Hogyan nem lettem bambusztermesztő/író/festő

'hogy ki ne potyogjak a létezésből egy résen'

________________________________________________


A legjobb lelki fájdalomcsillapító: egy jó barát. Még jobb: sok jó barát.
Most jövök épp az egyiktől, aki csodálatos, mert mindig megnevettet, és akivel a foson is tudok nevetni, aki meghallgat és nem ítél. És szerinte semmi gond nincs az állkapcsommal. (Erre később visszatérek.)
Kálváriám utórezgései zajlanak - legalábbis nagyon remélem.
Mindig van jó a rossznak tűnő szituációkban: például ezúttal annyira rohadtul érzem magam, hogy kinyújtom a kezem az emberek után, kérek segítséget, nem vagyok béna gyerek, akinek anyja se érzi a szagát, nem ülök itthon egyedül, mert tuti megbolondulnék.
Három napja megint nem tudok enni, csak bámulom a töltöttkáposztát, és nem megy, és 47 kilót mutat a mérleg - inkább nem hiszek neki. Kezd ijesztő lenni, csoda, hogy bringázni tudok.

Akkor csapjunk a lecsóba.

Egy szép novemberi napon
rájöttem: élni csak mindent vagy semmit alapon lehet. Ezzel a mondattal a szívemen levelet írtam Sz.T.Úrnak - elbocsátó szép üzenetet. Megkértem, ne hazudjunk magunknak tovább, hogy barátok vagyunk. Mert nem vagyunk azok. Én nem tudom félretenni a nőt magamban, ha ő a közelben van - öt évig próbáltam a barátja lenni, de a barátaimmal nem szoktam szeretkezni, se évente egyszer, se többször, se semmikor. Így hát, kitettem őt az életemből. Végleg elbúcsúztam tőle. Végleg lezártam a dolgot, mert beláttam, hogy ami a múltba tartozik, azt ott is kell hagyni a múltban. Hogy felelslegesen nem érdemes szenvedni senki miatt - hiába is szeretem nagyon. Másrészt, az is motivált a dologban, hogy - talán túl későn, de - rájöttem, hogy amíg őt teljes mértékben le nem zárom és el nem engedem a múltba, ahová való, addig nem szerethetem teljesen tisztán Opent. Azt hittem, hogy ezt teszem, de nem így volt. És ez volt a legeslegnagyobb tükör, amit Open valaha tartott nekem, és ilyen sokáig tartott észrevenni. Röstelltem nagyon, hogy Open szemében a szálkát is, de a magaméban a gerendát sem vettem észre. De a végén végre megtudtam, mennyire nagyon szeretem őt.
De azt nem tudtam, őbenne mi lakozik énirántam.
Bár szakított velem kimondatlanul, post-it papíron, szóban, fékbúkon - mégis mindig visszatalált egymáshoz a szívünk. Azt gondoltam mindig: így is van rendjén, és hogy biztosan semmi sem véletlen. Persze, ő még túl fiatal, nem volt ideje talán megtapasztalni azokat a dolgokat, amik arra késztetnék, hogy végre egy alkalmas ember mellett letegye a voksát. Sem pedig azokat, amik megtaníthatták volna neki, hogy nem a külső számít.
Emlékszem, gimis koromban még nekem is fontos volt, hogy valaki hogy néz ki, és hogy nagyjából pont olyan legyen, mint a kép a fejemben arról, hogy milyen is az ideálom, hogy milyennek kell lennie a pasinak mellettem. De az nagyon rég volt. Igen, az ember keresztül megy ezen is. Mostanra már tényleg úgy gondolom, csak a belső számít, és hogy nem az ideál-képhez alkalmazkodik a külső választás, hanem a belső választás hozzá idomítja az ideál-képet a külsőhöz. Ez történt ugyanis velem, amikor Opent megismertem.
Amikor még nem ismerünk valakit belülről, és csak a külsejét látjuk, előfordul, hogy egyáltalán nem tetszik nekünk. De amikor elkezdjük a belső szemünkkel látni az illető belsejét, akkor megszépül a szemünkben, akkor az ideál-kép, ami a fejünkben létezett hozzá idomul ahhoz, akit szeretünk.
A szakítások alkalmával mindig nagyon szenvedtem, de utólag azt mondom: mindegyik megérte, és mindegyik a helyén volt, mert szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk, kik vagyunk egyedül, kik vagyunk a másik nélkül. Ez fontos és jó dolog.
2010 szeptemberében eljöttem tőle Dániából, ott maradt egyedül, és rátört a saját lelkének a sötét éjszakája. Később azt írta, szerette volna, ha felszállok a vonatra, ő néz utánam, és mindketten tudjuk, hogy vége. De akkor nem mondtuk ki ezt, és én sohasem gondoltam, hogy a fizikai távolság ok lenne arra, hogy egy kapcsolat megszakadjon. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy a Dániából való távozásom megszünteti az érzéseimet iránta. Azt pedig nem tudtam, hogy sokadszor is, ő csak egy időre akart velem lenni. Azt hittem, legalábbis megszeretett ezen a legkeményebb nyáron, hogy amit együtt végigcsináltunk, mégis sokat jelentett. Nos, talán sokat, de nem eleget ahhoz, hogy kirántódjon önkényes magányából. A képből, amit magáról a fejében tart: az egyedülálló, kemény, kőszívű, érinthetetlen figura képéből, aki remekül megvan egyedül, és remekül képes palástolni az összes érzését, még önmaga előtt is.
Fékbúkon egy levélben szakított velem. Majd egy hónap múlva azt írta, csak azért tette, mert azt a régi, mintateremtő szituációt akarta tudat alatt rekonstruálni, ami őt azzá tette, ami. Amikor is az első és legnagyobb szerelme kíváncsi volt más fiúk kukijára is, és ezért szenvedett, de soha nem szakított volna Opennel, de ő nem tudta nézni a szerelme szenvedését, így lelépett, és sohasem sírt a veszteségen. És úgy maradt. Hagyta, hogy a seb átüsse a személyiségét.
És hogy ezért szakított velem, mert ő még mindig erős és meg tudja tenni, pedig nem is igazán akarja. És hogy mindig ott van, hogy "ne legyél már farok, hiszen szép, okos, imád, szexelni is szeret". És hogy ő attól fél, mi még nem végeztünk.
Ezután leveleztünk - jól esett tudni, mi van vele, hogy van, hogy alakul az élete. Jó volt azt gondolni, hogy talán egy kicsit jót teszek vele, ha itt vagyok számára, ha megpróbálom enyhíteni azt a sötét éjszakát.

Aztán egy szép decemberi napon
lett egy kedves levelező-pajtásom Londonból, akinek a szíve mindig nyitva állt előttem, és mindent megoszthattam vele, és igazán törődött velem - megadta azt a dolgot, amire vágytam, de Opentől nem kaptam meg; azt, hogy a tér-idő - beli szétválasztottság semmit sem jelent az elmének és a szívnek. Mindezt úgy, hogy tulajdonképp egy vadidegennel kezdtem el levelezni az élet dolgairól, a legbelső harcokról, kínlódásokról és örömökről.
Aztán jött a smúz-parti, ahol élveztem a férfiak megtisztelő figyelmét, és ahonnan hazakísért egy vagány, de bolond srác.
Közben szeptember óta azon törtem a fejem, mit kezdjek az életemmel, és nem tudtam. Semmi sem haladt semerre. Depressziós voltam. Nem találtam motivációt se az egyetemen, se az életben. Az akarásaim szükség-akarások, jobb-híján-akarások voltak. Kell pénzt keresni valahogyan. De a boldogság? Mi van a boldogsággal? Volna-e egyáltalán olyan munka, ami a személyiségemhez illik és kiteljesedést éreznék miatta? Mert állítólag az ember boldogságához az is kell, hogy "érdemes munkát" végezzen. Ezt a kifejezést a társadalomfilozófiában használják, és arra utalnak vele, hogy az ember olyan munkát végez, amiben a tehetségét fejlesztheti, kiteljesítheti, és megfelelő módon és mértékben honorálja ezt a körülötte lévő társadalom. Nem tudtam, mi volna ez.

Azon a szép decemberi napon,
a smúz-parti után csak azt tudtam, hogy beszélnem kell Opennel. Nem tudtam, mit fogok mondani. Nem tudtam, mi a lényeg, csak azt tudtam, hogy azonnal mennem kell, látnom kell, beszélnem kell vele. És odaértem, és a legszürreálisabb vasárnap 12-ét éltük át.
Odaálltam eléje a vásári forgatagban, éppen valamit csinált, és eltartott pár másodpercig, mire megnézte, ki az, aki ott áll és mit akar. Arra aztán nem számított, amit látott. Az a pillanat mindent megért. Sohasem leptem még meg embert ennyire. Jók az ilyen pillanatok. A legőszintébbek. S hogy a meglepett ember arca miket csinál, az leírhatatlan... Elekrekedik a szeme, levegőt venne, de az se ki, se be, először nem fogja fel, mit lát, nem hiszi el, aztán mégis felfogja, és egy hatalmas széles mosolyban végződik az a hosszú pillanat. Nem lehetett más, mint őszinte. Örült nekem, nagyon örült.
(Még ezelőtt pár perccel véletelnül találkoztam az édesapjával, pedig nem is tudtam, hogy ő is pont arrafelé lesz. Az is nagyon jó volt. Ő is örült nekem. Mosolygott nagyon, még akkor is, amikor elindultam tőle az útmutatása alapján Openhez. Azt hiszem, ő tudta az értékét annak az estének. Tudta, hogy valaki jött, aki az ő vérét, az édes gyerekét nagyon szereti... Ha valóban tudná, mennyire...)
Esett az eső, hideg volt, az emberek csak jöttek és jöttek Openhez, mert éppen dolgozott a karácsonyi vásárban. Egyébként minden nap dolgozik, látástól mikulásig. (Érdemes munka? Boldog tőle?....) Lényeg, hogy iszonyat fárasztó roham után, az alapanyag elfogytával be kellett zárniuk a bódét, és elmentünk melegedni egy kávé mellett. És ott elmondtam, amiért odamentem, bár nem tudtam pontosan, mi az, csak azt tudtam, az életem válaszút elé került, és az ő önmagát illető döntése és felelősségvállalása nélkül nem tudok tovább lépni, mert még kötődöm hozzá, még mindig ő van a szívemben.
És ahogy elkezdtem beszélni, maguktól jöttek a szavak. Akkor és ott, ahogyan kimondtam, akkor ismertem fel, hogy ez lakozik bennem.
- És vannak ezek a pasik, és választhatnám azt, hogy megyek velük tovább, és az életem más irányt vesz, de itt még mindig te vagy - teszem az öklöm a szívemre.
- Hát akkor szerintem menjél velük Londonba.
Számítottam erre a reakcióra. Elszomorodok belül. És hirtelen kibukik belőlem...az igazság, amit még sosem fogalmaztam meg magamnak ilyen tisztán:
- De az sem számít, hogy én veled akarom csinálni?
- De az számít, de én nem megyek Londonba.
- Hát épp ez a lényeg. Hogy nem érdekel, hogy London, vagy Pápua-Újguinea, vagy Tibet, és hogy bambuszt termesztünk, vagy fotózol, vagy modell vagyok, vagy író - nem ez számít, hanem csakis az, hogy VELED. Mert a külsőségek nem számítanak egyáltalán, csak a dolgok belseje számít. Az, hogy a szívemben mi van. És hogy kint mi vagyok, mit csinálok a testemmel, az agyammal, az nem számít.
Ekkor ismertem fel, hogy ez vagyok én. Hogy ez valóban én vagyok. Egész eddigi tudatos életemben hazudtam magamnak arról, hogy mi is az, amit valójában szeretnék. Mert szeretheti az ember az önkifejezést, a művészetet, a tudományt; forgathat a fejében gondolatokat bármiről, de mindez még mindig nem a lény maga. Azt eddig is tudtam, hogy a legfontosabb dolog, amiért érdemes élni, az a szeretet. És vannak még jó dolgok az életben, amikért nagyon is érdemes élni: a zene, a tánc, a szépség, a természet megtapasztalása, a hegyek, a tengerek, óceánok, a bringázás, a snowboardozás, az alkotás, és mind az élvezetek - de egyik sem ér semmit szeretet nélkül. Anélkül, hogy meg tudnád osztani valakivel.
Azt hiszem, most vallotam be magamnak életem legkockázatosabb ön-vállalását, hogy még ha ez nem normális is, még ha "nem illik" manapság "kapcsolatfüggőnek" lenni, mert egyedül kell jól lenni - akkor is: nem tehetek róla, ilyenre csináltak a szüleim, meg az isten: hogy nekem ez a legelső és legfontosabb. Igen, gondolkodtam már erről régebben is, de ez sohasem nyilvánult még meg ilyen élesen, tettekben. Hogy odaálltam, és azt mondtam: nézd, ez vagyok én. Ez a szívem legmélyebb vágya. Minden játszma és köntörfalazás nélkül. Ez tényleg én vagyok - s most, hogy bevállaltam, dönts, hogy kell-e vagy nem kell.
Open nem tudott mit kezdeni az infromációval. A vonatom indulási ideje vissza Budapestre vészesen közeledett. Épp indultam volna megvenni a jegyet. Azt mondta, menjünk még egy kört. Mert ő szeretné megmutatni nekem a szobáját. De attól fél, csak azért mondja ezt, mert túl kanos. Meg aztán mennyi az esélye, hogy még egy ilyen "ajánlatot kap" életében? (Ezt én úgy fogalmaznám: mennyi az esélye, hogy még egyszer ezt mondja neki egy nőszemély, akikt ráadásul szeret is?)
Az élet ilyen. Csak mindent vagy semmit alapon lehet játszani, megalkuvás nélkül. A lehetőségek jönnek és mennek, nem érdekli őket, hogy készen állunk-e rájuk, vagy sem. Azt mondják, a gyerekre sem lehet sohasem felkészülni: akkor vagy kész rá, amikor ott van, hogy meg kell szülni és fel kell nevelni. Arra sem voltam felkészülve, ami évekkel ezelőtt adatott, az a hozzám leges-leginkább illő zenekar, ahonnan végül kirúgtak - pedig azelőtt sohasem volt mikrofon a kezemben, legalábbis zenekarral, hangerővel a háttérben sohasem.
De végül, ahogy ott ültünk egymás mellett, egyszercsak megfogta a kezem...innentől kitalálható.
Azt mondta, akkor legalább tudja, miért dolgozik. Termesztünk majd bambuszt.
Náluk aludtam.
Végre élőben is láttam a szúrós bokrot a bejáratná, amiről már annyit mesélt, és amiről egy számot is írtam egyszer. És járkáltam a házban, és nem hittem el! Hogy mindig is erről álmodtam. Egy ilyen házról, ilyen nagy családi házról, amiben belül sok a faburkolat, meleg családi-fészek hangulata van - mert nekem sose adatott meg az ilyesmi azelőtt, és életemben először azt életm meg - legalábbis akkor még így hittem - hogy végre, végre, minden pontosan stimmel. Minden egyes sejtemmel tudom, hogy ehhez a pasihoz tartozom, szeretem, és bízhatok benne, hogy ő is szeret, és hajlandó velem építeni egy életet, és ráadásul, álom-bónuszként, van neki egy rendes családja, ami nekem sose volt, de végre részem lehet benne, és visszajöhetek ebbe a házba még, és szerethetem a kutyát, a macskát, a sok tengeri malacot, a fűzfát, a garázst, a szúrós bokrot, és a család több tagját, azt a két drága embert, akitől az én szívem választottja származik, és a húgát, és a kisöccsét.
Másnap reggel megbeszéltük, hogy karácsonykor meglátogat engem itt Pesten - miénk lesz az egész Kertész utcai lakás...
Sok év után az első karácsonyom lett volna, amit tökéletes boldogságban tölthetek, azzal, akit a szívem választ, az első karácsony, hogy nem éreztem volna magányosnak magam, Siófokon anyámmal ketten, barátok nélkül és társ nélkül és nagycsalád nélkül.
Felültem a vonatra, és néztem a napsütötte tájat. Fura érzés volt a gyomromban... Gondoltam, biztos a nagy változást érzem. Arra is gondoltam:
- Tényleg? Most tényleg? Valóban megtörténik ez? És mi lesz a személyiségemnek azzal a felével, ami annyira odavolt az önkifejezésért, az emberi kapcsolatokért, az utazásért?
És azt válsazoltam akkor ott a vonaton magamnak, hogy:
- Sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Ha pedig tényleg bambuszt termesztünk majd - mi sem alkalmasabb írásra és festésre, mint egy tanya? Locsolok majd és kapálok, ások és "szüretelek", és a fennmaradó időben írok és festek. És az is lehet, hogy Open majd meggondolja magát, mert azt gyakran szokta csinálni, és különben sem tud dönteni arról, hogy ő kicsoda-micsoda szeretne lenni az életében, szóval az majd eldől, hogy a külső valóság milyen formát ölt, de egyetlen dolgoban biztos vagyok, minden kételyem ellenére, méghozzá a testem minden sejtjével: hogy mellette a helyem.

