Most populár

2010. november 30., kedd

Beauty avagy a szépségről

Találj rá sajátos szépség-típusodra, amely önszeretetre, veled született tulajdonságaid megbecsülésére, valódiságra és egyedülvalóságodra épül. -

Mit tehetsz azért, hogy a világ rád eső részére lehozd a mennyet?




Beautiful is not equal with perfection.
Beautiful is a special kind of vibration.
I am gonna find this vibration inside of me. And that is why I’m gonna attract the same in the outside.
Beautiful is peacefulness, harmony, calmness, lightness. Beautiful is something that you cannot see, but you sense it. Beautiful is not always straight or obvious, but misterious. Beautiful is nice, lovely, charming, loveful, accepting; is of high intelligence, beautiful is different from the mere physical.
All is beautiful in it’s own way.
Beauty comes from the gaze of the eyes.
Beauty is presence.


A szép, mint olyan, nem egyenlő a tökéletességgel.
A szép egy speciális fajta rezgés.
Megtalálom ezt a rezgést magamban. És így a külvilágban is ugyanezt fogom magamhoz vonzani.
A szép, az békésség, harmónia, nyugodtság, könnyűség. A szép, az valami, amit nem látsz, de érzékeled. A szép nem mindig egyenes vagy nyilvánvaló, inkább titokzatos. A szép, az kedves, elragadó, szeretetteljes, elfogadó; magas intelligenciával bír, 'a szép' az különböző 'a pusztán fizikaitól'.
Minden szép a maga saját(os) módján.
A szépség a tekintetben rejlik.
A szépség: jelenlét. (jelen levés, "ott"levés)


Ps: I LOVE The Bálint Rádóczy. ‹---katt, érdemes, jóképek.

2010. november 26., péntek

if I could turn back time...



" Would you please give yourself permission to be yourself – no matter what that look like. And drop the protection." /Menis/


...és az a legrosszabb, hogy ha visszaforgathatnám az időt, ha elölről kezdhetném, akkor egy csomó mindent nem így csinálnék...
...például nem mennék egyetemre, filozófia szakra, hanem tényleg zenét tanulnék, vagy színészetet, és nem hagynám, hogy a saját kisebbrendűségi érzéseim, a saját önbizalom-hiányom, és a anyám bizalmatlansága és sopánkodása meggyőzzenek arról, hogy ne azt csináljam, amit valóban szeretnék...

∗∗∗

Néha úgy érzem, legszívesebben mindent itthagynék, hogy ne használhasson engem tovább "a rendszer". Csak itthagynám a sulit, az albérletet, az országot, és mindent, úgy, ahogy van, és elhúznék valahová, ahol követhetem azt, amit a szívem diktál, és megvalósíthatom az álmaimat... (Csak az a baj, hogy az álmaim változékonyak... Vagy az is lehet, hogy már teljesen elfelejtettem a valódit, mert túl sok csalódás és fájdalom ért... Már túl régóta vagyok a kis szurtos Hamupipőke... A herceg meg csak a mesében létezik... ) Mindenesetre csak elhúzni innen, melegebb éghajlatra, és csak élni, egyszerűen, beilleszkedés, sorba beállás, megfelelés, verseny és gondok nélkül....Néha úgy érzem, ezt kéne tennem, hogy egy pálfordulattal végre a valódi Önmagam legyek - hogy végre megengedjem magamnak, hogy az legyek, aki tényleg vagyok - bármi is legyen az.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. november 25., csütörtök

valóságshowtrailer

Azért a szingli élet is elég lehangoló tud lenni.

A Nicolas Cage - filmek is elfogynak egyszer.

...Míg én azon gondolkodom "fennhangon" a fékbúkon, hogy "Do fish have dreams?", az Álomtervező meg bejelenti, hogy relationshipben van. Két egymásutáni bejegyzés.
Háth,
ez is olyan érzéssel tölt el, hogy a külvilágban sehol sincs az életem.


...mostanában nem tudom eldönteni, színész legyek-e, vagy az életem mozijában játsszam a főszerepet, mint bankrabló...
(És már pörög is odabent a valóságshowtrailer: amint egy pasi ismerősömnek mondom cigivel a kezemben, vörös körömlakkal a körmeimen, being cool, hogy "Do you wanna do some real big shit baby...?")

...vagy legyek forgatókönyvíró?...

...minden Londonba húz...

- - - Sóhaj. - - -

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

lájf

...háth, akármilyen munkát is keres az ember, nincs könnyű dolga.

Most már két hete a "szépségiparban" próbálkozom. Persze két hét, az még semmi. Az albérlet is úgy lett, hogy egy hónapig akartam és mentem utána, és semmi se volt jó... Csakhogy az nem érintette a kis sérülékeny egómat.
A szépségipar meg érinti, mert ott kéne eladni azt, ami van.

Hát ez egyszerűen nevetséges, ezt nem hisezm el egyébként, hogy itt mi megy. Nagyon kemény világ. Egyszerűen kegyetlen. Kb. öt éve is próbálkoztam ezzel. Akkor is ugyanez volt, mint most, csak most már okosabb és bölcsebb vagyok - ettől függetlenül most is kiver a víz ezektől a dolgoktól... És azt gondolná az ember, hogy ha ő maga változik, akkor a dolgok is másképp alakulnak - de úgy látszik a szépségipar nem változik.
Ugyanaz. Akkor is ez volt, hogy mindenkinek nagyon nagy volt a szája, hogy hú, de jó arcom van, kellenék nekik - ha lenne egy valamire való portfólióm, ami már akkor is hatvanezer forintba került, most meg nyolcvanötbe. És azt mondják, az jó ár. Meg hogy van benne retus, nagyítás, "algejobbsminkes", "alegjobbsztájliszt", "alegjobbfodrász" és "alegjobbfotósokegyike". Na most nem értem. Akkor négy ember osztozik nyolcvanötezer forinton? - Mert úgy az elég kevés pénz azért a melóért - bár ez is attól függ, mennyire csinálják meg, mennyi melót fektetnek bele - biztos nem annyit, mint egy reklámfotózásba, amiért százezreket kapnak. Akkor meg viszont már nem tökmindegy, hogy jelképes összegért csinálják, vagy ingyen? Nem beszélve arról, hogy nem azért megyek modellnek, mert van felesleges százezer forintom, hanem azért, mert éppen hogy nincs, és szeretném, hogyha lenne. Szóval nem költeni megyek oda, hanem keresni. De minden helyen ezt mondják. Még most is. "Ó, nagyon jó arcod van. Kellesz. Akkor nyolcvanötezer forint lesz. Köszi." Hát én is köszi. Rohadjatok meg, ahol vagytok.
Mert oké, nem várom ingyen. Megtisztelem a "kismagyar", kapzsi, kisstílű, kcisiban gondolkodó, nagyképű fotóst azzal, hogy nem várom el tőle, hogy inygen dolgozzon nekem - de az Isten Szerelmére, azt nem lehet megoldani, hogy mondjuk az első melómból, vagy az első kettőből levonják ezt a pénzt??!! Azt nem lehet, hogy ne ilyen k∗va kicsiben gondolkozzon ez az ország, ezek az emberek?! És egy a Szépítész mondja jól, hogy "az kér pénzt, akinek nincs elég dolga". Annak meg minek fizessek, akinek nics elég dolga, és azzal van elfoglava, honnan lehet még több pénzt lehúzni a szerencsétlen flótásokról?! Nem beszélve arról, hogy akinek nincs elég dolga, az nem is leég jó. Mert nem hiszem el, hogy aki az év fotósa lett, aki úton-útfélen divatmagazinoknak fotóz és azt mondják róla, hogy hú de jó, és elvileg akkor százezreket keres, annak pont az én kis szaros pénzem számítana - az én kisemberi pénzem.
Egyszerűen tényleg el kell menni innen Magyarországról, mert nem lehet itt mit kezdeni, ilyen emberek között, akik így gondolkodnak.
Aztán vannak az ügynökségek, akik két fotó alapján azt mondják: "sajnáljuk, nem a te arcodat keressük" - nah, hát ez a legnagyobb kamu, amit valaha hallottam. A divatiparba, reklámiparba midnig kellenek új arcok. Egy fotóról, ami nem kifejezetten ilyen célra készült, nem lehet megmondani, hogy az én arcom mire jó. Mert ha még élőben megnéznek, és ezt mondják, akkor még azt mondom, oké.
De igazából ez mindegy is, mert nyilván az ilyenekkel nincs dolgom, és van még ezer másik ügynökség, ahol viszont azt mondják, hogy kellek. Nyilván az ember addig megy és megy, amíg meg nem találja a helyét. Azt ahelyet, ahová ő kell.
De azért idegesítő, ha hülyének nézik az embert, meg ha le akarják húzni.
Meg hogy jó az arcom... hát ez is pont hogy attól függ, milyen fényviszonyok között pillantanak meg először, hogy az én hormonjaim éppen hogy álnnak, meg hogy a szemlélő hormonjai hogy állnak, hogy éooen ki milyen kedvéban van, esetleg mennyire passzolnak a feromonjaink - szóval ez is iszonyat lutri...

De lehet, hogy a szerencse tényleg olyan, mint ahogy mondják, amikor azt mondják, hogy valaki "megcsinálja a szerencséjét". Hogy egyszerűen a szerencse ennyi: menni kell, menni és menni, és próbálkozni és várni, és folyamatosan akarni, nem feladni, minden követ megmozgatni - és igen, néha a kövek alatt férgeket találunk, de talán az egyik alatt épp egy növekvű fűszálat... És a huszadik felemelt kő után sem feladni, mert lehet, hogy pont a huszonegyedik lesz a szerencsénk.
Egyszerűen csak el kell hinni, hogy amit keresünk, ott van.
Nem tudok jobb példát, mint az albérletem. Nyilván egyszerűbb egy ilyen kézzel-fogható dologról elhinni, hogy valahol itt van Budapesten az a lakás, amit keresek. Egyszerűen itt kell lennie, és kész. És ezért, ezzel a hittel az ember keres és keres és keres, addig, amíg meg nem találja. Nem adtam fel félúton, és nem kötöttem kompromisszumot. Hát igen, nem-feladni is egyszerűbb ilyen dolgokban: mert lakni nyilván kell valahol, egyszerűen létszükséglet, muszáj, és nem adhatom fel félúton, hogy hát, ha nincs meg "az a lakás", amire várok, amit keresek, amit elképzeltem, akkor egye meg a fene az egészet, akkor én nekem nem is kell ez, akkor én nem fogok lakni sehol. Abbahagyom a keresést és kész.

