Most populár

2010. június 21., hétfő

Élet...

Minden nap, (esőnap kivételével) letekerek 26 kilométert és dolgozom 10 (vagy 8) órát.

Minden nap kapok egy-egy újabb leckét, vagy naponta ugyanazt.

A szeretetről. Önszeretetről, elfogadásról. Kemény leckéket.

D. Kisasszony kiismerhetetlensége most épp az aktuális lecke, és a mindennapi, ami sosem múlik: Open.

Hogy minden nap eszembe jut, hogy azt mondja és azt hiszi, hogy azt akarja, hogy megint csak szeptemberig elgyünk együtt, vagyis amíg én haza nem megyek. Hogy azt mondja, ő "másokkal is akar lenni". És hogy ennek ellenére minden egyes nap egyre jobban szeretem. Minden nap eszembe jut az a nap, amikor majd elmegyek haza, ő pedig itt marad és majd mond valami butaságot, amivel épp hogy rosszabb lesz a helyzet, mint amilyen amúgy is lenne, vagy lesz. Minden nap eszembe jut, hogy nagyon fog fájni elválni és hogy semmi sem tudja majd enyhíteni ezt a fájdalmat. Minden nap eszembe jut, hogy erre MOST nem szabad gondolnom, mert most most van, és most örülnöm kell annak, ami adatik. Minden nap eszembe jut, hogy belenyugodtam abba, hogy vége lesz és hogy fájni fog - nem tudok mit tenni. Nem tudok harcolni, nem tudom megváltoztatni, és magamat sem tudom emgváltoztatni és nem is akarom, mert jó vele nekem, jobb az életem így, hogy ő benne van, és ha már nem lesz benne, akkor nem lesz olyan jó, mert hiányozni fog, és ezért vele akarok lenni, igen, amíg csak lehet és még tovább - és ezt nem akarom megváltoztatni. Mert vele JÓ. Mert szeretem. Mert a szeretet tesz boldoggá, ami a szívemben van, miatta, iránta. És ha nem lesz itt, persze ez a szeretet akkor is itt marad, de borzasztóan fog hiányozni - és midnen nap emlékeztetem magam, hogy erre most nem akarok gondolni.
Csak arra akarok gondolni, hogy jó vele és hogy hálás vagyok nagyon, hogy az életemben van.


D. Kisasszony meg hol kedves, hol nem. Néha úgy érzem, ítélkezik - és az mért baj? Mert nem érzem biztonságban magam, mert gyebár neki is "meg kell felelnem", mint mindenkinek, egész életemben. És az a lecke, hogy nem kell megfelelni és ettől még lehetek boldog, vidám, sőt még szerethetem is őt. Lehet, hogy nem is utál. Nem tudhatom.
Inkább talán azzal kéne foglalkoznom, vele ellentétben, hogy én ne ítélkezzem, hogy én ne foglalkozzam azzal, hogy ő nem a saját dolgával foglalkozik (hanem az enyémmel, meg mindenkiével, és midnenbe beleszól, mindenhol ott van és mindent megkap). És azzal, hogy ne féljek tőle, miatta, az ítéleteitől (amik az enyémek igazából), a félelmem is az enyém. Hogy ne féljek a kiismerhetetlenségétől. Hogy ne féljek attól, hogy SOSE tudom, hányadán állunk.
Nemsokára rájövök hogy mi a tükör ebben...


∗∗∗


Néha azt gondolom, Open tudat alatt magától mindent érez, tud amiket én még csak most tanulok.
Ő nem tudja, hogy tudja. Csak éli.
Nem is hiszi, hogy tudnia kéne. Azt se hiszi, hogy nekem gondolkodnom kéne "ilyesmiken", amiken szoktam. Mániákusnak nevez az önfejlesztésem és a misztikus gondolataim miatt.
Szóval ő nem tudja, hogy tudja és hogy éli mindazt, amiről én csak álmodom. Nem tudja azt sem, hogy nekem ez az utam és kész, és hogy tuljadonképpen nem akarok semmi mást, csak azt, amit ő, csak én máshogy érem el, mert így vagyok összerakva és kész.
De hát minden út más és minden út üdvös, és mind ugyanoda vezet.

És persze mindezek elé oda kell tennem: TALÁN. (A "Néha azt gondolom" után.)



Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. június 20., vasárnap

Gratitude

They - the wise ones - used to say: take the time every day to think about things you are grateful for and feel gratitude until your tears break.
Gratitude is the best way of attracting more of what you like into your life.
Because what you are grateful for that is good for you. Of course you want more of what is good for you. Where attention goes energy flows. So you attract into your life more of what you focus on - in this case of what you are grateful for. Because attraction is stronger when a positive emotion is linked to it. Just like a little rock dropped into water your thoughts and feelings go out into universe and return to you a thousandfold.

Today just one single thought, just one single moment was enough for one tear drop in my eyes.

I thought.
"How incredibly lucky I am that he is in my life."
I was truly and purely grateful.

Thank you for sharing.

I love you.

2010. június 18., péntek

I love my thighs....

Túl sokat dolgozom és túl sokat gondolkodom.

Rájöttem:
ugyanazon érme két különböző oldalán vagyunk Opennel.
Ennyi csak.
Belső drámánk tárgya pontosan ugyanaz, csak pont az ellenkező pólusokkal.
De hát nem beszélni a dolgokról - nem lehet, mert nem üdvös.
Beszélni több súrlódás, de nagyobb bátorság is.

Azt hiszem továbbá, hogy a fő feladat most: szimplán abbahagyni a félelmet, abbahagyni az adott érzés-hullámot, amit az adott gondolat kivált belőlem. Vagyis megszabadulni. Tehát abbahagyni a másik nőkre gondolást, az arra gondolást, hogy én csak ideig-óráig kellek neki, és hogy nem fogadja el a tényt, hogy együtt vagyunk - bizonyos fórumokon ő szingli.
Mert bár ezek tények, és nagyon nagy fájdalmat okoznak - de választhatom azt, hogy mindehelyett inkább ezekre fókuszálok:

én szeretem Őt.
Ő szeret engem. (Még ha nem is vagyok erről teljesen meggyőződve a fenti tények miatt, de azért mégis úgy viselkedig velem, hogy MOST szeret.)

Továbbá és ennél sokkal fontosabb:
hogy szeretem magam.
Szeretem a hjam. Szeretem a frizurám. Szeretem szemem. Szeretem a szemöldököm, szeretem az orrom. Szeretem a számat. Szeretem bőrömet. Szeretem az arcomat. Szeretem a füleimet. Szeretem a nyakam. Szeretem a gyönyörű melleim. Szeretem a lapos, kedves hasamat. Szeretem az összes belsőszerveimet. (Hálás vagyok nekik, hogy együttműködnak velem és fenntartják az életfunkcióimat - nem is akárhogyan.) Szeretem a vállaimat. Szeretem a karjaim. Szeretem a kezeim, szeretem az ujjaim. Szeretem a hátamat, szeretem a szép fenekem. Szeretem az izmos lábaimat. Szeretem a combjaimat, szeretem vádlijaim. Szeretem a vékony bokámat. Szeretem a lábujjacskáimat. Szeretem az otthonom. Szeretem a társamat. Szeretem az embereimet. Szeretem az anyukámat. Szeretem az apukámat. Szeretem a tesóimat. Szeretem a biciklimet. szeretem a ruháimat. Szeretem a munkahelyemet. Szeretem a főnökömet. Szeretem a lakhelyemet. Szeretem a Mac-emet. Szeretem a bátorságomat. Szeretem az érzelmességemet. Szeretem a hangomat. Szeretem a hatalmas szívemet. Szeretem az érzékenységemet. Szeretem, hogy tudom mit akarok. Szeretem, hogy tudom, kivel szeretném leélni az életem. Szeretem, hogy ennyire szeretem. Szeretem, hogy Ő ennyire KLASSZ! Szeretem, hogy attól jobb az életem, hogy szimplán körülöttem van.


Köszönöm, hogy megoszthattam!

Viszlát.

Szeretlek.

2010. június 10., csütörtök

Fájt

It's hard to plug out.


Harmadik napja dúl a belső harc.
Lefájtolom a dolgot.
Magammal, Vele, magammal.
Lehetséges volna, hogy magamnak még mindig nem vagyok első, egyetlen és legfontosabb? Pedig azt hittem, teljesen úgy éreztem, igen.