Mert szeretés nélkül semmi sem ér semmit.

Hazaértem, és belenéztem a tükörbe, és meglepődve láttam, hogy csillognak a szemeim, és minden ráncom elmúlt az arcomról, az a mély ránc is a homlokom közepéről, amit annyira nem szeretek, ami egész kicsi korom óta ott van. Elmúlt a gyulladás legkisebb jele is a bölcsességfogamról, az egész fiziológiám megváltozott, csak mert fél napot vele töltöttem, mert úgy éreztm, végre boldog vagyok, végre tudom, merre visz az út.
Lemondtam a zenekari próbát is, mert azt hittem, akkor márciusban megyek Opennel Dániába, dolgozni, és így nincs értelme zenekarozni.
És boldog voltam, értelme volt az életemnek. Nem tudtam mi lesz, hogy lesz, de azt az egyet tudtam magamról, hogy szeretem és hozzá tartozom.

De a tündérmesék csak huszonnégy órára szavatoltak.
Még a bőrömön volt az illata, a sejtejei maradékai, izomláz a testemben a testétől, és két kék folt a belső combomon a csípőjétől, amikor éjjel észrevettem, hogy este kaptam tőle egy dühtől fröcsögő levelet, hogy szemétség volt tőlem odamenni hozzá és kihasználva azt, hogy ő szarul van, telebeszélni a fejét, és meggyőzni őt valamiről, amit nem is szeretne. Továbbá, hogy miért nem fogom már fel, hogy menjek a búsba, mert az ő szemének nem elég erős az állkapcsom vonala és túl fehér a bőröm, és ez a blogom - amit tudok nagyon jól, hogy ő olvas - ez is egy nagy rakás fos, mert két éve nem írok semmi újat, mindig csak ugyanazokat a köröket futom, elemzem a saját legkisebb rezdüléseimet, ahelyett, hogy csinálnék valamit az életemmel. És hogy különben is ő már kétszer egyértelműen szakított velem. (Összeszámoltam, összesen ötször szakítottunk, ebből egyszer én voltam a hunyó - amikor júliusban közölte velem, hogy augusztu 31-én vége a kapcsolatunknak.)

Azt válaszoltam, hogy az egyértelmű szakítás nem olyan, mint amit fentebb leírtam, meg azt, hogy azért nem mentem eddig a búsba, ahogy már mondtam is, mert nagyon szeretem őt, a szívemnek nem tudok parancsolni, és nem is akarok, mert az összes pasik közül őérte dobog a szívem. Meg azt, hogy remélem, megtalálja a tökéletes állkapcsot és vele a boldogságot, és hogy nagyon-nagyon szeretem, és isten vele.

És azt hiszem, a fentiekből talán kitűnik, hogy nem azért mentem oda, hogy meggyőzzem valamiről, amit nem szeretne, hanem azért, hogy teljesen önmagam legyek, őszinte, hogy kifejezzem azt, ami a szívemben van, hogy ne haljon meg velem " a dallam, ami a lelkemből szól", és hogy ennek ellenére, ha elküld, akkor nyugodt lehessek, hogy én mindent megtettem: nem tartottam magamban "az áramlást", igazán önmagam voltam, úgy, ahogy a szívem leginkább kívánta, elé tettem a szívem, a lelkem és az egómat, és tisztáztam vele, és így továbbléphetek, s hogy tiszta döntést hozhasson arról, hogy ez, aki valóban vagyok, kell-e vagy sem, és ha nem - így készültem különben, hogy nemet fog mondani, - akkor én szépen felszállok a vonatra és rólam többet nem hall, és le van zárva az ügy.

Hát, nem pont úgy lett lezárva, ahogy gondoltam, de végül lezáródott egy utolsó gyomorszájonrúgással. Onnan lehetett igazán nagyot zuhanni, és pofára esni.
Pedig a londoni levelző-pajtásom, aki real-time-ban kapta a történetet, mert vele is tisztázni akartam mindent, és aki olyan most nekem, mint egy őrangyal, aki tartja a hálót, hogy ki ne potyogjak a létezésből egy résen, - azt írta, már drukkolt a történetnek, és örült az örömömnek, mert végre nem a klasszikus fos, ami mindenkivel történik, és jó látni, hogy vannak emberek, akiknek sikerül.

De bekaptam a gyomrost.

Nem értem, miért, és hogyan,
de ezegyszer nem is érdekel. Ráhagyom a világra, hogy így kellett lennie, és biztosan megvan mindennek a maga oka és célja és értelme.
Csak gyanítom, és remélem, hogy úgy van, hogy az őszinteségem, az, hogy valóban a szívemből kommunikáltam, megnyitotta az ő szívét is, de amint eljöttem, újra bezáródott, ahogyan mindig is történt...
Mert ha az ember fénylik, az a fény birizgálja a többiek szemét is, és nem hagyja tovább sötétben szenderegni őket...


