Most populár

2009. november 29., vasárnap

Day 87-89. - Egyszer volt, hol nem volt...

Talán tényleg minden úgy van jól, ahogyan van, és úgy lesz, ahogyan lennie kell.
Talán csak el akarjuk hitetni ezt magunkkal, mert nincs más esélyünk a békére....

...olvastam tegnap egy cikket ilyen címmel, hogy
"A szerelem csodája"
Nagyjából az volt a lényege, hogy
amikor egy kapcsolat olyan pontra érkezik, ahol változni kezd,
nevezetesen arra pontra, amikor a két emberi lény egójának kicsinyes céljait már elérte a kapcsolat, és ezekben az egoisztikus célokban már nem tud tovább beteljesülni a kapcsolat, már nem nyújt több kielégülést a feleknek, vagyis a felek egójának,
akkor két út lehetséges.
Vagy azt mondják a felek, hogy ez már elromlott, keresek egy másik kapcsolatot, ahol előlről kezdődhet az egész folyamat, mígnem az is elromlik, és akkor megint előlről kezdem, és így tovább.
Vagy pedig azt mondják a felek, hogy akkor itt most megállunk egy pillanatra és átgondoljuk az egészet. És beleegyezünk abba, hogy a kapcsolatok természet szerinti feljődésének engedünk, beleegyezünk, hogy amerre a kapcsolat az ő saját törvénye szerint fejlődne, mi fejlődünk vele. Megengedjük, hogy a kapcsolat új célt és új formát öltsön. 
Ekkor már nem az egók kicsinyes célja lesz a kapcsolat célja. 
Hanem valami magasabb.
Az adott szöveg, amit olvastam, úgy foglamaz, hogy a kapcsolat megszenteltté válik. 
Én csak azért nem használnám ezt a szót, mert a legtöbb ember kifut a világból, ha ilyesmit hall.
És aztán azt írja a szöveg, hogy amikor eljön ez a pont és a felek tudomásul veszik, hogy a kapcsolat célja immár nem az ő egyéni kielégülésük, hanem valami, ami nem csak mindkét fél fejlődését hanem az egész világ fejlődését szolgálja, (Ezt úgy értem, hogy amit egy ember, vagy itt két ember tudatosít magában, magának, azt a világ számára teszi, ami ugyanis egyszer valakiben tudatosodott, az már sokkal könnyebben tudatosodik másokban is. Ilyen egyszerű. Semmi misztikum.) 
szóval mikor eljön ez a pont, akkor aztán nem lesz minden könnyű. Sőt, valószínűleg egy ideig nehezebb lesz, mint gondolnánk. És akkor kell kitartani. Kitartani a hitünk mellett, és kitartani a társunk mellett. (Akit a szöveg "testvérünknek" nevez, olyan értelemben, hogy minden ember testvére minden embernek. Az emberségben vagyunk rokonok, testvérek.)

Továbbá a szöveg úgy fogalmaz, amit én fentebb szintén nem használtam, mert a legtöbb ember ettől is kifut a világból, pedig csak szavak, valaminek a kifejezésére...., szóval úgy fogamaz, hogy amikor a kapcsolat megszenteltté (magasabb célúvá) válik, akkor tulajdonképpen meghívtuk a "Szent Szellemet" a kapcsolatba, felajánlottuk azt neki. 
Vagyis én úgy fogalmaztam, hogy magának a kapcsolatnak a saját természeti törvénye szerinti cél lesz a kapcsolat célja, nem pedig a mi célunk. 
Vagyis kivesszük a kapcsolatot az egók kezéből, mivel az egók nem látnak tovább az orruknál, és a természeti törvényre bízzuk magunkat. (Sorsra, Istenre, Izére, Nagy Közös Tudatalattira...hívhatjuk bárhogy.) A lényeg, hogy mi hátradőlhetünk olyankor, és megnyugodhatunk egy felsőbb irányításban, ami szerint

minden úgy lesz, ahogyan lennie kell,
és midenn úgy van, ahogyan a legjobb.


Hogy miért írom le ezt az egészet?
Részont, hogy megosszam intellektuális tapasztlataimat,
részint pedig, hogy megoszthassam tovább, hogy erről a következők jutottak eszembe:


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és egy fiú, akik valahogyan összejöttek, és a fiú közölte a lánnyal, hogy szerelmes belé. 
A lány még soha életében nem tapasztalt ilyet, hogy egy pasi azt mondta volna neki, hogy szerelmes őbelé.
Nem is tudott mit kezdeni a dologgal, amíg csak ő is úgy nem érezte, szerelmes a pasiba.
Aztán telt múlt az idő. Pár hét leforgása alatt a lány túl volt egy külföldi utazáson, amiközben alig tudtak kapcsolatban maradni, de a lány a biztosnál is biztosabb volt benne, hogy a fiú minden nap gondol rá, és hogy a kapcsolat a tér-idő beli távolság ellenére is fennáll köztük. Érezte. És boldog volt. Szomorúság is vegyült a boldogságába ugyan, mert nem tudta, merre vezet a saját útja, nem tudta, miért van ott, ahol, de boldogság volt csupán arra gondolni is, hogy végre van valaki, aki vele akar lenni, aki szereti, akinek tetszik, és aki elfogadja őt, úgy, ahogy van. Aztán kvázi nászút következett, együtt külföldre menés - ugyan egy egész rakás másik emberrel, de a krakkói hotelszobában csak ketten voltak. (Kivéve egy éjszakát, amikor a lány már észrevehette volna a baljós jeleket. ) Ugyanis a srác nélküle ment el bulizni a lányhaverjaival, és csak hónapokkal később derült ki, hogy az egyik ezek közül a lányhaverok közül a fiú egyik ex-szeretője volt. (Vagy micsodája. Ezt a mai napig nem tudja a lány. Szerelem volt? Vagy csak viszony? Tényleg barátok lettek, miután szexeltek, majd a lány közölte, hogy neki van egy barátja egy másik országban, és ezért ők nem lehetnek együtt? Meg lehet ezt úgy emészteni egy pasinak, hogy nem törik bele a büszkesége, és anélkül, hogy a visszautasítás miatt még jobban kívánja az illető hölgyet? Mert főhősünk úgy tudja, hogy a hímnemű lények így működnek: ha visszautasítják őket, fura dolgokat képes művelni a büszkeségük. Amiről főhösünk továbbá úgy vélekedik, hogy a női nem legnagyobb ellensége. Nevezetesen, hogy visszautasítás hatására, a férfiúi büszkeség vagy felfualkodik, és megakadályozza, hogy ezek után kedves legyen az illető hölgyeménnyel, vagy hogy beszéljen hozzá, vagypedig egyszerűen még inkább feléled a vadászösztön, amely a férfit élteti, hogy azt a nőstényt, aki kikosarazta, akkor is, csak azért is elkapja.) De akkor még a lány szerelmes volt és naiv, így szinte fel sem tűnt neki, hogy friss szerelme nélküle megy el a csajhaverokkal bulizni. (Pedig akkor is ott volt benne a súgás, az a hátsó nagyon halk kis hangocska, hogy ez mégis csak rosszul esik, hisz nem voltak együtt olyan régóta, hogy a méz-hetekben itt kéne hagynia őt az éjszakában....) De a lány ellhallgattatta azt a hangocskát - és úton hazafelé ő sem volt rest: összefogódzkodva ment egy magas, jóképű, gyönyörű testű dán fiúval, menedéket keresve az éjszaka (és a szív) hidege ellen, amikor is a korábban magát szerelmesnek valló fiú szembe jött vele, az ex-viszony sokliteres túrahátizsákját cipelve. És meglátták egymást, és egy laza hellóval tovább mentek. Persze a pasi közölte, hogy ő most segít az ex-nőnek (akiről főhősünk továbbra sem tudja, hogy ex-nő), és nemsokára jön. A lány pedig arra ért haza, hogy egy közös barátjuk - egy lány - fekszik az ágyban, felkelthetetlenül, ahol azelőtt ők ketten szeretkeztek hosszú órákon keresztül. Mit volt mit tenni, mellé feküdt, és várta, hogy a fiú visszaérjen, és melléfeküdjön, miközben a másik oldalán aludt a lány. 
És aztán minden felborult. Öt - nem több, mint ÖT! - együtt töltött nap után, a lány balga módon közölte a fiúval, hogy mivel nics jobb dolga, és mivel jól érzi magát a fiúval, vele maradna a nyár folyamán. Erre persze a fiú berezelt, és pár napig nem igen szólt a lányhoz, aki még mindig elég szerelmes volt ahhoz, hogy ezt ne vagye magára. 
Röviddel ezután azonban a fiúnak újabb egyedüllehetnékje támadt, oly módon, hogy a lány teljesen elhidegülve és elhagyatva érezte magát. Egyszer aztán valahogy beszédbe elegyedtek, aminek a végén a fiú úgy búcsúzott: - Beszélgessünk máskor is -, majd távozni készült. A lány utána ment. Hogy oké, hogy egyedül kell lennie, de ezt a haverjának mondhatja, nem a lánynak. És hogy még egy csókot se ad? Szó szót követett, a lány kérdőre vonta, hogy akkor most együtt vannak-e egyáltalán, mire a srác azt felelte, hogy ezt most minek kérdezi, hiszen, amikor elkezdtek járni, akkor sem volt ez kimondva. Mire a lány kétségbeesett, és újra feltette a kérdést, mire a fiú a MOST szót hangsúlyozva azt felete, hogy most nincsenek együtt. Mire a lány közölte, hogy hát ez azt jeletni, hogy vége van. Mire a srác azt mondta, hogy ő ezt nem szokta mondani, és most sem modnja. De a lány szerint ez így működik. Ha MOST nincsenek együtt, ez pontosan azt jelenti, hogy már nincsenek együtt, vagyis hogy vége van. MERt azt nem lehet csinálni kapcsolat címén, hogy amikor nekem kényelmes, akkor együtt vagyunk, amikor meg nem, akkor meg nem.
A lány teljesen kétségbeesett, hogy hogy lehet így vége?
Hogy már vége volt, hogy fiú már pár napja azt gondolja, hogy ők nincsenek együtt, de erről elfelejti tájékoztatni a lányt, és aztán végül a lány húzza kibelőle, miközben reménykedik, hogy ez az egész helyzet nem igaz, hogy ez csak egy hülye álom. És keservesen zokog, és menedéket keres idősebb barátainaál, tanárainál, akik jól ismerik őt is, és a fiút is, és akik közlik vele, hogy ez egyszerűen nem igaz. Hogy ennek nincsen vége, ez csak valami futó agylágyulás, és hogy nyugodjon meg szépen. Mire a lány valamicskét megnyugszik, és igyekszik valahogyan elfoglalni magát. 
Aztán még pár nap fájdalom: hogy a fiú lehet a barátaival, és szaunázhat velük, de a lány ilyenkor nem csatlakozhat hozzájuk, mert az hogy nézne ki? Neki távol kell maradnia, pedig nagyon kedveli a fiú barátait, és szívesen tölti velük az idejét - de ezt persze sem a fiú, sema  barátai nem tudják. Egyszerűen csak  nem tekinitk egyenrangú félnek a lányt. Ő talán egy tartozéka a fiúnak, de nem barátja a fiú barátainak. Pedig a lány nagyon szeretne az lenni. Szeretne közéjük tartozni. Mert olyan jófejek, és viccesek, és a lány rajong értük, mint emberekért, barátokért... mindhiába.
Aztán pár nap kesergés után összeszedi magát, és mintha mi sem történt volna, laza baráti viszonyban szaunázni invitálja a fiút, aki nem ígéri biztosra, amibe a lánynak bele kell nyugodnia - de végül eljön.
Végül újra összejönnek ott a szaunában. 
Csókolóznak, a fiú azt mondja a lánynak, hogy milyen szép.
A lány pedig (balga módon) elemzi a fiút, és megvilágítja, hogy megérti, megértette őt, tudja, hogy a fiú azért csinálta ezt az egészet, mert megijedt. Mire a fiú elámul, hogy ezt még soha senki sem értette. De bavallja, hogy fél. Amely tett a lány szerint igen férfias. (Mint ahogy hibázni emberi, de beismerni a hibát: isteni dolog.) 

És akkor ott a szaunában
egy szál törölközőben,
néhány csók után,
a lány arra kéri a fiút, imádkozzon vele.
Vagyis csak ölelje át, csak érjen össze a homlokuk, 
amíg a lány elmondja az imáját.
Mert úgy érzi, meg kell tennie. 
Őszintének kell lennie, és önmagának kell lennie ez előtt a fiú előtt.
Még ha tart is attól, hogy a fiú majd elítéli őt hiedelmei miatt, amik többnyire csak remények.

És a fiú igent mond,
és a lány elmondja az imáját,
amelyben
alázatosan kéri Istent,
hogy áldja meg ezt a kapcsolatot,
hogy segítsen nekik távol maradni a szívek rondaságától,
és segítsen nekik szeretetben és szabadságban maradni.

És talán Isten akkor meghallgatta a kérést.
És megáldotta azt a kapcsolatot.

***

Ha egyáltalán van Isten, Gondviselés, Sors, vagy bármi, aminek nevezni akarod.
És csak ez jutott eszembe tegnap,
hogy lehet, hogy az volt az a pont abban a szaunában, amikor 
meginvitáltuk a "Szent Szellemet", Istent, Gondviselést, Természetet, vagy nevezd, ahogy akarod,
és azért volt aztán sokszor olyan nehéz.
És valójában midnen nehézség áldás volt, és minden nehézség a kapcsolatot a saját természete szerinti célja felé irányította,
több, jobb, igazabb, tisztább szeretés felé.
Tudatosság felé.


És minden úgy lesz, ahogyan lennie kell.

Bárcsak tényleg el tudnám ezt hinni...


....csak az ember keres értelmet, mintázatot mindenben, hogy az intellektusa fogódzókat találjon, hogy ne legyen midnen olyan értelmetlen és hiábavaló....

És ezért, jómagam
csak szeretnék hinni abban, 
hogy mindennek van oka és célja és értelme, 
így az én életemnek is.
Hogy tényleg van egy világrend, amiben minden ember szerepe fontos.
Hogy tényleg arra teremttettünk, hogy boldogok legyünk.
Hogy tényleg van olyan tudás, amibe párszor már bepillantást nyertem életem során.
Hogy tényleg több a világ, mint amit a szemeinkkel látunk belőle. 
Hogy tényleg fontos vagyok a nagy egész szempontjából, még akkor is, ha soha senki nem fog emlékezni arra, hogy egyszer, az időszámítás ezredévfordulúja környékén élt egy nő, 
akit úgy hívtak, hogy
Szalai Tünde Márta.

És szeretnék hinni még egy csomó dolgoban.

De az is kérdés csupán, hogy érdemes-e egyáltalán bármiben is hinni...

Azt hiszem, nekem a saját életemre nézve egyetlen egy dolog marad, amiben hihetek:
hogy a legeslegjobb és ezért a legeslegfontosabb dolog a világon 
szeretni.

Köszönöm, hogy megoszthattam Veled, kedves Olvasó.
Végtelenül hálás vagyok, hogy itt vagy, és Olvasol.
Ha Te nem lennél, nem lenne értelme annak, amit épp csinálok.
Szükségem van Rád.
Úgyhogy szívem legmélyéből köszönöm, hogy itt vagy.

Viszlát, kedves, különleges és csodálatos Barátom.

Nagyon szeretlek.









2009. november 27., péntek

Day 86. - Kész az új számom!!

Rövid leszek! (Ez maga is csoda.)
Mert késő van. Mindjárt hajnali kettő. Hogy kelek fel holnap?...

Lényeg, hogy a mai napom az új számom jegyében telt.

Kezdem megszokni, hogy ilyeneket mondok, írok. Hogy nekem új számom van... Azért még fura. De jó.

Délután három körültől este tizenegyig dolgoztam vele. Ez volt a finis. Már szeptember óta készülődött...(Aztán még egy másiknak is nekiálltam, vitt a lendület... Így éjfélig a stúdióban ültem.)

Szóval eme LINK alatt található a szám, aminek a címe:    nem jön vissza
A play gombot meg kell nyomni, nem indul el magától.

***

Drága, drága jó Olvasó,
megtiszteltetés, hogy megoszthatom veled mindazt, amit megosztok.
Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy olvasol!

Szívem legmélyéből hálás vagyok neked és 
szívem legmélyéből szeretlek.
És nagyon boldog vagyok, hogy megoszthatom veled, pont veled ezt az utazást, amit úgy hívnak, hogy élet.

Legyen csodás napod - lesz is, hisz te magad is olyan csodás vagy.

Viszlát!

Nagyon szeretlek.

2009. november 25., szerda

Day 84-85.

Gondolatok tegnapról és máról.

...még mindig készül az új számom. Ma már teljesen összeraktuk, csak gondolkozom, hogy a harmadik versszak helyett kéne írni egy másikat, mert nem jött ki olyan jól a szótagszám. És gondolkodom, hogy írjak-e negyediket, vagy csak ismételjem az elsőt - mert az a legjobb. 

Tegnap este volt itt egy zenekar, négyen voltak és viking zenét játszottak, és az énekesük egy nagydarab izlandi fószer, akinek állítólag van egy száma, ami nagyon híres Izlandon, és egyébként baromi jó hangja van. Főleg basszus, de tenor dolgokat is elénkelt. Nagyon jó kis zenét nyomtak. Autentikus hangszerekkel...

Ezen kívül itt úgy látszik, nem az április a bolondos és szeszélyes, hanem a november. Ma hol esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, vagy csak szemerkélt, hol meg sütött a nap.
Egész szép az alkonyi ég...

...ha nem lenne, ki megöleljen, nagyon hiányozna. Hiányolnám a testi kontaktust. Így hogy van - egész jól megvagyok...
De még mindig nem tudok annyira örülni a dolgoknak, mint szoktam. Pedig igyekszem.

És persze csak rajtam múlik, csak választás kérdése - kivéve, hogy ami fáj, az fáj. Ami hiányzik, az hiányzik. Az emberek nem változnak.
És mindenkinek saját helyi értéke van.
Mégse tudunk mindenkit egyformán szeretni......
Ez vajon miért lehet?
Vagy csak a seb okozza, hogy hendikeppel indulok szeretésből?

***

Azon járattam az agyam tegnap meg ma, hogy azok az emberek - köztük jómagam is - akik mérgelődnek a világgal, hogy nincsen benne béke, és miért nem tudjuk szeretni egymást - csak szimplán szeretni, drámák és félelmek nélkül, háborúk nélkül - szóval akik mérgelődnek, kiakadnak és harcolni próbálnak, és lázadni, 
vajon nem azért teszik (tesszük)-e, mert a mi lelkünkben, a mi életünkben, a mi fejünkben és szívünkben nincsen béke?
Ha lenne, nem harcoskodnánk. Nem mérgelődnénk. 
Ha lenne, csak tennénk a dolgunkat csendesen, mint mondjuk Gandhi. 

És egész nagy, és új felfedezésem, hogy bennem nincsen béke. Nagyon régóta nincsen, talán soha nem is volt. Csak erről sem vettem tudomást. Egyszerűen nem láttam az erdőt a fától. És azt hiszem, vagyunk még ezzel így egy páran....
Szomorú felfedezés részemről. Kicsit szégyellem is.
Azt is, hogy becsaptam magam 25 éven át.
Bár, amikor azt hittem, béke van bennem, akkor az is volt, csak alatta ott forrongott az egész békétlenség.

Igen: nem tudom elfogadni a világot. Igen, dühös vagyok, és megbántott, mert a világ nekem olyan volt, amilyen. 
Mert nem lehetett normális, teljes családom.
Ezek után hogyan tudom majd létrehozni, ha egyáltalán sikerül valaha? Nincs előttem példa. Persze az embernek vannak ösztönei, csakhogy nekem (sokszor-) sajnos túl sok agyam van ahhoz, hogy az ösztöneimre hallgassak.
Nem tudom elfogadni, hogy az apám lelépett - őt elfogadom, és tudom, hogy nem tudott jobbat, ahogyan Open se, 
de mégis miért kell nekem szenvednem azért, mert valaki nem vállal felelősséget?
Miért van az, hogy ami az embernek alanyi jogon járna, pusztán a fizikai létezéssel együtt, hogy apja legyen, (vagy másoknak anyja, szülei, családja) az nekem nem lehetett?
És hogy ezért az egész életutam és életelveim megváltoznak a "normális" emberekhez képest, akik tudnak elfogadni, akik tudnak normális párkapcsolatot teremteni, alkalmas embert választani.
És emiatt keresem olyan megszállottan azt az egy férfit, aki mellettem marad - kvázi apám helyett. És tudom, hogy ezt nem kéne. Mert azt nem lehet.
Hanem el kéne fogadnom, hogy az, amit nem kaptam meg, hogy valaki úgy de úgy szeretett volna, hogy valakivel annyi örömem lett volna, mint az apákkal lenni tud, hogy valakivel még lehetett volna játszani, vagy ha rossz is lett volna, de kitartott volna mellettem - ez örökre elveszett, és soha de soha, senki és semmi nem fogja tudni se visszaadni, se kárpótolni. 

De ettől még létezhet valaki valahol, akit tudok és akit lehet úgy szeretni, ahogyan én tudok, és aki viszonozni fogja ezt. Ettől még hinnem kell benne, hogy megérdemlem a számomra tökéletes párkapcsolatot. Amiben tapasztalom, hogy szeretnek, úgy szeretnek, hogy az soha el nem fogy és úgy szeretnek, hogy kitartanak mellettem...

És persze tudnom kell, hogy az is lehetett volna, hogy van apám, és még nagyobb zűrbe keveredek vele, ami pontosan ugyanennyire megnehezíti az életem, vagy még jobban. (Mindenkinek a maga keresztje, ugye.)
És hogy mennyire-mennyire szerencsém van az Anyámmal. Vele cserébe duplán, triplán, sokszorosan szerencsém van. 
És hogy mindezek által valószínűleg olyan képességeket, ajándékokat, tulajdonságokat kaptam, ami teljesen egyedi, és senki másnak sincs ilyen. 
Például az, hogy mennyire tudok szeretni....
Vajon mennyire tudok? 
Tudok-e szeretni, ha nincsen béke a lelkemben?

...mert ez egy háború, ami bennem dúl, már mióta. Ezzel is úgy voltam, mint a fájdalommal, amit cipletem gyerekkorom óta - mint a cigány meg a vaddisznó esete. Megy az erdőbe orvvadászni, meglövi, vállára veszi, megy vele haza, jön szembe a vadőr. Mondja neki: -Néémmá' cigány, mi az ott a válladon? - Ja, csak egy falevél. - Nem ott, a másikon. - Jézusszűzmáriauramisten kegyelmezz, egy vaddisznóóóó! 
Szóval így vagyok én a fájással, a haraggal, meg a háborúval.
Ki gondolta volna.
Gyanútlan szemlélők számára ez nem is látszik rajtam....
És meddig, milyen jól eltitkoltam magam elől, nem is értem, hogy lehet ezt. Olyan tökéletesen letagadni és eltussolni valamit, hogy tényleg azt hiszem, hogy minden jól van. 
És persze akkor nem azt az életet élem, amit mondjuk súly nélkül élhetnék. Lehet, hogy ha lerakom ezt a terhet meg a háborút, még repülni is képes leszek...

Szóval ezekre csodálkoztam rá tegnap, meg ma.
Illetve ma már kérdezgettem magam, hogy
"El tudom fogadni azt aki, ami, ahol és ahogy vagyok? Békét tudok kötni mindezzel?"
És néha halvány szele érintett az "igen"-nek...
És mostanában sokszor érzem úgy, hogy szerencsés vagyok, és gazdag, mert mindenem megvan, amire szükségem lehet, és sokkal nagyobb jólétben élek már most, mint gyerekkoromban - csak még mindig nem én teremtem, nem én tartom el magam.
...olyan érzés, hogy minden, amit nem kaphattam meg mondjuk gimnazista koromban, azt most kapom meg. Mintha le lennék maradva időben - az itteni tér-időhöz képest. Az én belső időm mintha valahogy sokkal lassabban telne. Például most vagyok gimnazista egyfelől. Másfelől meg 26 éves nő, csak a 26 éves nőt nem tudom élni. A gimnazistát tudom élni. Mondjuk utolsóévest, vagy talán kollégista egyetemista, aki végre azt tanul, amit szeretne. 
Mikor fogom utolérni magam?

Remélem, 30 éves koromra sikerül... 
De az is lehet, hogy most már egész sokáig így fogok maradni...
26 vagyok, és 21-nek néznek.
Pedig lassan kezdődnek a szarkalábak a szememnél...ez az egyetlen áruló jel, de ez se nagyon látszik...


Köszönöm, hogy megoszthatom Veled...

Viszlát.

Szeretlek.






2009. november 24., kedd

Day 80-83.

Dolgozunk az új számomon a suli-bandával - főképp Anders segédletével persze... Végre funky. Funky lesz, és most elég jónak tűnik.

Még mindig minden szürke. Hétvégén sütött kicsit a nap. Nem csináltam semmit, csak pihentem. Élveztem az új szobámat. B.ügynök ex-szobájában lakozom, tele van az ő energiáival. Tökjó. Vagy lehet, hogy csak beképzelem, és attól jó, de a lényeg, hogy nagyon jó. Jó az új szoba. El vagyok kényeztetve. Végre saját fürdőszoba, nyugalom, TÉR, gyógyulás. Az ablaka ugynaúgy a szomorú levágott karú facsonkra néz, de maga a lakosztály rendkívüli, pláne az én hangulat- és otthonteremtő képességeimmel...

És egy számomra per pillanat inspiráló zene ÉS videó:
(Opennek ajánlom...csak mert ma eszembe jutott...)            


oh
I needed to believe in something
I need you to believe in something
I needed to believe something
I need you to believe in something
I needed to believe
I needed to believe
oh
oh
I needed to believe in something
I need you to believe in something
I needed to believe something
I need you to believe in something
I needed to believe
I needed to believe
I needed to believe
I needed to believe
oh
I'm moving in between 
can you feel me in between
I'm moving in between
can you feel me in between
oh
oh
oh
oh
I needed to believe
I needed to believe

2009. november 19., csütörtök

Day 79. - Muszasi

Hideg, szurkálós eső van ma. Aprónál is apróbb cseppekben szitál, és fújja a szél a nyakamba. Brrr.
Rövidek a nappalok, és szürkék.
Szinte még alig húztam el a függönyt reggel, délután már húzhatom is vissza...
Nyúlós, ragadós ez az időjárás is, és az idő is ólmos. Nem lassú, mert jól telik, de ólmosan nehéz. 

