A Csend

Eckhart Tolle és néhány igen kedves barátom azt mondják, hogy MOST, manapság az emberi tudat(osság) átváltozása, fejlődése nem luxus, nem csak egy-két kiváltságosnak adatik meg, hanem törvényszerű és szükséges. Szükséges, hacsak nam akarja az emberiség végleg megsemmisíteni magát.

És akkor olvasom tovább Eckhart Tollét, és folyotn újabb és újabb kérdések villannak belém, miközben ő folyton a Csendről beszél. Hogy hallgasd a csendet, találd emg a benned lévő csendet, mert az a te esszenciád, amiből minden létező esszenciája is vétetett, ez az egyetlen dolog az univerzumban, aminek nicsn formája, de ez nem dolog, és nem is az univerzumból való.

És szép, szép. Meg tudom csinálni. Meditáltam régebben, mostanság is ritkábban, és el tudom érni, tudom az "ommmmmmmm- állapotot", és szeretnék is hinni bizonyos dolgokban a világ felépítését illetően. 

Heidegger, aki nem hülye new-age-es, hanem még hülyébb kontinentális filozófus, Nyugat-európai, logikus - a végén persze ő is rájött, hogy a logika zárt rendszer és csak önmagába lehet eljutni vele, így a szabad gondolkodást megöli, ezért jutott ilyen mondatokra, hogy a "semmi semmizik", amin a többi hülye kontinentális filozófusok jót gúnyolódtak... 

Szóval, ahogy Heidegger is rájött erre, és ahogy Tolle is mondja: a valódi Bölcsességnek, a Szív bölcsességének, a Csend bölcsességének, a Semmi igazságának egyáltalán semmi köze sincs a gondolkodáshoz. Mert nem tud köze lenni a gondolkodáshoz, mert a tudománynál, a gondolkodásnál sokkal mélyebb szintről jön. 

És csak én teszem hozzá: HA van mélyebb szint.

De hinnem kell, hogy van, ha egyszer tapasztalatom van arról, milyen érzés meditálni, és hogy van mélyebb bölcsesség, mint az analizálás, gondolkodás bölcsessége. Van mélyebb igazságérzet, mint az agyé. 

No és akkor jött a kérdés, hogy "és ez a Csend fog majd tudni táplálni engem, megoldja az életemet, ad pénzt, hogy elutazhassak oda, ahová csak szeretnék, ad fedelet a fejem fölé, hivatást, amiben kiteljesedhetek?" - erre azt írja, hogy "Az igazi kreativitás csendben működik. A Csend az a hely, ahol a kreativitás és a problémáidra a megoldás található."

Ezek után már csak azt kérdem:

És ez az egész hogyan jön a tudatalttiban tárolódó, vagyis általunk nem ismert fájdalmainkhoz, félelmeinkhez, amelyek, amíg nem tudatosodnak, addig titokban iráynítják az életünket, reakcióinkat, kapcsolatainkat? Hogyan jön ez a Szent Csönd ahhoz, hogy én hiába meditáltam, és hiába voltak ilyen-olyan spirituális tapasztalásaim, hiába láttam olyan dolgokat, amiket csak nagyon kevesen látnak ma még - akkor is összeomlott a rendszer akkor, amikor párkapcsolatra került sor...

(Mindig az apróbetűs rész a legizgalmasabb.)

De azt elmondhatom, hogy mielőtt a fent említett tanító jótanácsát elolvastam volna, mely szerint spirituális gyakorlatként nyugodtan elkezdheted azt gyakorolni, hogy nem veszed túl komoylan a gondolataidat - már vagy egy hete elkezdtem...

További megivlágosító jellegű írás a fenti kérdéseimre, hogy a konceptuális börtöneinkbe nagyon könnyű beleragadni, mert az elme  azon vágyakozásában, hogy megértsen, tudjon, kontrolláljon, összetéveszti a saját vélekedéseit és nézőpontjait

az igazsággal. 

Azt mondja: ez így van.

De nagyobbnak kell lennünk, mint a gondolat, hogy észrevegyük, hogy mindegy, hogy hogyan interpretáljuk "az életünket", vagy valaki más életét vagy viselkedését, bármennyire is ítélkezel bármilyen szituációról, az nem több, mint egy nézőpont, egy a sok lehetséges nézőpont közül. Nem több, mint egy gondolatcsomag. De a valóság egyetlen egyesült egészet alkot, amibe minden dolog belefoglaltatik, ahol semmi sem létezik önmagában és önmaga által.

A gondolkodó elme egy hasznos és erőteljes eszköz, de ugyanakkor nagyon limitáló, korlátozó is tud lenni, ha teljesen átveszi az életedet, ha nem veszed észre, hogy az csak egy kicsi része, egyetlen aspektusa annak a tudatosságnak, ami te vagy.

∗∗∗

A bölcsesség nem a gondolkodás terméke. Hanem az a mély tudás a bölcsesség, ami akkor keletkezik, amikor egyszerűen a teljes figyelmedet egy valaminek vagy valakinek adod. Ugyanis a figyelem az elsődleges, ős-intelligencia, a tudatosság maga. Feloldja a határokat, amelyeket a konceptuális gondolkodás alkot, és ebből jön az a felismerés, hogy semmi sem létezik magában vagy magától. Ez a figyelem egyesíti az észlelőt és az észleltet a jelenlét egyesítő terében. Ez a szétválasztottság (külön-levés) gyógyítója.

Mindezek okán rá kell jöjjek, hogy a pszichológia sem képes végleges megoldásokat adni, hacsak nem akarunk bezárva maradni a konceptuális gondolkodás börtönébe - pedig eddig azért legalább a pszichológiában hittem, mert hogy logikus.

Igen, a logika nagy csapda.

A gondolkodó elme csapdája, mely önmagából nem képes kiszabadulni, sem önmagán túl látni.

Márpedig, ahogy az elején is mondtam, egyre többször és egyre több forrásból áramlik az életembe az az infó, hogy jobb, ha elkezdünk végre Látni, különben fel is út, le is út.

Új tudatosság van születőben.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.

Sokkal jobb, mint a híres költőnek a híres verse megírásakor érzett érzelmei.

Mert ha az ember eleget meditál, elkezdi érezni, hogy ki, mi ő valójában, a létezése legmélyebb szintjén. És ezzel mindig újra felvehetjük a kapcsolatot, ezért írják a "mesterek", tanítók, buddhista, taoista bölcsek, hogy a megvilágosodáshoz nincs szükség időre, mert az MOST van. Mint ahogy minden most van, ha nem földi perspektívából tekintünk a létezésre. Márpedig a földinél van mélyebb, lényegibb létezésünk, ami nem azonos sem a formánkkal, sem a gondolatainkkal, sem az érzéseinkkel, tehát tudunk onnan figyelni, tudunk onnan tanúi lenni a saját földi életünk tartalmainak.

És nagyon egyszerű.

Minden nagyon egyszerű. (Ahogy az Írónő is monta, akinek a nagyon öreg, bölcs, élettapasztalatilag bölcs nagymamája mondta.)

És akkor - visszatérve a költőhöz - rájövünk, hogy nem az érzéseink vagyunk: azok is jönnek-mennek. Nem a sztorink vagyunk. Nem a gondolataink. Ezek mind változnak. Mind az elme köré épülnek, amiből az ego, az 'én' kialakul. Lesz egy kis énünk, amit a történetünkkel, a gondolatainkkal, a különbözőségeinkkel azonosítunk.

De valójában, ha a létezésünk lényegéből élnénk és szemlélnék a világot, sokkal-sokkal kevesebb szenvedést okoznánk magunknak és másoknak. 

Ki tudja, micsoda csodálatos és fejlett, igazán civilizált kultúra és emberiség létezhetne itt a földön...

Én és a tehén

A humor tanulható?

Nem tudom, de gyúrok rá.

A mai napról: zenecsinálás , felvétel miatt teljesen elvarázsolva szállingózok le az ebédlőbe dél után tíz perccel, szerencsére jön mögöttem valaki, nem csak én késem. Belépek, fogom az ajtót a mögöttem jövőnek, majd, amikor elengedem, lendületből nekimegyek a tejautomatának, amit mi csak tehénnek becézünk - mire az nagyot csattan - mire egy asztalnyi dán lesz figyelmes rám és röhögnek hangosan - rajtam. Én rötyögve és még mindig elvarázsoltan keresek egy üres asztalnál egy üres tányért, majd megyek kaját szedni. Közben nem bírom letörölni a mosolyt az arcomról. Visszamegyek a helyemre, leülök, és két falat után átmenetileg szünetet kell tartanom az evésben, mert nem bírok enni a röhögéstől. Próbálok nem nézni senkire, de hát csak rázkódom a röhögéstől, míg a könnyem is kicsordul, lesírvaröhögöm a szempillafestéket magamról, és immár nyíltan röhögök, az emberek meg néznek, hogy betéptem-e, vagy mi van. Ezután már azon röhögtem, hogy ez milyen vicces. Meg az, hogy itt ülök egyedül egy asztalnál és annyira kell röhögnöm, hogy nem bírom megállni és ettől mások is röhögnek.
- Vagy furcsán néznek és azt gondolják, ez a lány teljesen dilinyós. Nem áll szóba jóformán senkivel, aztán meg leül egy asztalhoz és magában röhög.

Ezek után zeneóra szünetében a kutyás-pipás fiú barátnője bejön, pedig nem is zene-szakos, és hangosan nyálasan cuppogva egymásra borulnak.
Először összenézünk a többiekkel. Mindenknek az arcán fintor.
Mire én:
- Get a room. Get a room. Get a room. - kis hatásszünet. - I'm sorry. I'm prude. And I don't have a boyfriend, so stop kissing. I'm jealous. And if I get horny I will jump on you. Can you imagine that? Now go get a room.


Vállalom.

Utazás Tél-Csodaországban

A minap elmentem egy kisebb körútra Vraaban. És fényképezőgépet is vittem. Ablakból-fényképezéssel kezdtem, aztán jöttek az "útra készen"- típusú képek rólam és a szobámról, háttérben Adam Gabriel festménnyel, aztán egy kör az erdő felé, végül vissza a suliba a városon át...

Kétségek, folyton csak kétségek

Csak még egy dolog mára.

Tudom, mi lenne az, ami megállítana engem a gondolkodásban, mint olyanban: az utazás.
Ha látnék, fényképeznék, és a kalandjaimról mesélnék.

DE!

Nem lehet örökké utazni. Vagyis talán lehet, de nem érdemes.
Vagy mégis?

Ezt nem most fogom emgfejteni, csak ehhez meg annyit, hogy Lao Zi, taoista bölcs mondta, kétezer évvel ezelőtt Kínában, hogy

Stop leaving, and you will arrive. Stop searching, and you will see. Stop running away, and you will be found.

Vagyis:
hagyd abba azt, hogy elmész, és akkor megérkezel. Hagyd abba a keresést, és akkor látni fogsz. Hagyd abba azt, hogy elfutsz, és akkor meg leszel találva.

Persze ezt érthette lelkileg is.
Lehet utazás közben megérkezve lenni, nem keresni, megtalálva lenni, nyugton maradni?
Asszem, lehet.

Hmm. Hmm.

Hmm.

Ray

A gondolkodásra - amit folyton, és majdnem teljesen feleslegesen művelek - lehetne azt is mondani, hogy: kit érdekel? (Hosszan nyújtva a magánhangókat, lefitymálón...), meg hogy: Unalmas.
És ha elgondolkodunk a gondolkodáson, kiderül, hogy haszontalan is.
Bár azért azt mondom, nem véletlen adatott meg az embernek, azt hiszem. Semmi sem lehet "véletlen"...
Mert mindennek mélységes értelme van.
Legalábbis szeretném ezt hinni.
És eddigi élettapasztalataim alapján lehet ebben valami...
Vagy csak szeretném ezt hinni.