Mindenhonnan az az infó áramlik felém - belülről és kívülről is - hogy "merj változni". Vagyis merj önmagad lenni. Mert nálam a változás nem lenne más, mint önmagamnak lenni, kimondani az érzéseimet és nem hallgatni el dolgokat.
Már három napja ezt teszem.
Opennek hálás vagyok, hogy kiváltja belőlem ezt - még ha nagyon fáj is, a mód, ahogyan teszi.

"Nehéz gyógyulni, amíg él bennünk az a hiedelem, hogy érzelmeink kifejezésre juttatása hiábavaló vagy reménytelen, mert ilyenkor olyan élethelyzeteket teremtünk, amelyek alátámasztják ezt a téveszmét. Vess véget ennek az ördögi körnek, légy bátor és kitartó! Amint kifejezed önmagadat, amivel együtt jár a gyógyulás és a tudatosság, ez a régi heg eltűnik, és te a tudatosság magasabb síkjára jutsz, nem érzed többé elválasztva magad Örök Énedtől, ezáltal mélyen szerethetsz."

Bátor vagyok és kitartó.
Kifejezem magam.
(És ezzel kifejezem az előttem élt nő-nemzedékek minden egyes egyedének akaratát. Az anyámét, a nagyanyámét, az ükanyámét, és így tovább, ki tudja meddig. Merthogy ez is, sajnos, génkódolt. A fájdalmaink, félelmeink - eleve beleszületünk a félelmek-fájdalmak és persze evolúciósan előnyös dolgok hálózatába. Nehéz a plug out.)

És érdekes módon, tényleg talán még jobban szeretem magam a fájtolás ellenére. Mert magam mellett harcolok, magamért. Reménytelennek tűnik, igen.
De remélnem és bíznom kell abban, hogy minden jó, és győzni fogok. Vagyis, hogy a jó fog győzni.

"Ha naponta meg kell vívnod a magad csatáját azért, hogy életben maradj, akár betegség, akár szegénység vagy fenyegetettség miatt, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy életben maradj. Amint képes vagy elfogadni önmagad visszataszító részeit és megtölteni gyógyulással és szeretettel, jobb munkát találsz majd. Akik fenyegettek, eltűnnek, s a világ nem lesz többé olyan veszedelmes hely a szemedben."

Egyre inkább elfogadom önmagam visszataszító részeit.
Igen, nehezemre esett bevallani és ennek még hangot is adni, hogy nem viselek el senki mást a kapcsolatunkban. Elfogadom, hogy önző vagyok, irigy, hisztis és féltékeny. - Mint minden valamire való nő.
Talán tényleg csak a tettek számítanak - és akkor nem tudom, ki az az ember, akivel együtt vagyok. Vagy talán én tudom, nagyon is jól tudom, az ösztöneimmel tudom, és hiába próbálok az ösztöneim szerint élni, érezni, cselekedni - ő (még) nem érzi, nem érti, nem tudja.
Az az ember, aki azt mondja magáról, hogy "ő csak ezt tudja nyújtani" - vagyis egy olyan kapcsolat-felet, amiben az összes többi nő is ott van, méghozzá nem kis mértékben, ha egyszer pénzt küld egy volt szerelmének, ha egyszer ez a nő még mindig ennyire fontos neki; egy olyan kapcsolat-felet, ami csak három hónapra van hitelesítve, mert azt meséli be magának, hogy képtelen kapcsolódni, hogy képtelen elköteleződni, hogy bármelyik volt, vagy jövőbeli kapcsolata egy kávézás alkalmával bármikor újrakezdődhet, hogy én hiába mondom, hogy nekem ő a tökéletes pár, ő csak azt hajtogatja, hogy ő még másokkal is akar lenni. Ez az ember, aki ezeket mondja magáról
mégis pénzt küld egy volt szerelmének, mégis ennyire a szívén viseli egy ex sorsát, mégis ennyire törődik vele, ennyire fontos neki.

Hát akkor ebből a képből mi tűnik ki? Ki ez az ember?
Minden bizonnyal nem az, akinek mondja és akinek hiszi magát.

