Most populár

2010. április 30., péntek

Rekonnekt

Hosszú időn át volt egy álomsorozatom arról, hogy repülök.
Még most is, ha visszagondolok rá, érzelmileg teljesen involválódom az élménybe, és fizikailag érzem a hatást: megemelkedett pulzus, vérnyomás, pillangók a hasban.

Eleinte többször azt álmodtam - még úgy gimnazista korom környékén, hogy repülök, és meg vagyok ijedve. Arra eszmélek, hogy látom a házunkat felülről és a Klapka és a Bajcsy utca felett szállok, teljesen kontrollálatlanul, nem tudom irányítani, hogy milyen magasra. 
Később egy álomban megtanultam, hogy nevetéssel lehet szabályozni. Ha egy kicsit visszafogom a nevetésemet, akkor nem szállok el. Aztán volt egy gondoszos-jós, megmentős, erdős, sziklafalas. Ma is látom magam előtt az erdőt a sziklafallal és ahogy repülök benne jóként, és tudom, hogy le fogom győzni a gonoszt. Aztán egy nagyon zöld dimbes-dombos rész, ahová menni akarok, de egy nagyon magas kerítés állja utamat, és nemt udok. Egy darabig téblábolok, aztán eszembe jut, hogy tudok repülni, és átrepülök felette.

Az utosló repülős álmom körülbelül pont egy éve következett be.
Sajnos már nem emlékszem rá pontosan.
Akkor rázódtunk össze Opennel, és éppen vele aludtam, amikor ezt álmodtam, és ahogy felkeltünk el is meséltem neki.
Azt hiszem, menekültünk valami elől és menni is akartunk valahová, és futottunk, és egyszer csak gondoltam egyet és a hónom alá kaptam és repültem vele. Aztán egy idő után ő is rájött, hogy hogyan kell repülni - elég hamar, és akkor már együtt repültünk, összefogódzkodva.
Akkor reggel, amikor ezt elmeséte neki, azt hiszem, nagyon jó dolgot mondott nekem.
Csak ennyit mondott:
- Dehát tudunk is repülni.

Azóta nem álmodtam repülésről.
De sokat repültem a valóságban - jóval többet, mint azelőtt. Persze nem a saját szakállamra, a saját erőmmel, gondolat- és nevetés-irányítással, ahogy álmomban. 

∗∗∗

Hogy jutott ez most eszembe?
Ma Oscar barátommal álmokról beszélgettünk. Ő elmesélte az élet-álmát, a visszatérő álmát, ami az életéről szól tulajdonképpen.
Erre én meg elmeséltem ezt a sorozatot neki.

∗∗∗

Aztán tegnap igen érdekes volt a napom belülről. Kívülről csak simán jó volt. 
Az álmamim és a vágyaim olyan erővel törtek rám, hogy sírnom kellett - és mégis úgy érzem még mindig, nem tudom, mit kezdjek az életemmel.
Ezek szerint nagyon is tudom, mire vágyom. Mire vágyom annyira, hogy a szívem is belesajdul.
Csak talán nem merem bevallani? Vagy félek, hogy sosem sikerül? Túl nehéznek tűnik.
Nos, ezutóbbi gondolatok azok, amik nem szolgálnak engem, ezért el kéne felejtenem őket.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.


2010. április 20., kedd

Az élet "hétköznapisága"

"A borpiros és andalgó fehér s fekete selymek alatt járó-kelő, rohamozó gondolatok, érzések, elképzelések vajon merre ragadták a szíveket, amelyek máskor az élet hétköznapiságával aggodalmasan foglalkoznak?" (Krúdy Gyula: Koncert)

Egy kis kitérő a szeretet mesterségéből.

Az elmúlt öt napban vagy egy hétben, nem is tudom, mennyi lehetett, azért nem írtam, mert éltem.
Szokott volt ilyen is történni, ahogy azt írtam vala korábban.
Mert amikor élsz, akkor jó, és nincs is időd írni. Mert élsz. És nem tudom, attól jó-e, hogy tényleg minden ott van, és viteted magad az árral, vagy attól, hogy elkezdesz "ott lenni", és ott vagy, amíg csak lehet.

Szóval végre láttam Dél-Dániát is.
Sokminden történt - ezúttal kívül és belül is.

Dél-Dánia nagyon szép, kedélyes hely. A tengernek is egész más színe van. Dél-tenger színe van. Türkíz. Végig sütött a nap. Dombok is vannak. Ettől aztán egészen mediterrán hangulatú az egész. Persze olajfák nincsenek - ahhoz túl kevés a meleg időszak. De délszaki örökzöldek vannak dögivel, és mediterrán típusú építkezés is. Az emberek is vidámak és kedvesek. Vagy csak én vonzom magamhoz az ilyeneket? Lényeg, hogy mindenki mosolygott és integetett, még ismeretlenül is, és vacsorával várt a barát barátja.
Az egyik tanulság, hogy minél többet látok Dániából, annál jobban megszeretem ezt az országot. Egyszerűen szeretnivaló. Igen, egy orosz barátném a nagy "oroszságból" kikandikálva így jellemezte az országot: Dánia egy nagy játszótér minden értelemben. Hát igen, a lankák, a tehenek, a még válságban is elég jó gazdasági helyzet, az emberek általános alulfókuszált temperamentuma, a megoldáscentikusság - és mind, ami ezekből fakad, tényleg lehetővé teszi, hogy az ember csak Jól Éljen itt. Így nagy kezdőbetűkkel, és egyszerűen.

Az elmúlt öt napban vagy egy hétben sokat tanultam magamról is.
Van egy kínai mondás, amely szerint a bölcs még az ablakát se nyitja ki, mégis megismeri az egész világot. Mert az egész világ bennünk van. Vagyis, mert amit érdemes megismerni, az bennünk van.
Igen ám, de a kung-fu mesterem is azt mondta, hogy a bölcsességhez és a tudáshoz vezető egyetlen út: a gyakorlás. Azt mondta, azért van ez így, mert ha gyakorolsz, akkor tapasztalsz, hogy mi hogy működik, de ha nem gyakorolsz, nem történik veled semmi és nem is fogod megtudni, mi hogyan működik.
Azt hiszem, nekem a gyakorlás az utazás. Meg az éneklés. Az élés. Ha nem gyakorlod, vagyis ha nem csinálod meg magadnak azt, hogy történjen veled, nem tapasztalsz semmit. Ha történsz magaddal tulajdonképp, akkor megismered magad. Új környezetekben új szituációkban másként reagálsz.

