...gondolatok, gondolatok, gondolatok.
Érdemes egyáltalán a neten egzisztálni? Ismerek pár embert, akiket ez teljesen hidegen hagy.
Bár most megint figyelmeztetnem kell magam: akárki akármit is mond, bíznom kell magamban, a saját igazságomban, a magam módján való létezésben.
***
Mostanában sokat eszembe jut a Szerző Kolléga.
Most épp azért, mert valakik a környéken hasist szívtak, és a hasisról ő jut eszembe... Ő tolta mindig. Mindig lefekvés előtt.
De nem csak ezért jutott eszembe. A sok zenélés miatt is. És mert mostanában kezdem tudni értékelni azokat, amiket akkor mondott nekem. Hogy tanulnom kéne. Hogy nagyon sok zenét kéne hallgatnom, és koncertvideókat néznem, hogy tanuljak. Hát most épp ezt teszem, anélkül, hogy bárki is említené ezt. Ma is egész este ezt csináltam. Meg énekeltem.
Itt a próbaterem 300 méterre, csak felmegyek, bekapcsolom a keverőt, a hangfalakat, összedugom a gépemmel, a mikrofonnal, és mehet a gyakorlás. Minden nap úgy két órányi, plusz a napközbeni. Na de nem is ez az érdekes most - csak mellékszál volt.
Szóval Molokot is játszunk - ő mutatta meg nekem. És most sokkal jobban értem, neki mi tetszett benne - és mi az, amit nem tudott megfogalmazni. Tudom a titkot.
És néha a nagy jóságban is azt érzem, hogy fáradt vagyok. Belefáradok az életbe, mert néha nehéz. Ő mondta ezt régen. Csodálkoztam, nem értettem. Hogy is értettem volna? Most már sokkal jobban értem. Persze én nem azért és nem úgy vagyok fáradt, mint ő.
És azon is gondolkodtam ma, hogy három évvel ezelőtt megkaptam egy lehetőséget, de sem lelkileg sem hangilag nem álltam készen. Akkor miért kaptam? És milyen jó lenne még egyet kapni! Még nem most, majd félév végén. Vagy a következő félév végén...
És hogy vajon lesz-e még? Lesz-e olyan? Lesz-e jobb? Kell lennie... Mert bízom benne, hogy minden úgy van jól, ahogyan van.
És a kettőnk akkori viszonyát is sokkal jobban értem. Nem valami fényes, de legalább értem. És biztosan az is úgy van jól, ahogyan van, mert ha akkor nem küld el, talán most nem vagyok itt. És nem tudom a titkot...
De mit érek a titokkal, ha nem tudom használni és alkalmazni?
***
Mi a szerelem?
Ez a féltékenységről jutott eszembe, mert tegnap azt is érintettem. És ma arra a következtetésre jutottam: azt hívjuk szerelemnek, amikor lekapcsolódunk a forrásról azért, mert valaki ad nekünk energiát, és talán mi is adunk neki, s aztán azt hisszük, ez jobb, mint a forrás. Pedig csak más. (És ehhez kapcsolódik a féltékenység is.)
Ezért nehéz embernek lenni.
Mert fizikai testünk van, ami az ellentétek világába tartozik, ahol fent van és lent van, nő van meg férfi van. De a lelkünk a forrás része. Teljes, és minden ellentétet magában foglal. És hiába tudom, hogy nem a testem vagyok. A test akkor is kér. Igényel. Érintkezést. Érintést. A másik nemet. Szexualitást. Mert dualitás van.
Hogyan integrálhatnám magamban mindkét részt? Buddhista szerzetesnek kéne mennem.
Vagy csak simán sokat meditálnom, és a forrás energiájából táplálkozni.
Nem pedig az emberekéből.
Ezt az egészet pedig azért vezettem fel, hogy a féltékenységre, erre a zöld szörnyre, ami bennem is előjön néha, rátérhessek.
Azt hiszem, a féltékenység birtoklásvágyból fakad. (De nem birtokolhatunk senkit, mert az ember nem tárgy. Ráadásul: ) A birtoklásvágy pedig ragaszkodásból fakad. A ragaszkodás pedig azért van, mert nem a forrás energiáját használjuk.
Őszintén vágyom arra, hogy tudjak elengedni. Elengedve szeretni. Úgy szeretni, hogy a másikat felemeljem a szeretetemmel, ne pedig leláncoljam, vagy bekerítsem. Hogy ne öleljem túl szorosan.
Létezik hát a szerelem?
A dualitás világában igen.
De az elengedve szeretés máshonnan jön.
Elengedve szeretni csakis úgy lehet, hogy az ember magát szereti elsősorban, és a forrás energiáján él. Akkor lépdelhet együtt valaki mással az Úton.
S akkor nincs helye féltékenységnek.
Mert ha a forrás energiáját használom, nem a másik emberét, tehát nem vagyunk szimbiózisban, akkor nem ragaszkodom hozzá, hanem csak örülök, hogy mellettem jön, és megoszthatok vele mindent. Márpedig ha nem ragaszkodom hozzá, akkor nem akarom birtokolni. Mert nincs miért. A forrásból táplálkozom, tehát nincs rá
szükségem. Hanem szeretem. Ajándék. Minden nap öröm. Olyankor csak adok. Mert nincs szükségem arra, hogy energiát kapjak, mert én magam vagyok a kifogyhatatlan energiaforrás. És az adás: kapás.