Azért könnyebb most, mert a lelkiismeretem tiszta. Én csak szeretet voltam. Mentem, és a szívem voltam, az önvalóm, szeretetet fejeztem ki, ami sohasem lehet hiba. Sőt, az hiba, ha nem fejezzük ki a szeretetünket. Minden perc, amit nem szeretetben töltünk, elvesztegetett idő - s én a végére képes voltam valóban szeretni, és nem vesztegetni az időt.
És annyira igaz volt, tiszta és őszinte, hogy ha ez lepattant Openről a féleme, az elméje miatt, akkor valóban meggyőzödhetek arról, hogy nincs mit tenni, érezni, gondolni, s hogy valóban nem szeret engem, hogy valóban nem az az ő választása, hogy szeressük egymást, amíg lehet, és továbbléphetek, mert tovább kell lépnem. És hogy valóban nem ez a sorsom.
És meglepően jól érzem magam ahhoz a gyomroshoz képest, amit kaptam.
Mert tudom, hogy jól, igazul, egyenesen és őszintén tettem mindent, amit tettem. És mivel kiálltam magamért, ezért most is tölt ez a tudat, és az, hogy oké vagyok, ahogy vagyok. És minden oké. És a fájdalom helyén is szeretet van. Megbékélés. A tisztán látása annak, hogy az ő döntése róla szól.
A tudomásul vétele annak, hogy én szeretetben vagyok, s hogy ő nem akar hozzám csatlakozni ebben, ettől még ...én én vagyok...- az, aki nem ítél, nem gerjed haragra, nem ró fel semmit, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. És ezzel egységben vagyok, ezt szeretem. Még akkor is, ha közben romokban az egyetem...
Semmi más nem maradt, mint megbocsátás és együttérzés.
Mert ő szenved.


_______________________
_______________________



Tegnap spontán valahogy kikötöttem az Instant nevű helyen, ahol még sosem voltam azelőtt. Csak lementünk koccintani egy jóbarátném egyik barátjának a szülinapja alkalmából. Éjfélre mindenki otthon is akart lenni, mindenki dolgozik... És a spontán bulik a legjobbak. Beszédbe elegyedtem egy sráccal, akivel most találkoztam másodszor így baráti társaságban, és kiderült róla, hogy 2-7 személyes luxus magánrepülőket építenek az apukájával. Meglepődtem nagyon, és kikérdeztem, ez hogy jött? Hogyan lett abból cég, hogy a garázsban elkezdtek szárnyat tervezni? Hogyan jött a marógépből a két hangár, a cég, és a négy repülőgépmérnök, akikkel dolgoznak? Sokat tanultam a sztroiból. Egy álom válik valóra éppen. Egy hosszú történet, amibe a csodás végkifejletnél kapcsolódok be, és amely végkifejlethez kevésbé csodás kemény munka vezetett. V. azt mondta, az édesapja mindig azt mondta: "Nagyot kell álmodni, fiam." És nekem az egyik legérdekesebb tanulság: hogy V. édesapja csak megálmodta, és majdnem minden mást mások csináltak neki. A repülőgépmérnökök tervezték meg úgy, hogy tényleg repüljön is. A tesztpilóta tesztelte, hogy tényleg repül-e. És másik nyolc ember dolgozott a festésen, a kárpiton, mittudománmin még. Persze V. is és az édesapja is volt, hogy napi tizenhat órát dolgoztak a gépen. Ráadásul V., aki építőmérnök, de nem szeretei, helyette rendezvényszervezésben van a toppon, és lehet, hogy sikerül szereznie nekem egy olyan munkát januárban, ami azt fogja jelenteni, hogy CB rádióval lekoordinálok egy busznyi embert Franciaországba, vagy Ausztriába, és cserébe egy hétig ingyen snowboardozok és lakok pályaszálláson, Snow Chics házban, ahol reggel fiúk hozzák a meleg kakót az ágyba, és van jakuzzi meg szauna, plusz fellép a Pendulum és valami prog.trance előadó, és még kitudja kik, és ez mind-mind benne foglaltatik a parti-sítáborban.
Nem akartam elkiabálni, de annyira izgat ez a lehetőség, hogy mindent megteszek azért, hogy összejöjjön.

Ráadásul a három órácska leforgása alatt, amit az Instantban töltöttünk, a végén, mikor már indultunk volna, összefutottam egy régi cimborával, Dottoréval, aki Thaiföldön volt sokáig, és épp tegnap emlegettük a fogadott tesómmal, és egyszercsak ott volt. Éppen zenélt két Tilosos DJ-vel karöltve, akik indiais-szitráros-elszállós-elektrós-breakbeates dolgokat nyomattak, a Dottore meg talán kongázott, vagy gitározott rá. Én meg harmadmagammal álltam az üres táncparkett közepén lazagatyában, betűrve bakancsba, és zakóban, és szemüveggel, és andalogtam, roptam, toltam, tágultam, és nagyon jól éreztem magam.

Arra gondoltam, talán ezért történik minden: mert ezt a részemet kell megélnem. Most még. Vagy általában. Ezt a cool, szabad csajt, akit imádnak úton-útfélen, aki nem ül meg a fenekén, sítáborban melózik, mozog-mozog-mozog.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.
Nagyon szeretlek.

Egy hónapban egyszer mozdul ki az ember, és.

Egy este.
Smúz parti.
Tipton.
Studio Vernissage.
23:00-01:45 - azaz két és háromnegyed óra alatt (!!!) :

Megy nekem ez az őszinteség - még a depresszió se szégyen, és még a depresszió is szerethető, ha az ember őszintén adja elő...

Találkoztam egy pasival, aki azt mondta, szép ember vagyok, gyönyörű nő. (Festőművész, és zsidó, úgyhogy hiszek neki.)
Találkoztam egy pasival, aki azt mondta, megdugna.
Találkoztam egy pasival, aki adott nekem ajándékba egy bakelit lemezt. (Nem is akárki...)
Találkoztam egy pasival, aki úgy nézett rám, mintha orosz NŐ lennék. (Mert ő volt Igor.)
Találkoztam egy pasival, aki hazakísért.

Találkoztam egy pasival, aki stílusos, és szép ember, és magas, és kedves, és gazdag, és kreatív.
Találkoztam egy pasival, aki ex-jazz-basszusgitáros, és festő.
Találkoztam egy pasival, aki ex-DJ és dobos és rendkívül stílusos.
Találkoztam egy pasival, aki frankón bringázik, ultravagány, túrázik, grafikus, épületszobrász, kalandor, világuazó, és azzal a lehetetlen, és elképzelhetetlenül szürreális mondattal kezdte az ismerkedésünket, hogy

"Figyelj, ha Spanyolországban a tengerparton, naplemente előtt, megfognám a kezed és hoznék neked egy gyűrűt, és azt mondanám neked, hogy gyere hozzám feleségül, akkor hozzám jönnél?"

Cháh! Ez nem lehet igaz! Erről a mondatról álmodok már mióta. És most itt van, tessék, megtörtént. Pedig egy hónapban egyszer mozdulok ki. Lehet, hogy a fele sem igaz. Lehet, hogy ez a fiú bolond.
De harminc éves, őszinte, egyenes, jóképű...
És bolond.

Vagy mégis lehetséges lenne, hogy az élet ilyen egyszerű???

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

A'sszem depresszió

...nem értem, hogy lehetséges, hogy az emberek nem érzik az elszakadás fájdalmát? Ha én érzem, nekik is érezniük kell... csak nem velem, nem miattam, nem irántam?
Az apámnak velem kellett volna lennie. Az apámnak nagyon kellett volna, hogy fájjon, hogy nem láthat, hogy nem tud rólam semmit.
...az apámnak akarnia kellett volna engem. Bele kellett volna pusztulnia, hogy el van választva tőlem.
És az összes többi férfinak is, aki elhagyott...
Jó, én túlkötődöm, és túlérzékenyvagyok - de akkor sem értem a világot...

