Átváltozások 1, 2.

1.

Csak üres fehérje a néma papírnak
világít arcomra ebben a nagy sötétben
szólnék, de elfelejtesz, ajkaim lezárod,
hiányod őrült, bénító bélyeg.

Magány sikolt benn s ha volna merszem, tán
a poklok éjjelén keresztül meghallanám,
vagy elűzném, de mostan csak csitítom magam:
most nem szabad, segíts édesanyám!

Most így, mint aki halni készül, szólok én,
és megragadom ezt a mámort az üstökén,
nincs már miért sírni, elfogyott minden mi volt,
így már erős vagyok, és eltökélt,

többé már vissza nem, csak előre nézek,
csak jelen leszek: befogadó, fekete föld,
imámmal a tanuja minden szenvedésnek,
ha várni kell, várok, s ha adni: zöld.



2.

Csak egyszer hallanád még elhaló szavam
olly egyedül vagyok itt e nagy pusztaságban
gazdag-szegényen, egyetlen vagyonom
láthatatlan, szegletes, kacsalábos váram.

Betöltenéd minden szobámat, mindenem tiéd
lehetne s vetkeznénk a dús félhomályban,
s rózsa reszketne az ablakon zizegve,
és vállad szirtjére ülne pihenni a lábam.

De itt állok fagyban, zaklató szívvel talál a bánat,
mert meghalok, jajj, meghalok teutánad.
Elmentél, s bent fulladoz egy szó, letaglózva lázad,
csak egy kupac föld vagyok, vagy elmúlt század.

Telek jönnek még naponta, s havat hord a szél,
én várok csak fakón rózsás ablakomba'
görnyedve hordok el mázsás súlyokat,
hogy emléked űzzön végül a vadonba.