És a szombat esti eszmefuttatás - jó jövő

Azt hiszem, a versírás átváltozása összefügg a tudat változásával, jobban mondva fejlődésével.

Konkrétabban: egy adott tudatállapotban, egy adott világban, egy adott érdeklődési körrel és némi indíttatással/tehetséggel teljesen jól leet verseket írni. De ha változik a világ az emberben és/vagy az ember körül, pláne ha ezt személyiségfejlődés, vagyis a személyiség megváltozása, átalakulása követi, akkor óhatatlanul megváltozik az ember kifejezésmódja, minthogy az érdeklődési köre megváltozott. 

Bár lehet, hogy ezt csak a saját életem modnatja velem, de azt hiszem, ez épp elég.

Néha úgy érzem, szeretnék verset írni, mert az olyan, mint egy festmény. Impressziók. Midnenféle tudatalatti tartalmak felszínre-hozása. De most egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy azokról a dolgokról, amik mostanában foglalkoztatnak hogyan lehetne, vagy hogy egyáltalán lehetne-e versben megnyilatkozni. Most valahogy teljesen máshogyan használom a tudatomat és a tudatalattimat, mint abban az időben, amikor még sok verset írtam. Változik a dolgok megélésének módja, sokminden átértékelődik. 

Ma az Irónő, kedves barátném azt mondta - és bárcsak a próféta szólna belőle - hogy most azért van ez a "senkiföldje", ahol érzem magam kapcsolatok nélkül, tisztázatlan belső ügyekkel, mert változom. Nagyot változom. 

Azért mondta ezt, mert lamentáltam, hogy most olyan fura ez nekem, hogy az előző két szemeszterben "adták" (odaföntről) a kapcsolatokat, szerelmeket (kapcsolatokon keresztül való fejlődést, erősödést), még akkor is, amikor depressziós voltam, most meg semmi. Nem adják. Pedig kezdek jól lenni. Mégis: sehol semmi. Bár ha igazán magamba nézek, tudom, mit szeretnék, de még mintha nem lennék készen rá. De most úgy érzem, már nem tart sokáig, hogy készen legyek. 

Valami "komolyabb", mélyebb, hosszan tartó, igazibb dolgot szeretnék - persze, szeretném, ha jönne az életszövetséges, de azt nem merem kívánni, nem merem akarni, mert azt hiszem, ilyesmit nem lehet akarni, mert erre csak várni kell, türelmesen, mert mindennek megvan a maga ideje, és annyit már megtanultam, hogy én nem látom magamat eléggé tisztán ahhoz, hogy tudjam, mikor van itt az ideje a dolgoknak. Legföljebb érezhetem, hogy már készen állok, de tudni nem tudhatom, hogy valóban így van-e.

Azt gondolom továbbá, hogy ha így van, ha ezt szeretném, akkor, lehetséges, hogy magammal kellene először ezt a "komolyabb", mélyebb, hosszan tartó, igazi kapcsolatot, az életszövetséget kialakítanom. 

A fejlődés sosem áll meg.

És remélem, vagyok akkora mázlista, sőt nagyobb mázlista, mint Hamupipőke, hogy nem csak megtalálom a Herceget, aki utánam jön, hanem tényleg boldogan élhetek vele, amíg meg nem halok - vagyis hogy vagyok akkora határ-nagy mázlista, hogy sikerül olyan embert szeretnem, aki nem csak szimmetrikusan viszontszeret, egynrangú társam tud lenni és én is az tudok lenni mellete, hanem még ráadásul mindig lesz hová fejlődnünk - együtt. Ehhez baromi nagy mázli kell.

Szóval az Írónő szerint azért "nem adják" most, mert annyira változásban vagyok, hogy most jobb ez így nekem. Mert amikor a változás egy ponton lelassul, akkora már majd sok dolog tisztázódott bennem - olyan dolgok, amik eddig megengedték az olyan felületes dolgokat/hibákat/döntéseket, kapcsolatokat, mint amilyenek eddig voltak, de ezentúl nem fogják megengedni.

És azt hiszem, erről beszélt Sz.T.Úr, hogy olyan Nő leszek, hogy dögleni fognak utánam a férfiak. 

Pontosan azért, mert nem fogják megengedni a felületességeket az új képességeim... A képességeim arra, hogy Igazi Szupernő legyek.

Persze, egy felől úgy érzem, az még hosszú út, ha ennyire el tudom veszíteni a hitemet magamban, mint amennyire el tudom - pillanatok alatt, semmiségek miatt, és ennyire tudom hibáztatni magam a hibáimért (mert amgammal is olyan türelmetlen vagyok, mint másokkal). Más felől viszont már sokkal jobb viszonyban vagyok magammal, mint régen - eddig is nagy utat tettem meg. És érzem, érzem, hogy jön. Az jön, már nagyon közel van, hogy JÓ lesz.

Viszlát!

Szeretlek.

A vasárnapi álom

Hát ez nem igaz! Ez őrület. Körülbelül öt perccel ezelőtt arra ébredtem, hogy a dánok dán hangerővel beszélnem meg röhögnek a folyosón, aminek olyan akusztikája van, hogy pont olyan volt, mintha a fülembe ordítoztak volna. De ez hagyján.

Felkelek, hogy kimászom az ágyból, és rájuk szólok. 

A következő pillanatban az emlékzetembe villannak a legutóbbi álmom képei. Fogom a fejem.

Már megint Openről álmodtam. Ha jól emlékszem, kétszer is, folytatásos formában. 

Az elsőre nem emlészem olyan jól, csak arra, hogy abban a részben bujkált előlem. Egyzserűen elbújt előlem a sötétbe, hogy ne vagyam észre, nem akart kommunikálni velem. Persze én meg ezen kiakadtam. 

Aztán a második álom meg olyan gyönyörű szines volt. Mintha diára fotózták volna. Élénk, meleg tónusokban volt az egész. Egy folyosón találkotzunk, valami iskolában szintén. Fura volt. Én feküdtem egy ágyon, kinéztem az ajtón, ami nyitva volt, és ott volt ő. És azt mondtam: - Psszt-psszt! Mire ő, hogy: - Psszt-psszt. És akkor elindultunk egymás felé, és valahol félúton találkoztunk, és megöleltem, és csak öleltük egymást egy jó ideig. Azt hiszem, sikerült elmondanom neki, hogy szorri, de én egyszerűen nem tudok hozzá máshogyan viszonyulni, csak így - így, ölelve, így, ahogy szeretem. Azt mondta, minden rendben. (Ahogy a való életben is szokta...) Megsimítottam az arcát. 

- Megváltoztál - mondtam, - felszedtél pár kilót.

Valahogy megváltozott az arca. Ő volt még mindig, de.... felnőtt férfi volt...igen.

Aztán sétáltunk a tóparton, ahol vízi-bábmutatványosok szoktak játszani, de most csak a bábuikat hagyták ott. Mások csónakáztak a tavon hosszúkás piros meg sárga meg zöld csónakokkal. Nem szóltunk akkor már semmit. Átkarolva sétáltunk. Aztán, mikor visszaértünk, azt kérdeztem: - Ugye látlak még később? 

- Persze.

- Csak mert még lenne mit mondanom...

Biztosított róla, hogy még találkozunk. Mosolygott.

Itt vége az álomnak.

Mi lehet? Most kész rá a tudatom, hogy felfogja, hogy szemesüljön a tudatalttim jelzésivel? Most vagyok már elég erős ahhoz, hogy elviseljem, hogy minden éjszaka róla álmodom?

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

A szombati álom

Csak röviden, még a január 30. szombat-hoz hozzátenném, hogy minő érdekesség, olybá tűnik, a hétvége nálam az álmodás ideje. 

Ma reggel hét óra harminckor, pont egy órával azelőtt, amikorra az ébresztőt állítottam, és pont időben ahhoz, hogy az eredeti időpontban ébredés esetével ellentétben ne késsem le a vonatot Hjorringbe - arra ébredtem, hogy baromi szarul érzem magam.

Openről álmodtam.

Talán most először azóta, hogy szakított velem.

Felpattantak a szemeim, és fájdalmat, szomorúságot éreztem a szívem környékén. Erőtlenséget a testemben. Eszembe ötlött egy pillanatra, hogy vele álmodtam, de aztán el is felejtettem a dolgot.

Felkeltem, bekúsztam a mosdóba, a gyulladt szememet nézegettem a tükörben, mosakodtam, elindult a reggel. Miközben a vonatra siettem, képek villantak a fejembe az álomból.

Aztán az állomáson várakozva próbáltam viszaemlékezni, de csak homályosan sikerült.

Most már csak részekre emlékszem...

Valami olyasmi volt, hogy valakivel voltam valahol, valami pasival, akivel éppen alakulóban volt valami, és akkor Open megjelent a semmiből. Örültem és fájt egyszerre. Ő viszont nagyon örült nekem. Egészen úgy tűnt, mintha még mindig szeretne, de nem tudtam bízni benne. Féltem. Mégis vele mentem, otthagyva a pasit, akivel voltam. (Nem emlékszem, ki volt az.) Éreztem, hogy sokat jelentek neki, éreztem, hogy szeret, sokszor megöleltük egymást, sokat beszélt, amiből nem emlékszem semmire. Mentünk, siettünk. 

Ezúttal felszálltunk egy buszra. (Egyik nyári álmomban nem sikerült ugyanarra a buszra szállnunk.) Álltunk egy darabig, fogott, "hogy el ne essek". A derekamat ölelte át. Jó volt érezni. (Ilyen hosszú idő után...) Ellenőrök jöttek, a kezembe nyomott egy jegyet - így épp'hogy elkerültem a lefülelést. Megmentett. Aztán megüresedett két hely. Nem egymás mellett. Nehéz volt a csomagja, mutatta, hogy üljünk le. Rossz volt nem egymás mellett ülni. Aztán egyszercsak a Családfakutató felszállt a buszra, lezuttyant mellém, és azt kérdezte: Open hol van? (Persze az álmomban az eredeti nevét mondta, ahogy a való életben is tette volna.) Mutattam, hogy ott ül. Odanézett, de csak nyugtázva bólintott egyet. Hátranéztem. Láttam, hogy alszik. Jó volt látni, ahogy édesdeden szunyókált. Ártatlan volt, tiszta, akkor éreztem, hogy nagyon szeretem, és elmúlt a félelmem, de csak egy kis időre.

Innen homályba vész a történet.

Csak valami rossz érzés maradt meg belőle, meg hogy aztán valahol leszálltunk a buszról, bementünk valami épületbe, és akkor aztán megint mintha nem úgy viselkedett volna velem, mint ahogy szerettem volna, és az álom végső kicsengése a csalódottság érzése volt - mintha miattam jött volna, de mégsem történt semmi köztünk, és a várakozás érzése is bennem maradt, és a kérdésé, hogy "akkor most mégsem szeret?" De akkor miért jött ide?

