2011. április 30., szombat

Kathryn Schulz: On being wrong | Video on TED.com

Kathryn Schulz: On being wrong | Video on TED.com

Kúl

Kúl nap egy kúl baráttal.

Háromkor találkoztunk Camden Tube-nál A Családfakutatóval, aki jóbarátom Vraa Hojskoléból, és itt van AIESEC-elni, mert megnyert valami versenyt. (Az egy egyesület, felsőoktatásban tanuló hallgatóknak és azért hozták létre közvetlenül a második világháború után, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő - mégpedig úgy akarják ezt elérni, hogy az országok fiatal értelmiségijeit összehozzák, hogy imserjék meg egymás kultúráját és a háború helyett megértés, szeretet és barátság urlakodjon az országok között.)

Na lényeg, hogy háromtól este tízig be nem állt a lepénylesőnk. Annyira rég találkoztunk - két éve, de olyan, mintha csak pár hónapja lett volna... Megint megfejtettük a világot. Ezt még ott Vraaban is szoktuk.
Ücsörögtünk Camdenben a kanális partján a napsütésben, jöttek-mentek a gondola-szerű hajók, néha fűszag terjengett, néha megjelentek vicces emberek vicces ruhákban (egy egész embernagyságú Scooby-doo kutya is arra jött, meg egy neonnarancs tüllszoknyás fiú - a "miazistenvan veletek srácok" tipikus esete), aztán meg épp egy aggódó hajóskapitány orra (vagyis hajóorra) előtt egy nagyon ronda transzfesztita (full fekete cuccban, necc harisnyában, fekete kisestélyiben) beleugrott a kanálisba, majd nem tudott kimászni, mire a hajós még aggódóbb arcot vágott, aztán a sokadik próbálkozásnál a hátam mögött ülő Jay kinézetű fiú (mármint a Néma Bob-féle Jay) felugrott és partra segítette a teljes harci díszében csurom vizes tranit, aki teljes, és erős férfihangon körülbelül hatszor köszönte meg szépen a segítséget a vékonyka, hosszú szőke hajú, baseballsapkás srácnak.
De mi csak beszélgettünk.
Sokmindenről, órák teltek el, elzsibbadt a seggünk.
Aztán előkerült a kolbász.
Hatásszünet.
Paprikás kolbászka baguettel - ezt már egy háztetőn fogyasztottuk el, ahová elsétáltunk, Angel városrészben.
Onnan ismertem a háztetőt, hogy voltam ott egy fotózáson - gondoltam, egy turistának, aki először van Londonban, érdekes lehet Angel és egy londoni háztető.
És ettük ott a kolbászt a sötétben, a csöndben, a város zaja alig hallatszott föl, fújt a szél kicsit, lehűlt a levegő, megfejtettük a világot, és egyszercsak hirtelen ott termett egy tüzijáték a fejünk fölött - csak nekünk, csak ott, csak akkor.

Jó kis nap volt.
Odabringa, visszabringa, egy jóbarát, magyar kolbász, tüzijáték.

(Azért voltak árnyoldalak is, de arról most nem írok, olyan jó nap volt.)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

2011. április 28., csütörtök

Csak egy szokásos reggel

Reggel.
Napos, szeles.
Lemászni a konyhába, konyhából a kertbe, kiülni, kávé-cigi. (Naponta egy, maximum kettő szigorúan.)
Már vagy három-négy hete napsütéses a London. Össz-vissz egyszer esett csak. Szerencsés.


És a kertben ücsörögve, a kávé-cigi fölött, nézni, ahogy vonulnak a kis fehér bárányfelhők... és megint: Dánia-honvágy.

És az elutasítottság, a "sajnálkozás a kiömlött tej felett", mert ez a bölcs nem tudja, a kárt hogyan üsse helyre... Mert ezt a kárt nem lehet helyre ütni.
Érthetőbben: ami volt, elmúlt, és sosem jön vissza. Pedig jó volt. A legjobb...

De én kúl vagyok. Abszolút a legjobb. Legalább.
Csak minek.

Na mindegy.

Megint túl sokat kezdek gondolkodni és így, írni is.

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.

..talán egy kicsit megéri..

...mondjuk ha másért nem, azért, mert végre abbahagyom a bizonygatását annak, hogy király vagyok... Mert lassan rájövök, hogy tényleg király vagyok... Hogy nem kell bebizonyítanom ezt sem maganak, sem a világnak...senkinek.
Mert én vagyok a legjobb. (Összehasonlítás nélkül.)

És aki máshogy gondolja, egyen kefét.

(Azért a modellkedést mégiscsak szeretem...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.

Szóval megéri??

Nekem megéri végigküzdeni ezt? Megéri arra menni, amerre menni akartam régen, és amerre most végre megyek?

downside

Tudjátok, milyen iszonyúan kemény ez??! Fogalmatok sincs róla... A leghalványabb se lehet.... Csak annak, aki megpróbálta már ezt... Ezt, itt: Londont, egyedül.

Amikor úgy érzed, egyedül vagy az egész világ "ellen", egyedül, mint a kisujjad; nincs, akire támaszkodhatnál, saját kezedben a sorsod - egyes-egyedül. Tiéd a világ, de a világ túl nagy, túl nehéz.
Saját kezedben a sorsod, teljesen - ez elképesztő, iszonyatos szabadság - és ezért: iszonyatos teher.

Mit fizetsz érte?
Mindent.
Mindenedet elveszted, mindenedet eladod, odaadod érte - és fogalmad sincs, hogy megéri-e. Fogalmad sincs, hogy a végén nyersz-e. Lövésed nincs, hol fogsz kikötni.
Megváltozol. Örökre. Sose leszel már az, aki voltál. Megleled-e újra a békét? ...sose lesz már semmi sem olyan, mint amilyen volt: tudatlan és békés, vágyakozó és álmodozó. Keményen fizetsz az álmokért...a szabadságért...azért, hogy a sorsod a kezedbe vedd...

