragadtam a saját szenvedésembe.
Elemeztem magam, és a gyerekkorom, azért, mert most úgy érzem, nem tudom, merre tovább, miért vagyok itt, miért nem ott, hová menekülök, menekülés-e ez egyáltalán, és hogy most akkor kezdjek-e egy teljesen új életet itt, távol mindentől, ami az otthonom volt, és amit sosem szerettem otthonomként, ami otthon volt, de oly sok sebet és rosszat hordoz, amit purgálnom kell most magamban, és amitől - ezt gondolom - nem megy az életem, úgy ahogy kéne...
És talán a csodatévő keresztanyám, akit Hamupipőke óta ismerünk, és mindig is vágytam rá, hogy legyen egy ilyen csodatévő keresztanyám, aki segít, és hintót varázsol a tökből, kocsist az egerekből, és aki végül találkozik a herceggel, aki aztán csak a hűlt helyét találja, pontosabban az üvegcipellőjét, és annyira kell neki a hölgy, hogy megkeresteti, utána megy, és semmi de semmi el nem térítheti attól, hogy ráleljen szíve hölgyére, és boldogok legyenek életük végéig, bőségben és királyi méltóságban élve.
Szóval hogy a csodatévő keresztanyám, saját gondolataim miatt talán tényleg az: a varázsige, amit rám szórt egyszer: hogy fél, hogy nem fog úgy alakulni az életem, ahogy kellene - talán tényleg hatásos. Vagy csak látta az igazság egy szeletkéjét.
Mert annyiban jó az életem, hogy szabad vagyok. Nem teljesen, de sokkal szabadabb, mint azok az emberek, akik a környezetem voltak ott, ahonnan jövök.
És azon keseregtem, hogy ha ugyebár a család és a környezet 0-6 éves korunkig annyira meghatározza az életünket és a személyiségünket, hogy az akkor eldől, és hogy aki valamiben szegény volt akkor, az abban még szegényebb lesz felnőttként, as aki valamiben gazdag volt akkor, az abban még gazdagabb lesz felnőttkén - hát hogy fogok én ebből kikecmeregni. Írtam is egy levelet egy pszichológus ismerősömnek, mondván, hogy ezzel nincs hová fordulnom itt Dániában, ahol vagyok, de hogy úgy érzem, segítségre van szükségem, nem tudom pontosan, mire, milyen típusúra, de hogy egyedül ezzel nem jutok előbbre, az biztos - vagy legalábbis tegnap így éreztem. Kétségbe voltam esve amiatt, hogy ennyi idős vagyok, és nincs olyan "rendes életem", amit nálam idősebb felnőttek annak hívnak, hogy képtelen vagyok olyan férfit választani páromul, aki teljesen felvállalná a kapcsolatot, aki kitartana mellettem. Hogy mindig "véletlen" olyan férfit választok, aki van is meg nincs is, ettől aztán beteg leszek, mert fáj, és mert a fájdalmat ugye az ember a leggyengébb részébe gyűjti, ami aztán megbetegszik. Ez alapján a leggyengébb szervem a húgyhólyagom, ami pedig az ürítés, elengedés szerve, vagyis a leggyengébb láncszem bennem az elengedés. De egyelőre ezt hiába tudom, nem tudom, hogyan kell másképp csinálni a dolgokat, mint ahogy eddig. Nem tudom, hogyan kell elengedni. Már próbáltam százféle módon, mégis újra megbetegedtem...Nem beszélve arról, hogy mikor ezek így feljönnek, vagy valami egyéb lelki galiba, akkor mindig meg akarok halni, ki akarok szállni. Ja a hólyagprobléma is pont ezt jelenti: folyton pisilnie kell az embernek olyankor, és ha "ki kell mennem", az azt jelenti, nem akarok itt lenni, - ki akarok menni az életemből......Szóval ez az egész egyfelől egy nagy rakás kakinak néz ki, amiben ülök, és ki se látok belőle.

Másfelől ma arra kezdtem rájönni, amikor felébredtem, hogy tulajdonképpen képes vagyok különböző tudatállapotokban mozogni. És amikor egy másik tudatomba mozgok/helyezkedek, akkor meglátom, hogy ez csak arról szól, hogy túlságosan a saját bajommal vagyok elfoglalva, de ha kinézek magamból, ha hajlandó vagyok szeretettel fordulni a világ és önmagam felé, akkor sokkal jobban érzem magam. És akkor a dolgok is hajlamosak jobban menni. Persze ez nem csodát jelent, csak kicsi apró változásokat. Például jobban énekelek, szeretetteljesebb élményekben van részem adott napon, ilyesmik.
Azt gondoltam ma, hogy ha ez a bizonyos másik tudatállapotom ennyit jelent, ha ennyivel sokkal jobb érzés benne tartózkodni, miért nem teszem folyton ezt?
Sokszor azért, mert attól félek, mit fognak szólni mások?

Igazából csak normális szeretnék lenni.
Teljesen normális ember.

Előzőek két kérdést sugallnak:
Egy. Ha abban a másik tudatállapotban vagyok, ami mindent elfogad úgy, ahogy van, és ugye szeretem is magam akkor, meg másokat is - ettől még az életem nem oldódik meg.
Vagy mégis?
Kettő: érdemes-e, vagy lehetek-e valaha normális ember? Vagy pont attól leszek az, ah elfogadom, hogy nem vagyok az?

***

Jó lenne megváltozni, nem gondolkodni ennyit, és nem kérdezni ennyit, csak élni az életem. Jól érezni magam. Nem pedig rosszul, a gondolkodás miatt, ami ugye a tett halála.
Vagy elfogadni, hogy ilyen vagyok, vagy csak olyanokra gondolni, amiktől jól érzem magam.

Az a gyanúm, asok kérdezés is a limitáló karakterem része.
Ez pedig nem fog elmenni.
Szeretnem kell és meg kell tanulnom együtt élni vele.

Tehát akkor a sok kérdés és a sok "nemtudom", mind csak maszk.
A "nemtudom" az egó egyik módszere arra, hogy uraljon, és korlátozzon.
Valójában tudom.

Na, ehhez kellene csöndben maradni.
És mindezzel együtt szeretni magam.
És elengedni...mindenféléket...


De legalább türelmes vagyok magamhoz - ha ennyi időt szánok magamnak írni, és végiggondolni, nem törődve azzal, hogy az igen tisztelt Olvasó esetleg még az életét is elunja, míg olvas...
Persze törődök vele...

Köszönöm, ahogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

Day 46-47.

...csak annyi, hogy milyen igaza van.
Mert én is elmenekültem...

Day 45. - Álomnapló

...valami történik.
Valami jó.

Furcsa álmom volt ma reggel.

