Életek, halálok

"There's no guarantee that we're not going to get hurt and that bad things are not going to happen. But there is one guarantee. If we don't allow ourselves to experience joy and love we will definitely miss out on filling our reservoir with what we need when those hard things happen."

A legjobb gondolataim mindig akkor szoktak jönni, ha úgy kezdem a gondolatsort:
ha meghalnék ma.

Ha meghalnék ma,
az utolsó pillanatban bánnám, hogy azt írtam, amit, és nem kértem bocsánatot érte.
De megbocsátanék magamnak, mert nagyon dühös voltam, annyira, mint még ezelőtt soha.

Ha meghalnék ma,
az utolsó pillanatban bánnám, hogy szeparativitásra szeparativitással feleltem, konnektivitás helyett. Nem így szoktam...

Ha meghalnék ma,
bánnám, ha most nem mondanám el neked, mi történt velem.
Vagy álmodtam, vagy egy másik életemre emlékeztem....

Francia férfi voltam az 1700-as években. Az anyám meghalt röviddel azután, hogy születtem. Okos voltam, intelligens és érzékeny, épp ezért eléggé magamnak való. Művész lettem, és a művészetemmel valahogy belekeveredtem a közéletbe, a politikába, pedig nem is akartam. Felelős lettem azért, aminek a gondolati magjait hordoztam. A családom elvárásait követtem - menekülésképp - és csak dolgoztam, dolgoztam és jó pozíciót értem el - kötelességem volt, hisz a legjobb iskolákba járattak. Egészen 40 éves koromig hittem, hogy a munkám tényleg fontosabb, mint az, hogy azzal a nővel legyek, akit szeretek.
Mivel az anyám meghalt, nem tudtam, mi az, hogy anya, nem tudtam, mi az, hogy hiányzik. Azt se tudtam, milyen magányos élet várt rám - egy érzelmileg teljesen elvetélt élet. Férfiként egész jól viseltem a dolgot... Kevés barátom volt, és egyetlen nőre emlékszem, akit szerettem. Nagyon vonzódtam hozzá, voltunk is együtt egy darabig, de aztán ő gyereket akart, én pedig egyszerűen képtelen voltam bevállalni azt a kockázatot, hogy a nő, akit szeretek meghaljon - ilyen erősen élt bennem az, hogy az anyám miattam halt meg. Ezért szétmentünk. Ő gyereket akart, én őt. Belepusztultunk. Tőlem akart gyereket, de féltem, nagyon féltem, pedig szerettem, nem volt más nő az életemben, sokáig nagyon jól sikerült becsapnom magam azt illetően, hogy mit szeretnék. Ellöktem magamtól a nőt, akit szerettem, gondolván, hogy élje az életét, legyen gyereke mástól, de én nem bírnám ki azt a sérülést, ha vele történne valami, így inkább azt a sérülést választottam, hogy egy életen keresztül szeretek valakit távolról, és a munkám lesz a mindenem. Aztán volt egy pont az életemben, amikor minden összesűrűsödött, veszélyes feladat előtt álltam, és akkor mindent át kellett értékelnem, mert minden, amit építettem elveszhetett volna. Az a két ember volt ott akkor velem, akik a legjobban ismertek, egy idősebb barátom, és A Nő. Meg akartam ölelni, legszívesebben megmondtam volna neki, hogy szeretem, de tudtam, hogy megint nem fogok semmit sem mondani, ahogy hosszú ideje... Azon gondolkoztam az ablaknál állva öreg barátom Jerome mellett, hogy miért is nem hallgattam a szívemre, amikor lehetett volna? Hogy miért nem próbáltam meg a lehetetlent? Miért nem maradtam Vele, amikor ő szeretett, én szerettem? A félelmem közénk állt. A szándékaink sem egyeztek - nem a gyerekkel volt bajom, hanem azzal, hogy mi lesz, ha a nő, akit szeretek meghal? Negyven éves voltam, amikor Jerome-mal és A Nővel arra a bizonyos veszélyes feladatra készültünk. Segítettek nekem. Akkor, ott az ablaknál állva arra gondoltam, most már biztos nem lesz gyerekem. Egy kicsit szomorú voltam.
Nem lett gyerekem, nem lett feleségem, mert elengedtem a nőt, akit szerettem, hogy vállalja más a felelősséget azért, ha véletlenül meghalna a szülésben...Bele se mertem gondolni, mi lett volna velem...nélküle...Mégis nélküle voltam egész életemben...
Akkor, 40 évesen jöttem rá, hogy másképp is lehetne. Akkor, azon a ponton, amikor úgy éreztem, meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem - de nem mondtam semmit, mert minek mondtam volna? Mit értem volna el vele? Ugyanoda lyukadtunk volna ki, mint azelőtt - legalábbis így hittem. Ő továbbra is akart volna gyereket, én pedig továbbra sem mertem volna vállalni a kockázatot. Csak szenvedés lett volna mindkettőnknek, ezt gondoltam.
Egyedül haltam meg.
Nem volt utódom. Nem volt párom. Az a pár ember, akik a barátaim voltak, már mind meghaltak előttem.
Ezt is jól tűrtem - férfiúi higgadtsággal. Azt gondoltam, nincs mit tenni - a sors ezt akarta.
Halálom előtti utolsó percekben arra gondoltam, miért is nem voltam a nővel, akit szerettem és aki szeretett? Hogy milyen életem lett volna? Hogy talán könnyebb lett volna a szívem.
Halálom után azt a tanulságot vontam le, hogy
nem érdemes nem követni a szívünk szavát a félelmeink miatt.
Mert nincs mit veszteni.

A választás szabadsága a miénk. Döntéseket pedig hoznunk kell.


Ha meghalnék ma,
az utolsó szavaimnak ezeket választanám:

Szeretlek. Mindig is szeretni foglak, bármi is történt köztünk.
Bocsáss meg. Én is megbocsátok magamnak. (Neked megbocsátani nem az én dolgom, s ha nem ítélkezem, nincs is mit megbocsátanom.)
Minden úgy van jól, ahogyan van: a v a l ó d i dolgok így is, úgy is maradandóak, s ami igazi, csak azt "engedik tovább".
Mindig van még hová személyiség-fejlődni - nem mi találtuk fel a spanyol viaszt. Kicsik vagyunk a világmindenségben.

Ha meghalnék ma,
ennék még előtte egy jó káposztás lencselevest, vagy tárkonyos ragulevest.

Ha meghalnék ma,
számba venném, mennyire sok szeretet van jelen az életemben. Mert vannak, akik kitartanak velem, mellettem. És mindegyiküknek írnék egy szeretet-levelet.

Viszlát Világ.

Szeretlek.

Montargis

Ez. Édespofa.
Ilyenekkel gyógyítom magam.

Quentin vagyok csak nem eléggé.
Még gyúrnom kell. (Elég sokszor volt már ez az érzésem: "Hogy hihetted egy pillanatig is, hogy....." - de mindig elhiszem...)

