Szívürítés.
Mostanában nehezemre esik negatív dolgokat megosztani - bárhol, bárkivel, bárhogyan.
Open csak a terveiről beszél - és azokban én sehogyan sem szereplek.
Próbálok jó képet vágni hozzá.
Persze, megszokhattam volna már - egy évvel ezelőtt is így volt, és ha nem tévedek, egy évvel ezután is pont így lesz. - A történelem ismétli önmagát. Meg a divat.
Néha nagyon, nagyon-nagyon elfáradok. Belefáradok.
Nemcsak ebbe, mindenbe.
De ebbe is.
Belefáradok, hogy jó képet vágjak a dologhoz, belefáradok, hogy folyton a pozitív oldalát nézzem a dolgoknak. Belefáradok, hogy szolgáljak és szeressek. Belefáradok, hogy elkerüljem a Sötét Oldalhoz vezető érzelmeket és gondolatokat.
Pedig mindig van alternatíva.
Mindig, minden egyes negatív gondolatnál ott üvöltözik a az Erő jó oldala. Hogy azt is választhatnám.
Például amikor a munkahelyemen a kis Rakanicsu bemószerol a főnöknél, csak azért, hogy a fókusz ne őrajta legyen, aki egész nap alszik vagy telefonál, míg én dolgozom, soha nem segít nekem egy kicsit sem, pedig ma is rám fért volna, nagyon is, mikor egyszerre tizenkét embernek kell egyszerre kivinni a kávét, sütit - ami mélyhűtött ugye, tehát el kell vágni, fel kell olvasztani, fel kell díszíteni - a fagyit, a palacsintát, és nem csinál semmit, én meg dögöljek meg.
És akkor bemószerol a főnöknél.
A fenébe is.
És akkor tudom, hogy ezt én vonzom be nyilván, mert ha az én belső világomban nem létezne ilyesmi, valamilyen formában, akkor nem jelenne meg a külvilágban. (Valamilyen formában: értsd: pl. hogy lelkiismeretfurdalásom van valami miatt a munkával kapcsolatban, vagy csak simán nem vagyok elégedett magammal...)
És erről az egészről az jut eszembe, milyen jó is volt, amikor minden reggel csak énekelni kellett és egész nap zeneórán voltam, és egész nap zenéltem és énekeltem, és rengeteg szabadidőm volt, és akkor zenét csináltam.
Aztán meg az jut eszembe, hogy mi az élet? Mi az életem? Semmi. Egy nagy nulla, és ebbe is belefáradok. Belefáradok folyton gondolkozni és okoskodni, hogy hogyan is érjem el a pénzügyi függetlenségemet - mert ez alanyi jogon járna minden emberi lénynek. A szabadság és a biztonság.
És akkor arra gondolok, az élet igazságtalan. És aztán belefáradok azt mondani ekkor magamnak: Nem. Az élet nagyon is igazságos, csak te a kis emberi perspektívádból nem látod át. Mert aki elvesz, attól elvétetik. És aki ad, annak adatik. Ez törvény. A vonzás törvénye. És ezért nem az én dolgom ítélkezni arról, mi jó és mi nem jó. Még csak arról sem, mi szeretet, és mi nem szeretet. Mert minden szeretet. Még az utálat is szeretet. Az utálatban is van egy csipet abból, ami nélkül semmi sem létezne.
Még abba is belefáradok, hogy arra gondoljak, eldobok magamtól mindent. A sulit, a lehetőségeket, a feljebbjutás vágyát, a szépség, béke, biztonság és szabadság vágyát, és fogok egy repülőjegyet Hawaiira, vagy a Karib-tengerre, és akárhogy is, de ott fogok dolgozni, meg meditálok a tengerparton, és ennél többet soha nem is fogok akarni. Csak süssön a nap, legyen mit ennem, legyen egy fedél a fejem felett.
Egyszerűen úgy érzem, túl nehéz.
Nehéz az egész élet.
Nem gondolom ezt, hanem érzem.
Nehéz a harc, túl sok energiát emészt el, hogy életben maradjak, pláne, hogy egy jó életet teremtsek.
Egyedül nem megy.
Más meg nincs.
És akkor kábé farkába harap a kígyó: ha nem bízol magadban, ha nem látod, érzed és éled saját nagyságodat, akkor nem szereted magad. Ha pedig nem szereted magad, megette a fene az egészet. Pont ez a lényeg. És az nem szeretet, hogy azt gondold valakiről, béna és fogni kell a kezét. Az szeretet, ha megbízol valakiben, és azt mondod: tudom, hogy képes vagy rá. Meg tudod hozni a saját döntéseidet. Elég jó vagy ehhez. Szuper vagy. És tisztellek. És ha valamikor mégis elesnél, én itt leszek és segítek felállni.
Ez szeretet.
És magunkkal is így kéne.
Igen, már elhatároztam egy ideje: én vagyok a nagy Ő. Nem kell várnom többé. Én avygok az, akire vártam. Én leszek magammal egész életemben. Én leszek az, aki mindig itt lesz. Ezt az egyet nem lehet eldobni, nem lehet elhagyni. Lehet próbálkozni, de sose fog sikerülni, max ha megbolondulunk - de akkor meg már inkább a halál. Na, nem az "egy kis egészséges bolondságról" beszélek. Az ugyanis kell.
Visszatérve a szívkiöntésre -
és mivel minden nap egész nap dolgozom, meg Dániában vagyok, nem tudok elmenni fodrászhoz, nem tudok csinos lenni, mindig fáradt vagyok, és ezért sincs energiám ragyogni, ahogy szoktam, tündökölni - ami már a nevemből is adódna. Utálom a munkámat, utálom az életemet, utálom a főnökömet, utálom az egyik munkatársamat, utálom, hogy nincs rendes melegvíz a helyen, ahol lakom, utálom, hogy alacsony a plafon, és állva nem lehet nyújtózkodni, utálom a szobánk hideg, élettelen neonfényét
és nagyon utálom, hogy mindezek miatt se szép se boldog nem tudok lenni.
A talpamon bőrkeményedés van, a körmeim sokszor randák, mert arra sincs se időm se energiám, hogy rendbetegyem őket; hova, minek öltözzek fel csinosan, ha egyszer hideg van, és az egész napom ennyiből áll, hogy felkelek, felszállok a buszra, dolgozom tíz órát, és megint felszállok a buszra és hazajövök, és bezuhanok az ágyba - és nem keresek ezzel annyi pénzt, mint amennyire számítottam, mint amennyi kéne, mert a főnököm egy számító iráni.
Utálom, hogy nincs időm se írni, se rajzolni, se modellkedni, se zenélni, se zenét csinálni, utálom, hogy két ember helyett dolgozom feleannyiért, mint egy normál dán ember.
És irdatlanul utálom, hogy a dolgaimra azért nincs időm, mert pénzt kell keresni. Olyan munkával, amit utálok.
Ha nem érezném egész kicsi koromtól fogva, hogy valami jobbra születtem, akkor talán békés lennék.
Lehetek most is békés, ha megtanulom szeretni sé elfogadni azt, ami van.
Mondjuk ez sose volt az erősségem.
És akkor itt van, hogy ezen a nyáron megtapasztaltam, mennyire erős vagyok, milyen sokat bírok. Azt is megtapasztaltam, hol a határ. Azt is tudom, ha ennyi energiát fektetnék valami más munkába, amit szeretek, hihetetlen dolgokat érnék el.
És rengeteg dologra rájöttem - magam által és a körülöttem élő/élt emberek által - azt illetően, hogy mi-mindent szeretnék még fejleszteni magamban, hogy mennyi munka van még, és hogy miket nem szeretek magamban - amiket át szeretnék írni. Például még szorgalmasabb és kitartóbb szeretnék lenni. És szeretném megtanulni szeretni azt, ami van. És sokkal több humorral hozzáállni az élethez.
Például gyerekkoromban szerethettem volna a kertet, a hintát, a házat, a szobát - de nem szerettem.
Miért?
Fogalmam sincs. Talán mert nem láttam ezt az anyámtól, aki felnevelt? Vagy csak simán hozott anyag? ...Más normális gyerekek szeretik a dolgokat, amik adatnak nekik. Open szereti a ferde falú szobáját. Szeretett horgászni menni a nagypapájával.
Nekem se nagypapa nem jutott, se horgászás.
Pedig ha legalább a hintát, a kertet, a házat szerettem volna, az szebbé tette volna az egészet.