Lényeg, hogy ma, mivel egy csomó tanár behavazódott, annyira, hogy nem is tudott bejönni tanítani, ezért délelőtt nagy közös filmnézés volt. A Ray Charles életéről szóló filmet néztük meg. Nemrégiben készült. Jamie Foxx-szal a főszerepben, zseniális, azt hiszem oszkárt kapott érte, mint legjobb színész, vagy legjobb férfi főszerep. Tényleg zseniálisan játszik.
No de.
Itt van vagy huszonöt újabb grönlandi eszkimó-lány és -fiú. Csak látogatóba jöttek, egy hétig maradnak, és ezen a tanításmentes napon ők is beültek velünk filmet nézni. Voltak, akik elaludtak rajta, voltak, akik ebéd után nem jöttek vissza emgnézni a folytatást - nem tudom, mi okból, de ha találgatnom kéne - eddigi grönlandi ismerőseim alapján -, akkor azt mondanám, szerintem azért, mert nem értettek belőle semmit.
Na ilyenkor vagyok baromira hálás az életnek, hogy mindaz megtörtént velem, ami megtörtént, és hogy azok miatt annyira jól tudok angolul, hogy bárki angol-ajkúval jól eltársalgok, és megértek egy egész filmet is. Ez csoda. Mennyire jó dolgom is van, hogy beszélek egy világnyelvet...
Szóval a film.
Mindenkinek ajánlom, pszichológusoknak kifejezetten. Érdekes esettanulmány. A többieknek talán megrendítő, inspiráló élettörténet.

Én persze megint csak jobban megismertem magam a film közben.
Igen, talán tényleg túlzottan, sőt, túlontúl introvertált lettem.
(Tényleg kérdés most már, hogy melyik életet választom. Akarok normális lenni, normális élettel? Mert akkor abba kell hagynom ezt az introvertáltságot, vagy nem tudom. Vagy át kell fordítanom valamibe, amiből profitálni lehet. Lehet, hogy csak még egy darabig tart, amíg teljesen, vagyis viszonylag teljesen meg nem fejtem magam. Na erről beszélek, hogy a gondolkodás: unalmas, sehová nem vezet. Írogatok itt magamról, és egyszerűen annyi miden van belül, hogy szinte élvezhetetlen ez a mennyiség, ami grafomániaként jelenik meg itt a blogomban... De hát, ha egyszer alig vannak emberek, akikkel ezekről beszélni lehet?... Mert, egy idő után még a barátok is megunják, hogy folyton magamat fejtegetem. MEg az életem, hogy folyton gondolkodom... A nem-barátokról ne is beszéljünk. Például ebéd közben kimondtam, amire gondoltam, ami abban az asztaltársaságban, ahová kerültem, igencsak szokatlan részemről. Ott ült mellettem a Komikus, aki valójában persze nem az, csak egy maszk, de nagyon vicces, és szerethető személyiség, csak nem tudja, de mégis eljátssza, szóval nagy keverc van ott is, és csak néha kedves hozzám, amúgy teljesen lezár felém, és először nem értettem, de mostmár rájöttem, magát látja bennem, és utál ezzel szembenézni. Hiába, így vagyunk ezzel. Csak mert én nem rejtegetem túlzottan azt, amilyen vagyok, neki viszont sikerül - méghozzá nagyon is jól. De minek? ...vagyis én is rejtegetem, csak béna vagyok ebben is, és asszem, ezt nem szereti látni... Hát igen. A saját bénaságunkat visszatükröződni látni nem kellemes. No, lényeg, hogy ott ült mellettem, szokatlanul kedvesen, és azt mondtam neki: Arra vagyok kíváncsi, vajon midnen nagy művésznek ENNYIT kell-e fizetnie azért, hogy nagy művész legyen... mint Ray Charlesnak például. És erre egész egyszerűen nem szólt semmit. Mintha meg sem hallotta volna. Megint lezárt. De már nem zavar, már megszoktam. Na jó, egykicsit zavart. De hát ez van. Ő tudja. Vagyis nem tudja, de nem az én dolgom. )
És a film közben meg az történt, hogy mindig máskor sírtam, mint mások, és máskor is nevettem.
Olyan, mintha totál marslakó lennék.
Zenei poénokon nevettem - amilyeneken a Karnaggyal szoktunk nevetni. (Na tessék, mégsem vagyok annyira marslakó.)
És azon sírtam... már nem emlékszem miken, de totál máskor, mint mások. Sokszor akkor sírtam, amikor éppen valami jó dolog történt a filmen, de én az élet-összefüggést, a pszichológiai összefüggést láttam mögötte... Teljesen úgy tűnik, mintha totál egyedül lennék ezzel a fajta érzékenységgel. Talán egyetlen embert tudok magamon kívül, aki értette volna, de ő nem sírt volna. Sz.T.Úr. Csak lakonikusan felfogta volna a helyzetet. Férfiból van. Azt hiszem, azt gondolná: ilyen az élet. Ez van. (Mellesleg neki az édesapja halt meg olyan tizennégy éves kora körül, úgy, hogy Sz.T.Úr vezetett, és valamire nemet mondott az apjának, ezen összevitatkoztak, baleset lett, ő túlélte, az apja nem. Hát, képzelheti a kedves olvasó, mit jelent ez egy életre nézve....)
Aztán persze nem mertem volna "megtárgyalni" vele később a látottakat, mert féltem volna, hogy hibásan láttam.
Pedig, amikor elbőgtem magam, akkor nagyonis úgy éreztem: LÁTOM az összefüggést.

Ray Charles meg hét éves koráig látott.
Röviddel azután, hogy a kisöccse balesetet szenvedett, és megfulladt egy dézsányi vízben. Ő meg ott állt, és nézte, és földbe gyökerezett a lába, és nem tudta, mi történik, és nem tudta, mit tegyen, az anyja meg, mikor látta, hogy a kisöccs halott, zokogva kiabálta Raynek, hogy "Miért nem csináltál valamit?!" - hát ezek után, én sem akarnám többé látni a világot. Ezek után lehet, hogy én is örök sötétségre ítélném magam...

És aztán a drogok, a feldolgozatlan múlt, a fájdalom, és a szenvedés, ami elől menekült, az anyai programozómondatok súlya, ami a vállát nyomta - megcsinálta. Megcsinálta, amit megígértetett vele az anyja, talán túl is teljesített - de milyen áron?
Drogozott és csalta a feleségét.
De ez még hagyján is lett volna, de látni, hogy ez a két ember nem értett semmit.
A nő feleségl ment hozzá, mellette maradt akkor is, ha tudta, hogy csalja őt, hogy egy másik nőtől is lett közben gyereke, és várta, várta, hogy majd egyszer hátha szeretni fogja őt a férje, hátha jobb férj és jobb apa lesz.
És nem lett.
Talán az elvonó-kúra után, de erről nem szól a film.
A másik, a "zabigyereke" anyja meghalt. Szóval azt sem tudjuk, hogy ezek után hűséges volt-e a feleségéhez.
Az egyetlen dolog, amit látszólag tényleg szeretett, az a saját zenéje volt.
De szerintem az sem szeretet volt. Menekülés. Drog. Az egyetlen dolog, ami éltette, ahová menekülhetett.
Mert hogy szeretni képtelen volt, az biztos.
És a felesége nem látta. Annyira szerette.
Senkit sem tudott szeretni.
Magát sem.
Talán az elvonó után, talán az fordulópont volt az életében, talán akkor tényleg volt egy látomása az anyjáról, vagy talán a pszichiáter később tényleg kiterápiázta belőle azt a borzalmas bűntudatot, amit az öccse halála miatt érzett...
A feelségével maradt végül.
De mivel a film arról már nem számol be -
nem tudom, vajon megtanult-e szeretni azután...

És végig-végig, amíg ő nagy sztár volt, és mi csak a fényt láttuk körülötte meg a színpadot, végig-végig az a kisgyerek volt, aki iszonyatosan szenvedett.
Azért volt olyan jó zenész.
Megvolt a tehetsége és megvolt az élet-dráma, amiből táplálkozhatott.
Az az iszonyatos szenvedés aminek drog által a magaslataira jutott.
Amiből a saját élete helyett a zenéjébe varázsolt minden jót. A szeretést. A vidámságot. A fényt.
Az életében sötétség volt. Drog. Menekülés. Fájdalom. Hűtlenség. Szeretni-képtelenség. "Barátok", akik meglopták, felültették. Alig volt ember, akiben bízhatott.
És alig volt ember, aki IGAZÁN szerette. Pedig másra sem lett volna szüksége.
Talán a rajongói. És azt hiszem, az az iszonyatos élet-dráma, amit ő eljátszott, az a negatív erő fordult a visszájára ebben a nagy sikerben, a népszerűségben. Igen, a nép szerette, mert olyan volt, mint ők: nép-szerű, de nem teljesen az. Talán a tömeg érzékelte azt a kisfiúcskát, akinek iszonyatos gyerekkora volt, és iszonyatos mennyiségű szeretetre volt szüksége - ám, amit sehogyan sem kaphatott meg - talán csak öregen, amikor már megbékélt mindennel, de az is tőle függött...
De, mint tudjuk, rajongani könnyű. Messziről szeretni könnyű. Azt a képet, amit mi vetítünk valakire, azt könnyű szeretni.
De valóban önzetlennek lenni valakivel: nem olyan egyszerű.
A film alapján azt hiszem, a felesége tényleg szerette, és az Atlantic recordsnál a producere vagy menedzsere, ő is szerette. Amikor népszerűsége csúcsán jobb üzletért átpártolt az ABC kiadóhoz, akkor az atlantic-os menedzser csak annyit mondott: büszke vagyok rád. (-hogy megcsípted a jobb üzletet, hogy okosan alkudtál.) A többiek ajtót csapkodtak, hogy azok után, hogy ők voltak az elsők, akik megengedték neki, hogy a saját dolgait csinálja és nem verték át, hogy ezek után otthagyja őket és ezzel elviszi az addigi bevételi forrásukat is... Szóval a többiek nem szerették igazán.
És ő meg, a "hűtlen" ezzel nem szerette viszont azt az egy embert, ellenben a többieknek az Atlanticnál semmivel sem tartozott, azt hiszem, mert az ő farvizein eveztek.
Viszont, mivel nagy pénzeket kaszált az ABC-vel, ezért egy csomó embernek, szervezetnek tudott később segíteni.

És akkor elgondolkozom, én melyik vagyok ebből az egészből? Nyilván egyik sem és mindegyik.
És Ray Charles vagyok, vagy a nő, aki egy olyan embert szeret, aki nem tud szeretni?
Sajnos az utóbbi illik rám.
És ki szenvedett jobban?
Az, aki nem tudott szeretni, és nem is tudott szeretetet kapni, mert az el-nem-fogadása blokkolta ezt, mert olyan dolgok voltak a múltjában, hogy ő túlontúl sérült volt ahhoz, hogy normális emberi kapcsolatai legyenek???
Vagy az szenvedett jobban, aki gyerekeket szült egy olyan embernek, aki nem szerette, aki hűtlen volt hozzá, akit csak a gyerekei szerettek? - Persze, mondhatnánk, hogy Ray Charles, a férje is szerette - a maga módján, hiszen egyik nőjéért sem hagyta el a feleségét, de mégis megcsalta, lélekben mégis elhagyta, nem törődött a gyerekeivel, azt hitte, hogy a pénz helyettesíti azt, hogy ő a gyerekeivel töltse a hétvégéket, vagy a nyári szüneteket - ez nem szeretet. Nem tudta, hogyan kell szeretni. Vagy talán tudta, csak képtelen volt rá. De ez mindegy.

Szóval ki szenvedett jobban?

Vagy mindenki egyformán szenved?

Az, akit elhagyott az apja, vagy akinek meghalt az apja? Az, akit elküld az anyja, hogy jobb sorsa legyen, vagy az, akinek meghal az anyja a szülőágyon?
Vagy az, akinek ott vannak a szülei, de érzelmileg örökké elérhetetlenek, és fizikailag hidegek? Esetleg az, akinek midnent megadnak a szülei kivéve a szeretetet, a gondoskodást, mert őket sem tanították meg, hogyan kell?