Ez az elme hatalma: ha nem elméből működik az ember, akkor minden egyszerű, tiszta. Akkor nem lehet nem szeretni, érinthetetlen...
A kutya is ezért tökéletes egy kapcsolatban: nincs egója.

Elegem van a tanulságokból...

Itt bőgök megint esténként,
most is,
és arra gondolok, hogy igen, választhatnám azt, hogy végignevetem és végigtáncolom az életem ahelyett, hogy végigbőgöm,
de hogyan nevessek, amikor sírni van kedvem,
mert szomorúsággal tölt el az, hogy
már megint egy faszkalap. (És lelkiismeretfurdalással írom ezt le, és lelkiismeretfurdalással gondolom, mert nincs jogom ítélkezni. És nem akarok senkit sem bántani. Pedig bántott. Tehát ezt kell gondolnom róla. És az összes többiről is... Muszáj. Meg kell tanulnom ezt is... Talán. Ha már a Földön ragadtam...)
Már megint olyan ember jött be az életembe - pedig nem kértem, hogy jöjjön - aki nagyobb szenvedést okozott, mint amennyire már előtte is szenvedtem. Miért?
...Sebezhető voltam, éppen egy friss, nyílt seb volt a lelkem, és én bedőltem a kedvességének...
És egyesek azt mondják, hülye vagyok, hogy hagyom azt, hogy "valaki ír egy-két szép dolgot, és akkor már meg is dönthet". És hülye vagyok, hogy folyton nyafogok, folyton van valami szar.

De ha egyszer folyton van valami szar?
Ha egyszer képtelen vagyok rendezni azt a dolgot, ami a legfontosabb számomra? (Nem beszélve a többiről...)
Ha nem találok egy embert, aki akarna engem, aki kitartana mellettem?
Persze, lemondhatok erről, beállhatok a bátor és erős szinlik sorába - meg tudom csinálni. De minek?
Minek viseljek egy maszkot, ha belül nem az vagyok?
Valószínűleg, aki szeret, nem a maszkomért szeret, hanem azért, aki valóban vagyok.

Persze, a dolgokat nem lehet siettetni. Mindennek megvan a maga ideje. Nekem van egy vágyam, egy álmom, egy szándékom - és majd ha megértem rá, és a körülmények is megértek rá, megtörténik.

Azt kérdezem, mi a baj velem?
De lehet, hogy nincs is baj velem.
De ha folyton ugyanaz történik, akkor valamit mégiscsak "rosszul" csinálok. Ami nem rossz, csak nem arra az eredményre vezet, amire vágyom.

Azt mondják, minden válasz bennünk van.
Én eddig azt gondoltam, megtalálom magamban a választ, bizonyos kapaszkodók, irányelvek útmutatása alapján.
De mi van, ha tényleg nem tudom a választ, és épp ez a makacsság, hogy majd én tudni fogom, majd én kitalálom magamnak, mi van, ha épp ez a hozzáállás akadályozza meg, hogy valóban meglássam a megoldást.

Azt is mondják, a megoldást ugyanazzal az attitűddel nem lehet megtalálni, mint ami létrehozta a nem kívánt szituációt...

____________________________

De még mindig csak gondolkozom, és még mindig nem jutottam el a szívembe.
Az érzésekhez, amik irányítanak. Amik visszavezethetnek a szívbe, ahol a szeretet lakik.

Talán most már kidühöngtem magam.
Marad a tehetetlenség, szomorúság, reménytelenség.

Miért ilyen tragédia az, hogy volt két jó hetem és véget ért? Mert nem akartam, hogy vége legyen. Mert azt hittem, az a két hét csak a kezdet. Azt hittem, ez egy kéz, amit felajánlanak nekem, hogy foghatom, úton afelé a Szépség felé, valahol Belül...., azt hittem, ez egy kéz, ami az én kezemért nyúlt. Azt hittem, valakinek úgyanúgy szüksége van arra, hogy kézen fogva menjen az úton, mint nekem.
Miért ilyen tragédia az, hogy valaki, akit alig ismertem, csúnyán bánt velem? Azért, mert már túl sokszor voltam pontosan ugyanilyen szituációban, mint amibe ő bele akart volna rángatni, és végül akaratom ellenére bele is rángatott, mert még a helyzetet sem volt hajlandó tisztázni. Ha tisztázta volna, nem mentem volna bele. De talán az én butaságom, hogy nem láttam a szememtől, hogy miről van szó - próbáltam meggyőzni magam, hogy nem arról van szó, amire gondolok, és végül kiderült, hogy mégiscsak arról volt szó. (Már megint dühös lettem.)

Igen, talán túl sokat vártam a dologtól. Túl sokat képzeltem bele, ami nem volt ott. - A kezet, amit foghatok. A szándékot, hogy megfogja a kezem, és velem sétáljon.
Hazudott volna nekem a szívem?
Mert voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, ez valóban jó, és én ezekből az egyes pillanatokból egy összefüggő láncot fűztem, és felnagyítottam őket. Azoknak a pillanatoknak a fényében fürdettem a lelkem, és mindent, ami történt - azt is, ami nem volt jó. Mert semmi sem tökéletes. De a maga tökéletlenségében az. És mi tart együtt két embert? A közös szándék.
De a szándék vagy meg sem volt, vagy elveszett.
És azt gondolja, én vagyok a hibás, és ő a szent. Hiába mondja, hogy nem így van. Nem hiszek neki. Azért nem hiszek neki, mert bámikor kértem, hogy EGYÜTT találjunk megoldást, újra és újra és újra azt kezdte el mondani, hogy én mit hibáztam.

Azért ekkora tragédia, és azért vagyok dühös, mert még mindig látom benne a jót, még mindig nem ábrándultam ki belőle. Azt a kicsi jót látom, ami ahhoz képest nagyon kicsi, hogy mennyire nagyon bántott, hogy mennyire nagy benne a sötét oldal.

Ezért szenvedek mindig. Mert mindig ragaszkodom az emberek világosságához, azt látom bennük, még akkor is, ha a sötét oldaluk sokkal nagyobb, még akkor is, amikor már rég szenvedek a sötét oldaluk miatt.
Táplálom a róluk alkotott képemben a fényt, és elhazudom a sötétséget.

Erre különben nem jöttem volna rá, ha nem találkozom a drága, angyali gráciával, az egyikkel hármunk közül, így sok év után. Mi voltunk gimiben a Három Grácia... A Szőke, A Barna, és Az Eklektikus. A Barnával találkoztam. És sokat tanultam tőle...

.
.
.



...lehetséges vona, hogy a sötétség, ha elhiszi magáról, hogy fény, akkor másokkal is elhitetheti egy darabig?


_______________________

Sosem tudtam leolvasni az arcáról, ha örült.
Ha azt mondta, "örülök, hogy itt vagy", mindig vissza kellett kérdeznem: "tényleg?" - mert az arca kifejezéstelen volt ilyenkor.
Mindig idegen volt.

Lehet, hogy tényleg az...

Pedig a nevetését szerettem.

_______________________

Miért volt ez az egész?
Miért, miért, miért?
Talán azért történt ez az egész, mert semmi sem volt igazi.
Talán az érzéseim sem voltak azok.
Talán nem is voltak érzéseim, csak akartam, hogy legyenek.

Pedig a szívem jól szokott jelezni: ha valakit jólesik megölelni, az jó szokott lenni...

_______________________

Valóban egy idegen. Nem ismerem. Nem ismerem, nem értem, idegen a szívemnek.
Talán csak a vágy maradt, hogy bárcsak ne így lenne.

_______________________

Biztos minden úgy van jól, ahogyan van.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

És ha erre gondolok, hogy "szeretlek", ha felidézem, milyen is ez az érzés, Open jut eszembe.
Tiszta.
Fájdalom nélküli.
Pedig ő is faszkalap.

...az ő emlékében még megtalálom ezt a tiszta, megnyugtató, hatalmas szelídséget, amire már rég nem emlékeztem... ami régóta hiányzik. Amitől az elmúlt napokban olyan messzire kerültem, hogy komolyan megijedtem, hogy végleg elsötétül a lelkem.
De annak az emléke, hogy iránta mit éreztem, hogy vele hogyan kapcsolódtam, visszhoz a fénybe.
Pedig lehet, hogy ő sem angyal, csak én szerettem azzá magamban...

Igen, ez szeretet: amiben nyoma sincs fájdalomnak, vagy félelemnek.
Ellenben, ami fáj, az nem szeretet.

Viszlát.

Szeretlek.

Drugs and Mistakes

Nowdays drugs are shitty. They just make you dull, stupid. Drugs do disturb. My experience is totally in harmony with what this man is saying: the trip is worth to take. But the side effects kill everything you had with and without the drug.
That is why I use meditation for a long time...

Use meditation, buddies.




:D

_________________________

I must remember how extremely valuable are mistakes... There's nothing wrong with them. It is just the way a human learns....
Now,
much better to look at it like this than how I used to...(me being stupid and stuff like that...)

"If you're protected somehow form committing mistakes, you will never grow." "Few times you may fall - nothing to be worried about it. You can get up again. And next time you will be walking more carefully, more alert. So you have gained something out of that fall..."

Ima

Talán minden úgy van jól, ahogyan van. Az is, hogy most letehetem a dühömet és a gyűlöletemet. Mert eddig is itt voltak, csak nem tudtam róluk.
Soha életemben ennyi dühöt nem éreztem még magamban, mint most.

Mert valaki rohadtul nem volt fer, de én is egy idióta voltam, mert hagytam. Pedig tudhattam volna.
De mindegy.
Biztos minden úgy van jól, ahogyan van.

Legalább nem fogok félni többet a dühtől - bár ez elég ijesztő. Ez a frusztráció, ez a gyötrelem... Ez maga a pokol. Nem is tudom, ez rosszabb-e vagy a depresszió, a tehetetlenség és a reménytelenség. Mert most midnen egyszerre van.

De talán minden úgy van jól, ahogyan van. Talán ez volt az utolsó csepp a pohárban... De most nehezebb fényt hozni a sötétségbe...

De minden szeretet.
Még a düh is.
Ma, amint Lao-Tzu testvéremnek puffogtam, nevetnie kellett. Én dühös voltam, mint egy fúria, már csak attól is, hogy beszéltem a helyzetemről, hogy átgyalogoltak rajtam, hogy megint hagytam, és hogy hogyan??!! Nyílt sebbe orvosságnak álcázott mérget öntve... Ez a méreg dolgozik most bennem. És félelmetes. De Lao-Tzu testvérem csak nem bírta megállni, hogy kuncogjon. Azt mondta: "Édes vagy, ahogy itt puffogsz."
Ja, egy puffogó vipera lettem.

Openre miért nem haragszom így?
Mert valóban szerettem, és az igazi szeretet örökre szól. Pedig ő is egy akkora köcsög volt, hogy még egy elefánt se tudná összetörni...

De ez a legutóbbi, hát ezt is mutogatni kéne... Harminc éves vén szamár, tudta nagyon jól, hogy mit jelent ő nekem, hogy min mentem kersztül, hogy mi az, amit szeretnék, hogy ki vagyok én. Belevájkált a nyílt sebembe, hogy majd ő törődik velem, és tényleg életem első karácsonya volt, hogy úgy éreztem, valóban nem vagyok magányos, hogy valóban törődik valaki velem, hogy valaki valóban jelen van számomra - de persze ez a törődés csak addig tartott, amíg őnagysága nem kezdte el félteni a szánalmas szabadságát. Amíg nem kezdett el attól parázni, hogy estleg felelősséget kell vállalni egy nyamvadt döntésért (nem az életemért, nem a boldogságomért, nem a józan eszemért, csakis saját magáért). Aljas gazember az ilyen, aki minden kérésem ellenére, hogy mondja már el, hogy mi a stájsz, várat engem egy hónapot, mire kinyögi, hogy "ő nem tudja magát most egy kapcsolatban elképzelni". De előtte már abban az időben, ami adatott, egészen máshogy viselkedett. És minden, amit közben is mondani tudott, az ennyi volt: "nem tudom".


És nincs reményem, teljes sötétség van, pokol...még sosem éreztem ilyet.
De mégis, mégis, minden szeretet. Még a düh is. A fájdalom is. A félelem is. Nem tudom, hogyan, vagy miért, de így érzem...egyszerűen érzem benne...mindenben azt az Egyet, ami számít.
Próbálok visszatalálni a szívembe, és lecsillapítani a tomboló egómat...
És amikor a düh újra előtör, akkor a szívem is nagyon fáj...
Az fáj, ha a szeretet megáll. Olyan, mint a folyó. Ha nem áramlik, ha blokkolva van, akkor megáll és az természete ellen való.

Most már végső kétségbeesésemben imádkozom istenhez, ha van, vagy bármihez, hogy segítsen, mert most nincs erőm úgy, mint régen reményt, szeretetet, és fényt találni a sötétségben....

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

___________________________

Csak pár perccel később írom:
ha az ember kéri, megadatik...
Egy megoldási mód: "megragadni a réseket". Rések, szünetek vannak düh és düh, düh és fájdalom, fájdalom és kétségbeesés között. És ott a résekben meg lehet ragadni a beszökő Csendet... a Fényt... csak most még visszavet az, hogy eddig is mindig újra reménykedtem....

