Egy állomás megint, egy visszatérés megint.
Zilált a fejem.
Minden furcsa.
Túl sok új benyomás és túl sok régi.
Nagyon más vagyok, és ezért minden más.
...próbálok visszakeveredni a régi képzésemhez - mert még "odakint" elhatároztam, hogy végre befejezem, letudom a sulit. Legyen meg a szaros diploma, aztán felejtsük el ezt a "régi" életet. Amikor még nem szerettem és nem ismertem magam. Legalább valami "felnőtt" dolog legyen a kezemben, amivel aztán már majd nem kell törődnöm és nem fog semmi sem kötni - mint ahogy eddig kötött ide a befejezetlen egyetem - és majd azt csinálok, amit akarok. És úgy gondoltam, ha ez meglesz, szabadabbnak fogom érezni magam.
Erre most a suliban bejelentik, hogy nem sok esélyt látnak rá, hogy visszakerüljek a kredites rendszerbe. Pedig ha újrajelentkezés előtt is ezt mondták volna, akkor lehet, hogy nem jelentkezem újra. Viszont ha nem tudnak visszatenni, akkor egy lefokozott BA-s diplomám lesz, amit viszont nem akarok.
Akkor inkább elkezdem elölről az egészet, és valami művészeti suliba megyek - kerül, amibe kerül.
Minek kezdtem egyáltalán filozófiát tnaulni? Csak azért, mert akkor épp erről gondoltam azt, hogy ez az, amit még négy-öt évig el bírok viselni, ha tanulni kell.
Már akkor is hallgatnom kellett volna magamra.
Odakint Dániában ez természetes, hogy az emberek 60 %-a nem tudja, hogy mit akar kezdeni magával és ezért tartanak egy kis sünetet a gimnázium után. Lazítanak egy-két évet. Utaznak, dolgoznak, esti iskolába, vagy népfősikolába mennek, hogy jobban megismerjék a képességeiket, perferenciáikat és magukat - részben azon a sok amberen keresztül, akiket így megismernek.
De itt, Magyarországon szorít minket a félelem. Az idő. A kicsúszás.
Azonnal tudni kell és azonnal tovább kell menni. Akkor is, ha nem tudod, mit akarsz. Mert más lehetőséged nincs. Esetleg dolgozol képzés nélkül - lehetsz McDonaldsos pultos, vagy felszolgáló, utcaseprő vagy WC-s néni, amiből rosszul élsz.
Dániában, ha 5-6 órát dolgozol naponta egy "szupermarket"-ben, már jól élsz, és ott vannak a szüleid is, akik jól élnek.
Persze mindennek van előnye és hátránya.
Itt nagyon sok érzelmileg beteg ember van, rengeteg gyógyulatlan érzelmi sebbel - de normálisak vagyunk, megszoktuk, elviseljük, hogy a társadalom érzelmileg beteg.
Viszont én még életemben nem találkoztam ennyire sok emberrel, akit a skizofrénia valamelyik enyhébb válfajával diagnosztizáltak, mint amennyi ilyennel Dániában találkoztam. És akkor még nem említettem az egyéb pszichés rendellenességeket.
Mindezzel együtt, a dánok iszonyat nyugisak, könnyen kezelhető népség, és nagyon kedvesek, segítőskészek. Lokálpatrióták - dán boltokat nyitnak, és dán dolgokat vesznek. Dán cégekkel építtetnek, dánokkal terveztetnek. Ha külföldi munkavállaló vagy, akkor is ugyanolyan keményen adózol, mint a dánok - a dán államnak. És a munkáltatók nem packáznak az állammal, mindent csakis szabályosan, mert különben nagyon súlyos büntetéseket kell fizetniük. Meg egyébként is. A dánok megszokták, hogy ha valami három napja vagy egy hete hever az utcán, akkor azt gondolják: "az valakié, és majd biztosan visszajön érte". És tényleg azt gondolják, hogy például egy egy éve a vasútállomáson felejtett biciklit csakis a rendőrségnek van joga elvinni és elárverezni.
Visszatérve az eredeti gondolatmenetre,
most seki földjén vagyok megint.
A suli-dolgot majd vagy engedik, vagy nem. És midnenképpen jó lesz.
Igazán kíváncsi vagyok.
Ha nem engedik, végre újrakezdhetem az életem - úgy, ahogy én szeretném.