Hát ennyi.

Köszönöm, hogy ezt is megoszthattam, nagyon köszönöm.

Viszlát.

Szeretlek.

 

Az emberek és az Aljas Trutymó, aki megváltozott

Eddig úgy tűnik, ez az évem tényleg az eredménydús önelemzés éve lesz. Ha ez így megy tovább, októberre olyan bölcs leszek, hogy csupa kiváló személyiség-beli kvalitást fogok aratni. És aztán élvezni. Remélem.

Ugyanis majdnem minden nap rájövök valamire. 

Ma például, miközben a WC-n ültem (- ott szoktak jönni a legnagyobb gondolatok, ugye - ) minden előzmény nélkül csak úgy beugrott egy mondat:

"Hát persze, hogy szarul érzed magad a feneketlen, visszataszító emberi hülyeség, szemétség, embertelenség láttán, ha elítéled őket."

Szóval rájöttem!! Hát persze, hogy zavar, rossz érzés látni azt, hogy az emberek ocsmányul viselkednek egymással, hogy hazudnak, nem a szavaikkal hazudnak, hanem a tetteikkel, azzal, hogy megjátsszák magukat, azzal, hogy gyávák, azzal hogy tettetnek. Szenvedés látni mások szenvedését amiatt, mert az emberek nagy része mindennemű tisztelet hiányával viseltetik embertársai iránt, és annyira nem tudunk szeretni, hogy aki a legközelebb áll hozzánk, azt bántjuk a legjobban. Önző állatok vagyunk, szadisták és persze mazohisták is, képtelenek vagyunk másokra gondolni, csakis a saját javunkat tartjuk szem előtt, és szánalmasan gyengék vagyunk, ha arról lenne szó, hogy másokért kellene tenni vagy nem tenni valamit. Szánalmasan gyengék vagyunk akkor, amikor parancsolnunk kellene az érzelmeinknek azért, hogy másokat ne bántsunk. De mi csakis magunkra vagyunk képesek gondolni. 

..hát igen, olyan ez talán, mint a létszomj. Szomjazunk a kalandokra, szerelemre, érzelgésre (ilyen szó nincs, tudom, most alkottam), szomjazunk arra, hogy mohó vágyainkat kielégíthessük és kiélhessük. Ez is így van rendjén. És csak akkor tudunk majd jobb, emberebb emberekké válni, vagyis akkor múlik el a szomjunk, vagyis akkor tudjuk majd kezelni, uralmunk alá hajtani, irányítani ezt a szomjat, amikor megtanultuk, hogy nem éri meg. És sosem lesz erősebb a szomj annál a tudásnál, amit a saját fájdalmunkból megtanított nekünk. Amikor mindent megtanultunk a saját bőrünkön, amikor már végre elég embert bántottunk ahhoz, hogy rájöjjünk: nem éri meg önzőnek lenni, mert amikor valaki mást bántok, akit szeretek ne adj' isten, csak azért, hogy nekem egy kicsit jobb legyen talán - amikor rájövünk, hogy nem éri meg, mert milliószor megbánom később, mert magamat bántottam! Amikor mást bántok, magamat bántom a legjobban, csak mivel a szeparáltság illúziója fennáll, elhisszük, hogy akkor annak tényleg semmi köze hozzám, ha valaki ellen bármit is teszek. (Neki fáj, sajnálom, de nekem jó és ez mindennél fontosabb. Pedig nem így van...) És ha esetleg nincs is lekiiseretfurdalásom utána, mert hiányzik belőlem az emberi jó-érzés (mert szerintem van ilyen, van egy belső morális mérce, ami emberenkét változik, de szerintem ha őszintén magába merne nézni az ember, akkor lehetne tudni, hogy mi jó és mi nem jó... mindig lehet tudni...), vagy mert kőszívű vagyok, vagy mert el tudom hitetni magammal, hogy etikusan cselekedtem - nos, akkor az élet fogja visszaadni, kamatostul, és akkor, ha van eszünk, megtanuljuk a leckét...

Ha nincs, még pár életen keresztül szenvedhetünk.

És hogyha már itt tartunk: 

Van-e Igazság? Van-e isteni igazság, vagy igazságszolgáltatás? Hát, ez nem erről sól, és azt hizsem, igazság nincs, csak okok, meg célok, meg értelem. Hogy igazság látszólag talán nincs, de mindennek mélységes értelme van. Talán. Remélem.

Másképp "nem lenne értelme az egésznek", annak hogy itt vagyunk, élünk, aztán mivégre? Hogy végigszenvedjük az életet?

Mert az emberi sznvedés végtelen, igen.

És részemről azt kell mondjam, csak akkor lehetséges nem együtt szenvedni tovább "az emberrel", ha kiolódik a kaland-szomj, a szerelem-szomj, az érzelgés-szomj, és persze végül az élet-szomj...

Vajon tényleg lehetséges végleg meghalni?

No de visszatérve gondolatmenetem eredeti fonalához: persze, hogy szarul érzi magát az ember, mindezt látva, ha elítéli az embereket ... azért, mert emberek... és mint ilyenek, hibáznak. Ráadásul én is egy vagyok közülük. 

Csak a Szemlélőm nem. A Szemlélő bennem, ami egyre gyakrabban aktivizálódik, ő pártatlan. Ő nem ítélkezik. Én meg a kis rusnya egómmal azonnal lecsapok minden nagylelkűen elém tárt információra, most éppen nevezetesen arra, hogy az emberek végtelenül önzők, és hihetetlen módon képesek bántani egymást ezért, és teljesen értelmetlen hülyeségekre vetemednek abban a pillanatban, amikor egy kis boldogság-ígéret feltűnik a színen (mert fogalmuk sincs, hogy hogyan lehet boldognak lenni, és arról sincs fogalmuk, hogy az egó kielégítése egyáltalán nem hoz boldogságot, sőt...). És a kis rusnya egóm, amikor lecsap az információra, ami isteni vagy nem is tudom milyen kegy révén a szemem elé tárul, akkor hirtelen azt kezdi hinni, hogy ő és csakis ő látja ezeket a dolgokat, ezért neki joga van különbnek érezni magát azoktól, akiket lát. Ettől azt hiszi, ő nem a része annak a "csoportnak", amire ujjal mutogat és közben öklendezik. És amint a Szemlélő megszemlélte a dolgot, és így az egócska is megláthatta, a Szemlélő szinte azonnal el van felejtve. 

Ezért érzem szarul magam.

Mert ellenben ha a Szemlélőt NEM felejteném el, akkor a frusztráció/hányiger/menekülhetnék/undor/ijedtség/utálat érzései helyett

hálát éreznék, baromi nagy hálát, hogy megadatik, hogy láthatom, és együttérzést, mert nem tudják, mit cselekszenek. Azért teszik ezt. És attól, hogy én egy kicsit többet éltem midnenféle értelemben, mint ők, attól én még semmivel sem vagyok különb náluk. 

Bizony.

Tehát nincs is jogom mutogatni (fejemet fogni, undorodni stb.)

És akkor rögvest még megértést, nagyon mélységes és őszinte megértést is érezhetnék. Irántuk és magam iránt is.

És most egy olyan ponton állok az életemben, ahonnan visszanézve mindent nagyon tisztán látok. És közben hálás is vagyok a körülöttem lévő emberenek, hogy ilyen kegyes módon tartanak nekem tükröt, hogy nem engem bántanak, hanem egymást, ez ritka kegy, hogy így tanulhat az ember - és mindezzel pontosan arra emlékeztetnek, hogy jómagam is pont ilyen vagyok, voltam. Vagyok: mert az idő nem létezik. Voltam: mert itt most mink egy tér-idő kontinuumban éldegélünk, és most éppen már csak az ujjal-mutogatás vádjával lehetne engem illetni, meg az érzelgés és az ítélkezés vádjával. A többiből, azt hiszem, megtisztultam, mert már elkövettem őket, nagyon, NAGYON FOS érzés volt (még most is az, ha belegondolok, ha be kell vallanom magamnak, hogy én is csináltam), és mivel annyira rossz volt elkövetni őket, és aztán megbánni, meg visszakapni a pofonokat, és szenvedni a tudattól, hogy mit tettem, milyen egy aljas trutymó voltam - szóval egészen valószínű, hogy soha többet nem fogok ilyesmiket tenni. És azt hiszem, most, hogy ezt így megbeszéltem magammal, meg rájöttem hogy ítélkezés helyett inkább együttérzést kell gyakorolnom, és bölcs derűvel szemlélni a dolgokat, a Megfigyelőm szemszögéből, az egócskának a buksiját meg megsimogatni: jólvan, tudom, hogy ilyen vagy, nem tehetsz róla, de ez nem a te dolgod - így már minden rendben van.

Most már épp egy Bölcs Mosoly vagyok belül.

És hálás, hogy az emberek ilyen nagy áldozatot hoznak magunkért. Hogy segítenek megtisztulni, felismerni, könnyebbé válni.

És ezt a Bölcs Derűs Szemlélődőt bizony lehetne alkalmazni az Apám esetére, a kislányra, aki belül még mindig itt van ( - és ebben a pillanatban jut eszembe, hogy lehet, hogy nem is kell felnevelni, csak engednem kell magamat odamenni hozzá, magamat beleengedni abba az "énbe" is, hogy ne legyen többé blokk? ), Anyámra, Openre is.

Nem tudják, mit cselekszenek, én pedig csak egy mázlista vagyok, hogy tudom. Olykor-olykor.

Azt sokkal nehezebb tudni, hogy mit csinálok rosszul én éppen ebben a pillanatban, minden pillanatban...

Meg azt is gondolom továbbá, hogy ideje végre folfognom, hogy nem csak magamért csinálom a nehéz melót - az életem éllését, a szenvedéseket, a fájdalmakat, a személyiségefejlődést.

Szóval,

ha ez így megy tovább,

és ilyen produktív és eredménydús lesz ezentúl a sok fejtörésem, 

akkor tényleg valóra válik a jólsat, mely szerint a jövő évben learatok mindent, amit eddig elvetettem, és élvezem az eredményeket. 

Egyébként ma kerestem potom háromszázötven koronát két és fél órányi szobor-modellkedéssel. 

Úgy tűnik a kreatív és egyéb energiaszintemet megdobta a dolog. 

Azóta elkezdtem írni egy dalt is.

Úgy kezdődik, hogy:

I don't feel beautiful, I don't feel good,

I should find some better words,

but I don't think I could,

I don't feel tolerant, I don't feel the mood,

I could tell you go to hell

but I don't think I would

És már dallama is van. Dallammal együtt jött ki a fejemből... vagy honnan...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Ne ítélkezz! Ez a napi tanács. Főleg magaddal legyél együttérző.

(Érdekes, az ember milyen köröket tesz: hogy amikor már azt hinné, tényleg szereti önmagát, és úgy érzi: ahh, mennyit hajtogatták már ezt nekem, csak nem tudtam, hogy így kell csinálni, de MOST, most aztán már TÉNYLEG értem, tudom, csinálom, és akkor kiderül, hogy azt nem úgy kell, és lehet jobban is. Most ezt érzem az együttérzésről, a nem-ítélkezésről, hogy mondogatták ezt is nekem eddig, de most aztán jobban értem... Kisebb megvilágosodás-élmény.)

Viszlát!

Szeretlek.

A valódi törődésről

All that we try is to love each other.

Better or worse we succeed. Sooner or later...

Az írást - igen okosan - lehetne arra is használni, hogy a buta drámáinkat kiéljük benne, ahelyett, hogy az életben drámáznánk folyton... Mennyivel könnyebb lenne, ha ez így működne. Nem tudom, működik-e.

Szóvel remélem, hogy akik el akarnak bújni a világ elől, és csak együtt akarnak lenni, azoknak sikerül, és boldogok lesznek.

Még akkor is, ha ellentétes esetben én nem tettem olyat egy barátnémmel, amit nem kívánnék magamnak, de hát nyilván megérdemlem, bármit is kapok az arcomba, hiszen én is hibáztam... ...mert olyat viszont tettem egy férfival, amit nem kívánnék magamnak. Szóval mindent visszakapunk...

Gyűlölöm a belterjességet. Egy félév még nem a világ. De három félév belterjesség maga a pokol. ...most csak nekem van bajom a szexualitással, meg azzal hogy kvázi "mindenki mindenkivel", vagy ez tényleg visszataszító? Nem tudom, mindenesetre nekem nem tűnik egészségesnek. 

Néha feléled bennem a szex-démon, aki elvenni akar. Szexualitást, intimitást, kapcsolatot akar megkaparintani, és régebben nem álltam útjába, mert azt hittem, jobb, ha hagyom, hadd élje ki magát, mert minden úgy van, ahogy lennie kell. És aztán megtanultam, hogy nem így van.

Megtanultam, hogy ne vegyem el azt, ami nem nekem jár, ami nem nekem rendeltetett.

Így hát ál-ál nevén említve Jack-et, azt kell mondjam, furcsán vannak köztünk a dolgok. Nem veszem el azt, ami nem nekem jár - sőt, ami esetleg járhatna, azt sem veszem el, mert képtelen vagyok. Elengedtem, gondolván, hogy mi úgysem illünk össze. Számomra kevés benne a dög, és ettől függetlenül még mindig az egyik legszerethetőbb ember, akit csak ismerek. A legnagyobb lelkű. Mégis, képtelen vagyok az ő tükrébe nézni. Fáj látnom, hogy szenved, nem tudom sem az okát, sem pedig a megoldását. Meg kéne talán mondanom neki, hogy neki is, pont, mint nekem, el kellene kezdenie kegyetlennek lenni, visszaélni, elcsábítani, megdugni és otthagyni. Szebb nyelven kifejezve: CSAK ismerkedni. De persze nem tudunk, mert ennél sokkal mélyebbek vagyunk. Vagy nem tudom. Lehet, hogy tényleg egyszer ki kéne próálni úgy isten-igazából, hogy milyen is lehet teljesen elengedni a szentimentális énünket. De persze amíg beteg vagyok itt-ott, addig hogy is hazárdírozhatnék? 

Lényeg, hogy fogalmam sincs, most mit gondol, most, hogy mivel nem tudom kezelni a helyzetet, ezért távolságtartó vagyok vele, ellenben vajon tudja-e, hogy még mindig fontos nekem, még mindig szeretem, még mindig törődnék vele, ha tudnék - de sajnos nem tudok, mint erre tegnap este rájöttem: mert magamnak is kevés van. Még mindig minden nap gondolok rá, hogy mi lehet vele, a lelkével, ilyesmik, de amikor ott lenne a lehetőség, hogy ezt megtudjam, képtelen vagyok "ott lenni"... Képtelen vagyok a türelemre, a figyelemre, az odaadásra. 

És ez körülbelül mindig így van egyébként, mindenkivel. Mostanában figyelem magam, és rá kellett jönnöm, hogy nem tudok valóban szeretni, nem tudok valóban törődni, nem tudok valóban figyelni, nem tudok "ott-lenni". Rá kellett jöjjek továbbá, hogy korábbi lelkiismeretfurdalásaim a barátaimat illetően szintén innen eredtek. Tudtam én, csak nem mertem bevallani magamnak, hogy csak magammal bírok foglalkozni. Persze milliószor igyekeztem - több-kevesebb sikerrel - valóban ott lenni valaki számára, akivel voltam, akivel beszélgettem. A teljes, osztatlan figyelem, amit másoknak szentelünk, ugyanis, felbecsülhetetlen. Szóval ezt szoktam nyomatni tudatosan, de nem mindig megy. 

Na ezért kéne popsztárnak lennem, mert akkor megkapnám a figyelmet, amit igénylek (fél világ, pontosan az a fél világ, ami apám lett volna, egy fél galaxis a kislánynak, aki voltam - habár egy kislányra nem lehet pop-karriert építeni........), és én magammal foglalkoznék, annyira, hogy aztán ettől mások is velem foglalkoznának. 

De persze ettől még nem fogok tudni valóban szeretni, és valóban törődni. 

Akkor fogok tudni, ha szeretni is fogom magam mindazért, amim van. És azért is, amim nincs. És elfogadom.

Továbbá szem előtt kell tartanom azt a bölcsességet, hogy amikor már a fejemben van egy igazság, amikor már tudok valamit az eszemmel - de még nincs a szívemben az igazság -, akko ugye elkezdek próbálkozni, és az már nagyon-nagyon jó. Mert 

amikor járni tanultam, akkor is ezerszer elestem, és ezeregyedszer is felkeltem és megpróbáltam, és a végén nem csak hogy sikerült, hanem szaladni is megtanultam.

Persze az könnyebb volt, mert láttam, hogy körülöttem mindenki tudja csinálni.

De igazán szeretni, igazán törődni, igazán hűségesnek lenni valamihez, vagy valakihez, igazán, osztatlanul figyelni csak kevesen tudnak... Legalábbis az én környezetemben. És ez nem felrovása valminek. Ez csak megállapítás. Megfigyelés. Mert megértem, mert tudom, hogy ha nem kapjuk készen a dolgokat a szüleinktől (és a mai világban sajnos egy csomó dolgot hibásan kapunk), akkor nem könnyű megteremteni.

De ez is csak az én szűrőm.

Mindenki találja meg a sajátját. Buddha is megmonta: soha ne higgy el semmit.

De azt hiszem, magamnak azért talán hihetek. Mert mindannyiunknak megvan a maga igazsága.

Azt hiszem, az enyém a fenti.

Köszönöm, hogy megoszthattam Veled, kedves, csodálatos, különleges barátom.

Javaslom, hogy nézz ma a tükörbe és fókuszálj a jó dolgokra. Nézz magadra, és gyönyörködj a szépségedben. Mert csodálatos vagy. Tudom, érzem, anélkül, hogy látnálak. Nézz úgy magadra, ahogy azokra szoktál, akikről úgy gondolod, hogy szereted őket. Nem kicsit szereted őket, nem kényszerből és nem megszokásból, hanem tényleg, igazán nagyon szereted és csodálod őket. Így nézz magadra ma.

Kívánom, hogy legyen egy csodálatos, boldog napod. (És persze még sok további.)

Viszlát.

Szeretlek.

Szeretni

Ma este Jamiroquai koncert-nézés közben megláttam valamit magamban. Méghozzá azt, hogy halálosan szerelmes vagyok azokba a férfiakba, akik nem tudnak szeretni, mert nem szerették őket, és/vagy nem szeretik magukat eléggé. Azt hiszem, azért van ez részint, mert valamiért rám nagy hatással vannak mindazok a játszmáik és maszkjaik, amit kifejlesztettek magukban a szeretet másokból való kicsikarására. És most éreztem először, hogy mélységesen együttérzek ezekkel a férfiakkal. Elég nagy szenvedés lehet nekik... Tulajdonképpen én is folyton ezt csinálom: mások – lehetőleg olyanok, akik képtelenek megadni – szeretetéért, elismeréséért, elfogadásáért ácsingózunk, így aztán mindig olyat választunk, akivel kínozhatjuk magunkat. A férfiak olyan nőket választanak, akik frigidek, vagy férfiasak (azt látják ugyanis nőiesnek), vagy egyzserűen elhagyják őket, játszanak velük. A nők meg olyan férfiakat, akik elhagyják őket, nem szeretik őket jól, nem tudják őket szeretni, játszanak velük – és mindezt hogyan, miért? Mert hagyjuk. A nők is és a férfiak is egyszerűen hagyják, hogy bántsák őket.

És közben borzasztó, hogy azokat a férfiakat imádom, akik ilyen értelemben lélekrokonaim, testvéreim, hogy nem tudunk szeretni, mert magunkat sem szeretjük. Mert ugye, amit másokban látok, csak azért láthatom, mert ismerős: önmagamból. Hát ez elég szomorú felismerés...

Ez nagy Megoldás lenne, ha tényleg úgy lenne, ahogy most gondolom: hogy folyton azért vonzottam be ilyen pasikat, hogy erre végre rájöjjek, hogy nem ők azok, akik nem tudnak szeretni, én sem tudok. Ők csak tükrözték az én belső világomat. Szóval szegényeknek semmi közük az én paráimhoz, amik őket illették. Hát, ez is elég lesújtó felismerés. Hogy csak pont ugynannyira nem tudtak szeretni, mint én. Ha valóban ez a megoldás...nos az jó lenne. Nyilván dolgom volt ezzel. Nyilván fel kellett nőnöm hozzá. És nyilván, amikor járni tanultam, akkor is ezerszer seggre estem, mégsem adtam fel, és egy nap sikerült. Még szaladni is.

Kérem szépen, én még nem tudok szeretni, és csak remélhetem, hogy még ebben az életben sikerül megtanulni.

Ettől függetlenül mindannyian megérdemeljük azt, hogy szeressenek minket és hogy szerethessünk, mindannyian megérdemeljük a tökéletes párkapcsolatot.

 

(Vagy ez csak valami, amit most megint „kitaláltam” magamban, hogy magyarázatot találjak az elmém számára, hogy ne kelljen többé a válasz nélküli miértet hallgatnom a szívemben – hogy miért nem megy, miért nem szeretnek, miért nem találom? Szóval hogy most akkor végre találtam magamban egy hibát, így aztán kvázi legalizáltam a szenvedésemet, mondván, hogy megérdemlem, megvan az oka és a célja. Hogy nem a világ hibás, hanem én....  ...valóban?)