Az egyik nagy hiba, hogy másokat elítélünk. Még nagyobb ártalom, hogy magunkat elítéljük. Ahogy kimodndom: "Nem tudhatom, hogy te hogyan és mivel szolgálod az Univerzumot - pont úgy, ahogy éppen vagy, és amit éppen csinálsz." - eszembe ötlik: Magamra miért nem tudok így nézni? Merthogy magamról ugyanúgy nem tudom, hogyan szolgálom az Univerzumot legeslegjobban, úgy, ahogy vagyok, ahol vagyok. Ha éppen szerencsétlen deprimált lúzerként, akkor úgy.
Mások felpanaszolják nekem, miért nyafogok, miért vagyok szerencsétlen, és miért nem vagyok inkább "dög", akin nem lehet átgyalogolni? Miért? Mert talán nincs itt az ideje. Vagy talán így szolgálom az Univerzumot a legjobban. Mert nem tudhatom, hogyan....Mindennek megvan a maga oka.
De ha mások el is ítélnek ezért, vagy azért, hát attól nekem még nem kéne elítélnem magam. Választhatom azt, hogy megengedem magamnak, hogy az legyek, aki vagyok, úgy, ahogy vagyok, akkor is, ha az másoknak nem tetszik. Legalább én ne baszogassam magam...

A nice collection - a story itself in hell

(He said, "I don't wanna lose you" and "I can't imagine myself in a relationship". Contradiction. No sense at all. You can't put me on a shelf.
But hey, congratulations, you walked all over me! With your constant contradictions. Talented.
Well, motherfucker, you shoulda' said that before you fucked me. Before you cared about me. Before you said you loved me. Before I asked you a thousand times what the fuck you want. You shoulda said that instead of behaving as if you wanted a relationship, you liar, you fucked up motherfucker. You lied with no words. You lied with your behaviour. You knew what I went through. You knew exactly what I was. You knew WHY I reacted the way I did. Because you said "I don't know" and "I'm afraid of this". And FROM THAT I was afraid. And you knew I was sick of males who do not take responsibility. Who are afraid. That's your negative shit I'm talking about. What the hell were you thinkin'? All I wanted with you was good and not to hurt you or take your freedom away. I connected to you the way I did because you showed me a picture of yourself as an open, potential, caring man. All I wanted was love. And you know that.
You suck.
And it is a fucking lie that I changed when you left. It's a fucking lie but glad you believe it.

And I - I fuck as well. Fuck me, I'm a stupid, idiotic bitch, that I believed all your bullshit and explanations. I let you hurt me. And I behaved not according to what I wanted as well. I wanted to love but I projected fear when you mentioned your fear. I thought it is gonna be different, because I felt you truly cared. I felt true soul connection. But you care only until I don't speak my truth. You care only until you think there's no responsibility. But you became responsible once and for all for what you tamed one time, as the Little Prince said. And you know that too.

And facts are facts. You said what you said. You behaved how you behaved. And it sucks. It is the worst of the worst. And I shoulda known too - I saw it in your eyes... They were frightening cold but I thought I can love anyone....But you really suck. I hope you be happy with nothing in your heart.

Fuck you motherfuckin son of a bitch, you shitface bastard.)




I am in pain.
Love needs an object.
Just a little one to start the flow again.
But I am in pain now, no object now.
I hate each men.
All of them.
Except my few male-friends.
(How strange is the world...friends we can call "mine" but lovers we shouldn't....)
I can't go back to where I was.
I can't trust.
I can't hope.
I can't take any more hurt.
And I hurt myself to death
without men...


What did I do to earn this loonatic nightmare where a guy giving me the last drop of the poison hurt me to death and banned me out of the world so that I fell down into the hell of pain, fear, despair and non-stopping hatred?
How can I make this right?
How can I get back to the light?
How can I get back to heaven?
And who was he?
Why did he do that?
Why did I let him do that to me?
Why he created separation when I wanted to create connection? Why he had to kill connection? Why he ruined it in the beginning when I expressed connection? That is why I feel furious....
Maybe I'm not right.
But I'm hurt.

God help us.

love

time to focus on what I want

42

...csak jó vagyok valamire...

gound zero

Nem, inkább az a legborzasztóbb, hogy
elvesztem.

Elfogyott minden reményem.

Eddig gondolkodás nélkül, azonnal felfelé próbáltam menni, mindig reménykedtem, mindig fénnyé próbáltam transzformálni a sötétséget, légynek képzeltem magam, aki hiába esik tejbe, úgy kapálódzik a lábaival, hogy vajat köpül a tejből, és megszárad és elrepül, de most megint, ezredszer is beleestem a tejbe,
és most nincs már erőm...

Lehet, hogy nagyon elrontottam valamit...valamikor...

túl lassú fejlődés

Hmm.
Ez vicces.
Miért nem mennek jól a dolgaim "a pasikkal"?
Hát nem csoda, hogy nem megy, ha egyszer utálom és elutasítom őket.
Kár hogy csak most jövök rá.
Jó, hogy végre rájöttem.
Mármint eddig is rájöhettem volna, de valahogy hiába éreztem az érzést, mégsem voltam tudatos erre az összefüggésre nézve.

És az a legborzasztóbb az egészben, hogy én vagyok a felelős mindenért, ami a világomban történik...

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom.
Szeretlek.
Kérlek bocsáss meg nekem.
Köszönöm.

Sajnálom, hogy fájdalmat teremtettem ebben a szituációban, és ezekben a szituációkban.
Szeretlek úgy, ahogy vagy, és elfogadlak úgy, ahogy vagy.
Kérlek bocsáss meg nekem, hogy a fájdalom és sérülés teremtéséhez hozzájárultam.
Köszönöm, hogy megbocsátasz, és köszönöm, hogy meggyógyíthatok valamit, aminek meg kell gyógyulnia.

Ettől még dühös vagyok és kétségbeesett.

I cry for all who are or were left alone. I cry for myself and the world. Though it doesn't help.

Küszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

FUCK YOU

For Bence, as a farewell. FUCK YOU BENCE. Fuck you forever. I am sorry. Enjoy your choice-free, burden-free, tünde-free, relationship-free and baby-free so called life. I feel compassion for you. But FUCK YOU. Unfortunately this goes to every stupid men that I ever allowed to touch my heart. Because - continuing the post from yesterday - I haven't died yet, unfortunately. I hate men in the moment. Yes, father, you as well. You in the first line. And all the others after you. Except my friends.

Balansz....

"Newsflash!!! I've discovered this amazing thing! Growing up doesn't affect ones funtime at all. In fact is empowers it! It also means that we move from 'me, me, me,' to us, us, us! Which takes a little getting used to. The balance between freedom and responsibility is an elegant and essential life skill. There's a time to play in the pool and a time to be a lifeguard. The trick is to know when each is appropriate!"/My friend Marc Itzler from London/

A mai nap is szép nap volt, minden ízében, még a sebek felszakadásával együtt is.