De talán, ha az apám szemszögéből nézem: ő nem volt tudatos. Nem is igazán érdekelte a dolog. Egyáltalán anyámat szerette? Nem tudhatom. Egyszerűen nem volt benne sem szándék, sem ...semmi...
És egyáltalán hogy volt képes anyám egyedül végigcsinálni?

Az egyik részem dühöng, hogy hogy lehetnek ilyenek az emberek? Hogy miért van ennyi szeretetlenség és szenvedés a világban, és főleg, hogy nekem miért van ennyi részem benne, miért b∗tak/-szták el ennyire a szüleim, és miért nincs már vége?

A másik részem tudja, hogy háborúra háborúval felelni nem üdvös. Tehát ha gyógyulni akarok, ha meg akarom gyógyítani az életem, magamhoz kell ölelnem mindent, amitől meg akarok szabadulni, mert ez a módja. Elfogadni. Szeretni. Ez gyógyítás. Csakhogy ezt nem lehet akarattal...
És azt is tudja ez a másik felem, hogy

All they have tried is to love.
All we try is to love.

De nagyon nehéznek tűnik ez, és nagyon úgy tűnik, hogy soha nem lesz egy jó, igazi, normális párkapcsolatom, és ez nagyon elkeserítő és félelmetes.
De csak néha.
Csak akkor, amikor nem tartózkodom az itt-és-mostban.
(Egyébként pedig azt hiszem, azért nincs még, mert még mindig nem értettem meg valamit ezzel kapcsolatban.. Hát akkor, Univerzum, Izé, Hé Öreg, ide vele, nyitottan várom a bölcsességet, csak legyen már vége ennek, hogy semmi sem megy.

Nem tudom, mi a sorsom - persze senki sem tudja a sajátját, az csak úgy kibontakozik. És el kéne fogadnom, ha Eckhart Tolle - féle csudabogár leszek, ha megvilágosodom, mert nincs más út a túléléshez. De nem akarok Eckhart Tolle - féle csudabogár lenni, csak normális életet akarok. És nem megy.
Nem akarok mást, mint más normális emberek: szeretve lenni, békét és szabadságot. Kapcsolatot, "érdemes munkát", megélhetést.
De nem vagyok normális, mint a normális emberek, mert az imprinting korszakában lesérültem, mint állat. És nem háríthatom a felelősséget a szüleim hibáira, ha saját kezembe akarom venni a sorsomat.
De nemmegynemmegynemmegy nem megy.

Már azzal se megyek semmire, ha sikerül hinnem abban, hogy szép vagyok és szerethető. Régen ebben sem hittem.Most már hiszek, és mégsem megyek vele semmire.

Asszem ez depresszió. Blöe.
És még Barney sem segít...:

"- Ha szomorú vagyok tudjátok mi'csinálok? Hát dobom a szomorúságot és inkább király vagyok. Bizony ám."

Szeretem a Barney-kat.

Sajnálom, hogy megint negatív. És elnézést a pongyola fogalmazásért - ma gyenge vagyok.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

begyulladtam

Izgalmas dolgok történnek mindenhol.

(Éljen a tizenegyedik olvasó! És a tizedik is, és az összes többi, a számnélküliek is.)

De még mielőtt az izgalmaknak nekikezdenék, egy kevésbé izgalmas dolog: be vagyok gyulladva.
Áháááááááááááááááááááh. A jobb alsó bölcsességfogam - ilyen még sose volt egyik fogam se. Nem is a fog, hanem az íny, mert tegnap este mgenyomkodtam, hogy "na, itt fáj egy kicsit, ahaaa,..." Erre éjszakára begyulladt. Erre ébredtem. Előtte este írta az Aloha-boy, nemrégi ismerősöm, lélektesókám, hogy neki is be van gyuladva. Hát, annyira szolidarítok, Aloha-boy, hogy én is begyullasztottam. Durván tolom az együttészést. (Ami ékes ánglius nyelven: com-passion, vagyis együtt szenvedés/szenvedély...) Ma imádkozom, vizualizálok, gargalizálok, és folyékony dolgokat eszem, mert mást nem tudok. Kamillatea, propolisz, flavonoid, glycosept - és az angyalok, ha vannak. Meg fájdalomcsillapító. Éhes vagyok. És nem tudok rágni.
Hát, az a tanulság, hogy ahelyett, hogy az ember azon szenvedne, hogy nincs helye a társadalomban, inkább örüljön, hogy egészséges és nem fáj semmije - bármi történjék is "odakint". Mert ha fáj valami, az az, ami nem élet. Amíg a társdalom nem fogad be, de oda mégy, ahová akarsz, azt csinálsz és azt eszel, amit akarsz, addig nincs gond. Ezt tanultam a bölcsességfogamtól, meg a gyulladástól.
És amúgy még a bőröm is... szokatlanul több helyen gyulladt, mint szokott...
Dögrovás.
Érdekes: be van gyulladva = (szleng,) fél..........hmmmmm.

(El tudod képzelni, milyen az, amikor éhes vagy, de nem tudsz enni? Jesszus....)


De közben, tegnap, amikor még nem volt begyulladva semmim sem, találkoztam egy újabb lélektesóval, azt hiszem. Aloha-boy is megmondta - imádom, mert bevállalja mindenestül a merkabákat, 2012-t, az Antareseket, meg mindent...minden embert imádok, aki mer hinni, csak ennyi a lényeg... - szóval ő is megmondta, hogy mostanában mindenki találkozik a lélketestvéreivel, mert most ilyen időszak van. Ki gondolta volna, még mielőtt találkoztam volna vele, hogy ilyen lélektestvérre bukkanok megint - másfél hónapon belül a második!
Egy ember, akivel biztonságban érzem magam, aki megért, akivel lehet egy húron pendülni. És ráadásul egy tündér. Segítőkész. Nagylelkű. Ő is tud hinni. - Jobban hisz bennem, mint én magam. Mivel érdemeltem ezt ki?...
És miatta, mert hisz bennem, lehet, hogy mégis érdemes lesz maradni. Persze ez még nagyon a jövő zenéje. Még több dologtól is függ... Mindegy, ez most csak úgy kicsúszott... de inkább titok.

Viszont aztán jött egy másik sugallat. Mire nem jó a fékbúk. Valaki, akit nem ismerek, derült égből villámcsapásként, ír nekem egy szót. Hogy London. No meg az üzenet tárgya: "annyira nem szomorú". Vagyis nem elég, hogy olvassa a blogomat - ezen mindig meglepődöm különben, hogy emberek olvassák a blogomat - hanem még kommunikál is velem! És izgalmas is, mert nem is ismerem, és nem is túl bőbeszédű.

Egyre több dolog húz Londonba.

A két-három éve a fejemben egy eldugott helyen őrizgetett ötleten kívül, most még az újabb vágyaim, a színészet, a pszichológia, a modellkedés - és most még ez is.
Bár magamat ismerve, nem biztos, hogy ha kimennék, tényleg azt csinálnám, amiért odamentem, hogy tényleg Menis tanítványául szegődnék, pláne, hogy nem tudom, engedné-e, vagy egyáltalán mit szólna ehhez az ötlethez. ( www.menisyousry.co.uk/ ) Mondjuk pénzt keresni mindenképp kéne, és a kommerciális modellkedést tolni nincs jobb hely, mint London. A modell barátném szerint legalábbis. Könyvet írni meg talán ott is tudok. Néha majd hazajövök tárgyalni a kiadóval, meg dedikálni...
Csak a kezdőtőkét kell Londonhoz összekaparni, ami viszont Dánia.
Viszont ha előtte Dánia, amihez már nincs is túl sok kedvem (- sok pénzért mosogatni - mondjuk, jobb, mint kevésért...), akkor meg ki tudja, mi történik közben...

