Day 105. - Az utolsó reggel...nappal...az első este

Ülök az IC első osztályán egy svéd fiú mellett, és azon gondolkodom, milyen szerencsés vagyok – na nem a fiú miatt. Úgy éltem itt, mint holmi hercegnőcske. (Ez a hasonlat mellesleg onnan jut eszembe, hogy pont mindkét könyv, amit ittlétem alatt olvastam, tartalmazott hercegnőcske jellegű szereplőt. A Pendragon legendában csak egy „képzeletbeli úrhölgy” volt, egy angol earl unokahúga, ellenben a Rejtő féle Boszorkánymesterben volt egy Szofi nevű igazi főhercegnő. Mindkét alak igen komikus volt. De ez volt az egyetlen hasonlóság a két regény között. Azért Szerb Antal után Rejtőt olvasni némileg lelombozó. Bocsánat, kedves Rejtő, és Rejtő-kedvelők – valószínűleg a mester is elismerné, hogy Szerb a mestere lehetett volna...)
És tévedtem, az IC menetirányban ülve is olyan, mint egy repülőgép. Szédítő.
Szóval mindent megkaptam, és mindent megkapok. Vártak rám az állomáson, kocsival hoztak-vittek, mindent megadtak, amit csak lehetett. A legjobb kajáktól kezdve a ruhákon át a vonatjegyig. És már eddigi egész életemben is olyan sokmindent kaptam. ...valahogy akárhová megyek, mindenhol vár valaki. Tényleg, szinte hihetetlen, hogy ha akarok valamit, és nekimegyek, akkor sikerül, még ha „nincs pénzem rá”, akkor is. De már tudom, hogy ez a mondat csak egy rossz szokás, amit a családomból hozok, egy rossz minta, semmi több, és már tudom, hogy a pénz a legkisebb dolog. A szándék a fontos. Mindenhol van valaki, aki segít, aki vár a másik oldalon, és odaát elkap, ha ugrom. Még Londonban is. Egy olyan városban, ahol nem gondolnád, hogy ennyit fognak neked adni. És itt Dániában. És az USÁ-ban is, Nir, a szoba egy percre a Times Squaretől.
Svédországban család adatott. Nem beszélve a svéd fenyőerdőkről, tavakról és tengerparti városokról, a napsütésről, a kék égről, a bárányfelőkről, és hogy szerethetek.
Hogy valakit magammal vihettem a szívemben. Persze mindig a legvégére hagyom a legfontosabbat. ...néha rámjött, hogy majd belepusztulok, annyira hiányzik a Kockásfülű. És ez nem a szükséghiányzás.
...van egy orosz mondás, mely szerint a nem bölcs ember szeretete azt mondja: azért szeretlek, mert ( - és itt tuljadonképpen bármivel is folytatódna a mondat, nem az a szeretet lenne, amire hajtunk... - ) szeretlek, mert szükségem van rád, ezt mondja... ellenben az érett szeretet, a bölcs emberé, A Szeretet azt mondja: szükségem van rád, mert szeretlek. Csak én teszem hozzá: mert tudlak jól szeretni, mert szeretni akarlak, és nem mást akarok veled, pláne nem tőled. Mert ha akarnék tőled valamit, soha nem lehetnék veled őszinte. Mert az lehetetlen. Lehetetlen őszintének lenni bárkivel, akitől akarsz valamit, akitől elvársz valamit, mert az nem különbözik attól, mintha titkos hátsó szándékaid lennének az illetővel kapcsolatban. Mert akkor ezek az elvárások mind ott vannak a tudatod hátterében. Kvázi azt akarod, hogy adjon neked valamit, vagy valamilyen legyen, valamilyen meghatározott módon viselkedjen veled, körülötted. Márpedig akarni azt, hogy valaki adjon valamit: az alázat teljes hiánya. Akkor semmi sem ajándék, amit kapsz. Akkor erőszakos vagy. Akkor elveszel. Ez nem szép. És ha belegondolsz, te sem szereted, ha elvárnak tőled valamit. Pláne hogyan adnál, amikor kötelező adni, mert elvárják. Nem így viselkedsz azzal, akit szeretsz. Ha pedig azt akarod, hogy valamilyen legyen, valahogyan viselkedjen, akkor nem fogadod el őt teljesen, úgy, ahogy van. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fogadod el magadat teljesen, úgy, ahoyg vagy – bár ez most messzire vezetne. Ha pedig nem fogadod el, és azt akarod, hogy megváltozzon, az nem szeretet. Ha azt akarod, hogy valahogyan viselkedjen veled, akkor kontrollálni akarod. De miért akarnál bárkit is kontrollálni? Főleg azt, akit szeretsz. A legnagyobb ajándék, ha szabadon engeded. Ha engeded, hogy úgy fejezze ki magát, ahogyan szeretné. Kontollálni valakit, nem vezet sehová. És valószínűleg, ha így éreznél, azt jelentené, hogy magad és az életed felett nincs elég kontrollod. Vagy nagyon félsz tőle (hoppá elindult visszafelé a vonatom!)... vagy nagyon félsz tőle, hogy mit láthatsz meg a tükörben... – ez is nagyon messzire vezetne, ha most kifejteném.
Szóval szükségem van rád, mert szeretlek. Mert szeretni jó. Mert hagyod magad szeretni. Mert nem tudok mást tenni. És ha nem szerethetlek, ha nem vagy itt, hogy szeresselek, akkor nem olyan jó nekem.
De igazából a szavak...a szavak kevesek. A szavak megölik a valódi jelentést, és csak nagyon keveset adnak át a valódiból... mégis azért meg kell próbálni. Vagy marad a zene...
•••
Most meg már megint a kompon ülök, útban Frederikshavn felé.
Jövök, Dánia!
Fura... Svédoszágban hiányzott. Most meg... csak jó itt a hajón. Meg csinálni akarom már az életemet...
Kavarog bennem az egész Svédország, Lars, Marika néni, és az egész népes családjuk, arcok, tengerpartok, képek, szavak... Hogy ezek a svédek tényleg az erdőben laknak piros faházikókban. Tényleg az egész országnak olyan svéd arca van, olyan meseszerű, kedves kis táj, néhol vadregényes, néhol üdülőhelyesen tengerpartos, és van, ahol ez a kettő ötvöződik. És persze az elmaradhatatlan rénszarvasos figyelmeztető táblák. Svédország védjegye. Én egyet se láttam. De őzet kettőt is. Meg rókát. Sok szürkegémet, vagy olyasmit, hattyúkat, cinkéket, kányákat - három különböző fajtát. És macskát. És kakast. (Majd lesznek képek is...)