Voltam egy fotózáson, ahol a "főfotográfus" borzalmas képeket csinált rólam, de ez nem zavar, ez őt jellemzi - sokkal jobbakat lehet rólam csinálni (példának okáért ott a múlt vasárnap, amikor is Ex-szánsájn lőtt rólam egy elég jó sorozatot - részletek később). Ott volt velem a Cápa (aki utálja, ha így hívják, de itt így hívom, mert ez jó), aki szintén fotós ember, eljött asszisztensnek, derített, cipelt, pakolt, werkfotózott, és ő viszont lőtt pár jó képet.
A főfotográfus egy skót figura volt, 30-nak néz ki, de egyidős velem, kb. három millát cipel a fotóstáskájában, kifizeti a stúdió bérleti díját - és fogalma sincs a fényekről... Persze amatőr. De ha már ennyi pénze meg lehetősége van, megtanulhatta volna a fényeket jól használni. Nem csak báng-báng. Lapos, éles, ócska vásári vacak bóvli...
De nagyon jól éreztem magam. Szeretem ezt csinálni. Szeretek emberekkel lenni. Szeretek kreatívkodni.
Aztán a vizsgán a tanár ultra-jófej volt, pedig tartottam tőle - felesleges volt. Jövő pénteken az Odeon mozi kávézójában fogok vizsgázni nyelvfilozófiából.
Aztán az Indonéz Istennő barátnémmal is találkoztam, de ahogy sétáltam a találkahelyünk felé a hóesésben, hiába próbáltam visszatartani, a könnyeim csorogtak...

Mostanában néha, amikor véletlenül beleérzek, belegondolok, mik történtek velem és "a pasikkal",
számomra is meglepő, hogy pontosan mennyire, mennyire megbántottak. Hogy mennyire-mennyire lesérültem megint... Hamar továbblépek, ha arról van szó, hogy tovább kell lépni, és hamar megszeretek embereket, és élvezem, ami történik, és hálával és alázattal elfogadom, ami adatik, bármi is legyen az. És csak kis idő múltával merek visszanézni arra a sebre, amit ütött rajtam... valami, valaki, én? Már nem tudom. És akkor be kell vallanom magamnak, hogy borzalmasan lesérültem. Lehet, hogy jó darabig nem fogok tudni bízni... Lehet, hogy ez jó lesz. Lehet, hogy még sohasem bíztam.
Minden változik, pillanatról pillanatra.

Hogy miért könnyeztem a körúton? Mert az járkált a fejemben, hogy mindig reménykedem, hogy "ez most más lesz", és mindig ugyanaz. Újra és újra és újra és újra és újra. Teljesen különböző pasik ugyanazokat a mondatokat vágják a fejemhez. (De vajon igazat mondanak?.....Bármit mondok bárkinek bárkiről: magamnak mondom....What you see is what you are. But you do not know. Amit ők látnak, nem más, mint a saját tükörképük...)
Mégis mit csinálok rosszul? Mit változtassak? Már annyiféleképpen próbáltam...
Mi az, amit még mindig ugyanúgy csinálok, nyilván tudat alatt? Hogyan jöjjek rá? És hogyan javítsam ki?

Pedig mindig arra törekedtem, hogy Jó Ember legyek. Ez nem fér össze a Jó Nővel? Vagy mi van?
Néha eszembe jut, hogy vannak bizonyos "jóim", amik annyira teljesen tiszták, hogy már érinthetetlenek...bizonyos emberekkel való viszonyaim... hogy hiába tesznek, gondolnak vagy mondanak bármit is, így is - úgy is szeretem és elfogadom őket...mintha felette állnék a dolgaiknak...mintha a dolgaik bennem semmit nem veszélyeztetnének, mintha a dolgaik bennem semmit nem érintenének meg. És talán a múltban nem így volt. Ez számomra azt jelenti, hogy az illető dologból megtisztultam. És vannak a többi "jóim", amiket még tisztogatni kell - no és azok jönnek szembe félelmetes, fájdalmas és dühítő dolgokként az életben. És amikor jön valami ilyen félelem vagy fájdalom, olyankor néha eszembe jut, hogy "de hát milyen naiv, galamblelkű, jóhiszemű, kenyérrekenhető embernő vagyok" - aztán megszólal a "bölcsebb énem", hogy "ho-hó, ha igazán naiv lennél az adott témát/dolgot/félelmet/sötétséget illetően, akkor meg sem érinthetne a dolog; de megérintett, szóval mégsem vagy teljesen 'naiv'". Mert az igazi, szívből jövő naivitás, a feddhetetlen tisztaság érinthetetlen. Kvázi, ha nem lenne bennem a dolog magja, akkor fel sem venném. (Példa: a Pofa be! című film Quentinje Montargis-ból...) Persze ezzel nem megyek sokra. Csak érdekes.
...egyszer gimnazista koromban valaki a vonaton megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni, ha "nagy leszek" - azt válaszoltam, Jó Ember...
És mi vagyok? Jó, szeretnivaló, aki a légynek se ártana, diplomatikus, szeretetteljes, sérült és bizalmatlan... - Mégsem sikerül az "együtt"...
Pedig a mai világban csak az "együtt" működik.
Az, hogy mikor játszunk a medencében, és mikor vagyunk életmentők - a kettő egyensúlya. Ez az "együtt".

(Két idézet egy lapra?
...az életet úgyis csak mindent vagy semmit alapon lehet élni.
Ha holnap meghalnék, a halálom pillanatában örülnék, hogy két idézetet tettem egy lapra.
És hogy leírtam:

Szeretlek.
Nagyon szeretlek, igazán.
És mindig, mindent és mindenkit igyekszem úgy nézni, mintha isten szemével néznék, csak nem mindig sikerül... Bocsánat.
És akkor még le kellene írnom, hogy szeretem mindazokat, akik valaha bántottak, bármivel is, és mindenkinek megbocsátottam - magamnak is.
És hogy Huszonegyedik Századi Nők! Ne vállaljatok egyedül gyereket, mert az nem jó a gyereknek. Vagy ha így akarjátok, akkor kutya kötelességetek teremteni neki egy olyan közeget, ahol folyton mindkét nem energiájából részesül, míg szüksége van erre, és folyton sok figyelem és szeretet veszi körül. Mert a szeretet=intelligencia.
És hogy Ti Pasik meg, az isten szerelmére, tanuljatok meg újra Férfiaknak lenni. Sok szerencsét.
És hogy mindig emlékezzünk: You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project. You get what you project.You get what you project. És hogy köszönök mindent. Szeretlek.)

" Ruby: Elriasztottad, te barom!

Quentin: Mivel? Én csak bemutatkoztam.
Ruby: Előugrasz a degenerált fejeddel:
"Szia! Quentin vagyok Montargis-ból."
Még jó hogy beszart.
Quentin: Nem először mondom,
és az embereknek tetszik.
Ruby: Az emberek leszarják,
hogy Quentin vagy Montargis-ból. "
/Pofa be!/

A múlt, ahogyan jelenné változik itt-és-most

Mint a tejbe esett légy, aki addig kapálódzott a lábával, amíg vajat köpült, megszáradt, és elrepült.

Szép nap volt ez a mai, és biztos a holnapi is az lesz...