Tegnap rájöttem, hogy Édesanyám fejlődik! 
És ez mérhetetlen örömmel tölt el. Már nem szeretne tőlem semmit sem, azt se mondogatja már, hogy azt szeretné, hogy boldog legyek, mert ő akkor lesz boldog. Csak azt mondogatja, hogy menjek, amerre érzem, hogy mennem kell, járjam az utam, kívánja, hogy találjam meg a boldogságom, és minden sikerüljön, és sose felejtsem, hogy sose adjam fel.
Új üzenete van!
Most már nem csak a legcsodálatosabb legjobb Anya az én Anyám, hanem
 a legbölcsebb és legszeretőbb is.
És ez olyan nagy áldás! Olyan mérhetetlenül szerencsés vagyok. Hogyan lehetek olyan szerencsés, hogy valaki, akit nagyon szeretek, nagyon fontos nekem, úgy változik meg, hogy az nekem jó? Erre csak nagyon nagy szeretet képes. 
Tehát én is képes leszek rá.
(Eddig is csak a javamat akarta, csak nem tudta hogyan kell. Most már tudja. Most már a helyén van: Anyám. És én is a helyemre kerültem: a gyereke vagyok, a lánya. Nem tudom, melyiklehetett előbb, de működik... És ezért olyan hálás vagyok!)
Most van egy tökéletes anyám (aki azért emberből van!),
és van egy teljesen tökéletlen apám (aki meg úgy tökéletes, ahogy van).

Akkor vagyok felnőtt, ha belátom, hogy ők mindig nagyobbak lesznek nálam, mindig is Anyám, Apám maradnak majd. 
Anyám nagyon szeret, úgyhogy vele könnyű dolgom van leválásilag.
Apám viszont, hát ez nehezebb ügy...

De visszatérve a mostra,
ma valami szomorú és
valami csodálatos történt.
B. ügynök hajnali négykor olajra lépett. Haza húzott Magyarországra. Elvileg holnap már otthon ébred, a saját ágyában, amit annyira várt. Hiányozni fog. Sőt, már hiányzik is. És úgy volt, hogy beköltözöm a szobájába mától, ahol lenne saját fürdőszobám, ami lehet, hogy jót tenne az egészségemnek.... De nem engedték. Én meg már megint túl jókislány voltam szokás szerint. Minek is kellett nekem megkérdeznem az irodában, hogy lehet-e?.....nade biztos minden úgy történik, ahogy történnie kell. Biztos mindennek oka van, talán valami még jobb vár.... amit persze most el se tudok képzelni. Ez mindig így van, ezt már megtanulhattam volna...

Ma én tartottam morning assemblyt vagyis reggeli gyűlést, és mivel itt volt a lehetőség, arra használtam, amire akartam, úgy döntöttem, megosztani fogom a kincsimet. A szépeket és szépek csiholó tüzét...
Elmeséltem, hogy mennyire-mennyire szarul voltam az elmúlt pár hónapban, hogy olyan volt,
 mintha depressziós lettem volna, és hogy emiatt volt az, hogy nem tudtam közelebb kerülni az emberekhez, pedig szerettem volna, igyekeztem volna. 
Persze azt nem tudják, hogy olyan fájdalmam volt, amivel kevesen mernek szembesülni....
De lényeg, hogy érdekelte őket, és meghallgattak, és még tetszett is nekik, és utána sokan odajöttek hozzám, megölelgettek - ez a természetes reakciója az univerzumnak. Mert én erre nem kértem őket, maguktól csinálták. Egy éve majdnemhogy először történik, hogy normál ölelésre nem én mentem oda az emberekhez, hanem ők jöttek...
Ezek után pedig még nagyobb ajándékot kaptam,
egy ígéretet.
Most már van egy ember az életemben, akihez bármikor mehetek - nem csak akkor, ha vidám vagyok, és minden rendben és nem nyavalygok. Akkor is, ha gyenge vagyok, vagy beteg, vagy fáradt, vagy szomorú.
(Persze elvileg eddig is volt. Anyukám, Euridikém, LucuTesóm. De Anyukámat nem akartam
 ezekkel boldogtalanítani, Euridikét meg nem lehet mindig elérni, elfoglalt üzletasszony, hála Istennek, és aztán ha már férje is lesz meg gyereke, hát akkor se rohangálhatok majd hozzá csak úgy bármikor, mint ahogy most sem. LucuTesónak meg magának is megvan a maga keresztje, amit most éppen políroz, nézeget, húz-von... E három ember pedig szeret, Anyukám támogat, Euridiké segít, nagyon-nagyon sokat segít, nagyon jól ért hozzá. Talán még Ági, a manga-lány az, akihez mindig mehetek. Meg talán Nóra. Meg Sz.T. Úr. De utóbbi kiszámíthatatlan, tehát nem teljesen megbízható - ahogy a dolgok most állnak, de még lehet ez jobb is, Sz.T. Úr. Viszont ezek az emberek mind otthon vannak. Én meg itt(hon).)

De itt van ez a csodalény, akiről már tettem említést párszor korábban, aki, mikor nekem nem volt erőm az emberek után nyúlni, megfogta a kezem. És aki fogalmam sincs, miért szeret, de hogy szeret, az biztos. Igazán szeret. Mindenhogyan szeret. Úgy is, hogy ha éppen nyakig ülök a kulimászban, és beteg vagyok és szomorú és nem valami szép látvány. Akkor is, ha következetlen vagyok. Akkor is, ha hülyeséget csinálok.
És azt hiszem, soha senki sem állt még úgy mellettem, a legnagyobb szarban, ahogy ő. (Már persze nem is léptem még ekkorába eddig soha életemben, mint pont most. Mert szar eddig i
s volt, léptem is bele, léptek is velem. A fent említett drága, csodás személyek. De ekkora kaka még sose volt.) 
És ő pont itt volt, pont, amikor a legnehezebb volt, és nem hagyott el.
Ő nem.
Innen tudom, hogy szeret.

Ő, kinek álneve ezentúl Muszasi.
Muszasi kreativitása egészen a pihentagyúságig terjed.  (Ez itten például az ő gyermeke, a poliyetilény.)
Ezt például nagyon szeretem benne. 
Érdekes történet, hogy már vagy három éve egyszer összefutottunk az interneten, csak ugye egyikünk sem tudta, ki a másik. De már akkor gondoltam, hogy jó lenne megismerni, találkozni vele. Jól meg is jegyeztem őt akkor. De persze azóta elfelejtettem, és pláne álmomban sem
 gondoltam volna, hogy pont Dániában fogom megismerni végül, és hogy pont úgy, ahogy... És egyszer valami véletlen folytán rájöttünk, hogy már akkor találkoztunk. Vagyis én találkoztam akkor vele, hogy ő velem találkozott-e, azt nem tudom. Ő tudja. De vicces volt rájönni...

Szóval nem tudom, voltam-e valaha ennyire szeretve életemben ezelőtt.
...amikor nekem adja az itt Dániában különösen nagy értékű utolsó szál túrórudiját, a pirospöttyöst, azok után, hogy megkérdezte, akarok-e erdőbe menni a Piriékkel, mert mennek és van még egy hely a kocsiban - mert tudja, hogy én nem voltam, amikor lehetett volna... És ha nem szól, nem tudok róla, és akkor lemaradok.
Amikor mindent és bármit meg lehet beszélni vele - itt van számomra, meghallgat és nem kritizál, nem is menekül, akkor se, ha éppen benne turkálok, nem magamban...
Amikor beteg vagyok, és jön csokival, meg gyógyító rénszarvasokkal.
Amikor sírok, és szomorú vagyok valami múlt-beli dolog miatt, ahelyett, hogy örülnék neki, hogy ő ott van, - és ott van, és nem csalódik bennem és nem utál meg és mellettem marad.
...mert elfogad minden jómmal és rosszammal együtt.

És mert sose zárja be előttem a szívét!

Ez a legtöbb és legjobb, amit adni és kapni lehet, azt hiszem....

***

Közben beleakadtam egy régi kedvenc képbe, amit még drága Nórim csinált rólam.... 
emlékeztet az akkori magamra... épp ideje, hogy visszatérjek, hogy megjavítsam, ami elromlott bennem azóta....
íme: 

Köszönöm, hogy megoszthatom Veled.

Viszlát.

Szeretlek.

 








Day 79.

The last two or three months were, but especially the last month was the worst month of my life.
I have been so down.
It was so-so bad that I can't even express. Pain was everywhere. Inside of me, outside of me. Everything was dark, rotten and sick. I cried every single day. And I had fear that I have depression.

I lost the love of my life.
He left me.
In an awful ununderstandable way.
My heart exploded I was hurt so much. I loved, I gave all I had - and turns out, even the biggest, truest, strongest and most pure love can not change a man for the better, can not make a man truly love me, can not stop anyone from going away and being in the same old cold world like he used to be...
I have been in psychical and physical pain in the last one month.