Például megtanultam, hogy létezik olyan létmód és életfilozófia, ami adott embernek - ezesetben nekem - ideális. Ideális az adott ember egész életére, munkájára nézve. Ebbe az én esetemben az is beletartozik, hogy mindig legyünk nyitottak az újra, a "másra", különben a rendszerünk bezáródik, nem frissül, begyöpösödik, beporosodik, berozsdásodik, végül pedig beragad és működésképtelenné válik. Az önmagunkban zárt rendszerek ugyanis, mint például a logika, megrohadnak, és önmagukba záródnak és zárhatnak, ha nem tudunk rajtuk kívülre lépni. Mert akkor nem vezetnek sehová sem, csakis önmagukba. Szóval a lényeg, hogy néha el kell hagyni a rendszert, vagy új dolgokat kell beengedni, hogy mozgásban, életben tartsuk. Persze ez, az életet illetően, általában magától megtörténik. Szerencsés esetben. Ellenkező esetben olyan emberlény képződik, amilyenről most nem szeretnék szólni, de még gondolni sem rá.
De azért van az a létmód, ahogyan egy embernek ideális lehet élnie.
Megtanultam, hogy ezt illetően az a titok, hogy nem kell keresni, magyarázni vagy érteni - csak élni azt.

Ez pedig oda is elvezetett engem, hogy megtanultam, hogy a szeretetet nem kell érteni. Az csak van. Méghozzá túl van mindenféle értelmen. Nem racionális. Nem logikus.
Régebben tudni akartam, mi az, hogy szeretni. Mert azt gondoltam, amíg nem tudom, mi az, hogy "jól szeretni", úgy, ahogy kell, ahogyan tökéletes, addig nem tudhatom, én jól csinálom-e a szeretést. Egyáltalán abban is kételkedtem, tudok-e szeretni.
Tud-e az ember szeretni, ha őt sosem szerették.
Ellenben vannak-e a szeretetnek normái, vagy tulajdonságai?
Kiderült, hogy a szeretet nem egy érzelem, hanem inkább egy viselkedésforma. Egyet kellett értsek Feldmárral: általában nem mondani kéne azt, hogy szeretlek, hanem kérdezni. Mert a másik érzi azt, hogy szeretem-e, vagy sem. Hogy neki jó-e vagy sem. Hogy adok-e neki, vagy sem. Hogy követelek tőle vagy sem.
Mindazonáltal ez a viselkedésforma tanulható - mint minden viselkedésforma. (!)
És nagyon egyszerű. Bár sokáig tart elmondani és megérteni, mert ugye eredetileg nem érteni kell, de megéri a fáradságot.

Azt is megtanultam: minden nagyon egyszerű.
Már sokadszorra bizonyosodik be ez számomra. Néha élesebben, néha kevésbé élesen látom ezt az igazságot - ami persze csak a saját életemre vonatkozó igazság, és lehet, hogy csak most - de úgy érzem, az élet tényleg ilyen: minden nagyon egyszerű.
És ezennel kiléptem a drámákból.

Elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek, vagy a tudatalattimnak, vagy bárminek, ami által vagy ami miatt ez az élmény, ez a "jó élet-álom" létrejött - ez az elmúlt öt nap. Ültem a pódiumon, bámultam az ablakpárkányon keletkező fényjátékot, ami a verőfényes napsütésnek volt köszönhető, és arra gondoltam, hálás vagyok azért, hogy a világ legjobb melóját csinálom egy rahedli pénzért. Arra is gondoltam, mesés gazdagság van az életemben, bennem. Mert az a gazdagság, hogy mennyi tehetséggel áldott meg a születésem pillanata, és az, hogy ezeket a tehetségeket olyan emberek és művészek keze alatt fejlesztgethetem, mint például a festő barátom, Adam Gabriel, a guadalupe-i származású élkoholista amorózó, akinek rendkívüli élete, és rendkívüli barátai vannak. (Nehéz őt leírni. Szinte lehetetlen. Ismerni, látni kell ahhoz, hogy pontos benyomása lehessen róla az embernek. Egyszer azért talán majd megpróbálkozom egy prtréval.)

Ebben az elmúlt öt napban az is megfordult a fejemben: igen, az emberek agya sokszor jár aggodalmasan az élet hétköznapiságán. És én most detoxikálom az agyamat. És jóleső melegség járja át a mellkasom, ha arra gondolok: akármennyire is nincs "felnőtt életem" korom ellenére, mégis számomra sokkal nagyobb érték az, hogy a nagyátlagot tekintve egész eddigi életemben aligha volt több mint egy-két óra vagy pár nap, hogy az élet hétköznapiságával lett volna elfoglalva az agyam. (Persze e nagy szerencse is.) És hogy ehelyett, az agyam az életem nagyrészében az élet csodájával volt elfoglalva. Talán nem mindig pont a megfelelő módon (lásd: filozófia, ami a felesleges agyfuttatás művészete), de mégis az élet csodáival foglalkoztam nap mint nap. Gondolok itt a versírásra, régebben a kerámiára, aztán a barátokra, bulikra, szerelemre, éneklésre, utazásra, önmagam megismerésére, az ember miként-levésének kutatására, a pszichológiára.
Szóval baromi mázlista vagyok. Vagy nagyon jó a Hajós Kapitányom.

Mégis a végső szó ebben a gondolatbuborékban ez: minden nagyon egyszerű.
A szeretet is.
A kapcsolat is.
A szex is.
A barátság.
Az utazás.
A gazdagság.
A művészet.
A boldogság.
Az Élet.


Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.

Szeretlek.

2010. április 5., hétfő

The Mastery of Love 5/2.

Ha tudod, hogy mit akarsz, akkor meg fogod találni, csak úgy, ahogyan a kutyáddal való kapcsolatodban történt, csak sokkal jobb lesz. 
Persze évekbe kerülhet, hogy megtanuljuk ezt a fájdalmas leckét. De ha sikerül egy jó kezdetet összehoznod, a többi már sokkal könnyebb lesz, mert önmagad lehetsz. 
Talán valamennyi időt már belefektettél egy kapcsolatba. Ha úgy döntesz, hogy folytatod, akkor még mindig lehet egy új kezdeted, azáltal, hogy elfogadod és szereted a társadat potn úgy, ahogy van. 
De ehhez előbb egyet visszább kell lépned: el kell fogadnod magad, és szeretned magad pont olyannak, amilyen vagy. Csakis azáltal, hogy szereted és elfogadod önmagad, csakis ezáltal tudod igazán kifejezni és élni azt, aki valójában vagy. 
Az vagy, ami vagy, és ez minden, ami vagy. Nem kell azt tettetned, hogy valami más vagy. Ha azt tetteted, ami nem vagy, akkor sose fog sikerülni. Ha egyszer elfogadod magad, pont úgy, ahogy vagy, a következő lépés, hogy elfogadd a partneredet. 
Ha úgy döntesz, hogy egy személlyel akarsz lenni, ne próbálj megváltoztatni rajta semmit. Csak úgy, mint a kutyádnak, vagy macskádnak: engedd meg neki, hogy az legyen, ami. Joga van annak lenni, aki. Joga van szabadnak lenni. Ha belelógsz a partnered szabadságába, akkor a sajátodba is belelógsz, mert akkor folyton ott kell lenned, hogy lássad, mit csinál vagy mit nem csinál a partnered, és ha szereted magad, akkor soha nem fogod feladni a személyes szabadságodat. Képes vagy látni mindazt a lehetőséget, amit egy kapcsolat kínál? Fedezd fel a lehetőségeket. Legyél önmagad, és találj egy személyt, aki illik hozzád. Vállald a kockázatot, de légy őszinte: ha működik, csináld tovább, ha nem működik, akkor pedig tegyél egy szívességet magadnak és a partnerednek. Sétálj el. Engedd el. 
Ne legyél önző, add meg a partnerednek a lehetőséget, hogy megtalálja azt, amit valójában akar, ugyanakkor: add meg magadnak ezt a lehetőséget. 
Ha nem működik, jobb ha másfelé nézünk. 
Ha nem tudod szeretni a párodat pont úgy, ahogy van, akkor valaki más tudja szeretni úgy, ahogy van. Ne vesztegesd az idődet, és ne vesztegesd a partnered idejét. Ez a tisztelet. 
Ha te vagy "drogdíler", és a partnered a "függő", és te nem ezt akarod, akkor talán valaki mással boldogabb lennél. De ha úgy döntesz, hogy ebben a kapcsolatban vagy, akkor tedd meg a legtöbbet, ami tőled telik. TEdd meg a tőled telhető legjobbat, mert te vagy az, aki learathatja majd a "jutalmat". Ha képes vagy úgy szeretni a partneredet, ahogy van, ha teljesen ki tudod nyitni a szívedet a partnerednek, a mennyországot is elérheted a szereteteddel. 
Ha már van egy macskád, és mégis kutyát akarsz, mit tehetsz? Elkezdhetsz mostantól gyakorolni: kell egy új kezdet - méghozzá azáltal, hogy elvágod a múltad kötelékeit, és újrakezded az egészet. Mindannyian megváltozhatunk, és ez lehet jó változás. Lehet ez egy új kezdet neked, hogy megbocsáss mindent ami közted és a partnered között történt a múltban. Engedd el, mert az nem volt más, mint ön-imádat, nem volt más, mint félreértés, nem volt más, mint hogy valaki megbántódott, és próbálta kiegyenlíteni. Bármi is történt a múltban, nem érdemes azért lerombolni annak a lehetőségét hogy elérheted a mennyországot egy kapcsolatban. Legyen bátorságod tenni ezért száz százalékig, vagy engedd el az egészet. 
Engedd el a múltat, és minden egyes napot kezdj a szeretet egy magasabb szintjén - ez életben fogja tartani a tüzet, és növlni fogja a szerelmeteket.
Persze meg kell vizsgálnod, mit jelent az, hogy vannak jó pillanataitok és rossz pillanataitok. Ha az a rossz pillanat, hogy érzelmileg és fizikailag visszaélnek valakivel, akkor nem tudom, hogy egy párnak tovább kéne-e csinálnia. Ha az a rossz pillanat, hogy valamelyikőtök elveszti az állását, vagy valami rossz a munkahelyén, vagy balesetet szenved - ez egy teljesen más "rossz pillanat". Ha a rossz pillanatok félelemből származnak, ha a tisztelet hiányából fakadnak, vagy gyűlöletből - akkor nem tudom, hogy egy pár hány rossz pillanatot tud átélni. 
A kutyáddal való kapcsolatodban lehet egy-egy rossz pillanatod. Bármilyen okból is, de megtörténik. Egy baleset, egy rossz nap a munkahelyeden, vagy bármi. Hazaérsz, és a kutya szeretné a figyelmedet. Talán enm érzed úgy, hogy most játszanál a kutyáddal, de a kutya nem fogja megbántva érezni magát, mert te nem akarsz játszani vele, mert nem veszi ezt személyesen. Ha egyszer már megünnepelte a megérkezésedet, és rájött, hogy nem akarsz vele játszani, akkor elmegy és játszik egyedül. Nem álldogál ott, és ragaszkodik hozzá, hogy te boldog legyél. Ha te nem érzed úgy, hogy most boldog vagy, és csak csöndet akarsz - az semmi személyes. Annak semmi köze nincs a partneredhez - csakhogy ez a csönd a partnerednek sok fejtörést okozhat: "vajon most mit csináltam?", "miattam van?"
Semmi köze nincs a partneredhez. Ha egyedül maradsz, akkor a feszültség elmúlik, és vissza fogsz térni az örömhöz. 
Nos, ezért van az, hogy a kulcsnak a zárban teljsen illeszkednie kell. 
Mert ha egyikőtöknek van egy-egy rossz pillanata, vagy érzelmi krízise - az a megegyezésetek, hogy megengeditek egymásnak, hogy azok legyetek, amik vagytok. Akkor a kapcsolat egy teljesen más történet. 
Ez egy más létmód. És az egész dolog nagyon gyönyörűséges lehet. 
A kapcsolat egy művészet. 
Egy álmot, amit ketten hoznak létre, sokkal nehezebb irányítani/maszterelni, mint egyvalakiét. Kettőtöket kell boldoggá tenni, s hogy mindkettőtök boldog legyen:
a saját részedet kell tökéletesen csinálnod.
A saját részedért vagy felelős. És a te feledben van egy bizonyos mennyiségű szemét. Akinek szembe kell néznie ezzel a rakás szeméttel, az te vagy, nem a partnered. És ugyanígy van ez a partered részével: neki is van egy bizonyos mennyiségű szemete, és tudván, hogy a partnerednek is van szemete, meg fogod engedni neki, hogy ő foglalkozzon a saját szemetével. Szeretni fogod és el fogod fogadni őt az összes szemetével együtt. Tisztelni fogod a szemetét. Nem azért vagy a kapcsolatban, hogy kitisztítsd a partnered szemetét. Ki fogja ő tisztítani a sajátját. 

