Pictures from yesterday

- and some old ones stuck in my camera.

Szóval a tegnapi képek, meg még amik 

régebbről a gépemben maradtak...

Ha lelassul...

Amint lelassul az élet, a dolgok áramlása, elkezdenek jönni a gondolatok...

Amikre az ember nem szeretne fókuszálni, de azért mégis csak jönnek. A háttérben settenkednek, és lehet azt választani, hogy nem szentelünk nekik figylmet és gyorsan valami másra gondolunk, eltereljük a figyelmünket és csak a jó dolgokra fókuszálunk.

Ezt úgy is el lehet érni, hogy az ember mondjuk sokat bulizik, dolgozik, utazik, jön-megy...

Kezdek visszatérni a "normális" kerékvágásba: hiányzik a pasi, mint olyan. Nem egy bizonyos, (na jó, egy bizonyos is, de most már főleg mégicsak inkább) maga a kapcsolat ténye.

Talán akkor most lenne itt az ideje, hogy menedzseljem a fókuszomat, hogy mire összpontosítok, és az lehetne mondjuk a zene, az, amit éppen csinálok, az, hogy szeretem magam, az, hogy elégedett vagyok magammal, az, hogy elégedett vagyok mindennel és hálás mindenért, ami adatik. Az, hogy keressek egy melót, hogy megkeressem az első körben szükséges negyvenezer koronát. Az, hogy készüljek a felvételire. Az, hogy ha mégsem vennének fel, akkor haza menjek és otthon majd legyen melóm, albérletem, el tudjam tartani magam, írjak, adassam ki, végre szedjem össze magam egy felnőtt, egész(séges) élethez. Vagy talán előbb dolgozzak, utazzak, és utána a többi...

Igen, ha nincsen senki az nagyon jó alkalom arra, hogy az ember sokat dolgozzon - ott, és akkor, ahol és amikor csak lehet, sok pénzt keressen, és sokat utazzon, oda és akkor menjen, ahová és amikor a kedve tartja. 

Végülis, most, hogy nincs senki, és se a családra se a gyerekre nem állok még készen, 

most van még két évem, hogy beutazzam a világot. Ezt mindig is akartam. Nagy álmom volt. Akkor biztos olyan sokminden történne velem, és annyi mindent látnék és tapsztalnék, hogy sokkal "nagyobban", tágabban, bölcsebben, talán (-remélem) érettebben jönnék vissza, és olyan lenne a szemem, olyan nagyon fényes, mint azoknak a derűs, bölcs embereknek, akik már sokat láttak az életben, és a lelkük átragyog a tekintetükön. Eddig nem láttam úgy, hogy csak úgy beteljesíthető, de most úgy látom. Eddig úgy gondoltam, egyedül nem lenne jó, de most már nem érdekel, hogy egyedül vagy sem. Ha egyedül is mennék, a világ minden táján van kihez mennem. És ahová nincs, ott is majd lesz valaki, valahol valahogy.

Mondjuk dolgozhatnék egy évet, mindent félre tennék, aztán utaznék egy évet...

Sounds like a plan - ahogy egy kedves, kedves barátom mondaná...

Szóval hogy itt lenne az ideje, hogy magammal foglalkozzak csak és kizárólag, egyedül. Azzal, hogy felépítsem magam, összeszedjem magam, felnőjek, elég önbizalmam legyen. (Ha elhagynak, főleg ha olyan valaki hagy el, akibe fülig szerelmes voltam és annyira szerettem, hogy az egész életemet le tudtam volna élni vele - bárhogyan, mert a szeretet a lényeg - szóval ilyenkor sok idő, mire romjaimból felépülök, és újra összeszedem az összes önbizalmam, merthogy az összes elveszett.

Tudhatja-e bárki is, hogy milyen nagyon nehéz időszakon vagyok túl? Hogy tényleg majdnem belehaltam, hogy elhagyott az, akit szerettem... Talán bele is haltam... Igen, az a rész még mindig halott bennem... Nem egészen haoltt, mert még fáj. 

Nem az egómnak fáj. 

A lelkemnek, hogy ki kellett tépni belőle egy darabot. 

A lelkemnek, hogy nem lehetek ebben a tér-időben azzal az emberrel, akit szeretek.

Ez fáj.

Hogy külön vagyunk, hogy el vagyunk választva. Ez fáj. 

Hogy nem fejezhetem ki a szeretetem felé, ez fáj.

Hogy nem lehetek szerelmes belé többé, ez fáj.

Hogy nem láthatom őt, akit látni olyan jó volt, aki a szívemnek olyan kedves volt, ez fáj.

Hogy nem beszél hozzám és nem beszélhetek hozzá, ez fáj.

Hogy nem érinthetem meg, és nem érint meg, ez fáj.

Hogy ő sem tudná megmondani, miért hagyott el. 

Ez fáj.

Hogy ennek ellenére elhagyott, és végleg így döntött, és eltűnik a semmiben.

Ez fáj.

Még mindig, három hónap után is: fáj. Nagyon fáj.

Beleszakad a szívem, annyira fáj.

Csak most már az idő begyógyította a sebet eléggé ahhoz, hogy el tudjam felejteni napokra, hetekre, hogy mennyire fáj. 

Most már nem vérzik ez a seb, de örökre heg marad és emlékeztetni fog, ez az ember, ha bármikor az eszembe jut a neve, vagy az emléke, bármilyen körülmény vagy idő, ami rá emlékeztet - fájni fog, csak képes leszek majd nem figyelni erre, hanem valami másra fogok fókuszálni. 

Talán pontosan hogy az apám féle kulimászból is így fogok kimászni.

Megértem, hogy a dolgokat meg nem történtté tenni nem lehet. A fájdalmat letagadni,  vagy elhallgattatni nem lehet. A fájdalom jön, és tanít, földbe döngöl, felőröl, de megölni nem tud. Van valami sokkal több, sokkal nagyobb, sokkal erősebb bennem, ami akkor is túléli, ha majdnem meghalok a fájdalomban. 

Anélkül, hogy a fájdalmat letagadnám, vagy elmenekülnék előle. 

A fájdalom él, mert az idő jótékony, de görbe, egymásba ér, és valamilyen értelemben nem létezik, tehát minden ami történt, most történik, és minden, ami történni fog, most történik.

Ha jól belegondol az ember: elég átlátszó ez a világ. Mármint a szerkezete. Hogy van neki visszája. 

Bár ha az ember elhatározta, hogy itt leél egy életet - mert ennek szándék nélkül nincs értelme - akkor a legvalószínűbb, hogy úgy jó élni, még akkor is ha átlátszó az egész, mintha ember lenne. Akinek van múltja, jelene és jövője. Aki nem szerethet mindenkit és akit nem szerethet mindenki. Aki születik és meghal. Aki nem fejti meg az életet, hanem éli. 

Szóval az idő valahogyan - az ő telésének-múlásának az illúziója által - segít, hogy a sebek behegedjenek. De ha letagadok egy sebet, ha nem veszem észre, attól még ott van, és addig nem tudok segíteni neki meggyógyulni, amíg nem veszem tudomásul, amíg elhiszem, hogy nincs ott semmi. Mert ha azt hiszem, hogy nincs ott semmi, nyilván nem is akarhatom meggyógyítani, mert a semmit nem kell gyógyítani.

És amikor kezdenek behegedni, akkor már tudunk máshová is figyelni...

Azt hiszem, valahol itt kezdődik a fókusz menedzsment... Amikor már elég erős vagy, hogy járj, hogy kimenj az utcára - ahol, ezesetben a "járás, utcára menés" azonos a "tudatos figyelemirányítással", vagy méginkább átirányítással, amikor a rossz dolgoról (ami azt az érzést idézi elő bennem, hogy fáj, reménytelenség, rosszul érzem magam, tehetetlen vagyok) valami másra, valami jó dologra irányítom a figyelmemet, a gondolataimat. 

Ezért gondoltam mostanság talán olyan sokat Sz.T.Úrra. Még mindig jobb rá gondolni, meg arra, hogy milyen jó vele, még azzal együtt is, hogy velem szemben korlátolt, amit el kell fogadjak (- az a korlátja, hogy azt mondja magának, hogy nem tud belém szerelmes lenni, mert csak olyanokba tud szerelmes lenni, akikkel kínozhatja magát, én túl nőies, és túl jó vagyok neki - ezutóbbit már én mondom, hisz az ő szemében mindezekkel nem vagyok Nő, csak egy "b∗sznivaló picsa", ami bár tőle bóknak számít, mégse Nő, akinek a küszöbére virágot kell tenni, és küzdeni kell érte, hogy végre az övé legyen, és sose leszek ez a szemében, ezt kéne elfogadnom) - szóval még ezek ellenére is jobb rá gondolni, mint arra, ami fáj.

De arra még jobb, és ez az üdvös is ráadásul, hogy MOST mi jó nekem. Ha csakis ezzel tudnék foglalkozni, boldog ember lennék, és hamarosan iszonyat tudatosságszint-lépegetésbe kezdenék - állítólag....

Ennyit a mai napról...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Egy s más...

Ma meglátogattuk Dánia második legnagyobb erdejét. Legalább félméteres hó van mindenhol, van, ahol még annál is több. 

Egészen olyan érzés volt a fehér erdőben sétálni, mintha nem is dániában lettem volna, hanem legalább Szibériában, csak nem volt annyira hideg.

Szóval szép volt. 

Csináltam hóangyalt.

Aztán a délutánt Aalborgban töltöttük. A litvánokkal lógtam, meg az egyik izlandi sráccal, aki elképesztően kedves, aranyos és jófej. Csodálom, hogy járhat azzal, akivel jár, akivel mi, akikkel jól érzi magát, nem találjuk a közös hullámhosszt...

A többiek poolt játszottak, meg csocsóztak. Nekem nem volt kedvem, fáradt voltam. Alig aludtam valamit előző éjszaka. Nem tudom, miért, de csak forgolódtam. De az az érzésem, akkor sem lett volna kedvem, ha nem lettem volna fáradt. - Újabb jele az öregedésnek. Már a csocsó sem izgat. 

Szóval, amíg a többiek játszottak, én ott csücsültem egyedül az asztalnál, ittam a söröm és bámultam kifelé az ablakon.

Egyre csak az járt a fejemben: mit csináok itt? Mit csinálok itt? 

Ülök egy olcsó fajta, viszonylag alternatív kocsmában, sört iszom, ami most épp extra luxus-kiadás, egyedül vagyok, és lebegek a semmiben.

Két kedves litván barátnémmal tegnap beszélgettünk vagy egy órát és kiderült, hogy mindhármunknak nagyjából ugyanolyan az életútja. Egyetlen szülő - anyukánk - nevelt minket. Kristina talán azért a legnőbb nő közülünk - szerintem - mert az anyukájával neki a legjobb a viszonya. Monica anyukája meg nem anya-típus. Úgy öltözik, mint Kristina és Monica. (Azért nem mondtam, hogy "mi", mert viszont öltözködésben én vagyok a legkonszolidáltabb, legfelnőttebb közülünk.)

És arra jutottunk, hogy a barátaink, akik annyi idősek, mint mi, vagy csak egy-két évvel idősebbek, és akiknek már van lakásuk (mert a szüleik megvették nekik), vagy akiknek van albérletük, munkájuk, élettársuk, kutyájuk, normális életük - szóval hogy ezeknek az embereknek a szüleik végig ott voltak, és mindkettő ott volt. Nekünk meg csak egy jutott. És arra jutottunk, hogy valószínűleg ezért nem megy semerre sem az életünk. 

Elképzelni sem tudjuk, hogy lesz, mint lesz. Egyikünknek sincs épp se pénze, se munkája, se kapcsolata. 

Jövőképem az nekem mostanában alakult valamicskét, de elképzelni sem tudom, hogyan fog létrejönni, bár a 'hogyan' az nem az én dolgom állítólag...

De hogyha huszonnyolc évesen gyereket szeretnék, akkor már most meg kéne, hogy legyen a pasi hozzá. Vagy nem? Végülis ki tudja. Orsi a legjobb példa: sosem lehet tudni, hogy mikor jön derült égből villámcsapásként az áldás, beteljesülés. Majd, amikor ideje lesz. Addig meg élveznem kell, ami van, mert egyszer majd ez nem lesz.

Ettől még a pénztelenség és az exisztenciális para az bennem, bennünk van. Kissé olyan érzés, mintha egy elveszett nemzedék tagjai lennénk. Remény nélkül, kilátás nélkül, küzdeni tudás nélkül... A minap épp az jutott eszembe, hogy lehetséges, hogy azért nem tudom megszülni magamnak a dolgokat, nem tudom megharcolni a harcokat, nyerni a csatákban, mert császárral születtem: mindent megcsináltak helyettem. Így indult az életem, hogy nem volt küzdés. Sokk biztosan volt, de "utazás", "kényelmetlenség" nem volt. Végülis most is olyan az életem: mindent megcsinálnak helyettem, most épp a dán állam tart el... És ez nekem kényelmes, jó. Csakis a jövő aggaszt. Hogy nem élhetem le az egész életemet így... Habár - ez is csak konvenció... A szabályok arra vannak, hogy megtörjük őket, vagyis hogy legyünk inkább kreatívak...

Visszatérve a kilátásokra: Kristina megtalálta Monicát, aki elköltözik majd vele Spanyolországba, akivel ugyanazt a dolgot szeretnék csinálni: kézzel gyártott ékszereket, ruhákat eladni. Aztán egyszer majd ebből saját vállalkozást nyitni, talán manufaktúrát is... És talán majd mindketten találnak párt Spanyolországban, miközben futtatják felfelé a kis üzletüket. 

De én 

még mindig egyedül vagyok, mint a kisujjam.

Se barát, se barátnő, se tervek.

És erről jut eszembe, hogy a minap az is eszembe jutott, majdnem (!) az összes eddigi férfihez szólván az életemben, hogy: "Hová mentek? Mire vártok? Mit kerestek? Miért nem tudjátok, hogy nincs tovább, nincs hová menni, nincs miért. Nincs jobb. Sosem lesz. Mi a fenéért nem értitek meg, hogy szeretni akkor dicsőség, ha nem könnyű. Akkor, ha állhatatosnak kell lenni. Miért nem értitek, hogy ha egyszer van egy valaki, akivel jól kijöttök, akkor már nincsen hová menni tovább. A szerelem elmúlik. A szerelem akaratlagos. A szerelem mindig  velünk van, bennünk van. A szerelmet majdnem bárkire ki lehet vetíteni, akihez fizikailag, lelkileg és szellemileg vonzódunk. Ha ez megvan, és ha jobbá tesszük egymás életét, nincs hová menni, és nincs miért. Ez a legtöbb, ami lehet, ami a földi élet földi módon való megélésének a rendje. (Meg vannak a jógik, a szentek, a remeték, és a többfeleségűek...)"

...volt egyszer egy fasza csávó Keleten, aki olyan jót tett egy országgal, hogy a szultán felajánlotta neki, hogy háremhölgyei közül bármelyiket választhatja, neki adja, amelyiket csak akarja. Csak egy feltételt hagyott: a hölgyek egymás után fognak jönni, és amelyik kiment, azt nem lehet visszahívni, arról már le kell mondani. Amikor viszont kiválasztja szíve hölgyét, akkor a többit már nem lehet megnézni.

Én nem tudom, végül hogyan választott emberünk. Hogy gondban volt-e, hogy meddig várjon a választással? Hogy mi van, ha addig-addig vár, míg az utolsó hölgy is ki nem sétál az ajtón, és már egyiket sem lehet visszahívni, de ő nem fogja tudni, melyik az utolsó. És mi van, ha az utolsót választja, de rájön, hogy hárommal előbb, az sokkal jobb volt. 

Nem tudom, hogyan oldotta meg a talányt.

De az biztos, hogy a szultán nagyon bölcs ember volt...sokat tudott az életről...

Ezek alapján pedig megdőlni látszik az a sokak által igaznak tarott állítás, hogy 'a nő választ'...

Szóval, ez a bejegyzés úgy végződhetne, hogy 

ehh...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Landolás

Megjöttem.

