...már megint olyan sok minden történt. És olyan régen írtam. De nem baj, legalább sűrűbb. Pont, ahogy terveztem.

Például most azon gondolkodom, ha ilyen grafomán vagyok, miért nem akarok inkább író lenni. Ez még abba is beleillene, hogy ide születtem, ergo itt van dolgom...Vagy külföldre szakadt magyar író leszek. Ez jól hangzik. Kissé tragikus, de valójában a jólét cseng ki belőle. Meg nosztalgia, meg honvágy, és némi keserűség, hogy itthon nem lehet.
Mert dönteni kell, az ember vagy eladja magát, vagy felkopik az álla. Továbbá, hogy autó vagy lakás, mert a kettőt egyszerre nem lehet, rossz esetben egymás után se. Így most egyetemistaként eléggé kilátástalannak tűnik a helyzet...gürizni a semmiért...
Pláne, hogy fogalmam sincs, mi az a munka, ami engem mindenhogyan kielégítene. Mondjuk főleg szellemileg. A többi magától jön állítólag. Csak nem tudom, mi lenne ez. Tényleg nem. Meg főleg, hogy miben vagyok elég tehetséges?

Aztán meg lett egy csomó felismerésem magamról, meg a párkapcsolat mibenlétéről.
Magamról, hogy az önprogramozás nagyon is hatásos, és hogy ami szintén úgy egy éve kezdődött, az most jön szembe. Kapom az arcomba, hogy ha nő vagy, akkor legyél is az. Mert ebbe a kategóriába beletartozik az is, hogy felnőtt, és hogy felelősségteljes.
Hogy nem tudom még mindig, 25 évesen se, hogy igazából mit is akarok az életemtől, pedig eddig úgy tűnt, hogy tudom. De most annyit változtam, hogy elbizonytalanodtam.
Hogy ettől függetlenül, ha Lembarfeót kiadathatnám, az tetszene.
Hogy az együttélésnek szabályai vannak, amiket meg kell hozni és be kell tartani.
Hogy a szerelem és a szeretet mindenféle vitán, nézeteltérésen és különbségen átsegíti az embert.

Időközben most elfogyott a lendületem. Mindenféle zavaró tényezők hatására. Talán majd máskor vagy később folytatom. Vagy újrakezdem, vagy ilyesmi.

Addig is jóéjt, Világ. Szeretlek.