Day 154.

Hajnali 2:16. Esik az eső.
Jó hallgatni. Jó, hogy sötét van.
Tele van a fejem mindenféle gondolatokkal.
Azzal is, hogy talán meg kéne állítanom az elmém folytonos fecsegését, meditálni, és jót aludni.

Kedves Olvasóm, tudatom veled, hogy irdatlanul rosszul érzem magam, újfent.
Persze van ebben valami katartikus.
Hogy amikor emberek között vagyok, és beszélnek hozzám, vagy amíg csocsózom, addig még nevetni is képes vagyok alkalmasint, és akkor önmagamnak egyáltalán nem abban a részében tartózkodom, mint amikor egyedül maradok. Viszont amikor egyedül maradok, akkor random sírom el magam nagyjából bármelyik pillanatban.

Nagy nehezen sikerült végignéznem egy filmet, amiben Kevin Costner remekel...Nagy nehezen, több részletben. Mert még filmet nézni sem tudok...Abba is belesírok néha, de végülis rájöttem, hagyom magam, hadd sírjak...
Kosztümös film. Klasszikus nőkkel és A Klasszikus Férfival. Érzelmekkel, nyállal, igaz szerelemmel, hepienddel, minden, ami kell.
Fázom.
És vannak emberek, akik azt mondják nekem, a jövő még előtted van. Olyan sok időd van. Olyan fiatal vagy. Ezzel vigasztalnak. De nem tudják sem az előtörténetemet, sem pedig azt, hogy a jövő nem létezik. Csak a most van. És itt és most fáj. (Talán mert nem vagy ok eléggé az itt-és-mostban.) Nem vagyok hajlandó elnyomni az érzéseimet. Mert akik elnyomják az érzéseiket, azokkal általában az történik, hogy évekig ülnek csendben a sarokban, aztán minden átmenet nélkül beledöfik a konyhakést az éppen arra-járóba.
És vannak emberek, akik azt mondják, a nagy szerelem, az igazi, csak az efféle amerikai filmekben létezik.
Sőt, bizonyos emberek, akiknek még adok is a véleményére azt is mondják, az ilyen filmek mindig házassággal végződnek, és aztán azt mondja a rendező, hogy akkor itt snitt, és vége a filmnek, mert azt a részt már nem szabad látnunk, hogy milyenek a hosszabb távú együttlét mindennapjai. Pláne válás, ilyenek.
Azzal mondjuk teljes mértékben egyetértek, sőt ennél teljesebben egyet sem érthetnék, hogy a házasság intézménye, amilyen formában ma működik, teljes idiótaság. Szerződést kötünk, papírokat írunk alá, valami hamis pap, hamis istenére esküszünk, ismételgetjük a szavakat, az anyakönyvvezető előtt is - mindezt csupán azért, hogy biztosítani próbáljuk, hogy a másik fél nehogy elhagyjon minket. Eszébe se jusson valami másik utat választani. Eszébe se jusson, hogy esetleg nem ő fog teljessé tenni engem, vagy nem én őt. (Ez így tényleg vicces. De a slussz poén az az, hogy lehet valóban szeretni, lehet életszövetséget kötni, úgy, hogy magunkat tesszük teljessé közben, és ezt megosztjuk valakivel, aki szabad akaratából marad mellettünk, mint ahogy mi is szabad akaratunkból maradunk mellette, mert nincs hova tovább...)
És mégis hiszem, hogy vannak ilyen emberek, akik képesek ilyen döntést hozni, hogy életszövetséget kötnek - mert szeretni jó. Mert együtt szebb és jobb. És mert igazán szeretni meg kell tanulni...
És ezennel belecsúsztam abba a tudatosságba, ami azt mondatja velem, hogy aki velem akar vagy akart lenni, az szabad akaratából jött hozzám, szabad akaratából marad, és szabad akaratából is távozik. (Jó esetben.) És meg kell hagynom neki azt a szabadságot, hogy ő döntsön a saját útjáról. Talán nekem per pillanat az elválás nem esik éppen a legjobban, de csakis az ő dolga, hogy milyen utat választ a saját fejlődése számára. Ráadásul ez egyáltalán nem is rólam szól. Hanem róla.
Erről két dolog jut eszembe.
Egy, hogy mi mindenre is jó egy szakítás.
