Az írás eszköz arra, hogy meghallgassam magam. Mert amúgy nem szoktam. Amúgy kemény vagyok magamhoz – úgy, hogy nem hallgatom meg magam.
Nem akarok olyan lenni, mint ő, hogy ő és csak ő legyen a kívánságom.
Nem akarok arra gondolni, hogy valaki más jobb neki, és engem bármikor otthagyna azért a valakiért, ahogy a megismerkedésünk tavaszán is otthagyott – és én olyan ártatlan angyalka voltam, hogy észre sem vettem, fel sem tűnt. Pedig már akkor az történt, ami az egész kapcsolatot jellemezte.
És tudom, és érzem, hogy végtelenül szerethető vagyok – mégis mit érdemeltem? Annyit, hogy valakinek a szívében örök második legyek.
És ez mind nem számítana semmit, ha legalább a magaméban első, igazán, zsigerből első, egyetlen és megismételhetetlen lennék.
Igen, az élet igazságtalan – de tudsz-e ezzel együttélni? (Értsd: alázatot tudsz-e tanulni, és el tudod-e fogadni azt, amit az élet elibéd dob, bármi legyen is az.)
Egy másik szemszögből pedig: az élet nagyon igazságos, csak túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy átlássuk az összefüggéseket.
És ez a fenti kettő: ugyanaz...Egy.
És én csak ülök a kis világomban, és várom, hogy majd egyszer nagyon boldog leszek, mint hamupipőke, aki fiatal kora egy jelentős részét – pont azt a részt, amikor eladó sorba kerül – a hamuban turkálással tölti (ahogy én is), aztán jön a csodatevő keresztanya, aki hercegnővé varázsolja őt, tökhéjból hintót, egerekből kocsisokat varázsol neki, és a lány titokban elmegy a bálba, ahol ő a leges-legszebb, és a Herceg belészeret, aztán el kell hagyniuk egymást – három éjszakán háromszor, és a végén a Herceg a nyomába ered, átkutatja utána az egész országát, hogy az ottfelejtett cipellőjébe beleillessze a lábát – bármilyen külsőt is öltött magára a lány – mert azon a három éjszakán végig vele volt, és megismerte az igazi arcát, a lényét, a kisugárzását, azt, hogy mi van a külső mögött. És aztán már lehetett cselédlány is, vagy koldus, akármilyen ágrólszakadt, az elhagyott cipellője, a dolog, ami a Hercegnek megmaradt belőle: csak rá illik, senki másra.
És csak akkor vagyok kicsit jobban, ha újra hinni tudok a mesékben, ha hinni tudom, hogy egyedi vagyok, és valahol van egy herceg, akinél marad belőlem vagy tőlem valami – valami, ami csakis és igazán az enyém, ami csakis hozzám jár, ami csakis hozzám illik, és ami miatt meg fog keresni és meg fog találni.
De ez itt a valóság, és nem mese.
És valakinek nem vagyok elég egyedi, különleges, szeretetre méltó, vonzó – mert mindez neki valaki más. Vagy mások. De nem én.
Pedig mindannyian egyediek vagyunk és megismételhetetlenek. És biztos van valaki, akinek egyedi vagyok, különleges, szeretetre méltó és legvonzóbb – csak éppen nem annak, akit eddig mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és akinek az egész szívem odaadtam, védekezés nélkül.
És legnagyobb sajnáltaomra, ilyenkor aktvizálódik a fájdalomtestem, és megint az a kislány vagyok, az az édes, szeretetre méltó, hosszú szőke hajú kis angyalka, aki mindig a legbénábbakkal barátkozott, mert már akkor is együttérző volt és segítő – az az imádni való kicsi lány, akivel mérhetetlenül együtt kell érezni, mert az apjának nem volt elég fontos. Aki annyit sem kapott az élettől, mint az, aki éppen elhagyja – ahogy az apja is tette.
És imádkozom, pedig nem is tudom, higgyem-e, hogy van isten, vagy bármi efféle, imádkozom, hogy segítsenek már rajtam, már annyit szenvedtem, segítsenek, hogy végre meggyógyuljon ez az érzelmi seb, hogy átprogramozódjon a tudatalattim, hogy soha többé ne válasszak és ne is engedjek be olyan pasit, aki nem tud vagy nem akar kötődni, szeretni, kitartani mellettem.
Persze, azt sem tudom sajnos felmérni, hogy eleget szenvedtem-e. Nekem elégnek tűnik, de mindennek megvan a maga ideje. És lehet, hogy addig nem fog ez sikerülni, amíg akarom, de az is lehet, hogy ebben az életben nem lesz ilyen, és nem fog meggyógyulni, és örökké el fog hagyni az, akinek mellettem lenne a helye.
Ez meg csak egy nagyon énközpotú nézőpont. És egy gyerek lehet énközpontú: egy bizonyos embernek mellettem a helye. De amikor felnövünk, nincs többé ilyen.
Amikor felnövünk, a kezünkben a sorsunk. Amikor felnövünk, felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért, az érzéseinkért. Ekkor már nincs senki, de senki. Csakis mi vagyunk magunknak. Rájövünk, hogy mindig egyedül vagyunk, és sosem. Rájövünk, hogy soha senki nem lesz olyan közel hozzánk, mint mi magunk, és jó, ha sikerül magunkhoz egyáltalán közel lennünk, mert ez a legintimebb viszony, amiben valaha részünk lehet.