A végtelenségig érzékeny, szeretetre éhes, kötődő, gondoskodó, monogám ember.
Annyira kötődő, hogy soha semmit nem mer lezárni, mert az túl fájdalmas lenne neki.
Ugyanakkor folyton a jövőt kémleli, hogy még több jót, még több szeretetet kaphasson.
És ezért soha nem lesz elég neki semmi, és örökké szenvedni fog. A múltba vagy a jövőbe vágyni, amikor a jelen minden jóval elhalmozza. (Erről eszembe jut egy mese. Talán Grimm... "Tike-toka-terelő, Csuka koma jer elő. Ami van az nem elég, mást akar a feleség." És sose jó az, ami van. A csoda-csuka midneig teljesíti a kérést, mígnem a végén elege lesz. És a mesének az a vége, hogy mindent elveszít feleség és férj egyaránt. Hát izgulok, hogy Open meséjének ne ez legyen a vége.) Amikor pedig semminek sincsen jövője vagy múltja, csakis jelene van mindennek.
És ordítanom kéne, hogy I AM HERE. Hogy ITT VAGYOK. Vegyél már észre! Nézz rám! Nem a testem. Nem a magas, vékony lány. Nem. A lelkem! Minden nő én vagyok. Én minden nő vagyok. Több, mint amire valaha vágyott volna, vagy amit valaha is el tudott képzelni.

És hiába is mondanám. Nem szabad. Amíg ő magától nem jön rá erre és magától nem akarja ezt megváltoztatni, addig úgyis minden hiába.

Igen, reménytelen.

Mégis bíznom kell.
Van remény. Mert dühös vagyok. A düh erőt ad. A kontraszt kidobja, hogy mi az, amit nem akarunk és mi az, amit nem.
A remény: jóravágyás és hit abban, hogy amit akarok, az elérhető.
"Istenhez vezető út, nyitottá tesz az isteni útmutatásra és ihletre. A remény hatalmát az képes működésbe hozni, akiben mély bizalomérzés él és az a hit, hogy a jó fog felülkerekedni. Ha a remény szinergetikusan összekapcsolódik a hittel, hatalmas hajtóereje lesz a változásnak."

Kösznöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.


(Forrás: http://www.dudus.hu/angyal/angel/angel.php)



2010. június 9., szerda

Hitvallás

I am at a place now where simply NOTHING is what I want.

Eddig azt hittem, ez AZ, amit akarok.
Most hirtelen rájöttem, ez nem az, amit akarok.
Talán eddig hazudtam magamnak - talán csak most merek őszinte lenni magammal, és másokkal.
Talán meg kellett élnem mindezt, hogy tudjam, EZ nem az, amit akarok. (Angol nyelvterületen az "akarni" szónak egyáltalán nincs olyan negatív kicsengése, mint nálunk.)

Ezelőtt, amíg vak voltam, vagy vaknak tettettem magam a valóságra, addig könnyű volt könnyűnek, tágnak és határtalannak lenni.
Most sokkal nehezebb, de ha jól értem, a feladat ez. Változatlan.
Csak most Látván Látva "kell" (=választom azt, hogy) ugyanúgy határtalannak lenni. És hinni és bízni, és megnyugodni, hogy minden jó.

Annak ellenére, hogy nem abban a szituációban vagyok, amiben szeretnék lenni, annak ellenére, hogy egy olyan "kapcsolatban" vagyok, amiben a "kedvesem" "még másokkal is akar lenni" ergo a kapcsolatnak időbeli határa van előre eldöntötten, és amiért én is azt gondolom, hogy nekem nem ez kell, ergo már most nem akarom ezt - szimplán azért, mert mást akarok.
Azt akarom, hogy aki szeret, ne a magas, vékony lányt szeresse, hanem azt, aki valójában vagyok, amire nincs szó, amit akkor érzünk egymásról, amikor egymás szemébe nézünk, ami ugyanaz marad akkor is, ha megöregszünk és ráncos lesz a bőrünk. Azt akarom, hogy egyenlő felek, társak legyünk egy kapcsolatban, amiben soha nem hal meg a szerelem, azt akarom, hogy akit tudok így szeretni, ahogy Opent, hogy akiről azt gondolom, hogy ő a tökéletes férfi nekem, és csakis vele akarok lenni, az az ember ugyanígy érezzen irántam. Nem azért, mert ezzel akarom iagzolni magam. Nem azért, mert szükségem van rá, hogy valakinek szüksége legyen rám. Hanem azért, mert hiszem, hogy ongoing romance-t csakis így lehet művelni. Azért, mert hiszem, hogy egy szeretetteli kapcsolat nagyobb szabadság, nagyobb ajándék és nagyobb jólét, mint a felelősség nem vállalása által keletkezett szabadság. Mert hiszem, hogy a szabadság nem az, ha mindent megtehetünk, hanem az, ha mindent meg tudunk tenni, amit akarunk. Mert hiszem, hogy a szeretet felelősségteljes. És a félelem az, ami arra késztet, hogy ne vállaljunk felelősséget.
Én jól vagyok egyedül. Örülök, ha egyedül lehetek, mert szeretet van bennem, mert jó magammal lennem. És megosztani: a legjobb ráadás.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Truth?

