Most populár

2010. október 31., vasárnap

Életjel

Nyersképek.
Csak annyi, hogy

...élek...

...stilizálok...

...és élvezem a kérót...
...végre...

...a szívem lassan gyógyul - ez jó.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

Hamupipő


Az írás eszköz arra, hogy meghallgassam magam. Mert amúgy nem szoktam. Amúgy kemény vagyok magamhoz – úgy, hogy nem hallgatom meg magam.

Nem akarok olyan lenni, mint ő, hogy ő és csak ő legyen a kívánságom.

Nem akarok arra gondolni, hogy valaki más jobb neki, és engem bármikor otthagyna azért a valakiért, ahogy a megismerkedésünk tavaszán is otthagyott – és én olyan ártatlan angyalka voltam, hogy észre sem vettem, fel sem tűnt. Pedig már akkor az történt, ami az egész kapcsolatot jellemezte.

És tudom, és érzem, hogy végtelenül szerethető vagyok – mégis mit érdemeltem? Annyit, hogy valakinek a szívében örök második legyek.

És ez mind nem számítana semmit, ha legalább a magaméban első, igazán, zsigerből első, egyetlen és megismételhetetlen lennék.

Igen, az élet igazságtalan – de tudsz-e ezzel együttélni? (Értsd: alázatot tudsz-e tanulni, és el tudod-e fogadni azt, amit az élet elibéd dob, bármi legyen is az.)

Egy másik szemszögből pedig: az élet nagyon igazságos, csak túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy átlássuk az összefüggéseket.

És ez a fenti kettő: ugyanaz...Egy.

És én csak ülök a kis világomban, és várom, hogy majd egyszer nagyon boldog leszek, mint hamupipőke, aki fiatal kora egy jelentős részét – pont azt a részt, amikor eladó sorba kerül – a hamuban turkálással tölti (ahogy én is), aztán jön a csodatevő keresztanya, aki hercegnővé varázsolja őt, tökhéjból hintót, egerekből kocsisokat varázsol neki, és a lány titokban elmegy a bálba, ahol ő a leges-legszebb, és a Herceg belészeret, aztán el kell hagyniuk egymást – három éjszakán háromszor, és a végén a Herceg a nyomába ered, átkutatja utána az egész országát, hogy az ottfelejtett cipellőjébe beleillessze a lábát – bármilyen külsőt is öltött magára a lány – mert azon a három éjszakán végig vele volt, és megismerte az igazi arcát, a lényét, a kisugárzását, azt, hogy mi van a külső mögött. És aztán már lehetett cselédlány is, vagy koldus, akármilyen ágrólszakadt, az elhagyott cipellője, a dolog, ami a Hercegnek megmaradt belőle: csak rá illik, senki másra.

És csak akkor vagyok kicsit jobban, ha újra hinni tudok a mesékben, ha hinni tudom, hogy egyedi vagyok, és valahol van egy herceg, akinél marad belőlem vagy tőlem valami – valami, ami csakis és igazán az enyém, ami csakis hozzám jár, ami csakis hozzám illik, és ami miatt meg fog keresni és meg fog találni.

De ez itt a valóság, és nem mese.

És valakinek nem vagyok elég egyedi, különleges, szeretetre méltó, vonzó – mert mindez neki valaki más. Vagy mások. De nem én.

Pedig mindannyian egyediek vagyunk és megismételhetetlenek. És biztos van valaki, akinek egyedi vagyok, különleges, szeretetre méltó és legvonzóbb – csak éppen nem annak, akit eddig mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és akinek az egész szívem odaadtam, védekezés nélkül.

És legnagyobb sajnáltaomra, ilyenkor aktvizálódik a fájdalomtestem, és megint az a kislány vagyok, az az édes, szeretetre méltó, hosszú szőke hajú kis angyalka, aki mindig a legbénábbakkal barátkozott, mert már akkor is együttérző volt és segítő – az az imádni való kicsi lány, akivel mérhetetlenül együtt kell érezni, mert az apjának nem volt elég fontos. Aki annyit sem kapott az élettől, mint az, aki éppen elhagyja – ahogy az apja is tette.