Kicsi vagy, egy porszem, még annál is kissebb, egy hangyafing. Senki nem tudja a neved, nem tudják, hogy létezel, és senkinek nem hiányoznál nagyon, ha holnap agyonlőnének Brixtonban.

A jövő kifürkészhetetlen. De persze, kockázat nélkül nincs siker.

____________________

Tudjátok, mennyire iszonyúan nehéz ez?
Fogalmatok sincsen. Elképzelni sem tudjátok.

Amikor ennél, de egyszerűen nem engedheted meg magadnak a jó kaját, csak a pitát, meg az olcsó mélyhűtöttet, azt is csak ünnepnapokon.
Amikor öt órát elvesztegetsz az életedből a nagy büdös semmire, mert egy izé, ami ügynökségnek álcázza magát, hazudik, behív castingra, majd kideül, hogy kamu az egész, de mire kiderül, addigra már másfél órát vártál. Nem beszélve a pénzről, amit az utazásra költöttél - mert ugye csiniben kell lenni, és frissnek és üdének.
És akkor kulloghatsz haza éhesen, sikertelül és egyedül. És nincs, akit felhívhatnál, mert a fele nem ér rá, a másik fele meg el van utazva az ünnepekre, amit te munkával töltesz.

__________________

És azt mondják nekem: szuperkemény vagy, bátor, erős, nagyszerű. De minek, kérdem én. Megéri?
Nem tudom, megéri-e. Ez a legnagyobb baj.

Ma ott az üres várakozásban, éhesen, arra gondoltam, az az idő, amit Dániában töltöttem, az volt a legjobb... Boldogabb voltam ott, mint előtte, vagy azóta... A sok fájdalom ellenére is...

Olyan, mintha kétfelé húzna az egy szívem... Húz az álmaim felé...hogy mit akarok....de nem itt akarom és nem így.... és az álmaim csak jobbhíján maradtak nekem... és sose akartam egyedül ide jönni....sose akartam egyedül lenni itt...


Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.
Szeretlek.

Érdemes elgondolkodni...

2011. április 25., hétfő

Reblog 9gag

Neked, nekem.

...neki,
nektek,
nekünk, nekik.

Nekünk főleg.


Sorrendben, az első magáért beszél.

A második nagyon nekem valóság most.

A harmadik: nesze neked cunami.






























A negyedik: Nielsnek, Nekem, és.






















Az ötödik: egyszerűen csak kúl, bírom.

A hatodik: a kedvencem, mert azért vicces, mert igaz, és nem vicces.

Az utsó: hát ez tökjó ötlet. Kár, hogy nem nekem jutott eszembe.... És tökjó humor..... Azért, ha belegondolsz, elég vicces lenne....


Köszönjük a 9gag-nek,
és köszönöm, hogy megoszthattam, amit mások már megosztottak.

Viszlát.

Szeretlek.

2011. április 24., vasárnap

Lapszél

Még ma reggel akartam ennyit írni, csak ennyit, a lényem/létem egy másik részéből.

I'm dying without you.

Kettő

Potosan ma lett volna két hónapja, hogy idejöttem Londonba, ha nem lenne már holnap, vagyis huszonnegyedike, de sajnos ma (huszonharmadikán), huszonnegyedikén hajnali 1:20-ig dolgoztam.

Szóval ma.
Vagyis mategnap. Új helyre költöztem: az első hely, amiért fizetek is.
Felkelés-összepakolás-rohanás buszra nagy pakkal-beköltözés-rohanás buszra-meló-busz-zuhany-szobatárs megismerése röpke 20 percben.
Annyira száraz a bőr a kezemen, hogy fáj. Az egésznapos vízben nyulkálás, meg a hideg, meg a fagyilé, meg ilyenek.
Fáradt vagyok.

És holnap busz-fotózás-bringa-meló-bringa.
És tegnap lakásnézés-meló-fotózás.
És kedden a szünnapomon, így két hét után - fotózás.
És a lakásnézésnek sincs vége, mert ez egy room share. Vagyis van egy kedves aranyos szobatársam.
Ja és egy brazil házba sikerült költözni. És ez hihetetlen, hogy ezek itt mind mennyire kedves és jóarc emberek. Mindenki. Éljen a Casa Londres!
És ez is milyen kalandos....Vagy hat szobát megnéztem - ezt nem néztem meg, és látatlanba belementem, hogy ideköltözzek... Háh, jól vezet a Hajóskapitányom...

Most már akkor télleg kellene találni egy szobát, ami csak az enyém, mert ez nem jó, hogy éjjel érek haza és felkeltem a szobatársat. Ő meg reggel hétkor kel... És utána pedig, vagy közben, vagy előtte, egy másik melót, ami jobban fizet, mert ennél sokkal jobban is lehet keresni Londonban - mondják az ismerősök. Most mindenhonnan ez jön, hogy keressek másikat. Főleg, mert a francia főnökömmel is kicsit összecsaptak a kisüléseink: pont egyszerre volt rossz napunk. Nem jól sült el. Pedig eddig minden jó volt - abszolút nem érintett az. hogy ő egy drama-queen. De az. Hát egy iszonyat hisztis, kontroll-freak picsa, francia jópasi létére. Pfháh. Szóval kimutatta a foga fehérjét így egy hónap után - csak azért, mert pont nekem is rossz napom volt, meg neki is. Nekem azért, mert elmentem szobát nézni, másfél órámba került odaérni, majd, mikor már a kapuban álltam a megbeszélt időpontban, közölték velem, hogy "ja, azt a szobát már kiadtuk". Mondom, akkor miért nem írtak egy sms-t legalább, hogy ne utazzak feleslegesen másfél órát. Nah, mindegy. EZ London. Aztán másnap ugyanez. Várok itt a Casa Londresre, és sehol senki. De ők legalább visszahívtak, és kárpótoltak a tegnapi eset miatt: nem kell kauciót fizetnem, nem kell előre fizetnem, és lehet, hogy találnak nekem egy másik helyet - remélem, egy egyszemélyes szobát...