Ha mégértetted a "sebesült elme" elvét, akkor megérted, hogy a szerelmi kapcsolatok miért olyan bonyolultak és nehezek. Az érzelmi testünk beteg. Tele van sebekkel és érzelmi méreganyagokkal, és ha nem vagyunk tudatában annak, hogy mi betegek vagyunk, és hogy a partnerünk is beteg, akkor önzőkké válunk. A sebek fájnak. És meg kell védenünk a sebeinket, még attól az egytől is, akit szeretünk. 
De ha tudatában vagyunk mindennek, akkor hozhatunk más megállapodásokat, megegyezhetünk más dolgokban. Ha tudatában vagyunk annak, hogy a partnerünknek érzelmi sebei vannak, akkor bizonyára nem akarjuk emgérinteni a sebeit, nem akarjuk erőltetni, hogy meggyógyítsa a sebeit, és nem akarjuk, hogy ő erőltessen minket, hogy gyógyítsuk már meg a sebeinket. 
Vállald a kockázatot és vállald a felelősséget hogy hozz egy új megállapodást a partnereddel. Egy olyan megállapodást, ami mindekttőtök számára működik. Ha nem működik, akkor változtasd meg, vagy cseréld le és hozzatok létre egy újat. Használd a képzeletedet, hogy új lehetőségeket feldezz fel, hogy új megállapodásokat hozz, amik tiszteleten és szereteten alapulnak. 
Tisztelettel és szeretettel való kommunikáció a kulcsa annak, hogy a szerelmet életben tartsuk, és hogy soha ne unjuk meg a kapcsolatot. Ez arról szól, hogy megtaláld a saját hangodat és mondd ki a szükségelteidet, ez arról szól, hogy bízzál magadban és bízz a társadban.
Amit meg fogsz osztani a partnereddel, az nem a szemeted, hanem a szereteted, a szerelmed, a megértésed.
A cél az, hogy mindketten egyre boldogabbak és boldogabbak legyetek. Így egyre több és több szeretet lesz köztetek. 
Ha szeretettel és tisztelettel bánsz a partnereddel - ki fog ebben jól járni? Nem más, mint te magad. 
Ha benne vagy egy kapcsolatban, és dolgozol a saját feleddel és a partnered dolgozik az ő felével, meglátod, milyen gyorsan fogtok fejlődni. 

Ami boldoggá tesz, az nem más, mint a szeretet. 
És ha a szeretet (fel)szolgálójává válsz, és a partnered ugyanezt teszi - hát elképzelheted mindazt a lehetőséget, amit a kapcsolat rejt. 
El fog jönni az a nap, hogy tudsz együtt lenni a partnereddel bűntudat nélkül, hibáztatás nélkül, düh nélkül, és szomorúság nélkül. Csodálatos nap lesz, ha teljesen meg tudsz nyílni csakis azért, hogy megoszd magad, hogy szolgálj, csakis azért, hogy a szeretetedet add.
Akkor megszűnik a kontroll-háború.
Akkor ez a szolgálatról szól. 

De ezt csakis akkor tudod megtenni, ha a szereteted, amid van önmagad számára, az nagyon erős. 


Folytköv egy másik fejezettel majd.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát. 

Szeretlek. 


The Mastery of Love 5/1.

Végül úgy döntöttem, nem az eredeti hangoskönyv eredeti sorrendjében haladok, hanem aszerint, hogy nekem éppen mi az az adott napon, ami fontos, ami segít.
A mai napon az ötödik fejezetet fogom lefordítani.
Az a címe, hogy

