Ez itt jobbra (legjobbrább) a Miletics művészúr műve, a CD-borítónkhoz készültek ezek a képek, Ibbel lettem passzintva itt, aki basszusgitározott a CD-n, amin én énekeltem, és amik közül pár számot itt: myspace.com/unicol meg lehet hallgatni. 
Minden egyes nap
arra gondolok,
mit tennék, ha ez lenne életem utolsó napja.
Úgy élnék igazán,
ha minden nap tényleg úgy élnék,
mintha az lenne életem utolsó napja.
De még ha csak egy kicsit, de csak egy hangyabokányit realistábban gondolkodom, és azt mondom,
akkor is többet és igazibban élnék,
ha azt gondolnám, már csak ez az egy hónapom van vissza az életemből.
Mit tennék?
Minden nap leírnám Neked,
mennyire szeretlek.
Minden nap megkérnélek, hogy találkozz velem.
Minden nap leírnám, mennyire csodálatos vagy.
Minden nap megölelnék annyi embert, amennyit csak tudok.
Minden nap elmondanám annyi embernek, amennyinek csak lehetne, hogy mennyire szeretem őket és mennyire csodálatosak.
Megkérnélek, hogy töltsd velem ezt az utolsó egy hónapot,
mondjuk Szicíliában, vagy Firenzében, vagy a Kanári-szigeteken.
És ha nemet mondanál,
akkor minden nap leírnám,
mennyire szeretlek.
***
Annyira szeretlek,
hogy bármikor rohannék hozzád, és bármikor otthagynálak, ha kérnéd.
Bármikor meghalok, ha ez jelenti azt, hogy Te élhetsz. (Ezért nap mint nap meghalok.)
Bármilyen kínt elviselek, ha ez jelenti a Te szabadságodat.
Köszönöm, hogy rajtad keresztül, általad megmutattatik nekem, milyen igazán szeretni, milyen az, amikor az egót letehetjük, valaki vagy valami elé teríthetjük, odaadhatjuk, alázatot tanulhatunk, és
köszönöm, hogy megérthettem annak a mondatnak a valódi jelentését:
„Legyen meg a te akaratod.”
Ne az enyém legyen meg, hanem az az Akarat legyen meg, ami mindent áthat, és ami ezért minden távolságot, mélységet és magasságot belát.
Köszönöm, hogy mindezt ilyen korán megtanulhatom.
Elviselek minden kínt, és ehhez az ad erőt, hogy szeretlek.
(Mazohista vagyok? Nem, csak hiszek a Szerelemben, az égi típusúban... és hiszek még egy csomó dologban, amiben ma nem divat hinni.)
Köszönöm, hogy a sötétségben is láthatok – hogy a sötétségben is láthatlak.
Őszintén sajnálom, ha néha elhomályosul a látásom, ha hagyom, hogy a sötétség megtévesszen – ha hagyom, hogy az Örök Emberi szemem elveszítse a fókuszt; az a szem, amelyik úgy lát, ahogy a Gyermek lát: felfelé.
Köszönöm, hogy megélhetem a Szeretet és a Szerelem földi formáinak csúcsait, amelyek közelebb visznek az Éghez...
Már csak egy kérdés marad: lehet-e Égi módon szeretni a Földön?
És mivel ez az utolsó percem, vagy órám, (vagy napom, vagy hónapom, vagy évem, vagy életem), ezért
úgy döntök,
hogy akár lehet, akár nem, én Égi módon szeretlek Téged,
mindig.
És akkor megtapsztalom, hogy a Szeretet hatalmasabb nálam, és én semmi és senki vagyok ahhoz az erőhöz képest, ugyanakkor én magam vagyok Az. Vagyis Abban már nincs én, hanem csak volt...
És akkor van a Szeretés, és vagy
Te.
Huh, visszanézve az elmúlt pár nap iromáynait – hát jó nagy vihar, kavarodottság, zavarosság volt itt belül.
