Itt bőgök megint esténként,
most is,
és arra gondolok, hogy igen, választhatnám azt, hogy végignevetem és végigtáncolom az életem ahelyett, hogy végigbőgöm,
de hogyan nevessek, amikor sírni van kedvem,
mert szomorúsággal tölt el az, hogy
már megint egy faszkalap.
(És lelkiismeretfurdalással írom ezt le, és lelkiismeretfurdalással gondolom, mert nincs jogom ítélkezni. És nem akarok senkit sem bántani. Pedig bántott. Tehát ezt kell gondolnom róla. És az összes többiről is... Muszáj. Meg kell tanulnom ezt is... Talán. Ha már a Földön ragadtam...)
Már megint olyan ember jött be az életembe - pedig nem kértem, hogy jöjjön - aki nagyobb szenvedést okozott, mint amennyire már előtte is szenvedtem. Miért?
...Sebezhető voltam, éppen egy friss, nyílt seb volt a lelkem, és én bedőltem a kedvességének...
És egyesek azt mondják, hülye vagyok, hogy hagyom azt, hogy "valaki ír egy-két szép dolgot, és akkor már meg is dönthet". És hülye vagyok, hogy folyton nyafogok, folyton van valami szar.
De ha egyszer folyton van valami szar?
Ha egyszer képtelen vagyok rendezni azt a dolgot, ami a legfontosabb számomra? (Nem beszélve a többiről...)
Ha nem találok egy embert, aki akarna engem, aki kitartana mellettem?
Persze, lemondhatok erről, beállhatok a bátor és erős szinlik sorába - meg tudom csinálni. De minek?
Minek viseljek egy maszkot, ha belül nem az vagyok?
Valószínűleg, aki szeret, nem a maszkomért szeret, hanem azért, aki valóban vagyok.
Persze, a dolgokat nem lehet siettetni. Mindennek megvan a maga ideje. Nekem van egy vágyam, egy álmom, egy szándékom - és majd ha megértem rá, és a körülmények is megértek rá, megtörténik.
Azt kérdezem, mi a baj velem?
De lehet, hogy nincs is baj velem.
De ha folyton ugyanaz történik, akkor valamit mégiscsak "rosszul" csinálok. Ami nem rossz, csak nem arra az eredményre vezet, amire vágyom.
Azt mondják, minden válasz bennünk van.
Én eddig azt gondoltam, megtalálom magamban a választ, bizonyos kapaszkodók, irányelvek útmutatása alapján.
De mi van, ha tényleg nem tudom a választ, és épp ez a makacsság, hogy majd én tudni fogom, majd én kitalálom magamnak, mi van, ha épp ez a hozzáállás akadályozza meg, hogy valóban meglássam a megoldást.
Azt is mondják, a megoldást ugyanazzal az attitűddel nem lehet megtalálni, mint ami létrehozta a nem kívánt szituációt...
____________________________
De még mindig csak gondolkozom, és még mindig nem jutottam el a szívembe.
Az érzésekhez, amik irányítanak. Amik visszavezethetnek a szívbe, ahol a szeretet lakik.
Talán most már kidühöngtem magam.
Marad a tehetetlenség, szomorúság, reménytelenség.
Miért ilyen tragédia az, hogy volt két jó hetem és véget ért? Mert nem akartam, hogy vége legyen. Mert azt hittem, az a két hét csak a kezdet. Azt hittem, ez egy kéz, amit felajánlanak nekem, hogy foghatom, úton afelé a Szépség felé, valahol Belül...., azt hittem, ez egy kéz, ami az én kezemért nyúlt. Azt hittem, valakinek úgyanúgy szüksége van arra, hogy kézen fogva menjen az úton, mint nekem.
Miért ilyen tragédia az, hogy valaki, akit alig ismertem, csúnyán bánt velem? Azért, mert már túl sokszor voltam pontosan ugyanilyen szituációban, mint amibe ő bele akart volna rángatni, és végül akaratom ellenére bele is rángatott, mert még a helyzetet sem volt hajlandó tisztázni. Ha tisztázta volna, nem mentem volna bele. De talán az én butaságom, hogy nem láttam a szememtől, hogy miről van szó - próbáltam meggyőzni magam, hogy nem arról van szó, amire gondolok, és végül kiderült, hogy mégiscsak arról volt szó. (Már megint dühös lettem.)