A szerencsét meg kell csinálni.
Ahhoz, hogy az ember a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen - egyszerűen lehetőleg mindenhol ott kell lenni. Vagy legalábbis sok helyen. Olyan sok helyen, amennyire csak lehetséges.

∗∗∗

Más.
Szintén lájf-téma.

Néha a tudatalattim olyan kedves velem. Amikor például nem rémálmokat küld, hanem csodás álmokat.
És egy jó álom bearanyozhatja az ember napját. A lelkét.
Hogy - még ha nem is volt valóságos - olyan dolgot élt át, amitől kivirágzott a lelke. Boldog volt. Ha csak álmában is. Igazán Élt - még ha csak álmában is.
De néha az álmok olyan valósághűek, mintha tényleg megtörténnének.

Én álmomban Nicolas Cage újdonsült hölgyismerőse voltam. Eddig jutottunk. Azt hiszem, valami munkaügyben találkoztunk, aztán meg menni akart valahová, és én mutattam neki az utat. Olyan voltam, amilyen vagyok. Nem voltam sem szebb, sem jobb, sem bátrabb, sem kevésbé félénk. Pont úgy voltam jó, ahogy vagyok. Igazi elégtétel volt... Aztán, miután mutattam neki az utat, pár órára elváltak útjaink, de aztán véletlen valahogy újra találkoztunk, és valami kínos szituból mentettem ki. Aztán azt mondta, hogy már épp kezdtem hiányzoni neki, milyen jó, hogy összefutottunk. Mondtam neki, hogy én is épp kezdtem hiányolni őt. Magas volt, és gyönyörű, és nagyon "jelenlevő", és kimért, de valahogy mégis nagyon kedves. Sokat mosolygott. És olyan egyszerű volt... Sallangmentes. Mintha a személyiségének minden sallangját kiélte volna a színészetben, és a való életre csak egy egyszerű, lecsupaszított Ember maradt volna. Mély, stabil, és jelenlevő. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy hasonlítunk egymásra abban, hogy szeretünk egyedül lenni, és csak a saját dolgainkkal bíbelődni. Csak úgy "ellenni" magunkban, mint a befőtt. Aztán jöttek valami rajongók, sok-sok ember, és el akart menekülni előlük, úgyhogy segítettem neki találni egy helyet, ahová elbújhatott. Ez a titkos valamit-együtt-csinálás összekovácsolt minket. Tudtam, hogy van felesége. De ez a tudat képtelen volt megakadályozni abban, hogy szeressem. És különben is, akkor, ha neki ez többet jelentett volna a tudatában, mint nekem, akkor nem mondta volna "úgy" azt, hogy már épp kezdtem hiányozni neki. Mert "úgy" mondta. Pontosabban nem is a hanghordozásában volt (istenem, de jó beszédhangja van!), hanem a nézésében volt valami. Valami szövetség-szerű. Mint aki tudja, hogy tudom, és nem akar "semmi rosszat", mint aki tudja, hogy szeretem, és hogy lélektestvérek vagyunk, vagy mi, és ő is így érez. ...szóval éreztem, hogy igazán kedvel. És biztonságban is éreztem magam vele.
Én akkor már majdnemhogy szerelmes voltam belé.
Az álom pedig csak eddig tarott.
...olyan volt, mintha testvér-lélekkel találkoztam volna... Nagyon jó volt.
...furák az álmok... tényleg olyan érzésem van ma, mintha tényleg találkoztam volna vele... És ezelőtt még soha nem álmodtam színésszel, vagy bármilyen híres emberrel, ha jól emlékszem...


Nicolas Cage a bizonyíték arra, hogy isten mégiscsak szereti a nőket, hogy ilyen pasikat ad nekünk nézegetni.


∗∗∗

Más, de még mindig lájf.

Mindezek után ma, amint éppen bringával haladtam úticélom, az ügynökség felé, elsuhantam Sz.T.Úr mellett, aki épp át akart kelni szintén bringával, az úttest másik oldalára. Mosolygott, és azt mondta: "Szia Tünci!". Én meg dobtam egy puszit, és suhantam tovább. Fura, hogy felbukkant, a valóságom szövetében... Éppen mielőtt összefutottunk volna, a bringán suhanva, szinte ijesztően az az érzésem támadt, mintha egy álom lenne a valóság is, mintha nem is tartoznék bele, mintha kívülálló lennék... Láttam a villamost és az embereket, éreztem és hallottam az autókat, ahogy elhúznak mellettem - de az egész olyan távoli volt. Mintha a bringámon ülve mindentől és midnekitől távol lettem volna... Nem s tudom redesen elmondani ezt az érzést, amit akkor éreztem. És utána, bumm, egyszercsak ott volt az út szélén, és mosolygott rám.
...talán földelnem kéne magam, nehogy elszálljak ebből a valóságból...

Pedig már vagy két-három hete, hogy írtam neki egy hosszú levelet arról, hogy mennyire elegem van mindabból, ami a mi kettőnk kapcsolatában volt... Mármint most emberi kapcsolatról beszélek. Hogy sokat szenvedtem miatta, és hogy abból elegem van, és hogy jelen pillnatban, a mostani tudati szintemen nem tudok jobb módszert mindazon rossznak az elkerülésére, amit vele átéltem, mint hogy kiteszem őt egy időre az életemből. Nem tudom, mennyi időre. Lehet, hogy egész életemre. Mert elegem volt abból is hogy folyton hazudtunk magunknak, hogy mi csak barátok vagyunk. És nem volt se jobbra se balra, se előre se hátra. Szóval véget vetettem az egész ügynek. Mondván, hogy az életet csak mindent vagy semmit alapon lehet játszani. Nagy harc volt bennem. Mert az elmúlt öt évben tényleg baromira sokat segített nekem, mindenhogyan, nagyon sokat köszönhetek neki, és tényleg igazán megszerettem, és fontos nekem, és törődöm vele - és hogy ha kiteszem az életemből, akkor nem fogok tudni törődni vele, de máshogy most nem megy, így éreztem, és ezért így döntöttem. Jobb lezárni a múltat végleg, és otthagyni azt, ami oda tartozik. Megírtam neki, mennyire sokat jelentett nekem, és hogy mélységesen sajnálom, hogy most nem tudok jobbat, mint amit épp teszek, hogy elengedem őt, és vissza sem nézek többé.

Tudom, az ellenállás nem segít. Ha valaminek ellenállunk, akkor pont annyira kötjük magunkhoz azt a bizonyos dolgot, mintha éppen nagyon vágynánk rá. Mert energiát adunk neki. És így se jobbra, se balra.

Szóval, úgy voltam és úgy is vagyok vele, hogy amit megírtam, megírtam, amit eldöntöttem, eldöntöttem, és úgy érzem, tényleg sikerült ezt az ügyet lezárnom.
De hát itt van.
Belemászik, beelóg a valóságomba.
Nem baj.
Azt hiszem, az én lelkiismeretem tiszta.
Bár néha gyötör egy kis bűntudat, amit aztán elhessegetek, hogy én olyan sokat köszönhetek neki, és most ez a hála? - hogy elhagyom, elengedem, mint a múltam részét, mint múltba tartozó dolgot. De nem tudhatom - én most így érzek, és az embernek jobb, ha követi az érzéseit, amit a szíve diktál - csak tudjuk is, mi is az, amit a szívünk diktál - szóval, lehet, hogy midnekttőnknek jobb így. Nem tudhatom.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. november 22., hétfő

megkamaszodás

Tisztáta imádnivaló vagyok...:
Amióta kezd rettenet jópasihiányom lenni, azóta midnen este megnézek egy Nicolas Cage filmet. Ez azért némi együttérzésre is okot ad magammal kapcsolatban.
De legalább most már tudom, hogy 27 évesen milyen a típusom.
Vagy az is lehet, hogy újra kamasz lettem...
Kamaszkoromban Jay Kayért rajongtam.
Na jó, akkor ez, vagy a második kamaszkorom, vagy nem rajongok.
Igen. A rajongás túlzás - de ha már élőben nincs nézegetnivaló jópasi, legalább képen legyen.
Na jó, egy kicsit rajongok. Minden szerepében imádom.

Soha nem rakok szmájlit a blogomba, de most kihagyhatatlan.
Szóval:

Minden szerepéban imádom, akár jófiú, akár rosszfiú, iszonyatszexi. :D
Köszönjük szépen, Nick!

És köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. november 21., vasárnap

life's poetry

Just to think about his sense of humor, makes me smile.

Just to think about my friends, makes me smile.

I count my blessings to tears

and I say thank you and get high.

2010. november 19., péntek

Ez meg az

Fent és lent és fent és lent...
I feel another inner fight coming up on me...

...véletlen szembe jött velem a múltam - nem oly régmúlt... egy bizonyos magyar zenekart akartam hallani a youtube-on, erre az ajánlóban felbukkant egy másik.
És végre elég bátornak éreztem magam, hogy szembenézzek a valósággal. Eddig nem mertem hallgatni, se látni őket - féltem, mit éreznék.
Háth...jogosan féltem.
Ez is feldolgozatlanul volt bennem.
Hát, úgy látszik, ez az időszak ilyen: minden rég őrizgetett fos felszínre tör a lelkünk mélyéről.
Ezzel is le kell hát számolnom.