Sokszor ugyanazokról a dolgokról írtam – más szavakkal. Volt, hogy ellentmondás is volt.
De találtam pár választ, amiket most egy darabig nem kéne szem elől veszítenem.
Továbbá, megint előállt az a helyzet, hogy túl sok időm van gondolkodni, ezért túl sokat is gondolkodom, és túl sokat írok, ezért az egész felhígul és nem élvezetes. Legalábbis nekem nem. Megint nem vagyok összeszedett. Dehát azok után, amin keresztülmentem, nem csoda.
Bárcsak ne lenne ez a hadakozás az emberben a változás ellen. De az eszemmel hiába tudom régóta, hogy ebben az életben semmi sem állandó, csak a változás – mégis, ha közelít a változás, hadakozom, minden erőmmel tiltakozom ellene. Vergődöm. Pedig aztán, ha az ember beleengedi magát az örvénybe, amikor nem tiltakozik már, nem vergődik, nem kapálódzik, mert belefáradt, akkor a hurrikán szépen elrepíti valahová, és leteszi valahol máshol, ahol új élmények várják. Többnyire aztán maga a repülés is egész kényelmes, nem beszélve az új, elképesztő dolgokról... Amiket akkor még persze nem látunk, nem tudunk, amikor még benne vagyunk a régi energiában, a régi, megszokott környezetben, a megszokott eseményekkel, érintésekkel, szokásokkal, textúrákkal. Szinte bele vagyunk ragadva, beleágyazódunk egy adott valóságszövetbe. Aztán persze ha kirúgnak minket onnan, akkor félünk. Mi lesz a biztonságunkkal, és különben is, nekünk ott addig jó volt, minek álljunk odébb.
De aztán mindig kiderül, hogy mindennek mélységes értelme van.
Sokszor csak hosszú évek múlva jövünk rá, látjuk meg a dolgok valódi értelmét.
És mindig kiderül, hogy az Univerzum (Sors, Isten, Izé...) bizony sokkal jobban látja mi üdvös nekünk, mint mi – egyszerűen mert nagyobb szeme van, mert élesebben lát, mert nagyobb távlatokat ismer, mint a mi emberi egónk.
És remélem, nem tendencia, hogy amit egykor nagy fájdalomnak éltünk meg, arról évek múltán kiderül, hogy a mostanihoz képest egyensen kíméletes volt velünk az élet akkor régen...
Továbbá tanulság, hogy amikor nem történik semmi, csak a gondolataim történnek, akkor vagy nem kell ennyit írni, vagy nem kell mindent közzé tenni. Mert amikor igazán szívből – nem agyból, ez fontos – írok, emberekről, történésekről, akkor sokkal jobb ízű az egész. Tudom.
Kalandra fel.
Viszlát.
Szeretlek.
Két történet
Szinte még fel sem ébredtem már írok. Annyi gondolattal és érzéssel ébredtem fel. Tényleg, mint egy terhes nő. Remélem, magammal, egy új, jobb önmagammal vagyok terhes, és remélem, Karácsonyra, amikor Jézus megsületik jelképesen, amikor a fény legyőzi a sötétséget, akkorra megszületik bennem is az új tudat...
Szóval a két történet egyike az álmom. Ma megint furcsa álmom volt – még furcsább, hogy emlékszem rá. Már régen álmodtam viszonylag. Furcsa egyveleg volt. Egyéként tegnap meg tegnapelőtt pont az álmokról olvastam, hogy vannak jós-álmaink, amik megmutatják nekünk a jövőt. (Én általában meg szoktam álmodni a pasijaimat. Előre megálmodom, ha összejövök valakivel.)