És akkor most küzdök egy jobb életért, ahol olyanra teremthetem magamnak a dolgokat, amilyennek mindig is megálmodtam őket.
Rendezettnek. Újnak. Finomnak. Ízlésesnek. Biztonságosnak. Melegnek. Száraznak. Átláthatónak. Lélegzőnek. Élőnek. Frissnek. Fiatalosnak. Modernnek. Tágasnak.
Vagy ha anyámból nem az sugárzott volna, hogy "ez egy szar", akkor talán én is szerettem volna a dolgokat? És most is szeretném? És otthonomnak bírnám érezni azt a helyet, amit legszívesebben messzire elkerülnék?
Miért vagyok többnyire szomorú, rosszkedvű, negatív, depresszív?
Hát, azt hiszem, mindezekért.
A "rossz" vagy legalábbis nem oly fényes gyerekkoromért. Azért, mert soha nem kaptam meg, amit viszont egy emberi lénynek meg KELL kapnia. És ezért nincs is belém kódolva, hogy megkapjak midnent. Ezért soha nem is kapok meg mindent. Csak sokszor. De valami mindig hibádzik. (Például Open. Mit akarok MÉG???!!! Hisz velem osztja meg az életét, szeret engem - jobban, mint bárki valaha is. És ő csodálatos. Ő a legjobb. És én szerethetem. És szeretem is. Jobban, mint bárkit valah is. Mi kell még? - kérdezhetnénk. Hát a biztonság. A tudat, hogy ő is így van énvelem. De ő csak a terveiről beszél, amikben én nem szereplek. ...azért vicces: már nem bánt annyira, mint régen. Szintet léptem az önszeretésben....Tudom, hogy majd én akkor is itt leszek magamnak, ha ő nem akar itt lenni nekem.)
És ha ez az egész katyvasz a gyerekkorommal nem lenne, olyan vidám lennék, mint az Orsi, aki lassan 30 éves, két egyereke van, egy férje, és világ életében vidám és vicces lány volt. Életvidám.
Életvidám lennék, mosolygós, szeretetteljes.
Néha előragyog, időszakosan.
Egyer többet, amióta személyiségfejlődöm tudatosan....
De mostanában sokszor érzem, ogy belefáradok egy olyan valakivel lenni, akinek én nem vagyok zázezer százalékig a legszebb, legjobb - vagy legalábbis a legszerethetőbb, akivel együtt akar menni az úton. Belefáradok arra gondolni, vagy arra nem gondolni, hogy ő arra gondol, hogy milyen sok szép lány van még, és hogy (még) nem érti, hogy nincs ilyen, hogy szép meg szebb - hanem csak vannak a dolgok, és mind úgy tökéletes, ahogy van. És hogy a szépség egy idő után semmit sem számít.
Például amikor éjt nappallá téve dolgozol.
Meg amikor egy embernek már csak a belső szépségét látod, a magját, a lelkét, mert szereted, és ezért elfelejtesz mindent, ami ezen kívül esik.
...amikor a szemébe nézek, valami m á s-t látok... sokkal többet és sokkal mélyebbet, mint azt, hogy szép, vagy nem szép - bár amit látok, az tagadhatatlanul gyönyörű...
Mániákusság?
Azt hiszem, nem. Csak olyan dolgok szavakba öntése, amit mások különben soha nem öntenének szavakba.
És onnan is tudom, hogy igazán szeretem, hogy már nem tölt el olyan félelemmel, szorongással, iszonyú fájdalommal, mint régen - az, hogy el kell engedni.
Menjen - szeretem.
És majd valahogy boldog leszek.
Az is átsuhant ma az agyamon, hogy biztosan sose leszek egyedül, mindig lesz mellettem valaki - csak tudjam szeretni eléggé......
∗∗∗
Elmenni messzire, egy napfényes helyre, megnyugodni, nem küzdeni, nem felelősséget vállalni, csak élni, egyszerűen, és nem törődni a kultúránkból adódó "kötelességeinkkel". Kötelességekkel a család felé, a szülők felé, az ország felé...
∗∗∗
Only bad-feeling thoughts. Nothing else.
Csak rossz(érzéssel eltöltő) gondolatok. Semmi más.
Választhatnék jobb érzéssel eltöltőeket is - de ezek itt settenkednek napok óta.........
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