...nézem az énekesnőt, és arra gondolok: ez én is lehetnék. De nem vagyok. És összeszorul a gyomrom, a szívem. Nem volt bennem elég ahhoz, hogy odáig jussak, ahol most ő van. Énekli a számokat a TV-ben, a Gödörben és mindenhol; a számokat, amiket úgy szerettem.
Hát igen, veszítettem, és nem sírtam. És ezért nem is mentem tovább.
Sosem sírtam.
Pedig a mai napig azt gondolom - talán épp ez a baj - hogy az volt életem nagy lehetősége, és én futni hagytam - bár nem teljesen önhibámból -, de az tény, hogy akkoriban még nem voltam ilyesmire felkészülve sem lelkileg, sem szellemileg, sem technikailag. És ez a három szorosan összefügg...
Ennek már vagy négy-öt éve.
Azóta néha elmormoltam egy-egy imát, hogy Istenem, ha létezel, csak még egy ilyen esélyt adj, most már talán megértem rá. De akkoriban miért kaptam ezt a lehetőséget, ha nem voltam kész rá. Bár tpasztalatnak nagyon jó volt, sőt, több mint jó.
Igen, tekinthetném ezt úgy is, hogy nem vesztettem semmit, hanem nyertem nagyon sok kiváló tapasztalatot.
De ha a puszta tényeket nézem: elküldtek, mert nem voltam elég jó.
Na és, hányszor megesik ez az emberekkel életük során? A lényeg csak az, hogy ne adjuk fel soha.
Én pedig félhittel haladtam eddig a zene útján. Letettem néhány dalt az asztalra. Sokat tanultam. Nem tudom, mire elég az, amit tanultam. De idén (2010) tavasszal már lemondtam arról, hogy valaha tényleg énekesnő leszek, aki ezzel keresi a kenyerét. Lemondtam, mert úgy éreztem, már mióta teszek érte, kepesztetek és a lehetőség csak nem jön, és nem jutok sehova. Az asztalfióknak írtam a számaimat. A producer csak nem jött. Az emberek, akikel dolgozhattam volna, csak nem jöttek, az ismerősök és a kapcsolatok afelé, hogy ebből tényleg legyen valami, csak nem jöttek. Hát, gondoltam, jobb, ha belenyugszom, hogy a Sors mást rendelt nekem. És nem akarom többé egóból eldönteni, hogy mi a dolgom ezen a Földön.
Sokáig úgy éreztem: ezen a világon csak pár dologért érdemes élni, az egyik ilyen: a zene. Olyannyira, hogy ha másért nem is, de a zenéért mindenképpen érdemes hús-vér ruhát ölteni. A jó zenéért persze. A zene csodálatos. Ennél többet nem mondhatok az ügyben.
Jó lett volna énekesnővé válni, méghozzá cool énekesnővé. Nem mondom, hogy "jó", mert a "cool" az több, más, mint egy simán "jó énekesnő". De idén tavasszal úgy döntöttem, elengedem ezt a dolgot.
Aztán halálradolgoztam magam a nyáron, időm se volt gondolkodni se. És ősszel elkezdett borzalmasan hiányozni a zenélés, a éneklés.
Tettem ezügyben ezt-azt. Most "dolgozom" egyen - s máson. ...még nem tudom, miből mi lesz, mi lesz a vége. Vagyes érzéseim vannak a jelenlegi tényállásokkal zenefronton.

Visszatérve az eredeti nyomvonalra, szembejött a zenei múltam legfájóbb pontja. És azt gondoltam, ez a legjobb - mármint legnekemvalóbb zene, amivel valaha lehetőségem volt testközelből ismerkedni. És hogy nem lesz még egy ilyen lehetőségem. Hogy elszalasztottam. Persze ez nem igaz. Lehetőségek midnig adódnak. A világ nem is szól másról, mint lehetőségekről: kvantumszinten nem is létezik más, csakis lehetőségek - és ott minden azzá válik, amit várunk tőle...
Aztán mondom magamnak, hogy semmi sem jobb vagy rosszabb, mint valami más. És a dolgok azzá válnak, amit kihozunk belőlük... Hogy egy dologból, ami elsőre talán nem tűnik olyan átütő erejűnek, mint egy másik, ha hozzáférek, én még azzá tehetem - azáltal, hogy hiszek benne. Kérdés, hogy ha a dolog a fizikai világban a fizikai érzékszerveim számára nem tűnik olyannak, mint ami engem beindít - hogyan higgyek benne?

Azt hiszem, most mégis meg kell ezt végre valahára gyászolnom. Szembe kell vele néznem. El kell imsernem magam előtt, valójában mennyire fájt ez. Egy újabb visszautasítás. ...lehetséges volna, hogy azért nem jutok újra ilyen lehetőséghez, mert eleve félek az újabb visszautasítástól, és ezért olyan dolgokat vonzok be, amik csak ilyen langyik? Mármint engem nem fűtenek belülről, hanem cak ímmel-ámmal? Nehogy megint veszítenem kelljen?
...emlékszem, amikor Amerikából hazajöttem, az az akarás friss volt és életerős. És az a zenekar megtalált engem. Ez a mostani akarás meg már sok csalódáson van túl. Ez az akarás már nem friss, nem hittel teli, nem életerős. Akkor szívből jött, hittel, félelem nélkül. Most letompítja a félelmem, a múltbeli csalódásom emléke, a traumám, a sérülés, amit még nem dolgoztam fel.
És van bennem egy rész, aki hisztis-kétségbeesetten kiabálja: "Senki vagyok, semmi! Egy nagy rakás semmi!" Mert semmi sem sikerül, nem jutok sehová, nem jutok előre.
Feladom, vagy kitartok?
Feladtam, de végül nem tudtam feladni. Ezt nem. A zene a részem. Bár zenélni akkor is zenélhet az ember, ha közben sztyuárdessz, vagy modell, vagy festő, vagy színész....Bár utóbbi kettőbe azért elég kreativitás kell ahoz, hogy egy emberből kivegyen mindent, és ettől jól érezze magát.

Jó ez a szembenézés. Tisztul tőle az ember.
Minden rendben lesz.
És főleg: volt már nagyobb bajom az életben... ...talán van is...


Summa summárum, problémáink jelentős részét a gondolataink okozzák. Egy (vagy több) rossz érzéssel eltöltő gondolat elég a rosszkedvhez, s hogy úgy érezzem, van problémám. És amint elfelejtem azt a gondolatot, már meg is találtam a békémet. Így, ha pozitív gondolatokat választok, nem csak hogy jobb kedvem lesz, de az életem is jobb lesz. Habár, a lényeg méiscsak az, hogy hagyjuk, hogy a gondolataink olyanok legyenek, amilyenek. Ez is az önelfogadás része, és ha semmi ellen nem harcoulnk vagy hadakozunk - semmilyen gondolatunk, vagy érzésünk ellen - akkor szépen elmúlnak, mert a gondolatok és érzések ilyenek: jönnek és mennek. Ha hadakozunk vele, ha elítéljük (ítéletet adunk neki), hogy jó, vagy rossz, vagy bármi efféle, akkor hozzánk ragad, pontosabban hozzáragasztjuk magunkat, azáltal, hogy figyelünk rá és energiát adunk neki. De ha hagyjuk, hogy jöjjön és menjen - szabadok vagyunk.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. november 17., szerda

Felismerés

Ma ért egy felismerés, ami talán átütőbb, mint az eddigiek, talán a valóságtól elrugaszkodottabb... nem tudom, csak átvillant a tudatomon.

Így a lélek sötét éjszakájának vége felé, amikor kezdek újra "felfényleni", fényesebben, mint eddig (tudtam, hogy ez lesz) - egy mélyebb összefüggést érzek az életem dolgai mögött.
Mármost HA tényleg igaz az, hogy most felfényesedek, és tényleg igaz az, hogy most jobban kezdek bízni magamban, mint eddig bármikor, hogy jobban érzékelem az esseznciámat, mint eddig bármikor - mert átkeltem a saját sötétségemen, az alvilágom rémségein, és onnan (magamból) egy csomó fájó, romlott, rohadt, elavult dolgot kidobáltam, megtisztítottam, mintegy kidobtam a hajóról egy csomó felesleges súlyt és ballaszt-anyagot - szóval ha ez tényleg így van, és nem csak időleges magam iránti lelkesedésen esek át, ami idővel majd lelohad, mint eddig - és nagyon szeretném, hogy ez az "esszecia-érzékelés" most már maradjon és ne lohadjon le, hogy ne veszítsem el a fényemet,
akkor - visszanézve az egész eddigi életem történetére, tisztán látva a dolgokat -
azt a következtetést kell levonnom,

hogy ez a sok trutyi, szenvedés, fájdalom, sérülés, amitől eddig nem tudtam élni az életemet, mert nem tudtam a mibenlétükről,

valójában mind az én legnagyobb javamra és épülésemre szolgált egy tágabb összefüggésben.
A tágabb összefüggés alatt azt értem, hogy elfogadok egy olyan feltevést - hangsúlyozom: nem hitet, tényt, nem valóságot, hanem csakis feltevést - , hogy esetleg "az élet", a "szellem megnyilvánulásának léte" több, mint egy emberöltő. (Figyeljük meg itt, hogy nem mondom azt, hogy több élet van, sem azt, hogy több emberi életet leélhet egy adott individuális (vagyis a nagy egészről leszakadt) szellem/lélek/tudatosság, nem mondom, hogy van "lélekvándorlás", és azt sem mondom, hogy esetleg vannak másik dimenziók, amelyek magas tudatossággal rendelkező lények számára átjárhatók, és amelyek más minőségűek, mint ez a fizikai 3D-s hús-vér, anyagi, lassú rezgésű dimenzió. Azt sem mondom továbbá, hogy csakis ez a 3D-s anyagi dimenzió vagy világ létezik. Én ebben tehát nem kívánok állást foglalni, hogy van-e Egy Igazság, hogy van e a Valóság Teljességének olyan szerkezete, ami a hétköznapi elme/tudat számára megismerhető vagy nemmegismerhető - csupán a kísérlet kedvéért elfogadom azt a feltevést, hogy a tudat megnyilvánulása (ami esetemben nem más, mint az az emberi lény, akit 1983.október 12.-én Sz.T.M. mongramú névvel ruháztak fel a földi tartózkodására - tehát, hogy eme megnyilvánulás, eme tudat, eme "létecske") esetleg több, mint egy emberöltőnyi fizikai 3D-s élet.)

