Day 16. - Part II.

Ma délután négykor keltem. Újra elkezdődött a tizenhatodik nap.

Aktuális:
mennyire-mennyire visszafogom magam, mennyi mindent nem engedek ki magamból.
Kérdés, hogy ettől vagyok-e normális (viszonylag) más emberek szemében, vagy épp ettől érzem nem-teljesen-felhőtlenül magam, mert visszafojtok, elfojtok, elnyomok magamban dolgokat - amik pedig egyáltalán nem is lennének olyan rosszak, maximum csak furcsák.
A másik meg, ami szintén ehhez kapcsolódik, hogy beszélgetek valakivel, és hallom magam, és az ő visszajelzését is, hogy nekem mindenkivel van valami bajom. Ítélkezem. Hogy ez az ember idegesítő kicsit számomra (mármint nagyon senki sem tud idegesítő lenni számomra...), az a másik meg csak szimplán nem érdekes nekem.
Na most emiatt elítélem magam is.
Mert hogy ugye szeretni kéne mindenkit.
Vagy ez a két utóbbi szintén az, hogy így (is) limitálom magam? Mert még tökéletesebb és tökéletesebb akarok lenni, ami közben meg úgyse megy, mert már az vagyok, minden hibámmal együtt?
Vagy már megint, csak nem kéne gondolkodnom?

És amit elnyomok: hogy egyes embereknek itt mennyre örülök, és fogalmuk sincs róla, mert nem bírom "mutatni"...

Jövök-megyek köztük. A szobámból még szeretettel indulok el, de aztán... Félek tőlük. Az ítéleteiktől. Arra gondolok, már megint nem jó a hajam, és ráadásul miközben eszem, kilóg a hagymakarika vége a számból. Arra gondolok, hová üljek, ki az aki nem bánja, hogy vele ülök. Akiben bízom, azért bízom, mert valamikor úgy alakult, hogy belepillantottunk egymás lelkébe, és azóta tudom, nem kell tartanom tőle. És mások, akikről azt hittem, már komfort-zónámon belüliek, kiderült, hogy mégsem. Hogy mégsem bízhatom bennük teljesen - bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Lehet, hogy a folyamatos szivatás azt jelenti, hogy bírnak. Lehet, hogy ez amolyan fiús beavatás, amikor bírnak egy lányt, akkor heccelik... Én meg, ha nem veszem jól a humorukat, elbizonytalanodom. Nincs Kristina, nincs most egyetlen ember sem, akinek teljesen mindent elmondhatnék, úgy, ahogy bennem van. Mert a fiúkból nem csinálhatok lányt azzal, hogy végighallgattatom velük a lelki tusáimat... Aneta eltávolodott. Más meg nincs, aki úgy tudna visszajelzést adni, hogy abból tudom, igazán megért. És tessék, megint ítélkezem. "Te nem tudsz jól hallgatni." - De vajon én tudok-e?...
Hogy lehet, hogy ennyi ember között magányos vagyok?
Mert igen kevés ember az, aki megfelel nekem, és ugyanakkor akik meg igen, azoknak meg nagyon örülök, de nem merem ezt kifejezni.

Szóval azt hiszem, magamat ítélem el elsősorban, ezért másokat is.
Nem mintha nem lenne ott az agyamban ugyanakkor, hogy lehetek és lehetsz bármilyen: minden oké.
Vagy példát kéne vennem Ceciliáról Nőségből? Ő nem kesztyűs kézzel bánik a fiúkkal. Ha valami nem oké, azt megmondja, hogy ez nem oké, és ebből nem enged.
Nekem emg semmi sem oké, és minden oké.
Vagy mert minden oké - ez védekezés, és közben semmi sem oké.

Najó, a lényeg az, hogy nekem szeretnem kell magam, és ennyi.

És az, hogy oké vagyok, csak azon múlik, hogy én mit gondolok erről, és ennek hatására okénak érzem-e magam. Aztán gondolhat bárki bármit.

Ehh, még mindig meg akarok felelni.
Csak most lázadok.

***

És a szeretet, ami aaahh, mennyi van belőle idebent,
rejtőzik.

Hmm.

Love hides.
In the strangest places.
Love hides
on familiar faces
Love comes
when you least expect it
Love hides
in narrow corners
Love comes
to those who seek it
Love hides
inside the rainbow
Love hides
in molekula structures

Love is the answer
Love is the answer

Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer

(Yonderboi)