Szóval az álom. Valahol vagyok, mintha a hojskole lenne, de mégsem az. Talán ettünk, vagy csak üldögéltünk egy hosszú asztal mögött. Azt hiszem, valami szemetet viszek kidobni, és akkor egy bizonyos valaki (akiről az utóbbi két hónapban már harmadszor álmodok, és aki az ezelőtti álmaimban egyszer az erős, biztonságot jelentő Féfit testesítette meg, aztán egy fürdőben találkoztunk, és valami eszement izgalmas volt, és jó, beszélgettünk, tudtam, hogy összejövünk éppen de maga a dolog nem történt meg, aztán pedig valahogy itt voltunk a házunkban, találkoztak Anyámmal és bár ő zavarban volt Anyám közvetlenségétől, de végülis imádták egymást, Anyám végre megnyugodott, hogy olyan férfi van mellett, amilyet érdemlek és akivel biztonságban vagyok, és a mostani álom a harmadik, amiben:) ez a bizonyos valaki (ki kéna találnom neki egy álnevet) az asztal alól előtolegy kupac szemetet, hogy ha már arra megyek dobjam már ki, és közben szépen néz. Úgy, ahoyg egy felnőtt férfi előveszi a kisfiús nézését, ha akar valamit. Hát egy pillanatig tétovázom: mit tesz ilyenkor egy igazi nő, és töredékmásodpercek alatt jön is megoldás: visszasétálok hozzá, lassan, kacéran a szemébe nézve, és azt mondom: -„Hááát, mit is fogsz adni ezért cserébe?...Már tudom, mit fogsz adni ezért cserébe.”- És az álom sajátossága, hogy nem emlékszem, kimondom-e végül, mit kérek cserébe, vagy érti anélkül, hogy kimondanám, de aztán odahajolok hozzá (ő ül), és lenyom egy lassú érzéki puszit az orcámra, és aztán egy kis ideig úgy maradunk, összetolva az arcunkat, egyikünknek sem akaródzik kijönni a pillanatból, mélyeket lélegzek, aztán egyszercsak szájoncsókol, ott mindenki előtt. És ezt sose gondoltam volna róla. Se az életben, se álmomban. Álmomban is az éber tudatommal tudom róla, amit tudok, és akkor jön ez. Szóval sose gondoltam volna róla, hogy ilyen vagány, hogy ennyire merész, és hogy egy első csókot így intéz. Mindenki előtt. Én közben persze hallatlanul feldobódom, vigyáznom kell, nehogy elszálljak, és közben tudom, hogy ezek szerint van esélyem nála, és hogy ez az első csók duplán jó mert duplán jár, mert ez az első csók nem az az első csók volt, és hogy még az is jönni fog hamarosan. Aztán már ebben a tudatban találkozom az „óvóbácsival”, aki a valóságban egy keményszívű, Oroszlán jegyében születt, túlnőtt egóval rendelkező, túl büszke alkotó, aki kihasznált és megbántott, és én ebben a feldobott állapotomban találkozom vele, és megölelem, csak ölelem, és régi szokásához híven erre csak annyit mond: -„Itt vagyok Tücsike.” – de az én reakcióm már más, magasan afölött a rezgés fölött rezgek, amiben évekkel ezelőtt találkoztam vele, amikor még bevonzottam az ő sebzését. Aztán kiderül valahogyan, hogy rosszban van az apjával, hogy ez bántja, de persze ebben a kapcsolatában is túl büszke. És akkor megértem: „Áhá, szóval ezért éreztem úgy, hogy meg kell ölelni, nagyon meg kell ölelni, szerencsétlen flótás...” Aztán pedig valami olyasmi jön, hogy nekem autót kéne vezetnem valamiért valahová, de nem tudok vezetni, nincs jogsim, de nem baj, mert magától értetődik, hogy visznek, mindig visznek.
A másik történet Orsi története.
Nem tudom, valahol itt a blogban leírtam-e már. Ha így volna, elnézést azoktól, akik már olvasták. Egyébként viszont még ha így is van, jó felidézni.
Szóval Orsi.
Kedvenc karnagyom, apai jóbarátom lánya. Sok korszakát végigéltem vele. Volt nagyképű korszaka, volt kamasz korszaka, volt pasizós kollégista korszaka, volt felnőtt nő korszaka. Most Anya korszaka van.