És imádkozom, pedig nem is tudom, higgyem-e, hogy van isten, vagy bármi efféle, imádkozom, hogy segítsenek már rajtam, már annyit szenvedtem, segítsenek, hogy végre meggyógyuljon ez az érzelmi seb, hogy átprogramozódjon a tudatalattim, hogy soha többé ne válasszak és ne is engedjek be olyan pasit, aki nem tud vagy nem akar kötődni, szeretni, kitartani mellettem.

Persze, azt sem tudom sajnos felmérni, hogy eleget szenvedtem-e. Nekem elégnek tűnik, de mindennek megvan a maga ideje. És lehet, hogy addig nem fog ez sikerülni, amíg akarom, de az is lehet, hogy ebben az életben nem lesz ilyen, és nem fog meggyógyulni, és örökké el fog hagyni az, akinek mellettem lenne a helye.

Ez meg csak egy nagyon énközpotú nézőpont. És egy gyerek lehet énközpontú: egy bizonyos embernek mellettem a helye. De amikor felnövünk, nincs többé ilyen.

Amikor felnövünk, a kezünkben a sorsunk. Amikor felnövünk, felelősséget kell vállalnunk magunkért, az életünkért, az érzéseinkért. Ekkor már nincs senki, de senki. Csakis mi vagyunk magunknak. Rájövünk, hogy mindig egyedül vagyunk, és sosem. Rájövünk, hogy soha senki nem lesz olyan közel hozzánk, mint mi magunk, és jó, ha sikerül magunkhoz egyáltalán közel lennünk, mert ez a legintimebb viszony, amiben valaha részünk lehet.

Szóval, lehet, hogy ebben az életben nem lesz társam, mert annyira elfuserált vagyok. Hiába vagyok ma is az az édes, tüneményes, szeretni való, törékeny lélek és test. Az érzelmi seb az elmémen nem engedi, hogy olyan férfit vonzzak és engedjek magamhoz, aki igazán szeret, igazán képes intimitásra és kötődésre. Azt mondják, a világ csak tükrözni, ami belül van. Szóval vagy én magam sem vagyok ezekre képes mással, vagy magammal nem, és ezért nem megy kívül sem. De azt hiszem képes vagyok rá, csak nem tudom megkapni, mert nem tanultam meg megkapni, mert sose kaptam meg, és ezért egészen szokatlan is lenne, ha megkapnám. És nem is vonzónak találom az ilyen pasikat – bár fogalmam sincs, találkoztam-e valaha ilyennel, hanem ijesztőnek találom. Igen, be kell vallanom, szeretem, ha van egy kis távolság – szeretem a hosszú, nagyon hosszú pórázt. Szeretem a szabadságot. De ha kapcsolatban vagyok, soha nem küldenék pénzt egy másik pasinak. Vagy bármi értéket. Magamtól nem.

De vajon ez az Igazság, amit most látok?

Vagy ez csak az igazság egy része?

Netán az igazság általam eltorzított képmása csupán?

Miért jött vissza hozzám, miért mondta, hogy hatással vagyok rá, ahogy évek óta senki – ha nem azért, mert szeretett.

És akkor már nem szeret?

Vagy nem úgy?

És farkába harap a kígyó: én engedten be olyan pasit az életembe, aki nem tisztel, nem értékel, nem tart engem vonzóbbnak, mint más nőket, és főleg: nem akar kitartani mellettem. – Nyilván azért engedtem be ilyen pasit az életembe, mert ennyire értékelem magamat és nem többre.

Pedig tudom, hogyan kell, és nagyon jól is voltam akkor, amikor jött – vagy mégsem lettem volna jól, csak azt hittem, tudatlanságomban?

Mert azt az apró nüanszot akkor még nem tudtam, amit most már igen. Most már tudom úgy látni magam, ahogy talán isten láthat – végtelen szeretettel. Most már tudom, érzem, értem azt, hogy pontosan mennyire nem szerettem magam, (És ennek megfelelően, hogy mennyire nagyonnagyon lehet engem szeretni/szeretnem) és hogy hogyan, mennyire és milyen sokszor és hosszú időn át éltem vissza magammal, hogy mennyire kemény és könyörtelen voltam magamhoz, hogy mennyire lenéztem magam, mennyire kisebbítettem az értékeimet. – Hát ezt kaptam csak vissza tükröződséképpen a világból, és ennyire erős pofont kellett kapnom ahhoz, hogy erre rájöjjek. És félek, rettegek, hogy mit nem tanultam még meg a leckéből, mert tudom, a lecke addig ismétlődik, amíg meg nem tnaulom, és jelesre nem vizsgázom belőle.

