Hol is kezdjem?
...talán a lehetőségeknél...
A lehetőség mindig fennáll. Mindig fent is állt. És mindig fent is fog állni.
De ennek nincs jelentősége.
A távolságnak sincs jelentősége.
A közelségnek sem.
...azt mondta, a lehetősége megvan annak, hogy lesz valaki más, akit igazán tudok szeretni, és aki közelebb lesz hozzám, mint ő.
De szerintem itt síkok keverednek.
A távolság nem szünteti meg az igazi érzéseket - legalábbis nálam.
Az, hogy lesz valaki más, akit igazán tudok szeretni - háth.... egyrészt ennek a lehetősége mindig fennáll. Másrészt meg ha már eleve igazán szeretek valakit, akkor meg minek akarnék vagy minek választanék mást??
Egyszerűen minek?
Mert most nehezebb, és az könnyebb lenne?
Mennyire lenne igazi a szeretetem, ha így döntenék?
Vagy mert az jobb lenne? Nincs ilyen, hogy jobb.
Meg ez is itt van, hogy ez csakis döntés kérdése.
Ami nem döntés kérdése, az az, hogy kibe és miért szeretünk bele nagyon... Viszont, mivel ez nem döntés kérdése, bármikor megtörténhet. Ez nem kérdés.
Nade ha és amíg az ember igazán szeret valakit, pláne szerelemmel is, akkor és addig döntés kérdése, hogy hű maradok-e önmagamhoz. Önmagamhoz: ahhoz az érzéshez, ami a szívemben van. Döntés kérdése... hogy mit akarok.
Ha végre van valaki, akit így tudok szeretni - a-tól z-ig, pólustól pólusig: feltétel nélkül és készen arra, hogy elengedjem; a maga valójában látva, mégis tökéletesként, a józan szeretéstől (a higgadt, középpontból jövő, kvázi barátság alapú, nyugodt szeretettől) az őrültig (őrülten szerelmesig) mindenféle érzelmi skálát be tudok járni időnként, és még meg is bízom benne és magamban és hiszek benne és bennem -
akkor most miért döntenék a "könnyebb út" mellett?
A gondolatoknak sincs jelentősége. (Mondom én, miközben írok...) Azon gondolkozni, mi volt a múltban, vagy mi lesz, mi lehet a jövőben - haszontalan.
Egyetlen egy dolog számít - szerintem.
Szeretni.
***
Szóval voltam Odenseben. Egész jó hely... kedélyes. Lapos, de kedélyes.
Open.
Mégis, megint - számomra - bebizonyosodott, hogy tényleg szeretjük egymást, és hogy a szívünk erősebb, mint az agyunk...
Mégis szeretem magam eléggé.
Mégis megérdemlem... ...minden jót.
Bárcsak le tudnám, vagy le merném írni, mennyire hálás vagyok, hogy adtunk még magunknak időt. Vagy hogy kaptunk még.
Mennyit? Ki tudja...
Még mielőtt megtörtént volna ez a hétvége, kiestem mindenből. Kint lebegtem a semmiben.
És valamelyest most is így érzem, de már nem olyan ijesztő.
És bárcsak tudnék minderről zenét írni...
Valamiért most limitálom magam azt illetően, hogy szentimentális legyek, és leírjam, amik valójában bennem vannak...
Asszem, félek.
Francba, már megint.
...egyszer volt egy álmom, amiben repültem. Konkrétabban egy sorozat, és az álomsorozat végére tanultam meg, hogyan is lehet szabályozni azt, hogy az ember mennyire szálljon magasra. És az volt a trükk, hogy ha nagyon nevetek, akkor nagyon magasra megy, és vissza kell fogni, ha "emberi" magasságban akarok repkedni. Mert különben elszállok, ki az űrbe, aztán helló. Na, ezért nem lehetek én teljesen, nagyon, felhőtlenül boldog, mert akkor nem lenne értelme tovább az életnek, mert akkor belehalnék a boldogságba.
Nos, ennek az ide vonatkozó jelentésrétege az, hogy a nagy boldogság után mindig nagy huppanás jön, ezért ezt ki kéne egyensúlyozni.
Ahogy a két kis édes limitáló karakterem között a felnőttség egyensúlyát meg kéne találni - legalábbis az életben, nem feltétlenül a színpadon - így a nagy fentek és nagy lentek közötti arany középutat is meg kéne találni.
Csak remélni tudom, ez nem azt jelenti, hogy nem hagyom magam boldognak lenni...
Nade az arany középút az sose rossz.
És aztán még úgy is van hullámzás, mert ez az élet rendje, hogy hullámvasút, fent, lent, róka-koma, fent lent. - De vajon igazán élek, ha nem engedem át magam az örülésnek, meg a sírásnak?