He is not the real One for me. He never was.
But I believed in it. I made myself believe in it. That we ARE A Match. Did I lie to myself? Might be.

I tried to believe in myself, that I am good enough, I am beautiful enough, I am just great and super enough to be the one for him.
I am a super woman.
Yes. I am.
I am perfect in my unperfection. I am not perfect - I am unique.

So I am okay, he is okay.
Merely he is just not the One for me.
It took me approximately one year to notice it.

So now how can I be with someone whom I know is not the real One for me only because I'm not the real One for him?????
Just HOW is it possible to be with someone who doesn't want me?
HOW is it possible to be with someone with whom I don't want to be because he doesn't want to be with me?


Párbeszédek

Valóban: hogy lehetséges, hogy amíg én szomorú vagyok, majdnem meg akarok halni, ki akarok szállni az egészből, addig a madarak csicseregnek, a gyerekek nevetnek és játszanak, és még aki legközelebb van hozzám, az is jókedvű? Amikor az egész világnak tudnia kellene, hogy szenvedek. És együtt kéne éreznie velem.

∗∗∗

- És te szerelmes vagy X.-be, mert ő is egy magas, vékony, érdekes nő? - kérdezem szerelmemet.
- Igen, valamikor szerelmes voltam belé és még most is emlékszem rá - válaszolja.

∗∗∗

- Én nem ezt akarom. Nem akarom, hogy mindig itt legyen egy másik nő árnyéka. Vagy többé. Azt akarom, hogy első, egyetlen és legfontosabb legyek. És ne csak egy a sok közül.
- Egyik sem egy a sok közül.
- Hát épp ez az.
- Én csak ezt tudom nyújtani.
- Hazudsz. Te csak ezt akarod nyújtani, és fogalmad sincs, miért. Vagy tévedek?
- Hát nem, nem igazán tudom.

∗∗∗

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. június 8., kedd

Back to the right track

Where or why did I loose the joy of being mySelf?
Is it because of how I live? What I put myself into? Noise, not being able to sit alone and sink into Stillness, or just such "small things" like not being able to go to the toilet when i need to?
Is it the energy of the people I surround myself with?
Maybe I really should get away from here.
MAybe I'm too old to live together with very different people. Just not my kind of people.
Or I could choose to watch those part of them which are very much the same like me.

How about choosing better feeling thoughts? Like: they are just the same like me. Isn't it easier to feel like that? Yes it is.

Yes, perhaps it would be better to surround myself with people who are even more similar to me. Or who can draw me upwards and not down. Or be alone where I could just draw myself up and up and up. Like Münchhausen.

But for now I can just choose to accept reality as it is. And not oppose to it because wether I oppose or not, reality just is.
And I can change myself. I never can change the truth of others or the world.

So why don't I feel good?
Because I oppose with the uncomfortableness of living together with five people very different from me.
And it is a very good lesson to stay with myself. To keep the wonderful loving energy I had before.
A very good lesson to keep going back to the wisdom of the heart and possibly stay there.
It was my choice.
Maybe that choice was where I let myself down.
I chose the man whom I love
instead of my needs to not be with people who's energy level has an effect on my energy which I don't like - I don't like it because my energy level goes down.
And I have t invest more and more efforts to bring it back.
So how could I love this?
I could choose to think, I love this because it makes me even stronger, and with this practice I will be able to keep my energy level in most circumstances.
And how about loving and understanding these lovely people? They at last are just like I am. They have needs also. They have troubles - maybe more that I do. Because they do not know all the tools I do. Maybe they don't know the depths of Stillness so well like I do.