Until the day when I realized that I just have to face things. I just have to face the worst thing that I can think of, and than watch what happens. And mostly: nothing. It's like the hurricanes' eye. There, in letting myself to see the worst... I can find peace. Because I see that how big ever the pain is I do not die.
And also realized that how he behaves is about him, not about me. I may be perfect - peoples' perfection is very different from mine. I may be perfect - people are just themselves. 
It was not wasted time.
I found a treasure. This treasure was shining so bright for me, and I am very glad that he probably saw himself with my loving eyes and loves himself better and learned to love better.

And now 
I am sorry for only one thing about that relationship that gave me so much... Not staying in love is a waste of time, and I'm sorry we wasted our time so much... 
But I do not regret anything. 
I am grateful for that times when we experienced what is real, pure love, and what is not love.
And I am grateful for how enormously I grew in love and knowledge about myself.

I'm getting better.

***

And I want to share my prayer with you.

Dear God,

if there is something like a god,

I humbly ask you for the best for me and all human kind. 
I ask for the best for that man I love so much. Grow him in love and prosperity. Help him find his so beautiful loving heart which is inside of him.
I humbly ask you to help us to find our own special ways to freedom.
Help us to find our peace.
Help us to stay away from the ugliness of the hearts. Help us to stay in health and love 24/7. 
I humbly ask you to help me shine my true heart and let it be your shine.
I humbly ask you to help me to stay on my way even though many people may not understand me - let me just love them anyway.
I humbly ask you to help me find my way to be happy. And send me that man that you ordered to be by my side to live in pure love with.
And finally may all your blessings come to wherever I may go.
May I bring bliss and joy and enlightenment to wherever I am.
May I be strong enough to stop asking you to save me from pain.
May I wish to give. May I allow to receive.
May I wish to love. May I allow being loved.
May I wish to support. May I allow being in abundance.
May I allow all your infinite abundance come to me so that I can share it with all mankind.
May I accept and love myself so that I can accept and love others.
I am grateful for everything that is given to me. I am grateful for every minute that I live.
I am grateful for every minute when I do not live.
I am grateful for the light I bring into my own life.
I am grateful for my mother and father. Bless them.
I am grateful for my friends.
I am grateful for all the love that I receive day by day. I am so loved. And I am so grateful.

Let me shine my unique light 
which comes from you.

***

Thank you for joining me on my journey.
Thank you for following me to my heart.

See you.

I love you so much.







2009. november 18., szerda

Szeret vagy nem szeret

FIGYELMEZTETÉS: az alábbi blogbejegyzés csak erős idegzetűeknek ajánlott! Csakis nagyon kitartóaknak, kíváncsiaknak és türelmeseknek. Maratoni...

...olvasom vissza a blogomat az év elejéről.

Próbálok megfejtést találni, mint eddig mindig – és adott probléma akár napokig is foglalkoztat és csak gondolkozom és gondolkozom, és töröm a fejem, mígnem rájövök valamifére magyarázatra, találok valamiféle választ, ami persze aztán egyáltalán nem biztos, hogy valóban úgy van, hogy az tényleg azért és azért van, de legalább megnyugtat – legalábbis egy időre.

Nos, arra is ráébredtem már párszor, hogy az ember egyéni „történelme” ismétli önmagát. Mintha újra és újra ugyanazok a dolgok történnének velünk, csak máshogy. Más szinten. Mélyebben. Mármint a tapasztalás mélyebbre visz önmagadban, vagyis a tudatosságban.

Rengeteg-rengeteg gondolat kavarog bennem tegnap óta.

Azóta, hogy tegnap bal lábbal keltem fel, és úgy találtam, ez az utóbbi egy hónapban midnig így volt, kivéve talán a legutóbbi vasárnapot, amikor már két napos „szeretet-kúrán”  voltam Lønstrupban. Aztán megint jött a hétfő és a fájdalom. Fizikailag és aztán emiatt persze lelkileg is. Aztán délután beszélgettem Euridikével, aki drága-drága barátném, nővérem, lelki rokonom, Segítőm és Tanítóm, és persze mielőtt hívott volna, mi mást csináltam volna, bőgtem. És amikor felhívott és kérdezte, hogy mi van, akkor is majdnem megint bőgtem. Nade lényeg a lényeg, hogy ő esküszik az NLP-re (Neuro Linguistic Programming, vagyis neuro-lingvisztikus programozás), ami szerinte azért jobb mint bármilyen eddig általa ismert „gyógyító”, „életminőség-javító” technika, könyv, szeminárium, hitrendszer vagy praktika, mert instant megoldást ad a jelenben meglevő problémára, és előre felé mutat. Nekem olyan érzésem van róla, hogy ez egy lelki sebtapasz. Hamar megszünteti a vérzést , ami vér kifolyna, felszívja, és ott marad, amíg kell, véd, amíg a seb meg nem gyógyul.

(Itt ülök a közösségi helyiségben, mint januárban oly sokszor a lányokkal esténként, csak most egyedül és délután. Ősz van, és olyan gyönyörűek a fények az udvaron! Kivételesen süt a nap, már avar tarkítja a mindig hihetetlen zöld füvet, és hosszúra nyúltak az árnyékok...Egy-egy bokor így ősszel virágzik az ablak előtt, amire pont úgy esik a fény, hogy látszik rajta a por és a bokor leveleinek az árnyéka – egyszerűen kedélyes!)

Szóval gyorsan elsősegélyben részesültem tegnap. Lelki elsősegélyben. Kaptam egy lelki sebtapaszt.

Így most per pillanat, hogy írok erről, és ilyen szépséges őszi fények vannak a kertben, erősebbenek érzem magam. De nem volt ez egésznap így.

Szóval a gondolatok, amik kavarognak bennem tegnap óta és amik ma délelőtt néha majdnem a szememen buggyantak ki könny formájában.

Bementem zeneórára, és fájt a gyomrom (mint már napok óta), és erőtlen voltam a hülye gyógyszertől, amit a nagyon okos háziorvosom küldött, pedig kértem, hogy a szokásos antibiotikumot küldje, de nem. Olyan antibiotikumot kellet hogy küldjön, aminek tízszer több mellékhatása van, mint hatása. És éreztem is magamon majdnem az összes mellékhatást...(Úgy mint: látászavar, szédülés, fejfájás, hányinger, hasmenés, idegesség, álmatlanság, rángógörcsök, hallucinációk, öngyilkossági hajlamokkal járó hangulatváltakozások.... najó, az álmatlanság utáni rész az nem volt. Csak nehezen aludtam el, rohadt szarul éreztem magam fizikailag, amire meg valahogy ráparáztam, aztán nagyjából bármire gondoltam paráztam, aztán nagy nehezen elaludtam....Szóval NE szedjetek gyógyszert!!) Tehát délelőtt elég ramatyul voltam. Többször azt éreztem, én ezt az órát nem bírom ki, mert sírnom kell, ki kell mennem, vagy csak lefeküdnék a padlóra, és bámulnám a plafont – de győzködtem magam, hogy nem-nem, itt kell maradni, ez a kötelességem, a zene jó. Plusz ugye ott volt a lelki sebtapaszom, amihez bármikor nyúlhatok, vagy újra tapaszthatom, hogy emlékeztessen valami jóra. Önmagamnak egy másik részére.... Mármint a fájdalomtesthez képest másikra. És akkor imígyen is győzködtem magam, hogy de ez csak választás kérdése, csak választás kérdése, gyerünk, gyerünk, ne add fel, koncentrálj – és közben ott volt az a fájdalom a testemben, a lelkemben – hogy MOST minden máshogy van. Hogy nincsenek itt azok az emberek, akik januárban itt voltak; hogy nincsen az a napsütés, az az energia, ami volt, ami azokból az emberekből jött, és hogy ő, Ő sincsen itt. És ha itt lenne se úgy volna már, mint ahogyan akkor volt: egy tér-időben, de egymás számára teljesen láthatatlanul, ismeretlenül. És közben a tudat, hogy csak saját magamnak köszönhetem azt, ahogy érzem magam. Hogy nem hallgattam az intuíciómra, ami azon a bizonyos legelső éjszakán azt mondta, hogy NE! De túl gyenge voltam. Gyenge volt az egóm, a testem meg érintésre vágyott, ölelésre, biztonságra. Aztán később kiderült, kincsre leltem, amit sehogy máshogy nem láthattam volna meg, csakis ilyen közelről, ilyen kapcsolatban, amilyen volt. Nem tudom, megérte-e. Persze ha más nem, a kincs és a tanulság megérte. A tanulság, hogy amikor valamiről érzem, hogy ne!, akkor miért csinálok mást? Mi a fenéért nem tudok következetes lenni magammal? Miért vagyok gyengekezű? Miért nem hallgatok magamra? És akkor még az is itt van, MOST, hogy nincsen kit szeretni. Mert ha MOST következetes vagyok magammal, akkor csak hagyom megtörténni, aminek történnie kell, és NEM projektálok. Senkire, semmit. Az hiányzik, hogy valakit szeretni lehessen, hogy valakihez hozzá lehessen bújni. És ezt, vagy akár magát a szerelmet is nagyjából bárkire tudom projektálni. És akkor megint jött az érzés, hogy hogy kerültem ide?

Hogy csúszhattam ennyire mélyre a szenvedésben, a fájdalomban – ha egyszer ugyanitt, ezen a helyen olyan boldog voltam január-február környékén. Vagy talán akkor sem voltam teljesen az? Vagy talán az akkori önmagam kibomlása ez a mostnai helyzet? Hogy a fájdalom-csomag akkor is ott volt a „boldogság” alatt, csak nem vettem tudomást róla? És most, hogy tudomást veszek róla, mitől lesz jobb? Lesz ez jobb? Kell ez?

És akkor énekelni kellett, és az midnig jót tesz. És jó is volt.

Aztán ebéd, amiből alig bírtam enni, mert ez a gyomorfájás olyan, hogy ha bármit is eszem (kivéve talán ha gyümölcsöt), akkor felpuffadok, nem emészti meg, és feszül, és baromira fáj. Ha pedig üres a gyomrom, vagy ha csak kicsit eszem, akkor rendben vagyok.

Aztán pedig még mindig kavargott a fejemben ez az egész, hogy mi történt? Mi a fene történt velem? Hogyan kerülhettem a fájdalomnak ebbe a mélységébe, ahol vagyok. Mármint, oké, hogy elveszíteni életünk szerelmét nem piskóta, de magát ezt a tapasztalatot hogy vonzottam be, mivel érdemeltem ki? Mit csináltam?

(És egy gondolat tegnapról, hogy mit csináltam, mit rontottam el, mikor volt, hogy azt éreztem, hogy ez rossz, és nem kéne: Krakkóban. Az még a boldog időszak része volt pedig. De ott kibukkant az, amit mindig elrontottam eddig: a függésbe kerülés. És az őszintétlenség: magammal. Bár az is érthető: zene volt, zaj volt, emberek voltak, akiket szerettem, akikkel jól éreztem magam, de már ott kifigyelt az a kisördögöm, amelyik a túlzott ragaszkodás, függés kisördöge. Bár nem is tudom, kisördög-e vagy csak fizika-kémia. Hogy a sok-sok együtt ágyban töltött óra után valaki egyszercsak lelép a „barátaival”, akik mind lányok, köztük egy egykori kívánt és megkapott majd baráttá lett nő, és nem mondja, hogy gyere velem. Ez elvileg rendben is volna. Mert kell a magánszféra, meg ilyenek. Csakhogy a nők teste szeretkezéskor olyan kémiai anyagokat termel, amitől elkezdünk ragaszkodni, akár akarjuk, akár nem. És akarjuk vagy sem olyanokon kezdünk gondolkodni ilyenkor, hogy hová vezet ez az egész, milyen tartós lehet ez a kapcsolat, lehet-e ebből valami komolyabb dolog. Szóval ha akkor őszinte vagyok magammal, és vele is – lehet, hogy nem szenvedek ennyit. De persze az is ott van, hogy úgy kell elfogadni egy embert, ahogy van.....És utána ugyanez nagyobban: hogy x napig szóba sem áll velem, és azt mondja, ő ilyen. És nem kell megijedni, és hogy biztos lesz is még párszor ilyen, hogy szüksége van arra, hogy egyedül legyen – én meg intelligensen megmagyarázom magamnak, hogy ő ilyen, és én szeretem, mert mostmár megszerettem, most már nincs mit tenni, nem is tudok mit tenni: szeretem úgy, ahogy van. Elfogadom úgy ahogy van. És közben mi van velem? Közben azt nem hallom meg, hogy belül kiabálok, hogy de ez így nem jó NEKEM. Bármit el tudok fogadni, azt is, ami nem jó nekem, mert erre kondícionált az élet nagyon régóta. Ezért nem vagyok következetes magammal. )

Aztán meg: hogy érdemes-e ezen az egészen gondolkodni? Nem tudok nem gondolni rá. De az, hogy fáj, és rosszul vagyok, az nem segít a helyzeten.

És kérdezgetem magam, mi segítene? Mi segítene? Ha elutaznék? Nem. Tudnék boldog lenni a világ bármelyik másik pontján a jelenlegi állapotomban? Nem. El se tudom képzelni.

Aztán a kétségbeesés, hogy most akkor depressziós vagyok? Tulajdonképpen azóta, hogy megtudtam júliusban, hogy őkelme szeptember elsején óhajtja befejezni a kapcsolatunkat, csak mert egy másik városba költözik? Mert azóta csak egyre rosszabb és rosszabb lett minden. És a mélypont volt, amikor szeptember legelején visszajöttem Dániába. És az a mélypont azóta is tart, csak most az utóbbi egy hónapban még rosszabb: sötét van, folyton esik, beteg vagyok, ezért ki se mozdulok a szobámból, ah igen, fáj, és folyton fáj és folyton emlékeztet. És ott van mindenhol, mert BENNEM van. És ha elmennék a Seyshelles szigetekre, vagy a Bahamákra, akkor is itt lenne.

És akkor júliusban sem voltam elég erős. Tudtam én, hogy nem jó ez. Mégis visszacsináltam. (Nem lehet vége! Nem hagyhat el! Olyan jók vagyunk együtt! Annyira szeretem, és hadd szeressem még. Szeressünk még!) És ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogy NEKEM ez rossz, és hogy itt talán csak én szeretek, mindenféle ítélet vagy vádolás nélkül, puszta tényként, hogy nekem ez rossz, ehelyett arra koncentráltam, hogy nem veszíthetem el. Mert egy nagyon fontos férfit már elveszítettem – örökre. És hiába tudom, hogy senki és semmi sem pótolhatja, ilyen helyzetekben előjön az a fájdalomtest, és mindent megteszek, hogy visszacsináljam. Mert akkor régen azt nem lehetett visszacsinálni, és nem akarom mégegyszer azt érezni, hogy tehetetlen vagyok, dühös, és belehalok a fájdalomba.

És nem tudtam szembesülni azzal, hogy az apám nem szeretett engem. (Emberi szinten. De lelki szinten ő vállalta a legnagyobb jótettet: az ébresztést. És akkor ez a „lelki szint”, és minden a „szeretet hatalmáról”, „Egységről”, „Összetartozásról”, „a mindennek mindennel való egységéről” szóló filozófia, vagy hitrendszer vajon nem menekülés-e annak az elfogadása elől, hogy ) az apám nem szeret engem. Nem férek bele az életébe, mert ott van a másik, az eredeti családja. És ettől én egy nagyon szomorú, boldogtalan kislány voltam, még boldogtalanabb serdülő és ifjú lettem. Ezért én sose voltam eddig igazán boldog. Mert ez itt volt, nagy volt, nagyon nagy, nagyon nagy része volt a személyiségemben, mert nem vettem róla tudomást. Nem láttam magamat. Nem akartam tudomást venni a  fájdalmamról, mert az túl nagy és túl erős volt.

És most

Visszaköszön. Most itt van. Most megjelenik mindenhol. Most a tudatomban van. És kívül is ott van. És érdekes módon szinte teljesen független az apám személyétől. Szinte, mert egy kicsit még haragszom az apámra. De már nem olyan nagyon. De maga a fájdalom teljesen az enyém, teljesen rólam szól, és nagyon nagyon örülök neki, hogy most már ez a részem  teljesen előttem van, teljesen aktiválva van – hát igen, fáj-fáj és baromi nehéz vele, és nap mint nap sírok – minden miatt, folyton mindenféle bajom van, de ami nagyon fáj, az ez. És aztán erre a nagy fájdalom gubacsra mér sok kicsi ragad.

És Ő pedig, vagyis az a gondolat, hogy ő nincsen már az életemben, hogy elhagyott, mint az apám, ugyanezt a gubacsot aktiválja. (Bár az apám esetében – elvileg – nem volt esélyem sem hallgatni magamra, következetesnek lenni magamhoz, és EGYnek lenni Önmagammal.) És talán mindebből meg az kéne legyen a tanulság, hogy igen, tehetetlen vagyok. Ezzel nincs mit tenni. Ez nagyon fájdalmas.

Aki el akar hagyni, elhagy. Aki nem szeret, az nem szeret.

Tehetetlen vagyok, vagyis nem áll lehetőségemben tenni ez ellen,

És a jó hír az, hogy nem is tehetek róla. Vagyis nem rajtam múlott. Nem azért van, mert rossz voltam, vagy nem elég szép/jó/akármi. Ergo nem kell szebbnek/jobbnak/akármibbnek lennem.

 

Visszatérve erre az egész fájdalom-gubacsra, meg a depresszióra – örülök, hogy kijött. Mert ha most kijön, kint van itt az arcomon, a tudatomban, mindenhol, az azt jelenti, hogy nincsen bennem. Megszabadultam ettől a tehertől. És az a gyanúm, hogy februárban, amikor „olyan nagyon boldog voltam”, ezt a hatalmas terhet bizony még cipletem. Fura dolog. Olyan, mintha úgy cipelne az ember egy hatalmas zsákot a vállán, hogy nem veszi észre. Mint a cigány meg a vaddisznó esete.

Megy a cigány az erdőben, orvvadászik. Lő egy vaddisznót, vállára veszi, indul haza felé. Szembe jön a vadász. Kérdezi tőle: - Némmá cigány, hát neked meg mi van a válladaon? – Mire amaz: - Ja, csak egy falevél. – Nem ott, a másikon. – Úr Isten, Jézus, Szűzmária segíts! Egy vaddisznó!

És azt gondoltam ma délelőtt, hogy lehet, hogy a tegnap esti hülye gyógyszer miatt vagyok ennyire depresszív hangulatban. Mondjuk még most sem tudom. De most, hogy írok, erősebbnek érzem magam. Lehet, hogy a „megfejtés” miatt. És most, hogy elérkeztem a MOSTba – szóval visszaolvastam a blogom, és akkor januárban írtam egy érzésről, ami mostanság jelent meg újra, és erről jutott eszembe az, hogy ismétlődnek a történeteink. Hogy körökben felfelé élünk: a tudatosságban egyre feljebb lépünk, amikor ugyanazokat az érzéseket egyre mélyebben tapasztaljuk meg. Szóval most értem körbe. „Olyan, mint amikor először próbálsz megállni a lábadon egy plexi padlón, valami viszonylag nagy mélység felett, és mintha mindjárt elesnél, de persze mégse. Talán félsz is, hiszen látod a mélységet, és bizonytalan vagy, mert túl vékonynak találod a talajt. És imbolyogsz is, de aztán lassan megtalálod az egyensúlyod. Olyan, mint amikor először próbálsz megállni a lábadon egy plexi padlón, valami viszonylag nagy mélység felett, és mintha mindjárt elesnél, de persze mégse. Talán félsz is, hiszen látod a mélységet, és bizonytalan vagy, mert túl vékonynak találod a talajt. És imbolyogsz is, de aztán lassan megtalálod az egyensúlyod.

Szóval hogy ezt egyszer már megéltem. Csak máshogy. Merthogy most is ez van. Csak NAGYON máshogy, más összefüggésben….

 

És szintén a mostban maradva, ez mostani felismerés, hogy ezt el kell most fogadnom, hogy az apám nem szeretett engem. Mert nem tudott,vagy nem akart. Ez nekem rossz, de őt nem hibáztatom. Valamint, hogy ez nem úgy van, hogy az apám nem szeretett, és akkor mi van? Mert hogy én már felnőttem, nem kenhetem rá a hiányosságaimat, mert már felnőtt vagyok, már tehetek másképp is. Szóval ez nem így megy. Nekem együtt kell éreznem magammal, és akkor megpillantom magam egy másik szemszögből, hogy mennyire csodálatos is vagyok, mármint egyszerűen csodálom magam, hogy ekkora fájdalommal hogyan is éltem túl? Hogyan hoztam létre mindazt, amit? Hogyan tudtam csak úgy “élni az életem”? Létezni?

És aztán jön, hogy minden, de minden teljesen jól van úgy, ahogyan van, mert máskülönben nem lennék most az, aki vagyok.

És akkor hátra van még a Kristóf tisztázása. Hogy miért is fáj ennyire? Hát ezért. Mert aktiválta azt a fájdalmat. Hogy miért maradtam, amikor mennem kellett volna? Mert féltem ezzel a fájdalommal szembesülni, de mily kegyes az élet, MOST szembesültem vele, most kijött.

Egyébként valahogy úgy jött ki a lépés, hogy mindkét fájdalom valahogy egyszerre tetőzött, azt hiszem, és persze szoros kapcsolatban voltak egymással.

 

Szóval most gondolkodhatnék azon, hogy ő szeretett-e vagy sem. Érezhetem én most úgy, hogy nem szeretett és nem szeret, és én csak becsaptam magam, mert hiába nem úgy VISELKEDETT, mint aki valóban szeret, és hiába volt az nekem rossz, azt hazudtam magamnak, hogy az jó. Próbálhatom én őt megérteni. De a legjobb, ha azt mondom, az emberek motivációi kifürkészhetetlenek. De aki nem viselkedik szeretetteljes módon, az valószínűleg maga is szenved és fél. És ő sokszor nem viselkedett szeretetteljes módon. Mondta azt is hogy nem szeret, mondta azt is hogy szeret, meg hogy ez mindig így fog maradni. Azt nem tudom, mondta-e ezeket már másnak. Azt se tudom, mennyi igaz ebből. Azt se tudom, valaha ki fog-e derülni, de nem is nagyon érdekes. Mert ami érdekes, az az, hogy

magammal foglalkozzak. Mert másokat nem ítélhetek el, és nem is mondhatok róluk dolgokat, hacsak azt nem, hogy én hogyan éltem meg őket.

Sokáig sokáig száz százalékig biztos voltam benne, hogy szeretjük egymást.

Most azt gondolom, hogy lehet, hogy én sem szerettem mindig jól.

Meg azt, hogy ezért nem szabad hogy haragudjak magamra, vagy hibáztassam magam, hiszem a tőlem telhető legjobbat tettem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nagyon szerettem és nagyon szeretem. De még nekem is sokat kell tanulnom a szeretetről – talán élethosszig vagy azon is túl. Magamban is látom már, mi az, amikor valóban szeretek, és mi az, ami nem szeretet. Az nem szeretet, hogy folyton szomorú voltam, mert féltem attól, hogy elveszítem. Az szeretet, hogy ha bejött a szobába csak azt éreztem, olyan jó körülötte lenni, és jó, hogy körülöttem van, örülni neki, meglátni benne a csodát, és nagyra becsülni. Az szeretet, hogy 6 órákat utazni valakiért, azért dolgozni, hogy erre legyen pénzem, gondolni rá, törődni vele, hogy ne legyen egyedül. Az szeretet, hogy bármit is tesz, ami nekem esetleg fájhat, eltűrni, megbocsátani, és ugyanúgy szeretni. Utána szaladni, megölelni, amikor neki kellett volna odajönnie hozzám – az szeretet. Elvárni, hogy odajöjjön: az nem szeretet. Várni, hogy mikor jön végre: az szeretet. Kikísérni a vonathoz – szeretet. Elvárni bármit is – az nem szeretet. Kitartani valaki mellett, akármilyen legyen is az illető – az szeretet. Megszakítani a kommunikációt – az nem szeretet, az szeparálás. (Ez esetben önmagam védése.) Megbízni valakiben – az szeretet. Megosztani valakivel valamit – az szeretet. Elengedni valakit, ha neki úgy jó, az szeretet. Elhagyni valakit, az nem szeretet. Türelemmel, higgadtan megbeszélni – az szeretet. Elszaladni a problémák elől, az nem szeretet. Őszintének lenni – az szeretet. Támogatni, vígasztalni – szeretet. Meghallgatni, ott lenni, nem kritizálni – az szeretet. Megpróbálni megoldani más helyett egy problémát – az nem szeretet. Csokit vagy vásárfiát hozni valakinek – az szeretet. Legyőzni a büszkeséget – az szeretet. Mosolyogni valakire – az szeretet. Mindig elérhetőnek lenni valaki számára – az szeretet. Odaadónak lenni – szeretet. Visszatartani, visszafogni – nem szeretet. Nyitott könyvnek lenni – mindent megosztani – szeretet.

Ez mind saját tapasztalat, úgy értem, amiket én tettem vagy nem tettem………

 

Végeredményben: amivel nem tudtam szembenézni az az volt, hogy elhagy, mint az apám – és nem akartam megint azt érezni. De ő nem az apám, hanem egy másik ember, azért nem is kell, hogy pont ő szeressen. Ő nem az volt, aki kitartott volna mellettem. Meg azzal a lehetőséggel sem tudtam szembenézni, hogy nem szeret. Ami volt: nem tagadom le, de nekem már akkor is sokszor úgy tűnt, mint aki nem szeret, csak ezt sem vallottam be magamnak akkor. Most meg már mindegy, hogy szeret vagy nem szeret. Elhagyott – tehát nem szeret. Annyira semmiképp sem szeret, hogy velem legyen, vagy hogy nekem jó legyen vele.

2009. november 17., kedd

Day 77. - Kérdések...

Aki elfogadta a világot úgy ahogy van,                                
és nem lázadozik többé a szeretetlenség ellen, 
az hallatja még egyáltalán a szavát?

Aki elfogadta világot az evolúcióval, a férfi-nő egymást soha meg-nem-értésével, a háborúkkal, az értelmetlen szenvedéssel és szeretetlenséggel együtt,
és önmagát is elfogadta,
az boldog és elégedett?
Éli világát, nem törekszik, együtt úszik az árral, megelégszik azzal, ami adatik neki?
És akkor normális emberré válik,
és akkor már nincs miről beszélnie?

2009. november 16., hétfő

Day 76.

Túl sokat írok angolul mostanság...pedig milyen csodás ez a magyar nyelv...

Szóval ez a hétvége, Lønstrup többek között arra is emlékeztetett, amikor legutób Magyarországon voltam. Ahogy megismertem Nóriékat, és amennyi gyógyulást és szeretetet kaptam náluk, tőlük, és amikor sírnom kellett a gyönyörűségtől, hogy ha tényleg úgy van, ahogy gondolom, és amint belül, úgy kívül, és ilyen gyönyörű, színes, békés, szeretetteli élményeket és embereket vagyok képes magam köré vonzani, akkor bizony nagyon jól teljesítek a belső szépség, gazdagság, szeretet megteremtésében. Mert kívülről valami nagyon jó tükröződik. 
Nos, most Lønstrupban is ezt éreztem.
Csak nem a gyönyörűségtől sírtam.
Az csak úgy ott volt.

De itt van ez a szomorúság, még mindig, néha erősebben, néha kevésbé...
Attól sírtam, hogy belepusztulok, úgy hiányzik az az ember, akit úgy szerettem - és csak most ismertem fel, hogy valójában mennyire szeretem. 
Vannak, akiknek ez nem nagy dolog. Azt érezni, hogy annyira szeretem, hogy ha van valami, vagy valaki más, ami őt boldogabbá vagy teljesebbé teszi, akkor szívből kívánom, hogy összejöjjön neki. 
De szerencsére ember vagyok.
Megszenvedem a megszenvednivalót. Ezúttal nem menekülök el előle, ahogy régen szoktam.
És mivel ember vagyok, nő is vagyok, és ezért nem csak az "örökkévaló" szívemmel, és nem csak az emberi szívemmel, hanem a női szívemmel is szerettem. És az emberi, a női, az fáj.
Nagyon fáj.
Nem az fáj, hogy elhagyott.
Az fáj, hogy hiányzik.
Az fáj, hogy összehasonlíthatatlan.
Hogy soha nem szerettem még ennyire senkit, és hogy nincsen többé az életemben.
Nem a szeretete hiányzik, nem. 
A jelenléte. Az esszenciája. Maga az ember. 

Persze nem lehet az ember folyton boldog vagy egykedvű. 
Az élet egy hullámvasút. 
Egyszer fent egyszer lent.
Ahol van fény, ott van árnyék is, azt mondják.
Szóval bevállalom: ha szomorúnak kell lenni, az vagyok.
De azért tudok örülni a jó dolgoknak.
És magamat sem felejtettem el szeretni. Egyre jobban megy.

És új tanulságom, a korábbi véleményemmel/tévhitemmel ellentétben, hogy nem igaz az, hogy nekem kell megadnom magamnak mindent. - Minden szeretetet, törődést. Nem igaz. Ez nagyon jó hír. Kiskoromban talán volt ilyesmi tapasztalatom, ezért hittem ezt. Meg azt, hogy ha szeretem magam, annyira, hogy a saját edényem túlcsordul, és akkor tudok adni belőle másoknak - akkor nincs is már szükségem arra, hogy szeressenek.
De van.
Még akkor is.
Mert attól, hogy én szeretem magam, attól még az jó, hogyha más is szeret engem, ad nekem. Ezt könnyű belátni. (Pedig nekem milyen nehéz volt, és egy általam hozzáértőnek titulált személy engedélye kellett ehhez...)
Az jó, hogyha megérintenek, megsimogatnak. Ha megkérdezik, hogy vagyok. 
És hogy közben még én is jóban vagyok magammal az különösen jó. 

Na persze, mindig az arany középút...

És ha volt az életemben valami, vagy valaki, akiért egyszer-s mindenkorra felelőssé tettem magam, mert szerettem, mert adtam neki inni, megvédtem, mellette voltam - akkor nekem ő már egyedi, egyedüli és egyetlen a világon. Én tettem magam számára azzá. 
És természetes, hogy ha megszelíditett ő is engem, akkor szomorú vagyok, mert elment. És hiányzik, és naphosszat az odúmban kuksolok, éhezem, mert semmihez sincs kedvem, mert nem élet az élet nélküle. Mert nem jön már nap mint nap. Nincs kinek örülnöm, nincs kit várnom.
És most már mindig ő fog eszembe jutni az esőről, a szürke napokról, a biciklizésről, a tavaszról, a kezdetről, a zenéről, amit együtt hallgattunk, a teáról, az Északi-Tengerről, az erőteljes ízekről, a főzésről, a cigizésről, a cigitekerésről, egy ölelésről, a szeretkezésről, vagy arról, ha megnézek egy filmet a holtomigan-holtodiglan szenvedélyes szerelemről...a minimalizmusról, és szögekről meg az egyenesekről. 
De főleg a hegyekről.
Azt hiszem ezt jelenti ismerni azaz szeretni valakit...
Meg az, hogy tudom, mikor szeret kelni, mit csinál, amikor felkel, hogy szereti az erős kávét, vagy teát cigivel. Tudom, hogy szereti a hegyeket.  Tudom, hogyan tekeri a cigit. Tudom, hogy kajáláshoz szeret vizuális ingert társítani.  Tudom, hogy utál cipőt kötni. Tudom, hogy szereti az étcsokit. 
Tudom, milyen a köldöke. Tudom hogy érez a köldökével kapcsolatban.
Tudom milyen, amikor szomorú.
Tudom milyen, amikor szerelmes.
Tudom, hogyan mos fogat.
Tudom, milyen, amikor nyitva van a szíve. És tudom a különbséget, mikor van nyitva és mikor nincs.

És én? Én miről jutok majd eszébe?...félek, semmiről sem...

Most épp jó emberinek lenni... Nem menekülni sehová sem a fájdalom elől. 
Gyere akkor, fájjál, és mutass jobbat, Élet.


Szeretlek.



2009. november 15., vasárnap

Day 72-75. - Lønstrup



Lønstrup reminds me of Sweden.

The stay in Lønstrup reminds me of the stay in Sweden.

My room in Lønstrup reminds me of my room in Sweden.

How people treat me in Lønstrup reminds me of how I was treated in Sweden. The only difference is that it’s even better now.

It has a little aftertaste like the stay in Sweden: lonely, silent, relaxing, healing, thinking, writing.  (And on the photo it's me and my room in Lønstrup and the lovebirds-hanger and the princess mirror and the leaning wall of the loft.)

And again I’m so grateful for being allowed to be here. To be treated like that. And to know people like these people.

It just reminds me how loved I am, and how lucky and mostly how rich I am. I have all the abundance of the world around me literally without any money.

I eat the best food. I’m treated like a princess. I’m even called Lille Princess here... I have a nice room, my „own” room. And I’m payed almost like a princess for doing nothing, just sitting and standing silently – for my help: I help people to be better in what they love to do wich is painting and drawing. Without me they couldn’t practice.

And I have two new job offers – same doing nothing for money. Both are about helping. One is modelling and the other one is to maintain a gallery for some weekends. And well, I always wanted to work in a gallery. And also I always wanted to be a model. Not right like this, but it is how it is.

And it’s all so easy to pass... It can pass very immediately. Like all things in the „outside” world.


And I just wonder, how is it possibel that in the outside everything looks so fine so beautiful so delightful, but in the inside it is rotten.

In the inside there’s so much pain of separation... In the inside there’s so much sadness... Have You ever lost the love of your life? Yes? So you know what I feel. No? Than I don’t even try to explain. (It may sound like a label, a box where I put him, but it’s not. It is just how I experienced him and myself – a very different way. I have never loved someone like I do love him.)

Maybe I must feel what I feel. Maybe it is a station I have to stop.

I just so did not wanted right him to be that blockage in me. That something that guards me, that will harden my heart, that will protect me from so many bad things. Why right him? Why? How can I not love anyone else? Even if I know exactly how very loveable people really are. Even if I can see so much beauty in all men.

It’s been one month already, and I’m still crying. I’m dying missing him.

And if I die I can be reborn.

But now inside I am in no-mans’land. I am not myself.

How long time will it take to be back to myself? Or a new self.

And I’m learning how to let it go.

 

Good in all bad is that during this long dark night of my soul I still love myself. That’s big. And I can appreciate good things in life and I can be grateful for them...

...with a sorrow filled heart...

...with a loving heart... I just experienced how much I really love him...

 

I am with you all the time.

I am here for you always.

And I love you eternally.

 

***

And here’s my prayer.

Dear God,

If there is existing something like a god,

Please help me to let go. I humbly ask for the Best for me and all human kind. I ask for helping us finding our own ways to freedom and love. I ask you to let the abundance and contentment and bliss of the universe come to me. I ask you for the Best for that man, Kristof, I loved so much from my human, woman and eternal heart. I humbly give thanks to you for blessing this relationship. It has been and still is the most beautiful thing I ever experienced. I’m giving thanks for our connection wich has been so great and so strong and so gentle. I’m giving thanks for that I can experience this love I’m experiencing with him. For that I do love him so much that if somone or something else makes him happy, or makes his life more whole, than I humbly ask you to give it to him.

And finally I humbly ask you to help me find my freedom in being a normal human being. With all the best human features...


Goodbye.

I love you.