Hát most kérem az Istent, ha van, vagy az angyalokat, vagy bármi segítőt, ha létezik egyáltalán bármi efféle, hogy MOST segítsen, hogy mindent megtanuljak végre a leckéből – és a gyógyulásomért cserébe hajlandó vagyok feladni minden koncepciómat a világról, vagy az életemről, arról, hogy hogyan kéne lennie, vagy hogyan lenne jó, minden koncepciómat arról, hogy Open kicsoda vagy micsoda volt nekem.

Ámbár, ha az ember valóban feladja minden koncepcióját, akkor már nem is kell segítség, mert az maga a gyógyulás, mert ha nicsn koncepció, nincs vágy, és akkor nincs szenvedés sem. Ha nem vágyom semmire, nyilván nem szenvedek attól, hogy a dolgok máshogy alakulnak, mint amire vágytam.

De emberként lehet nem vágyni?

Legalább arra, hogy a sorsomat betöltsem? Vagy arra hülyeség vágyni, mert így is úgyis ez van? De akkor nekem tényleg az lenne a sorsom, hogy sorstalannak érezzem magam? Karma és feladat nélkülinek? Olyannak, akinek nincs helye a világban?

Mert nincs helyem.

Nincs helyem a férfiszívekben. Legalábbis azokban nincs, ahol szeretném, hogy legyen.

No és ez már egy koncepció, amit feladok. Az is egy tudatlan koncepció volt, hogy apám szívében és életében kellett volna, hogy helyem legyen. Most már felnőtt vagyok. Talán nem igaz az, hogy kellett volna, hogy helyem legyen az életében és a szívében. Talán nem igaz az, hogy mert mégsem volt helyem, ez azt jelentené, hogy értéktelen vagyok, és mindenképpen tökéletesnek kell lennem ahhoz, hogy szeressenek, de legalábbis mindenképpen mindig tökéletesebbnek, mint amilyen eddig voltam.

Köszönöm, hogy megoszthattam.


Viszlát.

Szeretlek.

I wanna go to hike with you

„I wanna go to hike with You.”

And look my selftalk:

- Nono. You do not want to go to hike with Him. You just want to go with someone who you believe loves you and you believe you love him as well, and also you have the beliefe about him, that he is a real Fasza Csávó. And if there would be at east one accesible person to whom you could project the picture of Real Fasza Csávó, you would be utterly happy nontheless he was not loving you at all.

- Oh, yes. Sadface. I was abused.

- So what? At least now you know that you can be abused to that extent to which you abused yourself. You are treated how you treat yourself because that’s how you allow others to treat you. In other words: no one can harm you more than you harm yourself. Because as much you harm yourself, you get used to that and you allow others to harm you just as much.

- Oh yes. Sadface. Look how ridiculous it all looked: He came back saying: Oh, you are so pretty. I wanna fuck you. Do you want to abuse yourself a little more with me? And I went: Well, I know I shouldn’t, but yes. Of course. Because I want to fuck you too. And you can harm me so much in the very same way how I do it to myself – you are a true match. Let’s do it! It’s comfortable. Seven months are gone until I got to see waht the fuck really was happenin’. What happened in the inside. God I was so high on life, or somethin’ like that, that I didn’t realized what was goin’on! So now with I think more clean brains I can see what was happening. Ha-ha. That time I thought I was clean too. But I never can be. ’cos I am human. Who knows what distorts my vision of reality this time! Maybe I see more clearly now. Maybe not.

- And if someone harms you more than you harm yourself, you run away from that person. Very fast. And He’s intreresting because maybe He harms you a little less than you harm yourself, and you think it’s love. Well, not exactly. It is indeed a form of love, as everything in this world is a form of love ( or attraction, constituting energy, whatever you wanna call it), even hatred is a form of that. But it’s not the love that all of us deserve. Not that Real Love. But that Real Love is in you and you don’t need to receive it from anywhere else than You. But let me tell you somethin’. It doesn’t matter at all what was in the past. As it aint IS any more. Yeah it’s good to come to the considerations, to clearly see the lessons you have learned. And it is not more important than that. As the past is over, you only have power in the Now. And so, there is no need to point a finger to your old self or anyone. People make mistakes. If you could’ve done better that time, if you would’ve had all the experience that you have now, your knowledge would’ve served you better, but you did not have all the experiences that time. So your knowledge couldn’t be activ. How could you knew? It is not your fault or anybody’s fault. It is how it is. And at this point we must acknowledge that we are great teachers and students for each other. He is a great teacher. He taught you very important lessons of love. He maybe not understanding you in that – but he did teach you important lessons of love – and what people don’t understand – well, we know... So the most you can say to Him, is a big Thank You.