Tehát ebben a lehetséges tágabb összefüggésből tekintve az eddigi életemre,
minden, ami történt, amit kaptam, amit átéltem jól-rosszul, tudattalanul, sötétségben, elszenvedőként,
valójában a javamat szolgálta,
méghozzá úgy, hogy ez az eddigi életem - ez a szenvedéstörténet - nem más volt,
mint csupán egy jól (sőt, brilliánsan) kiporciózott ugródeszka.
Avagy másik képpel élve: éppen pontosan elég teher a pálmának, ahhoz, hogy hatalmasabbra nőjön, mint ahogy azt érintetlen természete diktálná.

Egy pont elég vastag, elég dinamikus, pont alkalmas összetételű és anyagú (tudati, vagy szellemi vagy lelki) ugródeszka, melyről a legnagyobb erőbefektetéssel elrugaszkodva a lehető legnagyobb (tudati vagy szellemi vagy lelki) ugrást hajthatok végre ebben a megnyilvánulásban ( amelyet úgy neveznek: emberi élet, fizikai 3D-s létformában a Föld nevű bolygón egy szén alapú életforma húsruháját használva templomként és lakóhelyként erre az emberöltőnyi időre).

Elég bonyolult így szavakba tuszkolva ez a gondolatcsomag, ez a "tudati percepció". De belülről, amikor még nem volt szavakba öntve, csak egy tudati, belső percepció volt, akkor nagyon egyszerűnek és átütőnek érződött.

Egy hatalmas átvilágító "meglátás"-élmény volt csupán.

(És talán segítit a megértést, hogyha elárulom, mi váltotta ki ezt a felismerést. Kaptam Opentől egy levelet, aminek egy részről örültem. Örültem, hogy ír nekem, hogy nem burkolózik hallgatásba, hogy kommunikál, hogy végre van érintkezési felület. Másrészről viszont kicsit elszomorított a dolog:
annak alapján, amit ír, nem tudom, megítélni, vajon érti-e, eljutott-e hozzá bármi is abból, amiket írtam neki a sok hosszú levélben,
amik a "lélek sötét éjszakája", az alvilági kiruccanásom során keletkeztek, amiben őt, mint tükröt vittem magammal, tükörként tartottam a szívemben, mert a Sors őt rendelte nekem, hogy benne, létében, az életében és a személyiségében meglássam végre magam: minden eddiginél élesebben és tisztábban. És ezért is küldtem el neki a leveleket, mert olyan sokat tanultam az ő tükréből, mert teljesen érdekfeszítőnek és szinte mulatságosnak találtam, hogy annak ellenére, hogy a világot teljesen különböző módon tapasztaljuk, és teljesen különböző dolgok történtek velünk eddigi életünkben és főleg a gyerekkorunkban, mégis a hatás, ami lecsapódott rajtunk, lényegét tekintve ugyanaz volt. És ezért azt hittem, ő is talán át tudja élni velem ezket a felismeréseket, vagy legalább megért belőle bizonyos dolgokat.

De mintha túl elfoglalt lenne ahhoz, hogy belém-érezzen, hogy legalább az értelmével - ha nem is a szívével - megértse a felismeréseket, amik véleményem szerint neki is hasznosak lehetnek.
De persze, igaz, ami igaz, talán megint ifjú és bohó voltam, hogy ezt hittem. Mert bizony, legtöbb esetben az embereknek hiába mondják. Legtöbb esetben az emberek csak akkor fogadnak el igaznak valamit, csak akkor értenek meg valamit magukkal kapcsolatban, ha ők maguk jönnek rá.
És ha neki nincs igénye arra, hogy rájöjjön hogy ő maga hogyan s mint működik, (mert nincs meg az igénye arra, hogy valóban tudni szeretné, hogy hogyan élhetne minőségileg sokkal jobb életet), akkor bárki mondhat bármit.
Mégis azért döntöttem a megosztás mellett, mert egyrészt ő az, aki mindezt kiváltotta, nélküle nem ment volna, másrészt pedig, mert velem emgtörtént párszor, hogy tudtam egy nálam bölcsebb emberről, hogy ő lát bizonyos dolgokat rólam, de nem osztja meg velem, pont abból a megfontolásból, hogy majd én rájövök magamnak, magamtól, ha szükséges lesz és ha eljön az ideje, és abból a másik megfontolásból, hogy mi van ha ő téved, és nem jól látja azt a dolgot velem kapcsolatban, és lehet, hogy ha elmondja nekem, én elhiszem, és soha nem jövök rá a valódi okra, ami bennem rejlik. De én minden ilyen alkalommal nagyon vágytam rá, hogy nekem elmondják, hogy egy kicsit segítsenek, hogy legalább merre induljak az útvesztőmben, hogy mi miért történik bennem. No, most erre emlékezvén magam is teljesen elbizonytalanodtam, jól döntöttem-e, hogy segíteni próbáltam neki azona a módon, ahogyan.
De biztos minden úgy van jól, ahogyan van.

És azért nem vagyok benne biztos, hogy eljutott hozzá (a szívéhez) bármi is abból, amit írtam neki, mert egyrészt zárva tartja a szívét (bár korántsem annyira, mint régen), másrészt meg, amit most írt: ...mintha még mindig és folyton újrateremtené magának a helyzetet, hogy ne legyen ideje ezekkel a dolgokkal foglalkozni, hogy annyira sok dolga legyen, hogy csak túlélni maradjon energiája.
De lehet, hogy nem jól érzem, nem jól látom, és lehet, hogy ez most csak szimpln neki is egy ilyen "lélek sötét éjszakája", és majd jönnek fényesebb idők... csak attól félek - na ez az, amit nem csak hogy leírni, de gondolni sem szabad, hogy mitől félünk. Nem érdemes.
Inkább leírom, mit remélek. Törekedvén a világosság felé, a lelki könnyűség és középpontosság felé.

Remélem, hogy nagyon hamar az ő terhe (is) túl nagy lesz számára, és ezért egyszerűen kénytelen lesz magába nézni. Mert amikor a teher túl naggyá válik, akkor jöna legnagyobb káosz, a legnagyobb sötétség, és kétségbeesés, talajvesztés - de bizony ez a "megsötétedés" kell a "megvilágosodáshoz". A káosz az, ami arra kényszeríti az embert, hogy leüljön végre a lelkének egy zugába, bármilyen sötét vagy elveszett helynek is tűnjön az, és megpróbálja felfogni a káosz keletkezésének okát, és szép lassan a káoszból új rendet teremtsen, amely minden eddiginél világosabb.
Azért remélem ezt, mert most, úgy tűnik, csak ugyanaz a lehúzó erő érvényesül benne, ami eddig is többé-kevésbé.

De talán ez nem az én dolgom.
Nekem eddig még nem adtak felhatalmazást arra, hogy bárkit is felébresszek. No persze: ha még magamat is épp hogy csak költögetem, hogy is lehetne... Amúgy meg, amint az ember "felfénylik", a fénye másokat is elkezd birizgálni, mint amikor reggel besüt a nap az alvó ember arcába. Persze, nem biztos, hogy valaha is ilyenné válok, nem biztos, hogy ez a küldetésem, vagy a sorsom, sőt, az sem biztos, hogy már most is nem vagyok-e olyan.

Hálásan köszönöm, hogy megoszthattam.

Apropó hála: talán életemben először ma hálát adtam azért a sok adományért és tehetségért, amit kaptam, amivel rendelkezem, és amikben eddig més sohasem bíztam eléggé, és ma először abban kételkedtem, jogom volt-e valah nem bízni abban, amit Isten, vagy a Sors, vagy az Univerzum, vagy nevezzük bárhogy az Izét - jogom volt-e valah nem bízni ezer százalékig abban, amit az Izé adott nekem. Vagyis jogom volt-e valaha nem-hinni abban, ami vagyok?
.....

Hálásan köszönöm, mindazt, amivel rendelekzem kívül és belül,
és hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. november 16., kedd

Candy freak Vol2.

And here's The Candy Girl too.
Új szemüveg, új arc, új ember. Pontosabban megújult. Elég menő vagyok ebben a szemüvegben...pedig nem akartam se divatos, se trendy lenni... Bár ez a szemüveg magyar termék, és nagyon kisszériás kézimunka - szel remélem, inkább egyedi - ez volt a cél ugyanis - önkifejezés és őszinteség - valami, ami tényleg passzol hozzám. Nincs is több belőle. Hogy ez elkészült, az egy ikertestvérének a halálába került - eltörött az eredetileg általam választott példány megmunkálás közben, s ezt, amit végül megkaptam, úgy színeztették át Pécsett, mert nem volt belőle több, csak más színben egy.






















2010. november 15., hétfő

Candy freak









SugarShop.
Ez a hely elképesztő.
Az Indonéz Istennő barátnémmel meglátogattuk. Ott keletkeztek ezek a fotók, meg majd még lesznek.

...nem mintha hinnék bármiben is...

"Magasabb minőségű életet élni csak így lehet."

"...nem kell szépíteni: kis sötétség igenis mindnyájunkban megbújik. Ebben az időben viszont fokozott feladat lesz ezzel is megbirkózni, mert eljött az ideje, hogy ezt tudatosítva jó erősen kézbe fogjuk önnön sötét, lehúzó energiáinkat (például a félelmeinket, a kételyeinket, a kisebbrendűségi érzéseket, a haragot, a bosszút) és [....] felfényesítsük magunkban a sötét oldalunkat! Magasabb minőségű életet élni ugyanis csak így lehet."

Forrás: k a t t i d e.

