It's hard to plug out.
Lefájtolom a dolgot.
Magammal, Vele, magammal.
Lehetséges volna, hogy magamnak még mindig nem vagyok első, egyetlen és legfontosabb? Pedig azt hittem, teljesen úgy éreztem, igen.
Mindenhonnan az az infó áramlik felém - belülről és kívülről is - hogy "merj változni". Vagyis merj önmagad lenni. Mert nálam a változás nem lenne más, mint önmagamnak lenni, kimondani az érzéseimet és nem hallgatni el dolgokat.
Már három napja ezt teszem.
Opennek hálás vagyok, hogy kiváltja belőlem ezt - még ha nagyon fáj is, a mód, ahogyan teszi.
"Nehéz gyógyulni, amíg él bennünk az a hiedelem, hogy érzelmeink kifejezésre juttatása hiábavaló vagy reménytelen, mert ilyenkor olyan élethelyzeteket teremtünk, amelyek alátámasztják ezt a téveszmét. Vess véget ennek az ördögi körnek, légy bátor és kitartó! Amint kifejezed önmagadat, amivel együtt jár a gyógyulás és a tudatosság, ez a régi heg eltűnik, és te a tudatosság magasabb síkjára jutsz, nem érzed többé elválasztva magad Örök Énedtől, ezáltal mélyen szerethetsz."
Bátor vagyok és kitartó.
Kifejezem magam.
(És ezzel kifejezem az előttem élt nő-nemzedékek minden egyes egyedének akaratát. Az anyámét, a nagyanyámét, az ükanyámét, és így tovább, ki tudja meddig. Merthogy ez is, sajnos, génkódolt. A fájdalmaink, félelmeink - eleve beleszületünk a félelmek-fájdalmak és persze evolúciósan előnyös dolgok hálózatába. Nehéz a plug out.)
És érdekes módon, tényleg talán még jobban szeretem magam a fájtolás ellenére. Mert magam mellett harcolok, magamért. Reménytelennek tűnik, igen.
De remélnem és bíznom kell abban, hogy minden jó, és győzni fogok. Vagyis, hogy a jó fog győzni.
"Ha naponta meg kell vívnod a magad csatáját azért, hogy életben maradj, akár betegség, akár szegénység vagy fenyegetettség miatt, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy életben maradj. Amint képes vagy elfogadni önmagad visszataszító részeit és megtölteni gyógyulással és szeretettel, jobb munkát találsz majd. Akik fenyegettek, eltűnnek, s a világ nem lesz többé olyan veszedelmes hely a szemedben."
Egyre inkább elfogadom önmagam visszataszító részeit.
Igen, nehezemre esett bevallani és ennek még hangot is adni, hogy nem viselek el senki mást a kapcsolatunkban. Elfogadom, hogy önző vagyok, irigy, hisztis és féltékeny. - Mint minden valamire való nő.
Talán tényleg csak a tettek számítanak - és akkor nem tudom, ki az az ember, akivel együtt vagyok. Vagy talán én tudom, nagyon is jól tudom, az ösztöneimmel tudom, és hiába próbálok az ösztöneim szerint élni, érezni, cselekedni - ő (még) nem érzi, nem érti, nem tudja.
Az az ember, aki azt mondja magáról, hogy "ő csak ezt tudja nyújtani" - vagyis egy olyan kapcsolat-felet, amiben az összes többi nő is ott van, méghozzá nem kis mértékben, ha egyszer pénzt küld egy volt szerelmének, ha egyszer ez a nő még mindig ennyire fontos neki; egy olyan kapcsolat-felet, ami csak három hónapra van hitelesítve, mert azt meséli be magának, hogy képtelen kapcsolódni, hogy képtelen elköteleződni, hogy bármelyik volt, vagy jövőbeli kapcsolata egy kávézás alkalmával bármikor újrakezdődhet, hogy én hiába mondom, hogy nekem ő a tökéletes pár, ő csak azt hajtogatja, hogy ő még másokkal is akar lenni. Ez az ember, aki ezeket mondja magáról
mégis pénzt küld egy volt szerelmének, mégis ennyire a szívén viseli egy ex sorsát, mégis ennyire törődik vele, ennyire fontos neki.
Hát akkor ebből a képből mi tűnik ki? Ki ez az ember?
Minden bizonnyal nem az, akinek mondja és akinek hiszi magát.
A végtelenségig érzékeny, szeretetre éhes, kötődő, gondoskodó, monogám ember.
Annyira kötődő, hogy soha semmit nem mer lezárni, mert az túl fájdalmas lenne neki.
Ugyanakkor folyton a jövőt kémleli, hogy még több jót, még több szeretetet kaphasson.
És ezért soha nem lesz elég neki semmi, és örökké szenvedni fog. A múltba vagy a jövőbe vágyni, amikor a jelen minden jóval elhalmozza. (Erről eszembe jut egy mese. Talán Grimm... "Tike-toka-terelő, Csuka koma jer elő. Ami van az nem elég, mást akar a feleség." És sose jó az, ami van. A csoda-csuka midneig teljesíti a kérést, mígnem a végén elege lesz. És a mesének az a vége, hogy mindent elveszít feleség és férj egyaránt. Hát izgulok, hogy Open meséjének ne ez legyen a vége.) Amikor pedig semminek sincsen jövője vagy múltja, csakis jelene van mindennek.
És ordítanom kéne, hogy I AM HERE. Hogy ITT VAGYOK. Vegyél már észre! Nézz rám! Nem a testem. Nem a magas, vékony lány. Nem. A lelkem! Minden nő én vagyok. Én minden nő vagyok. Több, mint amire valaha vágyott volna, vagy amit valaha is el tudott képzelni.
És hiába is mondanám. Nem szabad. Amíg ő magától nem jön rá erre és magától nem akarja ezt megváltoztatni, addig úgyis minden hiába.
Igen, reménytelen.
Mégis bíznom kell.
Van remény. Mert dühös vagyok. A düh erőt ad. A kontraszt kidobja, hogy mi az, amit nem akarunk és mi az, amit nem.
A remény: jóravágyás és hit abban, hogy amit akarok, az elérhető.
"Istenhez vezető út, nyitottá tesz az isteni útmutatásra és ihletre. A remény hatalmát az képes működésbe hozni, akiben mély bizalomérzés él és az a hit, hogy a jó fog felülkerekedni. Ha a remény szinergetikusan összekapcsolódik a hittel, hatalmas hajtóereje lesz a változásnak."
Kösznöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
(Forrás: http://www.dudus.hu/angyal/angel/angel.php)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése