Day 116 - 121. * A másik váll

A legutóbbi bejegyzés óta történt néhány számottevő dolog közül az egyik 'leg', hogy elkészültem életem első önálló zenei produktumával. Illetve majdnem kész. Még beszélnem kell a producer havercsávóval, mert például fogalmam sincs, hogy énekhangot jól hogyan kell keverni, most csak amolyan "csináld-magad" módon van összerakva, sztereó, duplikálás, zengető, többszólam, kóruson is gondolkozom egyes részeken, viszont még hiányzik egy attack is egy helyen, amit sehogy se tudtam előállítani - mondjuk, lehet, hogy nem próbálkoztam eleget... meg lehet, hogy az egyik versszakot még egyszer fel kell énekelnem, mert tisztaság félegészség, de eddig, akiknek mutatta, zenetanárt is beleértve, azt mondják, hogy jó cucc. Meg a szerzői jogokkal is kell még foglalkozni, mielőtt felteszem a Myspace-re, vagy bárhova.
De a munka nagyja, a számösszerakás, az megvan. Szóval csinálom a dolgom. Ez jó.
Aztán múlt hétvégén voltunk szalonnát - jó hazait, meg csirkét meg efféléket sütögetni. Úgy 20 prcnyi bringatávra innen van egy becsületkasszás kempinghely - csak a fáért kell igazából fizetni, amúgy mindenkié, és szabadon felhasználható. Elég jó hely. Nem különösebben szép számomra, de rendezett, tiszta, és minden van, ami ottéjszakázáshoz szükséges. Csak nagyon hideg volt éjszaka. Viszont a sörök és borok és viszki-kólák fogyasztása dalt fakasztott a cseppet sem száraz ajkakon, és dobok is voltak nálunk, amit a környéken lakók nem tudni hogyan toleráltak, de tolerálták. Senki nem jött ki óbégatva hajnalban, hogy maradjunk már csöndbe. Igaz, nemzeti ünnep utáni hétvége volt, szóval, lehet, hogy már előte kipihenték magukat - de azt hiszem, a dánok csak simán ilyenek. Gondolták, hogy: - Hülye hippik. Hagyjuk őket.
A dánokról és Dániáról továbbá: egyre inkább az az érzésem van itt, hogy ez az egész ország olyan, mint egy óvoda. Vagy játszótér. A dánok akarják, hogy ilyen leygen - mert ilyenek. Szelíd dombok, lnakák, most épp zöld meg rikító sárga minden a repcétől, a szélerőművek csak forognak. Egyiknek-másiknak olyasféle ötletek jutnak eszébe, hogy: - Hmm, teszek egy hajót a szántóföldem közepére, sose lehet tudni. És nem tudjuk, hogy Noénak hívják-e. És a régi feketéllő, üzemen kívüli szélmalmok. Minden vadság hiányzik a tájból, és a népből is. Liberálisak, igen. Állítólag az oktatásuk is az. Mondjuk most itt látom, hogy igen, de a Folkeshojskole az egészen külön© műfaj. Itt nincsenek vizsgák. És ahol vannak, ott is kétlem, hogy olyan küzdelmes lenne, mint mondjuk az ELTÉn. Ezek itt ízigoingok egytől egyig.
ÉS - nincsenek kocsmák. Magyarországon, ha vidéken biciklizel, falvakon keresztül, tuti, hogy belebotlasz egy-egy út menti kocsmába. Itt nem.
Nincs kocsma, nincs szalonna, nincs kolbász, nincs mák.
De van tolerancia és szabadság. És Koppenhágában az egykori hippi negyed, Kristiania, ahol ma is lehet az utcán bármikor hasist vagy füvet venni. Állítólag a rendőrség párszor már próbálta ezt leállítani 2000 után, de lehetetlen. Koppenhága arcába beleégett a hippimosoly, és ott is marad.
Ja és szalonnánk meg onnan volt, ahonnan házi pálinkánk: Ib két haverja kijött meglátogatni őt, és hoztak. És régimódi Sport szeletet, és Csipet ropit, CBA öngyújtót - és jó magyar-érzést. Teljesen imádni valóak, akár csak Ib. (Apropó ő is marad még egy félévet. Így mostmár egyre több okom van maradni. Részint ami talán tegnapelőtt ütött belém, hogy nekem zenét kell csinálnom még. Fel kell építenem a zenémet, hogy legalább így egy jó közép szinten meglegyen, aztán a többit meglátjuk. De mivel egy hete lett kész a stúdió, csak azóta működőképes, ezért még csak egy számmal vagyok kész, de már csak fél hónap van hátra, és úgy rohan az idő, hogy nem lesz elég. És annyit tudnék még tanulni az itteni zenetanároktól. Egy félév nem elég ebből a suliból. Kettő kell. És itt lesz Allan is, és a Zongorista... és még valaki lesz Dániában, aki fontos... )