És ez így megy generációk óta, és olyan kicsi a fejlődés...
Bár talán mostanában, most, hogy tudatosodunk, talán most már felgyorsul. Ideje lenne...

Lehetek-e Ray Charles? Kovácsolhatok-e sikert, zenét, szórakoztatást a saját életdrámámból?

Rossz volna-e tehát beismernem, hogy ez a sorsom most már örökre: hogy nem tudok szeretni, mert túl sérült vagyok ahhoz, hogy felülírjam a programot, ami belémégett, az elhagyatástól való félelmet (- pedig nem lehet jövőtmondani, esetleg csak szándékok vannak, de Isten végez, és nem tudhatom, hogyan, -) az önzést, a borzalmasan szeretetéhes kislányt, aki csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék nagyon, hogy rajongjanak érte, és elismerjék; az egót, ami kapni akar, de adni alig tud... Rossz volna-e beismernem és belenyugodnom, hogy mivel apám nem szeretett, ezért az ehhez az érzéshez (és az ezzel járó vegyületeknek a véremben való felszabadulásához) való függés miatt, soha nem leszek képes olyan pasit választani, aki tényleg tudna engem szeretni, mert egyszerűen nicsenek ilyen szenzoraim, nem alakultak ki, és ezért csak olyasvalaki mellett tudok boldog lenni, aki magát jobban szereti, mint engem, mert ez nekem elég fájdalmat okoz ahhoz, hogy azok a bizonyos vegyületek a vérembe áramoljanak.
Vagyis, hogy a szomorúság, az elhagyatottság: a boldogságom. A komfort-zónám.
A férfi miatti szenvedés a komfort-zónám.
Az, hogy a férfi nem szeret engem, az a komfort-zónám.
Az, hogy a férfi hiányzik nekem, az a komfort-zónám.
És ezért, soha nem leszek boldog, mert midnig olyat fogok választani, aki el fog hagyni engem.
Egyrészt, mert nem tudok olyat választani, aki nem hagy el, mert nincs ilyen szenzorom. Másrészt, mert ha olyat választok, aki nem hagy el, azt én hagyom el, mert nem tudom szeretni.

Lehet ebből Ray Charles-nak lenni?
Vagy Greta Garbonak?
Vagy Sophia Lorennek?
Vagy Merilin Monroe-nak?
Vagy Ginsbergnek?
Vagy Thomas Mann-nak?
Vagy Örkénynek?
Vagy Kate Blanchettnek?
Vagy Björknek?

Vagy ebből csak az a nő lehetek, aki egy olyan férfival éli le az életét, aki nem szereti?
Vagy az a nő, aki élete végéig egyedül marad?

Ellenben ha életem végéig egyedül leszek, akkor nem kell extrovertáltnak lennem. Akkor nyugadtan gyúrhatok akár az emberen túli emberre is. A megvilágosodásra. A tökéletes szeretet képességére is. Akkor nem kell férj és nem kell gyerek.

És mindezek mögött ott van, hogy az a kisfiú, aki Ray Charles mindvégig volt belül, és az a kislány, aki én is mindvégig vagyok és talán leszek is belül : ők olyan nagyon szerethetőek. Csak éppen nem szereti őket senki.

Ez a baj a világgal.

Vagy az, hogy mi nem tudjuk szeretni saját magunakt se, mert nem tudjuk, hogyan kell szeretni? Ezek után hogy szerethetnénk másokat?

Ray Charles teljesen tudattalanul ragadt bele a múltjába, és túl nagy teher volt neki. Nekem elenben megadatott a tudatosság, és a remény, hogy kimszhatok belőle.
De sikerül-e?
És akarom-e?

Igen, akarom.
Csakhogy a tudatalttit felülírni rohadt egy dolog...

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Végtelenül hálás vagyok, hogy itt vagy, mélyen tisztelt Olvasó.
És végtelenül hálás vagyok, hogy feltaláltuk az internetet.
Meg az írást.

Ha megbeszélni mindezt nem is tudom másokkal- senkivel, legalább leírhatom. Az internetnek, és Neked, Reménybeli Olvasómnak.

(Mellesleg rájöttem,tényleg nagyon más vagyok, mint mások, vannak dolgok, amiket én sosem fogok tudni átérezni, és vannak dolgok, amiket mások soha nem fognak tudni megérteni belőlem.)

Viszlát.

Szeretlek.

Queen of the barrel

Túl sok gondolat van a fejemben, így "másnap" - annak a másnapján, hogy a "Hordó Királynőinek a Kiránynője" lettem. Jó dán szokás, hogy farsangkor "kiverik a macskát a hordóból", mint szart egymásból a kocsmai verekedésekben. Pedig nincs is benne macska. Egy, vay több mindenféle jóval teli színes hordót fellógatnak valahogyan, és azt lógó állapotában kell egy farúddal (amolyan baseball-ütő forma) püfölni, amíg egy szál se marad a hordót alkotó falapokból. Azért fontos, hogy lógjon, mert akkor ki tud hullani belőle minden a földre. Szóval macska nincs is benne, de fogkafe, vízilufi, vajkaramella, nyalóka és gyümölcsök vannak. No és nálunk három hordó volt, és én lettem az abszolút Királynő, mert én ütöttem széjjel legelsőként a hordót, mármint az én ütésemtől hullott a földre minden jó. Ez jellemző. Meg az is, hogy aztán lekéstem a saját koronázásomat, mert kimentem egy kétbetűsre. Viszont végül most enyém a legkoronább korona, valamint egy fogkefe és néhány vízliufi meg nyalóka boldog tulajdonosa vagyok.
Hát így kezdődött a tegnapi dán módi farsangi mulatság.
És sörnek öltöztem be.
És aztán úgy folytatódott, hogy idejét nem tudom, utoljára mikor sikerült ilyen jól berúgnom. Ugyanis tényleg jól rúgtam be. Nem fejfájósan, nem rosszullevősen, és magamhoz képest viszonylag nagy mennyiséget fogyasztottam: úgy három deci fehér bort, aztán egy sört, meg még nem tudom hány sört, mert közben mindenkiébe beleittam, aki megkínált, mondjuk az kitesz még egy sört, tehát akkor kettő, majd még egy pohár vörösbor - ezutóbbi kis kunyerálás után. Az egyik lett vagy litván sráctól kunyeráltam, akivel eddig még egy szót sem beszéltem - így hát pertut ittunk.
És valami öt órán keresztül táncoltam mindeközben.

És itt még mindig esik. Tényleg-tényleg úgy tűnik, soha nem lesz vége ennek a télnek. Szinte elképzelhetetlen, hogy ez a sok hó mind el fog olvadni, és hogy jön majd tavasz és nyár. Tegnap esett egész nap és hófúvás lett belőle estére.
Ennek, és a szúrós hidegnek az örömére felszedtem vagy két-három kilót és ez látszik. Persze mások azt mondják, hogy jól nézek ki: igen, az átlagembernek jól nézek ki, de magamnak: ez már nem "tökéletes", mármint nem a versenysúlyom.
Talán el kéne járni kondizni megint. Bár attól ritkán szoktam fogyni. Mindenféle bolygó-együttállások kellenek hozzá, meg a periódusom megfelelő szaka, meg ilyenek. Többnyire viszont csak ruganyosabb leszek tőle, és nő az izomtömegem, de mivel mozgok, ezért eszek is.

Most pedig, a külső történések után következzenek hát a belsők. Opennel álmodtam. Valami nagy házban, sok ember között találkoztunk, és tudtam, hogy jönni fog. Tulajdonképpen Sz.T.Úr lakása volt, csak sokkal nagyobb, mint a valóságban, és ő nem volt ott. Csak én voltam ott és vártam a vendégeket, akik közül nem mindenkit ismertem. Valami performansz is be volt tervezve: egy nő szült tíz perc alatt, teljesen könnyedén, és valami természetes csodaszerekre meg meditációra meg tantrára fogta a dolgot, de később kiderült, hogy átverés volt az egész: valójában nem is szült. Tényleg csak performansz volt. És Open csak ott volt és nem is köszönt, csak egyszer valamiért, szinte "véletlenül" rám rámaszkodott, és akkor mondtam neki, hogy szia. Visszaköszönt és elindult valahová, én meg utána, hogy "Régen láttalak". Ő erre, hogy "Igen?" Lassan elnyújtva a szót. Nem mondta, hogy "Ja", vagy "Én is téged", ahogy vártam volna. Végülis mindegy volt. Azt mondta, menjünk sétáljunk egyet. Mentünk. Neki valami könyvesboltba kellett mennie, csak néztem az embereket, akik szembejöttek, nem beszéltünk út közben, mert még amikor elindultunk, alighogy kiléptünk a házból azt mondta: "Sosem érdekeltél igazán." Én erre csak annyit mondtam: "Igen?" És nem tudom, miféle semlegesítő mechanizus éledt fel bennem, de nem igazán éreztem sem fájdalmat sem meglepetést. Arra gondoltam, ezt eddig is sejtettem. Hogy neki ez "nem volt komoly". A bolt nem volt nyitva, pedig nyitva kellett volna lennie. Akkor vártunk, másokkal együtt és pár perc múlva kinyitott. Bementünk, aztán egy pillanatra megállt, és azt mondta: "De szemben van a dohánybolt, ha szükséged van valamire onnan, menj át, én is mindjárt megyek, ha szeretnél valamit, meghívlak rá." A fejemmel intettem, hogy nem, és hogy menjen már a könyvért. És elindult és én utána, és akkor megbotlottam a szőnyegben, vagy a saját lábamban, és elhasaltam. És úgy döntöttem nem állok fel. Kellemes meleg volt a boltban, meg puha padlószőnyeg, szóval épp arra gondoltam, hogy átgördülök a hátamra, és kivárom, míg vissazjön, de akkor már ott volt és felsegített, és ahogy felsegített, mellettem volt, én meg épp térden, és azt mondtam neki: "Nincs szükségem semire...csak rád." És akkor valahogy megöleltem, és ő is visszaölelt és az nagyon-nagyon jó volt, és azt motyogt a fülembe, hogy: "A szobámban, a szobámban." Értettem. Azt, amit szeretne kifejezni vagy mondani, azt itt nem lehet. És hogy szeretné, igen, de még nincs feloldódva. És hogy az intimitást és az öleléseket, azt a rettenetes intenzitást, amit akkor éreztem, azt nem szeretné a nyilvánosság előtt. Megértettem. De azért még magamhoz szorítottam egy kicsit. Aztán kimentünk a boltból, ahol összefutottunk ismerősökkel, akikkel együtt mentünk vissza abba a nagy házba. Kis idő múlva azt kérdeztem tőle: "De hát azt mondtad, sohasem érdekeltelek igazán." Erre azt mondta: "Igen, csak most az elmúlt pár napban kezdtem azon gondolkodni, vajon mi lehet veled, hogy nézel ki, jól vagy-e. Meg ilyeneken..." És itt úgy nézett rám, hogy tudtam, hogy több dolgokon is gondolkodott, de még nincs itt az ideje, hogy elmondja, miken is. (Ha tudatos álmodó lennék, itt irányíthattam volna az álmot, hogy ne a szokásos módon, a aszokásos mintámmal viselkedjek - vagyis hogy várjam ki, ő mikor akarja elmondani, és nehogy valami nem megfelelőt kérdezzek a nem megfelelő időben - akkor és ott vissza kellett volna kérdeznem, hogy mégis mennyi az az "elmúlt pár nap", három nap, vagy két hét, nem mindegy. És hogy előtte sosem jutottam eszébe, tényleg? És hogy mik azok a "meg ilyenek", hallani szeretném, nem tudni...De nem vagyok tudatos álmodó, szóval pont úgy működtem, ahogy a való életben: ráhagytam, mikor lesz rá készen, mikor dönt úgy, hogy elmondja.) Szóval baktattunk tovább, és egy sarkon a többiek további ismerősökbe futottak és megálltak beszélgetni velük. Ezalatt Open azt mondta, amíg ezek beszélgetnek, ő elszalad egy kétbetűsre, várjam meg itt. Ez pont egy HÉV megálló mellett volt, lelépett a sínekre, és az átjáró felé futott, és pont akkor jött szembe egy HÉV, és először bíztam benne, hogy tudja mit csinál és ő lesz gyorsabb és jól kiszámította a gyorsaságát, a távot és a HÉV gyorsaságát is, és teljes erőből futott szembe a hévvel az átjáró felé, és egy pillanatra halálra rémültem, a kiáltás is a torkomon akadt, pedig már éppen kiáltottam volna, de aztán az utolsó utáni pillanatban elérte az átjárót, ahol ki lehetett menni a sínekről, és a vonat mintha épp csak a hajához ért volna hozzá, vagy a pólójához. Aztána vonat jött és ment, mi vártunk, a nap sütött, de ő sehol sem volt. Elindultunk a többiekkel arra, amerre őt távozni láttam, mondtam nekik, hogy meg kéne azért várni, csak egy kétbetűsre ment. És aztán az átjárónál láttam, hogy a közelben van vagy három különböző hely, ahová mehetett, amelyek közül az egyik előtt sor állt, amit ha végigvárt volna, akkor pont most lenne bent, de nem így ismerem, hogy végig áll egy sort, ha van más lehetőség is, de mégis: sehol se volt. Aggódtam és egyúttal szörnyen féltem attól, hogy megint felültetett, de mégis: ilyen csúnyán csak nem csinálja, ennyire gyáva nem lehet, hogy úgy menekül el előlem, hogy azt hazudja, hogy elmegy WC-re, de valójában csak le akar lépni - akkor miért az az ölelés, miért az érzések a szeméban, miért a szobája emlegetése, mintha még sokmindent akarna mondani... Szóval nem értettem, mi lehet, hol van már. - Talán csakk türelmetlen voltam, ahogy a való életben is... És aztán felébredtem. Erre ébredtem. Szinte egyenesen az álomból úszott a felszínre a tudatom, hogy rájöjjek, mindezt csak álmodtam, és nem tudok visszamenni, megvárni, hogy jöjjön, és elmondhassa, amit el akar mondani, és végre megölelhessem, és megkapjam az öleléseket, amikre annyira vágyom.
És azon gondolkodtam, mit is jelent ez az egész.
Rengeteg gondolattal ébredtem, ezért határoztam el, hogy leírom. Ki akartam üríteni a fejem.
Szóval arra gondoltam, vajon tényleg sosem érdekeltem őt igazán, vagyis hogy ez neki sosem volt komoly, és most a tudatalattim üzeni, hogy ez így van, és végre meg kell értenem, meg kell világosodnom ezt illetően: hogy mindaz, amit én megéltem ebben a kapcsolatban: csakis az én elmém szüleménye, a valóságban nem létezett, mindent én vetítettem bele, egyedül voltam a hitemmel is és a szerelmemmel is. Ő valami teljesen mást élt meg azalatt, míg én hittem. (És főleg: mivel nem szerettem magam, és amikor kétségeim támadtak, hogy ő sem szeret és nem úgy gondolja, mint én, akkor kétségbeestem, elhagytam magam és gyenge voltam és elsorvasztottam magam teljesen abban a reménytelen és felesleges küzdésben, hogy ő mellettem maradjon, hogy mellette maradhassak - mert amit iránta érzek, attól nekem jó, mert őt látni, érezni, jó.)
Szóval az lenne a tudatalattim üzenete: hogy az egész a valóságban nem létezett, csakis az én fejemben? És rendben, hogy nekem voltak érzéseim, de arról fogalmam sem volt, ő mit él át. Ő minek látja ezt az egészet. És szánalmas próbálkozásaim arra, hogy megtudjam, nem értek célba. Sosem tudtam szóra bírni ezt illetően.
És mindebből meg kéne értenem, hogy amiről én azt hittem, hogy volt, hogy tényleg létezett, az nem is létezett, csak az én légváram? És ezt egyedül sosem fogom tudni kideríteni.
Most vagy jól értelmezem a tudatalattim üzenetét, és elhiszem, amit üzen, vagy nem, vagy nem is a tudatalatti üzen az álmokkal?