És ha két ilyen ember találkozik - az az Életszövetség.
És most megkérdezem magam: lehet ez?
Ma beszélgettem erről Nórival, szerinte ez ideálisan így van, de az élet nem ilyen. Az életben nem lehet. Mert dualitás van. Fent és lent. Jó és rossz. De ha én választok nézőpontot: lehet minden olyan, hogy az én javamat szolgálja, mert ha rosszként élném is meg: tanulok belőle.
Lehet, hogy az élet nem ideális, és nem ilyen, de lehet egy kapcsolat alapja ez. Ez, nem pedig a duális, triviális, birtoklós, energiáért-harcolós valóság.
Amikor nem kérdezed és nem kérdőjelezed meg magadat és a másikat, mert az Emberhez (hozzám, hozzá) egyszerűen hozzá se fér, szóba sem jöhet ez a típusú érzelmi viszonyulás. Mert mindennek fölötte van. Csak fölötte. Nem tudom jobban kifejezni.
És most erre Osho azt mondaná, még mindig a birtoklás beszél belőlem, és még mindig biztonságra vágyom - igen, mert a szeretetben biztonság van. És Osho mester sok jó dolgot mondott, de néha csak a lázadó szólt belőle.
És mire ez a sok szó?
Ha úgy teszek, ahogy Menistől tanultam, és megkérdem magam: Mit szeretnél?
A válasz: szabadságot és szeretetet. Békét, törődést és figyelmet. - Csak úgy, mint minden ember. Kivétel nélkül.
(De nem az egómmal. A lelkek összekapcsolódására vágyom. Nem az egókéra...)
Köszönöm ezt a napot is az Izének. (Magyarázatot lásd korábban.)
(Gyönyörű a környék. Láttam ma egy vízimalmot messziről, talán majd elsétálok oda egyszer.) Gyönyörű nap volt. És köszönöm a revelációk lehetőségét és a revelációkat. Talán csak nekem érnek valamit, de nekem számítanak...
És ma csendes, szemlélődős napom volt: mindenkiben megláttam a szépséget.
Hálás vagyok ezért az élményért, ezért a napért, és hogy élek.
***
Most már másnap este van, most folytatom a tegnap esti bejegyzést.
Merthogy amint az utolsó hálás mondatot leírtam, félbeszakadtam.
Olyan sikítás-visítás hatolt át az éjszakán, hogy mindannyiunknak ki kellett szaladjunk a házból, megnézni, mi történt.
Nos, az egyik grönlandi lány hisztériás rohamot kapott, mert szellemet látott. Vagy érzett. Vagy vélt érezni.
És mindenki persze szaladt bámészkodni.
Én szaladtam segíteni.
Emillel ketten öleltük, próbáltuk megnyugtatni, magához téríteni, de nagyon nehezen ment.
De olyan volt a csajszi, hogy magában vagy másban is kárt tehetett volna. Elég ijesztő volt. És akkor túl finoman fejeztem ki magam. Még hányt is. Azt én takarítottam fel.
Fura dolgok történnek itt.
Fura éjszaka volt. Hajnai hétig-nyolcig nem tudtunk elaludni, mert sokkolódtunk. Én féltem is. Bár ez nam a megfelelő kifejezés. Futkosott a hátamon a hideg - sírásig.
De az is fura, hogy az emberek nem segítenek.
Persze értem én: mindenki megijedt.
És nem sokan tudják, hogy aki fél, annak szeretetre van szüksége... És ha pillanatnyilag az a legjobb és leggyorsabb megoldás, hogy adunk, vagy közvetítünk neki - akkor azt kell tenni... Azt tettem. Aztán egy idő után csak álltam ott, néztem, és imára kulcsoltam a kezem...
De azért én is sokkolódtam. Nagyon benne voltam az eseményben.
De azt mondják, az Isten csak az erőseket próbálja.
Életem egyik legrosszabb és legemlékezetebb éjszakája.
És a fél iskola hazament hosszúhétvégére.
És nagyon hiányoznak. Nagyon.
Eddig nem tudtam, mi a közösség.
Hát most megtanultam.
A közösség erő. Biztonság.
De azt is tanulom, hogy amikor nincs kihez fordulni, csak magam vagyok magamnak - és elégnek kell legyen.
Amikor nem tudsz aludni, mert nem tudsz hozzábújni valakihez, és az éjszaka közepén nincs kihez bekopogtatni, vagy felhívni, csak befelé fordulhatsz.
Persze azért fordultam kifelé is: tegnap éjjel egy csomó embert megöleltem az eset után.
Jó volt.
És azt tapasztaltam, van, aki fél az öleléstől...érdekes.
És persze Dorkával virrasztottunk, meg Istvánnal. A többieknek sikerült elaludni.
Most borzasztóan hiányoznak a budapesti barátaim. Bár ott ilyesmi nem nagyon fordul elő, de mindig van kihez menni.
Rosszkedv ellen mindig jó a mozgás.
Voltunk ma is konditeremben. Meg szaunában. És ott meditáltam, és ezúttal majdnem bármeddig bírtam volna...
Ennyiből állt a mai nap.
Még énekelhetnékem van.
Meg szeretethiányom. (De ebből az következik, hogy most nem a szeretetben létezem...)
De majd csak valahogy feltöltöm magam.
Jó éjt, Világ.
Szeretlek.