Kettő, hogy azért valamennyiben kell, hogy rólam is szóljon, mert én vagyok a felelős a saját életélményemért.
Egyes pont bővebben: ha nem történt volna az, ami, akkor valószínűleg sosem kerültem volna olyan közel Laurához, amennyire. Nem basszusgitároztam volna annyit, amennyit. Nem szkájpoltam volna Beával és Dottoréval. És nem tapasztaltam volna meg ilyen erősen, világosan és nagy dózisban, mennyire csodálatosan is működik ez a világ. Mert az történt, hogy a legnagyobb fájdalom közepette, a legnagyobb szomorúság, kétségbeesés, reménytelenség és belülről ordító sírás közepette elkezdtem félhangosan mondogatni, hogy please help me, please help me, please help me... És akkor először jött Laura. És gyógyított, és megtudhattam, milyen csodálatos lélek is ő. Aztán meg Facebookon a hangulatjelentésemre számomra teljesen ismeretlen emberek, akik bejelöltek engem barátnak, és visszajelöltem őket, bár nem is ismertem őket, írtak nekem. Azok, és akkor, amikor nem is vártam, nem számítottam rá, és hogy szeretnek, és ölelés, és küldenek nekem gyógyulást. Szóval tényleg sokszor a legnagyobb fájdalomban van a legnagyobb jó, a legnagyobb tanulság. És végezetül, ha nem történik az, ami, nem találok Serge-zsel és Nikitával működőképes bakelit-lemez lejátszó alkalmatosságot, nem kerülök közelebb hozzájuk sem, nem hallom Serge bölcsességeit, és igazságait, és nem találom meg azt a számomra igen értékes John McLaughlin bakelitet...
Kettes pont. Szokásommal ellentétben most nem kezdem el elemezni a szituációt. Mert már megtettem. Túl sokat is. Tudok mindent. ( Hogy mi miért történt, na ez az, ami nem számít már most...) Levontam a tanulságokat. Tudom, mit kellett megtanulnom, remélem, nagyon remélem, hogy most már végre meg is tanultam ( hogy a magammal való kapcsolat erősítése és kibiztosítása a legeslegelső mindenek előtt - hogy ily módon igenis önzőnek kell lennem, és mindig szem előtt kell tartanom, hogy mi jó nekem. Még ha csak icipici kompromisszumról lenne is szó részemről, akkor is. És mindezzel együtt jár az, hogy mindig tudatában legyek, hogy a világ nem csak két emberből áll. Hanem nagyon sokból. Akiknek szintén szüksége van a szeretetemre, az energiámra és a figyelmemre. És nem vonhatom meg ezt tőlük. És az a vicces, hogy ez nekem a legjobb. )
Szóval nem elemzek.
Inkább azon vagyok, hogy gyógyítsak. Hogy meggyógyítsam a szituációt, ami a belső terem egy kivetülése, külső tükröződése. És hogy lehetőleg, ha ez lehetséges, valaki máson is gyógyítsak, amennyit lehet így. Természetesen lemondván arról, hogy én gyógyítok. Inkább csak kérem az univerzumot, hogy engedje, hogy az eszköze legyek, hogy rajtam keresztül áramolhasson a gyógyulás. A szeretet. A tudatosság. Mert mindenféle gyógyítás tulajdonképpen nem más, mint tudatosság, vagyis szeretet táplálása arra a helyre, ahol nincs. Mert ami beteg, ott nincs. Azért beteg. Na tessék, azért csak becsúszott egy kis elemzés.
Szóval a lényeg, a következő szavak hatalma:
Sajnálom.
Szeretlek.
Bocsáss meg.
Köszönöm.
Sajnálom, hogy előidéztem a szenvedést okozó szituációt tudatlanságommal, avagy tudat alatt - teljes mértékben felelősséget vállalok érte.
Szeretlek, és annak a csodának látlak, ami valójában vagy.
Bocsáss meg, és ezzel kérlek, engedj el mindent, ami szenvedést okoz neked, és ami nem engedi, hogy közel légy önmagadhoz és hozzám; kérlek, engedj el minden haragot, vagy félelmet, amit előidéztem benned és ebben a szituációban.
Köszönöm, hogy megbocsátasz, hogy elfogadsz engem, ahogy vagyok, és köszönöm, hogy lehetőséget adtál arra, hogy meggyógyítsam azt, ami gyógyulásra várt.