...azt hiszem, igazi szkeptikus vagyok. Mindenben kételkedem. Isten létéban, apszichológiában, önmagamban... És csak vannak bizonyos dolgok, amiket szeretnék elhinni, mert jó lenne, ha lenne megfejtésünk az életre. És aztán vannak a dolgok, amiket igyekszem elhinni, mert tapasztalataim szerint azok jót tesznek, ha elhisszük őket. Például, hogy az életben nincs jobb, több, fontosabb és erősebb dolog, mint a szeretet, és hogy ez az, amit magunkkal viszünk, semmi más. És ezért minden pillanat, amit szeretetben töltünk, értékes, és akkor élünk igazán, és minden pillanat, amit nem szeretetben töltünk: elfecsérelt idő csupán.
És persze ehhez jönnek az élet-játék szabályai: az emberi kapcsolatok szabályai, amit az ember nagyon lassan tanul meg, a fizika szabályai, amikről legszívesebben megfeledkeznék, és az a szabály, hogy elsősorban magunkat szeressük és elfogadjuk. (És óh, ha tudnánk, mit is jelent ez VALÓJÁBAN...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Szeretni önmagunkat

Önmagunkat szeretni nagyon jó és fontos.
És nehezebb, mint gondolnánk.
Vagy legalábbis nekem nagyon nehéz.
Először is mi az, hogy "szeretni"?
Például az anyai szeretetben megnyilvánul az, hogy mi az, hogy "szeretni"? Milyen az, amikor valaki szeret valakit? Akkor is, ha mondjuk az anya nem tudja szeretni önmagát, mert ő sem tanulta meg?
Mert bizony, ha nem tudja valaki szeretni önmagát, másokat se tud szeretni.
Mert ha magunkkal nem vagyunk teljesen elégedetten, akkor üres az edényünk, nincs mi kicsorduljon, hogyan tudnánk másoknak adni?
Másrészt a szeretetet és jóságot, amit kapunk, azt is mindig tovább kellene adnunk, hogy a körforgás sohase álljon meg.
Vagy arról, hogy mi az, hogy "szeretni", minekinek más fogalma van? Van tejes, tökéletes szeretet?
Na most én mondjuk feltételezem, hogy van.
De akkor az isteni (= emberen túli emberi=emberfeletti) szeretetről beszélek, vagy az emberiről? Vagy szeretet csak egyféle van?
Ha mondjk Istenből indulok ki, és felteszem, hogy ő "tökéletes", vagyis teljes, akkor nyilván mindent tartalmaz, tehát a tökéletes szeretetet is. HA van Isten. Ha nincs, akkor mondjuk felteszem, hogy az Univerzumban/Természetben van olyan, hogy tökéletes szeretet.
Azt hiszem, olyasvalaminek kéne lennie, ami teremteni tud.
Olyan hatamas, ellenállhatatlan erőnek képzelem a szeretetet, ami akár a kősziklát is megolvasztja, vagy akár dematerializálja, ami - ha Istenről beszélünk - létrehoz, ami önmagában olyan, hogy ki kell áradnia. (Vagy ez a teremtő erő csupán? De mégis, úgy képzelem, teremteni nem lehet szeretet nélkül.)
Bizonyos dolgokat tekintve az európai ember autentikus forrásnak tenkintette a Bibliát, mert azt mondták, az Istentől van. Na most, ha nem akarok vak és buta hívő lenni, akkor azt mondom, Istent ne feszegessük, a Bibliát meg ugye kanonizálták, emberek írták.
Szóval manapság mindenki maga választhatja ki, hogy ki neki az autentikus forrás, akinek hinni tud, vagy szeretne. Nos, ezzel is nagyon kellene vigyáznunk. Személy szerint én azt gondolom, hogy aki azt állítja magáról, hogy mester vagy tanító, annak semmiképp sem szabad hinnünk. Másrészt meg bárki lehet a mesterünk adott dologban, amiben ő autentikus. Nekem az az autentikus, aki nem bort iszik és vizet prédikál, hanem "walks his talk", vagyis azt cselekszi, amit mond. Vagyis nem mond mást, mint amit él. Például volt egyszer egy kung-fu mesterem, aki hihetetlenül erős és autentikus személyiség és jelenség volt számomra, mert mindazt, amiről beszélt, a való életében élte, meg tudta mutatni. Nála autentikusabb kung-fu mester csakis az a mester lehetett volna, aki kínai, Kínában él egy hegyen, és el kell menni hozzá, hogy kitanítson...
De a szeretetben manapság ki lehet autentikus forrás? Mondjuk Teréz Anya, vagy Gandhi? Teréz Anyának a történetét nem ismerem, sem személyesen nem találkoztam vele, úgyhogy nem tudhatom, vajon nem éppen lelkiismeretfurdalásból segített-e, vagy éppen egyik előző élet-belli karmáját dolgozta le... Bár azt hiszem - és ez csak érzés - segíteni szeretet nélkül nem nagyon lehet.
Legalább magamat kell annyira szeretnem, hogy bízzak abban, hogy tudok segíteni, azután meg, hogy amikor segítek, félretegyem az egómat.
No lám, az mindenesetre érdekes, hogy amint a szeretetről gondolkodom, magától beugrik a segítés fogalma.
Gandhi meg, az országát szerette, vagy magát, vagy a békét? Vagy csak alázatos volt?
Lehet, hogy a szeretet alázat is egyben.
Két dolgot már tudok róla: a segítséghez van köze és az alázathoz is.

Most már el kell mondanom, azért kezdtem el ezt az egészet lejegyezni, mert nagyon meglepődtem, amikor egy szívkinyitó gyakorlatot kezdtem el éppen, nevezetesen önmagam szeretését szerettem volna gyakorolni. Egy számomra autentikus személyiségtől kaptam egy gyakorlatot: hunyd be a szemed, és képzelj magad elé valakit, akiről tudod, érzed, hogy valóban szeret téged. Aztán képzeletben hagyd el a tested, és képzeld el, hogy az ő testébe belemész, felveszed, és lásd magad az ő szemein kersztül. Jegyezd meg jól, mit látsz és mit érzel, maradj egy kicsit ezekkel az érzésekkel, aztán gyere vissza a testedbe és őrizd meg ezeket a jó érzéseket.
És elkezdtem volna a gyakorlatot, és kiderül, hogy nem tudom, ki az, aki igazán szeret, hogy egyáltalán van-e vagy volt-e valaki, aki igazán szeretett életemben.
Ugye legelőször Anyám jutott eszembe, aki nagyon szeretett, és nagyon szeret, de nem tudom, igazán-e. Mert az anyai szeretet az más. Tudom, én még így is nagyon szerencsés vagyok az anyámmal, más anyákhoz képest. De mégse tudom azt hinni, érezni, gondolni, hogy valóban szeretett, mert tudom, érzem, hogy nem szerette magát, és engem már csak abból a magát-nem-szeretésből tudott szeretni. Másrészt meg a gyerek egy baromira érzékeny kis rendszer és nagyon pontosan érzi, hogy amikor valaki magát nem szereti, az őt se tudja szeretni, mert az üres edényből jön felőle valami, de hát az nem szeretet. Az talán ösztön, talán öröm. Én egy kapaszkodó voltam az anyámnak. Neki szüksége volt rám ahhoz, hogy az ő életének legyen értelme. De ezt egy másik ember nem bírja el. Én nem bírom el, hogy az ő élete az enyémtől függ. (Persze eztán én is csináltam ilyesmit vagy hasonlót másokkal, hiszen ezt az érzelmi viszonyulást sikerült csak szigerileg megtanulnom, mert ezzel tápláltak elsődlegesen.) Ezt szerencsére kiegyensúlyozta az a tény, hogy szegények voltunk, és hogy dolgoznia kellett, ezért én kicsi koromtól bölcsibe jártam, meg a szomszédnéni vigyázott rám. Szóval sok időt töltöttünk külön az imprinting korszakában is.
De a lényeg, amit ki akarok ebből hozni, az, hogy amikor valakinek szüksége van rám, és használ engem valamire, akkor én nem vagyok szeretve. Feldmár mondja, ha a szükség és a szeretet összekeveredik, az nagyon közel van az őrülethez.
Szóval kiderül, hogy az elsődleges szeretet-forrásom szeretett ugyan és jó anyám volt, de nem azzal a szeretettel, amiről én, most, huszonhat évesen azt gondolom, hogy az a valódi - pedig valójában nagyon keveset tudok róla, és valójában nem is tudom, hogy mi a valódi szeretet, milyen az, hogy "valóban szeretni".
Aztán gondolkodtam, ki más lenne az, akibe belebújnék, és a szemein keresztül látnám magam, és biztos lehetnék benne, hogy ő szeret és akkor tudnám úgy látni magamat, mint aki szeret.
És teljesen bizonytalan vagyok.
Emberek szerettek, szeretnek engem így-úgy a maguk módján az életemben, de volt-e igazi?