A tökéletes kapcsolat

Képzelj el egy tökéletes kapcsolatot: mindig inzenzíven boldog vagy a partnereddel, mert a számodra tökéletes férfival vagy nővel élsz. Hogyan írnád le ezt a személyt? 
Nos, ahogyan ehhez a személyhez viszonyulsz, az pontosan olyan, ahogyan a kutyádhoz viszonyulsz: a kutya, az kutya. Nem számít mit csinálsz, az mindenképpen egy kutya. Nem fogsz a kutyádból macskát csinálni, vagy lovat, mert a kutya az, ami. Nagyon fontos, hogy elfogadod ezt az egy tényt más emberekkel való kapcsolataidban. Nem tudod megváltoztatni a többi embert. Szereted őket úgy, ahogy vannak, vagy nem. Elfogadod őket úgy, ahogy vannak, vagy nem. Megpróbálni megváltoztatni őket, hogy beleilleszkedjenek abba, aminek te akarod látni őket, az olyan, mintha egy kutyából macskát akarnál csinálni, vagy macskából lovat - ez tény. Ők azok, amik. Te is az vagy, ami vagy. Táncolsz, vagy nem táncolsz. Teljesen őszintének kell lenned magaddal, mondjad, hogy mit akarsz, és lásd meg, hogy akarsz-e táncolni, vagy nem. Meg kell értened ezt, mert nagyon fontos: ha hajlandó vagy 'látni', akkor képes vagy meglátni az igazságot másokkal kapcsolatban, és nem csak azt látod, amit látni akarsz.  
Ha van egy kutyád, vagy egy macskád, gondolj arra, hogyan viszonyulsz a kisállatodhoz. Vegyük például egy kutyával való kapcsolatodat. A kisállatod tudja, hogyan legyen tökéletes kapcsolata veled. Ha valami rosszat csinál, akkor mit csinálsz a kutyáddal? A kutyát egyáltalán nem érdekli, mit csinálsz, csak szeret téged, nincsen semmiféle elvárása feléd - hát nem csodálatos ez? De mi van a barátoddal vagy a barátnőddel, a férjeddel vagy a feleségeddel? Olyan sok elvárásuk van, és ezek folyton változnak. 
A kutya csak a veled való kapcsolatának a saját részéért felelős. Szóval a kapcsolat egyik fele teljesen normális. A kutyáé. 
Amikor hazaérsz, kicsit megugat, csóválja a farkát, kisállatoskodik, mert annyira örül, hogy láthat téged. Nagyon jól csinálja a saját felét. És te tudod, hogy ő a tökéletes kutya. A te részed is majdnem tökéletes: vigyázol rá, törődsz a kutyáddal, játszol vele, és feltétel nélkül szereted. Majdnem bármit megteszel a kutyádért. A legtöbb ember nagyon könnyen el tud képzelni egy ilyen kapcsolatot egy kutyával.
De egy nővel miért nem? Egy férfival miért nem? 
Ismersz akár egyetlen nőt vagy férfit, aki nem tökéletes? - A kutya, az kutya, és ez neked teljesen rendben van. Nem kell, hogy kutyát csináljál belőle, és a kutya nem próbál belőled emberi lényt csinálni. Akkor miért nem tudjuk megengedni egy nőnek, hogy nő legyen, vagy egy férfinak, hogy férfi legyen, és szeretni azt az emberi lényt pont úgy, ahogyan van, anélkül, hogy megpróbálnánk megváltoztatni azt a személyt? 
Talán most azt gondolod: de mi van, ha én nem a megfelelő nővel vagy férfival vagyok? Nos, ez egy nagyon fontos kérdés. Természetesen te választod ki a megfelelő férfit vagy nőt. És milyen a tökéletes nő vagy férfi? 
Valaki, aki ugyanabba az irányba szeretne menni, mint te. Valaki, aki versenyképes a te nézeteiddel, értékeiddel - érzelmileg, fizikailag, anyagilag és szellemileg. Honnan tudod, hogy a partnered az igazi számodra? 
Hát képzeljük el, hogy egy férfi vagy, és egy nő fog választani téged. És ha van száz nő, akik közül mind a száz potenciális partnernak lát téged, vajon mennyinek leszel az igazi férfi? A válasz az, hogy nem tudod. Ezért kell felfedezned, és bevállalni a kockázatot.
De elmondhatom neked, hogy a tökéletes nő azámodra az, akit tudsz szeretni, pont úgy ahogyan van, az a nő, akit nem kell megváltoztatnod egyáltalán. Ez a tökéletes nő számodra. Nagyon szerencsés vagy, ha megtalálod a tökéletes nőt magadnak, és ugyanakkor te a tökéletes férfi vagy számára. Te akkor vagy a tökéletes férfi számára, ha ő tud szeretni téged pont olyannak, amilyen vagy, és nem akar téged megváltoztatni, nem kell neki felelősnek lenni érted, és bízhat benne, hogy te tényleg az vagy, aminek mondod magad, az vagy, amit kivetítesz magadról. És ő is annyira őszinte tud lenni, amennyire csak lehetséges, és azt vetítheti ki neked, ami ő. És nem fog azzal jönni hozzád, hogy azt tetteti, amiről később rájössz, hogy ő nem az.
Aki szeret téged, az pont olyannak szeret téged, amilyen vagy. Mert ha valaki emg akar téged változtatni, akkor te nem az vagy, amit az a személy szeretne. 
Tudod, a kutyádat nagyon egyszerű szeretni, mert a kutyádnak nincsen véleménye rólad. A kutyád feltétel nélkül szeret téged. Ez nagyon fontos. 
És hogyha a partnered is szeret téged, úgy, ahoyg vagy, az pont olyan, ahogyan a kutyád szeret téged: önmagad lehetsz a partnereddel, férfi lehetsz, vagy nő lehetsz, csak úgy, ahogy a kutya kutya lehet veled. 
Amikor találkozol egy személlyel, akkor ő rögtön a 'helló" után elkezdi információt küldeni neked, alig várja, hogy megoszthassa veled az álmát, megnyitja magát, akár tud erről, akár nem. Nagyon könnyű neked látni egy személyt, olyanként, amilyen, látni azt, ami. Nem kell hazudnod magadnak. Láthatod, mit veszel meg, és vagy akarod, vagy nem, de nem hibáztathatsz egy másik embert azért, mert ő egy kutya, vagy macska, vagy ló. Ha kutyát akarsz, akkor minek veszel macskát? Ha macskát akarsz, minek vennél lovat, vagy csirkét? Tisztában vagy vele, hogy milyen nőt vagy férfit akarsz? Aki olyan, hogy attól énekelni kezd a szíved, aki illik ahhoz, amilyen te vagy, aki pont olyannak szeret téged, amilyen vagy? Miért elégednél meg bármi mással? Miért nem szerzed meg azt, amit akarsz? Miért próbálnál meg valakit beleilleszteni abba, ami nem ő? Ez nem azt jelenti, hogy nem szereted. Ez azt jelenti, hogy hozol egy döntést, és igent vagy nemet mondasz, mert magadat is szereted. 
Hozol egy döntést, és felelős vagy a döntéseidért. 
Hogyha a döntéseid mégsem működnének jól, akkor nem hibáztatod magad, csak simán hozol egy másik döntést, valami mást választasz. 
De képzeljük el, hogy szerzel egy kutyát, de a macskákat szereted. Azt akarod, hogy a kutyád úgy viselkedjen, mint egy macska, és próbálod megváltoztatni a kutyát, mert sose mondja azt, hogy "miau". 
Hát mit csinálsz a kutyával? Menjél és szerezz egy macskát!
Ez az egyetlen módja, hogy egy nagyszerű kapcsolatot kezdj el. 
Először is tudnod kell, mit akarsz, hogyan akarod, mikor akarod. Pontosan tudnod kell a tested szükségelteit, az elméd szükségelteit, és hogy mi illik hozzád. Sok millió nő és férfi van, és mindegyik teljesen egyedi. Némelyik illik hozzád, némelyik egyáltalán nem.
Mindenkit szerethetsz. 
De napról napra foglalkozni egy emberrel - ehhez olyasvalakire van szükséged, aki eléggé illik hozzád. Nem kell pontosan olyannak lennie, mint amilyen te vagy. Kettőtöknek olyannak kell lennie, mint a kulcs a zárban - egy pár, ami működik. 
Őszintének kell lenned magaddal. És mindenki mással is. Azt vetítsd ki, aminek valóban érzed magad, és ne tettesd, hogy valami más vagy. Olyan ez, mint amikor a piacon vagy, és el akarod adni magad, és vásárolni is fogsz, és azért, hogy vásárolhassál, látni akarod annak a minőségét, amit meg akarsz venni. De ahhoz, hogy eladhasd magad, meg kell mutatnod másoknak, ki vagy valójában. Ez nem arról szól, hogy jobb vagy rosszabb vagy valaki másnál. Ez arról szól, hogy legyél az, aki vagy. 
Ha látod azt, amit akarsz, miért ne kockáztatnál? De ha látod, hogy az nem az, amit akarsz - tudod, hogy megfizetsz érte. 
Ne járkálj akkor körbe sírva: "A szeretőm visszaél velem", ha egyszer olyan tisztán láttad, hogy mit veszel. Ne hazudj magadnak. Ne vetítsd bele az emberekbe azt, ami nincs ott. Ne tagadd meg azt, amit látsz, csak azért, hogy létrehozd az üzletet, ha egyszer az az üzlet nem fogja kielégíteni a szükségelteidet. 
Ha valami olyat veszel, amire nincs szükséged, akkor a garázsban fog kikötni. 
Ugyanígy van ez egy kapcsolatban...

folytköv.

The Mastery of Love 1/2.

Ott tartottam az előbb, hogy ez nem normális.


Az emberek folyamatos félelemben élnek - abban a félelemben, hogy bántani fogják őket - ez a félelem hatalmas drámát szül mindig, mindenkor és mindenhol, ahová csak megyünk. Az a mód, ahogyan az emberek viszonyulnak egymáshoz, érzelmileg olyan fájdalmas, hogy teljesen ok nélkül olyan dühösek, féltékenyek, irigyek leszünk egymásra, olyan szomorúak leszünk egymás miatt, hogy még az is ijesztő lehet, hogy azt mondjuk: szeretlek. Azért, hogy megvédjük az érzelmi sebeinket, és a félelmünk miatt, hogy esetleg bánthatnak minket, az emberi lények létrehoznak egy nagy tagadási rendszert. Ebben a tagadási rendszerben tökéletes hazudozókká válunk. Olyan tökéletesen hazudunk, hogy magunknak is képesek vagyunk hazudni, és még el is hisszük a saját hazugságainkat. Néha, még akkor is, ha tudjuk, hogy ahzudunk magunknak, jusztifikáljuk, igazzá tesszük a hazugságot, csak azért, hogy megvédjük ezt a hazugságot, hogy megvédjük magunkat a sebeink fájdalmától. 