Újra és újra rá kell jönnöm, mennyire-mennyire sokat számítanak a barátok.
Találkoztam ma egy szívemnek igen kedves emberrel, akivel vagy 4-5 éve biztosan nem láttuk egymást, és most felmerültünk egymás jelenében egymás múltjából.
Pedig a múltban az a legjobb, hogy vége. Már nem létezik. És minden új jelenben újra találkozhatunk...s a múlt alig számít valamit, csakis annyiban számít, hogy egyszer közösen voltunk a(z akkori) jelenben, és mert az jó volt, újra lehetünk közösen a jelenben.
Ha visszagondolok arra a két órára, amit együtt töltöttünk, annyira hálás vagyok, mert megtelik a szívem szeretettel.

Egy barát, aki megért, aki nem ítél, akivel biztonságban érzem magam, minden anyagi dolognál nagyobb kincs. Akivel önmagam lehetek, aki előtt semmilyen hülyeségemet nem kell szégyellnem. Aki által önmagamból is meríthetek, mert bízik bennem, talán jobban, mint én magamban.
Arra emlékeztetett, hogy legyek jelen. Hogy itt és most, amint pislogsz egyet, minden megy tovább, hogy amit pislogtál egyet, már nem az van, mint ami az előbb volt, hanem valami tök más, s hogy mire pislantasz, az előbbi jelened már múlttá vált, vége, elröppent, meghalt, de helyette azonnal, minden egyes pislantással új jelened van. Minden mindig megy tovább. Minden folyton változik. Most is. Ahogy írom ezeket a sorokat, ahogy te olvasod őket. Amikor te olvasod őket, akkor számomra már rég vége ennek a pillanatnak. Minden egyes betűvel, amit leírok, már teljesen más az univerzum, mint előtte volt...
Arra emlékeztetett, hogy mennyire erősek vagyunk.
(Mint a tejbe esett légy, aki addig kapálódzott a lábával, amíg vajat köpült, megszáradt, és elrepült.)

Óh, édes komfort-zóna...

Aztán meg találkoztam két másik emberrel, akikkel vagy két éve nem. Az is jó volt.
Most, hogy minden arrafelé mutat, hogy elmegyek innen, valami rejtélyes okból fel-felbukkannak a múltam darabkái.
Kedves emberek, emlékek... emlékeztetnek, hogy ki voltam, milyen voltam, mit őrzök még, és miben változtam.

____________________

A mai nap üzenete: minden jó, úgy, ahogyan van.
Próbálok nyugodt maradni.
Próbálok a barátaimmal töltött jó időkre gondolni, és abból meríteni, mert ott szerettem és szeretve voltam.
Csodálatos érzés, ha az emberben bíznak. Pláne, ha olyan dolgokban bíznak benne, amiket illetően ő maga nem bízik magában...

Ergo a mai nap üzenete az is, hogy oké vagyok.

Miért ilyan nehéz elhinni?
Miért bántom magam?
Azzal bántom magam, hogy egy szörnyeteg lettem, mert a sok érzelmi sebem miatt, amik mérgezettek, megmérgeztem valamit, ami lehetett volna jó, túl sok sarat dobáltam. És megjelenik bennem egy érzelmi lenyomat arról, hogy valaki, aki komált engem, most már undorodik tőlem, és ettől én is undorodni kezdek magamtól, és ez szörnyű, rémes, és a félelem legmélyebb mélyére vet...
De mindig kettőn áll a vásár...

És mégis minden úgy van jól, ahogyan van.

Még egy fontos üzenet a mai napból:

ha felelős is vagyok mindenért, ami az életemben megjelenik (ami egy és ugyanaz, mint ha azt mondanám, hogy amint bent, úgy kint, mert minden, ami a külvilágban megjelenik az nem más, mint a saját tükröződésem), akkor sem vagyok felelős azért, hogy mások mennyi sötétséggel rendelkeznek, vagyis, hogy a tükörkép, amit mutatnak nekem magamról, mennyire torzul az ő személyiségükön...

Ez nagyon nagyon fontos - ha igaz.

Talán lehet benne valami.

Azt mondják, az ember válogassa meg a barátait, azt, hogy milyen emberekkel veszi körül magát, hisz hatással vagyunk egymásra, a rezgésünkkel ellérjük mások rezgését, és teljesen jogos azt mondani valakinek, hogy "nem akarok veled táncolni". Mégis nagyon kevés embernek "mondom" ezt.
Mindezeket összerakva, meglehet, hogy ahol túl nagy a negatív tükröződés, onnan sajnos el kell menni egy olyan "helyre", egy olyan "tükör elé állni", amelyik a pozitív dolgokat tükrözi vissza önmagunkból. - Vagyis, olyanok szemében kell látni a saját tükröződésünket, akik szeretnek.
Szeretnek, vagyis elfogadnak és értékelnek úgy, ahogy vagyunk.

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Legmélyebb hálám, hogy itt vagy.

Viszlát.
Szeretlek.
Igazán szeretlek.

Nem minden az, aminek látszik...

Feltűnik, hogy mindig ezt kapom: én erőszakosan akarok szeretni, ölelni, kötődni. (Valószínűleg azokat, azokhoz, akiket akikhez nem kéne, mert ők nem akarnak velem táncolni. Akkor táncoljak inkább mással. De nem. Én csakazért is velük akarok táncolni.)
Akkor valamit nagyon nem jól csinálok.
És ha mindenki ezt mondja, akkor igazuk kell legyen.
Ez persze csak egy visszajelzés,
örülnöm kéne neki, hogy kijavíthatok valamit, ami nem jól működik bennem.

De ez mégis nagyon.nagyon fáj.

Én nem akartam...

Akkor én meggyalázom a szeretetet, a szeretést, amit oly nagyra tartok?

Viszlát.

Szeretlek.

Szeretet vs szex

Két hét pasi nélkül, és máris egy rakás szemét az arcbőröm.

Erről az jutott ma eszembe, amint a tükörbe néztem, hogy ez azért lehet, mert nem tudom eléggé szeretni magam, plusz

Love I can give to myself.
Sex I can hardly give to myself.
Male energy I can not give to myself.

Vagyis

A szeretetet meg tudom adni magamnak.
A szexet aligha tudom megadni magamnak.
A férfi energiát egyáltalán nem tudom megadni magamnak.

Továbbá,

a test kétnemű, szexuális - a testnek erre van szüksége és nincs ezzel semmi gond.
Az elmének nincs neme. A gyökerünknek, a lényünknek, a lelkünknek nincs neme. Az elmének nincs szüksége szexre. Figyelemre és szeretetre van szüksége. Ha pedig a vágy (étel, szex, vagy bármi efféle után) az elmében keletkezik, akkor kielégíthetetlen. Például biztos veled is megesett mér, hogy éhes lettél, ettél valamit, és a tested igényeit már rég kielégítetted, de az elméd még enni akart, és ha ilyenkor eszel még, akkor a tested elkezdi rosszul érezni magát. Azért történhet ilyesmi, mert valamit pótolni akarsz vele. Az evéssel, a szexszel, effélékkel.
Csak az elmének szüksége van arra, hogy valamire azt mondja: én. Az elmének tudnia kell. Lehetőleg mindent, de legalábbis azt, hogy ki vagyok én - ezt mindenképpen. És azt mondja, "éhes vagyok". Pedig a test éhes. Nem "én".