Akkor most meg mégiscsak feltételeznem kell, hogy lehet valami háttér-táras tudásom arról, hogy mi az "valóban szeretni". Plusz az eddigi életem tapasztalatai.

Hát akkor az Anyám kilőve, az Apám kilőve, mert ott sem volt. A féltestvéreim nem is ismernek. A mesterem? Talán, esetleg. A szomszédnéni? Talán, esetleg, de az túl régen volt. A barátaim?
Talán ebben érzek a legnagyobb rációt.
Azok a barátaim, akiket én akár szeretek, akár nem: szeretnek.
Volt idő ugyanis, hogy nem tudtam szeretni, értékelni őket - bár passzívan midnig is szerettem őket, de aktívan, tevőlegesen nagyon ritkán. De ahogy ők szeretnek - és ahogy én is kezdem mostanában szeretni magam - azt olyan igazinak gondolom: hogy nem számít, hogy rátarti vagyok és gőgös, ők akkor is szeretettel látnak és érdekli őket, mi van velem - bármi is legyen az, akikhez bármikor visszamehetek - mert nem vagyok most ott számukra, mert eljöttem egy másik országba, boldogulást remélve, jobb életet remélve, és íme kiderül, hogy akiket szeretek, otthon vannak, és mivel szeretem őket, a szívem hozzájuk húz, és mivel szeretem őket, ott akarok lenni számukra.
Azt hiszem, ez szeretni: ott lenni az emberek számára. Azok számára, akiket szeretsz.
És akkor mi van azokkal, akiket nem tudsz szeretni? - A tökéletes szeretetnek pedig olyan nincs.
Mert ha szeretem magam, akkor úgy teszek másokkal, ahogyan magammal is tennék, és mivel magamat sosem utasítanám vissza, hiszen szeretem magam, akkor másokat sem szabad visszautasítanom.
Azt mondják, bánj úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled is bánjanak.
Nade, hogy fonalamat ne veszítsem: szóval ott lenni mások számára. Csak ott lenni. Nem elvenni, nem szükségből lenni ott, hanem ott lenni, ha a másiknak szüksége lenne ránk. De közben szabadon engedni és nem használni.
De mégis, akkor ez azt jelenti, hogy engem használjanak. Én itt vagyok, ha szükséged van rám, használj, és ha nincs szükséged rám, érezd jól magad, és akkor is legyünk ott egymásnak, ha egyikünknek sincs szüksége a másikra - akkor csak jól érezzük magunkat, mert társas lények vagyunk, mert beengedjük egymást magunkba, és ettől jó nekünk.
Egyrészt, tehát: igenis használjuk egymást és a kölcsön-kenyér folyton visszajár. Azt kell, mondjam, ez rendjénvaló. A kihasználás, amikor többet veszünk el, mint amire szükségünk van: az nem rendjénvaló.
Másrészt ha én beengedek valakit, és a másik be is jön hozzám, a szívembe, és ő is beenged az ő szívébe és én be is megyek - akkor történik valami. Akkor az szeretet.

Szeretni nem lehet anélkül, hogy ismernénk és megértenénk valakit. Ismerni, az már majdnem szeretni. Megérteni, az egyenesen szeretni.

Aztán a szeretet mindig van. (Hosszútűrő, kegyes.)
Akkor is, ha rossz vagyok, akkor is, ha jó vagyok. Pont ettől szeretet.

A szeretet adás.

Méghozzá úgy, hogy én a másik életét jobbá, szebbé, könnyebbé teszem. "To make a difference in someones' life." De cserébe nem várok el semmit.

Továbbá az eddigi életemben azt is megtanultam, hogy a szeretet szigorú és következetes. Intelligens. Ezt most nem tárgyalom külön, mert már "jól megtanultam".
Ugyanakkor gyengéd, kegyes, és nagylelkű. Felelős.
A szeretet őszinte és igaz.

...Áh, igen, még valami: a szeretet gyógyít. És mint ilyen, átalakít, teremt.

Szóval valamit mégis csak tudok a szeretetről.
Akkor tehát ki is volt az, aki engem valójában, felelősségteljesen, intelligensen és tudatosan, tisztán szeretett életemben, olyan mags fokon, amilyen magas fokon nekem most fogalmam vana szeretésről?
Nos, lehet, hogy ez nem fogalom kérdése?
Hogy nem az agyammal kéne erről gondolkodnom, hanem a szívemmel?
Nos, agy nélkül a szív és szív nélkül az agy: defektesek.
Minden bizonnyal, még sokkal többet fogok a szeretetről tanulni és tudni életemben.
De amennyit most tudok róla, és amilyen fogalmam most van róla:
hát kiderül: így szeretni csakis én tudom magam, ha végre sikerül.

Persze az Anyám azóta sokkal bölcsebb, így most már sokkal jobban tud szeretni engem, mint azelőtt. Meg messzebb is vagyok tőle.
Ugyanígy a Karnagy.
A mesterem valószínűleg szeretett. Szigorú volt és gyengéd, vigyázott rám és tanított, nevetett velem és tanácsot adott, ha szükségem volt rá. Beengedett és beengedtem, bejött és bementem. Mindig egyforma volt: ha késtem, ha pontos voltam, ha csúnya voltam, ha szép voltam, ha híztam, ha fogytam, ha jó voltam, ha rossz voltam. Mindig egyforma volt. Kicsit irigylem a gyerekét és a feleségét.
Csak a barátaimban nem kételkedem.
A többiek mind szerettek: a maguk módján. De nekem attól nem volt különösen jobb az életem - kivéve ezalól Anyámat. Ő sokkal jobbá tette az életem, mint amilyen lett volna alapban. De sokmindenben vissza is élt velem kapcsolatban.
Szóval semmi sem fekete-fehér.
Talán a szeretet sem.
Szeretni, azt hiszem, nem azt jelenti, hogy nem követünk el hibát valakivel kapcsolatban. Viszont azt hiszem, nem is a tőlünk telhető legjobbat tesszük, hanem a tőlünk telhető legönzetlenebbül. Mert lehet valami "a tőlem telhető legjobb", ha van vele valami hátsó szándékom, vagy szükségletem, megette a fene az egészet. Egó nélkül. Én nélkül. Nem: "nekem kell", és "én teszem", "én adom". Hanem csak teszem, adom, vagyok. (Mellesleg meg ha mással teszek jót, azt magammal is teszem, mert mind egyek vagyunk. A Gestalt, ugye.)

És most életemben először nem azon gondolkodtam: én elég jó vagyok-e, én tudok-e valóban szeretni, hanem azon, tudhatok-e szeretni, volt-e honnan megtanulnom... Úgy tűnik, mivel nem volt, így még sokat kell tanulnom róla.

A szeretet minden generációval tökéletesebb. Ezt is tudom róla.

Köszönöm, hogy együtt gondolkodtál velem!

Viszlát.

Nagyon szeretlek.

Összegzés és megfejtések

Az utóbbi másfél hónapban tanultam és tanulom meg, amit talán már sokkal korábban meg kellett volna tanulnom: elfogadni magam, úgy, ahogy vagyok, mindennel együtt, (a dühömmel együtt, a félelmemmel együtt, az erőmmel együtt, a fájdalmammal együtt, a rátartiságommal és nyakasságommal együtt, a hisztisségemmel együtt, az önzőségemmel együtt; azzal együtt, hogy nem voltam képes igazán, a saját fogalmaim szerinti jó módon szeretni másokat), szeretni magam és a saját cinkosomnak lenni, Élni, vagyis élvezni azt, hogy élek, és azt, hogy nő vagyok.
Anyámtól semmi ilyesmit nem tanulhattam kiskoromban, hiszen ő ezek közül egyiket sem tudta, mert nem tudhatta. És a tőle telhető legjobbat adta minden pillanatban, ahogyan én is, és ezért sem ítélhetem el magam. Pontosabban elítélhetem magam, mint ahogy meg is tettem nagyon sokszor, de nincs értelme.
És önmagam elfogadásával kezdődik az őszinteség nagy korszaka. És ha az ember teljesen őszinte, akkor minden olyan egyszerű. Nem mintha eddig nem lettem volna az, a saját fogalmaim szerint, csakhogy nagyon sokmindenről magammal kapcsolatban annyira jól hazudtam magamnak, hogy el is hittem az önámításaimat.
Onnantól kezdve viszont, hogy az ember elkezd őszinte lenni magához, nincs mellédumálás, onnantól kezdve életbe lép az a bölcsesség, mely szerint: Lehet, hogy az, amilyen valóban vagy sokakat eltaszít tőled, de azokat, akikre valóban szükséged van és akiknek valóban szükségük van rád, hozzád fogja vonzani.
Persze, logikus. A szeretet nem igazi, ha ezért vagy azért van. Ha nekem ilyennek vagy olyannak kell lennem ahhoz, hogy szeressenek, sőt, ha ilyen avgy olyan vagyok, és kierőszakolom ezáltal a szeretetet, akkor az nem igazi szeretet lesz. Az lesz az igazi szeretet, ahogyan én is kezdem most szeretni magam - még csak most kezdem! -, amelyik akkor is szeret, ha rossz vagyok. Akkor is, ha nem vagyok tökéletes.
De főként, mindenek előtt és legelső sorban magamnak kell ezt megadnom magamnak, hiszen szerethet valaki engem feltétel nélkül, ha egyszer én nem szeretem magam, el fogom magam üldözni az illető személy mellől. (Legjobb példa erre magamnak, és ahogyan én belül megéltem, a legutóbbi kapcsolatom, Opennel. Az a gyerekkorból hozott megfelelési kényszer, miszerint HA tökéletes vagyok és hibátlan, akkor naná, persze, hogy megérdemlem, hogy szeressen. De amint felszedtem pár kilót, azonnal borzalmasan félni kezdtem, hogy most, hogy már nem vagyok tökéletes, most már nem érdemlem meg, hogy szeressen. És ha így állok a dologhoz elég sokáig és midnig találok magamban valami hibát, akkor nyilván előbb-utóbb be is fog következni, amitől a legjobban félek, hiszen folyton egy adott dologra koncentrálok, és azt vonzom mgamhoz, arra leszek nyitott, arra fog ráállni az agyam, hogy az azt alátámasztó dolgokat vegyem figyelembe - és akkor elkapott ez a pusztító, felemésztő ördögi kör, és nem volt megállás, és teljesen leépítettem magam - a végére nulla önbizalmam, nulla önbecsülésem, nulla önszeretetem és nulla életerőm maradt.)
Azt is tanulom, már elég régóta, hogyan kell nőnek lenni, és ki tudja, még mennyi lecke van hátra, ki tudja, mennyi tudásréteg van még.
Mindenesetre azt most látom, hogy az önbizalomnak, a nőiségbe vetett hitnek nagy köze van ahhoz, "hogyan kell nőnek lenni". (Milyen érdekes, hogy az ember mindent a saját bőrén tanul meg, önmagán kísérletezve mintegy, és mások hiába mondják... persze a hathatós segítség elkel...)
Hogy például egyszerűen annyira kell bízni magunkban és annyira kell szeretnünk magunkat, hogy egy visszautasítás ne szegje kedvünket, sem pedig önbizalmunkat. (Jómagam teljesen kétségbe tudok esni, akár ha csak a baráti közeledésemet utasítja vissza bárki is - nyilván, mert annyira szükségem van a külvilág visszajelzésére... Olyankor elkezdem modnogatni az ön-megerősítő mondatomat, és akkor egyrészt máris pozitív irányba tereltem a gondolataimat, másrészt van erőm utána nézni, hogy mi aktiválta a félelmemet. És annyiszor kell ezt tudatosítani magamban, ahányszor csak kell...Ez aztán a bölcsesség!)
Tanulom úgy élvezni az életet, ahogy van.
Anyámtól ezt sem tanulhattam meg.
Nyilván azért esik nehezmre felvállani a nőiséget és a "felnőtt életet", mert baromira nem tetszik az, amit anyámtól láttam, és azt nem szeretném.
Most már csak az van hátra, hogy valóban elengedjem mindazt, ami a múltban történt, amiről eddig nem vettem tudomást, és ami ezért megkötötte az életem.
Csakhogy ez nem könnyű, amikor felismeri az ember, hogy milyen borzalmasan fájó ellentmondások között élte huszonvalahány évig az életét.
Hová teszi azt egy hiperérzékeny kis lény, egy kisgyerek, hogy azt mondják neki:
- Szép vagy, okos vagy.
Majd meg azt:
- Szép legyél, okos legyél.
És közben az egyik szülője elhagyja.
Hát minden jel arra utal, hogy engem becsaptak. (Ergo a mai napig egyetlenegy állítást sem hiszek el, ami arról szól, hogy szép vagyok avgy okos vagyok.) Röviden tehát minden jel arra utal, hogy én nem vagyok elég szép, elég jó, elég okos, satöbbi. Mert ha gyerekfejjel felfognám, hogy nem miattam van, hogy az apám elhagyott és nem szeretett, hanem őmiatta, vagyis, hogy én tehetetlen vagyok, akkor vagy megőrülök, vagy meghalok. Mert én egy gyerek vagyok, nekem mindkét szülőmre szükségem van, mert ők az én Univerzumom, mert nem számíthatok igazán senki másra ebben a világban, tőlük függ az életem, ha nem gondoznak, nem ápolnak, nem szeretnek, meghalok, vagyis ha én nem tehetek semmit azért, hogy az Univerzumom törődjön velem, akkor meghalok. És meghalni meg nem akarok, tehát vagy megőrülök, vagy hazudok magamnak. Én az utóbbit választottam, szerencsére.
Így működik a gyerek. Baromi logikusan.