De úton lenni szeretek a legjobban, azt hiszem.
Kíváncsi vagyok, az „osztálykirándulás” milyen lesz Krakkóba. Mert nincs megállás. Holnapután irány Krakkó.
Viszlát.
Szeretlek. Nagyon, igazán, teljes szívemből. Téged. Úgy, ahogy vagy. Köszönöm, hogy olvasol. Köszönöm az idődet, amit rám fordítasz. Hálás vagyok ezért Neked, és hogy megoszthatom veled a gondolataimat.
A szívem meg csak nő és nő. És nő.
Szeretlek.

Day 104. - Már megint Harry Potter

Harry Potter és a Főnix rendje...

Mint minden jó mese, ez is tartalmaz archetipikus elemeket és a pszichén belüli világra is rávetíthető. Egyébként a mese az ő eredeti értelmében egyáltalán nem gyermekeknek való badarság, hanem tanítás, megfejtés, gyermekeknek is emészthető, kódolt üzenet formájában. Van valami ilyen könyv, amibe régebben bele is olvastam. Az a címe, hogy Farkasokkal futó asszonyok. Nem emlékszem, az írónő pszichológus volt-e vagy irodalomtörténész, de hogy meséket kutatott az bizonyos. És rájött, hogy minden élethelyzetre van egy mese, ami tartalmazza a megoldást.

Most, hogy megint megnéztem a Főnix rendjét, viszonylag hosszú idő után, részint más szemmel néztem.

Amikor először láttam, moziban, akkor csak simán nagy hatással volt rám, mert ilyen mese-lelkű voltam, vagyok, és mert akkoriban éppen nagyon erős volt az „elvágyódásom”. Az a fajta elvágyódás, amit a romantikus angolszász költőknél hallottunk utoljára. Hogy valami másik világba vágynak folyton. Nekem is volt ilyen időszakom. Jól emékszem, akkor is írtam róla. Méhozzá valami olyasmit, hogy abba az életbe vágyom, ahol valójában történnek dolgok. Valójában, igazán félünk, mert van mitől, igazán örülünk, szeretünk, sírunk, az életünkért küzdünk, ahol valódi kalandok várnak, valódi értékekért küzdünk, és valóban rajtunk múlik a világ sorsa. Ahol valóban lehetségesek a csodák. Ahol valóban vannak olyan öreg, gyönyörű, mindentudó, és tiszta lelkű emberek nagy fehér szakállal és varázslósüveggel, mint Dumbledore professzor, akiknek nem utolsó sorban stílusuk is van – nem akárhogy tűnnek el: főnixmadarasan, tűzzel és tapssal. Ahol valóban lehetséges varázsolni. Ahol valóban szükség is van varázslatra. Ahol söprűkre és egyéb egzotikus közlekedési eszközökre, mint például tesztrálokra lehet felpattani, és körberepülni velük Londont, vagy a Földet. Ahol az ember keresztapja kutyává tud változni, bátor, erős, jó, ártatlanul elítélt és szökött fogoly, igazi túlélő, igazi kúl arc, és amikor nem kutya, akkor gyönyörű feketehajú varázsló, hosszú fekete köpönyegben, és szeret. Ahol nyilvánvaló, hogy ki és mi a jó és ki és mi a rossz. Ahol nyilvánvaló, hogy ha varázslócsaládba születsz, te is varázsló vagy boszorkány leszel, amint megtanulod használni a képességeidet, és aztán mindig a jó ügyért tevékenykedhetsz.

De ez csak az első réteg. Ez most is ott van, csak már nem olyan erősen. Mert már tudom, hogy ebben a világban is vannak csodák, csak nagyon sokat kell menni utánuk, hogy az ember láthassa őket, és persze egy egész élet kell hozzá, hogy az ember tudjon is „varázsolni”, nem beszélve a tudás felelősségéről, ami a tudással jár, meg arról, hogy mugliknak tényleg nem lehet mutogatni, és időbe telik, mire az ember mugliból varázslóvá válik. Bár Jézusnak viszonylag fiatalon sikerült elsajátítani a dolgot. Gondolok itt Isára. Arra a bizonyos valakire, aki járt Indiában, ahol Isaként ismerték, és le is írták, hogy járt ott; Jézus, vagy valami ilyesmi volt az eredeti neve, és azért ment oda, hogy megtanulja mindazt, amit aztán elhozott „Nyugatra”, és amit aztán megpróbált átadni, ami valószínűleg a Rózsakeresztesek tudástárában élt tovább, nem pedig a keresztény egyházban, de aztán elfelejtődött, és manapság talán megint elterjed.

-       Nem, a csodákról nem mondok le.

A második réteg, ami frissebb, hogy kénytelen voltam elsajátítani némi tudást az emberi pszichéről. Nem sokat, csak egészen alapvető dolgokat. Úgy másfél évvel ezelőtt, ezt már emlegettem többször is. No és most, hogy megint Harry Pottert néztem, nem főként az elvágyódás ütötte fel a fejét bennem, hanem a ráismerés. „Koncentrálj, Potter, uralkodj az érzéseiden, tisztítsd az elméd.” Ezt akár egy kung-fu mester is mondhatta volna. Egy chan vagy zen buddhista szerzetes is, aki épp arra akar megtanítani, hogyan maradj a középpontodban még akkor is, amikor meghalsz. És aztán, amikor felismered, hogy a gonosz is benned van, hogy akár te is lehetnél, egy bölcs hang, a Segítőd azt mormogja a füledbe: „He does not show you how you are. It’s how you are not.” – Nem azt mutatja meg neked, milyen vagy, hanem, hogy milyen nem vagy. És aztán győzünk: „You do not know the love of friendship and I feel sorry for you.” – Nem ismered a szeretetet, a barátságot, és együttérzek veled, sajnállak téged ezért. És ha a fájdalom helyett a szeretetre összpontosítasz, akkor már nem árthatnak neked az emlékeid, az elméd kínjai, vagy más elmék hatásai a tiédre – vagyis más elmék kínjai.