Igen, talán túl sokat vártam a dologtól. Túl sokat képzeltem bele, ami nem volt ott. - A kezet, amit foghatok. A szándékot, hogy megfogja a kezem, és velem sétáljon.
Hazudott volna nekem a szívem?
Mert voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, ez valóban jó, és én ezekből az egyes pillanatokból egy összefüggő láncot fűztem, és felnagyítottam őket. Azoknak a pillanatoknak a fényében fürdettem a lelkem, és mindent, ami történt - azt is, ami nem volt jó. Mert semmi sem tökéletes. De a maga tökéletlenségében az. És mi tart együtt két embert? A közös szándék.
De a szándék vagy meg sem volt, vagy elveszett.
És azt gondolja, én vagyok a hibás, és ő a szent. Hiába mondja, hogy nem így van. Nem hiszek neki. Azért nem hiszek neki, mert bámikor kértem, hogy EGYÜTT találjunk megoldást, újra és újra és újra azt kezdte el mondani, hogy én mit hibáztam.
Azért ekkora tragédia, és azért vagyok dühös, mert még mindig látom benne a jót, még mindig nem ábrándultam ki belőle. Azt a kicsi jót látom, ami ahhoz képest nagyon kicsi, hogy mennyire nagyon bántott, hogy mennyire nagy benne a sötét oldal.
Ezért szenvedek mindig. Mert mindig ragaszkodom az emberek világosságához, azt látom bennük, még akkor is, ha a sötét oldaluk sokkal nagyobb, még akkor is, amikor már rég szenvedek a sötét oldaluk miatt.
Táplálom a róluk alkotott képemben a fényt, és elhazudom a sötétséget.
Erre különben nem jöttem volna rá, ha nem találkozom a drága, angyali gráciával, az egyikkel hármunk közül, így sok év után. Mi voltunk gimiben a Három Grácia... A Szőke, A Barna, és Az Eklektikus. A Barnával találkoztam. És sokat tanultam tőle...
.
.
.
...lehetséges vona, hogy a sötétség, ha elhiszi magáról, hogy fény, akkor másokkal is elhitetheti egy darabig?
_______________________
Sosem tudtam leolvasni az arcáról, ha örült.
Ha azt mondta, "örülök, hogy itt vagy", mindig vissza kellett kérdeznem: "tényleg?" - mert az arca kifejezéstelen volt ilyenkor.
Mindig idegen volt.
Lehet, hogy tényleg az...
Pedig a nevetését szerettem.
_______________________
Miért volt ez az egész?
Miért, miért, miért?
Talán azért történt ez az egész, mert semmi sem volt igazi.
Talán az érzéseim sem voltak azok.
Talán nem is voltak érzéseim, csak akartam, hogy legyenek.
Pedig a szívem jól szokott jelezni: ha valakit jólesik megölelni, az jó szokott lenni...
_______________________
Valóban egy idegen. Nem ismerem. Nem ismerem, nem értem, idegen a szívemnek.
Talán csak a vágy maradt, hogy bárcsak ne így lenne.
_______________________
Biztos minden úgy van jól, ahogyan van.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
És ha erre gondolok, hogy "szeretlek", ha felidézem, milyen is ez az érzés, Open jut eszembe.
Tiszta.
Fájdalom nélküli.
Pedig ő is faszkalap.
...az ő emlékében még megtalálom ezt a tiszta, megnyugtató, hatalmas szelídséget, amire már rég nem emlékeztem... ami régóta hiányzik. Amitől az elmúlt napokban olyan messzire kerültem, hogy komolyan megijedtem, hogy végleg elsötétül a lelkem.
De annak az emléke, hogy iránta mit éreztem, hogy vele hogyan kapcsolódtam, visszhoz a fénybe.
Pedig lehet, hogy ő sem angyal, csak én szerettem azzá magamban...
Igen, ez szeretet: amiben nyoma sincs fájdalomnak, vagy félelemnek.
Ellenben, ami fáj, az nem szeretet.
Viszlát.
Szeretlek.