És erről az jut eszembe, kis kitérő gyanánt, hogy vajon, ha a társadalom teljesen más lenne, másképp működne, ha szeretet-alapú társadalmunk lenne, akkor nem lenne-e minden teljesen másképp? Akkor talán újra kéne értelmeznünk a pszichológiát. Talán a mai értelemben teljesen szükségtelen is lenne. Mert ha nem lenne ilyen zord a világ, ha egy gyereket mindenhonnan szeretet venné körül, ha mindenhol biztonságban lenne, mondjuk az imprinting korszaka után értem, akkor nem lenne érvényes mindaz, amit fentebb írtam. Mert akkor nem halnék meg, ha nem gondoznának a szüleim. Akkor biztonságban és szeretetben és bőségben lennék a szülői körömön kívül is. Mennyivel nyitottabbak lehetnénk, és mennyivel nagyobb lenne a spirituális fejlődés esélye.

Visszatérve az eredeti fonalhoz: szóval most ideje letenni a hazugságokat. És a valóságot látni, érzékelni.
Elengedni a múltat. Tiszta lappal kezdeni. Ha egyáltalán lehetséges ez.
...ahogy eddig az összes dologgal voltam, ami a körlöttem lévő dolgokban, emberekben, eseményekben idegesített, úgy kell lennem most a múltammal is. Vagyis, amíg a dolog idegesít, addig bizony azonosítom magam vele. Azért idegesít. De amint kívül meglátom, tudatossá válik, nem akarom látni, idegesít, nem akarok tudomást venni róla, hogy ilyen is vagyok én is; amint viszont elfogadom magamban és rajtam kívül, egyszercsak teljesen hidegen hagy és szinte magától távozik az életemből. Többé nem kell szembesülnöm vele. Mert már nem azonosítom magammal a dolgot sem tudat alatt sem tudatosan.
Szóval valójában igen biztató a helyzet.
Azzal a különbséggel, hogy a fent említett "dolgok az életemben" rajtam kívül álltak, és kívülről láttam őket, és némileg szinte akaratomon kívül bevonódtam. De persze nekem is volt részem benne, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, aztán egyszercsak rájöttem, hogy én ezt nem akarom, ez nekem nem kell. De a dolognak sosem elszenvedője voltam... Vagyis nem teljesen. Ellenben a gyerekkori dolgok nekem fájtak, engem értek, azt nem kívülről láttam, hanem nagyonis belekerültem. De mostmár láthatom kívülről. Csakhogy a családomat nem ignorálhatom, mint azokat a bizonyos "dolgokat és embereket az életemben", akik nem voltak különösebben fontosak nekem, mert nem ismertem őket. És nyilván, ha veszem a fáradságot, hogy megismerjem és így megértsem őket, szerettem és elfogadtam volna őket. Szóval a családommal is ennyi a dolgom: megismerni, megérteni, így elfogadni és szeretni őket.
Tényleg biztató a helyzet.
Csak tudnám végre élni az életem, azt az életet, amilyenre vágyom, amilyen számomra a teljes élet.
Na és akkor itt jön az, hogy a gyerekkorom miatt egyelőre még csak épülőben az önbizalmam, de sem a világban sem az emberekben nem tudok bízni. Valójában még magamban sem.
Folyton azt kérdezem: de hogyan? Én nem vagyok ehhez és ehhez elég jó. Engem nem engednek oda ahhoz az asztalhoz, aminél a "nagyok" ülnek, mert kicsi vagyok. Na igen, ezt is anyámtól örököltem, a hajtóerő, ami meg arrafelé noszogatna, belőlem jön, gyerekkorom óta...

Az Isten és az Ember

Az Isten és Emberünk egyszer beszédbe elegyedtek:
- Nézd, én szeretném helyrehozni ezt - szólt Emberünk.
- Csak kérned kell, és megadatik. Örülök, ha reagálhatok, örülök, ha adhatok neked, mert ez a természetem.
- Akkor kérlek, hogy minden olyan tettem eltöröltessék, ami zavart okozott a világ belőled fakadó harmóniájában.
- Igazán, teljes szívedből kívánod? Vigyázz, nekem nem tudsz hazudni.
- Isten, te látod az én szívem, látod, hogy igazán, teljes szívemből kívánom.
- Akkor kérésed meghallgatásra talált. El van törölve minden zavar, amit okoztál.
- Köszönöm.
- Ezek után nem szabad ugyanazokat a hibákat elkövetned, ugye tudod?
- Tudom. Mert ha folyton rosszat tennék, és folyton megbánnám és bocsánatot kérnék, majd újra elkövetném ugyanazt, az képmutatás volna.
- Valóban. Ám egyet jegyezz meg jól. Én hiába bocsátok meg neked, ha te nem bocsátasz meg magadnak. Társ-teremtő vagy, az én képemre teremtettelek. Ha bűntudatot hozol magadra, büntetésben is fogsz élni.
- Megértettem - mondta Emberünk, és elengedte minden múltbéli tettét, tudván, hogy az már nem hozzá tartozik.
- Aztán szeretned is kell még magad.
- És azt hogyan kell? Itt, a Földön azt nem tanítják nekünk.
- Hát nézz magadra az én szememmel. Lásd, milyen tökéletes vagy, hiszen belőlem lettél. Gondolod, hogy hagynám, hogy bármi is létezzen a világban, ami nem pontosan oda való? Minden a terv szerint van. Te azért jöttél ide, hogy tanulj és taníts. Azért, hogy minden zavart, ami ebben a világban van szépen lassan lépésről lépésre kipurgálj belőle, magadból. Igen, a szennybe jöttél, hogy tisztíts, hogy egykoron meglehessen az én Országom. Ez egy nemes feladat és te vállaltad, hogy segítesz benne. Nézz magadra! Lásd meg a tested csodálatos, tökéletes működését. Lásd meg a csodálatos szívedet, ahol a szeretet lakik. Lásd meg páratlan egyediségedet, amivel erre a helyre jöttél. Lásd meg saját teremtésed szépségét. Lásd meg, hogy fekete nélkül nincsen fehér és fordítva. Lásd meg, hogy szüksége van rád a Mindenségnek, mert nélküled nem lenne teljes. Nézz a saját szemedbe, nézz a lelked mélyére, lásd a mélységedet - ez maga olyan gyönyörűség, amit csak velem, bennem tapasztalhatsz meg. És aztán, ha mások szemébe nézel, leláthatsz eddig, hozzámig. Láthatod, hogy mind egyek vagyunk, ugyanolyanok, mind osztozunk mindenben: a tökéletességben és a tökéletlenségben is. Látod, az én csodálatos teremtményen vagy, szerelmetes részem, gyermekem, vagyis magadé vagy. Önmagad legcsodásabb alkotása, amelynek pillanatok olyan csodálatos sorozatában van része - amit ti életnek hívtok - aminek során bármikor bármit tehet, tanulhat, változtathat, jóvátehet vagy elronthat. Milliónyi pillanatot kaptál, amelynek a csúcsán állhatsz, a teremtés, az alkotás csúcsán. Életed minden egyes pillanatában az életedet és önmagadat konstruálod. Hát nem vagy nagyszerű, és csodálatos? A hibáiddal együtt, hiszen vannak még mások a te élet-játékodban, akik pont a te hibáidnak köszönhetik fejlődésüket. Tehát, ahogyan és amiként te vagy, minden emberi hibáddal, jóságoddal, küzdelmeddel, kétségeddel, győzelmeddel és vereségeddel együtt: úgy vagy tökéletes, és egyediséged páratlanságában csodálatos, mert a szemeidben, az arcodban és a szívedben engem nyilvánítasz meg, vagyis Önmagadat, és én tudom és ezért te is tudod, hogy bár nem sikerül mindig az önmagadról alkotott legtökéletesebb képnek megfelelően élned, te és én látjuk ezt a képet, és elfogadjuk azt, amit minden adott pillanatban választasz, mert tudjuk, hogy mindig a tőled telhető legjobbat adod és teszed.
- Megértettem - szólt Emberünk, és megölelte saját magát.
És boldogan ment tovább az Úton.

A megbocsátás és az "emberfeletti ember"

"Kötél az ember, kötél az állat és az embert fölülmúló ember között - szakadék felett feszülõ kötél.

Veszélyes átkelés az ember, veszélyes úton levés, veszélyes visszatekintés, veszélyes borzongás és megtorpanás.

Attól nagy az ember, hogy híd õ és nem cél: hogy általjutás õ és alábukás - szeretni azt lehet benne csak."

(Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra)

Amit eddig nem vallottam be magamnak:
gőgös, rátarti, önző, hisztis, makacs, nyakas, hiú, egoista, kapcsolatfüggő, szeretetéhes, hisztis, hisztis, hisztis, gátlásos, merev, szégyellős, félős.

Igen, önző vagyok.
Nem szeretnék önző lenni.
Nagylelkű és nagyvonalú szeretnék lenni.
Hogyan lehetne az ember nagylelkű, mikor neki magának is kevés van...
Vagy csak azt hiszi, hogy kevés van?

Amivel dolgom van az életemben: elengedés, elfogadás, szeretet.
Megtanulni elfogadni mindent: magamat, amit nekem szánt a Sors, amilyenek az emberek.
Megtanulni elengedni: a múltat, a jövőt, a szabályokat, magamat, a fájdalmakat, az embereket, a dolgokat.
Megtanulni, hogy nem minden szeretetet nekem kell megadnom magamnak.
Igen, szeretnem kell magam, de az sehol nincs megírva, hogy az ember nem kaphat szeretetet.