Nyolckor csörgött a vekker, de aztán visszaaludtam. Elaludtam. Elaludtam a reggeli gyűlést, és a reggeli órám első 15 percét. Ezért kár, de megérte.
(Kár minden egyes elvesztegetett percért...bár az alvás szükséges...)
Szóval megérte, mert pont amíg épp "elaludtam a reggelt", addig álmodtam.

Azt hallottam, és jómagam így is gondolom, hogy a tudatalattink az álmainkon keresztül üzen nekünk. Továbbá az álmaink minden egyes szereplője mi vagyunk, vagyis önmagunk egy aspektusa.
Aztán vannak álmoskönyvek meg pszichológusok, akik tudnak álmot fejteni, akik ismerik az archetipikus szimbólumokat.
És vannak, akik azt mondják - és jómagam is így gondolom -, hogy mindenki magának tudja a legjobban megfejteni a saját álmait. Mert bár vannak talán egyetemes archetipikus szimbólumok, amik talán minden embernél hasonlót jelentenek, de a saját jelképrendszeredet csak te ismerheted. Te, és senki más. Te élsz magaddal napi 24 órában, ha szerencséd van, tényleg ismered is magad, és tudod, mi mit jelent számodra.
És azt is hallottam, sokszor nem is olyan fontos megfejteni az álom minden egyes szimbólumát, elég csak a leglényegesebb, legemlékezetesebb dolgokra emlékezni belőle, és a legfontosabb, hogy mit érzel az álom után. Az álommal kapcsolatban, vagy hogy maga az álom milyen érzés volt. Milyen érzést éreztél, miközben azt álmodtad, amit. Na, azt az érzést üzeni neked a tudatalattid. (Az az érzés, aminek esetleg nem vagy tudatában. Vagyis ami a tudatod alatt van.)

Szóval az álom.
Mondom, maga az álom nagyon fura volt, de rettenetjó érzést hagyott bennem.
Azt álmodtam, hogy gyerekem született. Magát a terhességet nem álmodtam meg, sem pedig magát a szülést. Egyszer csak ott volt. Tudtam, hogy az én gyerekem és Opené. De tudtam, hogy rá nem számíthatok. Ot volt ő is az álomban egy darabig, szóval valójában mellettem volt, de tudtam, hogy nem bízhatom benne hosszútávon. Aztán volt ott egy másik férfi. A nevét most nem írom le, elég, hogy én tudom, ki az. Egy másik férfi, aki szintén fiatalabb nálam, de az egyik legponosabb, legtalpraesettebb, leginkább "rendben levő" ember, akit ma ismerek. Mármint szerintem nagyon rendben van. Legalábbis az élevezetése szempontjából. És ebből következtetek, hogy az érzelmeivel sincs túl sok problémája. Na lényeg, hogy a való életben ez a pasi valószínűleg soha nem jönne hozzám magától, ebben az álomban meg egyszerűen csak odaült mellém, és a lábamat keresztbe rakta az ő lábán, én pedig megöleltem, és nagyon jó volt. Biztonságos volt, egyenes volt, őszinte volt. Tudtam, hogy végre elkezdte látni, ki vagyok valójában. Azt kérdeztem tőle: Hogyan fogom én ezt az Opennek megmondani. Erre azt felelte: Az a te dolgod. Ha megmondtad neki, vagy ha tényleg úgy gondolod, idejössz és megölelsz, és akkor tudni fogom, hogy mi van. (Ez alatt az álmomban mindketten azt értettük, hogy "akkor szeretni foglak, és felvállalom az érzéseimet, a kapcsolatot, és azt. hogy te mellettem vagy.) A gyerek közben ott volt a szobában. Egy kicsi, de fényes szoba volt ez, nagy ablakokkal, sok természetes fénnyel. Aztán elindultam a szobából lefelé egy csigalépcsőn. Akkor tudtam, hogy egy hotel belsejében vagyok. A csigalépcsőn is minden teljesen világos volt. Ez nem egy szűk csigalépcső volt, hanem egy egészen széles, alacsony fokokkal ellátott lépcső. Volt egy rész, ahol nemis voltak fokok, csak lejtő. Ahol a lejtő volt, ott beton volt, és teljesen olyan érzése volt az embernek, hogy az utcán van a szabad ég alatt, a fények is, a hőmérséklet is, minden teljesen olyan volt, mégis tudtam, hogy egy épület belsejében vagyok. Ezután lefelé következett a lépcsőnek egy olyan szakasza, ahol vigyázni kellett, le ne essen az ember, és a szélén kellett egyensúlyozni, figyelve, hogy hová lépünk. Na és akkor leértem, és tudtam, hogy most elegyek valahová. Aztán egyszercsak megint ott voltam a hotel előtt, felmentem ugyanazon az úton, ahol lejöttem. Bementem a szobába. Open még midnig ott volt, és a gyerek is. Először azt mondtam: jöttem összeszedni a cuccaimat, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ott a gyerek, és odamentem hozzá, és a szemébe néztem, és...na az hihetetlen érzés volt. Majdnem teljesen ismeretlen érzés számomra. Soha nem értettem, az emberek, miért őrülnek meg hirtelen, ha egy bénit látnak, és kezdenek el vinnyogva gagyogni neki. No, az álomban én is pont ezt tettem. Elnyújtva, magas hangon, tiszta szívből, kitörő örömmel és elképzelhetetlen szeretettel modnogattam neki, hogy sziiiijjjaaaaaaaa, hát sziiijjaaaaa, itt az én édes-édes kis babám. Meg ilyenek. Ez most leírva elég hülyének tűnhet, de az álmomban teljesen hiteles volt, és hallatlanul jó érzés. És tényleg nem is emlékszem, hogy valah éreztem volna ilyesmit életemben. Ilyen teljesen őszinte, színtiszta, kontrollálatlan örömöt. És akkor tudtam, hogy ez a gyerek az enyém, és velem is lesz mindig, és ez jó, és nem érdekel semmi más. Openről az volt az érzésem közben, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál és mit nem, de nagyon szeretem, és elengedem, és felfogom az ő szabadságát és az egyéni útját. És tudtam közben, hogy szeret, és hogy ezért nem fogja megszakítani velem a kapcsolatot. Ahhoz a másik férfihez nem mentem vissza. Fogtam a gyereket, és hallatlan örömmel újra lementem vele, meg a cuccaimmal. Minden tele volt fehér fénnyel. Aztán megint szünet és megint ott voltam az ajtó előtt. Az emberek az ajtónál nem akartak beengedni, mert már nem volt belépőkártyám. Mondtam nekik, hogy én már nem lakom itt, de még vissza kell mennem rgy-két cuccomért, és igen, régen itt laktam. És akkor nagyon kedvesek és nagyon megértőek lettek, és beengedtek. Aztán fölegyensúlyoztam, a lejtős részen futni kezdtem, aztán amikor a lépcsőkhöz értem, akkor megint sétáltam. Az a másik férfi megint ott volt. Örültem neki. Megint biztonságot éreztem, mert ott van. Tudtam, hogy bármikor számíthatok rá. Nagyon kedves volt velem ő is. Éreztem, hogy ő szeretne velem lenni, és tudtam, hogy ez sose fog megváltozni, de én is és ő is, éltük tovább a magunk életét. De valahogy a szívemben magammal vittem őt. Ott volt. Lefelé egynsúlyoztam a cuccaimmal. Tudtam, hogy ide bármikor visszajöhetek, de most kiköltözöm, és ez felszabadító érzés volt, de nem tudtam hová megyek, de erre nem is gondoltam akkor. Egyáltalán semmire sem gondoltam, csak a jelenre. Teljesen lekötötte a figyelmemet az egyensúlyozás lefelé, és a férfi, aki ott volt velem. És azt hiszem, pár barátja is ott volt, és ők is nagyon kedvesek és szeretetteljesek voltak velem.
Azt hiszem, itt ért véget.