Átfutott az agyamon tegnap: miért van ez?
Miért ment régen minden olyan simán, most miért vannak ezek az akadályok? Vagy miért nem mehetek vssza befejzni a képzésemet?
Biztosan nem véletlen.
És azt válaszoltam magamnak, azért más minden, mert belül megváltoztam, így a dolgok kívül is változnak.
Lehet, hogy azért "nem engedik az istenek", hogy arra menjek, amerre azt gondoltam, hogy jó lenne, mert egyszerűen már nem tehetem meg, hogy ne hallgassak a szívemre. Már nem tehetem meg, hogy belekényszerítsem magam olyan dolgokba, amit csak a megfelelési vágy miatt csinálok, vagy azért, mert mások azt mondják és gondolják, hogy az jó.
Mert már sokkal jobban szeretem magam ennél.
Szóval hogy akkor azért ment minden ahogy ment, mert nem szerettem magam eléggé.
És az, hogy szeretem magam, mindent megváltoztat, még a külső dolgokat is.
Miért nem találtam eddig magamat mindenféle értelemben?
Mert nem szerettem magam.
Most minden, ami engem, mint az Sz. T. M. monogramú lényt ezen a Földön, ebben a tér-időben definiálhat (ami nem elégséges, de szükséges), sokkal inkább áramlik hozzám, mint azelőtt. Azelőtt, hogy szerettem volna magam.
Ha az ember nem ismeri és pláne nem szereti magát, akkor hiába léteznek a dolgok, nem tudnak hozzá odatalálni. Mert egyszerűen másra fókuszálunk. És az agyunk annak megfelelően szűri az információkat.
Például miért nem tévedtem be még soha abba az optikába, amibe tegnap sikerült, és amiről kiderült, hogy kb. Magyarország legjobb optikája stílus és emberiesség tekintetében, mert az embert emberként kezelik, nem vásárlóként, nem fogyasztóként, hanem egyénként, lélekként, vagy mindenesetre valamiként, aminek ebbena tér-időben abszolút egyedi kifejeződési módja és formája van. Pedig milliószor elsétáltam már a mellett az optika mellett, emlékszem is rá - figyelemre sem méltettam. És máshol vettem más szemüveget, ami végül mindig nem-hozzám-illőnek bizonyult, olcsónak, mutatványnak, átverésnek.
Egyszerűen még mindig nem tudom feldolgozni azt az ellentmondást, ami a hiperérzékenységem miatti kifinomult luxus-érzékem között és aközött van, hogy képtelen voltam az életembe hozni mindazt, amiről tudtam, hogy az nekem jó (lenne) (-mert az vagyok én). Nagyon prózai okokból: nem volt rá pénzem.
És most úgy gondolom, azért is, mert nem szerettem magam eléggé.
És mind a föntit még mindig azzal együtt mondom, hogy az "az vagyok én" csak annyiban jelentős, hogy ezt a születésekor Sz.T.M. monogramot kapott lényt csupán ebben a tér-időben definiálja, mert egyszeri és egyedi kifejeződése valaminek, ami mindenben magvan, amiből minden van, és amit pontosan ez az egyedi és egyszeri kifejeződési forma dicsőit a Napnál is világosabban.
A testünk egy templom. Lakunk benne, használjuk, magunkra vesszük, élvezzük - ezen keresztül csinálunk mindent, amit csinálunk ebben a tér-időben. A teremtésünk része.
Na és ha nem ismerjük és nem szeretjük magunkat, akkor megette a fene az egészet.
Hát ezek járnak a fejemben most, hogy hazajöttem. És ez a haza csak feleannyira haza, mint az a hideg fényű szoba, ahol American Dad-et néztünk Opennel.
Azt hiszem, képtelen vagyok kifejezni, mennyire hiányzik. Néha úgy érzem, megőrülök, annyira - egyszerűen fizikailag fáj, hogy nem lehet hozzábújni, hogy nincs itt, hogy nem láthatom, nem foghatom, nem érezhetem.
És nem valaki hiányzik, hanem Ő.
És közben szeretem magam, tök jóban vagyok magammal, jobb a kapcsolatom magammal, mint valaha, mármint közelebb vagyok a középpontomhoz, és nyugodtabb vagyok önmagamat illetően, mint valaha.
És mégis... mégis... megszakad a szívem.
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