A felnőtt nő korszaka óta a férje előtti utolsó pasija idején kedveltem meg igazán. Amikor már épült a közös ház, a közös jövő, tervben volt az esküvő, a gyerek. Amikor az a férfi összetörte a szívét, úgy, mint még soha senki. Ugyanis pár hónappal az esküvő előtt közölte, hogy beleszeretett valaki másba, majd segített Osrinak elköltözni tőle, vissza az édesanyjához. Mindketten sírtak. Orsi még hetekig sírt. Olyan volt akkor, mint én szoktam lenni, egy elhagyott kisgyerek, egy kislány, aki nem érti, mi történik és főleg miért. Aztán pár hónappal később találkoztam vele és a következő történetet mesélte el:
Vonaton ült és éppen aon gondolkodott, hogy ha most az élet ezt akarja tőle, hogy nem emhet férjhez, hogy elveszítette a férfit, akit szeretett, teljesen érthetetlen, váratlan és banális módon, attól még az élet megy tovább, és bár nagyon szomorú emiatt és fáj még az egész, de azt gondolta, hogy akkor most elfoglalja magát a munkájával, és a családjával, hogy vannak ismerősei, rokonai, akikre most több ideje jut, és így is döntött, hogy akkor velük fog többet törődni, több időt tölteni anyjával, apjával, egyéb rokonaival, és akkor nekik adja azt a törődést és szeretetet, amit a férje kapott volna. És amint így gondolkodott, a vonaton összetalákozott egy régi-régi ismerősével, Jeannal, akit még elsős zeneakadémista korából ismert, és akivel néha-néha talákozott amíg ott tanult, és Jean midnig próbálkozott, de Osri épp mindig foglalt volt, így Jeannal sohasem jöttek össze. És a kérdésre, hogy mi van Orsival, ő elmesélte az egész történetet. Az egész fájdalmát. Semmit nem takargatott, nem rejtett el belőle. Azt, hogy már házasság lett volna, és hogy a jegyes beleszeretett egy hirtelenszőke néptáncos lányba, és feleségül is fogja venni pár hónapon belül, és hogy ő meg csak pislogott, mint béka a pocsolyában. Erre Jean, hogy: „-Te, figyelj, én feleségül veszlek szívesen.” És Orsi komolyan elgondolkodott a dolgon. Jean éppen üzleti útra ment külföldre két hétre, én pont abban a két hétben találkoztam vele. És így mindketten kaptak két hét gondolkodási időt. És Orsi azt mondta, örül, azt mondta, ez jelent valamit, ez nem véletlen, és hogy tulajdonképpen mindig szimpatikus volt neki a Jean. És aztán letelt a két hét.
És igent mondott.
Előbb házasodtak össze, mint a másik pasi a másik nővel.
És azóta megszületett az első gyerekük, Blanka. Akit imádok, és akiről már írtam. És akiért nagyon-nagyon kár lett volna, ha nem születik meg. És boldogok. Mind a hárman, illetve most már mind a négyen, Eneh januárban fog megszületni. Mindenki egészséges, derűs és boldog. A családi vállalkozás nem működik, és a „mi lesz?” kérdésre az volt a válasz, hogy „a seggünk ki lesz.” De boldogok.
Ahol szeretet van, és béke van, és egy bölcs, vagyis ezesetben több bölcs derűje van, ott boldogság van.
És Orsi azóta a példaképem, azóta tudok igazán felnézni rá és elismerni őt emberi, női és anyai kvalitásai miatt, amióta az a csalódás érte. Akkor talán alázatot tanult, és aztán pedig elfogadást. És szerelmes a férjébe. A férje meg őbelé. Valami ősi, ösztönszerű egyszerűségben, természetes törvények szerint élnek.