Vraa.

Este, sötét, térdig érő hó.

Frederikshavnban megimserkedtem Rasmussal, aki tengerész, negyven éves és nem akar se gyereket se családot, mert szerinte neki az anyukája, apkája, nővére és az ő gyereke meg férje éppen elég. Azt mondta, ha eddig nem sikerült, ezután már nem vállalja. Mondtam neki, hogy attól még valakit találhat esetleg, akinek már van gyereke. Mondta, hogy az hú de milyen jó lenne. Persze ironizált. Azt mondta, tetszik neki a tengerész élet meg a bulizás.

Megkínált sörrel, igent mondtam. Megkínáltam pálinkával, mire ő megkínált még egy sörrel, felszálltunka  vonatra, berúgtunk, sokat röhögtünk, kicsit megfejtettük a világot, és aztán én leszálltam, ő meg ment tovább Aalborgba. 

Kissé pityókásan érkeztem a suliba, ahol hallatlan meleg fogadtatásban volt részem, nem is értettem, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mindenki örült nekem, megölelgettek, észre vették, hogy jobban nézek ki, mert hogy jobban is vagyok. És az az érzésem, az alapján a pár ember alapján, akikkel eddig találkoztam, hogy e félévben sokkal több jófej ember lesz, mint előzőben volt. Éljen.

Aztán még éjfélig ültünk a kandallónál és röhögtünk. Lassét szivattuk, hogy nagy a feje, de ezt úgyis tudja, hogy tényleg így van, ettől még lehet vele szivatni. 

Jóhi, az izlandi hegyomlás csávó irdatlan vicces. Sőt, viccesebb, mint valaha. Most vagy még jobban elengedte magát, vagy csak megszokta a helyzetet, hogy ő a legidősebb éa alegfurcsább és ezért a legviccesebb is, és most már rá is játszik, nem tudom. De nagyon bírom. Szerintem majd csinálok róla fényképet. Bár ő a fotós, nekem hozzá képest csak kismiska sikerülhet, de legalább akkor majd meg tudom mutatni, ki az a Jóhi, akit mellesleg Jóhann-nak hívnak rendesen, és a beceneve rendesen Jói, csak én hívom és írom így, hogy Jóhi.

Kristina segített felcipelni a garázsból a legalapabb dolgaimat - ágyneműt, ilyesmit, miután Eni, az albán lány, Monica, Kristina barátnője, és Kristina segített felcipelni a bőröndömet a szobámba, ami ezúttal olyan helyen van, ahol még sose laktam: a Vest vagyis Nyugat nevű szárnyban. Végre eljutottam Nyugatra. Jó hely. Saját lakosztály. Az ágy túl kicsi, a szobám meg irdatlanul hideg volt, mikor jöttem, most is csak kicsit jobb a helyzet, de lagalább egyedül lakom. Éljen!

Egyelőre ezek történtek ma. 

Életem leghosszabb és legnehezebb napja a mai. Kb. harminc órányi ébrenlét, plusz beütött, hogy ez lett éppen a periódusom első napja is, alhasam leszakadt, közben pedig tizenöt kilót cipletem keresztül Göteborgon, meg a Skagerrákon, aztán meg húsz perc gyaloglás a hóban, Frederikshavnban a komptól a vonatig. Aztán még a vonattól a suliig, aztán fel a szobába, ágyneműt húzni, zuhanyozni, és most hajnali fél három van, teázom és írok.

Megengedték, hogy holnap sokáig aludjak - kihasználom. Elvileg ilyen nem lesz többet, csak hétvégén....

Meglátjuk.

Ami a mostani tartózkodásomban eddig sokkal jobb, mint a többiben, az az, hogy ezúttal nem a külső körülmények tesznek boldoggá. ...részint persze mégiscsak, mert az emberek például boldoggá tesznek, mert szeretem őket, és úgy tűnik, ők is bírnak engem. De Dánia már nem nagy kaland, olyan, mintha haza jönnék, sőt... Ellenben végre olyan nyitott vagyok, mint már rég nem voltam, vagy tán még ennyire sose... Meg most jól vagyunk én és én. Jól működik a magammal kötött házasságom. Éljen. Szeretetteljes, harmónikus, nyugodt. Annak ellenére, hogy még nem érett meg minden arra, hogy úgy legyenek a külső körülmények, ahogyan szeretném, de most már hittel várok. 

Egyébként ez a Rasmus is pont akkor jött, amikor arra gondoltam, hogy nem jó egyedül lenni, elegem van már belőle a mai napra. (Pedig most megint nagyon jó egyedül lenni...) De akkor elég volt. Jött. Mondta, hogy szép lány vagyok. Mostanában kb. naponta elmondják ezt nekem. Ilyen se volt még sose. Én meg mondom rá, hogy á dehogyis, csak jók a fények... Ráadásul Sz.T.Úrról is kiderült, nem csak akkor lát jó csajnak, ha be van rúgva. De ha berúgunk, akkor van az, hogy nincs az az Isten, ami tűrtőztessen, vagy inkább tartóztasson minket egymástól. Eddig azt gondoltam, ez elég fura. Rossz. Nem így kéne lennie. Mert akkor most vagy barátok vagyunk, vagy nem. Most meg belenyugodtam. Jó csaj vagyok, csak még nem érett meg minden körülmény, hogy az legyen, amit szeretnék... Ennyi.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Indul a harmadik kör. Új év - új ember.

Nos, ma reggel leszálláshoz készülődve Göteborg felett volt egy olyan érzésem, hogy csak ezért csinálom az egészet.

Elmondhatatlanul gyönyörű volt ma reggel pirkadatkor odafentről a hó-borította Svédország, a mélykék tenger, majdnem fekete, rajta a szigetekkel, mind fehér, a tenger néhol befagyva... Elég északi, ismeretterjesztőkönyv-beli látvány. Be is köszönt a gyermekkorom, amikor Anyukámmal nagy kedvtelve és vágyakozva nézegettük a képeskönyveket a világ különböző tájairól. Papíron utaztunk.

És ma reggel, hirtelen azt éreztem, hogy visszacsúsztam a gyerekkoromba, oda a papírra, a fényképekre. Mintha pontosan azt láttam volna a repülőgép ablakain át, amit akkor egyszer régen.

Lehetséges, hogy a teremtés tényleg működik, és tényleg így működik. Lassan. De biztosan. Hogy ami egyszer az ember szaruhártyájába, pláne a tudatába beleég, mint nem múló kíváncsiság, érdeklődés, az előbb-utóbb bekövetkezik az életében.

A svédek meg még mindig elképesztően kedvesek. Egyszerűen alig hiszem el, hogy korán reggel, amikor mindenki álmos és morcos, a svéd buszvezető bácsi szélesen mosolyog és kedvesen üdvözöl. Ha csak megállok gondolkodni valamin, már rámkérdeznek, hogy valamit elhagytam-

e, vagy tudnak-e segíteni. Ha nem találok valamit, nem csak útba igazítanak, hanem majdnem hogy odakísérnek. 

Szóval Göteborgban valahogy nagyon otthonosan érzem magam. Nagyváros, sokféle ember... Már csak a bulikat kéne csekkolni... Bár olyan sok és olyan jó buli, mint Budapesten, biztosan sehol máshol a világon nincs...

Amikor felültem a repülőre Budapesten reggel hat harminckor, tényleg úgy éreztem, hogy most minek megyek? (De ugyanakkor meg minek maradnék?) Megyek: a zenéért, ami már nem is biztos, hogy olyan fontos. Most éppen rájöttem, hogy tényleg a repülés a legjobb az egészben. Azt nem merném állítani, hogy repülés közben jobban érzem magam, mint zenélés közben, de repülni, úton leni, a felhők felett lenni, ahol mindig süt a nap, térképként látni a tájat, napsütésben, vagy egy téli hajnalon, amint a nap első vöröslő sugarai megvilágítják a hófödte szigeteket, a tengeren néhány hófehér komp kúszik lassan, és a városok narancssárgán, összehasonlíthatatlan-sárágn szinte élnek, lüktetnek a földdarabokon....és közben semmit sem kell csinálni, csk ülni és élvezni, és gyönyörködni. Amikor már nem vagy ott, ahonnan eljöttél, és még nem vagy ott sem, ahová indultál, még nincs eldöntve semmi, csak úton vagy: ez a legjobb. Felelősség sincsen, semmi. Visznek. A gép, a pilóta, a sztyuárdessz, a

 kalauz, a sofőr...

∗∗∗

És az elmúlt két nap is jó volt valamire.

Jó volt arra, hogy meglássam, Sz.T.Úr milyen, ha beteg - elviselhetetlen, de mégis elviseltem, és nem is volt olyan vészes. 

Tegnap éjjel, az éjjeli, angol nyelvű bejegyzés után, amikor megijedtem, végül hidegborogattam vagy egy órahosszat Sz.T.Úr homlokát, amit aztán azért hagytam abba, mert egy óra múltán közölte, hogy nem hisz benne. 

Azt is megtanultam, hogy most éppen azon a fejlődési fokon van, ahol, ha beteg, és nem tud semmit csinálni, amikor már mérgelődni sincs energiája, akkor mindent el lehet neki mondani.

Szóval szépen mindent elmondtam neki. Rólam, rólunk. A kérdéseimet, az érzéseimet, mindent. 

És hajnali négyre jobban lett, amikor indultam.

Akkor aztán egész kedves lett.

Kicsaltam belőle az első igazi, szeretetteli mosolyt két nap után... Ez is eredmény végülis. De

 lehet, hogy csak mázlim volt...

Az összegzés pedig az, hogy Sz.T.Úr mégiscsak jó ember, nem is harap, csak morog meg ugat, bár néha olyan, mint egy dobermann, kiszámíthatatlan, és csak nagyon erős kezekben viselkedik, és bizony van, hogy odakap, még ahhoz a kézhez is, amelyik eteti... És lehet, hogy sose lesz "fasza csávó"... Lehet, hogy az lesz harmincöt vagy negyven éves korára, de az is lehet, hogy nem. 

És hogy én mikorra érek be - hát az is nagy kérdés. De miért kell ezt egyedül?

Habár Sz.T.Úr ezt illetően is némileg megnyugtatott. Azt mondta: "- Majd figyeld csak meg, hogy azok az emberek, akik már most huszonévesen családot alapítottak, dolgoznak, meg minden, ők addigra már kicsit bele fognak fásulni, amikor neked épp a legizgalmasabb rész fog jönni..." Lehet, hogy igaza van... Mindennek megvan minden oldala. Ezt is mondta. Hogy későn érni nem feltétlenül rossz dolog. 

Mindenesetre ez felnyitotta a szememet, hogy azt élvezzem, és azt szeressem, ami adatott. Ha ez a későnérés, akkor ezt. 

...az is lehet, hogy nem a zenetanulásért utazom, hanem fordítva. 

Az is lehet, hogy az utazás fontosabb, mint a zenetanulás, vagy bármi más... 

Most egyelőre...

De majd kiderül.

Kiderül, mit dob a gép...

Köszönöm, hogy megoszthatom!

Viszlát.

Szeretlek.

Ui: egyébként Göteborg ma:

 verőfényes napsütés, mínusz 9 Celsius fok.

Everything just is...

It is night... I'm all alone...

There in the other room a man is sleeping, dreaming.

A man I will never forget

- because he wouldn't let me to.

We've got a whole bunch of stories about us. 

He probably will never notice me. As a Woman. 

Until he's not drunk, I'm a friend. A good friend. And he as well.

And now he is sick. Unpredictable. One moment he needs care, in the other he explodes like a vulcano and I can't go there and care.

So here I am in the night, alone,

all is dark around. Feels like being in the unconscious,

and I get scared.

I get scared because now, in the moment of loneliness, in the moment of big silence,

one name crawls into my mind.

Sneaking silently step by step but certainly into my forehead, from there into my mouth,

and I can't spit it out.

It sticks, 

and I get more and more scared.

Because now I know.

Open will never be closed,

as his name is

Open.

And than I realize, 

that nothing has a beginning, nor has it an end.

Everything just IS.

Everything exists out of the nature of existence: it just is. Forever. 

I can't get no sleep.

Six hours left, and I'll be going,

with the intent of letting everything go, forgetting everything,

like that man of China.

He had no memory, so he forgot everything immediately as it happened to him or he was told.He couldn't work, he couldn't do anything. People told he was crazy. So once they got a miracle-doctor who healed him. And he started to remember all good and bad things,

and he cried:

- You are crazy! You healed me and I now I'm crazy because of you. Before I had a great, happy life. And now there's nothing else but sorrow.

What a great life it would be.

Not remembering anything. Hurt, rape, good or bad, childhood, parents.

In every moment I would be a newborn.

Goodbye.

I love you.

Utolsó este

Utolsó estém itthon.

Punnyadás Sz.T.Úrná, aki beteg. Most végre látom, hogy betegen milyen. Hát nem egyzserű eset... Olyan, mint amikor nekem még éppen hogy nem jött meg, és közben sietek, izzadok és éhes vagyok... enyhénszólva ingerlékeny, de végülis ez csak napjában egyszer jön rá...

Hát szóval már eddig is akartam írni, hogy

minden: vagy nem.

Szóval 

most olyanom van, hogy semmi kedvem visszamenni oda,

de itt maradni sincs semmi kedvem, sem motivációm.

Van, ami nyilvánvalóvá vált, és van, ami fáj. Az például, amit be kell lássak, be kell valljak magamnak, elég csúfos valóság, de így állunk:

Sz.T.Úr csak akkor talál ellenállhatatlanul vonzónak, ha be van rúgva. Amúgy nem lát.

Szóval jobb lenne kivárni, amíg lesz valaki, aki majd meglát engem, igazán.

Habár, annak kell örülni, ami van, ami adatik, mert nem mondhatnám, hogy ha valaki akkor is beenged a lakásába, hogy meghúzzam magam pár napra, ha beteg és szarul van - ez mi, ha nem szeretet... Adás.

Ettől persze még mindig minden:

vagy igan, vagy nem.

Vagy úgy lesz, vagy sem.

De legalább értelmes punnyadás: National Geographicot nézünk feketelyukakról, gravitációról, relativitáselméletről...

De azért érdekes: teljesen megszoktam már ezt a szitut, mégis itt marad a kérdés, hogy 'miért'. Hogy miért van ez és hogyan lehet? Hogy józanul semmi, részegen minden, tiszta skizofrénia. Meg hogy milyen fura ez, hogy itt van valaki, és úgy hozzábújnék, de nem lehet. Nem lehetek őszinte... Hülye világ...

Szóval tényleg jobb, ha elmegyek, hátat fordítok ennek az egésznek. És belegyalogolok valami újba...

Remélem.

Sajnos a remény valami jóra, valami jobbra sose hal meg. Vagy meghal: utoljára.

Viszlát.

Szeretlek.

Mert minden úgy van, ahogyan lennie kell... azt mondják... 

Néha nagyon nehéz így a semmi közepén lebegni...

Kúl

Ezt én csináltam:

Menni, maradni...

Holnapután repülök, és most először semmi kedvem hozzá. Vagyis nem a repüléshez nincs, hanem Dániához. Ugyanahhoz az élethez, ugyanahhoz a kerékvágáshoz, ami eddig volt ott... És mégis, - azon kívül, hogy a barátaim hiányoznak, ha nem vagyok itt - semmi okom maradni.

Itthon. - Mit jelent ez a szó? Mit jelent nekem? Vajon másoknak is ezt jelenti? Az embereket, akiket szeretek, és akik szeretnek, akikkel fontosak vagyunk egymásnak? Magyarország... Az ország, ahol válság van. Ahol az árak emelkednek, de a fizetések nem. Az ország, ahol a minimálbérből nem lehet megélni, és ahol a szegény és a gazdag között nagyon nagy a különbség.

De mégis ez az az ország, ahol megszülettem, ami felnevelt, ami otthont adott, ami mindazt az élményt adta, amitől az lehetek ma, aki vagyok.

És főleg: ez az ország az, ahol azok az emberek élnek, akik számomra fontosak.