Szóval az elmúlt pár napban iszonyúan fáradt, kialvatlan és stressezs voltam. Még ma is úgy keltem fel, hogy azt se tudom, hova jövök, milyen lesz... És borzalmasan magányos voltam megint, meg biztonságtalan.
De a brazilok jóarcok. Rendkívül. Eddig az összes brazil, akivel itt találkoztam, nagyon jó arc.
A franciák meg furák.
A magyarok magyarok.
A többiekkel még nem kerültem olyan mennyiségű, minőségű és idejű kapcsolatba, hogy mondhassak bármit is.


Amúgy a testem még mindig olyan jelzéseket ad, hogy nem igazán szereti Londont....úgy nézett ki, hogy helyreáll, de most mégse teljesen....
Lehet, hogy hallgatnom kéne rá.

De lehet, hogy a brazilok helyrehoznak... Most épp éjjel 3:44 van és flamencot hallgatunk a konyhában, miközben fokhagyma szag terjeng: főznek a srácok.
Vágódeszka, gomba, cukkini, fokhagyma - eddig.

Hullámvasút az élet, mindig mondom.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.
Szeretlek.

2011. április 20., szerda

Titok

Az egyik fotóssal való beszélgetésem alkalmával szinte kísértetiesen, félelmetesen ugyanazt a mondatot hallottam, mint úgy két évvel ezelőtt, dániai tartózkodásom legelején valamikor...
Azt mondta: "London az a hely, ahová eljönnek az emberek, hogy elveszítsék magukat, hogy totálisan megsemmisüljenek, és aztán újjáépüljenek." ...még mindig nem tudom, elismerően bólogassak-e erre, vagy inkább sajnálkozzak, megijedjek, és visszafurduljak, vagy legalábbis el innen... De úgy érzem, most már nincs visszaút. Nincs hátra-arc. Már kezdem elveszíteni magam.

Tényleg ilyen London, hogy az az irdatlan, elképesztő, eszeveszett mennyiségű bejövő inger, ami itt éri az embert - apró darabokra szaggat, lassanként, és átmos.... Félelmetes a változás, az átalakulás. Amikor már nem hernyó de még nem is pillangó, de nem is báb, mert a báb anyaga is már oszlik, gyengül....

És mindjárt indulnom kell, találkám van, aztán meg meló, és ma végre csinos vagyok, asszem, a fizikai hozzászokás, átszokás ciklusának a végén vagyok - a testem ciklusai kezdenek visszállni a helyükre, és ez a bőrömön is látszik, ettől aztán jobban érzem magam, amitől még csinosabb vagyok. Nem mellesleg a bringázástól a seggem olyan, mint az álom. Nem beszélve a hasamról... Tényleg, így 27 évesen végre elértem azt a tökéletes testformát, amire 14 éves korom óta vágyom. Nálam fordítva van, mint az átlagnál...

Szóval,
mindjárt indulnom kell, de csak kergetik egymást a fejemben a gondolatok, amiket korábban már megpróbáltam leírni, amik nem Londonról szólnak, hanem rólam, hogy mi az a mag, az a rész, ami ugyanaz bennem, ami tanúja az összes dolognak, amit átélek... És hogy az összes bla-bla, amit ide leírok Londonról és az élényeimről, csak bla-bla. És aztán megpróbálom leírni az igazságot, de faramucin hangzik. Hülyén jön ki. Mert nem fedi azt, ami van bennem, amire alig találok szavakat... Így aztán nem írom le, kitörlöm, eldobom. Aztán meg arra gondolok, de hát az nem lehet, hogy én ne tudjam leírni az igazságot!

És most már harmadszor fogok nekifutni, hogy
mindjárt indulnom kell, és ma végre csinos vagyok, és nagyon kell erőlködnöm, hogy ne sírjam le magamról azt a kevés festéket, amit magamra kentem - csak tus, meg szempillaspirál, - és ha már végre csinos vagyok, ne bőgjem dagadra a szemem...

...mert minden dolog, élmény, ember, kapcsolat, szó, kép, és minden mögött az igazság, amit nem tudok leírni jó ideje, és nem tudom, valah sikerülni fog-e ennél jobban leírni...

Open.

Még mindig él-mény bennem. Még mindig mindent vele élek át.

Pedig nincs már, nem lesz, és sohase léphetek egy másik ember elméjébe, és így sosem fogom megtudni, mi volt számára a valóság, hogy számára mi volt 'az', és hogy valójában miért döntött így.

Rengeteg gondolat van bennem ezzel kapcsolatban, amik megtöltenének egy kisregényt.

De amit talán érdemes leírni, az az, hogy mit tanultam tőle és általa, amit meg kell tartanom:
megtanultam, hogy mi az: igazán szeretni. (Embereket, élményeket, szokásokat, az életet.) És arról is sokat tanultam tőle, bár nem mindent, hogy hogyan kell önmagamat szeretni és elfogadni.

És hogy a mai napig is, mindannak ellenére, ami történt, mindazon bántások ellenére, amiket kaptam tőle - de amiért én is felelős vagyok - a mai napig, ha sehol sincs körülöttem szeretet, akkor csak rá gondolok, és máris van szeretet a szívemben, és akkor minden elkezd jobb lenni...

És ha
bringázok, cigit tekerek, cigizek, és a töröknél vett fekete aszalt olivát (hálistennek olcsóbb, mint bármi más olíva, és jobb is) darabolom az uborkás-sajtos-olcsó pitába, ha mosogatok a ferde ablak alatt a konyhában, ha szétdolgozom magam.......... túl sok mindenről jut eszembe, és akkor hiányzik.

És ez az egész ugyanaz bennem, a félelmetes változások közepette is.