2010. november 12., péntek

Önkéntes szívhalál

Azt hiszem, rájöttem, mit csináltam rosszul. Hogy mi okozhat sötét éjszakát. Az, hogyha bezárul a szívem. Az, hogyha meg akarom állítani magam abban, ami természetesen jönne belőlem. Az, hogyha próbálok megálljt parancsolni a szeretésnek. Az, hogy ha azt hiszem, hogy mert valaki elhagyott, elküldött, akkor az azt jelenti, hogy a szeretet áramlását a szívemben blokkolnom kell. És próbálom rendületlenül, és az egóm miatt sikerül is. Hiszek abban, amit fél-tudatosan intellektualizálok. De ez csak egy téves hit. Egy csepp sem Igaz belőle - csak gondolatok. Azok pedig változékonyak. És igen - vannak ilyen idők, mikor csőstül jönnek a negatív gondolatok - mármint az olyan gondolatok, (amiket nem minősítek és) amik nekem rossz érzést okoznak. És bár olyan mélyen ülnek, mélyen gyökereznek - mégsem Igazak. Lehetnének olyanok is, amik jó érzésekkel töltenek el - azok sem lennének semmivel sem igazabbak, mint a többi.
Intellektus, elme, fej - egó. Az egó, az én, az a speciális, egyedi és különleges nézőpont, ahonnan, mint ember nézzük a világot. Nincs két egyforma nézőpont. Csodálatos ajándék, amit mindannyian megkapunk.
De a szív - milyen messze is van a szív a fejtől ezekben az időkben.
Szóval egy tudás nem tudás, amíg a fejből a szívbe nem kerül. Amikor a fejemben van, még csak az elme átvilágító, analitikus hatalmával tudok ránézni, de élni, átérezni, használni nem tudom. De amint a szívemmel is érzem, élem, tudom - akkor az enyém.
Szóval, szív nélkül intellektualizálni - ez az, amit ha az egó tesz: szenvedés a vége. Méghozzá feneketlen. Az élet csak az egó (szív nélküli elme) számára tűnik nehéznek és szenvedéssel telinek. Mert ez a kicsi én, ami megadja az egyedi nézőpontunkat (tehát szükséges és jó), pont mivel ez a feladata, a szeparáltság és egyedüllét érzésébe taszít minket. És ezt az ént, "magunkat" próbáljuk egyre jobbá és jobbá tenni, mert azt hisszük, hogy kell, mert erre tanított meg minket a társadalom. Már két-három éves korunktól tanuljuk, hogyan feleljünk meg. Apunak, anyunak, a szomszéd néninek, a dajkának, a többi bölcsisnek, óvónéniknek, tanítónéniknek - nem csoda, hogy elveszítjük magunkat. Erre lettünk kondícionálva.
Így alakulnak ki a töredezett, és ezért vastag maszkokkal rendelkező és felfuvalkodott egóink. Magányosak, kétségbeesettek vagyunk az egónkban és folyton félünk.
De ha kinyitom a szívem, ha rájövök, hogy odakint akármi is történik, én lehetek az, aki vagyok, azokkal a gondolatokkal és érzésekkel, amik vannak nekem, úgy, "ahogy Isten megteremtett", akkor megszűnik a szenvedés. Ha elfogadom, hogy én azért vagyok pont itt és pont így, ahogy vagyok, pont most, mert az Univerzum nem lenne pont ilyen nélkülem, mert nem lennék, ha nem részesültem volna abban a kegyben, hogy lennem kell, itt és most, így, ahogy - akkor belátom, hogy megnyugodhatok és elengedhetem az összes gyeplőmet, fogódzómat, a félelmeimet és a neurózist amik szinte összetartanak, de össze is zúznak, leszorítanak, míg nem kapok levegőt. Megnyugodhatok és hátradőlhetek: nincs mitől tartanom. Valamilyen mélyebb oka van annak, hogy itt vagyok, most, és így, ilyen formában - egy általam ismeretlen ok. Mindig mondom: kicsik vagyunk ahhoz, hogy átlássuk az Univerzum összefüggéseit. Tudom, nemzedékek óta azt tanítják nekünk, hogy az okos ember elméje mindent legyőz, megteremti az embernek a kényelmet, a boldogságot, a biztonságot, a jólétet - de ez nem igaz. Az elme önmagában nem képes erre. Az elme önmagában kiaknázza és elpusztítja a Földet. Pont azért, mert nincs kapcsolatban a Szívvel. Minden ugyanaz kicsiben, mint nagyban.

Hogy jöttem rá minderre és miért?
A lépcsőházban álltam egy cigarettával a kezemben és azon tűnődtem: mi a baj? Elmormoltam egy imát is, hogy ha van valami, ami tud segíteni, kérem szépen segítsen, mert ezt már nem bírom sokáig. Ezt, hogy nehéz a szívem, nem látok értelmet se a világban, se az életemben, hogy itt ez a nyomás a gyomromban folyton, és legszívesebben összekuporodva feküdnék egész nap, és csak kilátástalan, parttalan szenvedés az egész, és már az okát sem tudom.
És ott a lépcsőn hirtelen jött egy gondolat: hát az a baj, hogy bezártam a szívem. Hogy ahogyan a helyzetet automatikusan az egómmal minősítettem, az azt eredményezte, hogy bezáródtam az elmémbe, és borzalmas gondolatvihar dörgött odabent, egyre csak dörgött és villámlott és "vert" a vihar. Vertem magamat, vagy "a világot" a gondolataimmal. Aztán próbáltam nem ezt tenni, de ilyenkor, nehéz helyzetben, még egy darabig fut az automatizmus, nehéz leállítani - azt hiszem, csak ennyi történt. (Történik.) Ezért van az, hogy reggel úgy kelek, mint egy vödör mosott fos - lelki értelemben, mint egy halálraítélt, vagy nagybeteg. Azt hiszem, ez csak a régi seb utóhatása. Persze nem tudom biztosan, de ez lehet. (Mármint az eredeti seb, a gyerekkori, az szép nagy darab, bűzölgő foscsimbók, ami jó ideig rejtve volt a lelkemben, a maszkok alatt, ami már egy éve "kint van az asztalon", és nem szép, de legalább kiszárad, és majd egyszer nem lesz büdös se, meg undorító sem, hanem csak emlékeztetni fog egy távoli dologra. De úgy látszik, most még nem száradt ki teljesen.) No és ennek a bizonyos "fosnak" az utóhatása az, hogy bizonyos szinapszisaimon bizonyos ingerület automatikusan fut még mindig egy bizonyos típusú ingerre. Na most ha lehetséges volna elkerülni az ingert - ahogy bizonyos esetekben lehetséges is, akkor ez egy megoldás volna. De mi van akkor, ha az inger belülről jön, nem kívülről. Ez az, hogy önmagunkat nem lehet félretenni. Nem lehet, hogy magammal ne találkozzam nap mint nap. Ráadásul jó időbe telt, mire rájöttem, hogy az adott inger, ami beindítja az automatizmust, belőlem jön. Szóval jó ideig ez is tudatlan volt. És akkor viszont csak egy lehetőség marad: feladni.
Mármint feladni a harcot mindennel: az érzésekkel, a gondolatokkal, a fájdalmakkal, a sebekkel, a lehetetlenségekkel, a kilátástalansággal. És akkor, egy ellazult pillanatban "meghallottam" ezt a gondolatot, pontosabban nem is gondolat volt, hanem egy gondolat-csomag: "Mi a baj? Az, hogy nem vagyok szeretetteljes. Nem szeretek. Zárva van a szívem. Ez nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok. A természetemhez hozzá tartozik, hogy szeretek, és megbocsátok, és elfelejtek mindent, ami történt. Konkrétabban: én ez vagyok, aki sokminden más is, de egy részem ez: szeretem azt a csókát, aki lekoptatott. Na és hogy ő nem szeret? Hogy nem vagyok viszont-szeretve? És akkor mi van? Kell, hogy szeretve legyek? NEM!!! Halleluja! Nem kell hogy szeressen, nem kell, hogy itt legyen, attól én még tudom szeretni. Attól még nem kell megtagadnom magamtól, magamban azt, ami a szívem legbelső sajátja, hogy szeressem." Aztán lenéztem a mellkasom tájékára, még oda is tettem a tenyerem, és félhangosan magam elé motyogtam: "Hmpffhh. Zárva volt."
És ebből aztán következik mindenféle egyéb gondolat, hogy akkor ennek megfelelően vagyis emellett a fizikai valóságban, 3D-ben hogyan is kell eljárni (illetve nem kell, hanem üdvös, vagyis jó nekem). De azok már csak felesleges intellektualizálások megint, úgyhogy nem is fecsérlem a drága szót és időt ezekre.

Az a lényeg, hogy szeretet nélkül, anélkül, hogy a szívünk nyitva lenne, és rendeltetése szerint működne: egyáltalán semmi értelme nincs az életnek, tényleg.

So if there's ain't nobody to love - just love All! Or anybody.

De most nehezebb, mint a legutóbbi ilyen időkben - legutóbbi lélek-sötét-éjszakáján legalább mindig voltak körülöttem emberek, mindig volt kit megölelni, volt kinek adni, volt ki által kinyitni a szívem.
De tulajdonképp, ha őszintén magamba nézek: így egyedül nehezebb, de jobb.
Azt hiszem, a csecsemők ezért is vannak rám terápiás gyógyító hatással, mert egyszerűen olyan kis szeretetcsomagocskák, sugárzóak, egyszerűen nem fér beléjük a...öö...sugárzásuk, ami később visszahúzódik a megnövekedő fizikai testbe; még olyan kis kicsik olyankor, olyan képlékenyek, még nem léptek át teljesen ebbe a világba, még vannak kötelékeik oda, ahonnan jöttek... (Hú, miket írok, szinte el se gondolkodom ezen, csak jön, és nem tudom, később majd hogyan magyarázom ezt meg...) Szóval sugároznak, és nem tud az ember mást csinálni, mint kinyitni nekik a szívét. Vagy ha nem csinálom magamtól, egy idő után egyszerűen kinyílik magától. Megmozdul benne az áramlás, az élet.
Egyedül azért jobb, mert biztosabb, mert nem kellett hozzá semmiféle külső dolog, hogy a szívem feléledjen.

Szóval eddig a szívhalál állapotában voltam. Hát igen, ez az írás már nem sötét éjszaka. Remélem, nagyon-nagyon remélem, hogy kezd pirkadni. Megengedem.

______________________________

Hát ez vagyok én, ilyen, amilyen. Talán.
Végre tudok lélegezni.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Köszönöm, hogy újra látlak.

Köszönöm, hogy szerethetlek.


Csak egy apróbetűs megjegyzés: nem hittem, hogy az az ima, amit félig tudatlanul elmormoltam, tényleg segíteni fog és azonnal meghallgatásra talál... Még ha az egész csak az én elmém műve is... Jó tudni, hogy "kérj, és megadatik".

2010. november 11., csütörtök

A lélek sötét éjszakája 9.

10 volt eddig a legtöbb nyilvános rendszeres olvasóm. Hát, most már kilenc. Ez se tesz jót, bár a kilenc mineképpen több, mint a nyolc, ami sokáig szilárdan tartotta magát, és persze annak a kilencnek végtelenül örülök, még ha nem is olvasnak mindig, akkor is. ...Úgy látszik, be lehet sokallni. Megértem. El lehet képzelni, nekem mennyire elegem van ebből a fosból.

De szeretetet mindig lehet találni. És néha még mindig meglepődöm, hogy olyan helyeken, ahol legkevésbé várná az ember. Visszanézve régi képeket, és átértékelve dolgokat. "Ha akkor tudtam volna!" De nem tudtam. Sokszor az "egyszerű" emberek útján mutatkozik meg legegyszerűebben és ezért egészen nyilvánvalóan. És ha legalább emlékezik az ember a szeretetre, már egy kicsit jobb.

...közben az jut eszembe, mit tehetnék magamért, hogy jobban érezzem magam? Ha elutaznék, jobb lenne? Vagy Új Zéland partjait is ilyen keserűen nézném?
Hát, ha ilyen fájdalomgombolyag vagyok, meg se érdemlem, hogy lássam mindazt, amit valaha látni szerettem volna... Mert rajtam múlik, én vagyok a felelős érte.
És közben nem csak ezért van lelkiismeretfurdalásom, hanem azért is, mert ezt ilyen hosszasan le is írom, ki is fejtem, mígnem egy-egy kevésbé kitartó vagy kevésbé türelmes olvasó lelép...
Én érzem, hogy nincs miért élnem, miközben mások esetleg halálos betegek, éheznek, vagy természeti katasztrófa vitte el a lakhelyüket. A hiánytudatos jóléti társadalom gyermeke vagyok ízig-vérig.
Mondjuk lelkiismeretfurdalás helyett - ami megintcsak annak a jele, hogy kemény vagyok magamhoz - inkább például lehetnék megértő, elnéző, kedves, együttérző és szeretetteljes magammal.
Már a testi kontaktus sem hiányzik, sőt felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy esetleg tetszenék valakinek és ezt ki is fejezné. (Tegnap az ügynökségre csinosan kellett menni, és dühös voltam nagyon a pasikra, akik bámultak, meg rámköszöntek egy-egy kaján sziával. Hétvégén a karaoki bárban meg a fenekemre csapott egy vén hatvanéves f∗sz és akkor is nagyon dühös voltam. Mert ha ez egy fiatal csávó, akkor nagyon csúnyán elküldöm az anyjába, de egy hatvanévessel mit csináljak? És nem vagyok köteles ezt eltűrni soha senkitől sem, főleg nem idegenektől. A szar helyek legszarabbikában, ahová csak a baráti óhaj miatt keveredtem, a Morrisons tömegében meg szintén fogdostak, pedig nem voltam kihívó meg semmi. Mondjuk akkor elég volt egyetlen mozdulat, hogy értsen belőle a bunkó. )
Sajnálom emberek, meg akarok halni.
Nem kell aggódni, nem fogok, mert ahhoz túl gyáva vagyok, vagy túl reménykedő. Eddig is (tavaly is) túléltem, most is túl fogom.

∗∗∗

És itt ez a gondolat: bármi is történt a múltban, már vége. Nem tudom annyira rosszul érezni magam, hogy bármit is megváltoztassak. De mi van, ha még mindig vannak feldolgozatlan ügyeim, olyanok, amikről nem akarok vagy nem tudok tudomást venni, amikre nem akarok emlékezni? Mert a feldolgozatlan ügyeket előbb-utóbb fel kell dolgozni. Mert oké, hogy az ember adott életkora sajátos szellemi-lelki fejlettségi szintjén valamit nem tud feldolgozni, mert nem érti, mert nincsenek hozzá eszközei. Mondjuk nem tanult meg gyászolni - veszteni, sírni, és továbbmenni. Előbb-utóbb megkell tanulni, méghozzá akkor, amikor az ember eléggé fejlett szellemileg-lelkileg ahhoz, hogy elbírja ennek a súlyát - akármekkora veszteségről legyen is szó. Ez az élet rendje.
Steve Smith szerint is. "Apa, erről szól az élet! Veszteni, sírni és továbbmenni." De nem tudunk tovább menni, ha nem sírunk. Nem tudunk veszteni sem. A felpuffadt egóink miatt. A téves önazonosságaink miatt. Már itt megbukik a továbbmenés lehetősége. Pedig az élet ilyen: van, hogy dolgok jönnek hozzánk és van, hogy eltávoznak tőlünk. Ez az élet rendje. Tudnunk kell elengedni. Illetve nem kell, hanem választhatjuk azt, hogy képesek vagyunk elengedni, és akkor szabadabbak és boldogabbak leszünk.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

A lélek sötét éjszakája 8.

Mindenem megvan és semmim sincs.
Mindenem megvan anélkül, hogy lenne munkám, vagy anyagi biztonságom...
Nappal alszom, éjjel eszem.
Hiába az óhaj, hogy elég ebből már, úgy ébredek, hogy nincs kedvem az élethez, mert nincs életem, emrt nem kezdtem el a lábaimat egymás után rakosgatni a karrier ösvényén. Nem tudom, mi a dolgom itt a világban.
Nincs is életem. És tulajdonképpen persze van, de hogy motivációm nincs: ez rontja el az egészet. Nincs miért felkelnem.
Nincs miért dolgoznom.
Nincs miért bejárnom a suliba és megcsinálni egy diplomát, amit nem akarok, amit csak a társadalom elvárásai miatt próbálok összekaparni, de maga a tananyag és a módszer is túlságosan bal-agyféltekés, vagyis: megerőszakolása majdhogynem mindannak, ami és amilyen én vagyok. Kéne találni egy módot, ahogyan beletehetném a szívemet.

Hétfőtől csütörtökig négy embernek jutottam eszébe. Ebből az egyik Anyám, aki minden nap felhív. Ebből a négyből kettő hívott fel. Ebből a négyből egyben nem bízom.
És hétfőtől csütörtökig csak a két lakótársammal találkoztam személyesen, meg a zenészkollegával, a boltossal, és az ügynökség két emberével.

Nem baj, menni fog ez, csak tanulni is kell. Majd csak túlélem magam valahogy...

Köszönöm, hogy megoszthatom.

A lélek sötét éjszakája 7. és humoros is


Még korábbra, pont az emlékeztes időszakra emlékezve meg röhög a vakbelem. (És eme két képpel emlékezem az adott időszakra - akkor készültek...) Jóízűen kacag és vastagon hahotázik. Fogja a hasát nevettében, dülöngél és rám mutogat.
"Ha-hha-hhhha! Ó, az semmi! Az még semmi se volt ehhez képest, ami most van. Te meg azt hitted, hú de mennyit tanulsz és fejlődsz!? Ha-hha-hha! Hu-hhu-húú-hááá háá.. hűűh, hah. Hát ez jóó. Hát ez nagyon jó!"

Szóval, azt hittem egy éve, pont egy éve pont a legmélyebb időkben, és aztán még januárban is, hogy hú de nehéz időszak, és mennyire sokat tanulok én most, és a végén hjajj, de bölcs leszek - aztán most meg még rosszabb, még nagyobb tanulságok, még döntőbb tudati tisztulások.
Issstenem, meddig tart ez még?! Mikor lesz már vége? Ezentúl évente ez lesz? Évente rá kell majd jönnöm, hogy a FOSGÖDÖR, amiben előző évben tartózkodtam, az semmise volt a mostanihoz képest? Hogy amikor azt hiszem, na mostmár bölcs vagyok és megtisztult, akkor rá kell jönnöm majd, hogy "Há' van itt még mit tisztulniiii". Évente rá kell majd jönnöm, hogy még mindig semmit sem tudok? Vagy legalább ne szenvednék ezektől a tisztulásoktól ennyire. Vagy nem is azoktól szenvedek, hanem csak úgy, mert ősz van? Miért ilyen nehéz ez?
És főleg miért nem tudok bízni magamban, szeretni magam?

Egy agyátállítót kérek karácsonyra. És Ríl Lávot. Nem csak idebent, hanem odakint is. Egy Igazi Férfit, igen. Akit tudok szeretni legeslegesleg, és aki engem is pont így. És aki mellet nem programozódik "vissza" az agyam, hanem úgy marad, amilyenre most kipurgálom. És akivel lehet "utazni" - mindenféle értelemben. Ja és egy egymilliós forgatást is. Vagy két ötszázezrest. Vagy három háromszázast. Vagy egy hatszázast meg két kettest. Lehetőleg még huszonnegyedike előtt.
Köszi.

Szánalmasan hangzik, ugye?
Hát ez van.
Bevállalom.

Ellenben érdekes agyi változást vettem észre: már nem ugrándozik ösztönszerűen és azonnal belül a kérdés, amikor az Igazi Férfire gondolok, hogy: "Oké-oké, de ahhoz nekem igazi nőnek kell lennem, és még nem vagyok az, vagy az vagyok? Megérdemlem? Kész vagyok rá?" ---Oké, ugrándozik, de legalább már nem azonnal, hanem kis spéttel. Tehát legalább egy kis időt eltöltöttem abban a tudatban, hogy nincs kérdés, hanem az van, amit szeretnék, mert megérdemlem.
Ez nagyon nagy szó.
Jaaaajjatyagatya, ez olyan nehéz, olyan hangyányi lépteket tesz az ember tudatváltoztatásban évek szívós munkájával.

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Üdv az Alvilágból.

Viszlát.

Szeretlek.

A lélek sötét éjszakája 6.

Elmúlt még egy nap. Még egy olyan nap, amikor „nem csináltam semmit”. Egy ideje ez megy. Éjjel nem bírok elaludni, aztán nappal nem bírok időben felkelni, így marad egy délutánom és egy éjszakám. Néha főzök, és ha nagyon muszáj „kimegyek”. Ki a városba. Ma egy ügynökségnél voltam könnyű és gyors pénz reményében.

De előtte még, ahogy minden nap az utóbbi egy hónapban, felkelés után össze kellett kaparnom magam. Ma épp úgy sikerült, hogy egy barátom írt nekem egy elvelet, amire válaszoltam, és váaszolás közben pont jó felé kalandoztak a gondolataim.

Íme: „A nagy erőről, amirőr írod, hogy van bennem - hát épp ez az, hogy 27 éve hagyom elveszni napról napra... ez a dolog is része a mostani fos állapotomnak. Hogy nemtom elkezdeni az életem. Pedig annyi midnen ajándék, tehetség van bennem a Föld számára, tudom, de valahogy nem jön ki...
Tudom, minden úgy jó, ahogy van. Az életem is. És például elfogadhatnám, hogy a lét ilyen: nem biztos. Nincs biztonság. Épp ez a biztonság benne. Az egyetlen dolgo ami biztos, az az,hogy semmi sem biztos.
És igen, persze, hogy kész vagyok elengedni a sérüléseimet és újradefiniálni magam, nélkülük. Szabad lényként. Persze hogy. Nagyon szeretném.
....de most még ...nemtom..nem megy. Lenyom a fos, vagy nemtom. Kell találnom egy fogódzót magamban. Nemtom, mikor sikerül. Előbb-utóbb biztos. Előző évben ugyanez volt: október-november-december: mélypont. Januárban kezdtem feljönni. Februárban jött Eckhart Tolle és a Csend, a Létezés, és minden drámám eltávolodott tőlem és megértettem, hogy az mind csak az elmém része vagy folyománya, de az elmémnél és a gondolataimnál sokkal több vagyok, vagyis nem több, csak más, illetve a gondolataim nem is az enyémek. És most is emlékszem erre az élményre, tegnap is úgy próbáltam elaludni, hogy erre gondoltam. Próbálom figyelni a csendet, és az elme folyamatos mozgása mögött megtapasztalni a létezés nyers élményét, a Szemtanút, aki minden örömömnek és fájdalmamnak pártatlan tanúja, aki mindezeket felfogja, amiben ez megtörténik. Ami vagyok a drámák mögött. - És semmi sem jobb ettől. Az emberi lét fájdalmas. Lehetőség a karmaoldásra, azt mondják, és a világért vagyunk, mindenkiért és midnenért tesszük, és éljük, amit. De pl. Eckhart Tolle azt mondja: karma is csak addig van, amíg elhiszed.
És időnként, ha sikerül ezt az egészet elengednem, akkor meg túl könnyű a szívem - na, ebből alakulhat ki a mániákus depresszió.
Mjad csak vége lesz ennek az időszaknak valahogy és majd csak találok valami fogódzót.
Köszönöm, hogy megoszthatom!!! Tényleg.

Nah, abbahagytam a panaszkodást.
Mindjárt kiírom a falamra nagy betűkkel, hogy minden nap emlékezzek rá, rögtön, ahogy felébredek, hogy "Emlékezz rá, ki vagy valójában". Mert ez segít. Ez mindig segít. Most nem a Tanúra gondolok, a pártatlan Szemlélőra, amiben minden érzékelés és gondolat zajlik. Hanem A Tündére, mint kis szeretetcsomagra, aki érkezett 1983.október12.-én, tiszta, fénylő lény - drámák, sebek és a szomorúság ismerete nélkül, és most érettebb tudattal: aki tud olyan típusú fénylényként létezni (mint tavaly márciusban), aki egyszerű, mindig egy Benső Mosoly, és tudja, és éli azt, ami a lényeg: szeretni, szeretni, szeretni, szeretni - önmagát, mindent, mindenkit.

Amúgy egyébként az elmúlt másfél hónapban ezek váltják egymást: mikor ide költöztem a toronyszobába, október 15-én, akkor pár napig sikerült ebben a tudatállapotban tartózkodnom, aztán visszazuhantam, aztán percekre, órákra, egy-egy napra megint sikerült, de közben mindig vissza-vissza zuhantam. ...emlékszem, tavaly is így kezdődött, és rájöttem akkor, hogy lehet, hogy ez a dolgok rendje, és ha így van, elfogadom, és ha kell, hajlandó vagyok minden nap megmászni ezt a magaslatot, addig, amíg teljesen be nem gyakorlom, addig, amíg sikerül ott is maradnom. És akkor minden nap azzal kezdtem, hogy meditáltam, kiírtam a falamra egy motivációt, hogy miért kelek fel minden reggel, méghozzá időben, és minden reggel azt olvastam el először, ahogy felkeltem, és minden nap órák után vagy akár a szünetekben, ha kellett, és érezem hogy csúszok vissza, rohantam a szobámba, és meditáltam, és meghallgattam a Csendet, és iszonyat sokat voltam egyedül, mert ehhez nem kellenek emberek, sőt, inkább csak lehúznak, mindig kicsit tudtam csak "kint" lenni, aztán, ahogy telt az idő, egyre többet, és egyre kevésbé húztak le, a végén pedig helyrerántódott minden: újra " a világ tetején" voltam....persze nem teljesen így, mert akkor is voltak nehéz dolgok, de sokkal könnyebben vettem aztán az akadályokat. Alázatossá és szerénnyé váltam, elfogadóvá. Középpontosultam, és mindig középpontosítottam magam minden nehezebb helyzetben.

...pont A.J. Chirsitian mondta egyszer, hogy szerinte a megvilágosodás ilyen: káosz, szétesés, nagyon nehéz időszak, sok tanulás, de ez csak egy ideig tart, utána midnen újrarendeződik a spirituális érettségednek megfelelően, aztán úgy élsz egy darabig, és aztán újra káosz és szétesés, amiből még nagyobb szintet lépsz aztán, mint előtte valaha, és így tovább és így tovább. Azt mondta, ez a káosz-időszak ijesztő, nehéz, és sötét, de csak egy darabig tart. Amikor ezeket mondta a videóban, amit láttam róla, akkor én meg nagyon bólogattam.

Mindettől még MOST a káoszban nem könnyű.

És most este csak bámulom az íméles levelesládámat, és nincs onlájn kontakt. Nincs sehol senki. Nincs levél sem. Üresség. Csönd. Vákuum. Egy most végzetes, szörnyű hibának tűnő lépés, vagy történés véglesedése, megszilárdulása a tér-időben. Nevezetesen annak, hogy Opennel végleg vége, tényleg, pedig ő nem dönt így. Ő nem dönt sehogysem, nekem kell döntenem, és belenyugodnom, hogy rámkényszerítették a saját döntésemet. Bele kell nyugodnom, hogy ez van most, és ha esetleg mégis győzedelmeskedik a józan esze és a szíve a világ őrülete fölött – ami benne él, akkor úgyis megtalálja majd az utat a szívemhez. Próbálok pozitív lenni, pozitív gondolatokat választani... Nehéz. És emberek közé menni sincs kedvem. Napok óta tényleg csak akkor mozdulok ki, ha nagyon muszáj, vagy akkor sem. Ezen a héten még nem voltam az egyetemen, pedig minden nap van olyan órám, amire be kell(ene) menni. Mondjuk múlt héten meg előtte végig voltam. Csak kicsit renitens volt akkor is az óralátogatásom. És jövőhéten meg referálok, és opponálok, és sokat kell olvasni és már most el kéne kezdeni de csak a szarullevés van. Hogy fogok így a társadalomfilozófiára és politikafilozófiára koncentrálni? Majd csak összeszedem magam. Hétfőtől szerdáig összesen kétszer 3 órát voltam a városban. A többi időt mindet a „toronyszobában” töltöttem...

__________________________________


Olyan nehéznek tűnik az élet. Mintha Sziszifusz király harcát kéne vívni ezzel a "napi hegymászással". Ahogy visszaolvasom magam, szinte megesik a szívem magamon. (Milyen szép is ez a magyar nyelv. Amikor ugyanis megesik a szívünk, az sokkal szebb és több, mint a sajnálat lekicsinylő és bizalmatlan, tisztelet nélküli érzése. Mert amikor megesik a szívünk, akkor, mint a "lány, aki megesett", a szívünk állapotossá válik azzal a dologgal, amin éppen megesett. Állapotossá válik, ez a kifejezés meg onnan jön, hogy áldott állapotba kerül, vagy nemmindennapiba - mindenesetre valami csodás és rendkívüli történik. Egy mag egyesül egy másik maggal, hogy végül valami csodálatosan nagyszerű és bonyolult legyen belőle.) Szóval, megesik a szívem magamon, s hogy ebből mi sül ki a végén, még nem tudni. De biztosan valami jó. "Hogy ez a lány, ez a lény itt a földön micsoda küzdelmet folytat, megfeszítve minden erejét, részesülve az emberi lét közös szenvedéséből, magára véve olyan feladatokat, és "csomagokat", amiket nehéz cipelni egy életen át, és amiktől meg kell szabadulni - és fáradhatatlanul, rendületlenül keresi a megszabadulás útját, a boldogság útját. Tiszteletre méltó dolog ez, és bárcsak segíthetnénk neki. Édes Szíve, úgy küzdesz, nap mint nap, Sziszifusznak érezve magad, és mégsem adod fel." Ezt a szívem mondja.

Egyébként ma volt egy pillanat, amikor arra eszméltem, hogy kedvelem magam. Egyszerűen kedvelem magam. Jó velem lennem. Aztán persze a dolog el is múlt, mivel gondolkodni kezdtem rajta.

Az is eszembe jutott ma, hogy mégiscsak csináltatok névjegykártyát, és vagy az lesz rajta foglalkozásként a nevem alatt, hogy "Senki", vagy az, hogy "Fénymunkás"... esetleg "Utazó" vagy netalán "Kereső"...de akkor már inkább jobb lenne a "Találó".


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Üdvözlet az Alvilágból.

Viszlát.

Szeretlek.

A lélek sötét éjszakája 5.

Remember, just remember who you are.

And that’s where depression ends.

___________________________

Az akarattal, a szándékkal kezdődik a depresszió vége. Méghozzá a helyes szándékkal. Nem erőltetéssel, hanem megengedéssel.

Én vagyok felelős azért, hogy milyen gondolatokat tartok az elmémben. S aztán az elmém ezek szerint a gondolatok szerint fogja szűrni a kívülről beáramló információdömpinget. És aztán csodák csodájára a manifesztálódás megkezdődik.


Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

A lélek sötét éjszakája 4.

Hiányzik belőlem a hit.

Mindig is hiányzott. Sose láttam senkitől, és ezért nem is tanultam. Senki soha nem mutatta meg, hogy az élet szép, és hogy ebben „csak” hinni kell.

Az a baj, hogy nem is volt fontos nekem a hit, és nem is tudom hinni most sem, hogy az élet szép.

Pedig bizony, meglehet, hogy ebben a huszonegyedik században pont ez a baj: az ember, mint olyan, belső talajvesztettsége, az irány, cél és érték-nélküliség – a hit-nélküliség.

______________________________


És ez mind (és az eddigi "deszarnekem típusú bejegyzések") csak haszontalan dráma. Ma reggel megszületett a fejemben egy gondolat, és végre mosolyogtam. Bár nehéz áttörni a szomorúság és a háttérfélelem üvegrétegét. Arra gondoltam: íme, nem kínzom többé magam a múlttal, sem a jelennel. És ahogy telik a nap, nem csinálok semmit, csak rosszul érzem magam – ez igazi depressziónak tűnik. De tudom, hogy el fog múlni. Tudom, hogy a lélke sötét éjaszkája van, az alvilágomba merülés van most, mint majdnem midnen ősszel. Szembe kell néznam a dolgokkal, amikkel nem akartam, vagy nem tudtam eddig. Meg kell látnom az önhazugságaimat – és megtörténik. És ez leköti midnen energiámat. Tudom a figyelmemet másra fókuszálni. Erőt tudok venni magamon. De nem jó a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Ez a sötét időszak megtisztít. Imádkozom, hogy mihamarabb vége legyen, akár egy betegségnek, vagy gyógyulási folyamatnak. Mert ennek érzem. Rémesen letaglóz és nem tudom élni tőle az életem, de tudom, érzem, hogy az alvilági utam végén valami nagyon jó dolog vár. Akár csak a Holle anyóban, vagy az Aranyesőben a leány hősöket. Talán meséket kéne írnom. De talán nem most,a mikor benne vagyok a szószban. Hanem majd ha felnőtt leszek. Leszek valaha felnőtt? Vagy egyszerűen a mai kor nagy tanulsága és felnövése csupán abban a felismerésben, és annak elfogadásában áll, hogy „semmi sem biztos”. Tehát nem létezik biztonság. És ha ezt elfogadjuk, ez válik biztonságunkká. Ez válik a komfortzónánkká.

Nehéz szakítani a múlttal. De látom, hogy lehetséges. Lehet előre nézni és előre menni.

A múltam, három éves koromtól kezdve mostanáig: fájdalmas, sok szenvedéssel teli út. Felismertem a mintázatokat. Felismertem az érzelmi sebeket az elmémen. Felismertem az elme természetét, hogy folyton keres, hogy folyton meg akar ragadni valamit, avalamit, amin rághatja magát, és a drámák még jók is neki. És az elmémbe vagyok szorulva, az elmémbe vagyok zárva. De ha a szívemben élek, vagy szívből élek, minden megváltozik. Vajon lehet élni és aztán nem a szív után menni, hanem az eleve adott életbe beletenni a szívet?

...nem tudom. De minden menjen, aminek mennie kell. Elengedek mindent. És csak arra megyek, ahol nekem jó. Hajlndó vagyok bármit feláldozni azért, hogy élhessem azt a felismerést, hogy a boldogság nem egy cél, hanem egy életmód. Egy út. Felismerem, hogy nem leszek majd boldog, ha ez és ez és ez lesz, megtörténik, adódik. Felismerem, hogy boldogságom forrása a jelen pillanat. Mert csak ezzel rendelekzem. Csak ez van. Itt, most. Magam, az életem, az albérletem, a mekkem, a ruháim, a teám, a gondolataim, amik feleslegesek, és nevetségesek, és ha nem kontrollálom őket, a fejemre nőnek. Itt, most: a létezés van. Csak a létezés nyers élménye. A külső álom nem olyan, mint amilyennek szeretném, hogy legyen. De nem várhatok tovább. Itt és most választom a boldogságot. Itt és most választom a megszabadulást. Az „awareness”, az éberség nem más, mint pont ennek a nyers létezésnek a folyamatos tudatában levés.

Én nem látok más kiutat ebből a „szörnyű” huszonegyedik századból. „Szörnyű”, mert neurotikus, stresszes, félelmetes, elidegenedett, hamis értékrendre épült, hit nélküli, talajvesztett élet ez. De élet. Nehezen élhető. És ahogy én látom, az egyetlen út a túlélésre a szeretet, akár barátokról, akár magunkról van szó. A gondolatok itt már nem visznek sehová. A logika, a tudomány nem visz sehová. Boldogságot ígértek valaha, a nagy eszünk szabadságot ígért – de ez a nagy szabadság csak elidegenítette az embereket egymástól és önmaguktól. És most talán a visszájára fordul. Kétségbeesetten keresünk valamit, valami boldogságot, valamit, ami célt és értelmet ad az életünknek. Elhittük egy darabig, hogy a termelés, a vásásrlás, a kényelem, az információ és az ész és a tudomány diadala majd boldoggá tesz minket. De csalódunk. Jó ideje csalódunk. Már a kilencvenes években a hippik csalódtak. A rendszer mégis fennáll. Háborúk vannak, és kereskedelem és gyógyszeripar is van – és van depresszió és neurózis is. Kevesen tudják meggyógyítani magukat. Kevesen tudják élhetővé tenni az életüket. Néhány szerencsésnek sikerül, akinek vagy sikerül teljes „létfeledésben” élni, ahogy Müller Péter mondja, vagy kiugranak a másik irányba, és mindennel szembe mennek, és hisznek, tapasztalnak, és éberségben élnek, a szívükből.

Az egyetlen ránc a homlokom közepén, ami egész kisgyerek korom óta megvan, és amit nem éppen kultiválok, mostanában egyre mélyül. Néha érzem, ahogy vágja a bőröm. Egy dolog simítja ki: ha abba a tudatállapotba lépek, amit úgy neveznek „buddha természet”, „krisna tudat”, „krisztus tudat”... Sajnos ezekre is túl sok felesleges sallang és jelentésréteg tapad. A dolog sokkal egyszerűbb ennél. Mindig jelen van, mindig elérhető. A megvilágosodáshoz nem kell hosszas előgyakorlat. Manapság így rezgünk: mindig közelében a tisztább tudatnak. És rengeteg eszköz és tudás, és módszer áll a rendelkeésünkre, hogy hamarabb elérjük.

No és nekem most úgy tűnik nincs más kiút. Az elme végtelen szenvedést okoz. Tele van érzelmi sebekkel. És pusztán egóból, ami az elme maskarája, nem lehet az életet élni – mert ez végtelen szenvedés. Ezért (is) mondják (talán) a buddhisták, hogy nincs én. Mármint az a típusú, amit az emberek nagytöbbsége énjének él meg manapság.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

A lélek sötét éjszakája 3.

Bizonyos dolgok szépen kikristályosodnak és megértéssé válnak. Szomorú felismerések... Hogy mindannyiszor, amikor azt hittem, tisztán és igazán szeretek valakit – nem szerettem tisztán és igazán. Egy hazugság volt, amit nem láthattam. És tudom, hogy a tőlem telhető legtöbbet adtam. Annyira jól szerettem, amennyire csak tőlem tellett.

Open az eddigi legnagyobb tanítómesterem. És ahogy az idő múlik, és egyre több dolgot értek meg általa: egyre jobban szeretem. Más szinten, más minőségben, mint eddig, és úgy hiszem, jobban, tisztábban és őszintébben, mint valaha ezelőtt. És egy bizonyos szinten borzasztó fizikailag tőle elválasztva létezni, egy másik szinten meg tudom, hogy még mindig fennáll a kapcsolódás a legmélyebb részünk között.

(Mert a napnál is világosabb, hogy miért tükrözi nekem azt, amit nagyon nem akartam észrevenni magamban, és ami úgy idegesített benne... Becsaptam magam. Nagyon sikeresen becsaptam magam azzal, hogy végeztem a múlttal. Nem. Csak úgy csináltam, mint aki, de valóban vágni sose volt merszem. Ez sem hiba, csak így van és kész. Ez volt a tőlem telhető legjobb taktika. Együttérzek magammal ezt illetően. A legkevesebb fájdalom útján jártam. Ez rendben van. Ettől persze még borzalmasan megbántam a dolgot, bár nem tudtam róla, mit teszek. „Kérlek Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Ritkán látom át ennyire tisztán, fényesen és mélységében ennek a mondatnak az értelmét, mint most. Nem tudtam, tényleg, valóban, őszintén nem tudtam mit cselekszem. És Sz.T.Urat sem tudtam soha igazán szeretni. Mert vártam, hogy adjon, elé is kiraktam a kislányt, de beleütköztem. Őt nem tudtam megetetni vele. Mindenki mást igen, de őt nem. Ez részéről igaz szeretet. És amit Open iránt érzek: igazi hála, és talán igazi szeretet. Legalábbis igazibb, mint eddig. De lehet, hogy csak hála. És az is lehet, hogy csak döntés kérdése. Mert mindenkit lehet szeretni. )

Köszönöm, hogy megoszthatom.


Viszlát.

Szeretlek.