Irdatlanjó idő van. Ősz. Húsz fok. Az ablaknál állok, süt a délutáni nap, befúj a szél, sárgulnak a fák, a szekrény helyett a hűtőbe teszem az alufóliatekercset. A sült húst meg a szekrénybe a hűtő helyett.
A fák meg lehet, hogy tudnak valamit, azért sárgulnak.
Muszáj emléket állítanom ennek a napnak - ennek a pár elmúlt napnak.
Olyan dolgokat élek át és érzek, amiket, még soha. Persze állítólag mindig ezt mondom, csak eddig nem tudtam, mit mondok, hogy mit lehet még átélni, vagy hogy mit kerestem.
Talán sokat ledolgoztam a karmámból eleddig ebben az életemben, vagy nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, amit kaptam, és kapok.
Új vágyak, és új motivációk születnek bennem - ez azt jelenti ez a jó út. Hogy Vele az úton maradok.
A régi körök most, úgy tűnik, megszűnnek.
Szintet léptem.
Vagy csak simán jó.
Szinte hihetetlen számomra, hogy itt állok ez előtt a csoda előtt, és nem merem elhinni, hogy tényleg megtörténik.
Hogy megkapom, amit a legszebb és legmerészebb álmaimban kértem az Égtől. Vagy bármitől, amitől csak lehet.
Azt kértem, az volt a legszebb reményem, hogy létezzen, hogy létezik olyan fiúban, mint amilyen én vagyok lányban. Férfiben - nőben. Mindegyikben megvan a másik, már nem bánom, milyen szót használok. Hogy kifelé van egy arcunk, amit tán sokan félreismernek - én pedig nem voltam elég erős, és nem ismertem magam eléggé ahhoz, hogy megvédjem magam. És én sem vettem a fáradságot, hogy megismerjem, elfogadjam, és tiszteljem magam azért, aki vagyok. ...hogy kifelé van egy arcom, ami számomra teljesen összefér és összeegyeztethető a belsővel, de a legtöbb férfinak nem. Vagy nem tudom. Ebben a testben talán nem számítanak ilyen érzékenységre, ilyen agyra, ilyen sebezhetőségre, félelmekre, amik néha-néha kitörnek, és elrontják a remélt pillanatokat... Hogy van egy arc kifelé, ami helyenként vagány, belevaló, szexi, és belül iszonyú érzékeny, sebezhető, légies, éteri, és mégis vadállat, és ez a szenvedély épp abból a hiperérzékenységből táplálkozik.
Nem az Ő tükrében lettem az, aki vagyok, de felerősítve látom magam, hogy milyen vagyok, hogy mire van szükségem igazán. Vannak persze dolgok, amiket eddig is tudtam.
...és itt elfullad a gondolatmenet. Mert talán nem is érdemes túlgondolni, túlbonyolítani.
Lehetne annyiban hagyni, hogy egyszerűen csak jó. De sose voltam egyszerű. Most már ezt is elfogadtam.
Talán túl korai még ilyesmiket mondani, vagy gondolni, de ha csak az itt-és-mostokat nézem: ez egy tündérmese.
...hisz nem is ismerem. Hogy gondolhatom, hogy ő pont olyan, mint akiért mindig is imádkoztam? De valahogy mégis ez az információ jön belőlem. A szívemből? Vagy máshonnan? Ilyenkor az ember könnyen megtéveszti önmagát. Nem merek állást foglalni, honnan jön, de szeretném, hogy a megérzésem helyesnek bizonyuljon....szokott.
Mintha egy-egy nagy láthatatlan kéz megfogott volna bennünket, és egymás mellé tett volna minket, mint a sakktáblán a királyt és a királynőt. Tömeg van, de mi egymás mellett állunk, és egy felé nézünk, úgy tűnik.
Soha többet nem mondom hogy mindörökké, vagy hogy soha többet - de megfogadtam, soha többet nem hiszem, nem akarom, nem kívánom, hogy bármi is bármeddig
tartson ebben a téridőben.
És most magától megy.
Csak az van, hogy minden íze még a számban van, emlékszem az illatára, a bőrére, a szemére, és főleg az ölelésére, hogy ha vele vagyok is és ha nincs velem, akkor is, mindhárom fontos csakrám felpörög. Szex, szív, agy. Test, lélek, szellem.
Tisztában vagyunk-e vele, milyen veszélyes szerelmesnek lenni? Mert amíg adják, jó, de bármikor megszűnhet. Ettől félünk. És tudjuk-e, hogy
minden úgy van jól, ahogyan van. És tudjuk-e, hogy van szeretet, és azt nem lehet elvenni, sem adni, csak önmagáért létezik. És amíg tartjuk magunkban azt az állapotot, az önmagunkhoz való visszakanyarodást, addig csak jó történhet.
És azt gondolom, ha ez a kettő egymásra rétegeződik, ha sikerül, az a szövetség. Amikor tudunk egy felé nézni, nem csak egymásra... de ez már egy másik történet. Az akkor lesz jó. Most ez jó.
Ez a csoda. Amikor azt érzi az ember, bárhogy is történt, minden a helyére került, én is a helyemen vagyok az Ő karjaiban, esszenciáink egymásba simulva.