Legalább valakit egyszer igazán szerettem... Mennyi időbe fog telni túllépni ezen......? Nem tudom.


Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

2011. április 19., kedd

London, az aneszteziológus

London is a trip.



És érzéketlen.

Asszem a szingliség is ezért is olyan gyakori itt. Részint, mert Londonban a legtöbben csak egy darabig vannak. És ezt mindenki tudja. Minden munkakereső körutamon mindenhol ezt mondták: persze, adj egy CV-t, mert sose lehet tudni, Londonban az emberek jönnek és mennek. Ez ilyen. Ettől felszínesebbek a kapcsolatok.
A stressz, a tömeg, a rohanás, a nyomás - ez az irdatlan sűrűsége a létezésnek, ami itt van, ami nagyon nehezen áthatolható, ez elöli az érzéseket.... Azt a részt, ami érez. Magam is tapasztalom, magamon. Hogy néha, mint valami érzéstelenítő, olyan London. Egyszerűen nem ér rá az ember arra gondolni, hogy mi a fene van. És olyankor néha visszanézek azokra az érzelmeimre, amikbe néhanapján majd'belepusztulok: a magány, ami annyira cseszettül tud fájni. A társtalanság, a sorstalanság, a stressz, a bizonytalanság, a biztonságtlanság. És akkor hiába tudom, hogy ezek bennem vannak, és jelen vannak - mégsem érzek semmit. És akkor megijedek, hogy Londonban én is ilyenné válok.... zombivá. Akinek nem kell társ. Akinek nem kell semmi és senki. Akinek az életébe nem is férne ez most bele. Aki jól van egyedül, aki el van a szánalmas ki életével. Aki megelégszik a barátokkal meg a melóval. - Mert, a legtöbb ember itt Londonban ilyen. És a szexről hangosan beszélnek az utcán. Hogy "Kanos vagyok" - mondja az egyik hatalmas nő, aki egy travi, egy meleg pasi és még egy pasi társaságában sétál éjszaka a Sohóban. És igazából a szex szabad. Ezzel-azzal, néhanapján. De hogy normális, egészséges, érzelmekkel társuló testi kapcsolat legyen - hát az nem divat. Mert úgyis mindenki jön és megy.
Kivéve a meleg párokat és a turista párokat és azt az elhanyagolható százalékban jelenlevő "londoni külföldit", aki ide jött egy kis időre (1-2 évre) a párjával együtt.
A többiben már kifejlődött az a mirigy, ami érzésteleníti a magány-érzésért felelős területet - a szívet...

Londonban meg lehet ismerni a sötétséget, az őrületet, a magányt, az elérzéstelenítettséget, a stresszt. És ezért, a hitet, a kitartást, a fényt, az értéket, a jót, az erőt.



Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

London, az őrült város

Életem legszörnyűbb 5 percén vagyok túl ma. Életem legszörnyűbb lakásnézésén.
Ez is majdnem leírhatatlan.
A hideg ráz tőle és undorom van tőle.

Olcsó szoba kell ugye. Nincs róla kép a neten. Telefonszám van. Ez jó. Fel is veszik. Kedves hangú nő. egbeszéljük a találkát. Azt mondja, az a feltétel, hogy szeressem a macskákat, legyek kedves a macskával. Jó, mondom, egy macska nem akadály. (Bár furcsállaottam, hoyg ez ennyire hangsúlyos...nem kérdeztem meg, de, gondoltam, "Miért? Hány macska lehet ott?"
Hát - csak egy volt.
De a lakás, Istenem, a lakás...és a nő, és a szemei, és az a szag....Mint ahol ezer éve nem szellőztettek. Macskakaja maradékok mindenfelé. Rendetlenség, zsúfoltság, alacsony mennyzet.
Szuterén. Egy hosszú, keskeny, ablektalan folyosó, a végében konyha, oldalt három ajtó. Sötét, sötét, sötét.

Szóval elbringáztam melóból a helyre. Egész jó környék. De amint közeledek, látom, hogy a lakás a jó környék legvégében van. Necces. Sehol senki. Telefonálok. Sok csörgés után veszi fel. Szürkületben állok a kapuban. Azt mondja a telefonba, hogy egy perc és jön és ajtót nyit. Eltelik vagy három perc. Gyanakszom, hogy ügynök, nem tulaj. De végül kinyílik a szuterén ajtaja, megjelenik egy szőke fej, akkor beviszem a kapun a bringát, letámasztom, és leslattyogok a pár lépcsőfokon. Kabát van rajta. Egészen zavart a tekintete, nem akar kijönni a lakásból. Azt mondja: "Le tudnál jönni?" Mondom: "Jövök." Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy jövök a lábaimmal. Beteszem a lábam az ajtón,és kapásból fordulnék is vissza, mert az a szag... na de ugye az udvariasság. Betessékel a konyhába, a hosszú keskeny folyosó végén, de még előtte megkérdezi, hogy "Bezárnád az ajtót?" Mondom, "Úgyis öt perc múlva megyek." Még visszanyúl, tapogatja a zárat, aztán rálegyint. És mindenfelé a macskakaja maradékok. Kis tálkákban, vagy csak úgy a kis asztalka sarkán, és a tűzhelyen is. És rendetlenség van, levegőtlen, sötét és iszonyúan büdös, áporodott, macskakaja, és macskaalom szag. Feltesz egy csomó kérdést, aztán elölről felteszi őket megint. Mikor másodszor mondom, hogy magyar vagyok, akkor megjegyzi, "Ó, igen, elfelejtettem. De idegen vagy, ugye?" Pfff. Jah, a marsról jöttem. És mindeközben idegesen a szájához nyúlkál, meg-megérinti, el van kenődve rajta a cinóbervörös rúzs. Lapos szőke, gyér haja líg-lóg. Furákat kérdez és gyorsan. Hamar a lényegre próbálok térni, hogy megnézhetném-e a szobát, mert végülis ezért jöttem. Még handa-bandázik egy rövidet, hogy tele van cuccal, de ha kiveszem, mindent eltüntet onnan. Nagy nehezen eljutunk a szobáig. Tényleg tele van cuccal. De sötét, ugyanolyan büdös, mint a lakás több része. Nem is tudom mihez hasonlítani. Irtózatos. Nem csoda, hogy a nő bolond. Ha ilyen helyen élnék, én is az lennék.
Illetve, végig ezen filózom, teljesen bolond-e vagy csak nagyon rajta van valami drogon? Nem tudom eldönteni. Legszívesebben rohanva távoznék, de még az ajtóban megkérdezi, hogy tetszik-e. Mondom neki, hogy nem, és mennék, de még megkérdezi, hogy akkor mi tetszett volna. Csak ennyit mondok: több fény. Minden értelemben gondolom, de jóistenezik, hogy hát hogy lenne több fény, mikor ez egy szuterén. Mondom, mindegy, majd holnap még írok egy üzenetet, hogy igen vagy nem, de ne számítson pozitív válaszra. Erre megölel, vagy próbál úgy csinálni, és a hajának is macskaszaga van. Miért nem vette le a kabátját a lakásban? Jesszusom, mit ölelget? Aztán meg azt mondja, örül, hogy találkoztunk, és hogy szeret. Mondom, hogy én is. És spuri és fel a bringára, és hála a jó égnek, hogy megszabadultam, és hogy most nem egy nyamvadt buszra kell felülnöm, hanem kitekerhetem magamból ezt a szarságot.