Amikor Blankával terhes volt, akkor volt olyan, hogy csak egyfajta zserbót volt hajlandó megenni, Jean összerohangálta az egész várost hogy olyat találjon... Orsi a terhesség hormonális változásai miatt, és a folytonos hányás miatt kissé ...hogy is mondjam, furcsa természetű lett. Ez ilyn és ehhez hasonló mondatokban nyilvánult meg: „-Jean, ablak.” Majd röviddel ezután: „- Jean, fázom.” És ez még semmi. Jean pedig csak csinálta. Ha láttál már birka-türelmű embert, hát Jean biztosan túltesz még azon is.
Csodálatos-csodálatos emberek.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Nagyon szeretlek.
És a kettőszázkilencvenkilencedik oldalon ismét önmagamra lelek. Idézem:
„Fájdalmas tapasztalat, hogy nincs már Értelem az emberi kapcsolatokban. Alig van igazi barátság, szerelem, házasság és család. Nincs értelem már a beszélgetésekben sem.Hiányzik az együttérzés, az egymásra figyelés – egyszóval a szeretet.”
Igen, pont ezt éreztem, amikor Dánia és Svédország után hazajöttem Magyarországra. Hogy ott Északon, ott még van idejük és energiájuk az emberekenek, hogy hajnali hatkor egymásra mosolyogjanak, türelmesek elgyenek, hogy ne lökjenek fel, hogy megvárják, amíg leülök a buszon. Van idejük, hogy ha az országúton lefullad az autód, ne teljen bele egy perc, hogy valaki megálljon melletted, vagy mögötted, és addig indexel, és néz, hogy sikerül-e e lindulnod, és ha sikerült, akkor, mint ki jól végezte dolgát, ő is tovább áll, de addig, amíg meg nem győződött róla, hogy nem nagy a baj, addig nem.
És ez az egész annyira hiányzik Magyarországról, a magyarokból. Nekem, itt hiányzik a Svédek és a Dánok türelme, nyugalma és figyelmessége.
És kérem szépen, hiányzik a magyar férfiakból is az értelem. Legalábbis eddigi tapasztalataim alapján összesen két magyar férfit ismerek, akiről tudom, érzem, hogy van bennük Értelem, együttérzés, valódi odafigyelés, vagyis szeretet. A Müller Péter bácsi, meg Jean.
Kérem szépen én most az isteni panaszkönyvbe írom mindezt. Visszamenőleg még azt is, hogy én is éppen pont erről beszéltem Opennek, és talán erről beszélhettem volna Ibnek is és még ki tudja hány magyar (és nem magyar) férfinak – ami persze a világ hibája is, hogy nem tudják – hogy mikor, mitől és hogyan van egy emberi szerelmi kapcsolatban Értelem. Nincsen igazi szerelem, mert az áldott első két hét után, amikor az egó még el van tűnve a szerelem mámorában, a rózsaszín ködben – azután a két hét után rögtön rohanni kezdünk az egónk után. És nem merünk szeretni. Ezért, vagy azért, de nem merünk. Félünk. Félünk a sérüléstől, a kiszolgáltatottságtól. Mert igen, akibe szerelmes vagyok, és aki engem szeretni látszik, annak hatalma van felettem. Mert bármikor beszüntetheti azt, hogy szeret engem. És ez rettenetesen félelmetes érzés, mert ha beszünteti azt, hogy szeret engem, ott maradok egyedül, árván, nyitott szívvel, ami még a legkisebb huzatra is érzékeny, ott maradok a kérdéseimmel és a kétségeimmel, és az értelmetlenséggel: mert a szeretetet én úgy ismerem, hogy „a szeretet soha el nem fogy”. Persze más a szerelem. De az igazi szerelmek önfeláldozóak, odaadóak, halálosak. Ahogyan én is halálosan szerelmes voltam Openbe. Ahogyan Júlia és Rómeó is halálosan szerelmesek voltak egymásba. A szerelem azt jelenti, hogy inkább meghalok veled együtt, mint hogy a világ bármilyen okából külön kelljen lennem tőled.