De hogy az ember ezt meg tudja tenni, igen jó adottságokkal kell rendelkeznie, és edzettnek is kell lennie. – No persze, csak az próbáltatik meg, aki bírja.

- Sóhajt – bla-bla. Akkor látnám inkább mindezt teljesen tisztán, amikor épp összecsapnak a fejem felett a hullámok! Ilyenkor könnyű... De Isten ments.

Szóval okos, ügyes nő ez a Rownan, hogy ilyen jól kitalálta ezt a saját világot, és megajándékozta vele korunkat, fiataljainkat és. (Ez szándékos.)

Persze, vannak, akik nem látnak benne semmit. Vannak, akiknek „csak mese”. Vannak, akiknek csak szimplán egy másik világ, ahová el lehet menekülni egy időre. Vannak, akiket egyenesen nem érdekel. Mindenkinek egészségére. Én azt mondom, inkább ezen nőjünk fel, mint a robotzsarun meg a reality shown. A Narnia krónikáit meg még nem volt szerencsém látni.

•••

Utóirat, mellékes megjegyzés: jó lenne tudni kezdeni valamit ezzel a nagy halom ismerettel, tapasztalattal és elmélettel, ami a fejembe került az idők során... Mondjuk könyvet írni. Olyanokat, mint a Müller Péter bácsi. Vagy mint ez a Keating. Vagy Szerb Antal. Na jó, olyat nem tudnék, annyira nem vagyok könyvtár agyú bölcsész, mint ő volt. De a fantasy kifejezetten megnyerő műfaj. Csak nem tudok regényt írni. Már próbáltam. Nem megy...

•••

Viszlát.

Szeretlek.

Day 103. - On my dear catch 22

És tényleg – minden naponta változik.

Például, hogy mit gondolok, mi a fenéért vagyok itt. Megállni jöttem. Az agyamat eddig mégsem sikerült megállítani. És szenvedek tőle. És mindig csak jó sokára jut eszembe, hogy le is ülhetek, csöndben is maradhatok. És akkor békés leszek.

Mert valami nyomaszt.

Nyomaszt, hogy itt vagyok, 22 éves élettel, 25 éves testtel, és sokezer éves (értsd: időtlen) lélekkel, amiből talán valami átszivárog a mostani elmémbe is... kétségtelen... Nyomaszt, hogy nem tudom, merre tovább. Nyomaszt, hogy úgy érzem, kifutok az időből. Nyomaszt, hogy nem tudom, kit válasszak. Úgy értem: milyen személyiséget válasszak magamnak. Sose tudtam. Vagy talán egyszer régen még áltatlános iskolában, minden ment a maga útján, és minden kihívást álltam, győztesen, és még csak dolgoznom sem kellett érte. Minden nyerés magától ment. És nem volt olyan, hogy ne nyertem volna. Vagy legalább különdíj. Hová tűnt az a lendület? Hová tűnt az az út? Hová tűnt az a lány? Aki utálta, hogyha a tanárok tündézik, mert az mindig rosszat jelentett, és különben is nem voltam még felnőve ehhez a névhez, és ezt nagyon jól tudtam. Bár – ha megkaptam ezt a nevet születésemkor – hát ez a sorsom. És miért mindig nekem kellett a kínos Szűz Máriának lennem a karácsonyi ünnepségeken? És miért utáltam? Miért volt ciki „szűzet” alakítani? – Úgy dereng, mintha utáltam volna, hogy mindenki tudja. Mármint azt gondoltam, senkinek semmi köze nem lenne ahhoz, hogy szűz vagyok-e Máriaként vagy sem. Meg hogy hogyan is lett az a gyerek... ...de azért szerepelni szerettem. Ha csirkét vagy bármi más állatot kellett alakítani, vagy csak verset mondani kellett... És a versmondó versenytől kezdve a képzőművészetig a könyvtárversenyen át mindenhol könnyedén teljesítettem – kitűnően.

Hová lett az a lány?

Az is változik naponta, hogy minek látom magam.  Volt az énekesnő, a show woman. Aztán az írónő. Ma épp színésznő.