Fhuh.
Irdatlan durva volt. Amíg le nem zuhanyoztam itthon, mindent rendbe nem raktam magam körül, és le nem ültem emberi lényekkel kommunikálni, addig a frász volt rajtam.
Mert ilyen vagyok: nagyon nyitott és érzékeny, és bizony, "beleérzek" az emberekbe, ha kapcsolatba kerülök velük, és beengedem az energiájukat magamba, hogy megtapasztaljam őket, és az őrültekkel nem tudok mit kezdeni. Mármint az ilyen teljesen zavart, elveszett, vagy megszállot vagy megtört, fénytelen lelkekkel...

...egyébként, annyira sok sötétséget látok itt Londonban... Persze sok fényt is. És utóbbit vonzom többnyire - de London egy kifejezetten sötét hely. A sötétség helye is. Nem véletlen, hogy itt játszódik a Twist Olivér, meg a Sweeny Todd... A Sherlock Holmes sztorikról nem is beszélve. És amikor néha a sötétséggel találkozom itt, az tud rossz napokat, órákat okozni.
Olyan ez, hogy itt rengeteg ember van. Hogy itt aztán minden van. Itt nincs mese. Ez kőkemény. És mivel minden itt van, ezért minden extremitás is megtalálható. Jó is, rossz is. És a legjobb is és a legrosszabb is. A legszebb is és a legbetegebb is. Azt hiszem, talán ez is az egyik oka, hogy annyi művész és annyi művészet van itt.
Hát... egy fertő. De van sok-sok szeretet és fény is. Például, ahol dolgozom. A munkatársaim és főnököm is egytől-egyik remek, csodás, jó emberek. Jó csapat. (A főnököm, akit én csak Übernek hívok, mert amúhy francia, és Hubert, nagyon ért ahhoz, amit csinál...) Oda csak két hónapban egyszer jön be hasonló elmeállapotú ember, mint ez a mai macskás nő - és ki is megy. Viszont szinte csak turisták, és normális, remek, kedves és nyugodt emberek jönnek és örülnek a virágfagyinak. Hát igen, fagyizni nem agresszívan megy az ember többnyire. És amúgy nappal mindekni borzasztóan udvarias és kedves a Cityben (a központban), és éjszaka csodájára járok a traviknak, az afróknak, a részegeknek, akik nem bírnak egyenesen menni, vagy akik ücsörögnak az utcákon a földön a pubok mellett. Vagy, a minap hazafele menet tüzet kértek tőlem, naivan megyek, hogy persze, aztán jön egy biztonsági őr nagydarab afró nőci egy elsősegély dobozzal, és akinek tüzet adtam, és a lépcsőn ül, na az ő füléből csorog a vér, és ott elkezdik magyarázni egymásnak, hogy dehát ők nem is csináltak semmit, ők csak jöttek volna fel a lépcsőn, de valami nagydarab pasi akkorát vágott a csajra, hogy leesett a földre, és most csorog a vér a füléből. De végülis magánál van. Meg részeg. Mint a barátnője. És a véres kezéből alig akarja visszaadni az önygújtómat, mert annyira belemelegedett a magyarázásba.

Szóval, ma hazafelé, csitítgatnom kellett magam, hogy jól van, semmi gond, hál'Istennek nem kell odaköltözni, van választás, és én még én vagyok. És én normális vagyok. És az is maradok.
De London durva.

London őrült város.

Itt most minden erőmre és hitemre szükségem van...


Ezért nem szabad Londonban egyedül lenni........Úgy értem, társ nélkül. Úgy értem, szeretet nélkül. Úgy értem, fizikai kontaktus nélkül. Úgy értem, barátok nélkül.
Különben elveszik az ember, és kinő az érzéstelenítő mirigye. Mint egyeseknek. (Erről még majd később bővebben.)

Ezért kell(ene) nagyon őrizni azt, aki vagyok...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.
Mármint csak egészségesen.
Meg ha már nincs kinek mondani, legalább ide leírom, és akkor legalább egy kicsit úgy érzem....úgy...

2011. április 18., hétfő

Mix

Bringa éjjel, bringa nappal, bringa éjjel, bringa nappal és ez így megy. 30-40 perc, naponta kétszer.

Északról középre és vissza északra.

Észak-London jó. Vajon hová visz innen az út? Pár napon belül el kell innen költöznöm, lejár a mandátumom itt, és nem tudom, hová, és főleg, hogy hol lesz olyan hely, amit annyiért kiadnak, mint amennyim nekem van erre....