Mindig elszomorodok, ha eszembe jut, hogy "nincs kiért" és "nincs miért" maradnom. És persze ennek csak a mondatok egyik síkján van igazságtartalma. Azon a síkon ugyanis, hogy nincs egy fasza csávó, akivel lehetne találkozgatni, aztán később közösen tervezni. (Pedig látom, hogy lehetséges. Látom, hogy van olyan, hogy mindkét fél éli az életét, és egy lakásba mennek haza, és évekig próbálgatják, hogy jó lesz-e nekik majd együtt, ha majd egyszer gyereket akarnak...) Mindenki individualista ebben a mai világban, erre neveltek minket, de rá kellett jöjjek, nagy hazugság ez. Egymás nélkül ugyanis nem megy. Pont az történik egy országgal, ami a miénkkel történik, ha mindenki csak a saját feje után megy, csak a saját érdekét nézi...

Aztán később megkérdeztem magam: mi az, hogy nincs kiért maradni? Mi lenne, ha magadért maradnál?

Mi lenne, ha magamért mennék azon az úton, amin menni akarok, és közben nem lennék folyton kétségbeesve, hogy mi van, ha nem sikerül, és hogy egyedül nem megy.

...hiába, ha az ember nincsen annyira szeretve, amennyire szüksége van rá, akkor csak vegetál...

Márpedig egyedül nem megy.

Egyedül semmi sem megy.

Csak mert jobb együtt.

És az igazság az, hogy még mindig nem tudom, mit akarok az életemtől karrier szintjén.

Családot akarok, az biztos.

A többit meg aköré valahogy... Pedig ez nem így szokott működni az emberek életében... Előbb szokott lenni a karrier, aztán a többi. És, mint tudjuk, a sikeres emberekre ragadnak a párjelöltek.

De ennek is miért kell így lennie? Együtt nem lehet sikeressé válni?

Ha itt maradok, nem biztos, hogy olyan könnyű lesz megélni, mint amennyire könnyű Dániában... Mármint, ott sem kolbászból van a kerítés, de a minimálbér az itthoninak több mint az ötszöröse... Abból ott meg lehet élni...

Talán igaza lett volna az ex-miniszterelnökünknek? - "El lehet menni" ?

Az is biztos, hogy felesleges olyan életet akarni, mint bárki másé, még akkor is, ha az az élet közelít a fejemben lévő ideális élethez, mert mindenkinek a saját történetét kell írnia, a saját életfilmjét rendeznie, élnie...

 

What is that love that I want?

That is Love until death, and further. That is a Friendship with romance and a lot of good sex and maybe a child.

That is in lovers heart who never can split.

That goes on with endless joy and loughing.

 

So maybe first I have to become that love, that mate. That smiling, funny, easy, light hearted, always-in-a-good-mood, confident, calm, peaceful Woman, with an amazing wise sense of humor.

 

Úgy látom, manapság nagy hiány van szeretetből a világon, és így nagy szükség is van rá...

 

Így hát,

 

szeretlek,

és kívánom, hogy szeresd te is magadat,

kedves, különleges, csodálatos Barátom.

Változom.

Változom.

Soha nem voltam egy bébi-személy, ahogy az angolok mondják „baby-person”. Nem szerettem a gyerekeket (féltékenyésgből persze, mert magam is az voltam és mert én magam sem kaptam elég figyelmet, szeretetet, nem hogy még én adjak, egy gügyögő nyálcsomónak). Nem akartam férjhez menni. Nem akartam gyereket. (Hogy én? Szülni? Felejtsd el! Nyolcadik utas a halál, ottan nődögél, én vagyok a gazdatest, aztán még meg is kelljen szülni, ami nem kis tortúra??!)

Beteg voltam.

Nagyon beteg. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire beteg. Elveszett. Alvó. Tudatlan. Nőietlen. Szánalmas roncs.

Én most talán megvetem ezt a roncsot, pedig szeretnem kéne, és szeretni is fogom.

Nem sokára minden egybeér. A belső életek. Az elmúlasztott gyerekkor, a kihagyott kamaszkor. A beteg kislány meggyógyul, felnő. A roncs kamasz is lassan kidühöngi magát, megnyugszik és összeér a mostani személyiségemmel.

Családot akarok. Gyereket. Szerelmet, szeretetet, bajtársiasságot.

Nekem sose lehetett igazi családom. Nem is tudtam, mi az. Nem tudtam, milyennek kellene lennie. Nem láttam sem anyámnál, sem anyám barátainál.

Most, huszonhat évesen látom először, barátaimnál. Van egy család, akik valószínűleg a lelkemben élő ideához leginkább közelítenek, és persze valószínűleg az enyém tök más lesz, de olyan jó lesz, amilyennek most látom azt a bizonyos mintacsaládot. Boldogok. (Anya és Apa szerelmesek egymásba, magukba és a gyerekükbe is. Sok az adósságuk, nem tudják, hogy lesz, de összetartanak, boldogok, és biztosak benne, hogy minden jó lesz. Apa olyan elkötelezett, törődő, figyelmes, szerelmes és szeretetteljes, hogy Anyának eszébe sem jut a féltékenység, mert egyszerűen nem juthat. (Mert ugye a „Nők azért féltékenyek”, mert ha ezt az egységet valaki külső személy megbonthatja, akkor lőttek a gyerek lelki egészségének, boldogságának... Nah, tessék, itt is a tökéletességre törekszem, pedig az ebben a világban nincs – állítólag.) )

De főleg: semminek sem kell tökéletesnek lennie.

Öregszem.

Azt a jóslatot kaptam tegnap éjjel, hogy most már látom a célt, most már minden szunnyadó erőm összegyűlt, de még érni kell, még várakozni kell. Mert nem midnen körülmény érett még meg. Talán én magam, talán valaki másra kell várni. De már látom a célom és követhetem is bátran. Csak szelídnek kell lennem. A szelídség a legnagyobbak erénye. Szelíden várni, türelemmel. Mert a bölcs tudja, hogy amit az Ég ad neki, az nem az övé, mert nincsen énje már, amivel birtokolna. De megadatik. Most már hittel várok.

Mindezt azok után, hogy észrevettem, nem érdekelnek már a kúl helyek és a kúl emberek. Nem elégít ki. Azok után, hogy láttam, a családi boldogság, amiért érdemes az egészet csinálni: létezik.  Azok után, hogy egyre csak azt érzem, családot szeretnék, nem most, talán két-négy év múlva, de szeretnék. Pontosan tudom, milyet szeretnék – a belső értékekkel vagyok tisztában. És az is felmerült bennem, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy remek férjem, aki fasza csávó, de nagyon az, akit lehet várni este vacsorával, sok, jó szex, egy tünemény gyerek, akit lehet szeretni, akivel jókat lehet kacagni, és mellette lenne egy írónői karrierem, és lenne egy zenekarom is, akikkel havonta kétszer fellépnék.

 

(Ehelyütt hatalmas zárójelben kontráznék a Laár pour Laár fenti párkereső poénjára: Fiatal, ritkán dohányzó, intelligens, érzékeny, nyitott, természet- és művészetkedvelő, romantikus, idealista, mások által kimondottan csinosnak tartott hölgyként keresem azt a harmincas, dohányzó, magas, vékony, sportos, intelligens, bátor, nyitott, vonzó, romantikus lelkű férfit, aki terhesen is, sőt úgy még inkább kinyalna.)   (Röhögni tessék!)

Válságország, bajtársiság, boldogság

Válságban az ország.