És akkor hátra vannak még az érzelmeim, amiket nem akarok visszatartani, és ezért jól esik leírnom őket.
Életemben először éreztem igazán, több pillanatban, hogy nem akarom ezt az egészet tovább csinálni. Hogy túl nehéz. Hogy ki karok szállni. Hogy elég volt a szenvedésből. Hogy nem akarok itt lenni, ebben a drága jó testben, ami adatott, ezzel az egóval, és ezzel az életúttal. De sajnos nem lehet visszaadni csak úgy. Végig kell csinálni. Még csak siettetni sem lehet. Pedig igazán elegem van a szenvedésből. Szabad akarok lenni.
És talán csak el kéne döntenem, hogy az vagyok. És elhinni. És akkor az lennék, és már nem lenne visszaút. De jó lenne.
De akkor végleg le kell számolnom az egómmal. Na nem erőszakra gondolok - szeretetre, szelidítésre. És végleg szigorúnak kell lennem magammal. Mert a szeretet szigorú. És mert az egó mesterének lenni gyenge kézzel lehetetlenség - ezt is megtanultam. Túl engedékeny voltam magamhoz... De persze mindez nem azt jelenti, hogy nem leszek jó, könyörületes és együttérző magammal.
És tudomásul veszem, és elfogadom, hogy erős vagyok, pedig nem akarok az lenni. Elegem van az erősnek levésből is. De az vagyok. Erősebb, mint gondolnám...
Tudomásul veszem, és elfogadom, hogy nincs szükségem senkire és semmire ahhoz, hogy teljes legyek, de ezt a teljességet nem tarthatom meg magamnak, sem pedig a szeretetet, amit kapok, mert a szeretet természetével ez ellentétes lenne; és mivel testben létezem, tudomásul veszem, hogy szociális lény vagyok, és akikkel megosztom az utat, azokra igenis szükségem van. Mert adni és kapni természetes. Csak adni nem természetes. És csak kapni sem.
Tudomásul veszem, hogy mindenki ugyanarra vágyik: szeretve lenni. Figyelemre, és tiszteletre.
Tudomásul veszem, hogy a szeretet és a szabadság ugyanaz.
Tudomásul veszem, hogy hinnem, szeretnem és bíznom kell, és akkor minden vágyam megadatik.

Azokkal a fent említett emberekkel ellentétben hiszem, hogy az igaz szerelem, szeretettel karöltve létezik. Hiszem, hogy meg is talál.

Mégis, ha egy légtérbe kerülök azzal, aki eddig a részem volt, azzal, akit teljesen elfogadtam, akiben mindent szerettem, akiben hittem - akkor még nagyon fáj. Fáj - az egómnak. Persze, helytelen, de nem ítélhetem el magam.
Igen, hibáztatom magam egy kicsit, mert hagytam túl nagyra nőni az egómat, mert természetesnek vettem, és mert hagytam magam belecsúszni valamibe, ami nem én vagyok, és amire nincs szükségem: hagytam, hogy boldoggá tegyen. Pedig ki tehetne boldoggá? Hogy várhattam ezt mástól? Csakis én tehetem magam boldoggá. És képes is vagyok rá, csak gyenge kezű voltam magammal szemben.
De persze tudom, hogy a tőlem telhető legjobbat adtam.