Ma jót beszélgettem újdonsült barátnémmal, aki magyar, és fotós, és akiről már írtam. Ő, aki egy rózsaszín hajú csodalény, és akinek nagyon örülök, hogy van...hogy lett... Majd egyszer lerajzolom.
Azt mondta, London mindenkinek ilyen - ilyen, mint nekem. Magányos. Rohadtul. Azt mondta, ha az első 6 hónapot kíbírom, utána élhetőbb lesz. Durva...6 hónap. Nem kettő, nem három. Hat.
Szóval nem én vagyok gáz, hanem London tényleg ilyen...

Hogy éjszaka hazafelé bringázva még a jegyautómata dobozt is örömmel embernek nézem... Aztán elhajtok a buszmegálló mellett, és üres.

És valahogy ez van akkor is, ha tömeg van az utcán, és én a tömeg része vagyok: üres. És ugyanez van akkor is, ha vége egy fotózásnak: üres.
Csak addig nem magányos az ember, amíg csinál valamit. Azt hiszem, ezért van az, hogy itt mindig mindeki csinál valamit, megy valahová, rohan a saját élete után - mert másképp nem lehet és nem érdemes. Saját farkába harapó kígyó - avagy melyik volt előbb? A saját-dolgunk-után-rohanás, vagy a magány?

Miért nem élem azt az életet, amit mindig is szerettem volna? Hol a hiba?
Akárhová megyek, ugyanaz vagyok: egy csaj, aki nem tud felnőni, akinek nincs szakmája és még mindig egyetemista, kávézókban dolgozik minimál bérért és bringázik oda és vissza, és közben elúszik az idő. És képtelen is lennék irodában vagy bankban vagy cégnél dolgozni. Mondjuk egy ilyen fagyizót nyitni az olasz riviérán, az nem lenne rossz, de hogy szerzek annyi pénzt? És különben is. Ha már lehetne választani, inkább alapítanék egy légitársaságot. Mindennek a nyamvadt pénz az alapja, és a legjobb módja a pénzszerzésnek a tőzsde volna, de ahhoz rohadtul nincs kedvem.

Az a helyzet, hogy azokban a dolgokban nincs pénz, amit szeretek.
Mármint mondjuk a fagyiban és a repülésben lenne, de odáig is el kéne jutni valahogy. Írásban nincs pénz, zenében nincs pénz, filozófiában sincs, művészetben aligha, színészetben aligha - végülis mindengyikhez mázli kell... Orvos sose tudnék lenni, ügyvéd se, vegyész se, mérnök se, menedzser se, üzletasszony se. Talán a pszichológia. De az se életbiztosítás. És akkor is el kéne menni boncolásra. Blöe. Vagy a divattervezőség esetleg, de az is lutri.
Szóval, ami nem lutri, ahhoz nincs affinitásom. Nagyon jó. Még mindig itt tartunk.

Van egyáltalán bármi az életemben, ami el tudna jutni egy olyan pontig, mint ezek, hogy "Annyira szeretett repülni, hogy a végén lett egy saját légitársasága" vagy "Annyira szeretett utazni, hogy a végén híres utazó lett" (David Attenborough), vagy "annyira szeretett táncolni, hogy a végén híres táncos lett".

Mellesleg, ha meg megkérdezem magam, ah amegpróbálom meghallgatni a szavemet, mit mond:
-What is it honey that you want?
A válasz nem más, mint:
-I want to be loved. I want to be in a life alliance with a wonderful man. And travel. And fun. And writing is just natural...

Csoda, hogy nem tudom élni az életem?...áh, mindegy is. ....ja, igen, angolul szoktam beszélgetni magammal néha.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

Tényleg.

2011. április 17., vasárnap

London a magány városa

Hmmh. Régóta akarok írni ide... De valahogy nem jött, pedig volt egy szabadnapom, amin semmit nem csináltam, írni akartam, de mégse ment...
Hát, most az a nap van.
Az a nap, amikor mennem éne, már rég készülődnöm kéne fotózásra, eheylett bőgök, és próbálom kipurgálni a dolgokat, amik szerencsétlenné tesznek...

B. megint.
Mert London a legmagányosabb város, ahol valaha is voltam.
London a magány városa.

És nincs itt sok barátom egyelőre. Nem mintha Budapesten sokkal több lenne.
De itt, idegenben még harsányabb, élesebb, metszőbb a magány. Hidegebb, mint a téli északi szél Dániában.

Arról akartam írni egy ideje, azóta, mióta tart: ez a vágyódás Dániába. Dániába van honvágyam. Nem Magyarországra. De persze nem biztos, hogy ott aztán bármi is jobb lenne. Bár azt hiszem, még ha magányos is lennék, legalább az én kedves Északi-Tengerem ott lenne, megnyugtatna, kitágítana. És az ég, ami olyan közel van Dániában...és a dűnék...