VAGY

Éppen azért vonzódom hozzájuk, mert ugye mit szeret az ember – azt, ami önmagáról egy pozitív képet mutat másokban. Meg azért, mert ugyanazokat az érzéseket megélhetem velük, amik gyerekkoromban belém programozódtak. Vagy csupán azt tükrözik, hogy magamat nem tudom szeretni? De amíg magamat nem tudom, addig másokat sem. Hiába próbálok én másokkal törődni, valóban rendesen viselkedni velük, ha egyszer magamnak is kevés vagyok. Nem-de?

És a megoldási kísérletem: hogy végtére is mi a tudatosság? Kérem szépen, az a tudatosság, hogy minden nap minden percében képesek vagyunk úgy figyelni magunkra, hogy felvesszük magunkban a Megfigyelő szerepét, belehelyezkedünk, és FOLYAMATOSAN figyelemmel kísérjük akcióinkat és reakcióinkat – ennyi „csupán” a változás titka. Mert amikor mindig a pillanatban ott vagyunk, ítélet és kritika-mentesen magunkat illetően, és éppen ’tudatosodik bennünk’, hogy mit csinálunk, akár azonnal pályát is válthatunk, mindig dönthetünk úgy, hogy másképpen érzünk/gondolkodunk/viselkedünk.

Azért tettem idézőjelbe azt, hogy ’csupán’, mert ez – tapasztalataim szerint – nem könnyű dolog. Elveszünk az életben. Elveszünk a külsőségekben. És főleg: elveszünk a tudatalatti, automatikus mintázatokban, ami szintén nem csoda, hiszen a szinapszisaink fizikailag arra küldik az információt, amerre megszoktuk – azért, hogy nekünk könnyebb legyen. Felülírni csak új cselekvéssel, új mintázat kiépítésével lehet, és akkor itt visszaérkeztem az összpontosítás diszciplínájához. Fegyelem, önuralom, akarat, kitartás. Meló. Ezért kell meditálni meg kung-fuzni, hogy megtanuljunk jobban koncentrálni, ami nem más, mint a figyelem tudatos és akaratlagos egy pontban, egy adott tárgyon való tartása. És egy idő után aztán persze olyan jó, bizonyos tevékenységek közben, hogy ki se akarunk jönni belőle. (Amikor elkap minket a flow, vagy mi kapjuk el azt...) És azt még hozzá kell tegyem, félreértések elkerülése végett, hogy nem a személyiségünk megváltoztatásáról beszélek, mert azt viszont egész könnyen meg lehet tenni. Új manírt felvenni nem valami nagy dolog. A rosszul berögzült ideg-kapcsolódások pályájáról elterelni az impulzust, az nagy dolog. Vagyis egy adott érzelmi-gondolati-viselkedési mintát egy másikra cserélni, az nagy dolog.

Szóval önmagunk folytonos kritizálása és elítélése helyett jó tulajdonságainkra kell koncentrálnunk a nap huszonnégy órájában, és úgy kell szeretgetnünk magunkat, ahogy mondjuk Anya a gyermekét, vagy Isten a teremtményét, Művész a művészetet. Alázattal, örömmel, teljes odaadással. Ehhez nem árt folyamatosan szem előtt tartani a „Big Picture”-t is. A nagy képet. Nem csak a kis mindennapit.

Érdekes kihívás: tudok-e csakis a bennem lévő jóra koncentrálni és elfelejteni a külvilág betegségeit – vagy legalábbis nem ítélkezni. Tárgyilagosnak maradni. De képtelenség nem felbolydulni, hiszen ők én vagyok. Nem szeparálhatom el magamat tőlük! Nem mutogathatok rájuk tárgyilagosan: azok ők. Csak ők. Én nem. Mert ez nem igaz. – Egy szinten nem igaz. De végülis azzal nem tudok mit csinálni, hogy más emberek a testükkel mit csinálnak. A szájukkal mit mondanak, a szemükkel hová néznek, az eszükkel mire gondolnak. Eme szeparálódásnak az illúzióját el kell hogy fogadjam.

Szóval ez is jin és jang. Fekete ÉS fehér. Igen ÉS nem. Mindegyikből van egy picike a másikban. Hogy ebben a tér-időben fizikailag szeparáltak vagyunk. Nem-fizikailag egyek vagyunk. És azt hiszem, tényleg akkor teszek a legtöbbet a világért, ha önmagamban a fény-farkast táplálom, nem pedig a sötétség-farkast. Vagyis ha a jóra figyelek magamban. Aztán ettől majd változom, és attól meg mások talán változnak. Hatással vagyunk egymásra.

Továbbá itt van még a megfelelés. Bizonyos embereknek való megfelelés annyira belém ivódott már, hogy szinte összekeveredett a saját eredeti érzéseimmel/gondolataimmal/ízlésemmel. Bizonyos elveknek való megfeleléssel szintén így vagyok. És itt van még a jókislány-rosszkislány esete, vagyis a minden érdekel, és a mindent leszarok, avagy mindenkinek meg akarok felelni és a senkinek sem akarok megfelelni. Erre meg két ötletem van. Vagy teljesen elfelejtem a külvilágot, és csinálom, ami NEKEM jólesik, de minden külvilágra való figyelés nélkül, és ebben azt is el kell engedni, hogy „a külvilágot leszarom”. A külvilág, mint olyan nem lehet tényező semmilyen szinten, semmilyen döntésemben. VAGYPEDIG azt választom, amit egy kedves új ismerősöm, a Képzőművésznő, hogy elhatározom, hogy én én vagyok, és igenis akarok kommunikálni, de nem mindenkivel. Nem mindenkit akarok megszólítani.

 

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Földlakók, mink....

EARTHLINGS  vagyis Földlakók.

Onlájn megnézhető, magyar feliratos film arról, hogy kik vagyunk, és hogyan bánunk az állatokkal.

Csak erős idegzetűeknek ajánlom...

... egyszerűen ha belegondolok, hogy mit művelünk öntetltségünkben, az együttérzés legapróbb jele nélkül - elszörnyedek, hogy ehhez a fajhoz tartozom.

Nos, az én szervezetemnek nincs szüksége húsra, de elhiszem, hogy talán vannak olyan emberi egyedek, akiknek szüksége van rá. És igen, már az ősember is vadászott mammutra - állítólag. 

Mert telente nem tudott gyűjtögetni és még nem találta fel a melegházat, ahol télen is termeszthetett volna növényeket.

Mindenevő fogazatunk van - állítólag. De ölésre, hús és szőrmebunda feltépésére való fogaink nincsenek. Mert már nincs rá szükségünk, de akkor a húsra sem lenne szükségünk. Ahogyan a csökevényesedő női termet, a kordivat evolúciósan tejesen megokolható: a mai világban nincsen szükségünk vésztartalékra, mert nem vagyunk már úgy kiszolgáltatva az anyatermészetnek, mint annak idején, tehát nyilván lehet, és kell is vékonynak lenni, mert megtehetjünk, mert egészséges. (Persze nem a negyven-ötven kikó közötti súlycsoportra gondolok, hanem az egészséges testtömegindexre. Ami bizonyos alsó és felső határok között mozog ugyebár. A kordivat meg csak egy evolúciós háttérsejtelmünk túlreagálása, kicsúcsosodása, tudatalattinkból való hirtelen előmászása.)

Félre ne érts, kedves Olvasó,

én nem tudom, mi a jó a világnak. 

De hogy összegörnyedek a fájdalomtól, ha arra gondolok, hogy a fejős tehén csak négy évig él - ellenben egy átlagos tehénnel, aki húsz évig is elél - mert a fejőd tehén nem mozoghat, hiszen napi tíz vagy több órában a fejőgépre van kötve, antibiotikumokat adnak neki, hogy több teje legyen, majd, amikor a fáradtságtól összerogy, hamburgert csinálnak belőle, cseppet sem kíméletes módon. Vagy ha a "nagyüzemi" sertéstenyésztésre gondolok, ahol is az anyákat hormonokkal mesterségesen vemhesen tartják, és a kis malacok ezrével összezsúfolódva "nőnek fel", vagy a borjúra, akit pár hetes korában elvesznek az anyjától, és "élhet" még négy szörnyű hónapot, vagy a marha-feldolgozásra, amikor az állatok pofáját megbélyegzik, és szarvtalanítják őket érzéstelenítés nélkül... - hogy ilyenkor végtelen fájdalmat érzek, és végtelen szégyent, hogy milyen kegyetlen az emberi faj, ez biztos. 

Azt hiszem, azzal egyet lehet érteni, hogy az állat is érez fájdalmat, és nem jó neki, ha fájdalmat érez. Szenved.

És most nem a házilag, kézzel fejt tehenekről és nem azokról a disznóölésekről beszélek, amiből aztán két család egy évig bőven elvan. (Habár a disznóöléskor is az állat húsába a véréből olyan anyagok, hormonok, savak jutnak a félelem miatt, amit egy embernek igencsak nem egészséges megennie...)

To see the big picture - vagyis ha messzebbről nézünk rá erre a Föld-golyóbisra - együttérzést kéne tanulnunk. Nagyon sok együttérzést.

Nem tudom, mikor jön ez el, eljöhet-e egyáltalán az a kor, amikor nem használjuk ki egymást, amikor az együttérzésünk nagyobb lesz, mint az irigységünk, a hatalom- vagy birtoklásvágyunk, az ellenségeskedésünk. Amikor egy ember temetésén nem az ellenségeinket fogjuk pocskondiázni, és nem azzal fogunk foglalkozni, hogy megtiltsuk nekik, hogy a saját temetésünkre eljöjjenek, hanem a halál láttán végre rádöbbenünk, hogy egyszer úgyis mindannyian meghalunk, és ebben ugyanolyanok vagyunk, és amíg élünk, nem volna-e érdemesebb megbocsátani és szeretni egymást...

Eljöhet-e egy olyan kor, amikor túl látunk magunkon? Amikor a hatalommal bíró végre nem fogja kihasználni a gyengébbet. Amikor a saját fajunk érdekében nem fogjuk a többi fajt pusztulásba dönteni - mert együtt vagyunk itt. Mert ha a mi elidegeníthetetlen jogunk az élet, akkor a többi fajé is az. Amikor a gyengébbnek nem fogunk szenvedést okozni, mert tudjuk, hogy minden egy, és ha egy részünk szenved, mi is szenvedünk.

De nyilván az emberiségben ez idő szerint benne van ez a pusztítás, ez a borzalmas kegyetlenség, ez az önzőség, és nyilván ki kell hogy tegyük magunból, és kellenek a szemek, hogy rálássanak, észrevegyék a betegségünket, hogy meggyógyulhassunk.

És akkor persze szokás szerint jönnek a Tünde-féle kétségek: miért is lenne az jó, ha a Földön mindenütt béke, együttérzés és szeretet uralkodna? Ha a Földön lenne a Mennyország. Nem lenne az unalmas? Hiszen a világ lényege, amiből teremtetett, ami mozgatja, az nem más, mint az ellentétek folytonos egymásba-alakulása - hogy nincs sötétség világosság nélkül, nincs fekete fehér nélkül. 