Az érzés, ami bennem maradt az álom után, nagyon pozitív és biztonságos.
Tudom, hogy ma éjjel újra megszülettem.
Ma éjjel ugyanis midnenféle projektálástól és játszmázástól mentesen el tudtam végre mondani Opennek mindent, ami bennem volt. Őszintén, köntörfalazás nélkül. Felnőttből felnőttbe beszélve. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan, szívből. Utána olyan gyógyultnak éreztem magam. Aztán volt ez az álom, amivel a tudatalattim azt üzente, hogy tényleg újra megszülettem. Opennek köze volt hozzá, segített nekem ebben. És ott voltam én, mint újszülött, hallatlanul, nem-földi-módon gyönyörű, elragadó, és szívet megindító. Mosolygós, nyugodt kisbaba. És magamhoz öleltem magam, és úgy örültem, mint még soha azelőtt.
A férfikarakterek is mind én voltam. Az a bennem lévő férfikarakter, aki Openre hasonlít, végre el van fogadva, ismerem a természetét, és elengedem szeretettel, tudva, hogy ő is szeret. És végre-végre megérkezett az a férfikarakter, akit az életemben szeretnék tudni: a biztonságos, egyenes, kiegyensúlyozott, őszinte. Hangsúlyozom, ezek mind bennem vannak. Ami nem jó, hogy szét vannak választva. Ez nekem nem tetszik. Egyben szeretném őket látni. És az is van, hogy mindkettőt elengedtem, magam vagyok, magammal, bodogan. És végre elkezdtem látni, tudni, ki vagyok valójában.
Szóval személyiségfejlődés van: megtaláltam önmagam biztonságos, egyenes, talpraesett, pontos férfias oldalát. De még nem vagyok vele. Magammal vagyok.
Ezt speciel nem tudom, mit jelent potosan, vagy kell-e neki jelentést tulajdonítani.
A hotel valószínűleg az, ahogyan az életemben, a belső életszínteremen járkálok. Úgy látszik, tényleg nem tudom, merre megyek, de legalább magamat végre magamhoz öleltem, és végülis, ha az ember csak a jelenre koncentrál az sose rossz.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

Day 44. - Identitás, szabadság, forradalom

Az alábbi gondolatmenet válasz erre a cikkre: klikk ide , amit a fékbúkon találtam, kedves ismerősöm, Jávor Hasilégzés Bence tálalásában.

Szóval hogy hiányzik ebből a mai fiatalságból a tenni akarás. És nem is látszik semmilyen irány, ami felé ki akarnánk (26 lévén: akarnátok) törni. 

Hogy minden új megszűnik újnak leni, mert túl gyors az információáramlás. 

Hogy a lefitymáló "ciki vagy"-nézés még él, de minek. 

És hogy az okos, szemét és cinikus idézőjel, amibe az egész világot bele tudjuk ma tenni, megöli a nyíltszívű lelkesedést és az őszinteséget, ami kultúrális forradalmat indíthatna.

Úgy tűnik, semmi esélyünk egy újabb kultúrális forradalomra. Minden fel van fedezve, minden ki van találva.

Hát kérem szépen, ezért írtam egyszer korábban, hogy nagy bajok vannak itt az identitással.

És ezért jutott eszembe megint. 

Hogy lenne bennetek tenni akarás, forradalom, újítás, amikor azt sem tudjátok, kik vagytok, honnan jöttök, és hová mentek. Nem tudjátok.

Amíg a hatvanas években volt a Beatles, a gombahaj, a hippik, a drogok, a tudattágítás,a pszichedelikus tapasztalatok, atombomba, vietnami háború, a fal Berlinben, az első antibébi tabletták, Nelson Mandela börtönbe került, Martin Luther King békés útja az afro-amerikaiak jogai felé, letettük Armstrong lábát és vele az emberiségét a Holdra. Vagyis valószínűleg a munkásosztályba születtél, ha pedig nem, akkor abba az osztályba, ami munkásosztály akart lenni. Választhattál hogy hippi leszel, vagy elmész Vietnamba. Válazthattál, hogy gomba hajat hordasz, vagy maradsz a hippik természetességénél és a virágoknál. 

Szóval nem volt olyan sok a választási lehetőség.

Nem volt olyan sok, mint ma.

Ma mindent lehet. Millió csoport tagja lehetsz. Magyarországon megnézheted az interneten, hogy Japánban mi a divat - keresel egy cimborát és máris lehet menni az utcára visual keit nyomatni. A többi ezer lehetőséget nem sorolnám fel.

Személy szerint én azt hiszem, hogy túl nagy a mű-szabadság, túl kevés az igazi. A túl sok mű-szabadsággal nem tudunk mit kezdeni - elhisszük, hogy igazi, aztán persze sehová sem jutunk, mert nem az.

Legyél vidám, boldog, sikeres. Kötelező boldognak lenni. Kötelező azt választani, amitől boldog leszel. Csak bírd megtalálni a végtelen lehetőségek között.

Persze, hogy hiányzik a tenni akarás. Persze, hogy nincs forradalom, mert a mű-szabadságban hova forrongjunk? Hiszen elhittük, hogy mindent lehet. (Csak azt nem, amit mondjuk a törvény tilt...) 

Persze, hogy nem akarunk semmit sem csinálni, mert a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom mindent a fenekünk alá tesz.

Betömik a szánkat, a szemünket, az orrunkat, a fülünket, és a segglyukunkat reklámokkal, fogyasztással, számlákkal, kölcsönökkel és félelemmel.

Miért?

Hogy van-e esély újabb kultúrális forradalomra, én nem tudom megmondani.