B.-vel sokat tanulok - most épp azt, hogy vele pontosan ugyanaz történik, mint ami Sz.T.Úrral történt az elmúlt 5 évben, a szexet leszámítva. Mert az nem történik. Nem tudom, örüljek-e ennek, vagy inkább szánakozzak. Mindegy is. Ugyanaz történik: hogy ő csak a barátom akar lenni, mikor én tökre nem így érzek... Sz.T.Úrnak öt évig próbáltam a barátja lenni, míg végül beláttam, hogy nem megy és feladtam. Kitettem az életembeől. Erre itt van B. Csak hogy ugyanaz a szituáció ismétlődjék, csak pepitában. És tudom, hogy nem fogok tudni a barátja lenni.
És ma épp azt gondolom, hogy igazából lehet, hogy lehetnék a barátja és lehet, hogy a megoldás nem az, hogy eltaszítjuk magunktól az embereket, ha nem tudjuk elfogadni a döntésüket.
Hanem szembenézni.
Ugyanaz, mint az apámmal. Szórul szóra.
Talán azzal is szembe kellene nézni és el kellene fogadni.
De hogy magyarázod meg egy három éves kisgyereknek ezt? (Mert sajnos, az a 3 éves kisgyerek még ma is ott van bennem,és nem érti, fel se fogja, hát hogy nézhetne szembe vele, és hogy fogadhatná el azt a döntését az apjának, hogy ő márpedig nem kíván részt venni az életében és nem kívánja, hogy a kislány az élete része legyen - hogyan?)
Jó, oké, de most már 27 vagyok. Most már fel tudom fogni, és meg is értem, és el is fogadhatnám mások döntését. Vagy ez nem iylen bonyolult? Lehetne azt modnani, hogy egyszerűen csak nem működik és kész, és felejtsük el egymást? Megpróbáltuk, nem ment, kész. Ennyi.
Pedig mindig lehetne annyival egyszerűbb is...Ha nem lenne ez a fene nagy szabadság, ha nem lenne túl sok választási lehetőség, akkor egyszerűen csak szerethetnénk egymást, élhetnénk együtt, és minden jó lehetne. (Én például - csak egyet említve az ezerből - szexelhetnék, és nem néznék úgy ki, mint egy bányarém - és tudom, tudom, hogy ami nekem a legalsó fok, az másnak a legfelső, ettől még én a saját értékrendszeremen belül mozgok...)

Mindegy is...
Nem tudom.
Nem tudok semmit.
Nem értem.

Kegyetlenül, észveszejtően, borzalmasan, hihetetlenül magányos és elhagyatott és űzött és üldözött, és nyúzott vagyok ebben a városban.

A minap a töröknél vadásztam magokra, és állok ott a szűk boltban, és az emberek jönnek-mennek, türemkednek mellettem, és nézem a magos polcot, és egyszerre csak elkezd kalapálni a szívem, összeszorul a gyomrom, és kíbál belül, hogy:
én nem bírok itt élni, nem bírok itt élni, nem megy, nem jó, nem tudok, nem bírom,
nem vagyok boldog!!!

És akkor könnyek formájában kitör.

Tegnap meg a Soho Squere-en, egyedül egy padon...Rengeteg ember körülöttem. ülnek a füvön a fák alatt. Mások is vannak, akik egyedül ülnek. Megmentek egy fószert attól, hogy ottfelejtse a táskáját. Elnézem az emereket... És csak ennyi: egyedül vagyok, magányos vagyok, és lehet, hogy nem vagyok alkalmas arra, amiért ide jöttem. És ha alkalmas is vagyok arra - magára a londoni életformára alkalmas vagyok? Erre a rohanásra, a stresszre, a nyomásra, a kegyetlenségre, a nem-pihenésre?

És közben túl kell élnem olcsó pitán meg tesco-sajton, meg uborkán. Mert másra nem telik.
De most kaptam több munkaórát, ami jó. De abból pénz majd csak fél hónap múlva lesz....Addig meg el kéne költöznöm a toronyszobából. És közben éjt-nappallá téve fotózás-munka-fotózás-munka-fotózás-munka.....bringa, bringa, bringa...


Hát ezek vannak.
Mélypont.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.
Szeretlek.

2011. április 4., hétfő

Spontán



Csak úgy tök spontán jött. Érdekes volt. Egy érdekes emberrel... Aki amúgy szintán zenész. Universalnak dolgozott, most meg a Sonynak dolgozik. Eredetileg libanoni, és húsz éve él Londonban. Fura véletlen, hogy pont ott lakik, ahol én laktam, tíz perc sétára laktunk egymástól. Szóval fotózás céljából ismerkedtünk meg, de mivel olyan közel laktunk, mondta, hogy fussunk már össze. Összefutottunk. Nem is volt szó fotózásról, lelkileg tök nem is úgy készültem. Ahhoz képest tök spontán egész jókat lőtt. Mondjuk tökre nem az a műfaj, ami nekem kellene most, de lehet, hogy ez is jó lesz valamire majd egyszer. Meg hogy miért pont fekve és fejjel lefelé....Mondtam neki, hogy ez így nekem nem jön be annyira, de ragaszkodott hozzá.... Váááhh, kurvajók lennének, ha nem fekve és fejjel lefelé lőtte volna...

És alakulóban van még vagy 3-4 teszt eddig... Sikeresen építem a nulla-szintet. Végülis az is valami, a háznak meg kell rakni az alapját. Az fontos.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát,
szeretlek.

2011. április 3., vasárnap

Mától fogva hívjatok Mázlinak!

Mit is írhatnék...? Már megint eltelt egy hét. Vagy több. Nem tudom. Nehéz számon tartani az időt, mikor így rohan. Ma a melóban az iszonyat pörgésben mégis azt kívánatam, bárcsak lenne valahogy egy FF gomb, hogy már a buszon ülhetnék hazafelé. Igen, most buszozom, mert megint elköltöztem. Tegnap. Egy barátom barátaihoz, egy családhoz, ahol magyar az anyuka, angol az apuka, és van a hatalmas családi házuknak egy kihasználatlan része: a csúcsa. Megint a tető alatt lakom, a toronyszobában. Csak nem vagyok királykisasszony. De végre van privátszférám. De hamarosan innen is menni kell...
Pár nap múlva megkapom az első itteni fizetésem.