Lehet, hogy előbb utóbb akkor tényleg megszűnne a létezés. Mert minden jó-rossz, sötét-világos, fekete-fehér mozgás (változás, egymásba-alakulás) megszűnne.

Az történne, mint a meditációban, a megvilágosodásban, hirtelen elhallgatna minden, és a Földi életnek nem lenne értelme tovább.

Ergo, summa summarum, minden pont úgy jó, ahogyan van. 

Én, itt, most. 

Ebben a világban, ezzel a világhelyzettel.

És baromi szerencsés vagyok, hogy megláthatom a kegyetlenséget, az önzést, a gyűlöletet, az együttérzés hiányát, mert így meglátom borzalmas tükörképem, és a saját kis részemet ebben az oltári nagy közös tályogban 

kipurgálhatom.

Talán mind ezért vagyunk itt, de persze nem egyszerű, ha az ember már gyerekkorától kezdve egy olyan társadalomban él, ahol belekényszerítik a fogyasztásba, és főleg a lét-feledésbe! Abba, hogy felejtsd el, ki vagy. Ne is gondolkozz rajta, ne is keresd, ha megvolt, mihamarább felejtsd el. Légy fogyasztó, és te is definiáld magad azzal, amivel midnenki más is: hogy mid van.

Persze, hogy belefeledkezünk ebbe a ragadós földi életbe, ebben a nehezen mozduló energiában, itt, ahol a teremtés olyan nehézkesen működik. 

Ha pedig belefeledkeztünk, akkor nehéz purgálni a "rosszainkat". 

És ez mind csak a fejemből jön, kedves Olvasó,

szóval még nagyon messze vagyok a saját igazságomtól (is).

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Nyugodj békében Bagolyka.

Most tudtam meg, hogy nemrégiban, a napokban meghalt egy régi kedves barátom, író-társam, Bagolyka.

Nagyon meglepett a hír.

Összeszorul a gyomrom a gondolatra...

Fiatal volt. Szeretett engem, pedig nagyjából semmi oka nem volt rá, ha csak az nem, hogy a verseimen keresztül a lelkembe látott, a szenvedéseimre.

Nem tudok mostanában már jó verset írni.

Mégis megpróbálkoztam.

Bagolykáért. (Szabó Csilla) - Ilyen névvel nem lehet meghalni!

Szerette, ahogy írtam.

Fiatal volt, hosszú szőke hajú, hatvanas hölgy. 

Viszlát Bagolyka, úgy sajnálom, hogy olyan régóta nem láttalak, és nem is búcsúzhattam el Tőled...

Ha valami valaha fájt,

nem szóltál.

Most sem szóltál.

Nem tudom elképzelni,

hogy nem vagy,

képtelenség nélküled ez a Föld.

Nem jössz,

a hajaddal, a mosolyoddal,

a ragyogó szemeiddel, 

a vidámságoddal.

Mintha még most is lennél, 

valahol máshol, igen, 

nem látlak többé,

de attól még élsz.

Merre lehetsz, 

szívemnek kedves 

ismerős ismeretlenem?

Merre lehetsz?

Viszlát.

Szeretlek.

Indián bölcsesség

Tetszik ez nekem. Mindig is szerettem az indiánokat.

Lehet, hogy ez a videó éppen egy kicsit túl romantikus, ömlengő vagy szentimentális, de maga a

mondanivaló nagyon tetszik.

És hogy a legtöbb kérdésre igent mondok. Talán egy-kettő kivételével.

"Nem érdekel, hogy hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy bolondnak néznek szerelmed miatt..."

Igen.

Hogyan lehetnék hű magamhoz azok után, hogy mások döntései, gondolatai és világképe miatt

elfelejtettem szerelmeimet, elhagytam önmagamban a hozzájuk fűződő érzéseimet.

Egyetlen ember van, akivel jövőt tudok elképzelni,

és egyetlen ember van, akit soha sem fogok tudni elefelejteni egy pillanatra sem. Aki mindig is a

gondolataim között lesz, a szívemben, az emlékeimben. Ő az, aki miatt azt a bizonyos jövőbelit

el tudtam felejteni majd egy évre.

Viszont a jövőbeli az, aki mindig segít, sokszor elég kegyetlen módszerekkel.

Ezek után hogyan tudnék hűséges lenni szerelmemhez? Az egyetlenhez, aki még mindig

sokat jelent nekem, akit még mindig nem sikerült kivetni magamból, aki nap mint nap eszembe

jut, akinek az elveszítése még mindig hányingert előidéző fájdalmat kelt bennem, ha rá gondolok,

akiről néha elképzelem, hogy hosszú hónapok után újra találkozunk, és rájövünk, hogy ami köztünk

volt, az nem változott semmit, mert az nem kezdődött sosem és nincs vége sosem. És amikor találkoznánk,

mindez teljesen nyilvánvalóvá válna mindkettőnk számára - abból tudnánk, ahogyan kiirthatatlan,

elvághatatlan, mindent elsöprő vágytól megfeszülve állnánk ott egymással szemben.

Nézz bolondnak szerelmemért.

Viszlát.

Szeretlek.

Gondolkodnivaló - magány

Ezzel meg még nem döntöttem el, emnnyire értek egyet.

Jó, hogy megemlíti az életszövetségest. Egyetértek a feleősségvállalással a saját életünket illetően. Egyetértek, hogy ne tegyük rá mások vállára azt, ami a miénk...

De hogy az ember társas lény, és olyan értelemben VAN magány-oldás, hogy együtt minden könyebb, és hogy bánat megosztva fele-bánat, öröm

megosztva dupla öröm - ebben biztos vagyok.

Ezt nagyon fontos megjegyezni.

Sok-sok szeretettel.

Vasárnap

Az első "munkás" hét vége.

Összesítésben a második Dániában töltött hetem vége 2010-ben.

Megint aludhattam, így megint álmodtam.

Ma reggel arra ébredtem, hogy kutatom az emlékezetem: álmodtam-e valamit. És azt találom, hogy nem.

Aztán az agyam egy ellazult pillanatában hirtelen betörnek a tudatomba az emlékképek. 

Hogy repülőn ülök, valami nagyobb fajtán, amin három oszlopba vannak elrendezve a széksorok. Tehát valószínűleg messzire utazom. Az úticélra nem emlékszem, és arra sem emlékszem, hogy valaha felmerült volna az álomban a gondolataimban, vagy bárhogyan. Az utazás szokásosan telik egy bizonyos pontig.

Amikor is azon kapom magam, hogy a pilóta-fülke mögött vagyok és valamiért nyitva felejtették az ajtót és én belátok, látom a képernyőket, látom, hogy villognak, látom, hogy a pilóták kétségbeesett sietséggel kapcsolgatnal különböző kapcsolókat, és a gép elkezd rázkódni, megdőlünk kissé és csak rázkódik és rázkódik. Akkor belém villan egy kérdés, hogy vajon, máskor, korábban, amikor ilyen rezgéseket érzékeltem, akkor is veszélyben voltunk, csak nem tudtam, mivel nem láttam a kijelzőt, nem láttam, hogy mi történik a géppel.

Halálfélelem fog el. Tudom, a többi utas nem tudja, mi történik, de azért ők is megrémülnek az idő előtt kigyulladt "biztonsági övek becsatolása" jelző láttán. A kapitány felszólítja az utasokat, hogy maradjanak teljesen nyugodtak, kis technikai probléma adódott, és valószínűleg kényszerleszállást kell végrehajtanunk. No, erre már megjelenik a halálfélelem az utasok arcán, kétségbeesett hangzavar tör ki, így a kapitány újra felszólítja az utasokat, hogy maradjanak nyugodtan a helyükön, a sztyuárdesszek is próbálják nyugtatni az utasokat, de persze nekik is le kell ülniük. Én közben még mindig a pilóta-fülkébe belátva mindent pontosan tudok, hogy mi történik. Ülök, és a halálfélelem első lökete után megpróbálok mégis megnyugodni, látva a többi utas rémületét, és bízom benne, hogy a pilóták értik a dolgukat, és abban is nagyon bízom, hogy nem halhatok most meg, hiszen nekem itt még dolgom van, hiszen pont úton vagyok - hogy hová, az akkor egyáltalán nem számított - és aztán hol nyitott, hol csukott szemmel imádkozom. Pontosabban egyszer arra gondolok, hogy minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Hogy bármi is történik, ha meghalok is: biztonságban vagyok és nincs mitől félnem. Aztán leperegnek a szemem előtt ennek a kényszerleszállásnak a különböző lehetséges kimenetelei. (Véresen, halálra sebezve fogok-e földet érni, ki fogok-e tudni kúszni a gépből, vagy majd várnom kell, hogy kimentsenek, mert beszorultam valami vasak közé; esetleg már meg sem érem azt, hogy kimentsenek, mert előbb meghalok a többi utassal együtt? Mi lesz akkor az álmaimmal? Az életemmel? Az utazással? A Földdel?)

Aztán végleg imádkozni kezdek: Istenem, segíts, Istenem, kérlek szépen, most segíts, ha létezel, Istenem segíts, édes Istenem, segíts.

A gép közben csak rezeg és remeg és a motorok leállnak, és meghajtás nélkül zuhanunk, vitorlázunk lefelé. Látom, a pilóták minden idegszálukkal próbálják uralmuk alatt tartani a gép zuhanásának útját. 

Aztán egész közel repülünk épületek és házak fölött, embereket is látni már, akik megdöbbenten merednek ránk, vagy elkezdenek rohanni. Az autók is megbolydulnak útjukon, mi meg csak siklunk lejjebb és lejebb, súroljuk a háztatőket, néhány épületbe bele is érnek a szárnyak, lehorzsoljuk őket és magunkat, persze a városban egyre nagyobb a pánik, a gép szinte tehetetlenül, hatalmas sebességgel siklik egyre lejjebb és lejjebb, míg végül zajosan, rázkódva, veszélyesen földet ér, és síklik még egy darabig, amíg a súrlódás és az épületek le nem lassítják. 

Aztán várakozni kell, hogy lépcsőt hozzanak, és hoznak, és akkor szép lassan lekászálódunk a földre, megkapjuk a csomagokat, és, fogalmam sincs, miért, de ahelyett, hogy ott maradnék, és megvárnám az információkat, hogy mikor utazunk tovább, vagy kapunk-e szállást holnapig, én enyhe hányingerrel küszködve elindulok csomagomat magam után húzva, és  hátamon cipelve - a semmibe. Berlinben vagyok. Tudtommal nem lakik ott egy darab ismerősöm sem, és nem tudom, hová megyek, csak megyek előre, valami érthetetlen ösztöntől hajtva, bízva abban, hogy "majd csak lesz valahogy".