Na igen, és akkor térjünk rá a lelkiekre. A pszichóra. A szokásos belső drámára, erre a hatalmas monológra. Mert az mindig megy. Amikor meditálok, csak akkor nem. Vagy amikor olvasok. Mostanában Hessét és Szerb Antalt olvasok. Remélem, ülepedik belőlük valami. Remélem, érződik, miközben itt olvasol, mélyen tisztelt Olvasó.
A mostani olvasmányélményeim juttatták eszembe, hogy igazán kedvem lenne regényt írni, csak még sohasem sikerült. Pedig párszor nekiugrottam már... Lehet, hogy ehhez is meg kell érni? Lehet, hogy szórakoztatóbb lenne, mint a monológom.
Na tessék, már megint ez a hang. Tényleg lehetséges, hogy nem meditálok eleget - folyton előugrik belőlem, ez az anti-magabiztos. Magabizonytalan.
És újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy ez ellen nem küzdenem kell, hanem ezt IS szeretnem kell, és megszelidíteni, és megtanulni élni vele. Mondjuk akár jól is szórakozhatnék rajta, hogy milyen vicces protektáló karakterem/karaktereim vannak.
Csak nem vicces néha, amikor ez betör abba is, ami Opennel van.
Mumust csináltam belőle - szokás szerint. Például nem merem mondani, amit mondanék, nem merem úgy hívni a dolgokat, ahogy szeretném, mert 1.) mi van, ha nem az? 2.) mi-van-ha-ő-mit-gondol-erről. Mivanhamivanha.
Miért, miért, miért van ez, hogy ha egy bizonyos határnál közelebb kerül hozzám egy ember, akkor már nem csak adni akarok, hanem kapni is? (És emiatt lelkiismeretfurdalásom van, mert ez nem más, mint amit én hátsószándéknak hívok, amitől nem tudsz már őszinte lenni, mert folyton arra koncentrálsz, hogy eme hátsó szándék megvalósulása érdekében úgy viselkedj és beszélj, hogy az a másiknak tetsszen...) Tisztességes ez? Meg tudom csinálni, hogy továbbra is önzetlen maradjak? Önzőség, hogy vele szeretnék lenni? Menni. Együtt. És még.
Ragaszkodás, vagy szeretés?
...bár a monogámia természetes. A ragaszkodás meg a monogámia miatt van.( Jó esetben.) Tehát a ragaszkodás is természetes. Bár attól, hogy valami emberileg természetes, az ember még törekedhet felfelé. Vagy ez aporia? Lehet, hogy most fedeztem fel az újkor első pszichológiai aporiáját... Csak azért, mert pszichológiában eddig ilyenek nem voltak.
Nade visszatérve kis lelkiismeretfurdalásom témájához, a következő ima mozgolódik bennem napok óta... (mintha a jóra való törekvés felmentene, pedig nem. Szigorúnak kell lennem magammal, mert a szeretet megbocsátó ugyan, de szigorú is, nem pedig lágykezű, elnéző hülye.)

Add, hogy adjak, és ne várjak.
Add, hogy szeretetben maradhassak.
Add, hogy ne kívánjam azt, ami nem az enyém, hogy ne nyúljak az után, ami nem nekem adatik.
Bárcsak elértem volna már az alázatnak azt a szintjét, ami ehhez az életemhez és a választott életutamhoz szükséges.

...minden szent és guru küzdött a kapcsolatokkal, és önmagával. De - bár egyik sem vagyok - az én ideológiai rendszeremben - mert sajnos, vagy nem sajnos, van, és legalább tudok róla - az vagyon, hogy amit egyedül, egymagadban már el tudsz érni a lelki-erkölcsi diszciplínák terén, azt valakivel együtt nagyobb kihívás, és épp ezért üdvös. Bár lehet, hogy ez a meggyőződés csak erre az életemre vonatkozik. Vagy csak egy szakaszára. Vagy az is lehet, hogy azért van, mert nőből vagyok.
Talán tényleg más a női szeretés, mint a férfi szeretés. Jézus és Buddha is a szeretet mesterei voltak. Mondjuk Jézus mellett ott volt a titokzatos Mária-Magdolna, aki Michalangelónál egészen férfi-szerű jelenség, (Vagy tudott valamit az öreg, vagy csak félt az egyháztól...) és akiről nem tudunk sokat, talán, mert az Egyház nem hagyta hogy tudjuk, mint ahogy oly sok minden mást sem hagyott tudnunk. Nade, ahová ki akartam lyukadni, hogy valahogy a férfi princípium magános. Önös, önmagában teljes, hideg, fényes, fenti. A női is önmagában teljes, azonban társas, befogadó, meleg, sötét, lenti. Mint ahogy a jin-jang elv mondja. (És persze mindkettőben megvan a másik, és ráadásul a két elv folyamatos egymásbaalakulásban van. A jin erőből jang lesz és fordítva...) Ebben az aspektusban még sosem gondoltam rá.
Talán ez az oka, hogy az az ideológiám, ami. A jin.
...de mondjuk Teréz Anyának sem volt "pasija". Vagy nem tudunk róla. De Gandhinak volt felesége. És Bobby McFerrinnek is van, bár ő nem szent, és nem is guru, de utóbbi egész könnyen lehetne, csupán azzal, hogy létezik. Olyan intenziátssal, és olyan ragyogó, vidám, és ...bölcs. Először azt akartam írni, hogy gondtalan, de olyan ember nincs, szóval valszeg "csak" bölcs.