Érzések.
Fáj látni őt az udvaron és nem menni oda. Fáj, hogy ő a barátaival van, én pedig nem mehetek velük, mert nem hívnak, én meg egyedül vagyok - de persze ez is az én hibám. Fáj nem látni. Fáj nem megölelni. Fáj, hogy a saját testemnek is kiszolgáltatott vagyok.
Fáj, hogy a szexualitásom, ami rá volt hangolódva, nem áll át egyik pillanatról a másikra a semmire. A szexualitás, ami nálam, ha kinyílik, olyan, hogy össze van kapcsolva fej, szív és szex - mert így jó. Mert így teljes. Ezért ez olyan nyitottság, amit, ha eldobnak - mint só a nyílt sebre. Nem lehetett rá felkészülni. Behegeszteni. Vagy legalább egy ragtapasz... Kissé meggyalázott érzés.
És ezt aztán senki nem érti. Azok főleg nem, akik azt mondják: De hisz ez semmiség. A szakítás olykor megesik. Megtörténik az emberrel, hogy kidobják. Semmiség. Annyi ember van még a Földön, és annyi időd van még.
Hát köszi.
Fáj érezni, ezt a teljes odaadó szeretetet, amit most vissza kell fogni.
Persze igyekszem nem visszafogni, de mégis, ha látom, jön ez az érzés, a só a nyílt sebre. Vagy kagylóra vagy csigára, amitől az görcsösen összehúzódik.
Így érzem magam.
Hát nem szép.
De ilyen is van.

Az a gyermeki tisztaság, az a valódi, egész lényből jövő mosoly, amit ma egy pólyásbaba adott nekem a vonaton - az messze eltűnt bennem és hiányzik. Vagy talán nem is olyan messze, ha "véletlen" pont arra a vonatra szálltam fel, abba a kocsiba...
Az a szabadság. Amikor semmit nem rejtesz el, és semmit nem fojtasz vissza.
És eszedbe sem jut elítélni magad, vagy nem spontánnak lenni.

Hálás vagyok a mai napért.
A tetőért a fejem felett, az ételért, a telefonért, az ízekért, az emberekért, akik körülöttem vannak, a pulcsiért, amivel megpróbáltam jobb kedvre deríteni magam, a zenéért, az esőért, a növényekért, a tanulásért.
Magamért.
A szeretetért.

Viszlát.
Szeretlek.

Ui.: nem mindent fogadok el és tartok igaznak és jogosnak a magam számára abból, amit Osho mond. Többnyire nem is bírtam őt eddig, mert túl sokat használja azt a szót a világra, hogy idiotic, meg azt, hogy "ti" - mintha ő nem tartozna bele, mintha nem lenne pont úgy az ő felelőssége is, mint az enyém, és mindenki másé. És mert egy lázadó. Lázadás - forradalom - forrongás. Hát ez minden, csak nem béke. De végülis azt elérte, hogy szabad. Vagy annak tűnik. Sokmindent elért. De én sajna rállátok. Látom, hogy mindannyian, kivétel nélkül, ugyanabba az iskolába járunk. Ugyanazt tanuljuk, és ugyanúgy van még mit tanulnia mindegyikünknek - máskülönben nem lennénk itt...
Nade lényeg, hogy ezt a videót, amit ide fogok tenni, mégis ide kell tennem, mert ez speciel jó. Nagyon jó, nagyon a helyén van.
Az a rész tetszik nekem a legjobban belőle, hogy "Légy önző. És ha csakis azt tartod szem előtt, hogy neked mi a jó, csakis magadon gondolkodsz, olyan sok kincset találsz magadban, hogy sose gondoltad volna. De megosztani őket másokkal sokkal nagyobb öröm, mint megtalálni őket. Ha túlságosan ragsazkodsz hozzájuk, meg is ölheted őket. Ha minden kincsedet meg akarod tartani magadnak, menj be egy szobába, zárj be minden ajtót, és ablakot, és légy egy sír. De akkor halott ember leszel. Minden kincseiddel együtt. Azok is meghalnak veled. Az igazságod, a szabadságod, szereteted, örömed, minden meghal, veled együtt. (Ezt csak én teszem hozzá: ezért van szükségünk másokra.) És ha azt akarod, hogy még több kincsed legyen, oszdd meg őket. (Na pl. ezt nagyon rosszul csináltam...) Azzal se törődj, hogy akivel megosztod, az egy barát, vagy egy ellenség. Mert ha megosztasz, a lényeg az, hogy megosztod, nem pedig az, hogy kivel. Az majd kialakul... Te csak küldd azokat a szerelmesleveleket, ne törődj a címzettel...