Azt tudom, hogy sose lehet tudni. 

És úgy sejtem, azért valami mégiscsak kialakulóban van.

A tudat forradalma.

Hogy mennyire lesz hirtelen forradalom, nem tudom. Lehet, hogy nem hirtelen lesz, hanem lassú folyamat. 

Hogy hoze új divathullámot, nem tudom. De az a tudatosságnak nem is olyan fontos.

Mi az, hogy tudatosság, és mi az, hogy a tudat forradalma? Miről beszélek én itt?

Nem tudom. 

Nem hiszem, hogy van ember, aki hitelesen tudna arról beszámolni, mi az, hogy tudat.

Én azt mondanám, eszmélet, ébredés.

A világra.

A világ egy új látásmódjára. Olyan új módon látni a világot, ahogy eddig nem.

Miért is ne lenne ez lehetséges?

Jómagam a kopernikuszi fordulat megismétlődését vélem látni, érezni a világban, eggyel magasabban. (Szerintem a tudatosság és a gondolkodás fejlődése spirális: körbe körbe megyünk, csakhogy közben egyre magasabbra is. Kilyukadunk ugynazokra a felismerésekre, csak tisztábban, jobban látjuk, értjük őket, és nem mellesleg: szintetikusak. Mármint szintézist tartalmaznak, egy új dimenziót. Akkor rájövünk, hogy nem fehér (tézis) és nem fekete (antitézis), és nem is mindkettő, hanem annál valami több, más. Ha megpillantjuk az adott igazságunkat fentebbről, rájövünk )

Ezek jutottak eszembe a fent említett cikkről...

Viszlát.

Szeretlek.

Day 40.

Mr. B. told me few days ago:

- Love is always there. You see when you come together with someone it is an act of your mind that you start to focus only on the good things in that other person. So it can be with a breakup. Just start to focus on the bad things in that person, and soon you'll find another person whom you can give the same feeling of romantic love because you'll focus on the good things in him. You can love anyone else. Anyone else. So love is always in you, with you. And you can controll the romantic feelings.

Just today I see how right he was.
I feel love. Yes, it is with me. Without an external "object".
It is just here.
And if there's no particular person "outside" whom I could give it - I justgive it to myself.
But of course and thank God there are lot of people "out there"...

Day 38.-Deeper and deeper down

...down on the stairway leading to my underworld - leading to wisdom.

Today I received a book written by a famous hungarian psychiatrist. I opened the book just wherever and the first sentence I saw was:

The definition of love is that love does not call for anything, love does not want anything.

I read a little before this sentence. He wrote: most people are frightened if they hear anyone telling them: I love you. It is because in most cases if people say this, they say it because they want something. Not because they want to give, but because they want to receive something. It happens when there is some kind of hunger in the family. For example the father is hungry for sex/love/ability of giving/anything, and than the child does not know if he/she is loved or someone wants something from them. - We are not tought to love ourselves.
If love and eagerness/thirst are mixed together it is near to insanity.

I say, that what people want to receive is mostly nothing else but love. (and attention and respect.)
And it is because people can't love themselves enough. If they would be totally satisfied with themselves, if they could love, appreciate and respect themselves enough they would not ask for love, attention and respect.
That people can't love themselves enough has many reasons. (parents, society, etc.)

We are not tought - not all of us - to love ourselves foremost and first of all.

If the father in that family would love himself he would not be hungry for love. (If he would've received all phisically and emotionally necessary love/touch/care he would've known better how to love himself, he would've known he would've been okay.) If he would not be hungry for something, he could give/act real love.
No one tells us in the beginning of our life that we are welcome in this world as a perfect, divine and free being. - Maybe we wouldn't understand.
No one tells or shows us in our childhood how to love ourselves. - Maybe we all are here to learn that by ourselves...

I'm writing down all this because today I got a deep and shocking insight into myself.
I saw that I lied to people in the most sacred thing of my life.
I felt so big pain, so ashamed, and felt so big guilt and regret, that I was shaking and shivering, crying.
I saw that a lot of imes when I said to someone that I loved them it was because I wanted them to love me, not because I really truly loved them.
More horrible was the revelation that all my personality was based on this: to receive love from people. (Because of how I was conditioned by life, circumstances, parents, family in my childhood.) Well, that is very bad... But I must take responsibility for it now.

And few minutes later I saw that it was alright.
It was alright because I did love those people - many times and as I could. I did my best. It was impossible to do better at that time and place. Because I was in the place of disfunction, pain and fear. I was not awake. So how could I have been functioning well?
But many times when I went to that place in my heart where love dwells and poured real love onto myself - at that time I really loved those people.
I see how I suffer. I know why was it so hard to really love myself and others.
I do forgave myself my mistakes.
All what I tried was to love.
And I am human. I fail sometimes.
But as I am, all we are here to learn to love and this triggers so big appreciation in me. Towards myself and others.
And I forgive myself also because the need for love is very human, very natural feeling. It is a drive. This is the drive that drives us through a lifetime.
But there is the knowing that I can love myself, fill up the vessel and when it is overflowing, than give to others - without any expectation.

So today afternoon was an awakening.
And beautiful and horrible at the same time is that one never knows how many times one has to repeat the awakening.
Maybe it is something I have to relearn day by day, until that day when I get used to the new way of existing: awakened to real love.

Few hours before this particular awakening there was a forerunner of this event.
I went into a mall and suddenly I spotted certain objects and people, faces, acts in the shop and started to feel love towards them - yes, even towards the objects in the shop.
I saw how much love is around me.
And also when the revelation happened
I felt the same. Even stronger.
I still cried but it was not bad for me.
I felt very great gratitude

for how much love is around me.
These people here who share the journey with me.
These buildings that give me home.
And particulary that man I love: he is just such a great teacher. Offering me the opportunity of learning.
The best opportunity to change!
To change my habits.
To choose NOW to go another way than how I used to - even if all of my cells wanted to go the usual way because I do it for so long time. NOW I can chose to go the other way.
To feel
instead of sadness, powerlessness, hopelessness, limitation and depression
and
instead of anger, rage, pain, fear
and
instead of "wisdom", "wanting-to-be-even-better", "loving-even-more"

OR
better to say on top af all the above mentioned

non-thinking.

silence.

acceptance and peace.

Just rooting in myself.

Nothing more.

I'm free for now.


...there is a saying: that one who doubts their loving is the one who loves most.
Because I can always, always love cleaner.
I can always make your life easier and more full of light. As if I was not there.


So special and beautiful gentle Reader, my Friend,

I love you even more than yesterday.
I love you more than ever befor.
I love you out of freedom.

And same way onto myself I do.

Thank you so much for the opportunity of sharing.
Thank you so much for being here.

You I love.