Szóval, lehet, hogy ebben az életben nem lesz társam, mert annyira elfuserált vagyok. Hiába vagyok ma is az az édes, tüneményes, szeretni való, törékeny lélek és test. Az érzelmi seb az elmémen nem engedi, hogy olyan férfit vonzzak és engedjek magamhoz, aki igazán szeret, igazán képes intimitásra és kötődésre. Azt mondják, a világ csak tükrözni, ami belül van. Szóval vagy én magam sem vagyok ezekre képes mással, vagy magammal nem, és ezért nem megy kívül sem. De azt hiszem képes vagyok rá, csak nem tudom megkapni, mert nem tanultam meg megkapni, mert sose kaptam meg, és ezért egészen szokatlan is lenne, ha megkapnám. És nem is vonzónak találom az ilyen pasikat – bár fogalmam sincs, találkoztam-e valaha ilyennel, hanem ijesztőnek találom. Igen, be kell vallanom, szeretem, ha van egy kis távolság – szeretem a hosszú, nagyon hosszú pórázt. Szeretem a szabadságot. De ha kapcsolatban vagyok, soha nem küldenék pénzt egy másik pasinak. Vagy bármi értéket. Magamtól nem.
De vajon ez az Igazság, amit most látok?
Vagy ez csak az igazság egy része?
Netán az igazság általam eltorzított képmása csupán?
Miért jött vissza hozzám, miért mondta, hogy hatással vagyok rá, ahogy évek óta senki – ha nem azért, mert szeretett.
És akkor már nem szeret?
Vagy nem úgy?
És farkába harap a kígyó: én engedten be olyan pasit az életembe, aki nem tisztel, nem értékel, nem tart engem vonzóbbnak, mint más nőket, és főleg: nem akar kitartani mellettem. – Nyilván azért engedtem be ilyen pasit az életembe, mert ennyire értékelem magamat és nem többre.
Pedig tudom, hogyan kell, és nagyon jól is voltam akkor, amikor jött – vagy mégsem lettem volna jól, csak azt hittem, tudatlanságomban?
Mert azt az apró nüanszot akkor még nem tudtam, amit most már igen. Most már tudom úgy látni magam, ahogy talán isten láthat – végtelen szeretettel. Most már tudom, érzem, értem azt, hogy pontosan mennyire nem szerettem magam, (És ennek megfelelően, hogy mennyire nagyonnagyon lehet engem szeretni/szeretnem) és hogy hogyan, mennyire és milyen sokszor és hosszú időn át éltem vissza magammal, hogy mennyire kemény és könyörtelen voltam magamhoz, hogy mennyire lenéztem magam, mennyire kisebbítettem az értékeimet. – Hát ezt kaptam csak vissza tükröződséképpen a világból, és ennyire erős pofont kellett kapnom ahhoz, hogy erre rájöjjek. És félek, rettegek, hogy mit nem tanultam még meg a leckéből, mert tudom, a lecke addig ismétlődik, amíg meg nem tnaulom, és jelesre nem vizsgázom belőle.
Hát most kérem az Istent, ha van, vagy az angyalokat, vagy bármi segítőt, ha létezik egyáltalán bármi efféle, hogy MOST segítsen, hogy mindent megtanuljak végre a leckéből – és a gyógyulásomért cserébe hajlandó vagyok feladni minden koncepciómat a világról, vagy az életemről, arról, hogy hogyan kéne lennie, vagy hogyan lenne jó, minden koncepciómat arról, hogy Open kicsoda vagy micsoda volt nekem.
Ámbár, ha az ember valóban feladja minden koncepcióját, akkor már nem is kell segítség, mert az maga a gyógyulás, mert ha nicsn koncepció, nincs vágy, és akkor nincs szenvedés sem. Ha nem vágyom semmire, nyilván nem szenvedek attól, hogy a dolgok máshogy alakulnak, mint amire vágytam.
De emberként lehet nem vágyni?
Legalább arra, hogy a sorsomat betöltsem? Vagy arra hülyeség vágyni, mert így is úgyis ez van? De akkor nekem tényleg az lenne a sorsom, hogy sorstalannak érezzem magam? Karma és feladat nélkülinek? Olyannak, akinek nincs helye a világban?
Mert nincs helyem.
Nincs helyem a férfiszívekben. Legalábbis azokban nincs, ahol szeretném, hogy legyen.
No és ez már egy koncepció, amit feladok. Az is egy tudatlan koncepció volt, hogy apám szívében és életében kellett volna, hogy helyem legyen. Most már felnőtt vagyok. Talán nem igaz az, hogy kellett volna, hogy helyem legyen az életében és a szívében. Talán nem igaz az, hogy mert mégsem volt helyem, ez azt jelentené, hogy értéktelen vagyok, és mindenképpen tökéletesnek kell lennem ahhoz, hogy szeressenek, de legalábbis mindenképpen mindig tökéletesebbnek, mint amilyen eddig voltam.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nyersképek.
Egy belső út, aminek vannak külső megnyilvánulásai. Hovatovább teljesen külsőnek látszik.