A tagadási rendszer olyan, mint egy ködfal, ami megvakít minket az igazság látására. Szociális maszkokat viselünk, mert túlságosan fájdalmas látni önmagunkat, vagy megengedni másokoknak, hogy olyannak lássanak minket, amilyenek valójában vagyunk. A tagadási rendszer megengedi, hogy azt tettessük, hogy mindeki más elhiszi azt, amit mi akarunk, hogy elhiggyenek rólunk. Akadályokat, falakat állítunk fel, hogy másokat távol tartsunk magunktól, csakhogy ezek a falaki minket is bezárnak, és korlátozzák a szabadságunkat. Az emberek eltakarják magukat, és védekeznek, és ha valaki azt mondja "te nyomod a gombjaimat", ez nem teljesen igaz. Ami az igazság, az az, hogy megérintesz egy sebet az elméjében, és ő reagál, mert az fáj.

Ha tudatában vagy annak, hogy körülötted mindenkinek vannak érzelmi sebei, ami tele van érzelmi méreganyaggal, akkor nagyon könnyen megértheted az emberek kapcsolatait abban, amit a toltékok úgy hívnak: a pokol álma. A tolték nézet szerint, minden, amit magunkról hiszünk, és minden, amit a világunkról tudunk: egy álom. 

Ha megnézed a pokol bármelyik vallás szerinti leírását, pontosan ugyanolyan, mint az emberi társadalom, ahogyan mi álmodjuk. A pokol a szenvedés helye, a félelm helye, a háborúé. és az erőszaké. Az ítélkezés helye, ahol nincs igazság, a soha véget nem érő büntetés helye. Mindannyian létrehozunk sajátmagunknak egy álmot.

De az emberek, akik mielőttünk éltek, már létrehoztak egy nagy külső álmot. Az emberi társadalom álmát. A "külső álom" vagyis a "bolygó álma", sok millió álmodó közös álma. A "nagy álom" a társadalom összes szabályát magában foglalja. A törvényeit, a vallásait, különböző kultúráit, és azokat a módokat, ahogyan létezni lehet. Mindez az információ, ahogyan tárolva van az elménkben, olyan, mintha ezer hang beszélne hozzánk egyszerre. A toltékok úgy hívják ezt, hogy "mitoté". A valódi önmagunk: tiszta szeretet. Élet vagyunk. A Valódi Önmagunknak semmi köze nincs az álomhoz. De a "mitoté" nem hagyja, hogy lássuk azt, amik, akik valójában vagyunk. Ha "az álmot" ebből a nézőpontból látod, és hogyha tudatában vagy annak, hogy mi vagy valójában, akkor meglátod, hogy az emberek mennyire értelmetlen módon viselkednek - és ez zenévé válik számodra. Ami mindenki másnak egy nagy dráma, az számodra egy komédiává válik. Láthatod, hogy az emberek szenvednek valami miatt, ami egyáltalán nem fontos, ami még csak nem is valóságos. De nincs választásunk: ebbe a társadalomba születünk, ebben növünk fel, és megtanulunk olyannak lenni, mint mindeki más: értelmetlenségeket játszunk állandóan. 

Amikor egy ember megszületik, akkor az érzelmi test még teljesen egészséges. Ha megfigyelsz két-hároméves gyerekeket, látod, hogy folyton csak játszanak, nevetnek. A képzeletük olyan erős! És ahogyan álmodnak, az nem más, mint a felfedezés kalandja. Ha valami rossz nekik, akkor reagálnak és megvédik magukat, de aztán csak elengedik, tovább mennek, és a figyelmük újra a pillanatban van: megint játszani, felfedezni, jól érezni magukat. A pillanatban élnek. Nem szégyellik magukat a múlt miatt, nem aggódnak a jövő miatt. A kisgyerekek kifejezik azt, amit éppen éreznek, és nem félnek szeretni. Életünk legboldogabb pillanatai azok, amikor csak játszunk, mint a gyerekek, amikor énekelünk, táncolunk, felfedezünk és alkotunk - csak úgy, mert az jó nekünk. Csodálatos, amikor úgy viselkedünk, mint egy gyerek, mert ez a normális emberi tendencia. Gyerekként teljesen természetes számunkra szeretetet kifejezni, de mi történt velünk?

Mi történt az egész világgal?

Ami történt, az az, hogy amikor gyerekek voltunk, az összes felnőttnek megvolt ez a betegsége, méghozzá ez nagyon fertőző. Hogyan adják át ezt a betegséget nekünk? Megszerzik a figyelmünket és megtanítanak minket olyannak lenni, amilyenek ők. Így adjuk át a betegségünket a gyerekeinknek. És ugyanígy fertőznek meg bennünket ezzel a betegséggel tanáraink, szüleink, idősebb testvéreink, a beteg emberek egész társadalma. Megszerezték a figyelmünket és információt tettek az elménkbe ismétlés által. Ez az a mód, ahogyan egy emberi elmét programozni lehet: megszerezni a figyelmet, megtanítani a gyerekeknek egy nyelvet, hogyan kell olvasni, hogyan kell viselkedni, hogyan kell álmodni. Úgy háziasítunk egy embert, ahogyan egy kutyát háziasítunk, vagy bármilyen más állatot: büntetéssel és jutalommal. Ez teljsen normális. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem más, mint egy emberi lény háziasítása. Félünk a büntetéstől, de előbb vagy utóbb attól is elkezdünk félni, hogy nem kapjuk meg a jutalmat, hogy nem vagyunk elég jók apunak és anyunak, a tesónknak, vagy egy tanárnak. Így születik meg az elfogadva-levés szüksége. Ez előtt nem törődtünk vele, hogy elfogadnak-e minket, vagy sem. Az emberek véleménye egyáltalán nem fontos nekünk, mert csak játszani akarunk, és a jelenben élünk. Az attól való félelem, hogy nem kapjuk meg a jutalmat, a visszautasítástól való félelemmé válik. Az attól való félelem, hogy nem vagyunk elég jók valaki másnak, arra késztet minket, hogy megváltozzunk, és kreáljunk egy imidzset magunkról. Aztán megpróbáljuk kivetíteni ezt az imidzset, annak megfelelően, hogy ők mit akarnak tőlünk, hogy milyenek legyünk - csak azért, hogy elfogadjanak, csak azért, hogy megkapjuk a jutalmat. Megtanuljuk azt tetteni, amik nem vagyunk. És gyakoroljuk azt, hogy valaki más legyünk, csak azért, hogy elég jók legyünk apunak és anyunak, a tanárunknak, a vallásunknak, vagy bárminek. Gyakorlunk és gyakorlunk, míg nem mestereivé válunk annak, hogy azok legyünk, ami valójában nem vagyunk. Hamarosan el is felejtük, hogy kik vagyunk valójában és elkezdjük élni az imidzseinket. Nem csak egy imidzset alkotunk, hanem sok különbözőt, a különböző embercsoportoknak megfelelően, akikkel kapcsolatba kerülünk. Van egy imidzsünk otthonra, egy a suliba, és amikor felnövünk, még többet gyártunk. Ez ugyanígy igaz egy nő és férfi közötti kapcsolatban. A nőnek van egy külső imidzse, amit próbál másoknak kivetíteni, de amikor egyedül van, akkor egy másik imidzse, képe van magáról. A férinek is van egy külső imidzse, és egy belső imidzse. Mire felnőnek, a külső és a belső imidzsük annyira különbözik egymástól, hogy alig illenek össze. Egy nő és férfi közötti kapcsolatban legalább négy imidzs van! Hogyan ismerhetik egymást igazából? 