Hát ez most még gubanc. Nem tudom.
Ígyhát, mindezek okán, ahelyett, hogy leírnám szavakkal, itt egy zene, ami kifejez... már megint... (Remélem, nemsokára a saját dolgaimat fogom ide feltenni... De most még inspirálódom.)
Csodálatos, gyönyörűséges és nagyszerű Barátom, kívánom Neked, hogy szeress és szeressenek, hogy ne pazarold az idődet és a gondolataidat olyasmire, ami nem fontos, vagyis hogy arra fordíts időt és energiát, ami igazán számít. Szeretni.
És hogy tudd, hogy ebben mind egyformák vagyunk, minden ember, mind ugyanazt akarjuk: szeretetet, figyelmet, tiszteletet.
Szeretlek,
igazán-igazán szeretlek.
Ebéd
Gőzáram simít a szobába
a tányérból - aranysárga
forró leves.
fehérek, sárgák, zöldek,
krumplik, répák.
a kelbimbó bimbajában
a rétegek között
az Isten
s nemsokára én is ott leszek
-egymásban leszünk
én és a rétegek
az ebéd emléke
rajta anyám kézjegye
- még mindig, még mindig etet.
szép sorminta
- akárha Contemporary Art volna:
a kiömlött borsból
(talán szecsuáni egész)
a tányér karéjára pettyezek.
(2005. 03. 21.)
1 megjegyzés:
"Na, ezért nem lehetek én teljesen, nagyon, felhőtlenül boldog, mert akkor nem lenne értelme tovább az életnek, mert akkor belehalnék a boldogságba."
"De vajon igazán élek, ha nem engedem át magam az örülésnek, meg a sírásnak?"
Ez talán szintén két végletről szól, az átengedés és a fegyelem végleteiről. És kétségkívül először a végleteket kellene elengedni avagy (f)ellazítani, a boldogság-öröm-szeretet végletét is. A középút első lépése a sem-sem, az elszakadás, amikor már nincs tovább értelme az életnek, amikor belehalsz a boldogságba, de vhogy máshogy, másképp, mint ahogy eddig jellemző volt rád ez az "extázis", amiket nagy huppanások követtek. Ezt a "máshogy"-at, "másképp"-et keresem én is, és eddig még én sem találtam rá. Az nyilvánvaló, h ha konkrét személyhez kötődik a dolog (mint tudod, egyikünk sem képes ezt a "konkrét Ő-t" meghaladni :)), beleértve végső soron az önmagunkhoz való ragaszkodást is, akkor ez az élethez, a hullámzáshoz való kötődés. A "sem-sem"-re következő "is-is" az után jönne, miután már meg tudtuk valósítani és tartani a "semmi közöm ezekhez; és így van és csak így lehet közöm mindenhez" állapotát. Bár az is nyilvánvaló, h már legalább kétfajta középútról beszélünk. Az egyik a komoly felnőttek középútja, amikor hajót építünk és így állunk ellen felelősségteljesen az életünk végéig tartó változó hevességű viharoknak, a másik a naiv gyermekek és a még naivabb bölcsek középútja, amikor magát a tengert haladjuk meg, vmivel, ami nézőponttól függően tengeralattjáró és repülő, ami már a szereteten is innen és túl van. Fenyegetnek ugyanakkor ezen a középúton az őrület mélyvizei is, a poklok bugyrairól nem is szólva.
Ha az életet és a szeretetet választod, akkor velük választod Szalai Tündét és a szenvedést is; ha meghalsz evilág számára, akkor egy szakadékba ugrasz, és nem tudhatod, h tudsz-e repülni v képes és erős vagy-e megtanulni; különben a szakadék mélye vár. Repülni már nem emberi. Élni, szeretni, szenvedni az. Ráadásul ezt a szakadékot egy lángpallosú angyal (v nevezzem tűzokádó sárkánynak?) őrzi, h minden emberfiát (méltán) elrettentsen. Ám ez az angyal nem létezik, ez te vagy, a harc vele, és/azaz önmagaddal, ha megállod egyáltalán, eléget téged maradéktalanul. Így tanulhatsz meg repülni; vagyis nem "te"; pontosabb úgy mondani, h "repülés van", de már túl az emberi világon, és nincs senki, aki repülne. Ha van és aki van, és megpróbálja, az lezuhan mentehetetlenül.
(Most meglehetős önkéntelenül követtem gondolataim fonalát, h idáig jutottam; és én is csak mások számára tudok ilyen okos lenni; önmagával reménytelen az ember esete :))
Megjegyzés küldése