A földi élet nem könnyű...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

Freedom, circle, etc.

Bocs a nyelvért. De most jólesik.

I'm so happy.
I am happy because I am free.
Nothing special happened in the outside.
Only inside.

∗ Freedom is not that which we search for in the outside, in politics, in economy, in relationships or in society. Freedom is that which we can find inside. And when we find a way to be free inside, nothing else in the outside will matter. ∗
∗ How wounded ever our minds and emotional body may be we can find a way to be free. Although it is not sure we will be happy at the same time. Because freedom is not when you can do anything you want. Freedom is that you can do anything you choose to want and be faithful to it. Freedom is not when you don't have responsibility. Freedom is when you can choose your responsibilites and be faithful to them. And one cannot be happy and joyful only by freedom, because we need love. Because love is our drive.∗

I am happy because I am free. I am free because I am here, and not out there somewhere at you trying to control the situation.
I am so happy for I do not want to solve your problem anymore.
That is tremendous freedom, lightness.
I know I need to deal only with my garbage.
And I am so sorry for going against the law of Universe. I am not sorry I tried to help. But the way I did it was not the best way. Not the most helpful or successful way...
And the best way to help others is to help ourselves, to keep ourselves fresh, whole and strong, so we can
listen.
'cos mostly it is the most we can do. It is the best thing we can do. If we can clear our minds, and just be there for this or that person we are sitting in front of. By listening only we can be there.
But to be able to listen we must keep our minds clean. If our minds are loud and crowded by thoughts of how to do things than we can not listen. And we must not go out there to solve one's problem, but keep our garden organized.

The biggest fights we fight with ourselves.
And solutions we always find inside of us.

I am free to love. You, myself, anyone. Because the burden of carrying your garbage is not on my shoulder anymore. Because I know my garbage so I am not afraid of it anymore. I'm not lost in it anymore. I may become lost in it once again if fear raises it's ugly head again, but for now I found peace.
However it all turns out.
I was such a lovable fool.
And so I am now. But a different one.

Not crying over spilled milk.
Whoever did whatever that may have brought hurt will pay for it. As we can't hurt but ourselves.

And I just f-in' like myself. (Once I said to my beloved friend "Sorry for cursing". An' he said: "You know I like cursing. It's much better than sadness. But best if you can connect happiness and cursing." Well, in remembrance of him I wrote what I wrote.)

I wish I could keep up my head and always look up and ahead in the future which I create
n o w
by feeling what I feel, focusing on what I focus on, sending out and so attracting the vibration I'm sending out now by feeling what I feel. Just like a

Thank you for sharing.

I love you.
I really do.

reggel

Egészen reggeli gondolatok - mikor még fel sem ébredtem igazán, és a konyhában épp mosogattam, míg forrt a víz a teának, kávénak, és kicsit zaccos lett a mosogató....és akkor eszembe jutott, amint az a drága ember azt mondja egy reggelen:
- (...név...) már megint összezaccoztál itt mindent.

Magamban mosolyogtam. Kicsit morgolódós, de mindig szeretettel morgolódós. Szerettem azt a mondatot, azt a reggelt, azokat az embereket.

Arra gondoltam, mennyi szeretet van ott... Nem csak egy rakás, hanem rakás rakáson... De az élet nem könnyű... Kedves Olvasó, ezt nem kell értened. Csak pötyögök... Ürítem az agyam...

És minderről az jutott még eszembe, amit szintén magamnak fontos lejegyeznem, hogy mi is történt akkor pontosan, amikor még minden csak kezdődött. Amikor én még nem is tudtam, hogy kezdődik, pedig valjóban elkezdődött egy történet kibontakozása. A csírái már midenhol ott voltak, és az ember milyen furán érzéketlen: csak jóval később jön rá, hol és mikor vertek gyökeret a dolgok... Persze nem mindig van így... Van, amikor nyilvánvaló...

Nos, hogy mi történt akkor valójában? - A szeretetemnek, a szívem rezgésének, ami bizonyos frekvenciára hangolta a testemet, és a körülöttem rezgő teret/anyagot - ennek volt egy turbulenciája, ami beszippantott bizonyos embereket - különösen azt az egyet, akinek szüksége volt rá. Csakhogy a nagy "hibám" (ami nem hiba, de nehezíti a dolgokat, és tudatosnak kell lenni ránézvést,) hogy amint egy ember belekerül a körbe, ahogy a turbulencia beszippantja, hopp, az örvény elmúlik, a turbulencia megszűnik, 'az' a fajta rezgésem megszűnik, az egyedüli-központságot felváltja a társas kapcsolati önazonosság. Bizony. Persze ezt egy elég tudatos ember tudja, érti. Én eddig nem voltam tudatos erre nézvést, így persze más sem lehetett az...
Namármost a "probléma" az, hogy az én társas kapcsolati önazonosságom sajnos többnyire előhozza a "kislányt" is, ami által alácsúszok az egész dolognak, az embernek..., kicsivé válok, tehetetlenné, elszenvedővé, megalkuvóvá, megfelelni vágyóvá - nem csak simán alkalmazkodóvá. Mert igen, ennek az az előnye, hogy rendkívül rugalmas vagyok - és semmi sem baj, semmi sem zavar, lehet a másik akármilyen. Csakhogy ez nem önmagam szeretetéből fakad, hanem épp ellenkezőleg: önmagam öntudatlan elutasításából.
És így aztán pláne megváltozik a rezgésem. És az megváltoztat mindent. Más dolgok kezdenek teremtődni.
És az ember, akit a szeretet-áramlás turbulenciája szippantott be, csalódik. És már nem is tudom szeretni, mert már rég alatta vagyok a dolognak, és önmagamnak is... Mert a kislány szeret, a kislány örül, a kislány rajong, és a kislány elfogad. Ezzel a másik felet téve "ellátó"-vá. És ez senkinek sem jó.

És azt hiszem, ezen két dolog segíthet, vagy a másik fél alapos önismerete, és emiatti emberismerete, és bölcsessége, és/vagy az én saját önismeretem. Ami még nem feltétlen biztosíték arra, hogy rögtön meg is változom. De a tudatosság fél siker. Ha az ember ismeri magát, hogy mi történik vele ilyenkor. És nem feltétlen kell ellentartani, ellenállni neki... Az ellenállás csak rosszabbá teszi a dolgokat. (Az ellenállás is ragaszkodást szül..., az ellenállásban a "probléma" hozzánk ragad, mert energiát adunk neki az ellenállás által.)
Plusz az, ha mindekét fél "kapcsolatot akar csinálni" és azt jóvá szeretné alkotni, ezért tanul a kapcsolatról, mint olyanról, ami nem elvlasztható az emberi természettől és az errőlv aló tanulástól.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szép napot.

Viszlát.
Szeretlek.

Inspirált

Inspired today.
Your life is your masterpiece.
My life is my masterpiece.