- Thank you, I’m finished, you may go.

- Wai-wai-wait. It’s not your decision.

- Shite. Okay. So the leftover is: the problem itself. Tha problem I am pointed to. Okay one more lesson learned. And what happens? So we have an injury, a wound arises on our mind and it can become very deep, very painful – but it connects us to our core Being. The road to the Real Essence of us leads through the wound. Maybe that is the reason why we are played the same lesson again and again. (And I don’t fit in his world because I love him.) And one wound may contain several different lessons. And we can’t go ahead until we don’t learn all of the lessons. But what happens to the personality. It is like a split unfinished. The split happens if the pain is too big. Or the personality is too weak yet at the time of the wound arising.



Thanks for sharing.

Goodbye.

I love you.

I really do.

2010. október 26., kedd

Keserves a gyász...

írnék,...
de ..hát régen voltam már ilyen szarul.
És még csak nem is aktívan szar, ahogy egy éve. Nem aktív, égető fájás,
hanem csak van, tehetetlen vagyok, letaglóz, és sokszor sikerül pozitív gondolatokat választanom, de nem bírok enni, nehéz a szívem, és túl sokszor van hányingerem vagy szorul össze a gyomrom.
Hiába minden pozitív gondolat.
Nem teljesen hiába, de eléggé ahhoz, hogy a fizikai tünetek maradjanak, és hogy levert legyek.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Visszaszivárog a líra

Kétségbeesés


Párnák érnek forró homlokomhoz,

S könnyeim véletlenében elvétem magam,

Mert, jaj, a szívnek sajgó útján ki eltéved,

Örökké haldoklik, s mindenütt hontalan.


Hiába szállt egy angyal a Földre bennem,

Hiába, hogy testem minden földi zamat,

Mert mind, kit valaha szívemre vettem,

Örökké haldoklik, s mindenütt hontalan.


(2010.okt.24.)

2010. október 22., péntek

semmi sem tökéletes

...és nem is kell, hogy az legyen...
Elromlott a wifi a szobámban.

Life tasts great! - Jó szlogen...
Egy KFC-ben ülök, ezekben általában bitang-gyors a net, és a Shrink című film jut eszembe, ahol a főszereplő pszichológus felesége öngyilkos lett, a csávó meg csak szívja a dzsókat, megállás nélkül, és amikor a "társak" jobb belátásra akarják téríteni, csak annyit mond, így nagybetűkkel:
- My Wife. Killed Herself. And now I'm gonna go and get a Kentucky Fried Chicken, because it's finger lickin' freakin' fuckin' good.
És lelép a színről.
A pszichológustársak meg fogják a fejüket, hogy ők csak annyit tudtak, hogy az asszony meghalt. És csöd van, és megértik, hogy nem értik.

Amúgy minden a szokásos belül.
Semmi extra. Üres.
Pedróval söröztem tegnap este. Az jó volt. Jó ember. Inkább vele meg a cimboráival kell lógni, mint ...másokkal... akik nem húzzák mosolyra a fejem.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 21., csütörtök

szeles



Mi minden jó még?
Az, hogy a szobámon megy át egy wifi, szóval ingyér van netem is.

Meg az, hogy ma süt a nap.
És reggel kint álltam cigizve-kávézva a lépcsőházban (ami majdnem privát, mert ide fel a tetőtérbe, a ficakba senki sem jön sose), és hallgattam, ahogy süvít a szél - tisztára, mintha Dániában lennék.
Fényes idő van ma.

Így néznek ki a szobám ablakai ebben a fényes időben...

