Úgy elbúcsúznék már ettől a világtól...miért nem tudok? Mert ragaszkodom ...valamihez. Ahogyan akkor is, amikor zavart a barátaim viselkedése. Rájöttem, azért nem tudtam elvonatkoztatni, és azért zavart, mert én voltam. Mert engem érdekelt, mi folyik odakint. Hogy mik az új pletykák. Hogy kiről mit mondanak. És amint lemondtam erről, abban a pillanatban elkezdett hidegen hagyni. Most elfogadom és szeretem őket, és magamat. (Néha még mindig érdekel, de többnyire inkább lemondok róla. Mert az nem én vagyok már.) Nem tudom, "abban" a világban ez mikor jön el. Mostmár hamarosan. Érzem. Mert mostmár tudok lemondani, nem akarni, nem erőltetni, csak hagyni, hogy minden úgy legyen, ahogyan lennie kell. Mert teljes vagyok, egyre teljesebb, és egyre elegendőbb.
És úgy megismerkednék Anthonyval... A dánok szeretik. Majdnem minden újságban benne van.
Tudom, ez most kissé összefüggéstelen, de az én gondolataim így követték egymást...
Ma kaptam e-mailt a Tesómtól, Krisztától! Nagyon jó hallani róla. És azt írta, tehetnék fel néha magamról is képet. És egy volt is, amit feltettem, amin rajta vagyok, de néha itt a bloggeren el-el tűnnek dolgok a nem-felhasználóbarát szerkesztés miatt. Szóval feltöltöm. Ez még Dorkával Göteborgban a reptéren készült, azt hiszem. De lehet, hogy Helsinki. Nem emlékszem.És van még egy. Ezt meg a Mac kamerájával csináltam, a kompon.
Nem valami nagy szám, de mindig csinálok a Mac-kel, ha olyan helyen vagyok, és ha velem van. ...akkor még működött a kamera...ma nem. Nem tudom, mi lehet vele. Remélem, hamar meggyógyul...
Ma elbasszusgitároztam a Love Me Tendert valaki jóvoltából, aki arra késztet, hogy megbánjam, amit róla (és másokról) gondoltam.* Meg voltam gym-ben Nórival. Vagyis a híres, igen jól felszerelt konditerem jellegű hodályban. Nagyon-nagyon jól esett a mozgás. Meg van bent szauna, csak azt meg nem bírom sokáig, mert nagyon felmegy tőle a vérnyomásom, meg a pulzusom, nem bírok sokáig bent lenni. De azért jó volt.
És mivel a mozgás örömhormonokat termel, nagyon jó kedvem volt utána. Még most is tökre örülök, hogy használtam a testem. Megdolgoztattam. Végre.
Meg este beszéltem a bátyámmal, az is tökjó volt. Végre.
Utána meg vagy két órát énekeltem.
Ha Euridikének el tudnám mesélni, örülne. Ez volt, amit régen mondott, hogy csinálnom kéne: napi 5 órát a zenével/énekléssel foglalkozni. És még sportoltam is: felkészülvén a színpadi jelenlétre.
Meg a fotózásra.
Merthogy Nóri fotózni fog. Engem! Megkért. Én meg persze örültem. Szeretek modell lenni. Hosszú hétvégénk lesz: hétfőn nem lesz suli. Ezért ezt a hétvégét néztük ki Nórival fotózásra.
...visszatérve a mai sportolós, éneklős dologra: büszke vagyok magamra: egyre inkább képes vagyok az itt-és-mostban élni. És azt megélni. Élvezni az órákat, a gyakorlást, a próbákat, a fülvájkálást, a sportolást. Mindig itt-és-most. Ez az az út! Ez az. Euridiké is biztos bólogatna.
Persze azért még mindig nagyon sokat vágyakozom arra, hogy jó zenekar, színpad, sok-sok ember, jó zene, éneklés, öröm, világot-látás, anyagi biztonság. De egyre tudatosabb vagyok. Ma már sikerült egyszer leállítanom magam. Épp valami jövőbeli dologra gondoltam volna, valamire, amit el akarok érni, és már épp szokás szerint elszálltam volna vele, amikor azt mondtam magamnak:
-Nem. Állj. Stop. Itt és most. Itt. És. Most. Juhijj! Itt, most megyek. A lábam a földhöz ér. Hónom alatt a laptop. Megyek gyakorolni, és most felteszem a lábam az első lépcsőfokra, ami a próbateremhez vezet.
Ellenben a gyakorlás alatt - és ennek nem örülne Euridiké - kételkedtem magamban. Azt hallgattam, vajon az éneklésem akkori minősége megfelelne-e egy színpadi profi követelménynek. És sajnos az volt a válaszom, hogy nem. Mert még mindig vannak hibás hangok, amik kijönnek. Még mindig nem tudom folyamatosan kontrollálni a hangom. De jó úton vagyok.