Megbocsátás.
Hogyan kell magunknak megbocsátani?
Szeretettel, efogadással, elengedéssel.
Tudva, hogy a múltban elkövetett hibáinkból tanultunk és nem fogjuk őket többé alkövetni. Mert ha így lenne, képmutatóak lennénk, következetlenek.
És ha mégis újra elkövetjük? Csakis mi magunk leszünk az ok, és a szenvedő alany is. Ha mégis újra hibázunk, hát újra hibázunk. Addig, amíg meg nem tanuljuk.

Minden olyan egyszerűnek tűnik.
És mégis nehéz...
Vagy mi tesszük nehézzé magunk számára a dolgokat? Mi állítunk akadályokat önmagunk elé?
Valószínűleg.

Ma megbocsátok magamnak mindenért, amit elkövettem, és kérem..., hogy legyen eltörölve a zavar, amit a tetteimmel okoztam.
Ezért holnap új nap és új élet kezdődik.
És azért is, mert ma van az utolsó nap, hogy ezekkel szembenézek és hogy ezeket számbaveszem.
És nem is olyan vészes ezekkel szembenézni. Féltem tőle, mert elítéltem magam. Mert ezek miatt elítélhetem magam, de nem kell feltétlenül elítélnem magam. Csak tényszerűen tudhatom, igyekezhetek ellene dolgozni, de az első lépés midnenképp az elfogadás.
Ilyen vagyok, ez van. Nem teljesen fehér és nem teljesen fekete.
Bár ezt eddig is tudtam, de mintha mégsem lettem volna tudatában.

...néha az ember úgy érzni, mennyire szüksége van a barátokra. Amikor nincs kibékülve magával, amikor önmaga nem elég önmaga számára. Néha pedig úgy érzi, nincs szüksége senkire, főleg nem állandó barátokra, mert azok úgyis változnak, ahogy az idő múlik. És igen, ha az ember mindennel tisztában van magával kapcsolatban és semmi miatt sem ítéli el magát, akkor nem szorul mások véleményére, igazolására vagy szeretetére. (Mondom ezt magabiztosan úgy, hogy az imént kaptam egy jó visszajelzést a közösségtől, amiben éppen voltam. - Tetszik nekik az, amit javasoltam. És most azt kéne mondanom magamnak: igen, én ilyen vagyok. Nem pedig azt, hogy hát ilyen is ritkán adatik... És az benne a legjobb, hogy nem a közösség ízlését kerestem, hanem valamit megosztottam velük, amit igazán, szívből szeretek.)
(Néha nevetséges, mennyire tud örülni az ember ilyen kis dolgoknak, önmagának, az önigazolásnak... Pedig nem szorulok rá... Vagy rszorulok? lehet, hogy ezt is csak el kéne fogadnom? - Befolyásolható vagyok, változékony vagyok, úgy tűnhet, hogy elvtelen, de valójában rugalmas, és függök a külvilág véleményétől, csak nem tudom elérni, hogy mindenki szeressen, mert gőgös vagyok, rátarti - és mert nem szerethet mindenki - mondják a "józan" emberek, akik a kiábrándult emberek, de a szeretet emberei azt mondják: nincs más dolgod, mint szeretetben lenni önmagaddal, és akkor nicns olyan, aki ne szeretne, mert maga vagy a szeretet. De azt hisezm, ez nem igaz, hiszen még Jézust is volt, aki utálta. Biztos Buddhát is, a sok nője közül egy-pár...)
Jó nagy gondolatkunkor lett ide a végére.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Ui: kétségeim fő oka, azt hiszem, az, hogy nem tudom eldönteni, a "normális emberek" közé tartozzam-e, vagy az "ezósokhoz" a "bölcsekhez" az "emberfeletti emberekhez" vagy legalábbis az afelé igyekvőkhöz. (Pedig döntenem kéne ezügyben is. És ezzel is vigyázni kell, ki autentikus és ki az, aki csak látszólag tudja - például én, olyan voltam...) Mert például a normális emberek azt mondják: nem kötelező mindenkit szeretni és mindenkivel jóban lenni, pláne nem kötelező mondjuk az ex-valaki valakijéval, vagy az exxel jóban lenni, mert az képmutató, beteges, és szükségtelen - főleg, ha vannak még maradék érzéseink az ex iránt. Nem kell megerőszakolnunk magunkat. Mert elfogadni a korlátainkat: természetes és jó. Sőt, néha szükséges is. Hozzájárul, hogy elfogadjuk és szeressük magunkat és mondjuk ne tegyük ki magunkat olyasminek, aminek nem szeretnénk. Jogunkban áll. Igen, de üdvös?
Ellenben az "emberfeletti ember", amely Nietzsche szerint megvan bennünk, ahová igyekszünk, ami felé fejlődünk, az emberfeletti ember azt mondja: légy nagylelkű és nagyvonalú magaddal és másokkal - persze nem mindegy, miben, mikor és hogy. Például, ha kapcsolataidban nagyvonalú vagy, attól még következetesnek is kell lenned másokkal és magaddal is. Ráadásul bort inni és vizet prédikélni szintén képmutatás. Szóval az ember és az emberfeletti ember közti kötél vagyok, ahogy Nietzsche is mondja. Lehet-e az egyik oldalra állni? Vagy mindig is csak a kötél leszünk? Csak igyekezet? Vagy lehet az ember olyan következetes, szigorú és gyengéd magával, hogy Mesterré nevelje magát? Önmaga mesterévé, az egó mesterévé? És emberfeletti emberré válhat? Aki tökéletes? Lehet az ember tökéletes, vagy már az ember fogalmában eleve is benne van a hiba? Igen, ezt tanították nekünk. De tényleg igaz ez?
Szerintem létezik akkora önfegyelem és olyan szelíd szigor, amellyel igába hajthatjuk az egónkat és JÓK lehetünk magunkhoz és másokhoz is... De ha nem vagyunk azok, az is rendjén van.

Betegszabi

A mai napról:
kivettem két nap betegszabit. Ez a második.
Megnéztem az Ópiumot.
Félelmetes volt látni az elmebeteg nő karakterét: mintha a sajátomat láttam volna, felerősítve, eltúlozva...

Lehet, hogy a Képzőművésznőnek igaza van, és végre extrovertáltnak kéne lennem az eddigi introvertáltság helyett...

Viszont ma megpillantottam magamban azt, aminek a magját pont egy éve ültettem el, amiben Láng nagyon sokat segített nekem. Lángot akkor olyannak láttam, amilyen én is mindig is lenni szerettem volna - vagyis ezt nem tudtam addig, de amikor megismertem, akkor rájöttem, ez, vagyis hasonló az én utam is. (Hogy a világ igenis másként működik, mint ahogy nekünk tanították, és amit ma is szeretnének, hogy elhiggyünk. Akkor Láng olyan dolgokat mutatott meg nekem, amiknek a létezését addig kétségbevontam. És valójában ma is kétségbevonom, mert csak az ő segítségével láthattam, élhettem azokat a dolgokat, és mert az engem körülvevő emberek kilencvenkilenc százaléka nem hiszi el azokat a dolgokat. A tömeg-víziónak nehéz ellenállni.)
De persze nem lehet csak úgy a dolgok közepébe pottyanni. Mindenkinek magának kell megtalálnia az útját, a maga módján, a maga idejében.
Én akkor talán csak betekintést nyertem, aztán nagyon visszaestem.
Miért? Csak találgatni tudok: mert nem voltam hű önmagamhoz, mert képmutató voltam és ezért nagyon nagy árat fizettem. (A képmutatás azon fajtáját követtem el, hogy tudtam, mi hiba, megbántam, és mégis megcsináltam újra: ez képmutatás. Gyengeség.)
Vagy talán azért, mert akkor még volt rendezetlen ügyem a múltamban...és azzal mindenképp szembe kellett néznem egy napon.
De most már nincs semmi, úgy érzem. Most már nincsenek szörnyek, amik csak úgy előugorhatnak. Fájdalmak, ismeretlen félelmek...
Bár a sorsfeladatom még mindig nem tiszta.

Lehet, hogy csak várni kell.

Az biztos továbbra is, hogy el akarok menni innen, csak nem tudom, hová, és hogyan.
Meg fel akarok nőni.
De a dolgokat nem lehet siettetni.

Hát ennyit mára.

Emlékezz, milyen csodálatos, egyedi és tökéletes lény vagy, kedves Olvasó!

Viszlát.

Szeretlek.

Mátrix

Szöget ütött a fejembe ez a gondolat, amit ma olvastam valahol:

"- De az embernek nem a jólét és harmónia felé kéne hajlania?
- De igen, mert a Mátrix elsődleges állapotában harmónia, szeretet, tökéletesség.
Ezért minden olyan dolgot, ami nem felel meg a polaritásának, ki kell szedni és eltüntetni.
És hogy lehet ezt a dolgot megcsinálni? Vissza kell küldeni annak, aki létrehozta, mert
csak a teremtője tudja elemeire és energiájára lebontani."

(Aryana Havah gyermekpszichológus könyvéből idéztem, egy páciense - egy hatéves-forma kisgyerek mondja)

Mátrix alatt azt az energia-szőttest érti, amiben a teremtés egésze működik.
Az idézet vége pedig arról szól, hogy ha rosszat teszel, vagyis rossz karmát idézel magadra, az bizony visszapattan az emberre önmagára... - mert így logikus.
Így működik az egész.
Nem tudom, ez tényleg így van-e. Nem tudom, van-e Mátrix, és ha van, olyan-e a természete, amilyennek itt leírják.
De ha így lenne, az sokmindent megmagyarázna az életemről, és megnyugvást találnék benne. Megnyugtatna a tudat, hogy semmi sincs véletlen, és minden rendjén való, az hogy nekem ebben az életemben ezt és ezt kell megtapasztalnom a saját bőrömön, ezt és ezt kell elemiere és energiáira bontanom, amit egy másik életemben valószínűleg a saját fejemre idéztem...
De persze a dolgokkal való szembenézést nem lehet megkerülni. És nem is hasznos megkerülni. És ez a megnyugvás ezúttal végre nem menekülés lenne, ahogy eddig az volt, vagy felmerülhetett a gyanuja, hogy az lehet. Mert már szembenéztem azzal, amivel szembe kellett néznem. Már elég erős és elég bátor lettem ahhoz, hogy merjem érezni, hogy fáj, hogy mennyire fáj, hogy elhagyott az apám. (És hogy szinte tehetetlenül ismételgettem azt a ciklust: valamit nem kapok meg, azt gondolom, hogy azért, mert nem vagyok elég jó, és ezért később valamit megint nem kapok meg, amit szeretnék, amiről megint azt gondolom, hogy azért, mert nem vagyok elég jó és így tovább és a minta csak erősödik és erősödik...)
Tudniilik, addig, amíg a félelmünket, vagy a fájdalmunkat nem ismerjük fel, nem merjük érezni az érzéseinket, addig nem lehet elindulni a gyógyulás útján sem.
Addig nem tudjuk, miért nem működnek bizonyos dolgok számunkra nehezebben, mint mások számára.
Viszont mindabból, amit eddigi életemben erről tanultam és tapasztaltam, egy teljesen új nevelési módszer következne, abból pedig egy új Föld, vagyis egy új társadalom... Szóval ez messzire is vezethetne akár...
Ja, és a legjobb az egészben, hogy miután az ember merte érezni az érzéseit, utána az egész már távolról sem olyan ijesztő, sem olyan fájdalmas. Utána már szinte örül neki az ember, hogy ez az enyém, de jó, hogy itt van, és megérti, hogy anélkül a bizonyos életesemény nélkül ma nem lenne az, aki és nem tudná mindazt, amit tud.

...lehet, hogy túl intellektuális vagyok ahhoz, hogy énekesnő legyek?...

Hmm...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Legyen csodálatos a napod!

Viszlát.

Szeretlek.