2010. október 20., szerda

Líra

Csoda történt, vagy csak az őszi magyar levegő, vagy extra-szarul vagyok - mindenesetre visszatért a költői vénám. Írtam gy szösszenetet.
Íme:


Pillanat-infinitum


Kabátba gombolt szív,

a gombolás mozdulata,

meleg, puha, vackolódó mosolycsücsök,

és láncra vert szavak döcögése

lehelletünk nehéz, hideg párája alatt;

igazi őszi sárga falevél-eső,

szűrt fény, arcomban menetszél,

ahogy kerekeimen gördül a Dohány utca.

tök

A sütőtök krémlevesem és én tegnap óta jól elvagyunk. Néha vannak vendégek és kóstolók - kellemes időtöltés volt megfőzni és megenni is, még mindig.

Eddig csak vöröshagymával szoktam csinálni (meg egyebek), de most fokhagymát is tettem hozzá - kissé közönséges lesz tőle az első íze, illata, de aztán, amikor az ember elkezdi kanalazni, akkor a fokhagyma zamata beül a szájba, és megszokom, és kidobja a tök ízét.

Azért, ezentúl fokhagyma nélkül csinálom majd.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.

pakk és kölcsönfater

Itt van a csomagom.
...nagyon vártam, és nem bírom kibontani.
Csak egy öv miatt bontanám ki, de az illatok, a tárgyak és emlékek csak lesúlytanak.

Open apukája egy extra csomagot is hozott: megértést.
És abból fakadó lelkiismeretfurdalást, és bánatot és elfolytott könnyeket.

A sokadszori megértését annak, hogy nem az én hibám, nem én tehetek róla és nem velem van a baj.
De közben mégis.

Itt volt, és vele itt volt az a melegség is a szívemben, ami Opent juttatja eszembe...

Úgy búcsúzott, hogy "hát szerintem találkozunk még" - én meg erre mondtam, hogy "hát nem tudom". Pedig legszívesebben örökbefogadnám, de Open nem adja.

És bárcsak találkoznánk. És bárcsak egyszerű lenne az élet.

Viszlát.

Szeretlek.

Álomnapló

Ma reggelre azt álmodtam, hogy Opennel és másokkal, akikre nem emlékszem, egy űrhajóban vagyunk, és az űrhajó sodródik, vagy nem jó helyre ugrottunk, a többiek lusták és fáradtak, és félnek is. Alszanak.
Én a pilótafülkében alszom, és Open jön, látom a lábait ott fektemben, aztán felülök, mögötte vagyok ekkor, ő az irányítópulton babrál, fehér atléta van rajta, érzem az illatát, vágyom rá, de valamiért nem teszem a kezem a vállára, ahogy hirtelen impulzura tettem volna, nem is szólunk egymáshoz, nem is akarok, gondolataim sincsenek, csak figyelem, és
ő a fasza csávó,
aki jön és dacol a veszéllyel, és babrál a gépekkel, és beindítja az űrhajót,
pedig nem tudjuk, hová megyünk, nem tudjuk, mi lesz, eltévedtünk.

Fura egy álom.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Mázli

Esik.
________________

Kicsit kiürültem.
Élvezem az új kérót, az önálló életet.
Ma reggel megmagyarázhatatlanul jó kedvem volt suliba menet - pedig az összes gond, ami tegnap a fejemben volt, ma is ott volt. De valahogy nem aggódtam - mintha minden könnyű lett volna. Mintha valahogy a sejtjeimből sugárzott volna, hogy minden jó lesz.
Egyedül vagyok és nem magányos.
Éjszaka van, és imádom hallgatni, ahogy a tetőablakaimon dobol az eső. Már vagy három napja hallgatom mindig esténként, aztán napközben, ha valahová mennem kell, mindig eláll. Jó kis eső ez. Kimondhatatlanul szerencsés vagyok.
Erre is gondoltam ma reggel. Hogy egészséges vagyok, hogy le tudok szaladni a lépcsőn, elgyalogolok az egyetemre, megértem, amit ott tanítanak nekem, van egy szuper kéró, ahol lakhatok, van mit ennem, van mit felvennem - mindez hatalamas szerencse és adomány. Nem beszélve arról, hogy a sok ezer ősöm közül mindegyik túlélte, egyik sem hat bele idő előtt semmibe, nem rongálódtak sehogyan sem a gének, amik engem létrehoztak. Mindegyik ősöm a megfelelő időben a megfelelő helyen volt ahhoz, hogy pont én, pont ilyen génkombinációval megszülethessek, pont azoktól az emberektől, akiktől.
Szóval - mi kell még a boldogsághoz?

Egyik barátnőmnek olyan gondja van, hogy a takarítónője nem jó arc. Hát, kérem, mindenki a maga sorsának a kovácsa. És főleg: ez legyen a legnagyobb gondja.

És volt egy olyan gondolatom is a mai nap folyamán, hogy tulajdonképpen, amikor az ember depressziózik, meg szenved, az is egy isteni (vagy talán inkább istentelen) jó állapot. Tudniillik, ha van ideje, energiája és kapacitása arra, hogy szarul érezze magát valami lelki ok miatt, akkor valószínűleg azért van mit ennie és van hol aludnia, és nem is küzd valamiféle akut halálos fizikai betegséggel. És, mint mondottam, az egészség eleve hatalamas előny és adomány.
Persze tekinthetnénk rá úgy is, hogy alap - de ha közel kerülsz egy beteghez, vagy betegséghez, megérted, hogy szerencsés és boldog az, aki egészséges.
Oda akarok kilyukadni, hogy másoknak nagyobb bajuk is van annál, mint hogy ráérjenek depresszálni meg lelki-szenvedni. Mert ha már valaki depressziós, az egy csinált dolog. Dönthetne úgy, hogy kilép belőle. Lehet, hogy kell segítség, de hiába a segítség, ha ő maga nem dönt úgy, hogy használni is akarja azt a segítséget mégpedig jól meghatározott céllal: hogy kilépjen.
De ez már mástészta.


Egyébként Sz.T.Úr volt itt nálam ma, és hozott nekem hangfalat, meg szülinapi meglepit - kissé megkésve. Egy gyönyörűséges, dizájnos Pylones fém névjegykártya tartót a Badaboomból. Hát igen, van stílusa. Azzal a szöveggel, hogy most már nemsokára Komoly Nő leszek - még nem most, de nemsokára -, és hogy lassan jól jön egy ilyen. Hát, mondtam neki, hogy ez egy nagyon szépséges és igen előremutató ajándék - mikor lesz nekem névjegykártyám, és főleg minek? Meg mit írnék rá? Azt, hogy blogger? Vagy csak annyit, hogy "én. vagyok." ?
Hangfalat meg azért hozott, mert a minap, mielőtt nagyon berúgtam (vele) (meg a külföldi barátokkal) szombaton (spontán lakásavató jelleggel), véletlen kiszaladt a számon, hogy hiányzik nekem innen a Zene. Erre elhozta a hangfalait. Mert hogy nem kell neki. Szétszedte, megtisztította, meglocsolta kontaktjavító folyadékkal - így is recseg, de - most van hangja. És nekem is.

Aztán meg itt volt Euridiké, és a megvilágosodásról beszélgettünk, és sokminden egyéb és kozmopolita dologról. Színházról, drámáról, jógáról, életről, karrierről, pasikról, könyvről, filmről, cikkekről. És arra jutottunk: do and be silent. De leginkább: do. Tenni, tenni, tenni a dolgunkat. Megélni az élményeket, az itt-és-mostokban, és elengedni a koncepciókat.
Meg hogy ha minden városnak van egy szava (Róma: szex, Stockholm: alkalmazkodás stb, stb) akkor Budapest szava mi lenne? Nem jutottunk megfejtésre.

...
Hiányzik az odabújás.
Az hiányzik, hogy valakihez oda lehessen bújni, és kötődni is lehessen, és hogy szerethessek, és szeressenek, mint Nőt/Csajt/Lányt/Bulát/Kisasszonyt/Nagyasszonyt/Kurtizánt de főleg, Nőt. Mert az: mindegyik.
De nem tudom, képes lennék-e bármire is valakivel... Biztos attól függ, kivel. De most per pillanat csak a múlt kísért folyton... és a jelenem, a balsőm üressége.

Az üresség nem olyan rossz egyébként.

__________________

Elállt az eső.
Már csak a fűtés sustorog. (Micsoda mázlista vagyok!)

