Levél Menisnek

Dear Menis,
today is the day when I really realized, who I am. Earlier I thought I new but now I have a much deeper insight of my recent life.
I cried a lot today.
My boss went mad at me, he shouted - I was shocked and scared. Later he tried to explain himself: he said I will meet much worse things in life than that. (And than I saw how much he seeks peace but he cannot find it and how much he does not love himself. I felt compassion.) Maybe earlier I would've been listening to what he said but now there's a deep knowledge, that it's not true. And I am so glad about this knowing. At least I can truly believe my own vision of life. I truly know that my world is different than his' one. And different than anyone would think my life looks like.
I know my real self now. (I write it down so many times and repeat it because it's so important to me, 'cos this is the only way to accept and love myself and so never doubt myself again and this way walk my real way and manifest my dreams, and reach my goals.)
I remember one of my former lives which is important to remember. Because it explains and remembers who and what I really am and why and what is that deep wondering and indecisiveness in me, although there's fire in me, there's passion in me, there's power in me.
And today when my boss yelled at me I realized this is what I was asking for from Universe - this is how mad I am at me. And I am right after an unfaithful story with a boy again - usual game: I love, I feel connected, he does not, so I cannot receive anything, just like in my fathers' case - so I know the right question is WHY do I always choose boys who cannot feel connection to me? And the answer is: because I play the same roles as with my father. Because that's what I learned. This is what I CAN play.
And than there's a deeper level: why is this so? And the answer is: because here in me there's a little three-year-old-girl, who miss her father, who never allowed to herself to miss him or to feel anger because of his decision which made her suffer, losing him, losing love, losing half of her world and confidence, but secretly she suffers a lot, she cries a lot, she doesn't understand anything of the things happening around her, later she realizes her loss, she is told to accept it, to accept her father as a good man, and she's a good girl, so seemingly she does it, and she believes it herself, but in reality she feels anger while the same time she miss her father - so she's confused 'cos a kid is not allowed to feel anger towards the parents! So her feelings of love, loss, need, anger, and guilt are totally messed up. And I was mad at me, I felt guilt towards myself too, that I was cruel to myself, I was unkind, I didn't feel compassion to myself.
You know, Menis, I knew it all, but I didn't realized it. I didn't noticed my real feelings, I really thought I accepted it, 'cos mother always told me to do so. I knew it all but didn't feel it, didn't live it.
Today I cried a river over me. I cried a river over this little sweet gorgeous girl who I was, who's intentions and dreams and all possibilities to live the happiest and greatest life were given and taken than.
Today I hugged this little girl, I told her words of cheer, I explained her that it is right to feel that way, and that she is beloved and she can trust me and herself and that she is the most beautiful soul I've ever seen and that she can be, do or have anything she wants to. ...she thought she can't. Now she's calm.
Now I feel compassion to myself. And to other people too.
I missed that boy before - now I am strong and mature enough to let him go his way. And to walk my way without giving any more thoughts to him.
So wonderful to live and experience this peace love and harmony in me.
And to be so sure that my dreams will come true whoever sais or thinks whatever.

You know, life is like leaf on waves of water: once up once down. I hope that my energy level is constantly rising.
Now I know how untrue to myself I was in the last years. Even when you asked me questions. I was far away from my feelings. I couldn't feel them. I wasn't able to recognize myself. I didn't dare to show my weakness. As often as not now days I am ashamed of showing and admitting my weaknesses too. Or if I show it, than I don't feel alright. But I show it at least. And NOW I'm not ashamed anymore. Now I feel quite comfortable about being who I am. - Maybe wounded, hurt, weak, left-alone, but believing in good faith, in my beauty, my talent and power to create abundance, peace, love and freedom.

Tőle is tanulok

Lassíts. Állj meg egy pillanatra.
Ma ebbe akadtam bele. "Véletlen."




...hogyan kell őszintének lenni mélyebbről, mint az egó...
...és elfogadni magad, szeretni önmagad - önmagam, feltétel nélkül, és ezáltal hagyni, hogy mások is átéljék ezt az érzést...
Zseniális a pacák.
I love Anthony!(&the Johnsons too.)