Hát igen, nagyjából pontosan így is néz ki az életem most: nagy sebességgel repült egy meghatározott cél felé, de önhibámon kívül lezuhant, átéltem a halálfélelmet, végül mégsem haltam meg, megmaradt legalább az életem, és most egy olyan helyen vagyok, amit régebbről ismerek, tudom, hogy jó hely, beszélem a nyelvet, és gyalogszerrel, (vagyis nagyon lassan,nehézkesen, de szabadon) terhekkel megrakodva haladok egy irányba, és fogalmam sincs, hogy miért teszem ezt, hogy hová megyek. Csak megyek. Egyedül vagyok, lebegek a semmiben. 

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Szombat

A sok alvás általános kísérője az álmodás.

És most eszembe jut, vajon Sz.T.Úr legutóbb, amikor nála voltam, pontosan mit érthetett az alatt, hogy "Sokat álmodtam, az jó volt". Milyen a jó álmodás? Olyan, hogy a tudatalttink egyértelműen üzen? Vajon tényleg a tudatalattink üzenete az álmodás? Tényleg van jelentése? Tényleg vannak jós álmok?

Lényeg a lényeg, hogy ma álmodtam. Egész hosszan, egész unalasan. Pontosan azt álmodtam, ami régebben folyton történt velem Sz.T.Úr miatt. Elhívott bulizni, én jókat röhögcséltem a barátaival, ő pedig eltűnt csajozni. Ismerkedett épp valami csajjal. Én meg bementem hozzá, hogy jó-e a buli és csak a csjról volt képes beszélni, akkor vettem a kabátom és dühöngve haza indultam, de nem mondtam neki semmit, csak arra gondoltam, meg kéne kérdeznem tőle, mi a fenéért van szüksége rám ehhez? Minek hívott el? És gondolkoztam, mit mondana ő erre, és fogalmam sem volt, de azt gyanítottam, valami nagyon frappáns módon kibújna ez alól. Talán, hogy neki nincs szüksége rám, csak elhívott bulizni a barátaival. Dühös voltam. Azt gondolltam, ha így volna, soha többé nem akarnék találkozni vele. Aztán azt is gondoltam, ha igazán őszinte volna, talán azt mondaná: "...mert te valami kedves vagy nekem, jó, ha a környéken vagy. Ennyi. Semmi több. És nem is kevesebb."

Azért furcsa, hogy ezt álmodtam, mert már régóta nem csinál ilyesmiket velem... Lehet, hogy a tudatalattim azt akarja üzenni, hogy bár már nem csinál ilyesmiket velem, de nem változott meg, és ugyanígy csak használ engem? ...És akkor mi van? Néha használjuk egymást erre-arra, ez az élet rendje. Például a legalapp dolog: azért élünk ennyien a Földön, mert szükségünk van egymásra. Arra használjuk egymást, hogy ne legyünk magányosak, hogy egymáson keresztül magunkra, és aztán a végén Istenre Ismerjünk.

Micsoda feneketlen Idealizmus, ugye?

...az emberek nem változnak, azt mondják. De hiszen magam is változtam. Más is változhat. Persze a limitáló karaktereinket például nem tudjuk megváltoztatni vagy kiirtani, de évek munkájával vagy ügyességgel vagy kitartással megtanulhatjunk megzabolázni őket. 

Remélem, nekünk sikerül.

Remélem, létezik ez a "mi".

Akármit takarjon is.

Miért nem tudom belülről, hogy mit takar ez a "mi"? Miért kell várnom, hogy kívülről kiderüljön?

Bár úgy is gondolhatnám, hogy nekem erről igenis van egy belső tudásom, mégpedig az a tudás, ami a legbelső érzéseimen alapul. Amiket mindig érzek. De akkor ő miért nem érzi? 

Veszett fejsze nyele.

Egyedül vagyok, és jó egyedül. 

Ebben a tágas csöndben, ami itt belül van. Tiszta, fényes, nyugodt. Minden rendben van.

Viszlát.

Szeretlek.

Még midnig csak kérdések

Azon töprengek, hogyan jöhetett létre ez a szituáció, amiben vagyok.

Hogy egyetlen ember sincs a közelemben, akinek teljesen ugyanazok az értékek lennének fontosak, amik nekem, és ugyanaz lenne a szeretet-nyelve, ami nekem. Talán egyetlen-egy van. De ő sem száz százalékig.

És hogy ha már ez így van, én miért nem tudok az elnni, aki olyan erősen képviseli saját magát, hogy másokban is képes elindítani a kinyílást?

Láng ilyen volt, két szemeszterrel ezelőtt. Ő olyan erősen és egoista módon képviselte  a saját értékeit, hogy vagy utálták, vagy imádták, de mindenestre pár embert, köztük engem is sikerült kinyitnia bizonyos dolgok felé.

Én meg, amióta csak az eszemet tudom, elvagyok a langyos vízben a megfelelni vágyásommal. A se olyan - se ilyennel.

Pedig, ha olyan van, mint ahogyan most van, akkor nincs más hátra, nekem kell annak a középpontnak lennem, amit eddig másokban úgy szerettem...

És még mindig és megint azt kérdezem magamtól, érdemes-e egyáltalán feltenni a kérdéseket? Vagy jobb volna-e csak 

csinálni?

Ahelyett, hogy azt kérdem magamtól: miért nem tudom kifejezni, képviselni magam,

inkább szépen kifejezni és képviselni magam és kész. Punkt um. 

Azt aki vagyok, amilyen vagyok, amilyen értékek nekem fontosak, még akkor is, ha ez senkinek nem tetszik, ha ezzel senki sem rokon. 

És akkor talán a jelenem rendben lenne.

És akkor még mindig ott van a borzasztóan kilátástalan, félelmetes jövő. 

Nincs semmim.

Csak magam. A macem, meg a gondolataim, a dalaim, amiket eddig létrehoztam.

Azt mondják, ez minden, ami az élethez kell.

De mi lesz, ha el kell majd mennem innen? Akkor már nem lesz se ingyen szoba, se ingyen kaja.

Ma délelőtt mindezek miatt úgy éreztem, nem tartozom ide. Nincs kedvem az emberek játszmáit nézni, olvasni a testbeszédükből, mindent látni, és persze, ami a legjobban zavar: látni, hogy az emberek ítélkeznek felettem. És tudni, hogy ez így van rendjén: az emberek ilyenek: ha meglátnak bennem önmagukrból valamit, valami olyat, amit nem szeretnének látni, akkor persze nem kedvelnek. Szeparálódnak. Nincs egyetlen szempár sem, amin keresztül igazán kapcsolódni lehetne egy másik lélekkel. 

Hát kapcsolódjak magammal, persze. 

De lehet-e egyedül játszani?

Biztos lehet, de érdemes-e?

Nem tartozom ide, mert nincs itt olyan mély kapcsolódás, mély szeretet, mint az otthoni barátaim között, vagy mint akkor régen két szemeszterrel ezelőtt Lánggal, vagy Laurával, aztán később Opennel.

Most mindenki fél igazán a szemembe nézni.

És ha én nézek, zavarba jönnek, nem értik, elnéznek.

Persze emlékszem, Lánggal is ez volt: mindenkit beengedett a lelkébe, és ahhoz nyitva kell tartani a szemünket és össze kell ott kapcsolódni és ez egy speciális egymás-szemébe-nézés, és kissé hosszabb ideig tart, mint a hétköznapi, és persze ezért mindenki bolondnak nézte. 

Ettől is mióta félek, hogy bolondnak néznek, és amikor úgy döntök és úgy viselkedek: leszarom, akkor az is csak álca.

Csak az ellenpólusa a félelemnek, de nem félelem-nélküliség.

És ami még zavar, hogy azt is látom, mit látnak egymásban az emberek, és látom azt is, amit nem látnak. Látom, hogy miért kedvelnek a fiúk egy bizonyos lányt, és látom, hogy amit látnak, az a lánynak csak a felszíne és baromi jó színész, és tudom, hogy belül nem az van.

Látom, hogy a lányok miért kedvelnek egy bizonyos fiút, aki hihetetlen mázlijának köszönhetően szinte alfa-hímmé vált ebben a közösségben, de csupán a körülmények miatt, és látom, hogy belül nem az van, amit kifelé mutat. 

És látom, hogy amiért nem játszmázom, és nem játszom meg magam, csak figyelek, és csak a mély beszélgetéseket kedvelem, ezért az emberek nem kedvelnek. Pár ember van, aki kedvel, akivel megértjük és szeretjük egymást.

Persze sosem voltam az a népszerű típus. És örülhetek, hogy pár ember mindig van.

Láng is megmondta, hogy ezzel... mindezzel... magányos leszek.

És az is lehet, hogy ez az egész badarság, és jobban tenném, ha azzal foglalkoznék, hogy szeressem és elfogadjam magam, és magamnak adjam mindatzt a szerető, figyelmes, gyengéd törődést és energiát, amit pasiknak szoktam adni...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Egy-szerű kérdések

Sokszor idegesítő látni mindent... És nem tudni elviselni a képmutatást. És észrevenni, hogy azért látok mindent, mert bennem is megvan. Csak talán jobban tudom kontrollálni, mert tudom mi van...

És szomorú látni a széttöredezett sorsokat. Az összetört szíveket, a sérült személyiségeket - mindent azért, mert bennem is megvan. Ez szomorú. Látni a tükröt. Az ember végtelen szenvedését. A vágyódást és a próbálkozást a Jóra, valami Jobbra. 

Szomorú észrevenni, hogy amíg mások sztoriznak az életükről, vicces, felszínes dolgokról, vagy a szüleikről - addig én nem tudok semmit sem mondani. Mit mondhatnék? Hogy engem elhagyott az apám, elfelejtett, nem fértem bele az életébe, és azért képtelen vagyok normális párkapcsolatra normális pasival? Vagy talán azt, hogy mivel Anyám egyedül volt, amióta csak az eszemet tudom, és még annál is régebben, nekem a saját nagyszüleimnek kellett lennem, a saját apámnak, és hogy az összes frusztrációját rajtam töltötte ki, és hogy mindezek okán a humor teljesen kimaradt az életemből és ezért túl komolyan veszem magam?

Nem mindenki szeret "lelkizni", sőt az embeek nagyrésze nem szeret. Mert félnek szembesülni a fájdalmukkal, a veszteségeikkel, és én megértem őket. 

Vagy talán, mert az élet rendje az, hogy éljük, ne pedig gondolkozzunk és keseregjünk a kiömlött tejen? "A bölcs nem keserg a kiömlött tej felett."

És néha, amikor állok az emberek körében, és csak olyan semmiségről beszélnek, mint a cigarettatekerés, csak az jut eszembe: Ő mennyi, de mennyi cigit tekert nekem, ha kértem. 

És akkor kétségeim támadnak, szokás szerint, hogy vajon tényleg az történik-e, amit a "józan emberek" mondanak: hogy Ő tényleg egy önző disznó, csak én nem voltam hajlandó észrevenni, pedig mondták nekem, és hallgatnom kellet volna rájuk, mert a külső nézőpont mindig objektívebb; vagy pedig én látom jól a helyzetet: hogy hatalmas szíve van...és nem önző?

Sosem kezdődött és sosincs vége.

Melyik az igazi szeretet? Talán mindegyik az? Lehet egyformán szeretni több férfit? 

Mikor vált ez kérdéssé?

Mikor felejtettünk el szeretni?

Hogyan hagyhatjuk el azt, akit szeretünk?

Aki a vérünk, vagy a testünk, a részünk, a szívünk?

Hogyan kell elengedni, és hogyan kell mégis tudomásul venni, hogy szükségünk van arra, hogy mások szeressenek minket, és hogy ez természetes? Hogy nem kell mindent magunknak, magunktól megadnuk és megteremtenünk, mert a Világunk: 

közös. 

Egy.

Egy-szerű.

Minden olyan egyszerű volna, ha nem komplik,álnánk túl az egészet, ha nem félnénk annyira ebben a társas magányban, ahol az az illúzió kerít hatalmába minket, hogy egyének vagyunk, egyedüliek, gyökértelenek, otthontalanok. 

És miért nem tudunk

hinni?

Néha azt gondolom, milyen jó is volt azoknak a régi embereknek, a mondákban, a történelemben, az ősidőkben, amikor még tudtak hinni. Hitték, hogy van Otthon, van irányítás, van biztonság, van Család, van felsőbb hatalom. Hogy Van Isten.

Mikor és hol vaszítettük el ezt az egykor testett öltött sóvárgást?

Mikor felejtettünk el rácsodálkozni a madárfüttyre?

És vajon tanulhat-e az ember egy alámától: ha feldarabolják, előbb-utóbb kiszárad, bár még akkor is ehető, esszenciális, de a LEVE, avagy sava-borsa már elpárolgott, ellenben ha egészben marad, ha nem fosztorgatják, nem cikkezik fel, nem vágják át a külső burkát, akkor sokkal tovább megőrzi a dzsúzt, a lelkét, a tökéletes formáját, - ez az egyszrű emberek titka, ereje és üdve - és csak hosszú-hosszú idő után kezd fonnyadni. Ámbár ha kukac harapta, gyorsan meg kell enni... - kihagyva a már megrágott részeket. De a maradék még mindig Jó.

Azt hiszem, az alma tanulsága az, hogy mindenképp ugyanaz lesz az eredmény, tehát mindenképp egyformán jó, de ha feldarabolva szárad ki, tovább ehető.

A többi kérdésre én nem tudom a megoldást. Nem tudom a válaszokat.

Csak sejtem, hogy amit keresek, azt nem kéne, nem lehet és nem volna szabad keresni. 

Élni kéne.

Szeretni.

Élvezni.

Ezzel búcsúzom most.

Viszlát.

Szeretlek. Nagyon szeretlek.

Még mindig

11:52

Itt még mindig havazik. Erősen, egész délelőtt. 

És még mindig néha előfordul, hogy Őt látom szembe jönni, pedig tudom, hogy nincs itt. 

Tudta-e, hogy ennyire szerettem?

Szeretett-e Ő is ennyire?

Mikor lesz már ennek vége?

Miért nem tudom lezárni?

Legalább ha Sz.T.Úr a környéken lenne... de nincs. Az segítene.

Egyébként egészen furcsa, hogy Sz.T.Úr valahogyan mindig segít. Így vagy úgy, durván vagy finoman, tudatosan vagy ösztönszerűen, tudatalatt... - mindig segít valamivel. Azt hiszem, a tudatalattija szeret engem. Vagy csak a világot szereti, aminek én is része vagyok. 

Szóval szeretem a tudatalattiját.

I love your unconscious.

Vicces lenne ezt mondani embereknek. 

Talán még jelentkezem ma.

Viszlát.

Szeretlek.

A nagy napja a semminek

...hát nem vettek fel. Pedig jó voltam. Igazán jó. Kb. életemben először éreztem úgy, hogy büszke lehetek magamra a teljesítményem alapján. Nem rontottam el, nem hibáztam, még varázslat is volt...

Azt egyből kitalálták egy szó nélkül, hogy sokáig tanultam komolyzenei hangképzést... nem értem, hogyan lehet ez még mindig hallahtó... Bár vájtfülűeknek biztos megvan a maguk füle. 

Azt mondták, hogy egy jó énektanár kellene nekem, aki hallja, érti, hogy mit csinálok a torkommal, hogyan és hol képzem a hangot, és aki majd megmondaná a tutit, eszközt adna a kezembe, hogy jól tudjam használni a hangomat. Pedig most tényleg jó voltam... Nem értem.

Azt is mondták, jobban válogassam meg, kikkel játszom. Azt mondták, a zenészeim (a két tanárom) nem támogattak eléggé. Én ezt úgy fordítanám, hogy nagyon keveset gyakoroltunk és ráadásul csak zongora, basszus meg ének volt, ami így önmagában elég nehéz műfaj. Nem lehet elbújni a dob zörgései mögé, nem lehet meginogni egy pillanatra sem, mert akkor összedől az egész, nem lehet semmiféle tempóra támaszkodni... Szóval úgy mondanám: kevesek voltunk...

...mert nehezen tudom elképzelni, hogy a tanáraim nem támogattak eléggé... 

De fejlődés most is van. Amikor utoljára kerültem megmérettetés elé, akkor egy szál zongorával énekeltem jazzt... no, hát az se volt piskóta... kegyetlen. A legnehezebb... 

Most már nem csak zongora volt, hanem basszus is. Remélhetőleg, ha lesz legközelebb, akkor lesz dob is, meg gitár talán... Ja és csörgős-zörgős, indulatos rock and roll számot nem kéne zongorával és basszussal játszani...

És még az is benne van, hogy jó voltam, csak a saját belső bizonytalanságom kisugárzott rájuk...

Szóval,

nincs miért szégyenkeznem, és nincs mit bánnom.

De úgy tűnik, nem úszom meg a döntést az életemet illetően. Mert úgy voltam vele, hogy ha felvesznek, akkor el van döntve, és akkor de jó lesz, nem kell többet szaroznom...

De most, így - nos ezért tudnék kétségbeesve bőgicsélni, mert nincs kilátás.

Ki vagyok? Mit keresek itt? Mi a dolgom? Mit szeretnék egyáltalán? 

Fogalmam sincs.

Még mindig.

És Menis (a világ egyik ma élő legjobb pszichiátere) azt mondta nekem, mindegy mit választasz, mindegy mit csinálsz, csak indulj el.

De hát hiába indultam.

Persze nem csak erre vezethet az út.

Lehet, hogy nem itt a helyem. Vagy nem most. 

Vagy nem így...

Meg kéne próbálnom mégegyszer jövőre?

Vagy tényleg elmenni Londonba inkább és alapítani egy bandát, dolgozni, segíteni az Essence-nek, meg zenélni és felnőni végre ahhoz, amit a 'realista' (vagyis kiábrándult) emberek mondanak: hogy a zene szép és jó, az élet természetes velejárója, de kell valami polgári foglalkozás is.

De egyetlen polgári foglalkozáshoz sincs se kedvem se affinitásom. Esetleg a pszichológiához... 

Vagy talán haza kéne mennem, ahol a barátaim vannak, akiket szeretek, akik meg tudnak gyógyítani, ha fájok, ahol jó partikba lehet mászkálni, és ahol befejezhetném az egyetemet, és közben kereshetnék egy zenekart, vagy szerző kollégát... Négy éve, az Eat me! nevű banda óta nem találkoztam egyetlen igazán lelkemhez, ízlésemhez, stílusomhoz közelálló bandával vagy szerzővel... ...akkor sem álltam még készen. Sem hangilag sem lelkileg... Pontosan úgy, ahogy most sem.

Lehet, hogy nyáron elmegyek Afrikába önkéntesnek... pedig sosem akartam Afrikába menni. De legalább messze van, és különleges... 

Jó kis évkezdés:

"Ki vagyok? Mit keresek itt? Mi a dolgom? Mit szeretnék egyáltalán? 

Fogalmam sincs.

Még mindig."

Most akkor erről fog szólni az évem? És honnan fogom kitalálni? És mikor lesz biztos? Mikor vagy hogyan tudok már végre azonosulni a Szalai Tündével? Én nagyon jól tudom, érzem, ki lakik itt bent, mégsem tudom, mit akar. Én-e, vagy valami több, nagyobb az ami szeretne bármit is? 

Ha meg csak a kis 'én'-emmel akaratoskodok, annak nem lesz jó vége. Abba bele lehet betegedni...

Másoknak hogyan sikerül autentikus személyiségeknek lenniük preferenciákkal, vágyakkal, kötelességekkel, szorgalommal, dolgokkal, amiket szeretnek, amikkel azonosítják magukat - és nekem miért nem sikerül?

És mégis miért nem döntök?

Nem azért, mert ha egyet döntenék, nem dönthetnék a többi mellett. Ez igaz ugyan, de nem mozgat.

Azt hiszem, a létbizonytalanságtól félek, és attól, hogy amit csinálok, abban sosem vagyok elég jó.

És csak elvesztegetett idő...

A dolgok, amiket csinálni akarok, de nem sikerülnek. A férfiak, akikbe beleszeretek, de nem szeretnek viszont. A spirituális bölcsességek, amik az agyamat megnyugtatják ideig-óráig, de nem oldják meg az életem.

Talán ideje lenne abbahagyni a gondolkodást, a válaszkeresést. És ha valami történik nem az okát kutatni, hanem elfogadni és menni tovább, és CSAK csinálni.

...de másoknak kocsijuk van meg lakásuk, mert a szüleik tudnak nekik segíteni. Vagy örökölnek vagy mázlisták, vagy megtalálják a párjukat és együtt minden könnyebb, vagy odaköltöznek a pasihoz, vagy együtt vesznek lakást. Találnak munkát, van pénzük, időben befejezik az iskolát. 

És itt van három lány, jómagam, Kristina és Monika, itt állunk a semmi közepén. Kb. ugyanaz az élethelyzetünk. És egyikünknek sem volt sem fizikailag sem érzelmileg elérhető az apukája... Bajunk van a párkapcsolatokkal, a pénzzel, az élet élésével, mint olyannal.

Mi lesz velünk?

Mibe kapaszkodhatunk?

Azt a potenciált, ami bennem van, amiről a tanáraim és a barátaim beszélnek, hogy érzik hogy van bennem valami erős, és nagy és varázslatos és csodálatos, de azt nem tudja senki, hogy pontosan micsoda is, mikor fogom végre megtudni, hogy az micsoda, és miért nem tudom használni?

Létezik egyáltalán?

Valaki segíthetne megtalálni, megismerni....

Köszönöm, hogy megoszthattam.........

Viszlát.

Szeretlek.

A nagy nap előestéjén

Csak töprengek... szokás szerint. Semmi fontos, csak néha (mindig)  le kell írni, mert az írás önkonstrukció, mert jobb kint, mint bent. Csak ostoba gondolatjátékok, amikről beszélni itt(a suliban) másokkal furcsa lenne.

Úgyhogy, igen kedves és mélyen tisztelt Olvasó, tudnod kell, ez a blog az a szentély, az a legbelsőbb hely, ahol igazán őszinte vagyok magammal - így Veled is. Talán néha idegesítően őszinte, mert idegesítően bizonytalan. Ez az a tulajdonképpen egyetlen hely, ahol őszintén elő merem adni a sok kétségemet is, a butaságaimat, amkiet később visszaolvasva néha megdöbbenek egykori önmagamon.

Hát igen... Minden változik, mindig. 

De azért, azt hiszem, van az embernek egy állandó része. Pont az, amit olyan nehéz érzékelni a sok maszk és réteg miatt, ami ránk rakódott gyerekkorunktól fogva... Az, amelyik túléli az összes fájdalmat. 

Ma meg azon gondolkodtam, bárcsak jobban ismerném ...A Bírót. 

Jól látod, kedves Olvasó, ezennel új szereplő lép színre. Régi új. 

Azt kívánom, bárcsak ne félnék folyton megismerni bizonyos embereket. Mert úgy odaállni egy ember elé, hogy közben folyton azt gondoljuk magunkról, nem vagyunk ehhez elég jók, és biztos megvan a lesújtó véleménye rólunk, tulajdonképpen ugyanaz, mintha folyton hátsószándékunk lenne, mintha akarnánk valamit attól az embertől... Lényegileg nem különbözik, mert a végeredmény ugyanaz: nem lehetséges tiszta, őszinte kommunikáció. 

Szóval vannak emberek néha, akiket egyszerűen túl jónak, túl nagynak, túl pengének látok ahhoz, hhogy odamenjek hozzá mondjuk beszélgetni. Ilyenkor persze csak az szokott működni, ha az a másik ember vagy érdeklődik irántam valamiért, vagy csak simán elég nyitott ahhoz, hogy valahogy beszédbe elegyedjen velem. 

Aztán lehet, hogy ha ismerném a Bírót, akkor most tudnám, hogy semmi közünk egymáshoz, úgy értem, az én halmazomnak nincsen semmilyen metszete az övével, ami mondjuk biztosan nem igaz, de lehet, hogy "olyan" típusú metszete nem lenne.

Fura. 

Egyrészt úgy látom, hogy sokmindenben nagyon felnőtt és nagyon érett gondolkodású, más dolgokban meg... férfi. Abból is a legrosszabb fajta: az, amelyikkel nem lehet az érzelmekről beszélgetni. Se máséiról, se a sajátjairól. Persze bizonyos szempontból érthető: nem voltam ahhoz elég közel hozzá. Talán ezért pattantak le róla a próbálkozásaim, ahányszor csak próbáltam. Érdekes stíusban játszott: lepattintósan. Egyszerűen szinte meg sem hallotta azokat a mondataimat vagy kérdéseimet. Nem reagált. Vagy azon ritka alkalmakkor, amikor mégis, csakis tőmondatokban, és aztán gyorsan témát váltott. 

Aztán még azért is lehetne érthető, mert az efféle dolgokat élni kell, érezni, és aszerint élni, nem pedig beszélni róluk. 

Ennek mondjuk ellent mond Sz.T.Úrral való egész kapcsolatom minden egyes mozzanata. Persze ő nem is 'normális' pasi. Lehet, hogy egyszer az lesz, bár kétlem. Bár ez is hülyeség, hiszen ki mondja meg, mi az, hogy normális. Sokfélék az emberek.

No lényeg a lényeg, hogy

a Bíróról, meg arról, hogy hogyan viselkedik az ex-nőjével (abból az induri pinduriból ítélve, amit netes felületen láthatok), erről is az jutott eszembe: érett. Normális. Felnőtt.

Erről meg az, hogy én 

még mindig gyerek vagyok.

Vagyis már nem annyira, de hogy az voltam, az biztos.

Bár a mi esetünk Opennel azért egész más volt. 

Csak azt kérdezem magamtól, mennyire voltam gyerekes? Sokkal inkább, mint ő? Mit számít már persze. 

És közben önigazolást keresek.

Hol rontottam el? Miért nem hajlandó szóba állni velem az az ember, akivel olyan jó volt az élet? 

Talán gyerekes voltam, igen, de önigazolásom alapja éppen az, hogy ma sem gondolok másképp a szerelemre, mint akkor. 

Nem tudom, fogok-e valaha másképp gondolni rá. 

Jó, ha nem vele, hát nem vele.

De ma is hiszem, hogy van olyan, és minden erőmmel igyekszem hinni benne, hogy meg is fog(om) találni azt a fajta kapcsolatot, ami életszövetség. Amiben mindegy, hogy a másiknak milyen álmai vannak, biztosan elkísérjük egymást a nagy útra. 

Például azon is a minap gondolkodtam, milyen szeméyliség, milyen nő az ilyen, mint én, aki azt mondja, hogy ha esz gyerekem lesz, ha nem, akkor meg nem. De pasi és biztonság és szerelem nélkül semmiképp sem. Tökéletlenül tökéletes kapcsolat, életszövetség nélkül biztos nem. Ha pedig én leszek túl öreg, vagy ő, vagy ha bármilyen okból a másik fél nem akarna gyereket, akkor, azt hiszem, rábólintanék. Részemről az is mindegy lenne, hol élünk. 

És ilyenkor persze borzasztóan félek, hogy nem így működik az egész. Hanem úgy, hogy magamért magamnak megteremtek egy életet, és majd aki ott lesz éppen, az lesz. De még ha így is van, a nem-tudok-nélküle-élni-típusú, szenvedélyes, kémiai-fizikai-testi-lelki-függőséges, eszement szerelemről akkor sem tudnék soha lemondani...

És kétségbeesem, mert ilyenkor úgy tűnik, nincsenek álmaim, amik után mennék. 

Nincs jövőképem.

Ha időlegesen néha van is, minduntalan elveszítem, vagy eldobom, amiatt a kétségbeesett alkalmazkodási kényszer miatt, amit nem tudom honnan hozok magammal, de amióta az eszemet tudom megvan. És nekem ez jó. Nekem jó rugalmasnak és simulékonynak lenni. Követni A Férfit bárhová, úgy, hogy közben az én életem, vágyaim ne sérüljenek, ami szintén nem valami nagy ügy, mert ezt illetően is rugalmas vagyok: csak boldog akarok lenni... De persze van egy nagy 'HA' is. Ha a makacs öntörvényűségem, szabadságigényem kielégül közben.

"Én csak boldog akarok lenni

  ez ellen nem tehet senki..."

Jó ez a szám, mert mindig azt juttatja eszembe, hogy

a boldogság csak döntés kérdése...

Van egy csodálatos barátom, a Varázsló. Bolíviai fiú (negyven feletti, de tényleg fiú, olyan fiatalos... de közben persze érett férfi), Londonban él. És tényleg csodálatos ember, egyszerűen mindig vidám és mindig mosolyog, hatalmas szíve van, és az egész élete tanulsága az, hogy a kulcs a boldogsághoz: a gondolataink, az hogy mire irányítjuk a figyelmünket, a gondolatainkat.

Ezzel részben egyet értek. 

Ugyanis, mint egyszer korábban már írtam: a fókusz-menedzsment csak akkor kezdődhet, ha már nincs mit a szőnyeg alá söpörni, mert amíg van, addig úgyis kilóg a lóláb...

Mindenesetre, azt hiszem, MOST tényleg jó úton vagyok, felfelé... ezek szerint.

Mert a szar már kint van az asztalon, nem a szőnyeg alatt. Már zótudom, mi volt büdös. Már szárad kifele. Már fókuszálhatok a seggreesés vagy bűz-támadás veszélye nélkül - valami jóra.

...viszont tényleg olyan érzésem van, hogy nincsenek privát álmaim.

Csak egy gazdag, örömteli, kényelmes, szabad, biztonságos ámde kalandos életet szeretnék, meg egy életszövetségest hozzá. Having fun. Ezt magyarul nem lehet ilyen jó tömören mondani. Élvezni. (De erről meg félő, hogy másra gondol a kedves Olvasó, mint a 'having fun' értelmére...) A többi mind-mind részletkérdés, és majd eldől. Majd kialakul. Rugalmas vagyok.

Szóval csináljon velem az univerzum (Isten, Sors, Izé) amit akar, ő úgyis nagyobb nálam, tehát jobban látja mi üdvös nekem. Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy a sorsomról döntsek.

Szeretnék adni, igen. Szeretném, ha jobban meg tudnám mutatni azt, hogy ki lakik idebent, amit csak az a kevés ember lát, aki elég közel merészkedik hozzám. Bár valószínűleg sosem fogom elérni, hogy mindenki lássa, hogy jófej vagyok, tényleg. Szeretnék nagyon szeretni és nagyon szretve lenni. Szeretném az életszövetségest, és az életszövetséget. Szeretnék sokat utazni, meg írni. Szeretnék elégedett lenni magammal és a világgal. Szeretném, ha mások is elégedettek lennének velem. (És azt mondják, akkor csupán annyi a dolgom, hogy szeressem magam...)

Ezen kívül viszont tényleg azt csinál velem a Nagyfőnök, amit akar... És ezeket is csak akkor, ha lehet, és nem hiszem, hogy ne lehetne. 

Viszont ami nagy örömmel tölt el, az az, hogy bár egyáltalán nem hiszek abban, hogy ezeknek az irományoknak az olvasása bárkinek is élvezetes lenne, ellenben azt hiszem, hogy nagyon kell engem szeretni ahhoz, hogy ezt a sok hablatyot türelemmel végigolvassa valaki, 

mégis,

egyáltalán nem érdekel ez, mert nem ezért írok, hanem azért, mert ez nekem jó. 

És ha még esetleg mégiscsak létezne az a csoda, hogy valamiért másnak is jó egy kicsit, miközben olvas,

hát az már csak ráadás, hab a tortán, koktélcseresznye a mojitó szélén.

Látod, kedves Olvasó, Te vagy a Jutalomfalatkám. Gondolhatod, mennyire örülök Neked.

Holnap lesz a nagy nap.

Felvéteizem a zeneeakadémiára, és isteni csoda kell, véletlen egybeesések sorozata, hogy bekerüljek.

Ha ott kell lennem, ott leszek. 

Köszönöm, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

Pictures from yesterday

- and some old ones stuck in my camera.

Szóval a tegnapi képek, meg még amik 

régebbről a gépemben maradtak...