Erről az jut eszembe:

Az életet élni csak mindent vagy semmit alapon érdemes. - Mostanában ez a filozófiám, és működőképesnek tűnik... azt hiszem... bár ez hosszabb távon derül ki, most még túl rövid ideje élek eszerint... Mindenesetre nagy és nehéz dolgokat sikerült a helyükre tennem ezzel a mondattal a zászlómon.
Ezzel a mondattal álmodtam ma. Ráadásul az álmomban Open mondta ezt... jó volt... Bárcsak képesek lennének az álmok arra, hogy manifesztálódjanak... De nem képesek. Az emberek pedig nem változnak - mondják a pesszimisták. Igen, az emberek alapvető vonásaikban nem változnak. És az optimisták azt mondják erre: de igen, minden változik, így az emberek is változnak, méghozzá változhatnak jó irányban is. Csak lehet, hogy nem velem kapcsolatban.
...egyszer jártam valakivel három évig. Eddig az volt a leghosszabb kapcsolatom. Ő közben kétszer kidobott, mert meg akart dugni másokat...pedig egyidősek voltunk...én nem voltam kíváncsi másokra... Hosszú évek múltán, most van egy barátnője, akivel szintén szakítottak már, de végülis még mindig együtt vannak - lehet, hogy azzal a lánnyal majd megváltozik. Nem tudom. Az is lehet, hogy az a lány jobban tűri az ilyesmit, mint én. Nem látok bele a kapcsolatukba.
De tényleg hiszem, hogy az emberek változhatnak. Én is változom. Mondjuk elég nagy meló van benne...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Első lépések...

...hát azért nem bírom megállni, hogy el ne büszkélkedjek, pedig még ennél sokkal fesönebb képek is lesznek majd...
Egy szolid vasárnapi összeröffenés keretében kipróbáltuk magunkat a Cápával (aki utálja, ha így hívják, de a blogomban mindig álneveket használok, és ez jó álnév).
A feketefehéren kár az árnyékért, retusálhatatlan - próbáltam. De azért képnek nagyon szép kép.
A mosolygós meg azért kell, mert a commercial részlegen kell mosolyogni sajnos.
Íme:

ja, egyébként: duckphoto

Szomorú.

Amikor már az embernek éppen lenne egy viszonyleg jó napja, mert sikerült a gondjairól egy napra megfeledkeznie, pontosabban nem gondokként, csak egyszerűen tényekként, teljesíthető feladatokként, puszta kihívásokként tekinteni az ügyeire - akkor kiedül, hogy mindig van még valami.

Sajnos, még mindig támaszkodom anyámra. Már régóta nem szeretnék, de úgy tűnik, itt Magyarországon ilyenné válok. És ha támaszkodom, akkor van súrlódási felület. Messziről könnyű szeretni, amikor nincs súrlódási felület, amikor szabadnak érzem magam. Az anyák, biztos mind ilyenek, hogy még a felnőtt gyerekeiknek is meg akarják mondani, milyen az élet, és azt hogyan kell élni. Hogyan kell gondolkodni. És tesznek olyan dolgokat, amiktől a felnőtt gyerekeik haja égnek áll.

Néha borzalmas érzés, amikor szembejönnek (újfent, és élesen) az anyám létmódjai, amiket sajnos eltanultam tőle, és amikor még mondja is nekem ezeket, akkor ideges és dühös leszek. Nem elég, hogy próbálok megszabadulni ezektől a rossz hitektől, téves beidegződésektől,a mik miatt nem működik az életem, úgy, ahogy szeretném, és pont úgy nem működik, ahogy az övé sem működött - még mondja is. Pedig nem akarom hallani.
Bár lehet, hogy pont ezzel segít, hogy igenis szembenézzek ezekkel... amik rémesen dühítenek, és amik bennem is megvannak, és amikből nem tudok kivergődni. És túl nagy falatnak, túl nehéznek tűnnek.

Megintcsak másik nézőpont: hogy minden hibájával együtt, az anyám valami olyat csinált, amit az ő idejében nagyon kevesen mertek volna bevállalni - egyedül gyereketnevelt. Engem. Továbbá, valami olyat csinált ezzel, amit az előtte lévő nemzedékekben valószínűleg soha senki.
Hát, akkor biztos én is meg tudom csinálni azt, amit a női felmenőim közül valószínűleg soha senki. Hogy mi lesz az? Hát remélem, sem nem a gyermektelenség, sem a férjtelenség, hanem inkább a művészeti karrier, vagy a világ-csavargás, vagy az anyagi függetlenség...

- Valami nagy gubanc lehet itt, vagy sok, mert ha a nőiségre, mint a felmenőim női sorsára gondolok, valami megmagyarázhatatlan szorítás keletkezik a gyomromban, és hányingerem támad az egész témától. Tényleg el kéne mennem családfelállításra, vagy valami regressziós hipnózisra, vagy mittudomén mire, hogy szembenézhessek azzal a szutyokkal, ami ezen a vonalon van.
Tudniillik, hordozzuk a családunk összes terhét, generációkra visszamenőleg, energia-mintázatokban. Például, meglepő huszonegyedik századi kutatási eredmény, hogy azok a gyerekek, akiet örökbefogadtak, és az eredeti családjukban nem volt rákbetegség, ámde az adoptáló családban öröklődött, generációról generációra, nos, ezek a gyerekek is "örökölték" a rákbetegséget. Ezt csak azért mondom, hogy legyünk tisztában: szellemileg körülbelül akármit lehet örökölni, ami a családunk szellemi/testi/lelki öröksége. És nem is csak lehet, hanem örököljük is, tetszik vagy nem tetszik.

Szóval, amikor már épp lenne az embernek egy jobb napja, mindig kiderül, hogy van még valami szar...

Azt hiszem, az élet ilyen, csak a reakcióink változhatnak.

...hogy lehet az, hogy valaki csak úgy elmegy Ausztráliába az édesanyja után, aki eredetileg lett vagy litván, és ott hirtelen talál egy férjet, és boldogan él, amíg meg nem hal?
Ha elmennék Ausztráliába, vagy Új-Zélandra, valahová nagyon messze, akkor nekem is sikerülne?

Nem hinném. Túl könnyűnek tűnik.

Mindazonáltal, azt hiszem, nekem itt Magyarországon nincs helyem, vagy csak akkor lesz, ha már az agyamat teljesen átitatta egy másik kultúra más energiamintázata - mert magamtól, úgy tűnik, képtelen vagyok átírni a mintázataimat. A pénzről például, és ez megöl mindent.
Nem elég, hogy hajszálon függ, hogy ebben a szemeszterben be tudom-e fejeznia sulit vagy nem, és ha tényleg be akarom fejezni, akkor pár megfeszített hét következik, és szét fog robbanni az agyam a sok bevitt felesleges filozófiai információtól, közben még a megélhetésemen is parázom, mert anyám parázik.
Anyám azóta parázik, amióta az eszemet tudom. És teljesen megértem. Csak az abaj, hogy a pénzügyi területen egy akkorha hatalams nagy blokk van bennem, hogy ki se látok mögüle. És külföldön ez sokkal enyhébben van jelen... Ezért kell elmennem innen. Mert itt még az arra való pénzt se tudom összegyűjteni egyéb kiadásaimon felül még, hogy esetleg elmenjek valami szemináriumra, vagy kócshoz, vagy valakihez, aki tud segíteni ennek a fránya blokknak a feloldásában.