Barátaim boldog együttélésben sakkoznak, és keserítik szívüket, mert sakkozni kell, hogy a pár férfi tagja állást válthasson. Mert a vendéglátóipar lemenőben van. Hiába  a sok éjszakázás, nincs pénz. Nem éri meg, hogy ilyen keveset találkozzanak, mert nem térül meg a külön töltött idő, semmilyen formában. Így hát a fiú elhatározza, hogy állást vált, mert bár szereti a vendéglátó ipart, de van, amit annál jobban szeret, az pedig a kedvese, kedves bartném, akivel négy éve együtt élnek. Így keresnek, kutatnak. Kitalálják, hogy logisztikába mindig keresnek embereket, így azt kell tanulni. Ámde angol nyelvvizsga nélkül egy tapodtat sem lehet lépni, így hát megindul a sakkozás, hogy ha mindkét iskoláért kell fizetni, akkor kell a mostani esti vendéglátás mellett egy másodállást is keresni, de az csakis délelőtt lehet, és bizonyos összegnél nem fizethet kevesebbet. De ilyen specifikus másodállást nem könnyű találni. Van, hogy nem fix az időbeosztás, az nem jó, mert délután és este iskolába kell majd járnia. Lehetne mondjuk postás, de azzal minimálbért keresne, és csak minden másnap érne haza rendes időben, és akkor még az órabeosztásról nem is tudunk semmit. És azt mondják több napi keresgélés után: „Amíg mi együtt vagyunk, addig semmi baj nem lehet.”

Ez az az összetartás, bajtársiság, amit szüleim és az ő barátaik körében sohasem tapasztaltam. Ez az az összetartás, amit keresek, amire várok én is, amit mostanában, huszonhatévesen kell meglátnom, a Boldog Barátaim között. Merthogy egy másik család is így van.

Az álomcsalád, akik leginkább hasonlítanak a számomra ideális családhoz. Rózsadomb. Negyven milliós lakás, tömörfa burkolatokkal, szekrényekkel. Igényes, gyönyörű, tökéletes helykihasználtságú. Húszmilliónyi adóssággal. A saját vállalkozás nem megy. Így most biztosítási ügynökösködik az ex-diplomata Apuka. Az egész család segít nekik. El akarják adni a lakást és vidékre költözni. Teljesen vidékre. Nyugalomba, saját kerttel, két kutyával, két gyerekkel, egyedi fűtéses házba. És ők is úgy vannak, hogy az mindegy, hogy odakint mi van, mindegy a pénz, mindegy az adósság, mindegy, hogy megcsúsztunk a biznisszel, együtt vagyunk, és szeretjük egymást és boldogok vagyunk.

Csodálat, alázat, odaadás, szelídség, szerénység, kitartás, erő, önbizalom, talpraesettség, szolgálatkészség, szerelem, szeretet, barátság, bajtársiság.

Ex, rossz, haszontalan agymenés...

Sírba visznek a legutóbbi Exem kis barátnői.

Már amikor Krakkóban találkoztam belőlük eggyel, az az egy se volt szimpatikus. A Vöröske. Most megjött Bongyorka – akit meglátva újra bizonyosságot nyert a tény, amit Open soha de soha nem ismerne be, hogy ő nem gép, hanem ember, mert az a lány akárkinek is hiába kezdene el vetkőzni – kissé trampli jellegű szegény. Nem is az, hogy kívülről nem egy kifejezett szépség, amikor tajt részeg, hanem hogy semmi belső melegség vagy tisztaság nem sugárzik belőle. És most rossz vagyok, mert nem a szépet, a jót és az ő legmagasabb, legszebb képüket önmagukról látom meg bennük.

A Vöröske meg már akkor sem méltatott figyelemre engem, amint ugyanis Open megjelent a színen, én már nem léteztem - nagyobb baj volt, hogy Open számára sem, majd pedig arra értem haza, hogy egy szintén tajtrészeg, betépett lány, aki előzőleg teleokádta a WC-nket, ott fekszik az ágyamban, nem lehet megmozdítani, és mivel ott van mellette a hányós-zacsi, éjszaka fel-fel ébredek, mert amikor ráfekszik, akkor csörög.

Szóval miért, Istenem, miért nem mondtam akkor azt, hogy elmégy te a jó büdös francba, barátom, mert velem így nem lehet bánni. De akkor még lehetett. És olyan, de olyan lassú a fejlődés ebben, hogy úgy is bánjanak velem, ahogy szerintem megérdemlem.... Mert az ilyen szituációkban mindig azt mondom magamnak, hogy „óh, de hisz én olyan rugalmas vagyok, én bármit el tudok fogadni, engem semmi sem zavar”... Persze, hogy nem zavar, mert szerelmes vagyok, és elveszítem a józan eszem.

Vöröske ezúttal leült velem szemben az asztalhoz tegnap este, és miközben két percen át leplezetlenül fixírozott engem, néha a szemembe is nézve, és hiába néztem el, tovább csinálta, majd egyszercsak, le sem véve a szemét rólam, azt mondja nyomatékkal: „Akkor én most felhívom a Dóriékat.” Én meg gondolkodok: honnan is jutott ez eszébe, és vajon ez előtt a gondolat előtt mik is futottak le az agyában.

Meg Bongyorkának is mi futott le, amikor visszakérdezett a bemutatkozásomra: „Milyen Tünde?”

Aztán pedig Vöröske a telefonhívás után újra jelentőségteljesen néz engem, és szinte érzem, ahogy izzik a levegő a tekintetek kereszttüzében, amint mindenki a showra vár. A szappanopera következő epizódjára, csámcsogva és nyáladzva, hogy „jujj, vajjon milyen lesz, amikor ezek meglátják egymást, vajon milyen lesz, ha találkoznak...” Mert, azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy mindenki tudta, mi a stájsz.

Én pedig még mindig szeretnék találkozni Opennel, aki viszont nem hajlandó sem találkozni sem kommunikálni velem – szóval szeretnék találkozni vele, de nem így. Nem így, hogy mindenki tajt-részeg, főleg ő, és már halálra tépte magát, mert az lazít és fájdalomcsillapító, és hogy közben húsz ember figyel árgus szemekkel.

LEHET, hogy ez az egész csak az én agyamban létezik, és a világ nem ilyen rút,

de az, hogy azok az emberek, akik nem megérdemelt módon akarnak folyton a középpontban talmin tündökölni, sokszor visszatetszőek, ez igaz. És ha még több dudás is van egy csárdában, akik ráadásul félrevonulnak az asztaltársaságtól, aki várta őket, egy kis külön csoportot alkotva, mert ők a kúl arcok – hát ez számomra és Indonéz Istennő barátném számára is egyenlő a jóérzés halálával.

Vöröskéről már csak annyit mesélnék, hogy bemutatkozás nélkül ül le az asztalhoz, és néha visongat egyet-egyet. Elég szimpatikus.

És aki az én Openem volt, aki most már általam is teljesen értett és elfogadott módon az én Exem, ezekkel az emberekkel szeret lógni.

És nem értem az Exem kettős természetét, ahogy valószínűleg a saját kettős természetemet sem értem.

Nem értem, hogy miért ezekkel az emberekkel lóg, és akkor miért én voltam az, akibe úgy belé bírt szeretni?

Képtelen vagyok elhinni, hogy ezek az emberek boldogok, és hogy igazi szeretet létezik köztük. Én ezt nem akarom magyarázni, elemezni vagy fejtegetni. Elég hozzá, hogy a barátaim, akiket szeretek, és jómagam is, egyszerűen így éreztük. Nem találjuk a rezgést ezekkel az emberekkel.

Nomármost akkor az én Exem hogyan lehet ezeknek az embereknek a barátja? (Mert kétségtelen, hogy Vöröskének az ötven literes hátizsákjának Vöröske hoteljébe való elcipelése baráti gesztus.) Mert azt mondják, madarat tolláról, embert barátjáról.

Persze, ezek szerint vagy én nem voltam és nem is leszek soha a barátja, velem csak eltöltött hét hónapot szeretetben, szerelemben, de a telefonszámát csak a barátai tudják, és csakis a barátaival kommunikál. Nyilván, akit nem kedvelek, azzal nem kommunikálok.

Írom ezt én, aki a tegnapi véres szituációból elmenekültem. Igen, elmenekültem, mert nagyon szeretnék beszélgetni, lerendezni ezt az ügyet, de nem húsz másik ember társaságában, úgy, hogy az érintett fél részeg és be van tépve.

De hát, mindebből talán csak annyi a tanulság, hogy sem ez az önző ember, sem pedig az önző, magamutogató, hamis, hazug barátai a lábam nyomába sem érnek. A kisujjamig sem. Bárcsak már akkor Krakkóban észrevettem volna...

