A lélek sötét éjszakája 1.

Elfelejtettem, hogy ki vagyok. Vagyis néha mintha emlékeznék... De többnyire inkább mégsem tudom. A maszkjaim rétegei közt elvesztem kicsit. És tudom, hogy azokat nekem magamnak kell áttörnöm – vagy legalábbis meglátni mögötte a valódi lényeget. Nekem magamnak kell magamat úgy szeretnem, ahogy vagyok, teljesen úgy, mert más nem fogja helyettem ezt megtenni. De mi az „ahogy vagyok”? Az milyen? Milyen volt? Milyen vagyok a kislány nélkül, aki által harácsolom a szeretetet, amit ezért nem én kapok, őszintén azért, aki vagyok, hanem a kislány manipulálja ki másokból, és ő kapja. De túlságsaon azonosultam vele. Szinte elválaszthatatlan.. – persze ha nem a személyiségemmel azonosítom magam, akkor mindjárt könnyebb emlékezni, milyen is az az „én”, milyen is a Tünde valójában, még a sérülése nélkül. – Csodálatos. Varázslatos. Elképesztően szeretnivaló. Természetesen az. És gyönyörű. De élni, érezni, tudni, ismerni „azt a Tündét” – nem megy. Még.