A Sweeny Toddot néztem az egyik svéd adón. Véletlen belefutottam. És a fél filmet végigbőgtem. Na nem a sok vér miatt. És nem is a katarzis miatt, mert az nem nagyon van benne. Legelőször, azt hiszem, azért eredt meg, mert csak néztem ebben a filmben hogy mindenki milyen csodálatos. Hogy mindenki LEHET csodálatos. Nem csak Johnny Depp – bár tagadhatatlan: ha egész életemre átlagolom, ő az a színész, aki legnagyobb hatással volt/van rám. Szóval hogy nem csak johnnydepp-módon lehet igazán sugárzó színésznek lenni. (Habár, amit ő tud, gondolom ösztönösen, azt érdemes lenne elsajátítani. Hogy hogy tud ennyire autentikus lenni. Autentikus alatt pedig azt értem, azon kívül, hogy eredeti és egyedi, hogy annyira otthon van magában, és annyira megtalálta magában azt a helyet, ahonnan ki lehet indulni, amit őrizni kell, és ami úgy sugárzik – annyira, hogy ha nézed, meglátod benne önmagadnak azt a legjobbik részét is, azért szereted nézni. Lehet, hogy ő nem is tud erről, csak simán nagyon jól érzi magát. Na ez az, ami érdekel engem. Ez az, amit szeretnék megvalósítani. És ezt persze nem csak színészetben lehet. Sőt, ezt amúgy az életben kell. És per pillanat nem találom könnyű feladatnak.) Ebben a filmben igazi karakterek voltak, karakterek, mint karakteres figurák a történetben, és mint karakterszínészek. A szereposztás parádés volt, nem tudom, ki csinálhatta, de jó érzéke volt hozzá. Hogy adott témához, adott színekhez, adott fényképezéshez valahogy olyan nagyon különböző mégis egységes arcokat válogatott. Persze ez nagyban köszönhető a sminkesnek is, nyilván. De mégis mindegyik figurában volt valami rokonias. Az arcukon. A szemek, az arcberendezés. Mindeki mégis nagyon egyedi volt, nagyon különböző, különös – és ezért: csodálatos. Azt figyeltem, a csodálatosság és gyönyörűség milyen nagyon különböző módokon nyilvánul meg az egyes színészekben. Igen, a színészeket néztem, nem a karaktereket. Hogy amit alapvetően csúnyának érzékelnél, az is beleillik a nagy képbe, és az is csodálatos. A bíró szolgáját alakító már-már famulus jellegű, gnóm arcú és testalkatú színészre gondolok, akinek sajnos nem tudom a nevét, de azt tudom, hogy a Harry Potterben is pont ilyen karakter-szerepet játszott. Ott is kicsinek, alattomosnak és mellék-gonosznak kellett lennie, mint itt. Ott is a főgonosz csatlósa volt. És az az ember milliókat keres az ilyen filmekkel az ilyen szerepekben. – Mert elfogadta önmagát, azt, hogy ő milyen testi és lelki adottságokkal bír, és azokkal él és érvényesül, nagyon remekül. Persze, azt nem tudom, mennyire boldog általában véve... de el tudom képzelni, hogy nagyon jó humora van. Az sokat segít. Mármint az életen. Az életben. Általában.

Erről pedig az jutott eszembe: bárcsak sikerülne kívülről látnom és alaposan meg is néznem magam. Hogy én mire is volnék a legalkalmasabb. Kívül és belül. Hogy mihez van a legtöbb testi és lelki adottságom, és mivel szolgálhatnám leginkább az emberiséget és az Univerzumot. Vagy csak az országot. Amelyikben éppen élek.

És akkor ott énekeltek ezek a gyönyörű emberek gyönyörű kosztümökben, sminkkel, jópofa hajakkal, valószínűleg keményen dolgoztak, mire összeállt ez a film, persze az is lehet, hogy nem, és élvezték amit csinálnak. Mert, nyilván, aki színésznek megy, azért megy, mert elhivatottsága és élvezete van a dologban. Mert azt máshogy nem lehet. (Sok példát láttam, hogy tanárnak lehet menni elhivatás és élvezet nélkül. Közgazdászak és bankárnak is. De színésznek semmiképp.) És erről az egészről meg az jutott eszembe, hogy Istenem, milyen jó is lehet az. Ott állni a kamerák előtt, vagy a színpadon, és énekelni, és játszani, és mindig más arcokat és karaktereket keresni meg magunkban, és nem félni a saját arcainktól – és akkor az jutott eszembe, hogy lehet, hogy – terápiásan – ez lenne az egyetlen lehetőségem, hogy végre ne féljek magamtól, a részeimtől, ami egyben kifelé is vezet (-mert amitől belül nem félsz, attól már kívül se, és ez hat egymásra- ) és leküzdjem az összes gátlásomat és szorongató belső tényezőmet. Mert úgy, de úgy vágyom arra a bizonyos belső szabadságra, ami, érzem, még mindig nem teljes. És az a rémisztő, hogy minél többet tudok magamról, minél több rész szabadul fel, annál inkább úgy érzem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. És mennyi minden van még, amit fel kell derítenem, ki kell purgálnom. És a színészetben ez aztán nem megkerülhető. Ott szétszednek és újra összeraknak. De vagyok-e elég stabil, hogy ez sikerüljön? Mi lesz, ha szétszedődök, és úgy maradok. (Bár már azt megmondtam magamnak egyszer – s mindenkorra – hogy minden „mi-lesz-ha” felesleges.) Bár ez csak kisebbik része a dolognak. A nagyobbik, fontosabbik, és jobbik része, hogy – tapasztalataim alapján – a színészmesterség folyamatos sztreccsing. Persze az sem mindenkinek, de nekem az lenne. És amikor már nem sztreccsing lenne, csak megszokás ( - bár most elképzelni nem tudom, hogyan lehet megszokni azt, hogy újra és újra új bőrökbe, új fejekbe, új érzésekbe kell bújni), szóval azután meg úgyis mindig adódna valami olyan szerep, ami másként lenne sztreccsing, mint az addigiak. Na de ez az ami teljesen felesleges, amit most csinálok. A „mi-lenne-ha”.

És akkor, miközben ezek a gyönyörű emberek a gyönyörű kösztümökben a parádés szereposztásban énekeltek, táncoltak és játszottak, annyira nagyon odavágytam közéjük. Oda Londonba, vagy Los Angelesbe, ahol éppen felvették, nekem mindegy, a forgatagba, a sűrűjébe. Énekelni. Mert azt nagyon szeretek. Játszani. Mert azt is nagyon szeretek. A kamerák és emberek szeme előtt lenni – mert azt is nagyon szeretek. És azokkal az emberekkel lenni. Bár ők is csak emberek, és inkább nem projektálok beléjük sem semmit. De azért mekkora jó lehet mondjuk egy Oceans Eleven vagy egy Snatch/Blöff vagy egy Ponyvaregény forgatásán színésznek lenni...De a tartalom a lényeg, nem a forma! A játék.

És az is felmerült bennem, tudnék-e ilyen jól angolul? – Esetleg.

Nem késtem-e már el az egésszel? – Esetleg.

Azt mondják, sosem késő. Azt mondják, mindent lehet, csak akarni kell. Azt mondják, ha eltökéltem, és hajlandó vagyok mindent megtenni érte, és hinni benne, igazán hinni, akkor minden sikerül. De akkor hinnem kell. Egy pillanatra sem szabad kételkednem. Mert ha én nem hiszek benne, rajtam kívül senki más nem lesz, aki higgyen benne. Hinnem kell, igazán hinnem. – Azt lehet, hogy még nem tanultam meg. Sztreccsing.