Továbbá a saját kettősségem felfedezése: hogy van egy tiszta részem, ami ragyog, mint a gyémánt, szilárd, nemes és rendkívül fényes, tiszta. És van ez a másik részem, amelyik az ilyen önző disznókat szereti, (akik mellesleg és általában tele vannak Élettel, vagy talán azzal, amit én tévesen Életnek érzékelek), és előszeretettel esik áldozatul az ilyen önző disznóknak, akik csakis magukra tudnak gondolni, akik képtelenek egy kis figyelmességet mutatni a másik fél iránt, akik képtelenek a szeretetre. Nem különben a minden női együttérzést, midnen tapintatot nélkülöző barátai.... ( Párbeszéd: I: „K.-t hol hagytad?” – mire a Madám, fennhangon, rögvest a fülem mellett: - „Kint van, csajozik.”)

Hát köszi. Mert az egy dolog, hogy nekem van egy blogom, ahová minden érdekes napom és tapsztalatom leírom, így például Sz.T.Urat is. De a blogot nem olvassa az ugyebár, akit szerény személyem hidegen hagy és nem érdekel. Másrészt meg nem viszem oda Sz.T.Urat, és nem is ordítozom róla fennhangon.

(Ahh, óhh, tünde, én, minő tiszta lény is vagyok, mindenkinél különb, mint az összes magyarok, mind egyenként, mindenki mindenkinél mindig mindent jobban tud, én is például.)

És persze nincs összehasonlítás – pedig mi az összehasonlítás világában élünk. De mindenki egyformán értékes. Például ha nem lennének azok kis lyányok, nem tudnám, mennyivel Nőbb, Igazabb, Tisztább, Kikupáltabb és Egészségesebb vagyok, Indonéz Istennő barátnémmal együtt – és jómagam ezt részben Sz.T.Úrnak köszönhetem. (Vagy magamnak, ha midnent én teremtek, ha őt is én teremtettem az életembe.)

És persze azok az emberek szeretnek minket a legjobban, akikről úgy tűnik, hogy a legkevésbé szeretnek minket – ha a Nagy Képet nézzük -, mert az ő lelkük vállalta azt a nehéz és nem igen hálás sorsfeladatot, hogy minket önmagunkkal szembe fordítson, újabb nehézséggel, sorsfeladattal szembesítsen, hogy ő adja nekünk a legkeményebb leckéket...

És ha magamba nézek: mit is mutatnak nekem ezek a kis lyányok önmagamról: pontosan az ilyen kis lyány részemet. Azt, amelyik ok nélkül feltűnősködni akar. (Pedig ezt már réges rég kinőttem. Vagy csak elnyomtam magamban, ő meg nem nyomja el? Ennyi volna?) Azt, amelyik mű. Vagy tán irigy volnék, mert én nem tudok olyan élettől vibráló lenni, mint ők?

Mindenesetre:

megváltoztam, öregedtem, értem. Még nem esem le magamtól a fáról, annyira érett még nem vagyok. De már untatnak végre (halleluja!) a huszonkétévesek. Untatnak a „menő alternatív helyek”, ahová „menő, alternatív, vagány emberek” járnak. Mint például a Vöröske meg a Madám. (Akik, nem értem, hogyan férnek egy kalap alá – vagyis egy fejbe, az Exem fejébe...talán megnyugtató volna azt gondolnom, hogy ők a fejébe férnek, én viszont a szívébe...)

Január 3. - Jó év ez.

Január harmadikán, hajnali három óra körül érkeztem meg Sz.T.Úrhoz.
Nem sejtve a kalandot, amibe ily módon sodortam magam.

De kezdem korábbról.
A másodikai este nyitása az Indonéz Istennő barátnémmal a Corvintetőn, Onoff zenéjére. Fröccsel.
Aztán átmenni TAXIVAL (!) az Alteregóba, ami egy melegbár. VIP listán bemenni ingyért, megnézni a traveszti sót, ami nem semmi, majd átélni, hogy két francia csávó majdnem befűz minket egy "négyesbe", de aztán menekülőre fogjuk.
Neki mehetnékje van, én még maradnék.
No persze a fő vonzereje az éjszakának az, hogy hallom a telefonban, hogy Sz.T.Úr be van rúgva már.
És a telefonálás:
- Figyu, most az van, hogy vagy hazamegyünk együtt a barátnémmal, és nála alszom, vagy felmegyek hozzád és nálad alszom.
- Gyere, van hely.

Útközben felhív, hogy vigyek egy nagy fantát és gy kis vodkát. nincs nálam elég pénz. Odaérek, ezzel nyitok. Ő azzal, hogy:
- Jajj de jó, hogy itt vagy. Ja, nembaj, tökéletes, mindjárt leszaladok a boltba.
Indonéz, ajándékba kapott szegfűszeges cigit szívunk, vodkanarancsot vedelünk. Hármasban. Sz.T.Úrnákl ugyanis épp ott lakik egy gimis cimborája, akivel még most is barátok, és akinekaz anyja "rá van parázva" Sz.T.Úrra.
Persze Sz.T.Úr erre:
- Há-há, az én anyám is rám van parázva!
Iszonyat röhögés.
Aztán már egyfolytában röhögtünk utána.
Meg táncoltunk.
Senkivel nem tudok olyan jól táncolni, mint Sz.T.Úrral...

Az is vicces szitu volt:
- Honnan van ez a zene, k@rvajó!
- Az expasimtól.
- Igeeeeeen? - erre aztán még nagyobbat táncolunk. Ketten, a nappalijában.

Persze, ott kötöttünk ki, ahol réges-régen szoktunk, csak nem teljesen úgy, mint régen.
Sz.T.Úrnál aludtam, és ő volt a párnám.
Amit most mondani fogok, persze hadi titok lenne, hogy hogyan kezdődött, de olyan vicces, már akkor is majdnem halálra röhögtem magam. Azt mondja:
- Pontosan egy éve és egy napja nem dugtam. Meg akarlak b*szni.
- Háháháááááá... NEM.
- Pedig egy év az nagyonnagy idő, gondolhatod, hogy nem b*szok csak úgy össze-vissza. És bakker, olyan szép vagy. Egyszerűen gyönyörű vagy. Kis b*sznivaló p*csa. Meg csak mer' veled biztonságban érzem magam.
- Hát ez azt jelenti, hogy szeretlek.
- Igen.
- Szóval nem dughatok most veled.
- De azér' csókolózni azt szabad?!
- Mihez képest.
- Hát nem tudom, csak úgy...

Így kezdődött.

Így folytatódott:
- Jajj, mi ez itt? Ez ilyen trükkös. Hogy kell ezt levenni? Bakker, érzem, hogy kevés vagyok ehhez... gyenge vagyok. (Röhög nagyon. Én is.)
Majd:
- Legalább maszturbálj nekem, aztán kiverem rád.
- Hát barátom, azt csak akkor majd, ha feleségül veszel.
- Á, szóval erre megy ki a játék.
(Hmmh, kis mafla, mi másra menne ki, de csak tetteti, hogy nem tudja.)

És így is véződött.

És "sajnos", Sz.T.Úr érintése még mindig a legjobb az összes érintések közül. Persze, mindketten perverzek vagyunk - ezzel együtt a legjobb.
...nem is bírtam volna elviselni mostanában senki-senki mást, hogy hozzám érjen, csakis őt... Nem tudom, hogy csinálja.
Most már olyan férfiasan tud megfogni valahogy, hogy nagyon magamnál kellett lennem, hogy így maradjunk, ahogy vagyunk: kölcsönös jó viszonyban, kvázi barátságban, amiből a szexus nem tud hiányozni, ámde semmi "olyan" nem történik.
Egyébként nem is értem, hogyan jött létre ez a szituáció. Azok után, hogy hetek óta hivogatjuk egymást, és mindig valahogy elkerüljük egymást - most meg, bumm, összeránt minket a "nemtommi".
És csak a nézéseimből és a mozdulataimból tudja, hogy sokmindenen mentem keresztül.
Olyan érzés az egész, mikor vele vagyok, hogy semmi más nem létezik. Csak a vele-levés. Félálomban belelátok az álmaiba, a képekbe, amiket látott sok-sok "utazása" során. Olyan érzés, mintha lassan kezdenénk kisimulni. Egymással, egymásnak, egymás mellett.
Eddig gyűröttek voltunk, mint az újszülött csecsemők, sok ránccal, nyomódással, amiket valahogy hosszú évek alatt ki kellett kovácsolnunk magunkban. Talán ezért olyan jó nekünk együtt aludni egy nagyon picike helyen, a szófán. Merthogy a nappali egy kedélyes és izgalmas hely. (Bár a gerincemet azért érzem...)

