Day 226-228.

Ma koncerten voltam. Friends of the Wiese nevű társaság tartott itt short-course-ot, vagyis a Dal Barátai nevű társaság rövidkurzusa zajlott itt az elmúlt pár napban.
Ezek az emberek a hatvanas, hetvenes éveiket tapossák, és mindnek a zene a hobbija. Még így hatvan-hetven évesen is eljönnek ide a világ végére pár napra, hogy tanuljanak. Énektechnikát, dalszerzést, előadóművészetet.

És mit ád isten, pont A Legszebb és Legtapasztaltabb Amatőr Művésznővel volt szerencsém beszélgetni ma délután egy órát. Hatvanas éveiben járó gyönyörű, sugárzó nő, aki saját bevallása szerint a "fiújával" (boyfriend) van itt, aki szintén hatvanas, karmesetere volt egy balalajka kórusnak, és húsz évvel ezelőtt ismerték meg egymást, méghozzá úgy, hogy fent említett hölgy, név szerint Solveig, egy ehhez hasonló Folkshojskoléba ment tanulni, és ott a fent említett úriember a tanára volt.
Így a hatvanasaikat taposva összejöttek, és manapság együtt zenélnek. Vannak fellépéseik, a pasi gitározik, meg énekel, a hölgy kiegészít. Mármint énekelve.
Solveignek két fia van, akik a harmincas évikben járnak. Mindkettő házas. A fiatalabbik ma Hollandiában él, Amszterdam közelében egy folyón, egy hajón a kedvesével, és író. Régebben zenélt, aztán színművészeti főiskolát végzett, majd író lett belőle. Már a második könyvét adják ki.
Solveig ritkán látja őt. Most épp nyolc hónapja, hogy nem találkoztak. Csak beszéltek.
Ez Édesanyámra emlékeztetett...
Így megkérdeztem Solveiget, ő hogy érez ezzel kapcsolatban. Merthogy nekem kicsit lelkiismeretfurdalásom van néha, hogy kevés időt töltök Édesanyámmal, akit pedig nagyon szeretek. De Solveig azt mondta, ez az élet rendje. Először fura volt megszokni, hogy a madárkák kiröppentek a fészekből, de aztán idővel hozzászokik az ember. Azt mondta, emlékszik, hogy ő is elhagyta a szülői házat, így megérti a fiait. És sokkal fontosabb neki, hogy a fiai teljes, boldog életet élnek, és önállóak, mint hogy maga mellett tartsa őket, vagy azért legyen bánatos, mert már nincsenek mellette. Azt mondta, az sokkal borzasztóbb lenne, ha képtelenek lennének önálló életre.
Szóval megkönnyebbültem: nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen. Élnem kell a saját életem.
Ezen kívül beszélgettünk még a fránya mintákról, amik a tudatalattinkban rejtőznek. Jó volt, megértett engem. És elmesélte, hogy ő egy évvel ezelőtt csinált meg egy személyiségtesztet, és bizony neki is vannak kényelmetlen, számára fájdalmat okozó mintái, és bizony egy életnyi munka megszabadulni tőlük, kilépni a komfortzónánkból.

No és a koncert. Szóval ezek az idősebb emberek régi dán sanzonokat adtak elő, és bár több mint felét nem értettem, rettenet mód élveztem hallgatni, nézni őket. Annyi élet, annyi öröm, annyi vidámság, humor és érzelem volt bennük. Jó volt látni, hogy élvezik, amit csinálnak. Egyiküknek sem ez a pénzkereseti forrása, de imádják csinálni.
És azt tanultam, hogy ami magával ragadó a színpadon, az előadásban és az előadóművészben, az az, hogy élvezi, amit csinál. Látszik és érződik, hogy jól esik neki kiénekelni azokat a hangokat, dallamokat.
A végén közös énekléssel zártunk, aminek a vége az volt, hogy mindenki megfogta egymás kezét, egyetlen hatalmas láncot alkottunk, és köszönetet mondtunk egymásnak az estéért és az éneklésért - dánul énekelve persze. Ezen meghatódtam.
Magyarországon soha nem láttam még ilyet, hogy hatvanéves emberek csinálnak valamit, amitől jól érzik magukat, és aztán mindenki megfogja a mellette álló kezét, és így búcsúzunk az estétől...
Más ez az ország. Hiába....

