Day 161-168. - Nyár

Végre megérkezett A Nyár. Itt is.
Meleg van, bár sokszor fúj a szél... Huszonkettescsapdáját olvasok a kertben a függőágyban, két fa között az árnyékban. Hihetetlen-zöld a fű, és hihetetlen-kék az ég.
Ma éppen bebringáztunk Hjørringbe, a közeli városkába, és még a biciklin is érezni lehetett a forróságot, pedig a szél is fújt.
Holnap pedig dolgozom. Modellkedem. Egész nap. (Éljen!...hihetetlen mázlim van ezzel a modellkedés-dologgal...merthogy lett volna eredetileg holnapra modell, aki nem én lettem volna, de végül túl későn érkezik, így aztán be kell hogy ugorjak helyette.)

Amúgy meg a sok szabadidőre való tekintettel elkezdtük végignézni a Csillagok háborúját elejétől végéig. És meglepődve tapasztalom, mennyi "igazság" van benne... Az Erőről, meditálásról, az elme megtisztításáról, az érzelmek uralásáról a koncentráció és így a tisztán látás végett, az elengedésről, a nem-ragaszkodásról... Tisztára átismétlem mindazt, amit egész évben is tanultam... úgy látszik nem volt elég. Minden-minden újra és újra erre figyelmeztet...

Most egyelőre ennyi... beszéljenek a képek...

























































































Ez utóbbi kettő még régebbi kép, az első hajvágás, Adrival.

Day 156-160. - Same-same but different - maybe brand new

"Excuse me
but I just have to
explode
explode this body
of me
ooooh
I'll be brand new
brand new tomorrow
a little bit tired
but brand new
oooh"

/Björk/


Eddig akartam - bár fizikailag, személyesen nem próbáltam olyan típusú munkát keresni nyárra, amiről úgy az ember elhiszi, hogy abból lesz pénze. Nem kiemelkedően sok, nem is kevés, épp elég. Ahová valamilyen rendszerességgel be kell járni, és tipikus nyári munka a vendéglátó iparban, vagy a turizmusban.
Ehhez képest "csak" modell munkákat kapok. Ami alkalmi munka. De legalább munka. És teljesen jó fajta. Nem biztos megélhetés, nem mindig fizet nagyon jól, de fizet. Zsebpénznek pont jó. De ha a suli minimális, jelképes tandíját ki akarnám fizetni, és haza is akarnék menni, és essence-re is el akarnék menni ismételni (mert most épp úgy érzem, megint rám férne), akkor hatszor, de inkább tízszer ennyi pénzt kéne keresnem a nyáron, mint amennyit a következő munkámért kapni fogok.
Ellenben kezdem azt gondolni, hogy nem feltétlenül kell nekem olyan minden-nap-bejárós munkát találnom.
Mondjuk a modellkedésre szívesen ráállnék.
Fotó is. Nemcsak festmény meg rajz.
Vagy kimehetnék az utcára énekelni. Vagy szobrozni. (Amikor az ember meg tud állni a legkisebb mozdulat nélkül sokáig, és csak akkor mozdul, ha fizetnek neki, és kell hozzá valami jelmez, meg testfesték, hogy még szobor-szerűbb legyen a jelenség.) De ahhoz kéne a tartózkodási engedély - minimum. Meg egyéb engedély is állítólag, de az kisebb para. És akkor már jobb lenne egy igazán nagy város, mint Koppenhága.
Aalborg is nagy, de érzésem szerint nem elég nagy. De viszonylag közel van. Szóval legalább esélyes...

Ja és új hajam van.
Olyan, mintha új fejem is lenne.
Sőt, mintha új ember lennék, új élettel.
Tiszta lappal.
Igen, tényleg annyit változtam, mint ahogy látszik.

Az a legjobb benne, hogy emlékeztet a megtalált igazságra, önazonosságra, függetlenségre.
Arra, hogy mindenekelőtt, és mindenkor a legfontosabb, és a legtöbb, amit tehetek magamért és a világért az az, hogy a magammal való kapcsolatomat ápolom. Hogy szeretem magam.
Asszem, sikerült.
Sikerül.
Hosszú volt az út idáig. És még nincs vége.
És persze, ha van még hézag, úgyis kiderül.
Szóval jól vagyok.
Elég jól.


Viszlát.

Szeretlek.

Day 155.

How good is the world to me! It reminds me of the constant change, the unstoppable flowing, reconstructing and metamorphosis of things. And that I simply can not cling onto anything. Not even myself...

Day 154.

Hajnali 2:16. Esik az eső.
Jó hallgatni. Jó, hogy sötét van.
Tele van a fejem mindenféle gondolatokkal.
Azzal is, hogy talán meg kéne állítanom az elmém folytonos fecsegését, meditálni, és jót aludni.

Kedves Olvasóm, tudatom veled, hogy irdatlanul rosszul érzem magam, újfent.
Persze van ebben valami katartikus.
Hogy amikor emberek között vagyok, és beszélnek hozzám, vagy amíg csocsózom, addig még nevetni is képes vagyok alkalmasint, és akkor önmagamnak egyáltalán nem abban a részében tartózkodom, mint amikor egyedül maradok. Viszont amikor egyedül maradok, akkor random sírom el magam nagyjából bármelyik pillanatban.

Nagy nehezen sikerült végignéznem egy filmet, amiben Kevin Costner remekel...Nagy nehezen, több részletben. Mert még filmet nézni sem tudok...Abba is belesírok néha, de végülis rájöttem, hagyom magam, hadd sírjak...
Kosztümös film. Klasszikus nőkkel és A Klasszikus Férfival. Érzelmekkel, nyállal, igaz szerelemmel, hepienddel, minden, ami kell.
Fázom.
És vannak emberek, akik azt mondják nekem, a jövő még előtted van. Olyan sok időd van. Olyan fiatal vagy. Ezzel vigasztalnak. De nem tudják sem az előtörténetemet, sem pedig azt, hogy a jövő nem létezik. Csak a most van. És itt és most fáj. (Talán mert nem vagy ok eléggé az itt-és-mostban.) Nem vagyok hajlandó elnyomni az érzéseimet. Mert akik elnyomják az érzéseiket, azokkal általában az történik, hogy évekig ülnek csendben a sarokban, aztán minden átmenet nélkül beledöfik a konyhakést az éppen arra-járóba.
És vannak emberek, akik azt mondják, a nagy szerelem, az igazi, csak az efféle amerikai filmekben létezik.
Sőt, bizonyos emberek, akiknek még adok is a véleményére azt is mondják, az ilyen filmek mindig házassággal végződnek, és aztán azt mondja a rendező, hogy akkor itt snitt, és vége a filmnek, mert azt a részt már nem szabad látnunk, hogy milyenek a hosszabb távú együttlét mindennapjai. Pláne válás, ilyenek.
Azzal mondjuk teljes mértékben egyetértek, sőt ennél teljesebben egyet sem érthetnék, hogy a házasság intézménye, amilyen formában ma működik, teljes idiótaság. Szerződést kötünk, papírokat írunk alá, valami hamis pap, hamis istenére esküszünk, ismételgetjük a szavakat, az anyakönyvvezető előtt is - mindezt csupán azért, hogy biztosítani próbáljuk, hogy a másik fél nehogy elhagyjon minket. Eszébe se jusson valami másik utat választani. Eszébe se jusson, hogy esetleg nem ő fog teljessé tenni engem, vagy nem én őt. (Ez így tényleg vicces. De a slussz poén az az, hogy lehet valóban szeretni, lehet életszövetséget kötni, úgy, hogy magunkat tesszük teljessé közben, és ezt megosztjuk valakivel, aki szabad akaratából marad mellettünk, mint ahogy mi is szabad akaratunkból maradunk mellette, mert nincs hova tovább...)
És mégis hiszem, hogy vannak ilyen emberek, akik képesek ilyen döntést hozni, hogy életszövetséget kötnek - mert szeretni jó. Mert együtt szebb és jobb. És mert igazán szeretni meg kell tanulni...
És ezennel belecsúsztam abba a tudatosságba, ami azt mondatja velem, hogy aki velem akar vagy akart lenni, az szabad akaratából jött hozzám, szabad akaratából marad, és szabad akaratából is távozik. (Jó esetben.) És meg kell hagynom neki azt a szabadságot, hogy ő döntsön a saját útjáról. Talán nekem per pillanat az elválás nem esik éppen a legjobban, de csakis az ő dolga, hogy milyen utat választ a saját fejlődése számára. Ráadásul ez egyáltalán nem is rólam szól. Hanem róla.
Erről két dolog jut eszembe.
Egy, hogy mi mindenre is jó egy szakítás.
Kettő, hogy azért valamennyiben kell, hogy rólam is szóljon, mert én vagyok a felelős a saját életélményemért.
Egyes pont bővebben: ha nem történt volna az, ami, akkor valószínűleg sosem kerültem volna olyan közel Laurához, amennyire. Nem basszusgitároztam volna annyit, amennyit. Nem szkájpoltam volna Beával és Dottoréval. És nem tapasztaltam volna meg ilyen erősen, világosan és nagy dózisban, mennyire csodálatosan is működik ez a világ. Mert az történt, hogy a legnagyobb fájdalom közepette, a legnagyobb szomorúság, kétségbeesés, reménytelenség és belülről ordító sírás közepette elkezdtem félhangosan mondogatni, hogy please help me, please help me, please help me... És akkor először jött Laura. És gyógyított, és megtudhattam, milyen csodálatos lélek is ő. Aztán meg Facebookon a hangulatjelentésemre számomra teljesen ismeretlen emberek, akik bejelöltek engem barátnak, és visszajelöltem őket, bár nem is ismertem őket, írtak nekem. Azok, és akkor, amikor nem is vártam, nem számítottam rá, és hogy szeretnek, és ölelés, és küldenek nekem gyógyulást. Szóval tényleg sokszor a legnagyobb fájdalomban van a legnagyobb jó, a legnagyobb tanulság. És végezetül, ha nem történik az, ami, nem találok Serge-zsel és Nikitával működőképes bakelit-lemez lejátszó alkalmatosságot, nem kerülök közelebb hozzájuk sem, nem hallom Serge bölcsességeit, és igazságait, és nem találom meg azt a számomra igen értékes John McLaughlin bakelitet...
Kettes pont. Szokásommal ellentétben most nem kezdem el elemezni a szituációt. Mert már megtettem. Túl sokat is. Tudok mindent. ( Hogy mi miért történt, na ez az, ami nem számít már most...) Levontam a tanulságokat. Tudom, mit kellett megtanulnom, remélem, nagyon remélem, hogy most már végre meg is tanultam ( hogy a magammal való kapcsolat erősítése és kibiztosítása a legeslegelső mindenek előtt - hogy ily módon igenis önzőnek kell lennem, és mindig szem előtt kell tartanom, hogy mi jó nekem. Még ha csak icipici kompromisszumról lenne is szó részemről, akkor is. És mindezzel együtt jár az, hogy mindig tudatában legyek, hogy a világ nem csak két emberből áll. Hanem nagyon sokból. Akiknek szintén szüksége van a szeretetemre, az energiámra és a figyelmemre. És nem vonhatom meg ezt tőlük. És az a vicces, hogy ez nekem a legjobb. )
Szóval nem elemzek.
Inkább azon vagyok, hogy gyógyítsak. Hogy meggyógyítsam a szituációt, ami a belső terem egy kivetülése, külső tükröződése. És hogy lehetőleg, ha ez lehetséges, valaki máson is gyógyítsak, amennyit lehet így. Természetesen lemondván arról, hogy én gyógyítok. Inkább csak kérem az univerzumot, hogy engedje, hogy az eszköze legyek, hogy rajtam keresztül áramolhasson a gyógyulás. A szeretet. A tudatosság. Mert mindenféle gyógyítás tulajdonképpen nem más, mint tudatosság, vagyis szeretet táplálása arra a helyre, ahol nincs. Mert ami beteg, ott nincs. Azért beteg. Na tessék, azért csak becsúszott egy kis elemzés.
Szóval a lényeg, a következő szavak hatalma:
Sajnálom.
Szeretlek.
Bocsáss meg.
Köszönöm.
Sajnálom, hogy előidéztem a szenvedést okozó szituációt tudatlanságommal, avagy tudat alatt - teljes mértékben felelősséget vállalok érte.
Szeretlek, és annak a csodának látlak, ami valójában vagy.
Bocsáss meg, és ezzel kérlek, engedj el mindent, ami szenvedést okoz neked, és ami nem engedi, hogy közel légy önmagadhoz és hozzám; kérlek, engedj el minden haragot, vagy félelmet, amit előidéztem benned és ebben a szituációban.
Köszönöm, hogy megbocsátasz, hogy elfogadsz engem, ahogy vagyok, és köszönöm, hogy lehetőséget adtál arra, hogy meggyógyítsam azt, ami gyógyulásra várt.

És akkor hátra vannak még az érzelmeim, amiket nem akarok visszatartani, és ezért jól esik leírnom őket.
Életemben először éreztem igazán, több pillanatban, hogy nem akarom ezt az egészet tovább csinálni. Hogy túl nehéz. Hogy ki karok szállni. Hogy elég volt a szenvedésből. Hogy nem akarok itt lenni, ebben a drága jó testben, ami adatott, ezzel az egóval, és ezzel az életúttal. De sajnos nem lehet visszaadni csak úgy. Végig kell csinálni. Még csak siettetni sem lehet. Pedig igazán elegem van a szenvedésből. Szabad akarok lenni.
És talán csak el kéne döntenem, hogy az vagyok. És elhinni. És akkor az lennék, és már nem lenne visszaút. De jó lenne.
De akkor végleg le kell számolnom az egómmal. Na nem erőszakra gondolok - szeretetre, szelidítésre. És végleg szigorúnak kell lennem magammal. Mert a szeretet szigorú. És mert az egó mesterének lenni gyenge kézzel lehetetlenség - ezt is megtanultam. Túl engedékeny voltam magamhoz... De persze mindez nem azt jelenti, hogy nem leszek jó, könyörületes és együttérző magammal.
És tudomásul veszem, és elfogadom, hogy erős vagyok, pedig nem akarok az lenni. Elegem van az erősnek levésből is. De az vagyok. Erősebb, mint gondolnám...
Tudomásul veszem, és elfogadom, hogy nincs szükségem senkire és semmire ahhoz, hogy teljes legyek, de ezt a teljességet nem tarthatom meg magamnak, sem pedig a szeretetet, amit kapok, mert a szeretet természetével ez ellentétes lenne; és mivel testben létezem, tudomásul veszem, hogy szociális lény vagyok, és akikkel megosztom az utat, azokra igenis szükségem van. Mert adni és kapni természetes. Csak adni nem természetes. És csak kapni sem.
Tudomásul veszem, hogy mindenki ugyanarra vágyik: szeretve lenni. Figyelemre, és tiszteletre.
Tudomásul veszem, hogy a szeretet és a szabadság ugyanaz.
Tudomásul veszem, hogy hinnem, szeretnem és bíznom kell, és akkor minden vágyam megadatik.

Azokkal a fent említett emberekkel ellentétben hiszem, hogy az igaz szerelem, szeretettel karöltve létezik. Hiszem, hogy meg is talál.

Mégis, ha egy légtérbe kerülök azzal, aki eddig a részem volt, azzal, akit teljesen elfogadtam, akiben mindent szerettem, akiben hittem - akkor még nagyon fáj. Fáj - az egómnak. Persze, helytelen, de nem ítélhetem el magam.
Igen, hibáztatom magam egy kicsit, mert hagytam túl nagyra nőni az egómat, mert természetesnek vettem, és mert hagytam magam belecsúszni valamibe, ami nem én vagyok, és amire nincs szükségem: hagytam, hogy boldoggá tegyen. Pedig ki tehetne boldoggá? Hogy várhattam ezt mástól? Csakis én tehetem magam boldoggá. És képes is vagyok rá, csak gyenge kezű voltam magammal szemben.
De persze tudom, hogy a tőlem telhető legjobbat adtam.

Érzések.
Fáj látni őt az udvaron és nem menni oda. Fáj, hogy ő a barátaival van, én pedig nem mehetek velük, mert nem hívnak, én meg egyedül vagyok - de persze ez is az én hibám. Fáj nem látni. Fáj nem megölelni. Fáj, hogy a saját testemnek is kiszolgáltatott vagyok.
Fáj, hogy a szexualitásom, ami rá volt hangolódva, nem áll át egyik pillanatról a másikra a semmire. A szexualitás, ami nálam, ha kinyílik, olyan, hogy össze van kapcsolva fej, szív és szex - mert így jó. Mert így teljes. Ezért ez olyan nyitottság, amit, ha eldobnak - mint só a nyílt sebre. Nem lehetett rá felkészülni. Behegeszteni. Vagy legalább egy ragtapasz... Kissé meggyalázott érzés.
És ezt aztán senki nem érti. Azok főleg nem, akik azt mondják: De hisz ez semmiség. A szakítás olykor megesik. Megtörténik az emberrel, hogy kidobják. Semmiség. Annyi ember van még a Földön, és annyi időd van még.
Hát köszi.
Fáj érezni, ezt a teljes odaadó szeretetet, amit most vissza kell fogni.
Persze igyekszem nem visszafogni, de mégis, ha látom, jön ez az érzés, a só a nyílt sebre. Vagy kagylóra vagy csigára, amitől az görcsösen összehúzódik.
Így érzem magam.
Hát nem szép.
De ilyen is van.

Az a gyermeki tisztaság, az a valódi, egész lényből jövő mosoly, amit ma egy pólyásbaba adott nekem a vonaton - az messze eltűnt bennem és hiányzik. Vagy talán nem is olyan messze, ha "véletlen" pont arra a vonatra szálltam fel, abba a kocsiba...
Az a szabadság. Amikor semmit nem rejtesz el, és semmit nem fojtasz vissza.
És eszedbe sem jut elítélni magad, vagy nem spontánnak lenni.

Hálás vagyok a mai napért.
A tetőért a fejem felett, az ételért, a telefonért, az ízekért, az emberekért, akik körülöttem vannak, a pulcsiért, amivel megpróbáltam jobb kedvre deríteni magam, a zenéért, az esőért, a növényekért, a tanulásért.
Magamért.
A szeretetért.

Viszlát.
Szeretlek.

Ui.: nem mindent fogadok el és tartok igaznak és jogosnak a magam számára abból, amit Osho mond. Többnyire nem is bírtam őt eddig, mert túl sokat használja azt a szót a világra, hogy idiotic, meg azt, hogy "ti" - mintha ő nem tartozna bele, mintha nem lenne pont úgy az ő felelőssége is, mint az enyém, és mindenki másé. És mert egy lázadó. Lázadás - forradalom - forrongás. Hát ez minden, csak nem béke. De végülis azt elérte, hogy szabad. Vagy annak tűnik. Sokmindent elért. De én sajna rállátok. Látom, hogy mindannyian, kivétel nélkül, ugyanabba az iskolába járunk. Ugyanazt tanuljuk, és ugyanúgy van még mit tanulnia mindegyikünknek - máskülönben nem lennénk itt...
Nade lényeg, hogy ezt a videót, amit ide fogok tenni, mégis ide kell tennem, mert ez speciel jó. Nagyon jó, nagyon a helyén van.
Az a rész tetszik nekem a legjobban belőle, hogy "Légy önző. És ha csakis azt tartod szem előtt, hogy neked mi a jó, csakis magadon gondolkodsz, olyan sok kincset találsz magadban, hogy sose gondoltad volna. De megosztani őket másokkal sokkal nagyobb öröm, mint megtalálni őket. Ha túlságosan ragsazkodsz hozzájuk, meg is ölheted őket. Ha minden kincsedet meg akarod tartani magadnak, menj be egy szobába, zárj be minden ajtót, és ablakot, és légy egy sír. De akkor halott ember leszel. Minden kincseiddel együtt. Azok is meghalnak veled. Az igazságod, a szabadságod, szereteted, örömed, minden meghal, veled együtt. (Ezt csak én teszem hozzá: ezért van szükségünk másokra.) És ha azt akarod, hogy még több kincsed legyen, oszdd meg őket. (Na pl. ezt nagyon rosszul csináltam...) Azzal se törődj, hogy akivel megosztod, az egy barát, vagy egy ellenség. Mert ha megosztasz, a lényeg az, hogy megosztod, nem pedig az, hogy kivel. Az majd kialakul... Te csak küldd azokat a szerelmesleveleket, ne törődj a címzettel...

Day 153.

Day 150-152. Mennyire kerülhetek közel?

Tárgy: MENNYIRE KERÜLHETEK KÖZEL

Affirmáció június 10-ére, keddre

Közel kerülök az emberekhez az életemben... Kimondom, amit érzek, kimondom az igazságomat, és tudatosítom, hogy senkinek sem áll hatalmában elutasítani engem, kivéve önmagamat. Nem engedem, hogy a félelmem akadályokat hozzon létre köztem és mások között.

AZ EGYIK legégetőbb szükségletünk, hogy közel érezzük magunkat másokhoz.
Ugyanakkor ez az egyik legnagyobb félelmünk is.
Mert ha meghitt viszonyba kerülünk másokkal, sebezhetőbbekké válunk, mert megengedjük nekik, hogy belelássanak a szívünkbe, a lelkünkbe.
És így az elutasítás, elhagyatás és az ítélet vagy megítéltetés veszélye megnő - és így a félelmeink is ezektől a dolgoktól.
De... ha visszatartjuk magunkat, és nem mondjuk ki az igazságunkat, és nem a szívünkből élünk, amikor más emberekkel együtt vagyunk, akkor nem vagyunk más, mint egy lélek, aki fél élni és fél meghalni is.
Ha felépítjük azokat a falakat, azokat az akadályokat, létrehozzuk azokat a blokkokat, akkor megtagadjuk magunktól a szeretetteli kapcsolatok megtapasztalását és nagyra értékelését, és azt, hogy valóban meghallgassanak és megértsenek minket.
Félelmünk oly sokszor megakadályoz másokat abban, hogy meglássák, valójában kik is vagyunk.
Félelmünk oly sokszor megakadályoz másokat abban, hogy meghallják a mi igazságunkat, amint szívünk legmélyéből előtör.
Félelmünk oly sokszor megakadályoz másokat abban, hogy közel kerüljenek hozzánk...így aztán úgy érezzük, félreértenek minket.
Oly gyakran okoznak a mintáink önbeteljesítő jóslatokat az életélményünkben.
Ha hozzászoktunk ahhoz, hogy elutasítanak minket, hogy elhagynak minket, akkor oly könnyen teremtünk olyan szituációkat az életünkben, amikor tényleg ez történik...
Ha ahhoz szoktunk hozzá, hogy elhagynak minket, akkor olyanok társaságát fogjuk keresni, akik tényleg elsétálnak a naplementében, mert ezt várjuk el az élettől.
Ha igazán, de igazán szeretjük magunkat, akkor észrevesszük, hogy a szeretet a sorsunk! És senki sem képes elutasítani minket, csakis mi magunk.
Más szavakkal: senki sem képes elvenni tőlünk azt a szeretetet, amit mások iránt érzünk.
Oké, az igaz, hogy a szükségleteink esetenként nem találkoznak egy bizonyos emberéivel.
De ennek tényleg semmi köze hozzánk... ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szerethetőek, vagy valamit elrontottunk.
Ez csupán azt jelenti, hogy annak a bizonyos személynek problémába ütközik viszonozni azt, amit mi készek vagyunk adni neki.
Nem lehet, hogy az ő mintái, korlátai, és félelmei azok, amiket ő ajánl cserébe azért, amit mi ajánlunk neki? Vagy csak egyszerűen képtelenek viszonozni azt, amit mi adunk nekik...bármilyen okuk is legyen erre.
Nem tudunk másokat kontrollálni. Elég bajunk van önmagunk kontrollálásával is.
Talán az ő helyükbe kéne lépnünk, ha tudunk. Az ő szemükkel látni, az ő fülükkel hallani...és észrevennünk, hogy az a hely, ahol ők épp most vannak, az a diszfunkció helye.
Ha éppen diszfunkciónális helyen vannak, nem csoda, hogy diszfunkcionálisan viselkednek velünk.
És talán mi nem viselkedtünk így soha? És nem pont ugyanígy viselkednénk mi magunk is, ha az ő körülményeikkel és élet-élményükkel lenne dolgunk?
A legfontosabb, hogy mások életének drámája nem érinti a mi életünket, és a szeretetünket.
Talán képesek vagyunk másokat megváltoztatni a szeretetünkkel. Talán nem.
De a valódi változás bennünk történik. Egy önmagát kifejező lélekké válunk, semmint hogy egy önkifejezetlen lélek maradjunk.
Ha nem tudjuk kifejezni magunkat, akkor magányosnak, kapcsolódás-nélkülinek, szeparáltnak érezzük magunkat, elhagyottnak és visszautasítottnak.
Nézzünk csak rá az emberekre az életünkben...még idegenekre is.
Ahogy gyönyörködünk bennük, fogadjuk el, hogy ugyanolyan félelmeik vannak...ugyanolyan érzelmei...ugyanazokon a tapasztalatokon mentek keresztül...fájt nekik is...szenvedtek veszteséget...elhagyták őket...voltak boldogok...szükségük van arra, hogy szeretve legyenek...szeretnék, ha tisztelnék őket...szükségük van ölelésre...szeretnék érezni, hogy nagyra értékelik őket...
Várjunk csak egy pillanatot...
Pontosan olyanok, mint én magam!
Igen, tényleg olyanok, mint én...igen, vannak érzéseik.
Vannak érzelmeik.
Ők is szeretetet és békét akarnak az életükben...még ha különbözőképpen látjuk is ezt néha.
Ha pedig ennyire olyanok, mint én, akkor tényleg képes vagyok szeretni őket. Tényleg látom a közös földet, az egységet, az összetartozást...tényleg?
Nos, igen. Ha tényleg-tényleg szeretem magam - és akkor, egyébként is, lehetetlen nem szeretni mindenki mást... mert ők mindannyian saját aspektusaim.

Szóval, kedves, gyönyörűséges barátom...open your heart...nyisd ki a szíved...itt vagyok számodra...

Szeretlek.

X.

Day 149. - Way to go - within

This is what I'm becoming one with first - The knowledge of Leonard Laskow at Conscious Media Networks, that rings the bell inside, that makes my heart sing, that gives me the ultimate sense of truth

So, if I want to heal something I shall merge with it. Be one with it. So if I want to heal myself, I shall become one with myself. All myself. And the mirror is outside...
Hmm...thoughtful.

Day 148. - Go within

Well, I do it to myself.
Why do I do it to myself?

The outside world, what I'm looking at, is a done deal. Or it looks like one, although everything is vibrational. Everything is vibration. There's nothing out there. It's just in my mind as my perception projects it. There's not even another person "out there" because all is one.
So the things out there are just illusions. Like I would see a movie. If I want to change the picture, I shall go to the projector, which now is my mind, so I must go within.
But I don't know that yet. Better to say: this truth is not in my heart yet. It's in my mind.
That's why that what is happening is happening around me.

So what is that part that I should heal now?
It's coming to me causing pain because it's not healed yet.

So, this relationship what I do have with someone - another soul that has a male body, but nevertheless this soul is not separated from me - so what is my problem?
Well, the problem although is, that where there should be overflowing love, there is a gap.

So why do I do this to myself?
Is it that my love towards myself is not continual? That there are gaps in the loving of myself?
Well, that easily can be.
Even that's why it's good that it is happening what is happening, like a mirror of my inner world, that it makes me heal that gap.

It shouldn't matter if he will ever be able to be consekvent and fluently loving towards me. I should just make it for myself not paying attention if he will go with it, or not. Or if there will be another he.
Well that soungs great. But I am an idealist.
I truly believe that there must be perfect love.
Well, if there is perfect love inside of me, it will be outside too.

Still what is this gap? What is it that stops me from loving myself time after time?

I don't know the answer yet.
Or to put another way: I don't like several things - some reactions, emotions, features of my recent personality - in myself. But it seems too much to deal with, or to find out and immediately make the spell dissolve... the spell that I cast on myself. (Okay, society had a big part in it, but that's allright. Everything is allright. Everything is as it has to be. )
And I must be patient...

I can not force and speed and push the change. Everyting - me and the circumstances must be ripe before.
My "destiny" is ripening constantly inside and outside as well.

So what I immediately can do is to

CHOOSE
MY
ATTITUDE.

CHOOSE
MY
FOCUS.

I hope I'll succeed.

I hope, whoever you are, my gentle reader, you get something for yourself out of this brain-storm. And I hope, that you know, that I love you, I really do, for who you are.

May your life be filled with light&love.

I love you.

Ps: David Icke said: Imagine, what a world would it be, if two people met, and said:
- Hi, who are you?
- Hi, I am consciousness.
- So am I. Nice to meet.

Ps2: All that is left for me to do today and that I want to do today is to breathe, open my mind and heart another way to intuition. I want to listen to my intuition. I want to remember who I am. And I want to be in my body listening it's messages. And I do want to embrace, marry and respect everything that I meet in my recent experience so that I do not resist anymore, so that if there's something that makes me react with strong emotions, and it is not the best use of my energy - just see what there is in it for me. What is it that is my part. What is it that I am there...

Day 147. furthermore - complaining

Is it okay like this?
Do we have to do it like this?
Just because we live on the same floor, leaving without saying goodbye?
Just because we've been together very close for five days?
Do we have to get bored?
How on Earth can anyone get bored with another human being? Don't you come up with the usual bullshit now, no, you're not a droid. I see so much beauty in you, and I know it's just a beginning, because everything, always is just a beginning. I see so much life, feeling, love, light in you that I must say you're more human than most of the rest out there. And I never ever could get bored with you. Because it's fun to be with you. Even if there's only silence between us. That's how you know that you really love someone and you really match to each other: that it is awesome even to shut up and sit in silence together.
So do you have to get bored? You are just the same as me because all is One. So why do I do this to myself?
Why does it hurt me so much?
Or is it just my way of seeing?
Or am I way too sensitive and I shouldn't take it so serious?
Should I focus on something else?
Can there be more love?

Maybe inside there's not enough. That's why I'm asking all these stupid questions.
Sometimes we need a little break for to be alone.
I need it too when I am tired and I know that I must be on my own to pick myself up, to put myself together, or to meditate, or do my stuff that I don't want you to participate. And so it is with you.
But if I would go away for a day, after it I would spend a little time with you.
And I wouldn't ever be cold with you. Because love is not cold. Love is not unsecurity. If I feel unsecure around someone, there must be no love around. Than I must leave that circle for my sake and for your sake. As I can't always choose my circumstances but I always can choose my reactions.

By the way you don't get bored with your friends.
You have never enough of them because you love them whithout any form and they do the same to you.
It's always a big question. How to integrate friendship and romantic love that is connected with sexuality? Or to put another way: how to integreate unconditional and non-conceptual, real Love into romantic love that is connected with sexuality? Is it at all possible? Or should we just accept that there are certain rules in these fields that we can not brake? Should we accept that these things are just different? Or it can be done because we are talking about different levels of love? Or even it could be that sexuality is the answer how to integrate unconditional love with the so called "normal" earthly relationship between the two participants of a so called "couple" - although I hate this word - not for my own sake but for the rest of the world that connotes all kinds of things to it.

***

And I'm thinkin': what the hack would consciousness/love do now? Let go of fear sitting in a corner meditating, doing nothing at all but dwell in love, so that I can't even love myself because I am love? Maybe.

And as I'm thinkin' here you are.
So there's no coldy-coldy at all? And I'm just way too sensitive...Or is it still my daddy?...

I'm gonna choose my focus, choose my attitude.

And I'm gonna love myself enough.

As I love You.

***

And how wonderful this world works: if you ask the questions, if you dare to ask them, however painful they can be, however you may hate yourself for asking things like that - you'll get your answers. Because the questions open up your eyes. Open up your mind to find the answers, to hear what have to be heard.
So here are my answers: click here for consciousmedia video with Dr. Eva Selhub

With all my love.

***

...Yes, there is some coldy-coldy as I can feel as time goes by. But why should I care? If anyone does not love me, or does not want to be with me, there's seriously something wrong with them. And that is their choice, their path, and they are free to decide whatever they decide to do, whatever path to walk. And mine is to feel good anyway, and love myself anyway, and don't give a damn about how people react on me, what-so-ever people think about me, and why. Even if it's the closest person. Still I can be the love that I want to see around me. Still I can love those around me anyway.

Day 140-147. Identitás

"How can you get a grasp of your own life and take any kind of control of your own experience if you don't know who you are, where you are, or the nature of the world you're living in."

"Hogyan érthetnéd meg a saját életedet és hogyan irányíthatnád bármennyire is a saját élet-élményedet, ha nem tuod, ki vagy, hol vagy, és nem simered annak a világnak a természetét, amiben élsz?" (D. Icke)

***

Az elmúlt öt napban a sommerhus-t rendezgettük. Elég nagy meló. Más meló meg egyelőre nincs, csak alkalmiak. De az legalább van. De az csak a túlélésre elég... De reméljük, lesz hamarosan. Elvileg van, aki segít találni, csak gyakorlatilag ez még nem valósult meg...
Vége a sulinak. Furcsa, hogy ilyen üres. Új szobám van, másik épületben, mint eddig. Senki földjén érzem magam megint...
Még páran vannak itt rajtunk kívül. A suli "kollégiumában" lakunk.
Várok a következő szemeszterre, és nagyon gondolkodom, hogy azután felvetetem magam egy itteni zeneakadémiára...
De aztán azon is gondolkodom, már túlkoros vagyok ehhez. Persze tanulni sosem késő, de én csak azért akarnám, mert van egy olyan kérdés bennem, hogy mi van, ha a profi suli hiányzik ahhoz, hogy az legyek, aki lenni akarok - profi, és énekesnő. (Sokan azt mondják nem attól függ és nem azon múlik...)
És akkor itt visszatérünk az idézethez, amivel ezt a bejegyzést kezdtem.
És amiről tegnap írtam újfent a levél-naplóban, Atheosznak válaszként.
Hogy azért keresek - válaszokat, igazságot, saját igazságot -, mert nehéz egy olyan világban identitást találni, ahol ekkora szabadság van. Aztán kiderül, hogy nincs is. Sőt, kiderül, hogy a játékszabályok homlokegyenest ellenkeznek azzal, amit a józan szív diktál. Ellenkezik az alapvető emberi igényekkel.
Talán épp ebben rejlik az identitásom?
Igen, bevallom, identitás-problémám van.
De azt is tudom, egyáltalán nem vagyok ezzel egyedül. A mai fiatalok nagy része küzd ezzel. Amikor még én is "a fiatalok" közé tartoztam (merthogy mostanra, 24 éves korra azért már meg kellett volna születnie az identitásnak, így csak részben tartozom abba a bizonyos rétegbe, amit itt "a fiatalok"-ként emlegetek), szóval régebben még ennél is nagyobb identitás-problémám volt. Most azért már legalább egy része megvan. Félig ki van rakva a kirakós. (Ez most magyartalan volt, tudom, de hétköznapi beszédben előfordul, márpdig ez egy napló.)
Tehát épp ez volna az identitásom? Egyrészt a keresés. Másrészt az, hogy mivel másképp nem megy, és más út nincs előttem: csak az elfogadás, belenyugvás. A sok meditálás, tudattágítás, új fajta tapasztalás. És amikor már nincs mit veszíteni. Egyfajta megvilágosodás.
Csak közben felmerülnek a kérdések, hogy mit szeretnék, miért szeretném? Van-e egyáltalán bármiféle értelme vágyakozni? Mert a vágyak mind a boldogságra irányulnak. De a boldogság nem valami a jövőben, vagy a múltban. Nem valami elérendő, vagy elveszíthető. A boldogság csakis döntés kérdése. Itt és most.
És akkor megkérdezem magam: itt és most boldog vagyok? Igen. Akkor minek vágyom még bármire is?
Boldogabb lennék, ha a vágyaim beteljesülnének? Nem.
Bár ha igazán magamba nézek, az egóm persze győzköd, hogy azért de.
De valójában, most is tudom csinálni azt, ami boldoggá tesz: bármikor énekelhetek. Bármikor lehetek azzal, akivel jó lenni. És még ha nem is volna így, akkor is választhatnám azt, hogy boldog vagyok. Ha hajléktalan lennék, akkor is választhatnám azt, hogy boldog vagyok. Ha magányos lennék, akkor is választhatnám azt, hogy boldog vagyok.
Persze gyakorlatilag semmim sincs - szóval szabad vagyok. És ez a vicces, hogy ebben a mai társadalomban, ez meg kell hogy ijesszen.
Nincs munkám, nincs pénzem, nincs házam, nincs jogsim, nincs autóm, nincs otthonom, így bárhol otthon vagyok. (Olyan értelemben nincs otthonom, hogy amit hivatalosan az emberek otthonnak titulálnak, azt én nem tudom annak érezni, a sok rossz emlék miatt. De persze dönthetek úgy is, hogy annak érzem, ha más nézőpontot választok...)
De kell-e az embernek bárhogy is definiálnia magát? Kell-e azonosítanom magam bármivel is? Kell-e, hogy elmondhassam, ilyen és ilyen vagyok, ez és ez a munkám, ezt és ezt szeretem, nem szeretem, itt és itt élek, ezek és ezek a barátaim, szüleim, szerelmeim, rokonaim, ellenségeim?
Képtelen vagyok bármivel is azonosítani magam. De ha azzal azonosítom magam, hogy nincs identitásom, az is egyfajta identitás.
Namost felmerül még az is, hogy érdemes-e ezen az egészen gondolkodni?
Vagy egyszerűen csak válasszon magának az ember egy identitást, élje, és el van intézve a dolog.
Nade ez az, hogy az az identitás, amit magamban belül érzek magamról, ami a fejemben és a szívemben van egész kicsi korom óta, már amennyire képes vagyok emlékezni rá - nos ez a kép egyáltalán nem egyezik azzal, aki a külvilágban voltam, és akinek láttak. Hogy van ez?
Ma már azért sokkal inkább hasonlít a külső, és a külső megítélés a belsőre. De még mindig nem teljesen.
Vagy csak türelmetlen vagyok?
Persze, mindent a maga idejében. Addig meg tanulok a világ természetéről - hátha kiderül, hogy az identitásom nem is az, aminek egész eddig hittem, vagy éreztem.

...most hirtelen megpillantottam az utat, amit eddig megtettem. Olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy mintha ide jöttem volna, erre a bolygóra, abba a tér-időbe, ahová, és hallatlan lendülettel, lelkesedéssel, vidámsággal és örömmel indultam volna neki az útnak, amit vállaltam. A lehetőségek hihetetlen tárháza volt előttem. Hittem, mert még nem tudtam a felnőttek agyával gondolkodni, még nem voltam programozva a félelemre. Csak játszottam, csak csináltam, amit szerettem. Emlékszem - érzelmi emléklenyomatként él bennem -, hogy teljes voltam. Akkor még folyton "hátradőlve" éreztem magam, úgy éltem az életem. Tudtam, éreztem, ki vagyok. És most, hogy feltolul bennem ez az érzelmi emlék - érzem újra azt, aki voltam, de nem tudom szavakba önteni. Tudom, milyen emberi, lelki minőségei vannak, tudom, mit szeret, tudom, milyenek a képességei, tudom, hová való, hová tart, hol a helye - és elkeserít, hogy majdnem kilátástalan, hogy valóban oda jusson, és hogy valamiért nem éli azt, amit kellene élnie. Amiről akkoriban döntést sem hozott, csak egyszerűen tudatában volt. Tudatában volt, merre vezet az út. Ez nem is helyes kifejezés, mert ő maga volt az út.
Azt hiszem, általános iskola végén tértem le róla.
De azért már óvodában és általánosban is volt pár döccenő: megviselt a társadalom. (Gimnáziumban meg aztán végleg...) Sosem értettem, miért utál, irigykedik, harcol ellenem valaki, mikor olyan tiszta és ártatlan voltam, hogy egyáltatlán semmi okot nem adtam ilyesmire soha. Hacsak azzal nem, hogy örültem a megérdemelt pirospontnak. Vagy miért kell hazudnia valakinek, vagy miért kell átverni, becsapni és így kiszolgáltatni az embert. Miért kell a segítő kézbe beleharapni. - Persze, meg kellett tanulnom idejekorán, amit Jézus (aki lehet, hogy nem is történemi személy...) mondott: legyetek szelídek, mint a galamb, ÉS okosak, mint a kígyó.
Lehet, hogy azért jut ez eszembe most, mert a létezés új szintjén, amire léptem, is be kell építenem ezt az igazságot... a nőiségbe...is...

De legalább érzem...

Nos, ennyit mára az identitásról.

Viszlát.
Szeretlek.

...hiányzik a Szüllabé, és összes tagja, az az élet velük, Gáborral az élen... ...egy korszak lezárult...
Talán számotokra érthetetlen nyelven fejezem ki az irántatok bennem lévő szeretetet - talán jobban ki kéne mutatnom... De azért tudnotok kell, szeretlek Titeket, mindannyiotokat.

Ezzel a dallal búcsúzom, amit jómagam is előadtam egyszer, és amit nagyon-nagyon szeretek. ...és bárcsak sikerülne legalább egy ilyen JÓ számot írnom életemben... vagy együttműködve egy szerzőkollégával...