Day 25.

Ma Johnny Cash-t énekeltem. Vagy ahogy Dottore mondaná: Készpénz János barátomtól adtunk elő egy számot. Ezt:



Nagyon jó lett. Nagyon bírjuk.

Amit az elmúlt pár napban tanultam: hogy például zenetanulásnál, amikor kötelező valamit megcsinálni, és nem annyira szeretem, azon is hasznos mégis dolgozni, mert sokkal többet lehet belőle tanulni, mint abból, amit igazán szeretek ...főleg, ha az emberi tényezőket hozzávesszük.
És azt még csak most kezdem látni-tudni-érezni, hogy mitől is jó egy jó szám, hogy mitől lesz klasszikus. Így, hogy fel kell dolgoznunk számokat - így jobban belelátunk, gondolkozni kell vele,és bizony, van olyan, hogy egy szám annyira jól meg van írva, hogy alig lehet elrontani.
Továbbá még mindig imádom ezt az országot, és benne az embereket, mert hihetetlen segítőkészek, és bármikor bármilyen kéréssel fordulok hozzájuk, segítenek, és bármikor bárkihez oda lehet menni, és bármiről lehet beszélgetni velük.

És egy konfliktus természetrajza:

Ma olyat mondtam, amit régebben soha ki nem mondtam volna. Nevezetesen, hogy nem szívesen cipelem mások cuccát. Persze nem is erről volt szó - félreértettem. De ezen aztán a mondat címzettje jól megsértődött, és gondolom, rögtön tálalta is a helyzetet valakinek, de ez már nem az én dolgom... Az én dolgom az, hogy persze nem állt szándékomban megbántani őt ezzel, csak még nem tudatosítottuk magunkban a nem-megsértődés diszciplínáját (persze ezt most magamnak is mondom, mert néha még velem is elszalad a ló, csak máshogy) - ami csupán abban áll, hogy tudatosítjuk magunkban: minden, ami valakinek a száján kijön: őt magát minősíti, aki beszél. Mert az az ő véleménye az ő szemüvegén át látott világról. Ergó nem érdemes magunkra venni.
(Mert mi a sértődés? Azt gondoljuk, hogy a másik rossz, netán haragszunk rá. Vagy én speciel nagyon ritkán sértődöm meg és többnyire azt szoktam olyankor gondolni, hogy "ő nem szeret engem akkor most, mert valamiben nem feleltem meg neki, és ez fáj." De emögött sincs más, mint hogy nem szeretjük magunkat eléggé. Mert mindenki, minden ember ugyanarra vágyik: szeretetre, megértésre és figyelemre. Enélkül meghalunk... És mivel nem tudjuk magunkat eléggé szeretni, játszunk és harcolunk azért, hogy mások szeressenek, elfogadjanak minket, és figyeljenek ránk.
Mindebből pedig az következik, hogy: ha az illető negatív mondat csakis arról szól, aki mondja, és a tett is; én pedig félreteszem önmagam sajnálatát, mert képes vagyok szeretni magam eléggé, és mert tudom, a másik ítélete vagy tette a másikat kárhoztatja, nem pedig engem, - akkor boldogan élhetem tovább az életem.)
Persze, bagoly mondja, hisz engem is foglalkoztat a dolog.
És én is még a közelmúltban igencsak nem tudtam félretenni a félretennivalót...
Nomármost egyfelől magammal teljesen jóban vagyok a dolgot illetően, részint a fentiek miatt, rézint azért, mert megbocsátok magamnak, mert szeretem és elfogadom magam, (hah, csak az ír le ilyet, aki még nem - de legalább irányban vagyok), részint pedig azért, mert ismerem magam. Régebben nem lettem volna őszinte és szókimondó. Régebben kerültem volna a konfliktust, csak azért, hogy az a másik ember elfogadjon engem, hgy megfeleljek neki. Ezért most egy kicsit már jobban bízom magamban - ezt jelenti a konfliktus felvállalása. De persze még nem eléggé ahhoz, hogy be se vonzzam az ilyen szituációkat.
Ellenben a tudatosság vagy személyiségfejlődés következő lépcsőfokáról már az kacsingat ide, hogy ez eddig oké, szépen haladsz, de mennyivel jobban érezted volna magad, ha szeretetből cselekszel és beszélsz. Nem tudom, képes vagyok-e erre most még. Mert az lett volna a helyes, ha előtte megkérdezem magamtól: mit tenne most a szeretet?
De a valódi önzetlenségtől még mérföldekre vagyok.
De ma segítettem valakinek. Önzetlenül. Még csak kellemes se volt. De az biztos, hogy valami szeret-féle mozgatott... (Miért segítettem? Miért pont neki? Talán, mert önzetlenül kért? Vagy mert együttérzett magával eléggé ahhoz, hogy ezt meghalljam? Azt hiszem.)

És milyen vagyok valójában?
...ma eszembe jutott, amikor Misi (a legnagyszerűbb színész-tanár Magyarországon) azt a feladatot adta, hogy írjam le a három-öt legfőbb negatív és pozitív tulajdonságomat. Az akkori önismeretemmel írtam valamit, meg azokkal a problémákkal kapcsolatban, amikor akkor foglalkoztattak. Ha most lenne ez a feladat, ezt írnám, röviden, tömören és magabiztosan:
lusta, önző, "kislány" (introvertált)
és
hiperérzékeny, tiszta, nyitott (extrovertált)


És mindjárt hajnali három.
Ma megyünk Helsinkibe.
Minden nap egy órával ésőbb fekszem... szalad az idő. És olyan sok mindent kell még megismernem...
De mindezt még mu-száj volt leírnom...

És sokat jut eszemben mostanában London. Meglepő módon az iszonyat htfájásomról, a csomókról, amikkel tele van a hátam, amikben a félelmet, a feszültséget, az aggodalmat és a szorongást gyűjtöm...
Mert bizony, bármennyit is dolgoztam már le magamról, azért még ott az a védőgyűrű, meg maszk meg miegyéb.
És látom magam: mennyire nyitott lehetnék, mennyivel nyiottabb és félelemmentesebb, mint most.
Vajon sikerülni fog valaha, hogy legalább amiatt ne aggódjak, hogy ki mit gondol rólam, és hogy megfelelek-e az embereknek, és hogy mindent jól csinálok-e? Valaha sikerülni fog ellazulnom, és hátradőlnöm?

Isten, vagy Mindenség, vagy Izé - vagy netán Bölcsebbik Énem - ha van bármi ezen a világon, amihez imádkozni lehet, amitől kérni lehet: ezt a békét add meg nekem!

Köszönöm a létezést.
Köszönöm ezt a napot.

Óh, csodák, jöjjetek!

Jó éjt, Világ!
Szeretlek.