Újabb véletlenek

Sz.T. Úr, és egyebek.
Euridiké felajánlotta, hogy dolgozzak neki. Zsííír. Együtt kajáltunk, vissza kellett vinnie egy DVD-t az Odeonba a Jászai térnél, és pont gondoltam, na szép lesz, ha összefutunk Sz.T. Úrral. Bár végülis elvileg most a Csókos az aktuális egó-gumicsont.
Hát mit ad Isten, össze is futottunk vele.
De Sz.T. Úr még midig olyan megzakkantós hatással van rám.
Szép. A lelke is, most hogy nem egóból létezik. Ő is utazott. Ayahuasca. Persze ez titok. De szerencsére csak ő meg még egy ember tudja, hogy kiről van szó.
És fel kellett hogy menjünk hozzá, hogy meséljen, és meséljünk. Én már jó rég láttam. Mondjuk nem is hiányzott. Mert nem tud. De nem miatta. Miattam. Most például sikerült figyelnem magam - amit eddig nem.
Feszült voltam. És lazítottam. Észrevettem, hogy nem magammal voltam. Kétely voltam, megfelelni akarás voltam. Pedig minek?! Aztán arra koncentráltam, hogy magammal jóban legyek. Ez végülis nagy szó. Hogy sikerült befelé, a nagy Énre koncentrálni. Vállveregetés jár érte.
Namármost, ha ő is beletartozik a lélekcsaládba, mert jött egy ilyen sugallat az én trippem közben, akkor értem, miért érzem azt, amit érzek, ha vele vagyok. Nekem rossz tőle külön lenni. És nagyon szeretem. És nagyon gyönyörűséges az egész lény, úgy, ahogy van. Szívből jövő szétválasztottságot érzek. Meg azt, hogy feltétel nélküli el nem fogadás esete forog fenn: ha a fejem tetejére állok, akkor sem fog soha 'úgy' szeretni. De mostmár ez a tény nem zavar. Nem akarom már, nem vágyom rá úgy, mint régen, csak ez a szétválasztottság-érzés van, amitől gyomorgörcsöm van így utólag. Dehát nem vagyok belé szerelmes. Akkor mi ez?!
(Még mindig apucit keressük, hogy játszhassuk azt a játékot, ami apucival történt? Hogy szeressünk, de nagyon, kötődjünk, és vágyjunk hozzábújásra, de semmiképp ne lehessen megkapni semmit? Amikor közben az ember szeret. Csak nem úgy. És ráadásul van másik gumicsont.) Inspirál a szabadsága, és rámutat, mennyi dolgoznivalóm van még, és mennyire nem vagyok szabad. Félnék ennyit és ilyeneket drogozni. Még jó szándékkal is. ...végülis ez is csak komfortzóna-elhagyogatás kérdése... vagy lehetséges, hogy a nemszabadságom elfogadása lenne a szabadság?...
Apropó, azt is látom, hogy ha lehetne még egy esélyt kapni, ha a Csókossal lehetne még egyszer találkozni, egyetlen dologra figyelnék, hogy jelenlegyek, akkor ott, ugyanígy figyeljem magam, és hogy teljesen őszinte legyek vele, és hogy végre ne egóból kommunikáljunk. Persze azt is tudom: minek az én érzéseimet és ezt az egész dolgot megértetni vele, amikor ez rólam szól, és nem tanultam volna semmit, ha elmondanám. De persze nem is akarom már elmondani. Csak egyet szeretnék: lélekből, középpontból jelenlenni, és nem egóból kommunikálni vele. Mert megkedveltem. Az összes többi érzelmem csak gumicsont jelleg. (A kommunikálást nagyon, nagyonnagyon, borzalmasan elszúrtam az első találkozásaink alkalmával, dehát ez a tanulás folyamata: az ember hibázik, aztán már nem hibázik. Az egóm felpuffadt, hagytam, azt hittem az a jó, és azt kell csinálnom, és úgy kell kommunikálnom, és szépen játszmázást kaptam cserébe. Legalábbis azt hiszem.) Még csak azt se mondhatom, hogy a saját csapdámba estem...

És még valami. Azon gondolkoztam, ha írok, nem élek. Vagy nem eleget. Meg azon is, hogy minek leírni ezt a sok vackot? Inkább élni kéne ezeket. Lehet, hogy üres szócséplés? Merthogy amiket megélek, és tanulok, azt miért akarom átadni teljesen másoknak? Minek gyártok ideológiákat? - Egyszerűen iylen vagyok, mondhatnám. ...vannak dolgok, amiket nem lehet átadni, mert nem kell, nem érdemes. Akkor minek csinálom? Az magyaráz, aki pont hogy nem érti. Vagy most megint nem hiszek magamban? Lehet, hogy nekem az írás is élet?
Jah, a trip alatt az az üzenet is jött, hogy írnom kell.
Hát írok.
Akkor, amikor késztetés van. De mindig annyi minden történik bennem... de azért igyekszem majd ritkábban, hogy amit írok sűrűbb legyen.

Jóéjt Világ. Szeretlek.

Change - part II.

De amit akarok, és hogy végre tudom, mi az - ez sem más, csak illúzió, és minden csak azért van, hogy ráeszméljek létem esszenciájára; ittlétem céljára. Nem az a lényeg, hogy mit akarok, hanem, hogy miért akarom.
Az egóm akarja? Vagy van mögötte lélekből jövő irányítás - és mi van, ha mindkettő?
Ennek is egy a lényege: hogy a vágyainkra kell hogy hallgassunk, mert az utunkon tartanak minket, irányítják a lépteinket.
Nos, eddig ezt a mondatot is csak az egóm hallotta, azt hiszem. Vagy mondhatom talán, hogy az agyam, az intellektusom - ami persze fontos, mert ezen keresztül létezhet csak öneszmélés, ön-tudat, saját létezésünk tudása. DE a lelkemig, a valódi megértésig, átélésig csak most jutott el. Most, ahogy írok.
Hogy hallagtnom kell a vágyaimra, tudnom kell, hogy mit akarok, de nem az elérés, megkapás vagy megszerzés érdekében. Hanem mert ezek gondolatokra és tettekre sarkallnak, amik által járom az utam - jó esetben a valódi utam, de ha jól figyel az ember és őszinte magához, akkor nagy a valószínűsége, hogy a valódi útját járja.
Sőt, ha tudatos az ember, már annyi is elég - a megkapáshoz, eléréshez képest - hogy rájön, miért vágyik épp arra a dologra/eseményre/tulajdonságra, és ezzel felfedezheti ittlétének okát és célját. Bár nálam ez még nem történt meg, csak részben, és nem is látom tisztán, csak kezdem érzékelni, miféle dolgokat kell purgálnom ebben az életemben. Legalább a kérdések egy része már megvan - ez félsiker. De tényleg. És tényleg a kérdésfeltevés a lényeg. Állítólag abban már a válasz benne van. (Szerintem viszont csak a fél válasz. Vagy háromnegyed.)
(Ezek szerint, ha felteszem azt a kérdést, miért vagyok itt? Mi az értelme az ittlétmnek? Akkor magából ebből a kérdésből az következne, hogy valószínűleg az, hogy folyton ezt kérdezzem. Vagyis hogy maga kérdés és a kérdés által takart létmód kifejezője legyek. Hogy ittlétem értelmére és valóságára ráébredjek, csupán a kérédés által. Hátha ettől mások is elkezdik ezt kérdezni. És hátha valami válaszfélét is kapunk rá.)
Lehetséges, hogy például az is benne van, hogy ez az egész sokkal-sokkal egyszerűbb, mint ahogy az én írásom alapján most tűnik, mert én túlgondolkodok mindent. És mintha kezdet lennék, és kezdő, és egy út elején érezném magam, ahol már minden tudás adott és az enyém, de a bizonytalanságom miatt például nem bírok nem személyes lenni, és nem számot adni arról, hogy velem mi történik, bár ez talán pont így van rendjén.
Végülis spirituális igazságkeresés közben az ember csakis a saját bőrén tapasztalhat. És elég borzasztó, vagy tán inkább vicces, hogy válaszokat nem igen lehet remélni, illetve, ha igen, azok csak saját magam számára lesznek válszok. És csak részlegesek.
Node az is épp több mint jó lesz, ha megtanulom ennek a 3D-nek a szabályait. Mert azért az egót is simogatni kell, etetni kell, mint egy háziállatot, és akkor kezesbárány lesz. Csak kontroll alatt kell. Nem kontrollálatlanul puffasztani és pöffeszteni. Ezt egyébként Euridikétől tanultam. Köszi.
Na, most ez van.
Ergo elengedés van.
Egy ajtó bezáródik. És kinyílik egy másik.
Nem hisztizik többet a kis én. Hanem megérti, hogy a nagy Én akar ezzel valamit. Ezzel a vággyal. Mégpedig: újabb figyelemfelhívás, hogy nekem ezzel dolgom van. Hogy ezt meg kell fejteni, és purgálni kell, hogy miért mindig olyan pasikhoz vonzódom jobban, mint eléggé, akik hozzám valami miatt képtelenek kötődni. Bár azért fejlődés mutatkozik. A legutóbbi esetben legalább nő van a dologban, nem pedig pusztán pszichopataság.
Távolabb léptem magamtól.
Éljeeeeen! Büszke vagyok rám ezért. Így mindjárt viccesebb az egész.
Ja, és egyébként a választ tudom erre az életemre vonatkozóan. Lehet, hogy visszább, vagy máshol, vagy mélyebben is van egy megfejtés. De ami ezeknél fontosabb, bár ezek is nélkülözhetetlenek, hogy hogyan lehet ezt meghaladni?
Merthogy ez aztán tényleg necces. Nem lehet pusztán kilépni a komfortzónából, mert a szerelem nem gombnyomásra működik sajnos. Vagy lehetséges, hogy lehet irányítani a szerelmet? Vagy egyszerűen el kéne felejteni?
Mert hát szerelmet és kapcsolatot és biztonságot is keresünk, de mi végre? Mert a szerelem nem más, mint irreálisan nagyszerűnek, netán tökéletesnek látni egy másik, hozzánk hasonlatos, ámde ellenkező nemű emberi lényt, és aztán a végén úgyis rájövünk, hogy ő is emberből van, és lepottyanunk a földre, és marad a szeretés. Ami amúgyis megvan.
Persze, a szeretést, a lelki kapcsolatot, meg a szexet jó összehozni. Mert külön-külön úgyse megy. Mármint nekem.
Szóval azért még hiszek benne.
Meg abban is próbálok, hogy a megfelelő ember a nem megfelelő időben nem a megfelelő ember.
Csak azt nem tudom, a megfelelő volt-e és hogy lejárt-e az idő. Na ez igazán vicces.

Viszlát Világ. Szeretlek.

Véletlenek napja

Véletlen. (Úgy értődik, most jött el az ideje.)
Nem várt fordulat.
Szeretem a nem várt fordulatokat. Jöhetne még pár...

Első rész
Összefutás Manóvárival a 41-es villamoson.
Háth, még mindig beindul rá a szívcsakrám.
Ahh. Nincs mit újragondolni. Ha már a legelején tudtam volna, milyen szörnyűséges nekem vele párkapcsolatban létezni, akkor bele se kezdtem volna... Így kicsit jobban értem magam. Hogy már a legelején is ezt éreztem. Nem tudom, miért van, de van. Nagyon szeretem.
De nem úgy. Mármint vele is azt érzem, nem én szeretem, hanem megnyit valami kaput bennem, ahol átáramolhat a szeretés - elsősorban feléje, de csak úgy magától magáért jön. Ezért voltam vele olyan sokáig minden történések ellenére. Mert ez jó. Jó az, ami a hatására történik bennem. Csak már tudom, irdatlanul durva égési sérüléseim lennének, ha közelebb mennék hozzá. És hogy ez az érzés van, általa, de az egész világnak van.
És azért is szerethetem ennyire, mert nagyon közel voltam hozzá, ismerem őt eléggé, és annyi de annyi megértés van bennem iránta, és együttérzés.
Olyan, mintha még mindig kisfiú lenne - nekem legalábbis. Valszeg az is. (Ez közös bennünk, hogy valamiért nem sikerül felnőnünk rendesen. ) És az az érzés jön elő belőlem a szeretés mellett, hogy: Éééédesszíve, min ment ez az ember keresztül, és mennyit szenvedett, és mekkora iszonyat durva sorsfeladatot vállalt. És nem bírom támogatni...
Szeretni jó.
Talán, amit nem jól ismertem fel magamban, az az, hogy mindig is így szerettem őt, és ez nagyon erős, de nem összetévesztendő a szerelemmel. (De összetévesztettem.) Na, most az is megvan, hogy az milyen típusú érzéshalmaz, és hogy e kettő között mi a különbség. (És persze odafent meg röhögnek: "Hitted!")
Ha Manóvári a közelben van, hatalmas ölelés vagyok. Annál is hatalmasabb, és melegebb, és odaadóbb.
Ha a Csókos van a közelben...hát az most még nem kifejezhető...talán: élet. Nem ölelés, inkább sóhajtás. Na, az is a szívcsakrát közelíti, csak benne van a gyökértől a koronacsakráig minden.
Clearest vision of Love lost and now found again.

Második rész
I received a prophecy today. It sais that for me the hard part is over. I've paid my dues and I have nothing to prove. I can simply let the results speak for themselves and I no longer need to dirty my hands with idle, trendy or high maintenance indulgences like lovers who don't give back. (I just wonder if I gave enough...) I shall maintain self-confidence, self-control, independence and the art of being alone. Consistent feeding of my spirit creates a rich and replenished soul. (Well, that's true, but I don't know if I really should walk away.)
And the other card said: that my alter ego today is the Risk-Taker, whose superpower lies in my laughing in the face of limitations, possibly guided by my obsessions. I will watch my step today and know that I need to take responsibility for my actions -- no one can shoulder that burden for me. 'I know it's wrong, but it feels so right.' My obsessions are in control and I can't help myself -- I'm addicted to love. (Now that last one 's so true.)
But one just may be hurting the one she/he loves. So I either go with it, or exercise self-control and avoid those temptations that may come back to haunt me. (Well, thank you. It helped a lot. Do this or do that...Fine.)

mai hangulat

" Néha úgy érzem már magam, mint Vergilius az Isteni színjétékban, mikor eladja a lelkét az ördögnek a mindenttudásért és aztán meg csak szív vele. "

A fenti mondatot Kovács Atti blogjából idéztem. ( http://atteee.spaces.live.com/) Nemrég ismertem meg. És ez a mondata gondolatébresztett.
Különös tekintettel a közelmúltam eseményeire.
Szóval a tudás szabaddá tesz.
De nem tesz boldoggá.
Az ember teszi magát boldoggá. Asszem, döntés kérdése. Hogy nem teszed magad függővé külső dolgoktól. (Mondom én, akinek úúúúúúgy hiányzik egy mac és egy mic a zenecsináláshoz...bár mondjuk nem tesz boldogtalanná, hogy nincs. Csak nehezebb így...) (Mondjuk nem tartom magam boldogtalannak. Persze, nem könnyű a nehéz élet, de izgi.)
Van a megvilágosodottság-érzés eufóriája, de nem lehet úgy leélni egy életet. Mert ha az embernek dolga van, egyszerűen nem lehet úgy élni, mert azt nem lehet elrejteni, és mert ha ez van épp, akkor állítólag az ember ott is csak életet, teremtést lát, ahol mások pusztulást és halált. Szóval mindegy, hogy az önkívületi állapotot - ami tényleg boldogság, illetve annak a netovábbja, a kifejezhetetlen foka - meditáció vagy drog által éri el az ember, élni vele a társadalomban nem lehet.
Szóval van az az állapot, amikor az ember már mindent tud.
Úgy képzelem, az se nem boldog, se nem semmi egyéb. Az leírhatatlan, és a dualitás nyelvén, a mi nyelvünkön nem lehet beszélni róla.
Talán közelíti az igazságot a 'fenséges' vagy 'magasztos' szó, de...hmm, most egy hirtelen ugrás: ...de az ördög is angyal.
A tudás szabaddá tesz, nem felhőtlenné.

...talán még majd folytköv.

Köszi Ati.

Ja és még a mai napról.
Egyfolytában fura testi dolgokat érzek. Pontosabban egyet.
Egész nap bizsereg a fejtetőm...időről időre.
Mijez?
Amúgy ma jobban esik a munka, mint máskor. Főleg, hogy hagynak közben írni is.

És ez a Jase bébi tudhat valamit - mindig akkor bukkan fel az életemben, persze csak virtuálisan, amikor valami nagy változás, vagy jelentőségteljes esemény van. Hát ma este épp nézem a gémélem, mikor kopogtat, hogy helló bjútiful lédi, és magyaráz, hogy ő a világ legnagyobb maderfakerje, mert milyen bunkó volt velem anno. (Anno 2005-ben, Pennsylvaniában, az USÁban.) És hogy bocsássak meg. És hogy milyen szép vagyok, meg zene, meg csill, meg nagyszerű - mármint ez mind én. És hogy tulajdonképp irigyel. Aztán cseteltünk vagy 2 órát politikáról és a világ berendezkedéséről általában, és hogy mit csinál ő (problémás gyerekekkel foglalkozik, segít nekik - ez meglepett. Sose gondoltam volna, hogy egyszer felnő, akkora gyerek volt huszonöt évesen!), meg hogy mit csinálok én.
És jó volt dumálni vele.
Zseniális, hogy ma már ezt lehet, hogy kommunikálsz valakivel élőben, aki a földgolyó másik oldalán van, 8 órával később, mint te. (És persze azt is megtárgyaltuk, hogy az idő ugyebár nem létezik...)
Megígértem neki, hogy ezt a mondatát megtartom:
you are a witty and good person to talk to

1:19 AM who challenges the world around her to give to her all she wants from it
you can change the world and will with your song
(én: I think that if I change myself the world will change around me)
and the world will need it so thanks for doing your part.

Hát szóval ez nagyon szép. This is beautiful.
Hm. Ezt az üzenetet szállítja most nekem az univerzum a lehető legtávolabbi ismerősömtől, aki egyszer megcsókolt, de fogalma sem volt róla, kit csókol.
Azért kell megtartanom ezt a fentit, hogy láthassam magam kívülről, valaki más szemével, aki térben és időben ilyen távol van tőlem. Hogy ne csak belülről lássam magam. Vagyis hogy lássam, hogy amit belülről látok, az átmegy még Amerikáig is...

Béke.

Change

One day I'll be world-wide so sometimes I write in English.
Sometimes it's easier than to write in Hungarian. I think that Hungarian is much more complicated and multiple than English. And I know much less English words than Hungarian. So I have to express myself more solid this way.

I just wanted to share (with Universe I guess 'cos very few people know about this blog and so it's not read very often yet), so I wanted to share that now I know who I was and what I am - and I know who and what I will be.

And on another level I know now what I want.

Change is beautiful. Whatever it takes.

Bye Universe. Love.

Trip

Nagyonnagy durvaság van.
Hát ez is eljött...pedig féltem tőle. Meg még mindig kételkedek...na, majd mindjárt leírom az esetet, és a kételyt is.

Ma utaztatva lettem.
Nemtom mit csinált velem Euridiké, de valami történt. Elment hétévégén valami meditációs vagy mittudoménmilyen tanfolyamra, ahol a halál-élménnyel foglalkoztak, majd a telefonban annyit mondott, hogy annyira jól érezte magát ott, hogy majdnem nem jött vissza. Amitől a vezetője bepánikolt - aki ezek szerint nem volt valami magas szinten.
Plusz azt mondta, tanult valami technikát, amit rajtam akar gyakorolni, mert ez a házifeladata.
Mondom, jó, üsse kő. Aszongya, jó pszichés meg egyéb blokk-oldó. Na, mondom, az sose jön roszul, de nem tudtam, mire is vállakoztam.

Szóval ma felmentem hozzá, lefektetett a földre egy plédre, meggyújtott egy gyertyát, és azt mondta, relaxáljak. Relaxáltam. Mikor már annyira laza voltam, hogy nem éreztem a testem, akkor azt mondta, szóljak, ha valami változást érzékelek a fejemben, és a homlokom fölé, vagy valahova oda tette a kezét, igazából fogalmam sincs, mert végig csukva volt a szemem, csak a keze melegét éreztem.
Na és akkor egyszercsak éreztem, hogy a tarkóm felett picivel bizseregni kezd, és onnan széttartó sugarak, energianyalábok mennek a fejtetőm felé. Akkor abbahagyta, és elkezdte mondani, hogy mit csináljak. Volt benne olyan, hogy egy rétre kellett képzelni magam, meg emelkedni kellett, meg ezüstszálat fogdosni a kezemben, egy fához kötni, aztán fel, messze, ahol a Föld már nem látszik, aztán jött fény, ami feltöltött energiával, aztán vissza az ezüstfonál mentén, le a Földre, aztán azt mondta, nézzek le a lábamra, mit látok. Mondom, hogy mezítláb vagyok. Mire ő, hogy női vagy férfi láb? Nem válaszoltam. Aztán megkérdezte, hogy gyerek-e, na akkor jöttem rá, hogy az. Kb 12 éves kislány vagyok. Vulkanikus, barnás-feketés talajon állok. Magam előtt távolabb látok egy kis falut. Jobbra felfelé kezdődik valami hegy. Később rájövök, hogy az Etna az. A falu felé megyek, meglátok egy embert a falu szélén, ahogy meglát engem közeledni, a szemöldöke fölé ernyőzi a kezét, hunyorog. Valami talicskát tolt az előbb, vagy valami háztájit dolgozott, s ahogy odaérek, már vár. (Rájövök, hogy az apám, és hogy a mostani életemben is ő az apám.) Kézenfog, és megkerüljük a házat, ami előtt eddig állt, meglátom a tornácot, ott ül a húgom (akit felsimerek: ő a mostani nővérem, a féltestvérem). Együtt a család. Anyám az ajtófélfának támaszkodik, fekete haja van, kendő a fején. Főzött. Megyünk vacsorázni. Leülünk a nagy faasztalhoz. Béke van, biztonság, szeretet, meleg családi fészek, a szüleim fiatalok, szépek, apámat imádom. Egyszercsak jön egy érzés, hogy ennek az egésznek mindjárt vége. Egy ideig nem tudom, miért érzem ezt. Aztán elkezd remegni a föld, kövek zuhognak, morajás hallatszik. Kitört az Etna. Borzalmasan félek. Bent maradunk a házban. Nincs hová menni. Nincs autó, nincs mivel menekülni. Apám mindannyiunkat magához ölel. Félek, nem akarom, hogy vége legyen, nem tudom felfogni, ami történik.
A következő kép, hogy kívül vagyok. Még folyik a láva, romokban a házunk, lassan már nem is látszik, forróság van, tudom, de nem érzem, és nem értek semmit. Keresem a testem, de nem látom sehol. Ott téblábolok a helyszínen, várok, egyik lábamról a másikra állok. Nem történik semmi. Egyedül vagyok. Nem tudom, most mihez kezdjek, merre menjek, nem tudom, mi van. Borzasztóan elveszettnek és magányosnak érzem magam. Hol vannak azok, akik az előbb még velem voltak? Hol vannak azok, akiket úgy szerettem, és akik szerettek.
Kissé előrébb az időben: felnézek, fényt látok, aztán angyalokat. Felém nyújtják a kezüket, és én velük magyek, bár még sokkos vagyok és még mindig nem értek semmit. Aztán amikor körülvesznek, mindent megértek: ők a lélekcsaládom. Végtelen szeretet van bennük, érzem a bölcsességüket. Biztonságban vagyok. És könnyűnek érzem magam. Otthon vagyok. Velük. Szinte feloldódom bennük, együtt vagyunk. Aztán még előrébb az időben (nem tudom, mennyivel előrébb), különböző téridőkbe nyrünk betekintést: a következő szüleim kiválsztása folyik a következő életemre. Látom a mostani apámat és anyámat, még fiatalok. Tudom, hogy mellettük sokat tanulhatnék, fejlődhetnék magamnak, és a csoport számára, és azon keresztül a Mindenség számára. Izgatottságot érzek. Feladat lesz. Értük teszem, és magamért. Elvégzetlen feladataim vannak. Ők támogatni és szeretni fognak. Ahogy most is. Egyébként így visszagondolva, nem tudom, ők mind én vagyok-e, vagy én csak egy rész vagyok...végülis egyremegy.

Hát ennyi.

Közben egyszer volt kitágult térérzékelásem. Vagy testérzékelés, mert testet éreztem, valamiféle matériát, csak nem ott voltak a határaim, ahol a mostani testemben. Minden én voltam. Mindenbe beleértem, mindenhez hozzáértem. Majdnem elvesztettem magam. Kicsit fura is volt, alkalmasint ijesztő, de szerencsére volt vezetőm.

És a lélekcsaládból felismertem két embert a mostani életemben, de több hiányzott közülünk...Ez megvilágít bizonyos dolgokat a mostani életemben.

Átéletem talán az első "nemtudommivanságot", ráadásul kislányként, szóval lehet, hogy ezt az elhagyatást élem újra ebben az életemben. Azt hiszem, talán neheztelek is a csoportra, hogy nem jöttek értem előbb. De azt is hiszem, hogy jöttek, csak nem vettem észre őket, mert el voltam foglalva a kislánysággal, és azzal, hogy most mivan, és hogy a szeretteimet elveszítettem és egyedül maradtam.
Már nem neheztelek.

Találkoztam a belső vezetőmmel és a belső gyógyítómmal, és titkokat nézegethettem. Azt mondták, minden a legnagyobb rendben van, és hogy jól csinálom az életemet. Minden a terv szerint halad, és hogy szép munkát végzek.
A Gyógyítóm azt mondta, csak higgyek magamnak, magamban, bízzak a gondolataimban, és a hiteimben. Higgyem el, hogy a bölcsesség, amit magamban találok, igaz, és nekem üdvös. Esetleg másoknak is hasznára válhat. És azt is mondta, hogy írjak. És mutatott egy kagylót...ezt még nem értem.
A Vezetőm tulajdonképp csak annyit mondott, mindent csináljak úgy, ahogy eddig, jó úton vagyok.
A Titkok Házában megkérdeztem, a Csókossal mi van. Azt láttam, hogy leélhetném vele az egész életem. Azt láttam, hogy nagy szerelem lenne. Hogy ő lehetne a nagy Ő. De még nincs. És nem tudom, mikor lesz. És hogy lesz-e. Furcsa.

A kételyek.
Voltam már az Etnánál ebben az életemben.
Lehet, hogy az agyam csak úgy összekombinálta ezt az egészet...de most, hogy így leírom ezeket - ez tűnik hülyeségnek, és nem azok az élmények és érzetek. Hiszen pont azt mondták, hogy higgyek magamnak és magamban, és bízzak.

Szóval durva volt.

Ezzel van tele az agyam.
Aztán utána lementem próbára a Rókákhoz, és mondták, hogy fura vagyok, erre elmeséltem nekik az egész sztorit, és miközben én meséltem, Balu, az egyik Róka, telefonon beszélt az exével, aki karmaoldást csináltatott, mert valami karmikus kapcsolatuk volt, vagy mi, szóval úgy látszik mindenki ezzel szaszerol mostanság. Mert Rioróka meg sámánizmust olvas nyakrafőre. Szóval nem néztek hülyének egyáltalán. Sőt, megértettek, és teljesen természetes volt nekik, hogy ilyen van, és hogy én ezt tényleg végigéltem, és... szerettek. Ezt éreztem. Igen.
Háth, én is nagyon szeretem a Rókákat. Jó tartozni valahová.

Nagyonnagyon álmos és fáradt vagyok. Asszem, ez a meghalós sztori leszívott eléggé.

Hálás vagyok a tudásért, amit kaptam.

Jóéjt, Világ. Szeretlek.

Ez is történik...

(Nem teszek fel ide minden firkálmányt, de ez annyira tetszik az embereknek odaát, és végülis én is szeretem, hogy felteszem.)

három lovagkereszt

I.

úgy érintenélek!
szemmel, szívvel, szájjal.
olyan gyönyörű vagy.
lényedet csodálni
ülnék le veled,
és az jutna eszembe,
hogy mi lenne,
ha beleülnénk egy teherautónyi
narancs közepébe,
csak a színek és a fények végett.
Vagy kókuszgolyókkal gurigáznék,
és a szádra gondolnék közben,
de nem mernék felnézni,
míg te játszó kezeimet figyelnéd
és a félmosolyt az arcomon.

És aztán, amikor kettesben maradnánk,
megkérnélek, hogy
építs nekem bajuszt vörös kaviárból,
és a köldököm köré egy pipacsot.
Te meg szemüveget kapnál belőle.

És hajnalban meztelenül ücsörögnénk
nálad, gátlások nélkül,
egy kiállítás albumát nézegetnénk,
nevetnénk, komoly és komolytalan dolgokon,
és a friss pirkadatban kávét szürcsölnénk,
és egy szál kötényben sütnék neked tükörtojást.

II.

De az is lehet, hogy
nem lenne olyan jó.
Mert azt akarnám, hogy szeress még,
de ezt nem lehet akarni.
Csak élni lehet,
mint a madár,
szabadon, önmagáért,
az élésért,
s akkor -
akkor tudnál-e nem szeretni?

...és annyi kérdés van.
Mit miért mondál?
Miért nem kérdeztem vissza?
Miért veszítettem el önmagam közben?
Valami nagyon jó volt veled.
Én voltam.

Újra
akarom.

De gátlásossá tesz
a megfelelni-akarásom.

...minden alkalommal
egy kis idő után
azt az állapotot kívánom visszakapni,
amikor még nem akartam semmit.
Amikor még nem tudtam
róla
semmit.
Mikor még nem
kapcsolódott össze
a te meg az én
gordiuszi csomóként bennem,
vagy mint a vonatok csatlakozói:
kallantyú a kallantyúba,
hogy százhatvannál se szakadjon szét.

Újra akarom,
hogy én legyek az
veled.
Újra akarom a távolságot,
amitől közelebb mehetünk egymáshoz,
ami miatt megszelídíthetsz.

(Pedig
például ma is randiztam.
Mással.
Ott voltál.
Tényleg.
Te megmondtad.
De miért, kérdem én.
Mit akarsz
velem?)

III.

Ha fel lehetne találni
a csók alapú nyalókát,
neked adnám a kopirájtot.

Ma-kép

Nnnna, ilyen lesz az első.
>sóhaj<











ilyen meg a második... fffúúh, ezek a seggek! ...ez, a Galliardo LP560 4 2008as, 560 lóerő és 3,7 másodperc alatt gyorsul 0-ról 100 km/h-ra. wuhúú! akarom.
(200km/h 11,8 mp alatt. és 325 km/h a vége. 45,7 millió most. de addigra talán olcsóbb lesz. és kevesebbet fogyaszt és kevesebbet szennyez, mint az elődje. éljen!)
És a Reventón lesz a harmadik.
Addigra talán megtanulok vezetni is.
(ez egy kicsit drágább. 1,4 millió dolcsi. 240 millió magyar forint. karbon test, 12 henger, 650 lóerő, 3,4 mp alatt van 100-on, és 340 km/h a vége.)

Több nem kell.
...csak még egy jacht.

Ja, és nem kell, hogy az enyim legyen, csak bármikor vezethessem, nézegethessem. Vidámpark helyett.

Megosztanivaló

tömény érzékiség. önarckép.
véletlen kép.

megharaplak

ki gondolná, hogy ez is vagyok...
nem is vagyok.
szerep.
...szerepek...

és nemsokára ezt el is fogom tudni énekelni. meg lerajzolni.

és örökké nárcisztikus leszek?
ajjajj.

olyan ez, mint egy versem,
vagy szobrom.
Selfdefinition.
Part x.
Half bitch, half goddess, at least part of God. (a szőlőt evő nő)

Ps.: I like this body of me, but I am not this body. It's just for now, it's just a part of manifestation.

Az előző bejegyzés folytatása

Illetve, kedves Világ, nem én szeretlek,
hanem szeretni jó, és a szeretés szeret rajtam keresztül.

Talán így békét lehet lelni. Ha tudom, hogy a szeretet az egyetlen hatalom, és hogy mindenkiben ott van, és hogy igazából semmi, de semmi más nem számít csak az az egyetlen dolog, hogy bennem, belül béke legyen. Talán még az sem számít, miért van, csak maga az érzés fontos. Nem számít, hogy a meggyőződés, ami létrehozza, fedi-e a valóságot, az Igazi Valóságot, nem számít, hogy a meglelni vélt hit válaszol-e igazán A Kérdésekre. Csak az számít, hogy jól vagyok.
És ettől Te is jól vagy.

(De miért nem látom ezt minden egyes pillanatban? Miért nem vagyok önmagam a munkahelyemen? Miért nem tudom levetni a rossz érzéseket, a félelmet és a kisebbrendűségi érzést és az örökös hasonlítgatást a hétköznapi szituációkban? Miért esik rohadt rosszul, hogy xy kifejezetten nem szeret engem (mikor tudom, hogy csak irigy, vagy magát nem szereti, és hogy neki ettől sokkal rosszabb, mint nekem) - persze, tudom, a kondícionálás és a dualitás miatt. Miért nem tudok örülni annak,hogy egyáltalán van munkám, és jó helyen dolgozom, jófej emberek között? ...még ha nem is szeretem azt a munkát, de mindennek van pozitív oldala. És jól is érezhetném magam about that. Egészen egyszerűen ráadásul. Például úgy, hogy tudatosítom, hogy ez most miért kell, miért vagyok ott, és hová vezet az utam. És hogy igenis van motiváció. Ott is. Meg tanulnivaló. És hogy az út része. És hogy az út a lényeg. ...ahelyett, hogy egyfolytában hisztizek és duzzogok, hogy nem akarok ott lenni, és hogy fáradt vagyok, megöl ez a meló, mert nem érzem közben, hogy élek. Jah, ez a legnagyobb baj, hogy mintha félálomban lennék,a mikor ott vagyok, aztán meg olyan fáradt vagyok, hogy az életemre nem marad energiám...
Nade akkor most eldöntöm, hogy nem hisztizem többet, befejeztem a nyavalygást. Mert az ember vagy nem panaszkodik, hanem teszi a dolgát, vagy ha annyira rossz, akkor változtat. És én ezen vagyok, és már nem sok kell hozzá. Rajta vagyok. )

béke.

Egy esztendeje

Egy éve, hogy nem írtam ide.

...júliusban meghalt. Elment. Átköltözött. Nénje. Majd egy évig készülődött...

Zsépé a múlté.
Szépen váltunk el. Szépszerével megértettük, a változást nem lehet kikerülni, de el lehet fogadni, és lehet szeretni. Szeretni. Nagy betűvel. Ami nem függ attól, járunk-e vagy sem. Büszke vagyok ránk.

Érdekes visszanézni az egy évvel ezelőtti önmagamat - ha másért nem, ezért érdemes írni, hogy meglássam a megtett utat, hogy vissza tudjak tekintetni, na nem mintha annyira sűrűn akarnék, vagy érdemesnek tartanám, de azért érdekes.

Egy éve kezdődött. Akkor rúgtak seggbe odafentről először, úgy istenigazából, és ó, hogy vágyom, kívánom, könyörgök és esedezek érte, hogy még sok ilyet.
Mert mostmár látom, az nem a visszakapott édenkert, csak az ígéret. De rajtam áll, megteremtem-e magamban. Rajtam áll, mikor. Hogy ebben az életemben-e.
...minden forrás szerint (azért még majd utána nézek még több helyen), előző életeimben (- amiben mellesleg nem hiszek, a reinkarnációban, tapasztalni meg nem tapasztaltam, de már annyian mondják, hogy létezik, hogy ha másért nem, hát azért fog létezni, mert elhisszük...) gazdag voltam. Nagyon gazdag. Nem kellett küzdenem semmiért. Az emberi kapcsolatokért sem. Játszottam az emberekkel. Szép kis karmát húzva magamra. Szóval most vegyes. Mert sok örömet is okoztam.
Most sok örömet és sok szenvedést kapok. Elvileg ez az élet arra jó, amire az eddigiek egyáltalán nem voltak alkalmasak, hogy az élet, a létezés finomabb dolgait is észrevegyem.
Nos, eddig jól haladok, azt hiszem. Pénz nuku, utazás kevés. (Persze midnen viszonylagos, mert amúgy kifejezetten nem kevés, inkább átlagos mennyiség - több, mint sokaknak; sokkal kevesebb, mint még többeknek, és irdatlanul kevés nekem.) Szóval a pénz nem lehet fontos, mégis fontosabb, mint akkor volt, amikor volt belőle. De ha ez nem lenne így, nem látnám be az összes többit, amit már beláttam, de most lusta vagyok leírni és felsorolni.
Anyaggyűjtés van.

És mindezek ellenére, annak ellenére, hogy tudom, ez az élet elvileg mire való, azt nem tudom, pontosan mit vállaltam, azt viszont tudom, hogy mit szeretnék - elég régóta, és most is - : ebben a 3D-ben megtanulni érvényesülni, megtanulni a játékszabályokat, egót megszelídítve érni el a szabadságot, jót tenni az emberiséggel. Ah, ez mily patetikusan hangzik, de nincs ennél jobb: ha a világnak jó attól, amitől nekem jó.
Mi jó nekem? Önmagamnak lenni.
És nem megy.
Vicces. Ez oltári vicces, ha jól belegondol az ember.

Szóval egy éve kezdődött, hogy elkezdtem rájönni, miért nem megy. Arra is, hogy nem tudom, ki vagyok. Vagyis hogy tudom, érzem, csak elfelejtettem. Elfelejtettem megélni tudni.
Sokat tanultam. Bátorságot. Szeretetet. Önmagamat. A világot - ezt a 3D-t, meg talán egy negyediket is... Arra is rájöttem, miért felejtettem el azt, aki vagyok. A félelem, a szülők 3D-s kondícionálása, a félelemre kialakított védelmező szerep, a játszmák, és a társadalom.

(Kedves Társadalom, néha annyira dühös vagyok rád, hogy üvölteni tudnék. HOGY TEHETED EZT? A gyerekekkel. A legtisztább, legártatlanabb, és legpotenciálisabb lényekkel, akiknek a jósága, szabadsága még olyan tiszta, tökéletes - az emberi szenvedés mérhetetlen. Szóval komolyan, Lelkek, le a kalappal. Vállaljuk, hogy rohadt melósan, sokkosan, traumatikusan megszületünk, hogy aztán minden tudásunkat elveszítsük, csak arra emlékezzünk, ami a vállalt feladatunkhoz szükséges, és aztán vagy teljesítjük, vagy nem. Ha nem, esetleg még egy adag karmát a nyakunkba veszünk, hogy legyen még dolgunk. Hogy a Szellem vagy az Izé önmagára ébrendjen, hogy láthassa, tudhassa önmagát. Szép.
Szóval valójában minden úgy van jól, ahogyan van. A szenvedés is. Hm.)

És közben annyi minden történt. Felgyorsult minden. Annyi mindent láttam, és látok, és élek, és tanulok!
Annyi embert megismertem. Új és régi barátságokkal gazdagodtam. Megláttam, merre NEM vezet az út. Kiépül végre a szorgalmam, a kitartásom, a céltudatosságom, és talán, nagy nehezen az önbizalmam is. Szóval a helyzet sokkal sokkal jobb, mint volt. De minél többet tudok, és látok, annál nagyobb falatnak tűnök. Én. A világ. Pffh, a kettő egy és ugyanaz. Van egy kínai mondás: a bölcs ember ki sem lép az ajtón, mert tudja, hogy az egész világ őbenne van... minek bárhová is menni. De azért szép ez a 3D. Finom. Jó játék. Élvezhető, alakítható, merőben más, mint a többi dimenziók. (Állítólag.) Jó lenne, ha így lenne. Jó lenne, ha lennének még, és jó lenne, ha megtapasztalhatnék egyet-kettőt, hogy végre hinni tudjak abban, amit tudok. És persze még jobb lenne, ha elég felkészült lennék a tudásra.
Jah, álíltólag, aki nincs kész, és bebukja, az csúnya véget ér...
Szóval mindent a maga idejében...Na, ez is vicces, hogy az idő nem is létezik, csak mi három dimenziós lények élünk és gondolkodunk időben. Szóval elvileg most van minden. Akkor viszont most képlékeny minden - a gondolataim által formálható. Akkor most azt szeretném, hogy abban a holnapban, ami most van, úgy ébredjek fel egy gyönyörűszép pasi mellett, aki szeret engem, és akit szeretek, hogy maga ez a tény is boldogsággal tölt el. Még 30 év után is kívánjuk egymást. És verőfényes napsütés van, ragyogó kék az ég, a hatalmas ablakból rálátunk az óceánra (vagy a tengerre). És aznap vitorlázni megyünk. Ki a végtelen kékségbe a yachtunkkal. Fehér hajótest, világosbarna hajópadlóval, a neve a nevünkből van. Frissen mosott fehér lenvászon ruháink a szobainason várnak ránk, összehajtva, előkészítve. Néha mi főzünk, máskor a személyzet, ami állandó, az az egészség, és az ínyencség. Néha csöndre vágyunk, néha hangos, táncos koktélpartikra. Csak egy szavunkba kerül, hisz rengeteg barátunk van a felső tízezerből. Bámulnak minket - a legszebb pár vagyunk. Ami jellemez minket: harmónia, béke, nyugalom, boldogság, nevetés. Én néha még fellépek, a művészettel, és az Emberiség segítésével foglalatoskodom, amikor nem épp a metállila Lamborghini Diablo Vt Roadsterben ülök, vagy egy repülőn, útban a kedvenc helyeink egyike felé. Miért jó? Mert megértem végre a tudásra. Mert működik velem a 3D, és a többi is. Tökéletes testi és lelki egészségnek örvendünk. Megértettük, hogy a szeretet az egyetlen hatalom. Megértettük, hogy nincs szenvedés, csak teremtés van. Részesei vagyunk minden földi és égi jónak, és azon vagyunk, hogy ezt az egész emberiséggel is megoszthassuk. Rengeteg befolyásos, tudással rendelkező barátunk van. A művészvilág krémjét is ismerjük.
És az út, ami idáig vezet, ami szintén ittésmost van: az út az exponenciálisan felfelé ívelő siker az énekesnői karrieremben. Amelyben megtalálom önmagam, megszületek újra aként, aki valójában vagyok, s éppen ez a siker kulcsa.
Ittésmost. Vagyok. Isten része. Tökéletes, nagyszerű, bölcs, látó, tiszteletre méltó, természetes. Tehetségemet természetes módon használom, áramoltatom és kamatoztatom. Sikerül magamban megmutatnom az embereknek önmagukat, önmaguk nagyszerűségét, jóságát, tökéletességét, és szabadságát, mivel ők és én egyek vagyunk - Izé.
(Képtelen vagyok Istennek hívni, mert ez a szó lejáratott. De nem is Szellem. Annál több, magasztosabb. Szóval maradok az Izénél. Tuti, hogy jó humora van, szóval együtt nevetünk magunkon. )

De mééééééééééhéhéhéhhhéhhhééééért van rajtam ennyi kényszerzubbonygátlás????!!!! És ha van is, üsse kő, de mmmmméééééééééééééééért nem tudom levetni őket???!??!?!?! MOST. Mindig csak MOST. Akkor. Ott. Itt.

Na, majd csak jön az a válsz.
Jóéjt, Világ. Szeretlek.
:)


(Itt jön az "ilyen volt - ilyen lett" rovat )


szexi a nemszexi


hard-disc-drive-me


gold - but who's the gold digger? :D

wondering forever