Azt mondják, hitem mit sem ér, ha szeretet nincs énbennem.

Mindig, minden ide lyukad ki.

•••

Alig több, mint egy éve azt az üzenetet kaptam, áthatóan és emlékezetesen, hogy azért próbáljam meg a színészkedést, mert az jól állna nekem, és tehetségem is lenne hozzá. (Lehet, hogy több is mint a popsztársághoz.) Aztán idén szilveszterkor megint ezt az üzenetet kaptam, áthatóan, jól elkülöníthetően és emlékezetesen. De ez csak évente egy figyelmeztetést jelent. Az éneklés meg van. Több mint tíz éve van. Nem kérdés.

Egyébként megpróbáltam. Jó volt. Több mint jó. Szinte kéj. Mégsem csináltam tovább. Valami fontosabb volt.  És elszakadtam a Boszorkánymestertől is. Aki tanított. Nem jött még el az ideje? Vagy nem is fog? Utána kellett volna mennem? Vidékre? Magyarországon? Miből éltem volna? Én választok? Vagy majd választanak? „Hol lesz, merre lesz? Most még nem tudom.” Lesz ez valaha egyértelmű, hogy merre kéne mennem?

De itt ülök Svédországban az Isten háta mögött, vidéken, és gondolkodom. Nem csinálok semmit. Gondolkodom, hogy mit kéne csinálnom. Nem is meditálok – meglehet, az is hasznosabb volna, mint gondolkodni, hogy mit csináljak. Gimnázium vége óta – hatodik éve ezen gondolkodom. Közben majdnem elvégeztem a filozófia szakot. Volt egy-két zenekarom. Felénekeltem pár dalt pár lemezre – jól-rosszul. Próbáltam dűlőre jutni a párkapcsolattal, mint olyannal – s az előzőekben a siker és a szerencse nem-igen voltak társaim e téren. Kinyitottam a magam kis fiókját, amilyen minden embernek van, és amit nem sűrűn szoktunk nyitogatni, és ami tele van az elfelejteni kívánt dolgainkkal, véres és fekete. Ez úgy másfél éve volt. Akkor aztán be kellett látnom, hogy egyedül nem megy. Kaptam segítséget. Sokmindent megértettem és megtanultam magamról és az emberi psziché fejlődéséről általában. Mivel magamnak annyit kellett güriznem, hogy a magabiztosság, önismeret, elfogadás és összeszedettség azon állapotába jussak, amiben most leldzem, ezért annyi mindent tudok, hogy akár ezt is használhatnám mások megsegítésére, de ahhoz meg nem tudok eleget, ráadásul, mint mondtam, még nincs vége. Gyanítosm, sosincs vége. És ezt az egészet azért mondtam el, hogy elmondhassam: talán itt az ideje, hogy soha többet ne nézzek vissza a múltba. Eddig jogos volt: meg kellett értenem, fel kellett dolgoznom. Vannak részek, amiket soha nem fogok feldolgozni. Azzal kell élnem. Azokból lehetnék például nagyszerű és karakteszínész. De ma, ahogy a pillantásom egy képre esett, itt az åtvidabergi házikó falán, Lindáról, aki olyan, mintha az unokatestvérem lenne – megértettem, hogy vannak emberek, akik sohasem néznek hátra. Mert eszükbe sem jut. Mégis boldogan élnek. Nem tudatosan ugyan, de boldogan. Vagy legalábbis teljesen „sikeres” életet élnek, a szónak abban az értelmében, hogy megtalálják a helyüket a világban, az állam jóravaló, hasznos polgárai lesznek, akik olyan munkát képesek végezni, ami őket kielégíti, és a körülöttük élőket is, és még pénzt is kapnak érte. Eleget. Szóval jól érzik magukat, családot alapítanak, blablabla.

Lehet, hogy ezentúl el kéne felejtenem, ami volt. Mivel az már nem létezik. És kezembe kéne vennem az életem. Felelősséget vállalni. Ahogy a lazák mondják: elvállalni.  Isten engem úgy segéljen. Ámen.

 

•••

 

És eszem magam az előző irományban, hogy nem úgy szeretek bla-bla. Pffh. Badarság. Hát ez is olyan, hogy valószínűleg ez is beleillik a nagy képbe. Csak nem mindig sikerül a nagy képet látni. Ezt is meg kell bocsátanom magamnak. Megbocsátok magamnak azért, hogy elítélem magam azért, hogy elítélem magam azért, mert nem mindig látok ki a kis emberi perspektívából. Hogy ilyennek is kell lenni. Aki ebben a tér-időben, itt és most, így szeret. Pont így. Slussz-passz.

...de nincs nekem túl sok agyam színésznőnek vagy énekesnőnek menni?

Egyéb iránt pedig a színész-énekesnő, és írónő szépen kitölt egy egész életet... .... ....

•••

 

Közben visszaolvastam és látom, hogy de hiszen leírtam, mit akarok. Ezek szerint tudom, mit akarok. Hmm.

Hmm.

Amíg hümmögök ezen, addigis:

viszlát! 

Szeretlek.

Day 102. - Catch22

Változás, válozás.

Minden változik. Egyszer régen a mesterem mondta, hogy ezen a világon semmi sem állandó, csak a változás...

Külön helyet nyitok az új írásnak, de folytatólagosak a gondolataim. Hogy milyen jó is, hogy nem kapjuk meg azon nyomban, amit kérünk az Univerzumtól. Egyrészt, mert akkor folyton olyanok történnének velünk, hogy rossz is belegondolni, másrészt, mert az ember oly kicsi, hogy nem látja, mi a jó neki, mi az üdvös, és amúgy is naponta változtatja a kívánságát.