Átváltozások x (mégnemtudomhanyadik)

Mivé, s hová lettem? Zajgó fénybe mártanak,
gyerekzsivaj, utca-lárma, mind rámkacag.
Két világ közt egyensúlyozok elmerengve:
életigenlés, vagy tovább aludni, mint a medve,
most, hogy előcsalogatott egy kósza sugárnyaláb,
de félek, a tél még mindig nem állt tovább.

Bebábozott ez a szeretetlenség, amit örököltem,
e fél-szívnyi, fél-létnyi tél, mely itt repül körülöttem,
mióta elhagytál, Apám,
oly rég volt, s mégis mintha most is hallanám,
ahogy a tornác korlátjához kiállva kiáltok
- négy vagy tán hat éves magam, szürreálok -
s egy szó ömlik el a kerten, arcom patakjait replikázva,
egy szó, egy véres kés szívben-fordulása,
egy szó, mely szétmállik a tompa tájba',
ökölnyi gyomor tüdőnyi tűz jajdulása:
Apa!
És nincs válasz, nincs vigasz, nincs a szónak szava,
és Anyám is abban a félelmes mélyben hagy ott:
Így szól: - Apádat aztán hívhatod.

Lamentálok

Good NEWS: I know
the truth behind...

Sajnálom, hogy szeretés helyett ítélkeztem.

Hogy megértés helyett csalódtam. Igazán, őszintén sajnálom.

Hogy adás helyett elvártam.

(Sajnálom, hogy nem voltam és nem vagyok egy buddha, vagy legalábbis, hogy nem tudom (még) megtartani lélekben azt a tartást - egyenes háttal, középponthoz igazodva, egy helyben, békében, nyugalomban, egyensúlyban.)

Ha lehetne tenni valamit, hogy visszacsináljam, visszacsinálnám,d e ami megtörtént, megtörtént.
Sok-sok türelmet kell még tanulnom.
És tudni, hogy amíg az ember türelemmel vár, addig minden változik.
Belül, és kívül.
És minden jó, és ebben kell megnyugodnunk.

∗∗∗

Mi alól bújtam ki eddig ilyen-olyan kifogásokkal, mi az, amit nem vállalok be?
Tegnap a sorsfeladaton gondolkodtam, de sokkal kézenfekvőbb azon gondolkodni, amiről rendelkezhetek tudással: hogy ki és milyen is vagyok.
Szóval eddig kibújtam a felelősségvállalás alól.
Felőlsségvállalás magamért.
Jó-jó, de milyen ez a "magam"?
Vannak a személyiségemnek bizonyos részei, amiket nem élek. És persze ez így is van rendjén. Csak elnyomni, elhellgattatni, erőszakoskodni nem szabad.
No de a lényeg, amit tényleg nagyon nem vállaltam be eddig:
azt, hogy kib@szottul erős vagyok.
Úgy értem, van egy bizonyos fajta erőm, (életerő, tehetség, bölcsesség, akarat, alkotóéerő, ható-erő, hatalom, hatásfok - szóval olyan izé, amivel hatni tudok a világra), de ezt eddig nem gyakoroltam és nem használtam.
Kibújtam alóla.
Továbbá iszonyat nőies és szexuális lény. Úgy értem, annál sokkal több és erősebb szexuális és ezzel együtt női töltet van bennem, mint amit sokszor mutatok, amit be merek vállani. Mintha attól félnék, hogy ha megmutatom, elszabadul és nem fogom tudni kontrollálni.
Azt hiszem, ez a félelem onnan táplálkozik, hogy kislánykoromban túl sok olyan visszajelzést kaptam, amit akkor nem találtam helyénvalónak, de akkor még nem tehettem ellene semmit, és borzasztóan dühített is a dolog. Utáltam, hogy 3-5-7-8-10-12 éves korom ellenére jöttek a "mi van a fiúkkal" és a "hát te már kész nő vagy" típusú kérdések. Meg a "megvárlak és feleségül veszlek".
Azt hiszem. ....Más rossz dologra nem emlékszem, lehet, hogy nem is volt, lehet, hogy nem merek emlékezni.
Azt hiszem, dühös voltam, mert az angyali tisztaságomat, szépségemet, jóságomat, ami nekem járt, azt igyekeztek bemocskolni. Bár, ha ez nekem akkor feltűnt, akkor talán eleve sem voltam olyan tiszta - ergo tényleg vannak tapasztalatok, amiket máshonnan hozunk. Nem ebből az életünkből. Vagy nem tudom.
Igazából ez mindegy is.
Na de most már felnőttem, nem kell feltétlenül lenyomnom a szexcsakrámat. Persze nem jó csak onnan működni... Talán tényleg jógáznom kéne, hogy rendbejöjjenek a csakráim, hogy egyensúlyba kerüljenek. Vagy meditálnom. Irányított-meditálnom.

Szóval - összegezve - azt hiszem, eddig ezek alól bújtam ki. Az erőm használata alól, a Nőnek levés alól.
Úgy tűnik, mintha eddig lemondtam volna az életemről... (Odáig jutottam, hogy társaságban csak ülök, nem szólok egy szót sem, mert "úgysem értenék" - persze csak az ítéletüktől tartok. Meg hogy majd nem fognak szeretni, pedig így se jobb a helyzet. Kivéve azokat az embereket, akikben tényleg bízom...Akikről tudom, hogy úgy szeretnek, ahogy vagyok. Szerencsére ilyenből is van sok. Csak nem pont itt, nem pont most. Ja, és közben ítélkezem, ahelyett, hogy élném az életem - de a felismerés már fél-siker. Ezesetben inkább 60-70%)
Nem hagytam élni magam...
Azért akartam "valaki" lenni, mert azt hittem, "senki" sem vagyok. Nyilván, az eredeti hit működött: a senki. (Így érthető, hogy senkivel sem tudok lenni, hiszen magammal sem tudtam lenni. Most magammal már vagyok. Ez jó.)
Van itt egy kép: csak csücsülök, tele a kezem drágábbnál-drágább kincsekkel, és csak szorongatom őket, az ölemben tartom őket, két marokkal alig bírom, fáradnak a karizmaim, és csak bámulok a világba kérdő tekintettel. Hogy most ezekkel mi legyen? Ideadták nekem őket, de vajon tényleg igaziak? Mintha nem hinném el a gazdagságomat annak ellenére, hogy kézzelfogható, látható, megérinthető.
Szóval itt ez az elképesztő erő és energia, amit csak én érzek, és még néhányan, akik valóban ismernek, és ezért tudnak érezni engem, és nem jön ki. Nem tud keresztüljönni rajtam. És nem tud hatni.
Rossz helyen próbálom?...
Ez még megoldásra vár. Már ez is jön.


Nem győzöm rágni magam azért, mert csak lamentálok itt, már lassan egy éve, és a dolognak lehet, hogy csak számora van jelentősége. Bár a visszajelzések alapján azért van még pár ember, akinek segít a saját lélekboncolásom... De mindig ez jut eszembe, mikor ilyesmiket írok, mint ez a mostani bejegyzés.
Látod, kedves Olvasóm, mennyit gondolok Rád.
Azért még mindig remélek...

∗∗∗

Egyébként ma ritka gyönyörű napunk van. Süt a nap, vakítóan kék az ég, friss a levegő. Igaz, hideg van, de legalább szép.
Ma is modellkedtem, Hjorringben. Szobrokat csináltak rólam. Egy sikerült is az öt közül, egy meg majdnem.
Mivel mozdulatlanul kell ülni három órán keresztül - persze húszpercenként szünetekkel - azzal múlattam az időt, hogy mondogattam az affirmációmat, vagyis a megerősítő mondatomat, amit Essezncia szemináriumon csináltunk. Kicsit átalakítottam azóta, és nagyon megtalálálta a helyét bennem. Régóta nem sikerült napi rendszerességgel mondogatni, de mostanában mindig eszembe jut, hogy mondogassam magamnak. Kezdem megszokni.
És már két-három éve, hogy az első kész lett, most csináltunk augusztusban egy újat, de végül a kettőt összeillesztettem. Bizonyos részeket elhagytam, kicseréltem. Szóval már két-három éve működik a folyamat, az átalakulás, az önprogramozás. Most így néz(ek) ki (belülről):
Tünde vagyok, magabiztos, határozott, gyönyörű, szeretnivaló, erős, egészséges, szabad, felnőtt Nő. Szeretem magam, szeretve vagyok, szeretek. Gazdag, sikeres énekesnőként és szerzőként egyedi fényem és szépségem megosztom az egész világgal. (Ezt rövidebben úgy is ki lehetne fejezni: I'm Tünde. I'm fine. I'm enough.)
Magyarul kicsit furán hangzik még mindig. A magyar nyelv a legcsodásabb és leggazdagabb nyelv a világon, de egy hiányosságát sikerült felfedeznem. Nem lehet ilyen átalánossággal, és midnent átfogóan, röviden tömören kifejezni benne bizonyos dolgokat, mint például: You are loved. I am loved. Vagyis lehet, csak furán hangzik. Nyelvünk sajátsága nem az általánosítás és a tömörség. Inkább a csodás és hihetelenül gazdag kifejezőkészség, aprólékosság, jelentésárnyalatok milliói, pontosság.
Például számomra mást jelent, ha azt mondom, szeretnek (engem), mint az, hogy "szeretve vagyok", vagy az, hogy "szeretetet kapok", esetleg "szeretetben élek", vagy netán "szeretet vagyok". Igaz, utóbbi rendkívül misztikusan hangzik... Pedig nem az. De ez most nem ide tartozik...
És még az is eszembe jutott, emnnyivel boldogabb lenne az Anyukám élete, ha elköltözött volna Dániába idejében. Vagy Svédországba.
Itt mindenkinek van valami hobbija. Itt nem számít, mennyire vagy tehetséges. Pénzed van, megveszed az anyagot hozzá, és nyomod. És abból lesz valami. És meg vagyok győződve róla, hogy mindenki tehetséges valamilyen módon. Művészetben mármint. A kreativitás nem csak kivételes emberek ajándéka. Mindenkié. Csak azért mondom ezt, mert Anyukám midnig azt szokta mondani, hogy ő nem tehetséges semmilyen művészetben, de le merném fogadni hogy ez nem igaz. Csak szegénykéne olyan élete volt, ami nem engedte meg ezt a lelki szabadságot. Vagy olyan előző élete volt. És nagyon remélem, hogy legközelebb sokkal jobb élete lesz. Mert megérdemli. Annyit vezekelt már ebben az életében, olyan nehéz sorsot választott... Itt meg itt ez a nagy játszótér, egy egész országnyi, és az emberek tudnak játszani - mert megteheteik. De nem csak a gazdaság miatt, hanem a hozzáállás is nagyon fontos. Hogy itt mindekinek mindent szabad, és soha de soha nem mondják azt, hogy "fiam, neked ehhez nincs tehetséged", vagy hogy "ez rossz", hanem azt mondják, "ez jó, nagyon jó, és így lehetne még jobb". Az egyik szobrász néniről jutott eszembe egyébként Anyám. Nagyon emlékeztetett rá. És csak nézegettem a nénit, nem sikerült neki végül a szobor, de teljesen nyugodt volt, mosolygós, és jól elvolt az agyaggal. Arra gondoltam, milyen életút állhat mögötte?
És hogy Anyám milyen boldog lenne itt. Persze azokat a tapasztalatait, amit ott Magyarországon, ebben az életében szerez, nem nélkülözheti. Át kell élni azt is, hogy aztán az ember tudja értékelni a vidéki szobrászkodást.
Szinte biztos voltam benne, hogy jó páran a szobrászok közül saját készítésű ezüst ékszereket viselnek. Szépek voltak és látszott, hogy ők csinálták. Úton-útfélen vannak szabadműelyek, gyorstalpaló nyári tanfolyamok... Szóval ezek a dánok így töltik a szabadidejüket. Tanulnak és alkotnak. És imádják.

Hát ezek történtek és történnek ma belül és kívül.

Köszönöm, hogy itt vagy, és olvasol.

Viszlát.

Szeretlek.