És ahelyett, hogy itt rágom magam azon, hogy természetes - gyarló - emberi vágyak türemkednek ki belőlem, például: önző ragaszkodás ahhoz, ami jó; ehelyett mondjuk inkább meditálhatnék, és belebújhatnék mondjuk Gandhi tudatosságába. Vagy Bobby McFerrinébe. Jó móka. Valami amcsi szelfhelp oldalon olvastam ezt a meditációs gyakorlatot. És Jézussal is lehet. Vagy akit akarsz. Buddhával. Önmagában nem megvilágosodás, de nagyon sokat segít. Emeli az ember rezgésszámát.

És minden változik, és minden fejlődik, szóval remélem, túljutok ezen az "alácsúszós" gondolkodásmódon mihamarabb, és felszínen maradok. A jobbik energiák rezgéseinek felszínén.

Bár mostanság még az is rátelepszik erre az egészre, hogy talán tényleg hiányzott az életemből az apai szigor, azért nem tudom magam kényszeríteni bizonyos számomra üdvös, ámde kényelmetlen dolgok megtételére vagy épp olyan mellőzésre, ami kényelmetlen. Például ilyen a halogatás. A "ráérünk-arra-még" hozzáállás. A megtétel pedig: az életem elkezdése. Bár eddig lelki nagytakarításra volt szükség, különben hogy kezdtem volna el, ha nem tudom, merre induljak.
Vagy az apai szeretet hiányzott. Vagy mindkettő. Igen, ez a legvalószínűbb. Viszont eme utóbbi hiánya eredményezi az alácsúszást a kapcsolatnak, azt hiszem. Hogy a már említett bizonyos határ után visszjön a "Kislány". És játszik.

Hogy valami kevésbé negatívat is mondjak még, azon gondolkodtam a minap, hogy amíg az ember egyedül van, persze azt is meg lehet szokni. Mindent meg lehet szokni. És aztán, mikor valami mást kell megszokni, akkor mindig megijedünk, mert szokatlan.
A kapcsolatokkal kapcsolatban meg erről az jutott eszembe, hogy amíg az ember egyedül van abban a belső körben, addig úgy érzi, szabad, és van mozgástere és azt csinál, amit akar. És aztán, ha közel enged valakit, hirtelen észreveszi, hogy abba a bizonyos belső körbe, ami addig csak az övé volt, ahol eddig egyedül volt, időnként belelóg valaki. Valaki más. Egy idegen. És bármikor mozdul, ott egy másik váll. Akkor összeér a vállunk, és ez kényelmetlen is tud lenni, főleg, ha nem vagyunk hozzászokva. De jó is, hogy mindig ott van az a másik váll. És mindennek van jó és rossz oldala. És mindig választhatunk, hogy mire koncentrálunk. És amikor erre gondolok, mindig úgy döntök, én a jó oldalát szeretném megmutatni, és arra is koncentrálok. Ez utóbbi elég jól megy. Talán túl jól is. Az előbbiről meg nem nekem kell hogy véleményem legyen. Csak remélem, hogy az is megy.

Nade Bobby McFerrin tudatosságára fel. (Angelina Jolie-ét nem vállalom, nem tudok róla eleget... bár tetkót mindig is szerettem volna...)

És most, hogy mindez kijött belőlem, és megoszthattam, gyorsan el is felejtem az egészet, és hagyom, hogy az legyek, aki vagyok.

Erre inni kéne, de virtuálisan azt nehéz, úgyhogy itt egy zene koccintás gyanánt - főleg, mert a nevemet énekli :



Eme szellemben búcsúzom mára.
Viszlát.
Szeretlek.
Igazán.