Pedig mindez igazán nem számít.
Az számít, hogy érezzem az érzést, amiről énekelek, amikor énekelem, és adjam át magam, hogy én ne is legyek benne, hogy eltűnjek az érzésben, hogy csak az legyen, hogy adhassak. Hogy a közönségé legyek, ne magamé. Hogy eléjük teríthessem magam: mintegy eszközként használva magamat, hogy egy érzés átmenjen. Hozzájuk. Hogy jól érezzék magukat, hogy felemeljem őket, és hogy meglássák önmagukat bennem.
Igen... ez az egy számít. Mert sokszor a hangok maguktól a helyükre, pozícióba kerülnek, ha nem figyelek kínosan a technikára, meg a hangmagasságra - csupán attól, hogy az érzés egészen a gyökér-csakrától a fejem búbjáig áthalad rajtam, és szinte a rekeszizmomból jön elő az énekhang. De ez csak olyankor van, ha tényleg érzem az illető érzést. Ez nem mindnig megy. Erre is még ki kell találnom valamit.
És élesben még ki sem próbáltuk...
Illetve én egyszer. Korábban. És működött. Csak nagyon óvatosan kell számot/zenét választani, írni...
A csillagos rész:
*Ez is ma zajlott le bennem, ebéd közben. Hogy Istenem, annyira bánom, annyira őszintén bánom, hogy bárkiről is rosszat hittem valaha is! Ültem ott, elnéztem az embereket, és arra gondoltam: miért? Miért ítéltem el őt vagy őt? Miért hittem, hogy valaki is lehet visszatetsző, modortalan, vagy bármi "nem-jó"a világon? Miért nem voltam képes jót feltételezni? Ha jót feltételezünk, vagy legalábbis nem ítélünk, hanem a szeretet szemén keresztül nézzük az embereket, megengedjük nekik, hogy gyarapodjanak. Ha elítéljük őket: nem fognak változni a szemünkben. Vagy talán igen, de az biztos, hogy korlátozzuk őket és magunkat a hiteink és ítéleteink által. Mert mindenki ugyanolyan: ugyanolyan egyedi és megismételhetetlen, ugyanolyan jelentős része a teremtésnek, és ugyanazokkal a félelmekkel küzd. Belül mindannyian pontosan ugyanannyira szerethetőek vagyunk. Mert ha lehántod a maszkot, meglátod, hogy csak azért viseli, mert fél.
Így megbántam, hogy nem tudtam elfogadni a legközelebbi barátaim viselkedését. Most már megértem őket. És szeretem őket. Megbántam, hogy egy percig is nem szerettem, hanem kritizáltam őket. S attól, hogy mások félelemben léteznek, nekem nem kell. Én létezhetek szeretetben. És a szeretet megértő.
És úgy megöleltem volna mindegyiküket.
És itt, most megtanulom, hogy maga az adás: kapás. És megbántam, hogy voltak idők, amikor nem adtam.
Megbocsátok magamnak, amiért én magam is ugyanolyan sebezhető voltam, mint ők, és amiért ugyanúgy félelemben létezem, mint ők. Tehát szinte nem is kell megbocsássak, mert megértem és elfogadom magam.
Ó, ha tudnád, kedves Olvasó, milyen felemelő, megtisztító, és boldog érzés így gondolni magamra.
Hálás vagyok ezért a napért is. Hogy megtanulhatok szeretetben létezni. Mert így teljes lehetek. Még hosszú az út, de jó helyen vagyok. ...hogy megtanulhatom szeretni magam, és így adni, és elfogadni. Elfogadni a saját igazságaimat is.
Úgy várom a csodát, ami nem csoda lesz, csak meg fog történni: amikor megtanulok bánni a hangommal is teljes biztonsággal.
Igen, még csak most.
Jóval később, mint amikor a lehetőség adott volt.
De minden jól van úgy, ahogyan van.
Jó éjt, Világ!
Szeretlek.
Ui.: búcsúzóul a mai számom:
Don't put yourself down
Don't be hard on yourself
You didn't do wrong, baby don't
Blame yourself
I know how you feel
I've been there myself
It's what the devil may fail
What do you care
Can you control yourself?
I won't stick around
To watch you get colder
I know I couldn't be told,
Don't suppose
Now I'm a little older
The fault was all mine
I don't blame you if you blame me
I know I was wrong
I just cannot contain this
I just cannot, just cannot contain this
I just cannot, just cannot contain this
I just cannot, just cannot contain this
I just cannot, just cannot contain this
Just cannot contain this
Just cannot contain this
I just cannot contain this
Just cannot contain this
I just cannot contain this
And if it's a crime
Then can you explain to me
Where do I belong
I just cannot contain this
Can, not
Con tain this
Just cannot con tain this
Just cannot contain this.....
I just cannot, just cannot contain this
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése