Day 68-69-70-71-72.

Március 18-22.

Az élet még mindig, mindig zajlik.

Óh, igen, rájöttem, van, ami a szeretetnek látszólag határt szabhat: az egó. Az egóból létezés.

Mennyi mindent tanulok itt.
Mint egy gyorstalpaló kiképzőtábor.
Most épp nem olyan napfényes az út, mint eleinte volt.
Most nehéz, súlyos, sötét. Völgyben járok.

Mindig is nehezemre esett bevallani, ha rosszul éreztem magam. Mindig mosolyogtam. Sosem szerettem teret hagyni a bánatnak vagy a szomorúságnak. Ez részint ösztönös, részint pedig azt gondolom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk, és ilyenkor eszembe jut Coelho Veronikája. Aki meg akar halni. És amikor csak pár napja van hátra, minden megváltozik. Szóval ha minden napomat úgy élem, mintha az utolsó lenne, nagyon fogok örülni az életnek.

Hát akkor ezennel kilépek a komfortzónámból:
elég ramatyul érzem magam. És örülök neki.
Mert az élet zajlik.
És persze amint kimondom, vagy leírom, megsemmisíti önmagát.
Mert egyre szilárdabb a kapcsolatom a Nagy Énemmel, avagy a Forrással. És mindig tudatában vagyok, hogy a szomorúság a szeparáltság érzéséből fakad. De közben, a szomorúság alatt mégis érzékelek valami megállíthatatlan erőt, biztatást, súgást, hogy minden jól van úgy, ahogyan van, és minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Nagyon sokat tanulok a szomorúságból is. Sok-sok katarzison át.
Tanulom, hogyan térjek vissza az egóból a felsőbb énbe, a végtelen tudatosság és szeretet állapotába.
Tanulom, hogy ami történik, az én javamat szolgálja, és hogy ezt mindig szem előtt kell tartanom.
Tanulom, hogy csupán egy személyes dráma résztvevője vagyok, és hogy mindig választhatom a felsőbb nézőpontot. És hogy a körülményeinket nem mindig választhatjuk meg (bár ha elég éberek és tudatosak vagyunk, akkor de), ám a hozzáállásunkat mindig m választjuk meg.
Azt is tanulom, hogy sose tudhatom, hogy egy kapcsolatnak éppen mi a szerepe az életemben. Többnyire tanulunk belőlük. Azért vannak, és a szomorúság is azért jár velük, hogy mélyebb, bölcsebb, erősebb önmagunkra találjunk általuk.
Ugyanis ha nem kerültem volna bele egy olyan szituációba, amilyenbe belekerültem - leírni is szégyen, talán majd máskor - akkor nem lenne annyi bölcsességem, amennyi van. Amennyi az elmúlt egy hétben lett.
Minden folyton változik, és annyi felismerésem van, szinte naponta, hogy újra és újra öregnek érzem magam, és naponta-kétnaponta el kell dobnom a régi személyiségemet, mert úgy érzem, elhasználódott. És ezzel az is jár, hogy naponta összetörik a világképem, és naponta megújul. Teljesebb lesz.
Én pedig bölcsebb.
Sokat meditálok a csakráimon mostanság.
Sokat gyúrok harmadik szemre. Nem tudom, miért - ösztönös. Meg a korona csakrára. A végtelen tudatosság magamba engedésére.
Mert nincs más út a boldogsághoz.

Megtanultam, hogy a félelem, ami elől az ember egész életében menekül: hogy nem tudja, hogy kicsoda.
Megállsz, és szembenézel vele.
És rájössz, hogy egyedül vagy.
Hogy mindig is egyedül voltál, és egyedül is leszel.
És ez a legcsodálatosabb felfedezéssé válik, mert rájössz, hogy Te magad vagy az, akivel valaha a legközelebbi kapcsolatban leszel. Hogy te leszel az, aki meg fog halni. Hogy te leszel az, aki életed minden egyes pillanatában veled lesz. Jobb hát, ha azonnal szerelembe esel magaddal, és ebben az állapotban is maradsz.
És ha van olyan, hogy "Igazi", hát akkor Te Magad vagy az. Te vagy a saját jegyesed. Egy életen át. És még tovább.
És mivel egyedül voltál, és vagy, és leszel, nincs már mit keresni kívül. Nincs már mit várni. Rájössz, hogy egész eddig kerested magad, de soha nem lesz "tovább". Itt VAN. Ennyi. Te magad. Ahogy megszülettél. És így is fogsz meghalni.
És teremtettél magadnak egy személyiséget, akinek van neve, van teste, vannak szokásai, ruhái, barátai, gondolatai, eszméi a világról. De Te Magad egyik sem vagy ezek közül.
Te ennél valami sokkal örökebb és hatalmasabb vagy. És mérhetetlenül gyönyörű.

Ugyanakkor persze sosem vagy egyedül. Mert minden egy. Egy hatalmas tudatosság része vagy. Egy szerves egészé.
Így amit magadnak felismersz, amit magadért megdolgozol, amit magadban tudatossá teszel: az egész világnak teszed.
Fontos vagy.
Feladatod van. És remekül végzed.

Nomost ha ezt az egészet az ember meg tudja spékelni egy jó nagy adag éberséggel, akkor tudatos teremtővé válhat.

Ah, a játszadozás a fókuszponttal - játék csupán. A múlté talán. Érdekes, és fontos tanulság. Nélküle nem lennék ott, ahol. De sokkal fontosabb, hogy mire használom.
Hogy minden pillanatban éber legyek. Hogy jól fókuszáljak. És hogy minden pillanatban tudjam, hogy mit miért teszek, és hogy az mit fog eredményezni.
Éberség: hogy felelősséget vállalok a gondolataimért, a szavaimért, a tetteimért, az érzéseimért.
Éber vagy, hogy mit gondolsz, mit mondasz, mit teszel, és mit érzel. Mert mindennek hatása van.

De ha az egóban létezik az ember, akkor jön a különválasztottság, és a félelem.
Viszont egó náélkül nem lehet létezni ebben a világban.
Most épp ennek a drámának a kellős közepében vagyok.

Segítséget kértem, és a következő üzenetet kaptam: türelem.
Türelmesnek kell lennem. A változás elkezdődött, a kitűzött cél megvan, úton vagyok feléje, de még nem vagyok elég erős a feladathoz. Ahhoz a feladathoz, amit magam elé tűztem: hogy szeretetben maradni a nap 24 órájában, és minden percben és pillanatban - hogy az egész élet szeretet legyen. Ezt úgy is foglamazhatnám, hogy a felsőbbrendű énem, vagy a forrás, vagy a magasabb, végtelen tudatosság tudatában maradni. A forrással egyben maradni.
És erről azt is tanulom, hogy egy darabig minden nap újra és újra meg kell tanulni. Nem elég hogy egyszer, vagy néhányszor, vgy akár többnyire meg tudom csinálni. Mindig kiesem, és mindig vissza kell tornáznom magam.
Mint amikor a gyerek járni tanul. Próbálja. Ezerszer elesik, de ezeregyedszer is megpróbálja, mert tudja, hogy lehet.
Így van ez mindennel. Minden lehetséges.
Az üzenet tehát ezt mondta: a feladat nehéz, de a változás elkezdődött, ki kell tartani. Minden jó.
Ezért nehezebb most az út.
Jó dolgok közepette középpontunkban lenni nem olyan nagy ügy.
Sokkal többet tanul és edződik az ember a nehézségek közepette is.
Az üzenet azt is mondta, még nem vagyok elég érett a feladathoz - de a képesség, a minőség megvan hozzá, viszont még nem méltányolnak a valódi képességeim és értékem szerint. Fényemet hiába adnám, nincs, akire rávetüljön. Be kell érnem kevéssel. És türelmesnek kell lennem. Minden a maga idejében. Mert nem tudom, mikor mi a feladatom, és minden stációnak megvan a maga hozadéka. Várnom kell, amíg a megoldás elérkezik. Sorsom kívül-belül érik. S most még nem éberség hajt, hanem türelmetlen ösztön, mert megláttam a célt. Most viszont meg kell állnom: minden a maga idejében fog megérkezni.

És jön a kérdés: miért teremtem ezt magamnak?
Mert nem vagyok elég éber.
Ámde az a válasz is lehetséges, hogy ez nem számít. Nem számít, hogy miért. Inkább előre kell menni. És a pozitív dolgokra koncentrálni, mert azok fognak megvalósulni.

Na, ilyen, amikor nem érzem jól magam.
Azért ez elég jó, nem?

Na és hogy kívül mi történt?
Hát voltak pillanatok, amikor azt kérdeztem magamtól: mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? Már megint...
Elmentünk ugyanis egy spirituális éneklős délutánra.
Az volt a neve, hogy Circle of Sound. Azaz a hang köre. És állítólag minden hónapban van. Délamerikai sámánok kezdték, és a világ különböző pontjain nagyjából egy időben összegyűlnek az erre elhivatottak, és spirituálisan eléneklik a Földnek a gyógyulását. Ami a mi gyógyulásunk is. A mi egység-érzésünk feléledése. A Föld szívéig énekelni nem kis katarzissal jár. Plána, ha az ember csoportosan dolgozik, és csoportos meditációban énekel - hát ezt az élményt lehet, hogy még emésztenem kell, hogy beszélni, írni tudjak róla.
Milyen fizikai is az éneklés. Milyen természetes, és milyen nyitottság kell hozzá...
A "már megint" pedig arra vonatkozik, hogy már megint erre az útra keveredtem. Úgy tűnik, nem kerülhetem el.
Jó. Majdnem jó.
Gyógyítás énekléssel. Igen. Csak nem teljesen így. Így is jó. Tökéletes, nagyszerű.
De populárisabban szeretném.
Nagyobb látványossággal és ismertséggel, (fényekkel, koncerttel, kosztümökkel, hangosítással, színpaddal, tömeggel, poppal, elektronikával, showbiznisszel), hogy a bölcsességem sok emberre hatással lehessen. Tudom, veszélyes út - de már úgyis ott tartok, hogy "legyen meg az akarat". Gyerünk, mutass jobbat. Végy engem. Tégy eszközöddé.

Valamint az egyik éjszaka egy titkos helyen aludtam egyedül kint a pusztában. Biciklivel kell menni, mert a városon kívül van.
Éjjel 11 után indultam el, szóval csak a csillagok világítottak, amikor kiértem a városból. Az a sötétség az országúton, sehol egy ember, vagy autó - csak én meg a szél. Meg a félelmem, ami teljesen kontrollált volt. Ugyanis nem mertem félni. Persze azért éreztem az adrenalint, de nem volt vészes.
Azon az éjszakán jöttem rá erre az egyedüllétes dologra.
És a pusztában aludni egyelőre nagyon szokatlan volt. Azt hiszem, ezt valakivel együtt sokkal jobb csinálni...

És rengeteget éneklek.
A válságoknak ez is pozitív mellékhatása, hogy az ember jobb híján elkezd magára és a dolgára koncentrálni.
És ex-színésztanárom útmutatásai alapján gyakorlom a számokat - mozgással, őrültködéssel, különböző karakterekkel előadva. Van a suliban egy jó nagy terem, ahol buli szokott lenni, meg van benne színpad, így lehet koncert is vagy színház. Nos, ott szoktam gyakorolni. Néhány önmagában énekelhető Björk-számot már gond nélkül éneklek... meg Jamiroquait, meg rockot, Muset, jazzt, mindenfélét. Most már csak a saját stílusomat, kreatív formámat kellene megtalálni.
De azt hiszem, sose leszek zeneszerző. Mert nem megy egykönnyen, és mert nincs késztetésem. Inkább zenekart szeretnék, meg producert meg zeneszerző-specialistát. Meg lemezszerződést. Nem szerző akarok lenni. Csak egy egyszerű énekesnő - előadóművész. Persze dalszövegben jó vagyok. Szóval azért mégsem olyan "egyszerű"...

Ja, és volt még egy felismerés: a szeretetnek mindegy, hogy milyen irányba mozog. Amikor az ember úgy érzi, kevés van belőle, és éppen nem tudja eléggé szeretni magát, és épp úgy érzi kapnia kéne (ami mellesleg sosem igaz), akkor a legjobb megoldás adni. Úgy fel elehet töltődni tőle. Furcsa is: más embereket és az adást használni arra, hogy a szeretet állapotába visszakerüljek. Jól ki van ez a világ találva. Olyan sok bájos humort vélek felfedezni benne mostanság...
Vagyis: mindegy, hogy adsz, vagy kapsz. Egy a lényeg, hogy a szeretet felébredjen a szívedben. És ez az adással épp pont olyan lehetséges, mint a kapással. És ez nagyszerű.
Így más két forrásom is van, ahelyett, hogy másokra lenne szükségem: felemelhetem magam a szeretet állapotába pusztán meditáció által, és így azáltal, hogy szeretem és elfogadom magam, vagy szerethetek másokat.
De soha többé nem kell szeretetért ácsingóznom.
Pedig ezzel együtt is szeretem magam: természetes, hogy szeretetre vágyom. Mind szeretetre vágyunk. Ez mozgat mindannyiunkat. Kódolva van. És pont ettől vagyunk mind olyan szerethetőek.

Szeretlek Téged.
Teljes szívemből, teljes odaadásommal.
Megnyitom a szívemet, hogy rajta átáramolhasson hozzád a szeretet.
Igazán, minden egyes hibáddal és adottságoddal együtt:

szeretlek.

Day 63-64-65-66-67.

Március 13-17.

Utoljára a hála-revelációmról írtam.
Hmm. Sok minden történt azóta.
Az élet zajlik. Hihetetlen iramban és tapasztalással és fejlődéssel.
Meditálok, kung-fuzom, csi-kungozom, jógázom, meditálok, zenélek.
És olyan dolgokat látok, érzékelek és tapasztalok, amiket régebben a legelrugaszkodottabb ezós könyvekben olvastam.
...ezó. Ez ma már elég pejoratívan hangzik. Ezért nem is használom. Ugyanolyan lejáratott fogalom, mint Isten. Inkább misztikusnak mondanám a tapasztalataimat.
Olyan dolgok történnek velem, amiket korábban nem hittem el.
Egész eddigi életemben válaszokat kerestem. Olyan igazságokat, amik bizonyosságot adnak magukról. Olyan hitet, ami tapasztalásból fakad. Most íme megtörténik - és mindezzel együtt azt kell mondanom, az érzékelés fura jószág. Egyéni és változó. És az is biztos, hogy több dolgok vannak égen-földön, Horatio, mintsem hogy azt mi megérthetnénk. Azt tanultam, hogy az érzékelési pontunk változtatható. Kitágíthatjuk a tudatunkat, és így az érzékelési tartományunkat is. (Persze ezzel együtt a tudatosság is hihetetlen mértékben nő...) Most még itt tartok. Tudok játszani a fókuszpontommal.
(Vannak Dél-Amerikában olyan törzsek, akiknek a "sentineljei", őrszemei, varázslói állítólag tudnak visszafelé élni az időben, és képesek arra, hogy az idő előrehaladtával ne öregedjenek, sőt képesek vadállatok vagy növények alakját felvenni. Ez elég hihetetlennek tűnik. De ha belegondolok, hogy az én saját érzékelési pontom, illetve a fókuszom szándékos változtatásának és mozgatásának segítségével milyen dolgokat vagyok képes meglátni, és mit vagyok képes teremteni - nos, egész elképzelhetőnek tűnik. Mert csupán annyi a különbség, hogy én önmagamat hogyan érzékelem. Mert amire fókuszálok, az manifesztálódik... ilyenkor tehát mások érzékelési pontját tudom szándékosan befolyásolni, mégpedig a saját érzékelési pontom változtatásának képességével... Mondjuk ez az alakváltás meg ilyesmik csak melléktermék.)

És csi-kungozom, és kung-fuzom és jógázom és meditálok.
És ez így megy.
És folyamatosan szeretetben létezem.
És működik.
Működik: ha az ember megtalálja a saját belső békéjét, a világ békés lesz körülötte.
Réggebben is hallottam, tudtam ezt, de tapasztalat hiányában - mennyire is nem láttam ennek a mondatnak az értelmét, lényegét!... És most: magam sem tudom másképp, jobban érthetőbben megfogalmazni.

Ha képes vagyok szeretni magam - nem az egómmal, hanem Isten szemével, és aként érzékelni magam, ami vagyok - egy hatalmasabb szeretet, tudatosság megtestesülése, amikor magamban nem magamat tisztelem, és magamban nem magamtól vagyok elragadtatott, hanem attól, aminek a kifejezősése vagyok - akkor mindenki mást is képes vagyok szeretni. Mert amint egyesülök a forrással, mindennel egyesülök, és mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben meglátom az isteni részt. A gyönyörűséget.
És mind olyan szépek, olyan csodáatosak az emberek.
És amint magamban megtalálom a szeretet végtelen forrását, rögtön teli lesz a világom szeretettel, harmóniával, tökéletes tökéletlenséggel. És olyan egyszerű dolgon múlik mindez, mint a fókusz. Hogy mire fókuszálok. Amire a figyelmemet irányítom, abból még többet vonzok magamhoz. És nem csak hogy ha a figyelmemet a pozitív dolgokra irányítom, akkor jobban érzem magam, hanem abból még több áramlik az életembe. Mert amire fókuszálunk, az kiterjed, növekszik. Amiért hálás vagyok, abból általában még akarnak adni nekem. Mert az univerzum így működik.
Mostanság úgy érzem, tényleg a hála az univerzum egyik legjobb "találmánya", létezője.

Élek.
Életemben először, igazán, tiszta szívből élek. Minden porcikámban érzem az élet vibráló pezsgését. Minden pillanatban.
A szeretetet. Az energiát. Az áramlást. A folytonos változást és átalakulást. A folytonos mozgást, a táncot.
A Lét táncát.
Igazán extatikus, elragadtatott állapot.
És olyan extázis, hogy az ember képes benne feloldódni, meghalni, az egót megszelidíteni, és azt mondani: ez olyan jó és olyan hatalmas, hogy vedd az életem, és tégy vele, amit akarsz. Tégy szándékod szerint: legyen meg az Akarat.
Olyan hatalmas, és annyira nem számít a kis én a mellett a hatalmas szeretet mellett...

Továbbá az is tényleg működik, hogy
1. az ember befelé, önmagára koncentrál, a hatalmasabb jóra.
2. az ember abbahagyja azt, hogy arra reagáljon, ami történik körülötte. Abbahagyja azt, hogy a történésektől tegye függővé önmagát - a jókedvét, a rosszkedvét, vagy éppen a személyiségét - hogy a külsőségek által pozícionáljuk és definiáljuk magunkat. És főleg abbahagyja, hogy mások drámáinak részese legyen. Az ember így szabaddá válik mindattól, ami eddig meghatározta. A történésektől. A külvilágtól.
Bent ugyanis határtalan szabadság van. Határtalan béke. Határtalan szeretet. Mindenen túláradó életöröm.

A következő lépés: valahogyan manifeszálni, valamilyen formában kikristályosítani ezt a kreativitást. Ezt a hallatlan nagy mennyiségű kreatív energiát.
A kung-fun kívül.
Mondjuk éneklésben.

Meg írásban.

Ez a kettő jól hangzik.

És boldog vagyok.
Itt most. Így.
Minden megvan, ami a boldogságomhoz kell. Nem várok és nem keresek már semmit. Mert megtaláltam. Tudom, hol van. Bennem. És azt manifesztálhatom kint is. De már ezt sem érzem igazán szükségesnek.
Nincs mit akarni.
Mert minden itt van.

Csak egy dolog fontos: tartani a fókuszt.

És bízni.
A természetben. Az univerzumban. Magamban. És hátradőlni.

A hála érzése már nem is kifejezés arra, amit érzek.
Mert nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért. Ezekért az érzésekért. Ezért a boldogságért.
Hogy mennyire hálás vagyok, hogy a leghatalmasabb jóság, szépség és szeretet kifejeződése lehetek.
Hogy megtaláltam a kapcsolatot. És hogy sikerül benne maradnom.
Szeretetben maradnom.


Most részletezhetném, hogy mennyi és milyen minőségű időt töltök Lánggal, és hogy milyen jó együtt kung-fuzni, jógázni, fejenállni, vállára állni, páros és egyéni jóga pozíciókat gyakorolni, fejlődni, meditálni, tudatot tágítani, erdőben sétálni - és nézni, ahogyan az egész eddigi és a mostani teremtésem alakot ölt.
Hogy végre van valaki, akivel egymáson lépdelve tudunk fejlődni, feljebb és feljebb kerülni, magasabb és magasabb energiaszinteken rezegni. Aki elég tiszta ahhoz, hogy azt a gyermeki tisztaságot, amit egész eddigi életemben őriztem, és kifejezni próbáltam, és megosztani különböző férfiakkal - végre van valaki, aki képes érezni, tudni.
Akit én teremtettem. Én vonzottam az életembe, hogy fejlődhessek rajta.
Aki most pont úgy látja a világot, ahogy én.
Aki most képes olyan tiszta szeretetre, amilyenre én.

És ez a szeretet, maga az élet.
Az a bizonyos folyton változó, folyton mozgásban levő vibrálás, ami nem reked meg egyetlen formában sem.
A szeretet, aminek nincsen formája.
A valódi szeretet.
Ami minden. És semmi. Mert bármikor e két szó egyikét használom, automatikusan a másik is vele jár. Egyazon egész két pólusa csupán. Egy pénzérme két fele.
A szeretet, aminek nincs formája, mert minden formát magában foglal, a semmit is.
Ugyanúgy lehet semmi, mint ahogy lehet forma: játék, ütés, rúgás, érintés, figyelem, nézés, elengedés, közeledés, távolodás, szeretkezés, sétálás, hallgatás, beszélés, információ és az információ hiánya, gondolat, tett, tárgy, írás, te, én, ő, vagy a te, én és ő tagadása. Ez minden: semmi.

De főképp elengedés. Hátradőlés. Bizalom.
Bizalom az univerzumban, a természetben. A természetemben. Ahogy az állatoknál is van, nálunk is van: saját természetünk pontosan tudja, mikor és mire van szükségünk.
És mindig, ha valami elmúlik, az azt jelenti, van lehetőség valami jobbra, valami magasabbra.
De mivel nincs forma, ezért nincs kezdet és így nincs vég sem.
Csak folytonos teremtés van.
És ami ugyanez: túláradó szeretet.

***

Most eszembe jutott egy korábbi gondolatom. Tán egy hónapja egyik revelációm része volt, és igaznak bizonyult, nem emlékszem írtam-e, de mivel eszembe jutott, ez azt jelenti, le kell írnom most:
kerek e világon ugyan mi tarthatna vissza attól, hogy szeressek? Hogy szeretetet fejezzek ki, és így tapasztaljak?
Hogy a szeretet kifejeződése legyek?
Semmi. Semmi nincs a világon, ami a szeretetet megállíthatná.
Most annyival jelent többet a fenti gondolat, hogy ezt a szeretetet csak átengedni lehet magamon. És engedni, hogy olyan formát öltsön, amilyet csak akar.
És hogy ugyan mi tarthatna vissza attól, hogy meditáljak, elcsendesítsem az elmémet, és egy legyek a forrással, és teljes békében, harmóniában és szeretetben létezzek - magammal. Hogy a középpontomban maradjak.
Semmi sincs a világon, ami a szeretetnek gátat szabhatna...


Ezért hát, kedves Olvasó, kívánom Neked, hogy szeresd magad most, annyira, mint még soha eddigi életedben. Mert mindannyian pont ugyanazért jövünk ide: hogy a szeretet kifejeződése legyünk, és hogy magunkat és másokat felemeljünk, hogy engedjünk másokat nőni azáltal, hogy meglátjuk bennük az isteni részt.
Vedd észre, milyen különleges, csodálatos és isteni vagy. Öleld magadhoz a lelked. Mert ez a legjobb, amit tehetsz magadért és a világért.

Szeretlek.

Jó éjt.

Day 61-62.

Nem történik mostanában semmi extra-érdekes a külvilágban.
Persze belül mindig.

...az elmúlt pár napban a lelkem sötét éjszakát élt meg. Habár ez a sötét éjszaka tele volt csillagfénnyel és teliholddal.
Történt ugyanis, hogy egy bizonyos esemény okán (- az most teljesen lényegtelen, mi volt az,) felütötte a fejét a félelem bennem.
Félelem a jó elveszítésétől.
Nos, innentől persze dupla-fenekű lett a poén, meg gellert is kapott.
Mert ha egyszer ilyen tudatos vagyok, tudom, hogy a félelemben létezésre az egyetlen megoldás a szeretet. Viszont mivel a félelem csak jött bennem előre, magától ettől a ténytől is beparáztam. Mert tudom, hogy a teremtés minden pillanatban működik. Plusz ott van az elme kontrollálásának képessége, ami lehetővé teszi, hogy a középpontomban maradjak (avagy a szeretet és béke állapotában). És az is csak hellyel-közzel működött. Ez volt a csillagfény. Hogy legalább valamennyire működött. Pozitív gondolatok választása, az elme elcsendesítése stb. De ahhoz, hogy abban az állapotban tudjak maradni egész nap meditálnom kellett volna. De sajna ezt nem tehetem meg itt. Illetve tulajdonképp persze megtehetném. Igen. Most jut eszembe: miért is nem tettem azt, amit jónak éreztem? No, mindegy. Minden pontosan jól van úgy, ahogyan van.
Hovatovább ezek a sötét éjszakák kellenek ahhoz, hogy fejlődni, tanulni, erősödni tudjunk.
Ugyanis aztán mára újra fényben érzem magam.
Már tegnap is azt a kívánságot bocsátottam ki az univerzumba, hogy a meditatív állapotban lévő jelenlétemet meg tudjam őrizni akkor is, amikor épp nem meditálok.
Gondolkodás útján oda jutottam, hogy akkor esetleg azt kéne megpróbálni, hogy mindig meditatíve létezni. Na, ehhez nem kis gyakorlás kell, és most még nem áll rendelkezésemre az az elmúlt időmennyiség, hogy ezt megtehetném. Persze lehetséges. Csak azok után, hogy korábban olyan könnyedén tudtam fenntartani a szeretet extatikus és egyszerre békés állapotát, nagyonis meglepett, hogy most ilyen nehezen megy.
Nade a tanulság:
végtelenül hálás vagyok ezért a sötét éjszakáért, mert megtanított arra, hogy a megfelelő dolgot kívánjam magamnak.
Ma történt, hogy korábban Euridikétől tanult egyik imaginációt, irányított meditációt alkalmaztam ma - az is valami jógához kötődik, csak nem tudom, melyik fajtához - , és amint sikerült feltöltenem magam, és rácsatlakozni a forrásra, a következő gondolatokat kaptam: előszöris a hála, amiért a megfelelő dolgot tudom kívánni, mert megtanultam, mi az, amit kívánnom kell. Másodszoris: igen, a forrással vagyok, egy vagyok vele - mit veszíthetek hát? Harmadszor: amint hálát kezd az ember érezni, visszatér a szeretet, avagy a paradicsom állapotába, mert a hála végtelen progresszust eredményez a még több hála és még nagyobb boldogságérzés tekintetében. Valamint, realizáljuk, hogy minden pontosan jól van úgy, ahogyan van, és minden pont úgy van, ahogyan lennie kell. És akkor már nyitva állunk a szeretet minden formájának befogadására. És akkor elkezdünk megnyugodni, nem akarni semmit, nem ragaszkodni, csak elfogadni és elengedni mindent. Magunkat is. Mert akkor már egy vagyunk a forrással.
Szóval amiért ma imádkozom: hogy olyan vezetést kapjak, hogy a szüntelen hála és szeretet állapotában maradhassak. Hogy a paradicsomban létezhessek. Mert csak rajtam múlik, hogy azt választom-e. Mindig ott van körülöttem, velem, bennem. Csak észre kell vennem.
Azért imádkozom, hogy a legnagyobb szeretet és gyönyörűség követe lehessek, hogy fényt, gyógyulást, szeretetet és vidámságot vigyek azoknak az életébe, akikkel megosztom az utat. Ezekre a legőszintébben, teljes lényemmel vágyom. De amint a forrással való összeköttetésemet megérzem, realizálom, hogy nem kell rá vágynom, mert az vagyok. Az vagyok, ami és aki lenni akarok. Itt és most. Életem filmjének főszereplője.
Ahogy Gandhi mondta: légy maga a változás, amit látni kívánsz a világban.
Tehát most paradicsom vagyok.
Minden nélkül.
Mert minden, ami kell, bennem van.

És ezért végtelenül hálás vagyok.
És a tanulásért.
A remek forgatókönyvért, amit írok, a remek filmért, amit rendezek, és a csodás főszerepért, amit játszom.
A segítségért, a vezetésért.
A létezésért.
Hogy a szeretet követe lehetek.
Az életért - hogy megtapasztalhatom a maga élő, vibráló, folyton változó, szerves teljességében.
A barátokért.
A valódi, legtisztább szeretet megtapasztalásáért.
A yinért és a yangért, ami oly sok fejtörést okoz az emberi létben.
Azért, hogy képes vagyok felülről nézni lépéseimet a sakktáblán - hogy isten szeme lehetek olykor.

Viszlát.
Szeretlek.

Day 59-60.

Március 10.
Az első munkám Dániában: modellkedés.
Három óra alatt 10 250 Ft-nak megfelelő mennyiségű dán koronát kerestem - azért, mert hagytam, hogy lerajzoljanak.
Aktokat rajzoltak rólam. Két nő és három férfi.
Teljesen jó volt. Kicsit izgultam az elején, de teljesen bele lehet szokni a dologba. És nagyon örültek nekem. Azt mondták nagyon jó modell vagyok. És annyira mondták, hogy a végén megkérdeztem, miért. Azt mondták, mert olyan, mintha erre születtem volna: természetes vagyok, nyugodt és test-tudatos. Valamint szép a testem (mázli), és karizmatikus vagyok, ezért jó engem lerajzolni.
Na hát ilyen szépeket azért nem minden nap hall az ember.
Hacsak nem önmagától... Mert ha szereted magad, nem kellenek ilyen külső visszajelzések, akkor is érzed. És azt hiszem, nálam előbb volt meg az érzés, utána jelent meg a fizikai valóságban is.
Egyébként a végére egészen jól esett, hogy rajzolnak. Sok energiát kapott a testem ma.

Bár az is elég nagy bók volt tegnap, hogy csak úgy kaptam egy csokor hóvirágot Nikitától, az egyik orosz sráctól. Azt mondta: "hogy legyen szép a napod". Erre én meg jól megölelgettem.

Hálás vagyok a mai gyönyörű napért.
Hálás vagyok a pénzért, ami ilyen könnyedén az életembe áramlik.
Hálás vagyok, hogy mindig visszatalálok a középpontomba.
Hálás vagyok a rengeteg szeretetteli eseményért, ami történt velem ma.
Hálás vagyok azért, hogy tudok szeretni, hogy szerethetek, hogy bízhatok.
Hálás vagyok az új képességeimért, a fejlődésért, a látás megadatásáért.
Hálás vagyok magamért.
Hálás vagyok, mert képes vagyok teljesen elfogadni és szeretni magam.
Hálás vagyok, hogy a szeretet és a szépség csatornája lehetek.
Hálás vagyok, mert képes vagyok adni, és mert oly sokat kapok vissza.
Hálás vagyok, mert megértettem: a pokol és a mennyország nem más, mint két emberi állapot.
És hálás vagyok, mert képes vagyok a mennyország mellett dönteni, és minden napomat ott tölteni - ott, a szeretet állapotában.
És hálás vagyok, hogy van kivel megosztanom azt a világot, és van kihez csatlakoznom a földi mennyben.


Viszlát, jó éjt!
Szeretlek.

Day 53-54-55-56-57.

Március 8.
Nők napja.

Hmm. Jó régen írtam. Elragadott az élet. Megesik néha.
Mikor folyton történik valami, és folyton van az embernek dolga, és még a tanulás is iszonyatos iramban, minőségben és élvezeti fokban folyik - hát ilyenkor inkább örülök neki, mint hogy leírjam.

Valamint, olyanok is történnek, amiket nehéz megosztani. Nehéz leírni, vagy elmondani.
Változom.

Például inkább azt gondolom mostanság: kevés beszédnek sok az alja, és nem fordítva. Ennek ellenére még mindig tudok sokat beszélni.

Álmos vagyok.
Gyönyörű időnk van. Hol esik, hol süt a nap.
Körülbelül 16-18 órát töltöttem Lánggal tegnapról mára.
Úgy kezdődött a mai nap, hogy röhögve ébredtem, és kókusztejet szürcsöltünk egy kókuszdióból, majd kitaláltam, hogy földhöz kellene vágni, hogy meg tudjuk enni, mire lement az udvarra, földhöz vágta a zuhogó esőben egy szál atlétában, amit tegnap varrtam neki. Elég klassz lett. A kókuszdió reggelire meg fenséges.
Akárcsak a fények ilyenkor - hol esik, hol süt, és a vízről visszaverődik a fény, és bejön az ablakon az eső illata.
Ah, micsoda élet!
Végtelen hálát érzek, hogy megteremthettem ezt az élményt. Azokat a pillanatokat a kókuszdióval, a fényekkel, és Lánggal.
Bár meg tudnám osztani mindezt az emberekkel. De alig lehetséges.
Ezt az örömöt, hálát, és az "itt-és-most"-ban való létezés extázisát, a kitágult tudatot, és ezért a kitágult érzékelést.


És ami adott, az tanulandó és használandó, ha pedig megszűnik, az azt jelenti, hogy van lehetőség, valami sokkal jobbra.

Vicces, hogy a pont ma, nők napján tanultam sokat a női és férfi szexualitás természetéről. A férfi szexualitás alapvetően következőképp működik: szexuális energia termelődik, majd az orgazmus bekövetkeztével együtt jár az ejakuláció, aminek során a férfi az addig termelődött szexuális energiát elveszti. De ha megtanulja elvezetni az energiát a genitáliáktól, nem csak multiorgazmusos férfi lesz, hanem ráadásul a szexuális energia nőttön nő a két fél között, ami által meditatív állapotba kerülnek, és kitágult tudatállapotban femininebb módon fogja megélni a férfi az orgazmut és a szeretkezést, mert az érzékek sokkal élesebbek. Igen ám, csak hogy ha kitágul a tudat, akkor már nem számít, melyik fél milyen nemű, mert akkor mindennel kapcsolatba kerülünk, és mindent tudunk szeretni - mert a szexualitás lényege ez: ahogy az angolok mondják, "making love" - szeretést csinálni, vagyis szeretetet teremteni, kifejezni és megélni. De a szeretet sokkal-sokkal hatalmasabb annál, minthogy egy emberre lehessen korlátozni, mert ha kiteljesedik, akkor egyszerűen túl sok energia keletkezik: az ember által termelt energia túlnövi az embert: eltűnünk a szeretetben.
Nagyon kevés olyan férfi él ma a Földön, aki ezt tudja.
Birtokló szeretetük, a birtoklás, a háborúk és konfliktusok pedig mind abból erednek, hogy ezt nem tudják. Mert mivel azt hiszik, lehetséges igazán szeretni egy embert anélkül, hogy másokat is ugyanannyira szeress, és mert a szexuális energiájuk olyan kevéske, múló örömet okoz nekik, emiatt azt hiszik, birtokolniuk kell, mert az orgazmus olyan rövid ideig tart, de szükséges része az életnek, ezért kéznél kell legyen a nő, és kéznél kell legyen az orgazmus - mintegy birtokolni kell.
Ha tudnák, hogy a nők alapvető képessége a multiorgazmusra azt eredményezi, hogy kiszolgáltatottabbak, nyitottabbak, és kevésbé birtokló természetűek - mivel a szeretet nem fér meg a birtoklással - talán jobban tisztelnék a nőket.
Persze, amint mondtam, az emberiség, mint faj, ma még mindig férfi típusú energiával talített, így a nők is birtokolnak...
Hát ennyit részemről nők napjához...


Egyébként pedig:
Újra gyerek vagyok: nyitott, bölcs és kreatív.
Végre, végre!
Ez történt az elmúlt pár napban.

Viszlát!
Szeretlek.

Day 51-52.

Valami történik bennem.
Változás.
Nem senki földje, annál sokkal színesebb, és ismeretlenebb számomra.
Ébredés talán.
Azért gondoltam erre a szóra, de ezt csak nagyon suttogva merem mondani: érzek, látok. Máshogyan, mint eddig. Afféle harmadik szemmel...
Élvezem a magányt, ami olyan telített, gazdag csönd, hogy nem lehet beszélni róla.
Nem lehet megosztani.
Néha még össze is vagyok kuszálódva ezektől az új tapasztalatoktól.
Ezért aztán csakk ülök csendben, és emésztem, ahelyett, hogy kommunikálnék emberekkel, mert erről nem nagyon lehet, csak pár kivételes emberrel, aki nem néz rögtön bolondnak.
De most, hogy így belegondolok: jót mulatok magamon. Miért ne nézhetne akárki is bolondnak? Ez az ő választásuk lenne...
Azért még mindig elég normálisnak érzem magam, csak tágabbnak, nyitottabbnak.

Na jó, még az is van, hogy hihetetlen mértékű és mennyiségű csodálatot és szeretetet érzek a barátaim iránt, mert mind különbözőek, és erről az jut az eszembe: milyen csodálatosan sokszínűek az emberek. És ez az egész pedig onnan jön, hogy itt találtam egy újabb barátot. Egy igazi kincset. Róla már írtam korábban. Gunnar Moszkvából. Lassan körvonalazódik, hogyan fogom nevezni, ami ugyanaz, mintha azt írtam volna, kezdem igazán megismerni.
És értem már, hogyan lehetnek valakik annyira elválaszthatatlan barátnők, mint például Fanni meg Lilla.
Az én esetemben rengeteg mindenben hasonlóak vagyunk, viszont pont azt a felét egészítjük ki egymásnak, ami nem működik olyan jól. Például remek humorérzéke van, és ha bármi bajom van, jön azzal a cserzett orosz humorral, és nevetünk az életen. Ő pedig azt tanulja tőlem, hogyan éljen magának, magáért, és hogyan fogadja el jobban önmagát.
Tipikus esete annak a példának, amikor valakiről NEM kell ütvefúróval hántani le a rétegeket, hanem ott csillog rögtön a felszín alatt, és mikor megnyílik, meglátod. Persze bárki megnyílik, az ilyen. Csak van, aki közelebb van a saját "középpontjához", "szívéhez", valódi önmagához...

Day 50.

Ma arra keltem, hogy szeretet vagyok, és boldog, minden különösebb ok nélkül.

Aztán később ez átment valahogyan olyan érzésbe, hogy törődésre vágyom. Hogy törődjenek velem. Anyukám törődésére. A nővérem törődésére. A barátaim törődésére. Hogy megkérdezzék, van-e valamire szükségem itt kint. Hogy tudjam, hogy gondolnak rám. Hogy tudjam, hogy olvassák néha a blogom. Hogy törődnek azzal, hogy mi is lehet velem.
Mikor látom-hallom, hogy mások csomagot kapnak, vagy tudom, hogy valakinek az anyukája elzarándokolt valami bevásárlóközpontba, hogy egy zacskó finom teát küldjön a lányának - ilyenkor úgy vágyom valami hasonlóra...
Pedig már 25 éves vagyok, de azt hiszem az ember ezt a szükséget sosem növi ki.

Épp erről írtam a legutóbbi dalomat is. Hogy attól függetlenül, hogy én szeretem magam, másokra is szükségem van, hogy szeressenek. Mert a szeretet az, ami éltet minket. Enélkül az ember meghal. A nélkül, hogy fontosnak és szükségesnek érezné magát, hogy szeretetet adna és kapna.
Persze azt is mondják, hogy minél több szeretetet adsz (magadnak és másoknak), annál több száll vissza hozzád az univerzumból. (Ahogy a gondolatokkal is van: olyan az univerzum és a gondolat, mint egy pohár víz, amibe beledobsz egy kavicsot. Beledobod, az hullámokat vet, és a pohár széléről visszatérnek a hullámok ugyanarra a helyre, ahol keletkeztek. Sokkal tovább és sokkal több hullám tér vissza, mint ameddig és amennyi keletkezett. )

Adalék a mai naphoz, az ékes ánglius nyelvet beszélőknek:

Open letter to my friend - I call her the Enchantress Of The Desert:

Dearest Soul-Sistah,

first I need to let you know how good it was to see you after such a long time, and how good is it that I can be your friend and that you are here for me as a friend. I miss you. And I'm really happy to be so lucky to know you.
Denmark is awesome! I'm having an amazing time here. I learn and I'm having fun so much.
As you know we broke up with "big love". Funny, huh? But I changed so much inside. At that time when we got know with each other I wanted a "normal" relationship. But I didn't know what is, in fact, a normal relationship. At least what people call "normal" in Hungary. Most of hungarian men were brought up very conservative, and if not than they are totally nuts - you can't do anything with them.
(Because Hungary has a slow, sticky energy in one way. Maybe this nation has a karma to get out of it. But of course the other way we are very good learners and thinkers I think, and this must be because of the language. 'Cos hungarian language is very hard, and very sensitive, and they say it's a holy language because our basic words (they are I think more than thousand) have meanings in three different levels. Each of these old words you can use in a meaning for phisical world, and for two levels in non-phisical world: maybe psyche and very deep, world-unconscious meaning. And this language has a special effect on brains I think. And in this language you can express even the most difficult and deepest feelings. So this would be the positive side of Hungary. But people... well they're just people. I still don't know if it's just Hungarian virtue or just human nature, that dog eates dog and if you're talented in something or you have more money or whatever, they are jealous and they want you to rather die. And if you are talented they don't support you to learn even more and became better, but they try to put you down, to step in your way. It's a strange feeling that we ae one big family but we do not love each other.
Sorry - I ran away a bit in my thoughts. :) )
Back to me:
So if it was such a big big love we should be still together. So it wasn't. Or I chanegd too much.
As soon as I arrived here, I realized what I want to be, what is the path of my soul I am walking, and how much more free I am generally than to be in a so-called "normal relationship" with someone for whom it's not a present that I am there for him, but it's a need and he arrogates to give things.
So insted of aaaall this I love myself and accept myself more than ever. And I'm more and more open and free. It's a great feeling. :)
And yes, I have some really good friends here and we'll become even more close to each other as time goes by.

Well, music is good as always. I have some really great teachers here. And slowly I get into music theory, which aloows me to compose own music. I am at the very beginning of this process to be able to compose but I can see and sense my progress in it. I'm very proud of myself and I'm really happy about this. And, sometimes I feel that what we do everyday in music is not really useful for me, 'cos we very often do covers from other bands, and this is not what I would like to learn mostly, but Arnes the teacher sais that it's good for us 'cos that's the way to try all styles and learn arrangement, but I don't know if this is the way to teach us how to be musicians.
Sometimes I even have doubts if I supposed to be a musician or singer.
And that guy whom I call Flame, 'cos in my eyes he's like one, he told me, that I am a singer already so I don't have to wish for it and he thinks that singing is a very natural human thing and it's a way of meditation and that it's just one part of me and I have another quest in this life: to be a great healer. (But I think it's nothing special because we all are healers for each other and ourselves.)
And why I have doubts? Because I see him playing, performing and composing - and for him it's just so natural, so easy. But for me it's not natural, not so easy. And his natural playfulness seems to be so far away, so hard to reach for me. But it maybe only because of my fear and because I'm not free enough yet to allow myself to use that divine power of creating - for example music.
But beside all of that I'm enjoying all music classes very much and I play and learn and practice a lot.

I am waiting for your letter very-very-very VERY much!

Sending you healing love and hugs

*

See you soon.
I love you.