Persze erre is válaszolhatnám magamnak azt, hogy ezt is szeretem, és megengedem neki, hogy addig maradjon, amíg akar, és akkor abbahagyom az ellenállást, és akkor talán jobb lesz, vagy elmúlik, vagy meggyógyul.

Bocsánatot kérek a kedves olvasótól, hogy megint inkább negatív irányba tendálok, de egyszerűen anyám pár perc alatt ki tudja hozni belőlem az összes eddigi huszonhét évem alatt rám rakódott pénzügyi és egyéb frusztrációmat - hogy még a fejem is megfájdul bele.

Hiába van az sejtésem, intuícióm, hogy embernek lenni nagy adomány és nagy szerencse, néha utálok embernek lenni, utálom, hogy meg kell világosodni ahhoz, hogy az ember ne sirassa és ne fájlalja a múltját és ne aggódjon a jövője miatt, (a Biblia is megmondta,) - holott az idő, mint olyan nem is létezik, tehát csak a most van, és mégis pénzt kell keresni, és mégis működni kell valahogy ebben a 3D-ben, és mégis be kell illeszkedni valahogy. Ezért kell megtalálni a helyünket, de nem tudom, hogy az én helyem hol van. És nem tudom, elpazarolt idő-e nap mint nap olyan dolgokkal tömni a fejem, és olyan dologért kényszeríteni munkára magam, amiben képtelen vagyok motivációt találni - nevezetesen a filozófia diplomára való törekvésben. A filozófia érdekes -néha, egy bizonyos szintig -, tanulni jó, egyetemistának lenni jó. De ez nem az én életem.
Ez az egyetlen motivációm, hogy ha megvan ez a fránya diploma, akkor végre majd elkezdhetem élni a saját életem - ha a társadalom hagyja.
Lehet, hogy Dániában a helyem, ahol a kultúra része az, hogy az emberek vidámnak - ott nem divat a sírva-vigadás. Nem divat a gondterheltség. Nem divat a depresszió. Igaz, nem divat a gondolkodás sem.
Ott divat az élet könnyűsége, a megfelelő életszínvonal, megfelelő fizetésekkel, divat az, hogy az embereket nem hagyják kipotyogni a sűrűre szőtt szociális hálóból, divat a szabályok betartása, divat a tolerancia, divat énekelni. Divat nem gondolkodni, csak élni az életet: nyáron dolgozni, és télen nyaralni valami dél-keleti országban.
De gimnazista sosem lennék ott.
Sokat isznak, kevés a napfény, hideg van, és sok a "sérült", mert nagy a belterjesség...

Vagy Londonban, ami a nyitottság és a lehetőségek városa. No meg a bevándorlóké. A tömegé. Egy nagy vízfej.

Szóval, mindennek van jó és rossz oldala.
Kivéve a párkapcsolatak, mert annak a rossz oldala is jó. (De ezt is csak én mondom, mert onnan jövök, ahonnan.)

És amúgy meg nincs jó és rossz, csak a dualitás világában, de valójában a dolgok csak vannak, és van a róluk alkotott ítélet.

Én meg szép vagyok (ma is mondták, tegnap is), ráadásul okos is vagyok, meg intelligens, szép színes, mindenkinek megfelelni akaró személyiséggel, (ami másoknak visszatetsző, amikor tükröt mutat nekik ez a tény), szeretni való, tehetséges, kreatív - mégse megyek semmire az életben.
Na, ezt kéne elfelejteni, de a valóság túl éles...


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Something kinda'sad....(?)

My dream is to be loved.
They told me, that for to be loved I "only" needa choose to love and accept myself.
I do not know if this is true.
It seems to be logical.
But logic is a system closed into itself.

My dream is to be safe.
They told me that to be safe I must feel safe.
I do not know wether this is so or not.
It seems to be logical.
But the heart doesn't care about logic.

My dream is to be free.
They told me that love is always the answer and the solution for every problem.
My heart sais this is so.
It is not logical.
I may not know love...

My dream is to be rich.
They told me it's hard, if not impossible.
I don't know if this is true.
I don't know how to let it be.

Loving oneself is not possible with the head, with the knowing,
with the wanting.
Feeling safe doesn't come from the outside, neither can it be done by the mere act of wanting.
Being free and both the above mentioned - my heart sais - comes rather from/with/by opening the heart, and simply allowing all,
humbly.

Thank you for sharing, beloved soul.

I love you.

See you soon.

Money makes the world go around...

Egyfelől semmi sem számít igazán, ami kívül van. (Mert, ami igazán számít, az a szemnek láthatatlan...) Mert a munka, amit a belső fejlődésem érdekében végzek, hogy javuljon az életminőségem, hogy ne szenvedjek, és hogy tudjak élni, hogy az életem haladjon előrefelé, hogy például ne olyan kapcsolatokba folyjak bele, mint „azelőtt”, hanem sokkal jobb minőségűekbe, jobb emberekkel, szóval az a munka amit ennek érdekében végzek, láthatatlan, nem fizetnek érte, nem látványos, mégis, minden feladatomnál előbbre való, és fontosabb. Lehet, hogy ebben az életemben ez így is lesz mindvégig: hogy a belső, szellemi/lelki/tudati feljődésem fontosabb lesz mindig mindennél.

Na most csak egy dolog zavar: hogy nincs pénzem egy olyan világban, ami a pénzre épül. Hogy egy pénzügyi Lúzer vagyok egy nagy L betűvel a homlokomon, egy olyan világban, ahol a pénz beszél. A pénz irányít. A pénz az az átváltási közeg, amin az ember olyan dolgokat tud „venni” magának, amitől neki jó lesz – például fedelet a feje fölé, ételt a testének, meleget, ruhát...

De lehet, hogy a pénzt tényleg lehetne csupán egy energia-fajtánakl vagy –formának tekinteni, és szimplán meg lehet tanulni a keringetését, akár a Csi-ét, a Csi-kungban. Hát nekem meg pénz-kung-ot kéne tanulnom.

Akkor is, ha netán az lenne a sorsom, hogy a belső értékekkel foglalkozzak egész életemben, zavar, hogy alig tudok ebben a világan érvényesülni. A pénz világában mármint.

De rendben, ezt elfogadtam. Menjünk tovább. Miért zavar?

Nos, csak azért, mert így rohadtul nem érzem biztonságban magam. Egyenesen telejsen veszélyben érzem magam. Zavar a bizonytalanság.

Pedig a világban nincs is más, mint bizonytalanság. A kvantumvilág nem más, mint lehetőségek végtelenje. A lehetőségek végtelenje, mint olyan, az nem egy biztos, stabil dolog. Minden, mindig változásban van. Örök változásban és örök körforgásban, és ha ezzel kibékülünk, akkor szabadok vagyunk.

Azt mondják az okosok, hogy előbb az érzés, utána a manifesztálódás. Vagyis

ahhoz, hogy minden jobb legyen kívül, előbb belül kell változtatni. Tehát előbb biztonságban kell éreznem magam, az Univerzum ölelő, szerető karjaiba vetnem magam, és aztán minden jó lesz.

Hát ez sántít valahol.....

Pedig itt ez a film a morfogenetikus mezőről... ami szerint tényleg: amint bent, úgy kint. Ami szerint az információ-áramlás emiatt a mező miatt még annál is gyorsabb valami számunkra ismeretlen módon, mint amit eddig valaha is képzelhettünk...