Persze az is ott van benne, hogy nekik sohasem volt igazán nehéz az életük. Ez egy jóléti állam. Minden megvan. Vagy legalábbis eddig így volt, de állítólag itt is egyre több a munkanélküli.... De igazából mindegy, mert az állam el tudja tartani őket.
Tényleg néha úgy érzem, olyan ez az ország, mint egy hatalmas játszótért, vagy óvoda... Nem születnék ide, mert akkor nem lennék olyan, amilyen vagyok, és nem tudnék annyit magamról és az életről, amennyit - de így külföldiként ide jönni igazán jó.
Jó ez a játszótér.Ide való vagyok. Legalábbis most. Még egy darabig....

Az utóbbi napokban meg azon gondolkodom, hogy elmegyek egy itteni zeneakadémiára... Ha most elhatározom, akkor lenne egy teljes évem felkészülni.
Úgy oda húz a szívem.... Persze közben az is bennem van, hogy a filozófia szakot be kéne fejezni, ha már ennyit megcsináltam belőle...nem lenne sok hátra - de lehet, azt nem magamért tenném.....

Hálás vagyok mindenért, ami történik. A tanulásért, az erősödésért, a növekedésért. Azért, hogy megtanulhatok igazán-igazán szeretni, magammal kezdve.
Bár a szívem még mindig fáj, még mindig mintha egy részem hiányozna belőlem, amióta nem vagyunk együtt.... de a szeretetre fókuszálok, ami bennem van, ami én vagyok, és ami kiárad belőlem. És iszonyújó érzés feltétel nélkül szeretni. Anélkül adni, hogy várnék érte valamit. Annyira szeretni, hogy képes vagyok elengedni, és még mindig szeretni. És tudni és érezni, hogy az adásban kapok. Hogy maga az adás: kapás.
Hálás vagyok a meditálásért, és a belső irányításért, amit olyankor élvezek.
A mai meditációmban azt a mondatot kaptam: Be one with myself. Vagyis egynek lenni önmagammal. Nem szeparálni részeimet, akár jók, akár rosszak. To settle down into my deepsest self. Megtelepedni és megnyugodni a legmélyebb, legvalódibb önmagamban. Úgy szeretni magam, úgy nézni magamra, ahogy Isten tenné..... Ez igazán nagyszerű érzés. Teljes elfogadás, teljes szeretet. Megnyugvás.
Megengedni, hogy minden jó be- és kiáramoljon. Megengedni, hogy minden jó hozzám jöjjön. ("Jöjjön el a te országod.")
Legyen meg a te akaratod.
És tudni, hogy az ő akarata az én akaratom. Mert szabad akaratot kaptunk. És bármit kérsz, megadatik. Csak tudni kell kérni. Az Univerzum végtelen - mindenben. Végtelen forrásokkal rendelkezik számodra, mint egyén számára. Ha magadba nézel, láthatod, hogy tartalmazod az egész Univerzumot. Hogyan is lenne tehát lehetséges, hogy nem lát el mindennel, amire szükséged van. Az Univerzum végtelen nagylelkűségben is, ha te magad nagylelkű vagy magadhoz. Az Univerzum abban is végtelen nagylelkű, hogy bármit kérsz is, megadja. Your wish is my command. Kívánságod számomra parancs.
Csak sokan, régóta nem tudjuk, minden gondolatunk kérés.

Legalábbis remélem, így van. Mindaz, amit eddigi életemben tapasztaltam ilyesféle konklúziókra enged következtetni. Megint majdnem elkezdek mentegetőzni, hogy akinek ez nem tetszik: bocsi... a többit nem írom le... kívül marad. Punktum.
És azért írtam, hogy remélem, mert tényleg remélem; jó lenne, ha tényleg így lenne. De persze még ebben a nagy közös 3D-s világunkban is olyannyira szubjektív a tapasztalat. Ergo sose lehet tudni, van-e objektív igazság.
Személyes igazság mindenképp van.
És pont ez a jó ebben a nagy közös 3D-ben. Hogy olyan különbözőek vagyunk, és hogy pont ezért vagyunk itt: hogy kimondjuk, éljük, és megosszuk másokkal a saját, személyes igazságunkat.


És őszintén remélem, van valaki, aki olvassa e sorokat.
Őszintén remélem, hogy adhatok valamit azzal, hogy megosztom a gondoltaimat.
Őszintén hiszem, hogy ha van valaki, aki olvassa e sorokat, akkor tartalmazzuk egymást egymás életében, és ez csodálatos. Köszönöm, hogy az életem része vagy, és köszönöm, hogy az életed része lehetek.

Szeretlek.
Igazán szeretlek, mert csodálatos vagy.
Mindannyian csodák vagyunk.
Igen, anélkül, hogy tudnám, ki az, aki olvassa ezt, azt mondom: szeretlek. Igazán. Mert minden egy. Mert nincs különválasztottság. Ez csak illúzió.

Viszlát.
Szeretlek.