Vajon ostobaság-e így szeretni egy férfit, ha az már két hét után „egyedül akar lenni”? Ostobasg-e ezt remélni, ebben hinni, és a szerelemben ilyen Értelemet látni, ha ez nem kölcsönös?
És itt jön az, hogy drága Péter bácsi, látod, én itt egyedül vagyok, egy magányos őrült vagyok a világban, mert hiszek még a Szerelemben, a Barátságban, a Házasságban, a Lovagiasságban és hasonlókban; mert Nőként nem játszmázom, nem festem magam, nem szeretem a magas sarkút, csak ritkán, és jobban szeretem a kényelmes és különleges holmikat, mint a divatos puccparádét.
Sokat gondolkoztam mostanság, hogy mi ez a folytonos háborúság bennem? Hogy miért vagyok dühös a világra, ahelyett, hogy elfogadnám – mint egy isteni szemmel látó bölcs, aki még a káosz mögött is rendezettséget, az emberi értelem számára felfoglhatatlan, megérthetetlen dolgok mögött is isteni értelmet lát, és főleg: aki bízik, hogy az Univerzum jobban tudja minálunk, hogy mi a jó nekünk és hogy merre visz az utunk.
Aztán olvasom a Müller Péter bácsi könyvét, és visszaköszön belőle hetvenhárom éves kora ellenére ez a lázadás. Bár mostmár nagyon érezni, hogy próbálja elfogadni mindazt, ami nem tetszik neki, mostmár egyre bölcsebb és egyre szelídebb.
És közben rájöttem, hogy már gimnazista koromban is belül üvöltöttem például a pénz miatt.
Ha belegondolok, most is kész őrültségnek, teljes értelem-nélküliségnek tűnik az a világ, amelyikben élek. Ahol két választásom van: vagy alkalmazkodom, és mondjuk megbarátkozom a pénzzel, valahoygan elérem, hogy nekem is legyen belőle, és beállok a sorba, és a balső luxust külső luxusra cserélem, vagy pedig belenyugszom, hogy szegény maradok örök életemre, ahogy mindig is volt. És ezen túl is majd gondolnom kell a pénzre, ahogy eddig, nem felejtkezhetem meg róla szegéynségem ellenére sem; azon kell ugyanis majd töprengenem, hogy maradok életben, hogy tartom fenn magam, mit engedhetek meg magamnak. És dühít, hogy ezen kell gondolkoznom. Hogy nem jár minden emberi lénynek alanyi jogon a jólét, a bőség és főleg a szabadság.
És már olyanokon gondolkodom, hogy egy húszmillió forintos házat, amilyenben már igen szívesen laknék, hogyan is tudnék előteremteni. A takitkán gondolkodom. Gondolatjátékot csinálok belőle. És amíg csak játék és nem ragaszkodás, addig még rendben is van. De mégsem! Mert már megszületett a gondolat! Miért akarok én olyan házban élni? Mert amióta az eszemet tudom luxus-kedvelő vagyok, de szinte sohasem élhettem ki ezt a szomjamat. És várok egy holnapot, hogy majd egyszer kiélhetem.
No és pénz nélkül van-e luxus? Úgy értem, ha az egész pénz-világ nem létezne, létezhetne-e a kapitalizmus nélkül a luxus?
Másrészt viszont mindez eszembe juttatja, hogy a békességgel és a bölcs derűvel semmi anyagi jólét fel nem érhet. Mert ha ezeket megteremtem magamban, élhetek bárhol, bárhogy – boldog leszek. Ellenben ha hiányoznak, akkor még a legnagyobb gazdagság sem tud majd boldoggá tenni vagy „kielégíteni”. Ezt most úgy tűnik, tudom, a szomj mégis időről időre feltör bennem. Tudom a fejemmel, de tudom-e a szívemmel? És ha tudom, meg tudom-e valósítani?