Still out of time

First time in my life

now

I realized

very clearly

it is not peoples fault that they do not know whom they are speaking to when they speak to me
it is not peoples falut that they do not know whom they are listening to when listening to me
it is not peoples fault that they do not know whom they are hugging when they hug me
it is not peoples fault that they do not know whom they are touching when they touch me
it is not peoples fault that they do not know who is touching them when I touch them

it is not peoples fault that they do not see

who I really am.

(Except that few very wise ones...)

It is all mine.

I hide.

Maybe it is allright like this.

I love you.

I love you so much!

Out of time

If I would not be afraid I would...

I saw a very empowering video today. The title was Discover why you are here.
There was a short little game in it.

People had to find a partner, each of them, and than one after another to share with each other with closed eyes, concentrating to the heart the next sentence: If I would not be afraid I would...
The listener had to give full, undivided attention to the speaker and vice versa. The speaker had to listen openly to the heart and speak uncensored from the heart.

I tried to do with them.
I cried so much...
While thinking the thoughts that came from my heart saying:
If I would not be afraid I would...

- express myself uncensored: I would let people know how much I appreciate, how much I love them, how beautiful, gorgeous and great they are, I would hug and kiss them every day
- always express what I need, I would always say to people what I need from them, I would ask for help if I need help
- I would let people know how much I love the world, I would share my appreciation with them, I would show them how beautiful the world is
- I would let people see how really fragile I am, I would let them know how much I need their love
- I would let the world see and I would just accept that partly I am still that little girl who I was when my father left me, and I would let people see how loveable and wonderful and undescribably shining and unique and beautiful soul that little girl is - although she is standing in line for love, she prays, she begs, she waits so much to be loved forever and unconditionally, she begs for freedom and safety which is unconditional love, she begs to not be left alone - never again
- I would sincerely tell to that one man I love how much I love him and how important he is for me and how much affection I feel for him, and I truly want him to be free, I want both of us to be free, but to be united in love; I would ask him to stay with me through this lifetime, I would tell him he can trust me, and that I am willing to trust him, I would ask him to share with me if he sees a possibility for to be parts of each others lives
- first I would travel to Bali to meet Nóri, and than I would travel the world and I would write down everything, and I would ask Nóri to come with me and she would make the photos and me the writing and we could release a book about our adventures, and if she wouldn't come with me I would find someone who would come travel and take photos with me, someone who would take the risk to just start the journey without thinking about money or future or anything, just to be in the present moment
- I would go to London and search for a record release company and let them release my songs
- I would go and meet and talk to all the big famous and rich people and write about them, I would ask them to give me money because they have a lot and I don't have any so they can help me
- I would go to London, find Jay Kay and be friends with him and ask him to go for a ride (or more) in his prescious Lambos which I love so much, I would ask him to remake the engin in one of them to make it go with bio-mass or water or whatever, and I would write about that too
- I would make a stand-up comedy
- I would learn to be an actress
- I would write books, articles, fairy tales, poems, I would act in Hollywood films and in my own videos to my songs
- I would be popular
- I would be famous
- I would be rich
- I would believe in myself, I would believe that I can do all of this, that I have the power, the time and the creative strength and energy to do all this
- I would be much more sicere to the world, I would not hide my strength, my craziness, my whackyness, my weakness, my sadness and my joy, my dependence on people
- I would just enjoy the present moment and I would not worry myself into depression about my future
- I would just be in the here-and-now and expressively love the people I share it with
- I would rise to the sky like the shiniest star so that I would be visible from everywhere
- I would accept that I am dependent on a good, lasting, safe, afectionate romantic relationship
- I would let the world see how much I want to share my life with them, and how much I really-really wish to share all what is happening to me with one special person
- I would draw and paint more

***

See, I really-really love and appreciate you my gentle Reader.
I wish I would be there or you would be here so I could give you a warm hug, so I could share all the warmth of my heart with you.
You are so amazing. I truly know you are. You are a unique and divine individual. I know you have so much love in your heart and so great creativity in your soul.
And I believe that we are connected, we are one somehow and so if I love you I love myself. If I appreciate you I appreciate myself as well. We are all so wonderful.

So dear and eternally beautiful Friend, let me say,

I truly love you.

Day 35. - evening

Ahh, can't stop writing.
It's so good to put the things out of me.
I feel lighter.

Maybe I missed out too much time.

I had a thought that I don't want to forget that's why I write it down here.

Why since my very childhood funky is my favourite music? Why whenever I hear Jamiroquai it rings the bell: I want to do this! To make music like this. To sing and dance in all that boosting energy he has (had). (Even when he sings about bad things...)
So maybe because when I hear/see him/them, I recognize one part of myself in it, and it is a very-very nice mirror.
So maybe I should work out that exact part inside of me.
The funky, easy, careless, sexy, hapy-happy-happy, joyful, energetic type of personality.
Because now I see I have it. Because it resonates with me very much...

Just a thought.
Nothing more.
Just for me to remember.

***

Thanks for being here.
I love you.
I really-really do love you.

Day 35. - Morning at 14:00

“Today you are you, that is truer than true; there is no one alive who is youer than you, so be who you are and say what you feel because those who mind don't matter and those who matter don't mind.” Dr Seuss

I woke up.

Pain is almost totally gone.

I had a dream today.

I dreamt that I was at a dance club. It may sound funky but it's more than that.
It was a place where you could go, bring the music of your choice and you could dance to it the way you dance - basically that was the point: to express your feelings and personality through dancing - and you were always appreciated and loved for it and you always got the attention for the expression of yourself through your movements.
I was dancing as well. It felt so good. I felt beautiful.
And whenever someone brought her music (yes there were mainly girls) she could dance to it while the others were just watching openly and accepting and appreciating the dancing one and after a while you could go dance with her, always one more person at a time. So when you danced your dance, you could enjoy attention and appreciation and than one came and you could share everything that came out of you (movements, feelings), in a very personal way, just the two of you while others were giving loving attention to you. Good about this is that you dance your dance and someone gets touched by it - by the music you like and by your expressions - and the one that feels the most urge to share it with you joins you and than you know you touched a part of her soul so you dence together very safely and openly. And than after it one more person joins and than you dance the three of you, again emotionally very safely, openly, sharing everything coming out of you. And so on until everyone joins, and than you dance like super-mass. In oneness and harmony.
It's kinda' workshop for body and soul.

Wonder what that means...

Day 35. - Yes-Woman, csakazértis yes

Something went
terribly wrong.

Just the very beginning of day 35.
It is 2 o'clock in the night.

I am over a 3-4 hours attack of pain.
Now it is going away...

Something went terribly wrong.

Love: no go.
Money: no go.
Health: no go.
Carreer: no go.

I kinda' have a feeling that all is well.
Even if I am in pain.
Even if no area of my life is going well.
Somehow I feel it is for me. I feel that if I relly go to the deepest of it, if I really will have nothing, nothing at all, I will see who I am and which way to go.

Of course I am hoping for the best.
I am hoping that I do not have to break totally down to get a new start.

***

Something went terribly wrong:
I had love, I had money, I had health.
Why did I loose all of them?
(Of course all is not that bad. I'm alive. Nothing really serious is going against my health. I don't need money right now and all I need I have, but nothing more - so I don't have the money to fly home, but it is a while ahead still. I am doing the things I really love to do. And I am in love. I still can love him. He is still willing to see me. But nothing more I guess...but of course I am grateful for whatever is given to us.)

But why did the good money go, the perfect relationship go, and the perfect health go?
Is it because I resisted change?
It can easily be the reason.

So yesterday I decided: I will be a Yes Woman.
I will say yes to change.
Whatever comes.
But only if I feel it in my heart of course.

...but why did I loose all of them?
Maybe because it was not what I really wanted? I could not believe this. Everything was so beautiful.

Now it's even more beautiful.

I am a human.

***

I am a human being, not wanting any more to be better than I am because I am good as I am.
I am a human being, feeling human love to another human being.
And I do mistakes.

What is loveable about me for myself is that I really try my best. I really still want to love more and more unconditionally.
And I see that loving unconditionally is not about leaving myself.
It is not about devoting myself to others needs or my needs.
It is not about giving it all away - all what I am, all what I have. Not even to that one whom I love so much.

I try to love myself because I have faith. Because I am idealistic. Because I am like a little girl from the kindergarden with the first love...
...All love in my life is like the first love.
Not stopping adoring that other part, not stopping gazing in the beauty of another. Never stopping marvelling that other human being. Never stopping marvelling the miracle of love, the miracle of looking into the eyes of another. Believing that this love is true. Believing that it can last forever. Believing that it is only up to us. To both of us. Not circumstances. Not the "rest of the world". Only him and me. Believing that we perfectly match together.
Believing that this is not a fairy tale. Or if it is, than it is the true fairy tale of my life.
How lucky I am that I have the consciousness to look upon this beauty I create inside of me.

***

But why is the outside not going well?
Maybe it is not the right person I'm choosing?
But every time every person we choose is the right one.
So I could choose any, anybody else. I could love anybody else. I know.

Maybe first I should love myself even more?
Might be.

...where are my wings?
I can feel them.
But I can't use them.
I haven't used them since high-school. That was ten years ago...

***

BUT
besides all of this
life is beautiful.
I have great friends!
I do the things I really like to do.
Write.
Party with all nice, sincere, wonderful, loveable and loving friends.
Singing, learning music.
Travel a lot.
And it is payed.
It is payed by the school. The School of Life. The place where I receive more love than I've ever recived at any place before. Hungarian schools were so-so cold. So unfriendly, so rough and harsh. Except a few teachers who could bring love into the classes.
So maybe it is the very rihgt time and place where I am now. I receive healing. Healing from all wounds from the unloving places before.

All is good.
I realized that I must exist without him in my head. Better to say not with and not without him. I must exist without referring to him.
And just love him.

I can do this when he is not around. But when he is near than I can't forget all the worrying thoughts about: is this right so? Does he love me? Am I just sex? Am I important for him? How will I live through if he will go to another country and he will not even try to say something warming, something hopeful. He will just leave. Maybe he will think about me. But he will never call. Never write. And most of all never will say again those nice things he used to say in the beginning. Because that time is over. Now there's new time. New state of the realtionship. We are changing. I must accept that. And that the more I miss those nice things the more they won't come.
He will go after his own life. And he will not bring me with him into his life.
No matter if I would love him to be part of my life.

But maybe he is rihgt.
In that this thing between us is more worth than this.
That would be beneath this relationships dignity if we would want to just carry each other into our lives...
Just like I saw today that this relationship lives up to more than having a photo about him on my desk.
It is about much more.

At least that's how I see.

***

And
at last
besides all of that,

I am very tired of wanting.
I am very tired of wanting and working for it alone.
I am tired of not receiving the kindness, the gentleness I deserve.
I am very tired of not feeling while making love that I am something really precious. (Maybe it is just up to me...?)
I do feel it when I am alone. I used to pamper myself. To spend time on being alone and only sitting and feeling love towards myself and paying attention only to that what is amazingly wonderfully good about me. To that beautiful inner landscape. I can't even tell how beautiful it is and how good it is to be with myself. And of course loving that outer landscape too.
But I am tired of not receiving those nice things for God knows what reason that make it go...

I say yes to not wanting anything any more.

***

And last but not least:

life is beautiful,

because I love myself more and more,
and

because you read me.
Because you are here giving your precious time and attention to my thoughts.

Life is beautiful, because you are here reading me and I can tell you the message how beautiful you are my dear and precious Friend.

I don't see you. But I feel you. I know that all what I see is mirroring in your beautiful soul.
I am so lucky to be here and be able to love you.
To remind you of your own marvel!

Remember my sweet friend: you are amazingly perfect right the way you are right here and right now.

I love you.
I really do.

See you soon.

I love you so much.

Day 23-34. - Egy egész fejezet - Berlin

Tizenkét napja nem írtam.
Éltem.
Megesik.

Minden este buli volt. Minden nap suli.
Azokról nincs mit írni igazán. A bulik viccesek. A suli olyan, mint volt.
Na jó, majdnem olyan. Idén sokkal kevesebb az olyan zene-szakos, aki nem kezdő. Előző félévben sok-sok haladó volt. Volt lehetőség minőségi muzsikálásra. Most leginkább alázatot tanulok. Jól megy.
Alázatot a zene iránt és az emberek iránt. És én is átmegyek valami olyan hangszerre, amin nem tudok játszani, hogy pont egy szinten legyek a többiekkel. Közben próbálok dolgozni - mármint zenét szerkeszteni, de körülbelül azóta, hogy nem írtam, vagy még korábban - nem megy. Keményen dolgozni ebben speciel meg nem jó, mert izzadtságszagú is lesz a dolog. Legalábbis én úgy érzem. Azért most legalább nekiállhatok majd új lendülettel.
Merthogy a partiszezon ugyan nem biztos, hogy véget ért - sőt, azt gyanítom, folytatódik, de közben volt egy Berlin.