Pontosabban, esetemben, nem is a kívánság változik. Csak az, hogy minek látom magam. (Bár kívánni vagy látni – egy és ugyanaz. Utóbbi erősebb...)Most hogy véletlenül belenéztem a tükörbe és megláttam magam, amint a mac-kel a hónom alatt a konyhába sétálok, írásra készülvén, azt láttam, hogy író vagyok. Vagyis, hogy lehetnék. Lehet, hogy jobb lenne nekem, és a világnak... Lehet, hogy inkább vidékre – Svédországba, Indiába, Dániába, Karib-tengerre – való vagyok, utazgatni való vagyok, hogy az élményekből és a nyugalomból aztán a gondolataim odataláljanak egy könyv lapjaira. Mert mindezt szeretem. Mindehhez, úgy látszik, adottságom van. De persze a show-hoz is van adottságom. Ott gátol a tudatalatti és mostmár tudatos önbizalomhiány. Nomármost, csak az a kérdés, melyik tárgy gyakorlásával szeretnék sokezer órát tölteni. Mert állítólag csakis ezen múlik. A több-tehetségű embereknek legalábbis. Ezt a Sivatagi Varázslónő, a londoni amerikai barátnőm mondta. És igazat adok neki...

Node, ami írásra késztetett:

„Az ember szégyelli az érthetetlent, az irracionálist, mint valami lelki betegséget.” Ezt Szerb Antal írta le a Pendragon legendában. Zseniális író... állítólag ez a könyv a személyes hitvallását is tartalmazza. Kíváncsi vagyok. Még nem értem a végére.

Egy könyvben az a zseniális egyrészt, hogy szabadon hagyja a fantáziát. Már most érzem, amint a fantáziám betölt minden lehetséges nyitva maradt rést és lyukat, képekkel, hangokkal, színekkel, érzésekkel – részletekkel. És akkor magunkat szeretjük a jó könyvben. Másrészt pedig: hogy valaki másnak az agyában utazhatunk. Most épp Szerb Antal agyában utazok. És ezt az ember megteheti más olyan zseniális elmékkel is, mint Tolsztoj vagy épp Thomas Mann – de most inkább nem sorolnám fel a világirodalom nagyjait, és kevésbé nagyjait...

Újabb gondolati tőke Szerbtől: „A szegény lány nem fiatal igazán.” Legalábbis összehasonlítva azzal, ahogy egy gazdag lány fiatal. Utóbbi gondtalan. És fiatalsága és gondtalansága úgy összefonódik benne, hogy öröm nézni. De a szegény lány, Szerb szerint, „gondjai józanságában olyan, mint egy férfi.” Persze ezzel nem tudok teljes mértékig egyetérteni, de tökéletesen értem, mit akar érzékeltetni, és az sikerül is neki. Mert magamra ismerek. Ötletem támadt: talán ezért vagyok „ilyen fiatal”. Ezért is fogok az maradni. Persze ez egyáltalán nem érdekes. Sőt, nem is fontos. Csak épp a minap jutott eszembe, vajon meddig fogok még 22 évesnek kinézni, és meddig fogom még úgy is érezni magam, holott, már 25 vagyok, ami azt jelenti, hogy 5 évem van a 30-ig. És akkor már 30 leszek. Harminc. Nem kettessel fog kezdődni. Hármassal. Az már tényleg, komoly, felnőtt nő, akinek van saját élete, karrierje, és meg tud állni a saját lábán, sőt, ahol tud, és ahol kell, ott segít is. Ez most még nem mondható el rólam, pedig 25 vagyok. Földi életéveim alapján, azt hiszem, már most abba a kategóriába kéne tartóznom, hogy „felnőtt nő”. Már végeznem kellett volna az egyetemmel. Már dolgozó nőnek kéne lennem. Keresnem kéne, élnem, és félretennem, utaznom, házat vennem, családon gondolkozni. Ezzel szemben, úgy élek, úgy érzem magam, és úgy is nézek ki, mint egy huszonkét éves. Másokból élek. Hihetetlen mázlista módon. Mert adatik. Olyan munka, ami alig-munka. Szívességért szívesség. Aztán eljövök ide Svédországba, úgy, hogy a fele utam és az egész itt tartózkodásomat fizetik – a családi barátok, akik persze olyanok, mintha a rokonaim lennének. Teljesen ez az érzésem velük, amióta csak ismerem őket. És ez az egész huszonkettes dolog nem okozna fejfájást, lelkifurdalást vagy bármi ilyesmit, ha nem léteznének konvenciók. Társadalmi-családi elvárások.

De az Isten szerelmére, Felnőttek, Előző Generáció, hát nem láttok a szemetektől? Igen, most dühs vagyok Rátok. És minden okom megvan rá. Nem látjátok, mi folyik itt? Legyél boldog. Tanulj. Csainálj amit akarsz. Érvényesülj. Keress sok pénzt. Azért tanulj, hogy sok pénzed legyen. Bahh! Ne azért tanulj, mert szereted azt a tárgyat. Ne azért tanulj, mert az az egyetlen dolog, ami képes neked örömet okozni ebben a világban. – Ebben a világban, ahol azért kell tanulnod, hogy pénzt keress, hogy megélj, mert létbizonytalanság van, de közben fene nagy szabadság is. Azt választasz, azt eszel, azt viselsz és azt gondolsz, amit akarsz. Az lehetsz, aki lenni akarsz. De milyen széles a választék! Hogyan választasz? Honnan tudod, hogy a megfelelő dolog mellett fogsz dönteni? Hogyan választasz, ha fél világodat elvették tőled, amikor kicsi voltál? Amikor a fél univerzumod lelépett. Mert a gyerek: gyerek. Kiszolgáltatott, védtelen. És szüksége van mindkét szülőjére, mert akkor, védtelenül, a két szülőd az univerzumod. Egy darabig nem létezik más védelem, más keret. És hány, de hány ilyen gyerek, és ilyen csonka család van ma a világon? Olyan sérültek, hogy fogalmuk sincs róla, hogy sérültek. És csak élik a félig alvó életüket. Meghozzák a döntéseiket. Egyesek szerencsések, mert jó döntést hoznak. Mások szerencsések, mert nem gondolkodnak rajta, hogy jó döntést hoznak-e. Szerencsések, mert nem tudják, mi a teljes boldogság. Szerencsések, mert lelki szegénységükben tökéletesen boldogok tudnak lenni. Annyira boldogok, amennyire csak tőlük telik.

Én pedig csak magamat válthatom meg.

Felnőttek, nem látjátok, hogy az Identitással baj van manapság? Nem látjátok, hogy szenvedünk tőle? Mondom én, mint egy huszonegynéhány éves, huszonöt évesen. Még mindig nem találva identitást. Arnes azt mondta, igazából nem számít, hogy jó döntést hozol-e, mert ha nem hozod meg, és nem kezded el élni, sose tudod meg, jó döntést hozál volna-e.

És én – írom a kis gondolat-naplómat. Helyenként szétszórtan, összefüggéstelenül, még mindig néha olyan elveszettnek érezve magam, mint tizenkilenc évesen. Mert akkor tényleg az voltam. Ma már legalább látok valamit a sötétben. De be kell vallanom: még mindig sötét van.

Kereső vagyok, igen. De találok-e valaha? Fontos-e találni?

Szeretni fontos.

De tudok-e szeretni? Képes leszek-e valaha majd úgy szeretni, ahogyan hiszem, hogy kellene? Vagy örökre ilyen „sovány szerető” maradok? Szeretlek, szeretlek. – Számomra ez most azt jelenti, hogy látom, milyen gyönyörű vagy. Hogy elismerlek azért, aki vagy. Hogy elfogadlak, úgy, ahogy vagy. Hogy egyenlőnek érezlek magammal, bárki is légy. Hogy a legjobbat kívánom neked. Hogy megölellek, megérintelek, és gondolatban gyógyulást küldök neked. És hogy elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok, és értékelem, és szeretem magam, azért, aki vagyok, mert enélkül a többi sem menne. És lám, itt az első önellentmondásom. Ha így lenne, ha elfogadnám magam teljesen, akkor nem bántanám magam azért, mert nem tudok úgy szeretni, ahogyan szerintem kellene. Tevőlegesen. Amikor az ember önmagát annyira félre tudja tenni, hogy képes a feladat alá menni, és azt a vállára venni – elvállalni, és megtenni. Amikor nem én számítok, hanem az, hogy szolgálok. Hogy másokat szolgáljak. Ehhez kevés vagyok. De persze senki vagyok ahhoz, hogy döntéseket hozzak az életemről. Majd az Univerzum.

Visszakanyarodva eredeti gondolatomhoz: hogy azért IS maradok így, huszonkét évesen, mert „a szegény lány nem fiatal igazán”, és ezért be kell pótolni. Hogyan pótolhatok egy elveszett gyerekkort? Egy elveszett apát – egy elveszett fél univerzumot? ... – felnövök-e valaha?

Másrészről pedig ott van Anyám. Akitől szeretni tanultam, azáltal, hogy úgy szeretett engem, ahogyan. Nem, nem volt tökéletes. Persze, az volt. A tőle telhető legjobb. Amiben nagyon sokat kaptam. De most, ebben a pillanatban ismerem fel, hogy nem volt tökéletes – amit eddig tökéletesnek gondoltam. Álomvilág volt az is.

Amikor megszülettem, onnantól kezdve inkább én léteztem többnyire. Inkább én, mint ő. Mindent csak nekem, velem. Egyrészről ez szép és jó, és önzetlen, és alázatos – az anyai szeretethez fogható nincs a világon. De ha elveszted a középpontod, az igenis baj. Ha kiabálsz a gyerekkel, aki a sejtjeiig érzékeny, szinte nyers hús – az baj. Azért kiabálsz vele, mert magaddal nem tudod elintézni az ügyeidet. Mert túlhajszolt vagy. Fáradt vagy. És azt várod tőle tudat alatt, hogy a férjed legyen. Hogy segítsen. A gyerek meg persze tudat alatt ellenáll (- amitől lelkiismeretfurdalása is lesz -), hogy lehetőséget adjon neked, hogy magadban helyre tedd a dolgot. Ő gyerek. Nem azért van ott, hogy a saját szüleid legyen, vagy hogy a férjed legyen. Azért van ott, hogy a gyereked legyen. Néha ez sikerül is. Akkor jó. Nagyon jó.

És egyikünk sem tehet az egészről. Tanulni jöttünk ide.

Nekem fel kéne nőnöm. Felnőni a felnőtt szeretethez. A felnőtt élethez.

Vagy ez csak annyi lenne, hogy tényleg megnyugszom a seggemen, és elfogadom, hogy az van, ami van, az vagyok, aki vagyok, ilyen vagyok, ilyen is leszek, és pont az a felnövés, ha már nem akarok felnőni.

Vagy csak túl sokat gondolkodom.

Bár mostmár tényleg inkább TENNI szeretnék.

De mindig: 

szeretlek.

Viszlát.

Day 101. - Egyszerű folytköv.

Hűha.

Most, hogy így visszaolvastam a tegnapi hosszas és csapongó bejegyzésemet, bánom, hogy újraolvasatlanul feltettem a blogra. De legalább látom, mennyire nem vagyok összeszedett. Vagyis csodálkozva nézem, hogy szétestem. Itt útközben, vagy Svédországban, vagy kitudja, tán még előtte... és csak azt hittem, hogy össze vagyok állva végre... hát ez picit ijesztő. Lehet, hogy nem kéne gondolkoznom, most hogy nincs is miért.

És látom, talán itt is az az eset forog fenn, hogy aki mondja, az nem csinálja. (És aki nem tudja csinálni, az tanítja – talán ebben rejlik a jövőm...)

Mert bizony, ma a tóparton hanyattfekve a bárányfelhőket bámulva megint azon gondolkoztam: ki vagyok én, mit keresek itt, hogy kerültem ide, és merre tovább? És persze a válasz belül van. Hát várom, hátha holnapra felbukkan a tudatalattimból.