Inspirált.
Az életem a főművem. Az embernek az élete az a főmű, amit alkot. Amivé válik. Amiben folyton válik valamivé. Folyton változik. És ezzel az akaratlagos választások során létrejövő változással alkot egy "domborművet", ami mintegy kiemelkedik, kiformálódik a téridőből.

Ha el tudjuk képzelni ezt a "domborművet", láthatjuk, mi az, amit létre akarunk hozni.
Ha van egy víziónk erről a színes, 3D-s domborzati térképről, amelyben alakok és formák és érzések és élmények kavarognak, amelyek a tudattalanunkból hívogatnak minket, eldönthetjük, milyen életet akarunk élni.

Biztosan van, akinek ez evidens, vagy nem is kell belegondolnia, csak egyszerűen pontosan tudja, mit szeretne megélni, megtapasztalni, létrehozni, mivé szeretne válni.
De nekem 27 évesnek kellett lennem, hogy megtaláljam, felfedezzem, megalkossam ezt a domborművet a tudatom valamely rekeszében. Mert ez a történés egyszerre megtalálás, felfedezés és alkotás. Minthe hirtelen hívást érezne az ember, hogy miféle víziót tápláljon ezentúl az életéről.

Ma érzem ezt a "domborművet". Érzem a színeit, a pezsgését, a kavargását, szagolom a levegője illatát - emlékszem a jövőmre.
Több dolog inspirált. Az elmúlt pár év közvetve, az elmúlt pár hónap pedig közvetlenül.

Tudni, mit akar az ember - valami más, mint amiről eddig azt hittem, hogy az. Tudni mit akar az ember, egy döntés, hogy kivé, mivé akarsz válni belül. Érezni, mivé akarod alakítani az életedet belül. Az élmény, az érzés a fontos. (Lehet, hogy még sokszor meg kell tanulnom ezt a leckét is, pedig párszor már feladták: hogy csakis a dolgok belseje számít.) De a dolgok belsejét érezni, tudni, sejteni - ez is külön kunszt. Beleérezni az élmény, a tapasztalat legbelsejébe, az élményszerűségébe (- és meghallani a hangokat, megérezni a színeket, szagolni a levegőt; érezni az egész dolog természetét, természete-szerint-valóságát.)
Ez most elég filozófiaira sikeredett... Hiába, vizsgaidőszak van, ráül az agyamra. Valójában viszont nincs nagyon más mód ennek a belső tapasztalásnak a leírására, mint amivel most próbálkozom.
Szóval a nagy képre nézve is a lényeg ez: kutya akarsz lenni, vagy macska, ló, vagy csirke - egyik sem jobb, mint a másik; csupán bizonyos tulajdonságok halmaza. S ha "érzed" ezt a "domborművet", ami még csak lehetőségek halmaza, ebből fogod tudni, hogy mivé akarj válni: kutyává, macskává, elefánttá, vagy tigrissé.

Ez a master piece, ez a mestermű, amit belül érzel, ez vezet mindent mindenben benned, és a külvilágban.

És ha választottál, hogy kutya leszel mondjuk, akkor aztán eldöntheted, pontosan milyen kutya, milyen fajta-tulajdonságokkal, milyen egyedi jegyekkel, milyen megjelenéssel, milyen otthonnal, milyen barátokkal, milyen élőhellyel, milyen kutya-személyiséggel, hogy miket fogsz kedvelni: a futást, vagy inkább a heverészést, netán a nyomozást, vagy az ugatást, és hogy egy faággal játszol majd szívesebben, vagy egy gumilabdával, netán mindkettővel, és hogy hisztizni fogsz-e érte, hogy játsszanak veled, vagy belenyugszol hamar és elmégy játszani egyedül. Ez mind-mind attól a kezdeti választástól függ, ami pedig a "mestermű-képzettől" függ.

Talán.
Nem biztos, hogy így van, de most így érzem.
Ma véletlen valahogy minden itt kavarog bennem: az érzések, az élmények gyökerei, a színek, a fények, a hangok, az emberek, a dolgok, a tájak, a levegő illata, a mozgások...És valamiért úgy érzem, ez számít, hogy ezt ismerje az ember, és a többi majd mind ehhez képest fog alakulni. Ez fogja eldönteni, hogy a tigris-arcomat választom érintkezési felelületként a világgal, és a macskát a bensőséges kapcsolatokra és az alkotásra, a teknőst pedig az írásra, tanításra, segítésre. (Tehát egy tigracsős leszek. - Ez vicc volt.) S hogy mindez milyen sorrendben, milyen rendszerességgel váltakozik majd, még nem tudni. S ha tudom, ki vagyok, mit választok, milyen személyiséget akarok játszani az életem színpadán, akkor minden egyéb részlet ehhez képest fog kiderülni, kibontakozni a lehetőségek tarka kavalkádjából, amely még "odabent", a megvalósulatanban kavarog.
Lehetséges, hogy ez életem nagy ajándéka, amiért súlyos árat fizettem/fizetek. A minták-nélküliség, a fél Univerzum hiánya, a félség, a bizonytalanság miatti önkeresés lám ide torkollik:

szabad vagyok.

Mindent úgy csinálok, ahogy akarok, a magam kútfője szerint, a magam erejéből. (Illetve azt kéne mondanom erőlködésével, de az előbbi méltóségteljesebbé teszi az "ajándékot", ami csapás formájában lett az enyém...)

És azt mindig-mindig hozzá kell tennem: talán.
Mert semmit sem tudok, és semmiben sem lehetek biztos. (Kivéve pár nagyon alapvető dolgot, amiket most nem részleteznék...)

Sőt, az is lehet, hogy csak simán újra január van, és közeledik a február, ami menetrend szerint az elmúlt éveim legjobb hónapja szokott lenni. ...az új év megszületett, túllépett a születés sokkján, és most a mindennel való egységben ringatózik, biztonságban, elválasztatlanul.....Tavasszal aztán jön a kamasz kor, nyáron az élete dele, ősszel megérzi az elmúlás szelét, és télen a haláltusáját vívja, alámerül az alvilágba, végül meg is hal, csak hogy még ugyanabban a pillanatban főnixként újjászülessen. Szóval, lehet, hogy az egész irományom nem ér semmit, mert törvényszerű, hogy az év ezen szakaszában már évek óta felemelkedem, hogy aztán az év életével együtt éljem a sajátomat, ciklikusan, gondolatban kamaszodva, munkálkodva a napsütésben, majd hanyatlásban, haláltusában, a tél alvilágában, míg végül meghalok, hogy újrakezdjem az egészet.

Ne higgy nekem.
Ne higgy senkinek.
Ne higgy magadnak sem. (Ez a legnehezebb.)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szárnyalásra fel. (És aztán a többi.)

Viszlát.
Szeretlek.
Igazán, és nagyon, mindenestül, ahogy vagy.


Ui: ez a zene valamiért sokat segített, inspirált, míg írtam és gondolkodtam...kimossa az agyamat, és ez JÓ.