Összegzésképp nem csoda, hogy dühös vagyok a világra, ahol egy teljesen értelmetlen, jelentés nélküli fogalom, a pénz irányít mindent. A politikusokat, a hatalomhajhászokat, akik romlásba döntik népüket emiatt az értelmetlen fogalom miatt. Az én életemet is ez irányítja. Mert nem tudok mást tenni, mint kényszeredetten alkalmazkodni, beállni a sorba. Vagy elvonulhatnék egy lakatlan szigetre.
(Többek között például ezért is gondoltam, hogy Open a párom lehet, hogy méltó arra, hogy a párom legyen. Mert volt lakatlan szigetre, és katamaránra vonatkozó terve egy világvége, vagy egy harmadik világháború esetére. És ezt én csodálatosnak találtam és az ókori kínai bölcsek írnak, aki várja a jót és felkészült a veszélyre. Aki, ha háború törne ki, nem lenne ugyan Véres Mikulás, Budapesti Robin Hood, hanem menekülőre fogná, de legalább röhögve menekülne, és nem félne. Igazi férfi. Én nőként soha ilyesmire nem gondltam, eszembe sem jutna ilyesmikről gondolkodni. Ő meg, a haverjaival, akik Huszonkettes csapdáján, Csillagok háborúján és hasonlókon nevelkedtek, naná, hogy ilyeneken gondolkodtak. És ez a férfi is....elhagyott... engem, akit lehetetlenség nem-szeretni, aki hiperérzékenysége és bölcsessége miatt a legkiválóbb társ és zseniális anya lenne...és akinek pont a férfi hiányzik ahhoz, hogy derűs legyen... talán ez is egy szomj, amit ebben az életemben kell kioltanom...)
(És reflektálva az új témára, teljesen eltérve az eredeti tárgytól: még most is csak hüledezek, hogy ez nem lehetséges. Ez egyszerűen lehetetlen, ez nonszensz, ez még az abszurdba sem fér bele, hogy ha egyszer én ilyennek látok valakit, és az a valaki olyan pillanatokat élt meg velem, amilyeneket például ott, abban a kis szobában a folkshojskole északi szárnyában, amikor csak feküdtünk egymás mellett és néztük egymást, és azt kérdezte: - „Mit látsz?” – és amire én azt feletem: - „Valami... csodálatosat... – Amire ő azt felelte: - Csodaálatosat... Hmm. Igen, ez jó szó rá. – És aztán tovább merültünk, együtt. – Szóval ilyen és ehhez hasonló pillanatok után, és azok után, hogy én hogyan látom őt, hogy mit látok belőle, hogy mivé teremtem őt – ezek után lehetetlen, hogy ne szenvedjen ő is a saját hülye döntésétől, hogy elhagy, és lehetetlen, hogy ne szeressen. Egyszerűen lehetetlen. Persze, Müller Péter bácsi szerint van úgy, hogy nem érett még minden a beteljesülésre. Hogy van úgy, hogy az egyik fél fellát a végtelen potencialitásig, de a másik fél még vak arrafelé, és ezért másfelé tapogatózik. Meg az is lehet, hogy így van minden kitalálva, hogy most külön utakon kell mennünk, hogy el kell engednem őt, mert őneki ez a jó, és valószínűleg nekem is ez a jó.
De azért... rettentő fájdalom és szenvedés felidézni azt az érzést, hogy pontosan hogyan és mennyire szerettem, és hogy ez az érzés itt van most is, de el kell temetni, mint egy halottat, de ezesetben élve kell a holtat eltemetni és hallgatni hátborzongató, szívszaggató jajveszékelését, átérezni iszonyú szenvedését, kínját, félelmét, a tompa ütéseket, ahogyan öklével a koporsó falát veri...)
És a kétszázötvenkettedik-kétszázötvenharmadik oldalnál sírok, igazán sírok. Nem is tudom, valójában pontosan miért sírok.
És akkor eszembe jut a Blanka. Első leánygyermeke a kedvenc barátnémnak, aki Női és Emberi mivoltában példaképem. A családja pedig mintacsalád számomra. Mármint az a része, amit ismerek, azzal együtt, hogy a szülei nagyon fiatalon házasodtak, túl fiatalaon, és el is váltak. Olyan fiatalon méghozzá, hogy akkor még az apja nem is tudta felfogni a jelentőségét annak, hogy lánya született. Se e szülésnek, se a szülőségnek, se az Orsinak.
Szóval eszembe jutott a Blanka, és az, hogy milyen elmondhatatlan egy gyermek ő. Tiszta, olyan tiszta, hogy kevés ilyen tiszta gyereket látni manapság. Orsi pedig a legcsodálatosabb Anya, akit valaha ismertem. A gyerek szabad, nincsen korlátozva, nincsen megmérgezve a mai világ szenvedései által. Önmaga lehet. Mert a szülei is önmaguk. Nem mesterkéltek. Őszinték.
És Blankával különös kapcsolatba kerültem. Nem beszéltünk sokat persze. (Egy éves sincs még.) De sokszor mondták a többiek, akik ott ovltak azon az estén, hogy én nagyon tetszem Blankának. Persze, mert végre egy emberi lény (a fültágítós gyönyörű pasi után a Guetta-bulin), akinek gátlástalanul, megszíktatlanul, őszintén és nyíltan a szemébe merek nézni, és aki visszanéz – amíg jólesik neki. Szóval valódi ismerkedés folyik. És mindig megnevettet. Blanka nagy nevettető lesz. Akárcsak Orsi.
Életem tragédiája, hogy tragikus vagyok. Szomorú, érzelmes, szentimentális. És nekem ez nem jó, mert nem ilyen akarok lenni. Vicces akarok lenni, vidám, kevésbé gondterhelt. (És valószínűleg, ha olyan lennék, Sz.T.Úr sosem támadhatott volna be, vagy ha betámadott volna, lepergett volna rólam azon nyomban. Bár ki tudja....)
Most persze kérdés, hogy a gyerekkori traumámmal, amit erőszakosan és agresszíven elnyomtam magamban, hogy ezzel az előtörténettel, ezzel a szeretetlenséggel, amiben éltem, és ebben a hazugságban, amit hazudtam magamnak jobb híján, hogy a sérülésemet valahogyan ellensúlyozzam – hogy ezzel az előtörténettel lehetek-e másmilyen, mint folyton gondterhelt és tragikus?
A másik véglet az emelkedett, meditálós, hiperboldog, hiperkedves, hipertoleráns, ámde minden körülmények között hiperérzékeny és ezért akár boldog, akár szomorú: hipersérülékeny.
Vagy a személyiség csak döntés kérdése? Lehet úgy dönteni, hogy olyan leszek ezentúl, mint az Orsi, már amit én látok belőle az én szűrőmön keresztül?
...de valójában pontosan miért sírtam annyira ennél az oldalnál? ...talán azért, mert felismertem a még bennem is lakozó bölcset, akit elfelejtettem? Vagy talán csak szeretnék olyan jó és olyan bölcs és mesteri lenni, mint a Péter bácsi unokája, meg a Blanka, akit máris nagyon szeretek, mert lehetetlen nem szeretni ott, ahol ilyen nyitott szívű, tiszta szeretet, képlékenység és mégis határtalan erő van? (Csak eszembe jut, hogy az egy éves kor, az még jó kor. De lehet, és adja Isten, hogy ne úgy legyen, de lehet, hogy két-három éves korára, mikorra már lesz én-élménye, addigra ő is megtanulja mórikálni magát, tettetni és jétszmázni. Imádkozom Istenhez, hogy maradjon meg a tisztasága.)
Vagy talán azért sírtam, mert arra vágyom, hogy engem is meggyógyítson, megváltson valaki? Mert ezek szerint van kívülről jövő gyógyítás és nem feltétlenül nekem kell megváltanom magam! Nem mindent kell egyedül. Akkor talán mégis jöhetne egy olyan pár, aki a hülyeségeimet helyrepofozza nagyon sokszeretettel és bölcsességgel...