Nem ismerik egymást. Csak megpróbálhatják megérteni a képet, csakhogy több imidzs van, amit számításba kell venni. 

Amikor egy férfi találkozik egy nővel, akkor ő csinál egy imidzset a nőről az ő saját nézőpontjából, és a nő is csinál egy képet a férfiról az ő saját nézőpontjából. Aztán a férfi megpróbálja a nőt beleilleszteni a képbe, amit alkotott róla, és a nő is megpróbálja beleilleszteni a férfit abba a képbe, amit ő alkotott a férfiról. Na most már hat imidzs van kettőjük között. Természetesen hazudoznak egymásnak, akkor is, ha nem tudnak erről. A kapcsolatuk félelmen alapul. Hazugságokon alapul. Nem az igazság az alapja, mert nem  képesek keresztül látni ezen az egész ködön.

Abban az időszakban, amikor kicsi gyerekek vagyunk, nincsen ellentmondás az imidzsek között, amiknek látszunk. Az imidzseinknek nincsen igazán kihívásuk, amíg nem találkozunk és kezdünk el interakcióba lépni a külvilággal, ahol már nem áll rendelkezésünkre a szüleink védelme. Ezért van az, hogy tinédzsernek lenni különösen nehéz. Még ha fel is vagyunk készülve arra, hogy támogassuk és megvédjük az imidzseinket, amint megpróbáljuk kivetíteni az imidzseinket a külvilágba, a külvilág elkezdi bizonyítani nekünk, nem csak privátban, hanem publikusan is, hogy nem azok vagyunk, akiknek tettejük magunkat. Vegyünk például egy tizenéves fiút, aki azt tetteti, hogy ő nagyon intelligens. Belemegy egy vitába az iskolában, és abban a vitában valaki, aki nála is intelligensebb, és felkészültebb a tárgyból, megnyeri a vitát, és őt nevetségessé teszi mindenki előtt. Ő meg fogja próbálni megmagyarázni, és kifogást találni, és jusztifikálni (igazzá tenni) az imidzsét a többiek előtt, de amint egyedül marad, és meglátja magát a tükörben, utálja magát, és hülyének érzi magát. Itt tehát egy kis hézeg keletkezik az ő belső imidzse és a külső imidzse között, amit megpróbált a külvilágba vetíteni. És minél nagyobb a különbség, annál kevesebb szeretete marad önmaga számára. Persze, mindkét imidzs hamis, de ő azt nem látja.

Amikor gyerekek vagyunk, megtanuljuk, hogy mindenki véleménye fontos, és az életünket ezek szerint a vélemények szerint irányítjuk. Egy egyszerű vélemény valakitől, mélyen a pokolba vethet minket - egy olyan vélemény, ami még csak nem is igaz. "Csúnya vagy", "rossz vagy", "buta vagy". A véleményeknek nagy hatása van azokra az értelmetlen emberekre, akik a pokolban élnek. Ezért van az, hogy szükségünk van arra, hogy halljuk, hogy "jók" vagyunk, hogy jól csináljuk, hogy szépek vagyunk. Hallanunk kell mások véleményét, mert háziasítva vagyunk, és mások elismerésére vágyunk. Az emberek azt tettetik, hogy ők valami nagyon fontosak, de ugyanakkor azt hisszük, hogy semmi vagyunk. Olyan keményen dolgozunk azért, hogy fontosak legyünk a társadalom álmában... Hogy nyertesek legyünk, hogy erősek legyünk, gazdagok legyünk, híresek legyünk, hogy kifejezzünk a személyes álmunkat, és hogy másoknak is megmutassuk az álmunkat. Miért?

Mert azt hisszük, hogy az álom valóság. És nagyon komolyan vesszük. 


Második fejezet: az ártatlanság elvesztése.


folytköv.


Viszlát.


Szeretlek.


The Mastery of Love

Én is úgy hallottam, tanultam azt, amiről most írni fogok. Nem a saját kútfőmből pattant ki. 

Számomra teljesen logikus, érthető és élhető igazság.

Egy nagyon kedves barátomtól kaptam úgy egy-két hónapja egy hangoskönyvet. Az a címe, hogy "The Mastery of Love", vagyis a Szeretet mestersége. Sokszor nehéz angolról magyarra fordítanom. Amennyire a mi nyelvünk változatos és nagyon finom árnyalatok kifejezésére képes, az angol annyira sűrű. Ezért is mondják, hogy a tárgyalás nyelve. Nagyon röviden nagyon sokmindent ki lehet fejezni benne. Itt van például rögtön ez a szó is: Mastery. Mastery az az állapot, amikor valaki valamiben mesterré vált. Mesterség, nem mint szakma, hanem mint hozzáértés. És nem is csupán hozzáértés, hanem valaminek az uralása. De olyan uralás, amiben alázat és szolgálat van. 

Szóval a szeretet mesterségéről tanulok mostanság.

Azt mondja magáról ez a hangoskönyv, hogy ő egy gyakorlati, praktikus útmutató a kapcsolat művészetéhez. Don Miguel Ruiz írta. Ő egy tolték származású manusz, aki ismeri a tolték hagyományokat.

Sokezer évvel ezelőtt a toltékokat Dél-Mexikó szerte úgy ismerték, mint a tudás/ismeret/bölcsesség női és férfiai. (Ha továbbiakban ehhez hasonló magyartalan mondatokkal találkozol, kedves Olvasó, az is azért van, mert néha csak így tudom megoldani, hogy az angol jelentést leghűbben visszaadjam.) Az antropológusok a toltékokról úgy beszéltek, mint egy nemzetségről, vagy rasszról/népcsoportról, de valójában a toltékok tudósok és művészek voltak, akik létrehoztak egy társadalmat azért, hogy felfedezzék és megőrizzék az őseik szellemi ismereteit és gyakorlatait. (Az eredeti szövegben itt a "spirituális" szót használják, de én nem óhajtom használni, mert ma már különféle pejoratív és egyéb jelentésárnyalatok kapcsolódnak ehhez a szóhoz, úgy, mint például az "Isten" szóhoz, ami mára teljesen elavult emiatt a sok-sok helytelen jelentésréteg miatt, ami az idők során ráralódott, akárcsak a "spirituális" szóra, ami tulajdonképpen nem jelent semmi mást, mint hogy szellemi, avagy a szellemi világ dolgaival kapcsolatos dolgok összessége, méghozzá nem ellentétben a fizikaival, ahnem éppen hogy nagyon is kapcsolódva hozzá.) Mesterekként és tanítványokként éltek együtt a Teotihuacanon, a piramisok ősi városában a mai Mexico City külterületén.