And the hardest part: never believe yourself.

Never believe anybody else.
Never believe yourself.

Probably I could go back to the audio books - to learn again about the tools of love, freedom, peace and success.

To do something about it.
To feel better.
To do better.
To think better feeling thoughts.
To change myself if I can't change circumstances.
And I know well already: if I change myself, everything changes.

Best in all:

I know what is it to not leave myself,
to STAY WITH MySelf. Believing All Is Good - and it's all in me.

Thanks for sharing.

I love you.
I really do.

PS: appendix to DREAMS: it is changing day by day but nowdays I feel more and more that I really would enjoy being a successful, rich and good writer and travelling the world so that I can write about it.
Well, sounds like A Dream...

PS2: observation to self-knowledge: after waking up, and before being really awake old patterns run in my brain-mind - shall not be taken seriously.



2010. június 7., hétfő

Dreams-dreams-dreams

I figured, I write only when and if drama somehow arise in my life.
If there's no drama, there's nothing to write about.
Except that
I am in love.

But there's nothing to write about IT.

It is not
that I am in love with someone.

IT just is.

I dwell in love.

Intentionally and silently.

IT is not
good or bad.
Not happy or sad.
Not shiny and sizzly.

Well, sometimes it is rather shiny.
But the best is, it's always there.


And sometimes there is this waiting.
Waiting for a sign, for a coincidence, an idea or something that will lead me to my Destiny.
To the mission I have on the Earth.

And there are the things I like to do. And I don't want to do anything else than them, still I do some other things which I don't like to do. But I can find joy in everything.
Whatever I do I can be happy with it.

Well, what I do recently does not support my freedom now, but it does support my freedom in long term.

So everything can be anything depending how you want to interpret it.
So best if you give a big smile to the whole thing.

But besides all of this,
if I sit down with myself talking honestly to my heart,
I must admit I don't live the life which I want to live. Still there is this tiny little voice that sais - if you created this which is you want this. And that whatever there is you can accept it and love it for whatever it is and think about it as if you wanted it - for this or that reason.
But again: if I say I haven't created the life which I desire, which I feel in my heart I desire
because
I don't know HOW TO create it,
I lie.
Because for NOW I got all the knowledge how to create it.
So why don't I begin?
Or am I on track already?
Or am I lying to myself about that too?

Or that desire which I feel being in my heart about my dream-life --- is that really coming from my heart or is it coming from my conditioning?

Although as long as I can remember I always wanted that kid of life. When I was really young too. When I was a little child being at home with mummy dancing on the carpet, I knew what I wanted - simply what all of us wants -
abundance.
Rich, freedom, peace, all goodness of life.

Do I have it?
Partly.

Inside I have it.
Most of us say, it is all that matters. The inside rich.

But honestly: I desire outside abundance too.
Do I have it?
Partly yes.
I live in the rich part of the world. I have a place to live. I always have more than enough to eat. I have good clothes. There IS abundance around me, in this part of the world where I am.

But I never have enough money. - Enough for what? - I might ask.
Enough for a dream flat, a Lambo, travelling to exotic sunshiny places.

With a man who is the other half of my dream - life-alliance. Who walks together with me, has similar values or different which are in harmony with mine.

But good in all - I know what I want.
Maybe I could choose to dare to know even better.

Thank you for sharing.

I love you.

2010. június 6., vasárnap

Ébresztő

Az ellentmondás aközött, hogy mi van és hogy mit akarunk: jó.
Mert vezet.
Mert ha rájövünk, hogy kényelmetlen az, ami van, akkor már sokkal jobban tudjuk, mi az, amit akarunk.

Ma olyan erős kontrasztot vettem észre, hogy bőgtem egy sort, olyan erős volt az ellentmodás aközött, ami van, és aközött, amire vágyom.
Pedig egyszerűnek tűnik, mégsem az.
Hiába, a leckék sosem maradnak abba.
Ezt most már bizton állíthatom, hogy amikor az ember azt hinné, hogy tudatossága csúcsán van: sosincs. Korántsem. Amikor azt hinnénk, most már mindent tudunk, amire szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat: sosincs így. Mindig van hova tovább. Amikor azt hinnénk, személyiségfejlődésünk a bölcsesség magaslatára érkezett: már vissza is hulltunk mélyünkbe.