Egy ideje kezdem megszokni a helyzetet. Mondjuk talán ez a családi légkör meg a kedves emberek hatása, meg hogy egész sokat dolgozom (most még mindig részmunkaidő, de 35 óra hetente, az már majdnem teljes...), és kezdem megszeretni. Végülis fagyiból virágokat alkotni egész nap nem annyira rossz, pláne, hogy egész nap mosolygó embereket látok, akik, amint a kezükbe nyomom a fagyi-virágot, átmennek kisgyerekbe, felcsillan a szemük, és mondják, hogy "Oooh, this is beauuuuutiful", meg hogy "You made my day", meg ilyeneket.
Iagzából, elképzeltem, hogy mondjuk milyen lenne nyitni egy saját ilyen virágfagyizót valami melegebb éghajlaton, nem is lenne olyan rossz... Az emberek mosolyognak, vidámak, én csakis jó dolgot árulnék, én lennék a fő-főcukrosnéni, vagy még inkább THE Candy Girl, sütne a nap, ott lenne a tenger... Tökjó lenne. Egyszerű és boldog élet lenne.
Én meg hajtom itt a bonyolult és boldog életemet.
Egész sok fotózás van kilátásban - és ez a sok még mind csak a portfólió építés, tehát valójában még a nulla szintet alapozom.
A terv megvan, hogy mi lesz belőle, majd kiderül.
Még pár hónapot adok magamnak... Nem sokat... Mert ez a London kegyetlen... De az ember tényleg olyan fajta, hogy mindenhez hozzászokik leőbb vagy utóbb - szóval tudom, hogy hozzá tudnék szokni egyszer, csak mikor, meg nem tudom, akarom-e.
Persze, hogy mindezt minek, azt még mindig nem tudom.
Azt hiszem, egyelőre két motiváló tényező van, ebben a sorrendben: pénz/megélhetés + valami, amit nem utálok csinálni pénzért. És hihetetlen, hogy mennyit kell dolgozni, könyökölni, hajtani még azért is, hogy egyáltalán az ember olyan dolgot csinálhasson pénzért, amit nem utál. Merthogy azt hiszem, ha lenne olyan foglalkozás, hogy "utazó", én az lennék, ha fizetnének érte. De ilyen foglalkozás egyelőre nincs, és még nem találtam ki, hogyan lehetne azt kivitelezni, hogy nekem azért fizessenek, mert utazom.

Egyébként az elmúlt másfél hónap életem legkeményebb másfél hónapja eddig... Érzelmileg... Olyan nyomás volt rajtam, olyan borzasztóan nehéz volt minden, hogy el se tudom mondani. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni... Ezért nem is írtam róla... Végig sokkhatás alatt voltam, azt hiszem...
Most kezdek talán magamhoz térni egy kicsit, most, hogy legalább privátszférám van. Eddig nagyon sokszor maga volt a pokol...
Érdekes, hogy most is ugyanúgy egyedül vagyok a mindennel, a küzdéssel, az élettel, a sokkal, a londonsággal, de most mégis valahogy jobb. Azóta kezdett jobb lenni, mióta elkezdtem a jó dolgokra koncentrálni, aztán elköltöztem B.-től, azóta nagyságrendekkel javult a helyzet, de még mindig sokat szenvedtem érzelmileg attól, hogy magányos vagyok, és túl nagy a város, és nincs egy odúm (mondjuk most is átmeneti - de az életben mi nem átmeneti?...), és egyedül-egyedül-egyedül kell megküdeni ezt az egészet, és még szerencse, hogy vannak, akik mellettem vannak/voltak, ideig-óráig, akik segítettek - nagyon-nagyon sok segítséget is kaptam, mégis olyan végtelenül magányosnak éreztem magam... Akik mellettem álltak, mind teljesen új emberek az életemben, sokszor nem is értettem, miért segítenek nekem, de végülis az első pillanattól, hogy letettem a lábam a repülőgépről, rengeteg segítséget kaptam, teljesen idegen emberektől, és félig ismerősöktől...Mégis sokszor legszívesebben feladtam volna, kiléptem volna a tudatomból, vagy valami, annyira elviselhetetlenül magányosnak és elhagyatottnak és elveszettnek és elutasítottnak éreztem magam.
És most egy pár napja kezd jobb lenni... Főleg, hogy van egy saját torony-rezidenciám. (Bár csak egy ideig, és nem tudom, utána mi lesz, hogy lesz - de ez most nagyon jót tesz.)
Folyton a továbblépésen jár az agyam, hogy mi a következő lépés ahhoz, hogy a terv kitűzött pontjait a közeljövőben elérjem...

A legeslegfontosabb dolog, amit London a maga iszonyatos keménységével megtanított nekem egyetlen hónap alatt, és úgy érzem, mindörökre: hogy ezer visszautasítás sem számít semmit. Mert ha nagyon akar az ember valamit, akkor ezer-egyedszerre sikerülni fog. Mert a visszautasítás semmi, de semmi mást nem jelent, csakis ennyit:
nem itt a helyem,
hanem máshol van.
És van.

Sokszor hallottam (munka közben, amint épp hostesskedtem a CTA-nak - Celebrity Talent Academy) egy történetet Danny DeVito-ról. Tulajdonképpen ez volt az a történet, amit az első két pokoli hetem alatt vagy ötször meghallgattam, mert ez a munkám része volt, asszisztálni egy előadáson. Ez volt az a történet, amit London legelőször mesélt nekem:
Tudjátok, hogy Danny DeVito hány visszautasítást kapott, mielőtt egyáltalán engedték kamera elé állni? Lehet találgatni. Tízet? Ötöt? Huszat? Negyvenet? Ötvenet? ...Odament a castingokra, és az ügynökök kinevették: ugyanmár. Alacsony vagy, kopaszodsz, nem vagy valami jóképű, akkora vagy keresztben, mint hosszában, szerinted tényleg majd film-sztár lesz belőled? Komolyan gondolod? Nos, Danny DeVito komolyan gondolta. Danny DeVito 120 db regisztrált sikertelen castingon vett részt, mire engedték kamera elé állni. De ő végig tudta, hogy meg fogja találni a helyét.
Ez az akarat és ez az elkötelezettség: hajlandónak lenni annyi visszautasítást eltűrni, amennyit csak kell, ahhoz, hogy végül megtaláljuk a helyünket. És tudni, hogy meglesz. Ez: hinni önmagunkban.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.