De valahogy mégis ...nehéz.

Nehéz hinni, ha semmi sem úgy megy, ahogy az ember szeretné. Legalábbis azok a dolgok, amik feltételezik az ember életben maradását a társadalomban ( - pénz, megélhetés, olyan munka, ami lelkileg, szellemileg és testileg nem kisemmiz, hanem feltölt...) Nem a státuszról beszélek. Csak egy helyről, amelyikben "otthon lehetek"... és ami nem pincérnőség, mosogatás, takarítás, bolti eladó, irodai munka. És nem óránként ötszáz forintért...

Hogyan csinálják azok, akiknek sikerült?

Azt hiszem, ezt is tanulmányoznom kéne a közeljövőben.
Mindjárt befejezem az egyetemet...

Köszönöm, hogy megoszthattam. Ezentúl igyekszem majd pozitívabbakat írni...

Viszlát.

Szeretlek.

Day 00

Emlékezetes nap a mai, bár nem biztos, hogy emlékezni szeretnék rá - életem egyik legrosszabb napja.
Amikor semmi sem produktív, amit csinál az ember, amikor semmi sem sikerül.
És amikor nincs vigasz sem.
Mintha kihúznák az ember lába alól a talajt, vagy kihúznák az emberből azt, ami tartotta benne a lelket. Amikor majdnem elszeled az ujjad a késsel, aztán odaégeted a kaját, mert közben épp azzal foglalkozol, hogy valahogy feldolgozz egy visszautasítást, egy másik ember kishitűségét.
...lehet, hogy tényleg hagynom kéne ezt a modell-szakmát, mert egy csöppnyi szeretet sincs benne. És túl öreg is vagyok, hiába nézek ki húszévesnek.
És túl okos is vagyok hozzá. És nehezen viselem a visszautasítást. Pedig csak hinni kéne magamban, bármit is mond bárki.
De az is lehet, hogy azért ilyen alacsony a rezgésszintem, mert húst ettem az elmúlt két napban, ami amúgy nem szokásom egy ideje, de ínséges időket élek, s azt eszem, ami éppen van.
De azért a teljesen odaégett kaját nem tudtam megenni...
És egy ilyen nap után, amikor semmi sem sikerül, az egész világ feketében tűnik fel... Minden sokkal kilátástalanabbnak tűnik.
Hiába minden.
Hiába vagyok okos, tehetséges, szép, hiába vagyok szeretnivaló, tüneményes, hiába vagyok széplelkű (szó szerint és átvitt értelemben is) - semmi sem sikerül, a világ nem enged be. Nincs helyem. Nem kellek sehol sem.
Persze, legalább a saját kis világomban megtalálhatnám a helyem, ami többnyire sikerül is. Hogy legalább én ne utasítsam el magam, akkor se, ha semmi sem sikerül.
Pedig ma esett is a hó. Hatalmas pelyhekben. Amíg a hóesésben sétáltam, addig boldog voltam.

De végülis ezt a napot is tekinthetem úgy, mint egy jó edzést. Edzek önelfogadásra, önszeretetre és a béke megtalálására akkor is, ha épp nem olyan könnyű. Hogy akkor is szeressem magam, ha semmi sem sikerül, akkor is, ha kilátástalan a jövő, akkor is, ha ballábbal kelek fel, ha már ébredéskor az első gondolatom negatív. Hogy akkor is elfogadjam a jelenemet és az életemet úgy, ahogy van, ha éppen semmi sem sikerül, akkor is, ha éppen nem fogadnak el azok az emberek, akiktől függne az, hogy mondjuk legyen megélhetésem, munkám, pénzem. Persze, lehet, hogy rossz helyen keresgélek.
Hogy én akkor is elfogadjam magam, ha senki más nem fogad el.
Márpedig van azért pár ember, aki elfogad, aki bízik bennem, aki hisz bennem. Pedig nem ez a lényeg. Nem másoktól kell várnom az elfogadást, a visszaigazolást - magamnak kell megadnom. De az is igaz, hogy nem mindent magának kell megadni az embernek. Igenis másoktól is kapunk, és jogunk van másoktól azt várni, hogy legalább elfogadjanak. Az ember társas lény.

Azon gondolkodom, hogy van ez, hogy általános iskolás koromban még megfeleltem a művészetekben, azóta pedig akárhányszor, akárhol próbálkozom, szinte sehol sem felelek meg. Mi történt a világgal? Vagy mi történt velem?
Hiába akar valamit az ember, ha mások döntenek afelől, hogy ő az adott területen megfelel-e vagy sem.
És az, hogy szinte sehol, semmiben, senkinek nem felelek meg, azzal nem az a baj, hogy a megfelelésre és az elismerésre vágyom, hanem az, hogy amit az életemmel kezdeni szeretnék, amilyen területen dolgozni szeretnék, oda nem engednek be.
Most akkor vagy rosszul választok folyton szakmákat, lehetőségeket, embereket, megmérettetéseket, vagy még mindig nem tisztultam meg a múltam sebeitől, a régi beidegződésektől, vagy a világgal tényleg valami baj van.

Pedig a mai napon szinte semmi sem más az életemben, mint tegnap volt, csak éppen túl sok dolog nem sikerült, és túl sokszor reagáltam negatívan.

Hallgathatnék a saját bölcsességemre, miszerint: ne akarj erőszakkal megszabadulni a dolgoktól, mert háborút háborúval nem lehet nyerni. Ha háborúra háborúval válaszol az ember, akkor csak veszes(ég) van. Ha ellenállok elfogadás helyett, az nem szeretet. Nem gyógyítás.
Szóval, mi lenne, ha megengedném ezeknek a sikertelenségeknek, ezeknek a visszautasításoknak, ezeknek a régi sebeknek, fájdalmaknak és beidegződéseknek, hogy addig maradjanak velem, ameddig csak akarnak - akár életem végéig is. Mi lenne, ha ahelyett, hogy ellenállok és harcolok, inkább elfogadnám, és megengedném, hogy életem végéig velem maradjon ez, hogy nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit akarok, és nem tudom, mi a sorsom, mi a feladatom, hogy miért vagyok itt. Mi lenne, ha megengedném a sikertelenségemnek, hogy addig legyen velem, ameddig csak akar, ahelyett, hogy ellenállnék neki, és folyton ostoroznám magam miatta? A harag és a fájdalom, amit a visszautasítások, a sikertelenség, önmagam és a világban való helyem nem-találása miatt érzek - hát ez nagyon sok ön-bántás. Ez minden, csak nem gyógyulás. A gyógyulás inkább szeretet, mint elnyomás vagy agresszió...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

This is where I live

Ez az a hely, ahol élek.
A képek nagyrésze ma készült, miközben besétáltam az egyetemre, meg onnan hazajövet. Meg a suliban. Elég szép helyre járok egyetemre. Nem panaszkodhatom.
Budapest, ahogy én látom.

És a maradék akkor készült, amikor "az új szobatársam" beköltözött. A gesztenyék pedig még novemberben, 'előtte-utána'-alapon.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

Ui: ezt a filmet érdemes megnézni:
Az élő mátrix

Az az éjszaka...

Ezek azok a képek, amiket már réges-rég ígértem. Azon a bizonyos éjszakán készültek, amikor megtudtam egy elég rossz hírt egy barátomról..., amikor nem bírtam felülni a bringámra, és helyette hazasétáltam, és az életen elmélkedtem... Hogy micsoda adomány és szerencse, hogy teljesen egészséges vagyok.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.