Apropó tudatalatti: mióta itt vagyok, minden nap álmodok. Kockásfülű Open pedig minden nap benne van. A legutóbbi, az valami budapesti buszozás volt, és macskaköves úton, eső után, békebeli hangulatban bandukolás, meg valami hír valami buliról, amire csak mi mentünk volna lelkesen, de kellő mennyiségű jelentkező hiányában elmaradt... majd később valahogy álmomban teljesen tisztán szólt a fejemben a Neonak az a száma, hogy Spellbound és ment hozzá a klip is. Valami saját fejlesztés persze.

 

Vagy talán az emberekről kéne írnom, és a hozzájuk való viszonyulásomhoz... hogy például Marinéném nagy száját néha nehéz tolerálni. Pedig úgy jöttem ide, hogy én aztán elfogadlak titeket úgy, ahogy vagytok, sőt, szeretlek ahogy vagytok. És végülis a régi önmagamhoz képest tényleg nincs rám annyira hatással az, amit nem akarok, hogy hatással legyen rám, de azért elég sok energiámba kerül ignorálni bizonyos dolgokat. A mondogalódást. Amikor Marinéném meg van győződve az igazáról, és ellent kell hogy mondjunk neki, de azt úgysem lehet, és akkor puffog.

Meg hogy Lars titokban csinál valamit, (amit nem írok le, mert nem adom ki őt,) amit Marinéném titokban kifigyel, és persze nem tetszik neki, de nem szól egy szót se, csak nekem mondja. Én tuti berezelnék az ő helyében. De persze több mint 60 leélt életév után lehet, hogy semmi sem olyan ijesztő, mint amilyennek nekem most tűnik. Vagy az emberi kapcsolatok tényleg ilyenek? Ilyen vitatkozósak, és morgolódósak? Morgolódás minden rossz szándék nélkül persze. És nem tudják, mennyivel könnyebb és világosabb lenne az életük, ha nem zsörtölődnének, és nem vennék azt a homlok és szemöldökráncolós maszkot az arcukra...

Na, asszem megvan, mitől estem szét. Még mindig pont olyan érzékeny vagyok az ilyesmikre, mint egy kisgyerek a szülei szarjaira...

 

•••

 

Csak pár órával később:

Azért vagyok itt, hogy megtanuljam, az én utam nem a remeteségen át vezet.

Azért vagyok itt, hogy megtanuljam, szükségem van másokra – másokra, akik szeretnek és akiket szerethetek. Barátokra. És arra az Egyetlen Fontosra. - Akiket ismerek. Akikhez tudok kapcsolódni.

Azért vagyok itt, hogy ráébredjek, hogy szeretet nincs anélkül, hogy Te ne jönnél be. Én hiába megyek be hozzád, ha Te nem jössz be énhozzám, nem történik semmi. Egyedül nem lehet szeretni. Igen, én vagyok a szeretet, amit látni kívánok a világban, de mit érek vele, ha nem osztom meg másokkal? Mit érek vele, ha csak a saját középpontom körül pörgök?

...nem, soha többé nem leszek „normális”, és nem is akarok az lenni. Rendkívüli élettel áldottak meg, és rendkívüli kapcsolatokkal.

De közben tudom, hogy mindannyian ugyanarra vágyunk, ugyanazt keressük, és ugyanazért vagyunk itt. – Hogy a szeretetről tanuljunk, és hogy tanítsuk. Mindannyian ugyanúgy szeretetre, figyelemre vágyunk, és arra, hogy fontosnak érezzük magunkat. Enélkül az ember meghal.

És néha ezt eltitkoljuk magunk és a világ elől. Miért olyan nehéz őszintének lenni? Miért nem tudunk csak egyszerűen önmagunk lenni?

-       Igen, még mindig nehéz vállalnom magam.

 

If I could just say how much I love you for who you are! All of you who are around me in Vrå, and in Budapest, and Siófok, and Åtvidaberg. If you just knew how amazing and beautiful you are!

If I could just show how many faces I have! If I could show that the decent woman and the infinite love&consciusness what I sense and the bad rebell is the same personality! If I could choose one to live. If I could insist on one – but I can’t because all is in me.

 

Ha elém jönne az Isten, és azt kérdezné: What is it that you want? Azt válaszolnám: A mate through life with whom we love each other exactly the way as it is good for both of us ( - If it’s not given yet...if it is, than make it sure and make it lasting, make it peaceful – let us love each other). A job that is fulfilling for me, that provides me with mental fulfillment and financial safety, comfort and freedom, abundance. A life that is rich in music, excitement, giving, love, joy, happiness, loughing, party, travelling, smiles and friends. Ability and strength to endure until my dream comes true. Take me to the right place in the right time to find the right people to be a singer and a band with. The producer and the composer and the PR person that I can work easily with.

De összességében: LET ME BE A FABULOUS GREAT HAPPY SINGER who lives fabulous, famous and content from it. Let me do the show. And give me the things to do it with. SUNSHINE MUSIC PLEASE, MAESTRO. Let me do the UCL. 

...csak ugy...

...najo, persze nem csak ugy. De akinek kell az majd ugyis erti...

...csak ugy, mert veletlen belebotlottam ezekbe a kepekbe.

A szemuveges.

Vonatonulos.

A konyvtarban ulos, szigorlati dolgozatot iros.

Es kozben persze unatkozik...

Day 100. * Åtvidaberg – Day 4.

Az elsö, nagyon almos reggel Åtvidabergben...

Most eppen ekezetek nelkul vagyok, Håkan laptopjan, Pannika es Håkan otthonaban, ami olyan sved... sok gyerekkel, meg zajjal. Jo itt. Kaveztunk, meg ettunk valami sutit. Es most vegre napok utan internetezhetek... hianyzott. Jajj. Most akkor fuggosegem van? Nem gondoltam volna. De mondjuk a fuggosegek hipp-hopp elillannak, ha folyik az elet...szoval nem kene egy helzben ulnom. Ma voltam lenn a tonal. Keresztulgyalogoltam egy golfpalyan.

Es most epp az a szam megy, hogy: I am the rain that's coming down on you...

Es most akkor kovetkezzenek az elmult 4 nap kepei. Leszamitva a mait.

Es nem tudom, mikor tudok legkozelebb netezni...

Itt lakom.

Göteborg kikötö.

Kompon en