És most jólesik vallani erről.
Szinte sosem vagyok az, aki valóban vagyok belül.
Jó pont, hogy legalább tudom, érzem, és szeretem azt, ami/aki belül vagyok.
Csak elhallgatom a reakcióimat. Eldugom az arany szívemet, elrejtem a kedvességemet, szeretetemet.
Miért? Félek a reakcióktól.
Még minidg a régi nóta, csak pepitában.

Félelmetes sztreccsing lesz, de meg kell csinálnom. Mert ha ugyanazt teszed, ugyanazt az eredményt kapod.
Ha tehát mást teszel, más eredményt kapsz.

I am a girl who doesn't speak.
I am silent,
and giving.
Silently loving. Silently wisening.
So far.

Bár nem is biztos, hogy kéne beszélni. Elég az a kevés, amit mondok, csak mondjam máshogy, úgy ahogyan valójában szeretném.

Ámen.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. június 5., szombat

Back to Love (day by day) - Vissza a szeretethez (napról napra)

What happens, happens.

The gaps are getting smaller and smaller

between the things and my RIGHT reactions.


A mai nap a hála napja.

Igazságtalanságot éltem át. Kicsinyességgel találkoztam.

És minden tükör.


Tehát szeretnék nagyvonalúbb, nagylelkűbb és még igazságosabb lenni.

Ez a mai nap tanulsága.


És mire ide eljutottam - a helyes reakcióig - a történéstől és az arra adott hirtelen, helytelen reakciótól, eltelt úgy két-három óra.

Először bejött a megszokott minta: kislány, megszégyenített, megszégyenült, szegény-én, hibás-én, kicsi én. Mások hibáztatása, magam hibáztatása.


És


mindig


mindenre


a megoldás


a szeretet.


To stay in love.


To choose to stay in love.


To go back to love.

(Because in love there is safety, trust, immense power, heavenly creativity, warm, infinite freedom and peace.)


And I choose to stay in love.

This is my will. This is my power above myself.


Nem adom át ezt a hatalmat másoknak, a körülményeknek, hogy hekyettem döntsenek arról, hogy hogyan érzem magam, hogy szeretetben maradok-e vagy sem.

Ez az én hatalmam magam fölött.

Az én valóságom, az én döntésem.


Valóságomat reakcióimmal - gondolataimmal - kreálom.


Én pedig újra és újra azt választom, hogy szeretetben maradok.


Ha hirtelen még beüt a régi mintázat, akkor elvonulok, megtisztítom a szívem és az elmém.

Újra visszatérek a középpontomba, ahol jó.


És midnen mehet tovább.


A boldogságom.


Mert a boldogság


döntés kérdése.


A boldogság nem egy cél, hanem egy út.

Én ezt az utat választom.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy megengedhessem magamnak azt a luxust, hogy aggódom, panaszkodom, hibáztatok vagy bármilyen okot találjak arra, hogy rosszul érezzem magam.

Akár ma is, akár holnap is meghalhatok.

MOST van itt az ideje a boldogságnak, örömnek, ünneplésnek, és főleg


szeretetnek, szabadságnak és békének.


Köszönöm a leckét.

Köszönöm, hogy tanulhattam ma is valamit a szeretetről, a centrálódásról.

Köszönöm, hogy élhetek, hogy itt lehetek, hogy hallhatom a zenét, láthatom a napfényt, és érezhetem Opent.

Köszönöm, hogy Open a valóságomban van, és én az ő valóságában lehetek.

Köszönöm, hogy olyan ő, mint a só. Fűszer, pezsgés, ízfokozó, imádnivaló.


És végül köszönöm, hogy a hála és szeretet állapotában létezhetem.


Köszönöm magamnak.



...talán más vagyok, mint hittem.

Minden most kezdődik.

Az életem most kezdődik igazán.


Köszönöm.


Köszönöm, hogy megoszthatom.

Köszönöm, hogy itt vagy, drága Olvasóm.


Viszlát.


Szeretlek.



(My mind and heart is clean now. - Fizzy good feel good thing.)