Óh, igen, Berlin.
Csodás város.
Tele nagy dolgokkal.
Ez volt az egyik alapvető benyomásom Berlinről, hogy minden olyan hatalmas nagy benne.
Nagy a Brandenburgi kapu, nagyok a terek, az utcák, a parkok, a lakóházak, nagyok az állomások, irdatlan a vonathálózat (vonat, értsd: U-Bahn, S-Bahn, villamos). Igen, nekik is van sárga villamosuk. Meg négy-öt emeletes főpályaudvaruk a város kellős közepében, és nem tűnik fel! Mert minden más is olyan nagy. A Reichstag. Annak a tetején az üvegkupola. A TV-torony - persze szintén a város közepén. A Museums Insel - az egy teljes városnegyed tele múzeumokkal. Nagy múzeumokkal. Akkorákkal, hogy ha van az embernek két hét ráérős ideje, pénze és energiája, az a két hét talán elég lenne bejárni az összes múzeumot. De ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy inkább három hét kéne.
Berlin gazdag város.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy találtam benne egy kék gumikacsát, egy majdnem teljes csomag Orbit rágógumit, és egy teljesen jó, működőképes, kártyafüggetlen, használható Nokia mobiltelefont. (Pontosabban nem én találtam, hanem az egyik grönlandi lány. Viszont minden grönlandinak kb. két mobilja van, így visszatette oda, ahol volt: az S-Bahn ülésére. Én meg mondtam, hogy ha neki biztos nem kell, nekem kéne, mert elromlott a mobilom. Telement homokkal még előző félévben, és azóta hol lehet hallani benne valamit, hol nem. Többnyire nem. Szóval nagyon ideje volt már egy újnak.)
Bár az igazat megvallva nem pont ezt kértem a Nagyfőnöktől mielőtt odautaztam. Egy zsák pénzt kértem. De végülis így is teljesen jó. Több, mint jó...
Lehet, hogy az a zsák pénz is benne rejlik az ottani élményekben. Legalábbis a gyökere. Valamilyen formában...

Próbálom rekonstruálni, melyik nap hová is mentünk. Berlinben annyi bejövő infót kap az ember, hogy hamar tele lesz a feje, és aztán nem is tudja, mit is - hol is.
A fényképek segítenek majd.

Szóval megérkezésünk délutánján olyan fáradtnak éreztem magam, mint egy háromnapos hulla. Előző héten ugyanis kicsön gyúti voltam, vagyis konyhaszolgálatos. Számomra megterhelő munka. És még indulásunk előtti nap közvetlen is, aminek a végére odabiggyesztettek egy hatalmas partit, plusz egész nap vendégek is voltak, szóval mindenki után mosogatni, takarítani, meg még partizni is - alig aludtam. A buszon is. Pedig innen tíz óra Berlin. No, lényeg a lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk a teljesen, és meglepetésszerűen orosz ajkú Hotel Stuttgarter Eckbe, ahol pirinyó szobákba zsúfoltan aludtunk (volna). Jól jellemzi a méretet, hogy a fürdőszoba akkora volt, mint egy régi vágású lift, vagy talán még annál is kisebb. (Az a régivágású lift, ami a budapesti 19. századeleji gangos házakban furikázik le-fel. Amiben két ember fér el kényelmesen, négy kényelmetlenül.) Vagyis például "törölni" nem lehetett anélkül, hogy az ember be ne verdeste volna a könyökét az ajtóba. Zuhanyozni meg anélkül, hogy az ember hátmosás vagy törölközés közben ne kopácsolt volna a zuhanyfülke plexi falán.
Mindezeken felülemelkedve álomra hajtottam volna fáradt fejem, ha nem rontanak be a lett-orosz fiúkák, és nem ugrálnak az ágyamon, meg rajtam. Kitenni őket lehetetlenség volt, komolyan beszélni sem lehetett velük, mivel már akkor részegek voltak úgy este tíz körül. És ez így ment egész hajnalig. Nekem meg egész éjjel fájt a hasam... és irdatlan mérges voltam rájuk...
Másnap reggel viszont kelni kellett. Várt Berlin.
Egyébként nagyon sok helyen teljesen olyan érzésem volt, mintha Budapesten sétáltam volna. Olyan hasonlóak az utcák, a fordulók, a házak, a parkok elrendezése...
Szóval első nap öt órányi séta. Végig a belvároson az emlék-romtemplomhoz. A második világháborúban szétlőtték, és csak egy kápolnája maradt meg - hát úgy hagyták, emlékeztetőül. Melléje pedig építettek egy egészen furcsa modern templomot, kvázi a régi helyett. Csupa olyan téglából van összerakva, amiknek a közepén kék üveghenger van, ettől egészen különleges fény van odabent. Ezután Bauhaus múzeum, ami teljesen üres volt, mert felújították éppen. A kiállítás valahová máshová költözött, ami túl messze volt ahhoz, hogy utána eredjünk. Ehelyett a híres berlini filharmonikusok kissé őrült formájú épületegyüttese, és a Sony-Centernek keresztelt felhőkarcoló jellegű épületegyüttes, ami különféle moziknak ad otthont, no meg a Potsdamer Platz, ahol a fal húzódott, és ahol ma körülbelül öt méternyi falmaradvány látható, és a földön a betonban fémkeretbe foglalva a vonal, ami mentén a fal húzódott egykor. De szerencsére ebből sem túl sok, mert már beépítették a helyét.
A fal: néma mementó, tele rágógumival. Hogy miért rakta rá mindenki a rágóját, Isten tudja. Talán, hogy csinosabb legyen. A rózsaszíntől a zöldön át a sárgás-szürkéig mindenféle színű rágóplecsni díszeleg a falmaradványokon, megkeménykedve, és elképzelem, ahogy emberek, fiatalok, hippik, európai és amerikai turisták álldogálnak az aljában, dolgoznak az anyaggal a szájukban, csak hogy egy perc kérődző tisztelgés után a gyűlölt-ideologizált-híres-hírhedt falra ragaszthassák az emlék-mócsingot... Vagy talán az első véletlenül ragadt oda: azt remélték, a rágóval magukkal ragadhatnak egy parányi faldarabkát emlékbe, csak nem sikerült, és a rágó ott maradt... vagy nem tudom.
És egy második világháborús német egyenruhába öltözött kacskakezű katona két és fél euróért az igazi útleveledbe nyomja az összes pecsétet, amiket akkoriban használtak (vagy 4-5 félét, franciát, németet, oroszt, mittudomén), amelyekkel az ember érvényesen átkelhetett a fal egyik oldaláról a másikra.
Ezután szabadidő.
Vissza a hotelba. Pihenés. Majd séta a környéken. Meglepődve tapasztalom, hogy rengeteg Dunkin Doughnuts és Walmart üzlet van Berlinben. Úgy tudtam, ez ritka Európában.
Na igen, de nem Berlinben.
Kissé olyan érzésem van, mintha Berlin lenne Európa New Yorkja.
Esti program - mint ahogy minden este volt program - egy általam kinézett Vocal Heroes nevű koncert meglátogatása. Már csak a helyszínen derül ki, hogy a hely tulajdonképpen egy felső-közép kategóriás kocsma. Ellenben a három zenész és egy énekes által elővarázsolt jazz club a helyiség hátsó részében egy kis pódiumon teljesen szórakoztató. Open microfon - ami azt jelenti, hogy ha akarsz, és van kottád, beállhatsz a zenekar elé énekelni. Így tettem. Az első számom elején az intro alatt amint kinéztem a mikrofon mögül, teljesen vicces arcot vághattam, ugyanis roppant mód meglepett az a tíz darab világító mobiltelefon, ami a drága grönlandiak és talán még Magrete-ék kezében volt és felém irányult, videófelvevésre élesítve. I can't give you anything but love és a második félidőben Cry me a river. Mindkétszer egy-egy hibával. Állítólag nem lehetett észrevenni, meg különben is charming voltam, mert élveztem, amit csinálok - Anders, a zenetanárom ezt mondta. Márpedig, ha ő mondja... Egyébként ő is énekelt. Egy Sting-nótát.
Hajnali egy óra. Hotel. Kipurcanás.
Másnap reggel kilenckor reggeli, tízkor indulás. Séta. Brandenburgi kapu, Napoleon és Hitler felemlegetése. Séta. A posztmodern művészet remeke: egy hatalmas holokaust-emlékmű, múzeummal alatta. Részemről a szokásos bőgés, ha ez a téma képekben vagy írásban előjön. Séta. Majd a hatalmas méretű történelmi múzeum, ahol már olyan fáradtak vagyunk a sok új impulzustól, hogy végig sem tudjuk nézni a kiállított anyagot Németország történelméről. Lárával, az izlandi barátnémmal leülünk egy vaskos kötet mellé, ami átfogja a kiállítás anyagát, és azt lapozzuk végig, majd kifelé menet kutyafuttában oda-oda pillantunk a könyvben már látottakra. Séta. Hotel. Kipurcanás.
Este posztmodern klasszikus zenei koncert. Háth. Hallottam már jobbat is. Ez amolyan kísérleti jellegű zenének hangzott nekem. Nem kedvelem az ilyesmit. De örülök, hogy ott voltam, és megtudhattam, hogy nem kedvelem az ilyesmit. Kissé pózolós, sznobista dolog. Tíz évet tanulsz azért, hogy aztán el tudj játszani olyanokat, amik úgy hangzanak, mintha nem tudnál játszani. Egyébként nagyon jól tudom, hogy nehéz ezeket eljátszani. Persze biztos, csak nekem nincs fülem ezekre az "új" ritmuson kívüli ritmusokra, és harmóniákon kívüli harmóniákra. A posztmodern városi idegbetegséget nagyon hűen kifejezte mindenesetre.
Harmadik nap. Fotómaraton. A hatalmas főpályaudvar. A hatalmas Reichstag és a hatalmas üvegkupola a tetején. Majd zenei múzeum. Ebéd a Sony-Centerben. Hotel. Kipurcanás. Este Zoot Woman koncert a Maria-ban. Hogy azt hogy fedeztük fel, annak külön története van.
Zoot Woman jó. Amint megláttam, hogy lesz, mialatt Berlinben leszünk, tudtam, hogy ott kell lennünk. A hely neve, ahol játszottak: Maria am Ostbahnhof. Minthogy a Maria nevű hely a Keleti pályaudvar közelében van, a Spree folyó partján.
Még jó, hogy elmentünk oda Lárával fényes nappal, annak reményében, hogy megtudjuk, mennyibe is kerül a belépőjegy... Sötétben tuti nem találtuk volna meg.
Persze egy teremtett lélek sincs ott napvilágnál. Pont úgy néz ki, mint egy bunker. Egy nagy beton kocka, két vasajtóval, telefújva graffitivel. Körülötte bozót, folyópart. Az utcáról nem látni. A Maria neonfelirat már régesrég nem világít. Csak a helyiek tudják, hogy a Maria ott van. Így két irányból irányítanak minket a Mariahoz. Odafelé egy nyugdíjas házaspár. Ott lesz balra, tessék csak menni. Megyünk. Semmi. Majd a hídról egy fiatal nő mutogat a bozótra: Az ott a Maria. Erre mi: Az? Az a bozót?
Node megyünk, megnézzük. Átlépünk a szakadt drótkerítésen, lebukdácsolunk a homokon, megkerüljük a bozótokat, és íme: a híres-neves Maria.
Ami este, ellentétben nappali világával, megtelik élettel. Anders, vagyis a suli perkálja a 22 eurós belépőt, és már bent is vagyunk a legalternatívabb alternatív szórakozóhelyen. Utoljára talán valami goa-bulin láttam ilyesmiket, mint ott, aznap este...
Hajnali egy. Hotel. Kipurcanás.
Negyedik nap. Reggeli. Tízkor indulás a TV-toronyhoz. Pazar panoráma. Még egy kis napsütést is kapunk mutatóba. Amúgy borongós időben indultunk. Azután hosszú séta a város egyik alternatívnak tartott negyedében - de ez csak mendemondának bizonyul. Egyáltalán nem tűnik alternatívnak a hely. Aztán este eat-out. Vagyis egy ausztrál étteremeben vacsorázunk. Ki-ki kedve szerint rendel. Egyesek kenguru húst, mások csirkét. Én vega vrap-ot, vega előétellel, banánlével. Azután végre egy filharmonikusnak becézett koncert. A filharmonikusok kamara épületében egy zongorakoncert. A terem akusztikája pompás, a székek kényelmesek, az elrendezés zseniális: mindenhonnan mindent lehet látni és hallani. (Gondoltam is, hogy majd ha híres leszek, egyszer csinálok itt egy koncertet...bár ez a híresség-dolog kezd lassan gyermeteg ábránddá, hajszolt álommá válni. Meggyőződésem, hogy nem jó felnőni. Épp tegnap láttam egy filmet. A Yes mant, Jim Carrey-vel. Abban is benne van, hogy a világ egy nagy játszótér, és amikor kicsik vagyunk, mind tudjuk ezt nagyon is jól, de mire felnövünk, valahogy elfelejtjük...de akkor már megint hogy betegedhettem meg?...na jó, ez kiszámíthatatlan gondolati lólépés volt, nem is számí most...) És a bácsika is remekül zongorázott. Úgy hívják, hogy Robert Leonardy, nagy fehér afrofrizurája van, és zseniális zongorista - így hetven körül.
Ötödik nap pedig már indultunk is vissza.

Este Vrå helyett Odenseben kötöttem ki. Oda húzott a szívem...

És most itt vagyok...

Kétségek és betegségek között...


***

Mást nem tudok, csak ezt:

szeretlek.

Viszlát.