És végre hűséges voltam magamhoz.
Végre!
És erős.

Megmondtam neki újfent, hogy szeretem - bár ezt minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, elmondom - és nem ijedt meg! Pedig most az egyszer nagyon akartam, hogy megijedjen... De nem ment.
Hiába, Sz.T.Úr SOSEM azt adja, mire számítok... (Kivéve, hogy mindeig elmondja, hogy szuperfeleség és szuperanya leszek.)
Mindig azt adja, amihez kedve van. (És nagyon jól irányítja őt a tudatalattija. Valahogy mindig tudja, mikor kell jönni és mikor nem.)
Persze egyes pasik meg most hüledeznek, hogy ez kell a nőknek?
Hát elárulom: nem. Egyáltalán nem ez kell a nőknek.
Csak szeretem, úgy ahogy van.
És ezért most már nem tud se használni, se bántani. Sokat változtam.

Mondtam neki, hogy most már meg kéne ismernie a Boldog Barátaimat. A legkedvesebb barátaimat. Akikhez ő nem biztos, hogy fel van nőve. De lehet, hogy jót tenne neki... Na de ez sem az én dolgom.
Csak mert ha megismerné őket, már nem csak én ismerném az összes haverját, hanem ő is az én világomat. Ahol Orsi van meg Blanka. Meg Ibi. Meg Bazsi. Dia, meg Andris (akiknél most épp tanyázom.)
És mert, ha ők is megismernék Sz.T.Urat, végre megértenék, miért lesz ő a férjem, és miért lesz ez jó.

Új mondása is van neki: "Csak semmi ferde hajlam, csakis cső-egyenes kényszeresség." - Rendmániás. "Mi ez itt? Pirosat a pirosra."- közben röhög, persze. (Sokkal jobb, mintha rendetlen lenne...)De majd leszokik róla. Mármint nem a rendről, a mániáról.

Szóval Sz.T.Úr szuperférj és szuperapa lesz.
Egyszer....
Azt hiszem...

Olyan jó volt, teljesen kisimultam, magabiztosabb lettem, csupán attól, hogy a karjaiban aludtam... csupán attól, hogy megsimogatott...
Olyan jó volt, minden egyes pillanat jó volt, amit együtt töltöttünk. És életemben először, még ott a pillanatban Megfigyelő lettem. Ami által nem csak élveztem a helyzetet és rajta kaptam magam, amit sóváran gondolok arra, hogy "ezekben a karokban lenni még, még", hanem mihelyst észrevettem, elengedtem. Fejet hajtottam az Univerzum előtt: legyen, ahogy lennie kell, biztosan így van ez az egész kitalálva. És ezt a Jót, ezt az élményt, ezt az Örömöt, most - és már akkor is - fealjánlom az Univerzumnak. Nem az enyém.
Ami az enyém, az az Univerzumé. Amit kapok, az Univerzum kapja, én lemondok róla, és így sikerül átereszteni magamon mindazt a jót, amit együtt teremtünk. És ezáltal végre (!) működik az elengedés folyamata, vagyis nem vagyok többé análisan fixált, végre sikerül átfolyóvá válni, nem korlátozni, annyi szabadságot engedni mindennek és mindenkinek, amennyit csak lehet. És ez rendkívül jó érzés. (Opennel mellesleg ez volt a baj, hogy ezt szépen elfelejtettem. Análisan fixálttá váltam, és úgy persze, hogy megrohadt, megállt, megposhadt kicsit a dolog....)
És közben hálás is vagyok nagyon, hogy az Univerzumnak ajánlhatom a jó teremtést, az örömömet.
És majd ha Sz.T.Úr felesége leszek, akkor is majd nem enyém lesz a dolog, a boldogság, hanem csak a része leszek annak, de az Univerzumé lesz minden. Mert Isten: ADJA.

És még ha Sz.T.Úr csak egy gondolatjáték volna is részemről, ha a valódi személyre túl sokmindent vetítenék, amiről mellesleg tudom, hogy vetítem, és ha a jövőtől túl sokat is várnék - akkor is:
Sz.T.Úr az életem ajándéka, hogy van. Annyit tanulok tőle, vele, rajta, általa.
És nem utolsó sorban segített, hogy végleg elfelejtsem és lezárjam Opent. (Muszáj, mert már Muszasit se kérdezhetem többé, hogy él-e hal-e. És lassan már nem is számít.)

Open closed.
Save. Archive.

DE
soha nem ábrándulok ki.
Nem leszek kiábrándult felnőtt.

Mert mindig itt lesz a Kislány, csak most már meggyógyul. Végleg.

Győztünk.

Fényem győzött bonyolult sötétségem felett.

Köszönöm, szívem legmélyéből hálás vagyok,
hogy megoszthattam.

Boldog Új Év ez. Nem kérdés, nem kívánság.
Nem kívánom neked, mert tudom, hogy az.

Szeretlek.
Nagyon, nagyon szeretlek.

Monogram

Sz.T.Úrral Sz.T. Úrnál.

Jó.
Vicces.

Végre.

Azok után, hogy Az Indonéz Istennő barátnémmal eljöttünk az Alterego nevű melegbárból, ahol két francia pasi majdeónem elrabolt minket egy négyesre. De nem hagytuk.

Itt alszom.

Zsír.

:)

Szeretlek.

Szilveszter 2009. pontosabban 2010.01.01.

2010-01-01 a számítógép szerint, 02:41.

E – GY – E – D – Ü – L.

Ülök egy lakásban Budapesten, ami nem az enyém.

Végül Sz.T.Úr nélkül telt az új év első néhány perce, órája.

Ellenben B.Ügynökkel telt. Meg drága, drága barátnémmel, akit ezentúl különös kötődése miatt a helyhez, Indonéz Istennőnek fogok hívni itt.

Vagyis egy olyan buliban, ahol B.Ügynök dídzséj volt. Meg ott volt a kedves barátnéja, aki tényleg kedves. És táncoltunk. Meg sok vicces dolog történt.

Ezek szerint sem rám, sem Sz.T.Úrra nem lehet számítani. Még mindig párhuzamosak vagyunk, ahogy egyszer régen...

Merthogy annyira mondtam neki, hogy vele leszek, de aztán neki sekedve volt. Én meg ott kötöttem ki, ahol.

 

Egyedül. Új év 02:49.

Egyedül és mégis minden itt van.

És az új év első percében az első mondat az első zenében, amit meghallottam, ez volt: „Akarom, hogy megtalálj.” B. Ügynök és Jutasi Tomi koprodukciója. (Nem tudom, melyikük volt.)

Éjfélkor Himnusz volt, aztán rögtön jó darabig magyar népzene modernné turbósítva.

EGYedül.

Mert minden egy.

EgyedÜl,

Mert minden a tiéd, és az leül benned, megtalálja minden a helyét.

EGYEDül lenni, mint egy egyed, amelyiknek van nemzetsége, fajtája, faja,

aki, amit megharcol magának, nem csak magának harcolja meg, hanem az összes előtte lévő és az összes utána lévő generációnak.

Az ezelőtti Szilveszterkor valakivel voltam, egyedül. Most egyedül vagyok mindennel, és mindenkivel.

De főleg magammal.

És ezért hálás vagyok.

Végre Jól Vagyok – Magammal.

 

De még hosszú út az Önismeret, ami majd megengedi, hogy megtaláljon az, akit akarok, hogy megtaláljon. De az idő eljön.

Köszönöm, hogy megoszthatom, köszönöm, hogy itt vagy.

Viszlát.

 

Nagyon,

nagyon szeretlek.