A tolték tudás ugyanabból a forrásból származik, mint minden más szellemi tanítás, habár ez nem egy vallás. Minden mester tanításait tiszteli, akik valaha is megfordultak itt a Földön. Foglalkozik a "spirituális dolgokkal", de leginkább úgy írható le, mint egy életmód, (Way of life), amit a boldogság és szeretet mindenkori elérhetősége jellemez.

Az első fejezet a sebesült elméről szól. Talán sohasem gondoltál rá, de egy bizonyos szinten mindannyian mesterek vagyunk. Mesterek vagyunk, mert megvan az az erőnk, amivel teremtjük és irányítjuk a saját életünket. Ugyanúgy, ahogy a világ társadalmai, közösségei és vallásai saját mitológiákat gyártanak, mi gyártjuk a sajátunkat. Mindenféle alakokat teremtünk az elménkben, jókat, rosszakat, autoritásokat, alább- és feljebbvalókat - még ráadásul saját magunknak is többszörös személyiséget teremtünk. Aztán mestereivé válunk ennek az imidzsnek, képnek, amit különböző szituációkban fogunk használni. Művészeivé válunk annak, hogy tettessük és kivetítsük ezeket a képeket magunkról a világba, és mesterei vagyunk bárminek, amiről azt hisszük, hogy az mi vagyunk. Amikor másokkal találkozunk, rögtön besoroljuk őket valahová és adunk nekik egy szerepet az életünkben. Másoknak is létrehozunk egy-egy imidzset az elménkben annak megfelelően, hogy mi mit hiszünk róluk, hogy kicsodák és milyenek. És mindennel és mindenkivel körülöttünk ugyanezt csináljuk. Szóval Neked megvan az erőd, hogy teremts. Ez az erő olyan hatalmas, hogy bármit hiszel is, valóra válik. Ezzel az erővel minden emberi lény rendelkezik a Földön. A fő különbség közted és valaki más között az, hogy hogyan használod ezt az erőt. Egész életedben azt gyakoroltad, hogy az legyél, aki vagy és olyan jól csinálod, hogy mestere vagy annak, uralod azt, akinek hiszed magad. A saját személyiségedet, hiteidet, minden tettedet és reakciódat uralod.

Amikor kicsik vagyunk, és mondjuk valami problémánk adódik valakivel, például mérgesek leszünk, és rájövünk, hogy ez a mérgesség eltávolítja tőlünk az adott problémát, tehát megkaptuk, amit akartunk. Megtörténik ez mondjuk mégegyszer, megint ugyanúgy reagálunk, és most már tudjuk, hogy a mérgesnek-levés etávolítja a problémát, és aztán gyakorlunk és gyakorlunk, amíg a mérgesség mestereivé válunk. Ugyanígy válunk a féltékenység mestereivé, a szomorúság mestereivé, az ön-elutasítás mestereivé. Az összes drámánk és szenvedésünk gyakorlatból adódik. Kötünk magunkkal egy megállapodást, aztán gyakorlunk, tartjuk magunkat ehhez a megállapodáshoz egészen addig, amíg ez egy "hozzáértéssé" mester-séggé válik. Ahogyan gondolkodunk, és érzünk, ahogyan cselekszünk, ezután olyan rutinná válik, hogy többé nem kell már figyelnünk arra, hogy mit is csinálunk valójában.

Hogyha a szeretet mestereivé akarunk válni, gyakorolnunk kell.

A kapcsolat művészete is egy mesterség/hozzáértés (mastery). És a hozzáértés megszerzésének egyetlen útja a gyakorlás.

Tehát egy kapcsolatot "maszterelni", uralni, vagyis egy kapcsolatot hozzáértő módon "csinálni", nem szól másról, mint tettekről. Nem konceptus, nem tudás kérdése. Persze, ahhoz, hogy tudjuk mit tegyünk és hogyan, kell némi ismeret, vagy legalábbis egy kicsivel több figyelem/jelenlét mint ahogy az emberi lények általában működnek.


Na most képzeld el, hogy egy olyan bolygón élsz, ahol mindenkinek ugyanaz a bőrbetegsége van. Két-háromezer éve az emberek a bolygódon ugyanettől a betegségtől szenvednek. Az egész testük tele van sebekkel, amik fertőzöttek, és nagyon fáj, hogyha hozzáérnek. Természetesen azt hiszik, hogy ez a bőr normális fiziológiája. Még az orvosi könyvek is normális állapotként írják ezt le. Amikor az emberek megszületnek, a bőrük egészséges, de három- négy éves koruk körül az első sebek megjelennek. Mire tinédzserekké válnak, az egész tesük sebes. El tudod képzelni, hogy ezek az emberek hogyan bánnak egymással? Azért, hogy valakivel bármilyen kapcsolatod lehessen, előbb meg kell védened a sebeidet. Soha nem érintenél meg senkit, mert az túl fájdalmas lenne. Mégis, a szeretésre való ösztön olyan erős, hogy képes vagy nagyon nagy árat fizetni azért, hogy másokkal kapcsolatot teremts. Most képzeld el, hogy egy nap csoda történik: felébredsz, és a bőröd teljesen egészséges, és nem fáj megérinteni. És ezt az egészséges bőrt meg lehet érinteni, mert ez csodálatos érzés, mert a bőr érzékelésre való. El tudod képzelni magadat egészséges bőrrel egy olyan világban, ahol mindenkinek beteg a bőre? Ha el tudod ezt képzelni, akkor talán megérted, hogy valaki, aki egy másik bolygóról érkezne, teljesen ugyanezt élné át az emberekkel kapcsolatban. 

Csakhogy nem a bőrünk van tele sebekkel.

Amit ez az idegen észrevenne, az az, hogy az emberek elméje tele van egy betegséggel, amit úgy hívnak: félelem. Akárcsak a beteg bőr leírása, az érzelmi testünk tele van sebekkel, és ezek a sebek fertőzöttek, érzelmi méreggel feertőzöttek. A félelem-betegség megnyilvánulása düh, gyűlölet, szomorúság, féltékenység, irigység. A betegség eredménye: mindazok az érzelmek, amik miatt az emberek szenvednek. Minden embernek ugyanaz a mentális betegsége. Azt is mondhatnánk, hogy ez a világ egy elmegyógyintézet. Csakhogy ez a szellemi betegség több ezer éve létezik a világunkban. Az orvosi könyvek, a pszichológiai könyvek ezt normálisnak tartják.

De elmondom Neked, ez nem normális.


folyt köv.