Az új életterem régi-új kérdéseket vet föl. Imádok itt, így élni, imédom ezt a lakást. Imádom, hogy nem az enyém, hogy semmim sincs és mégis mindenem megvan. Imádom, hogy ez az élettér pont olyan, mint amilyenről régóta álmodom, csak kicsit mág jobb is talán - nagy vonalakban, sőt egész jó részletességel olyan, és van még benne egy plusz csavar, amit nem álmodtam ugyan bele, de a személyiségem teljesen ilyen.
Egyrészt tehát: csodálatos teremtő vagyok! (Sikerült az álmomnak legalább egy kicsi, de mégoly fontos részletkéjét megteremtenem. És mintha véletlenek és szerencsék csodás sorozata lett volna, ahogy elém dobták ezt...)
Másrészt pedig:
nos. Ezek szerint, tudom élvezni azt, ami van - ami olyan, amilyet álmodok.
Szóval lehet, hogy már kislány koromban is ennyire fent voltak az "igényeim", és azért nem szerettem ott élni, ahol éltem, mert egyszerűen az nem felelt meg az álmaimnak, a személyiségemnek? De hát akkor még nem beszélhetünk személyiségről, bár a magja tagadhatatlanul jelen van.
Nos, csak annyi választ találok, hogy minden úgy van jól, ahogyan van.

Az is, hogy ilyen az álmom, amióta csak az eszemet tudom.
Az is, hogy kötődő típus vagyok, és kötődni szeretnék.
Az is, hogy egyelőre a kötődés túlvégén vagyok, mint a kötődni képtelen pasik, akiket választok (tudat alatt). Nekem is kötődési problémám van - azt hiszem, a megoldás: előbb magamat felépíteni, és aztán olyan erősen ragaszkodni ahhoz, amennyire csak lehet. (Ahh... Nehéz ügy. Remélem, van segítség.)
De: minden úgy van jól, ahogyan van.

Hatalmas mázlista vagyok...
(Visszanézve az életemre: mindig elég szerencsém volt a jó léthez...)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Nyugodalmas jó éjszakát,

vagy éppen szép napot - kinek éppen mit.

Kedves Olvasó, hálásan köszönöm, hogy velem voltál.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 16., szombat

Mintha két nap volna a mai

Ma annyi minden történt kívül, s belül, hogy mintha több nap telt volna el. Az is ezt mutatja, hogy már haramdszor ragadok billentyűzetet.
Bár ma már holnap van.
De a java ezen a napon történt, amikor felébredtem, és felkelt és lenyugodott a nap.
Szóval sok mindent kaptam ma - és egy részét bárcsak ne kaptam volna... Nem magam miatt...

Találkoztam egy kedves ismerősömmel, aki mesélte, hogy az egyik gyereke nagyothall, és pszichiátriára kell járnia, és ez most derült ki. Most derült ki a napokban, hogy a gyerek tulajdonképpen miken is ment kersztül és mikkel küzd...
Ami még ennél is rosszbbul érintett, hogy egy nagyon kedves barátomról, egy emberről, akit szeretek, kiderült, hogy nagyon beteg. Még csak álnevén se nevezem, sem mást nem mondok róla most.
Elég hozzá, hogy mikor megtudtam, egyrészt nem akartam elhinni, másrészt bennem szakadt a szusz, le kellett ülnöm. Igazából még most sem hiszem el...

Aztán, jó ideje ma először, megálltam. Hazasétáltam. Vagy egy óráig toltam a biriglit. Jól esett lassítani, jól esett sétálni.
Az életen gondolkodtam. És fotómasinát ragadtam...

Hogy ilyen közelről érintsen valami, ami rádöbbent arra, hogy az életben sokkal nagyobb problémái vannak más embereknek, mint nekem, vagyis hogy sokkal nagyobb gondok lehetnek.
Rádöbbentett, hogy nekem tulajdonképpen semmi bajom. Szerencsés vagyok.
És emlékeztetett egy mondatra, amit egy libanoni ember mondott nekem múlt nyáron, hogy amíg az egészséged megvan, addig gondtalan vagy. Ez így van, punktum. És most látom csak, hogy igaza van.
Egy ember, akiről nem mondanád meg, hogy bármi baja lehet, akinek az élete egy nagy kaland, tehetséges, jólelkű, intelligens, akinek van miért élnie, aki szerelmes - és aztán kiderül, hogy .... hogy milyen sors vár rá, úgy, hogy előre tudja... Egy ember, akit igazán kedvelek, szeretek, komálok...
És az is nagy tanulság mindebből, hogy

egy párkapcsolat, vagy egy párkapcsolat nem-léte nem old meg semmit, de semmit a világon.
És hogy szeretni kell, amikor csak lehet és amíg csak lehet.

Tényleg lehet, hogy nincs holnap.

Élj így ma.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 15., péntek

A grafomán vallomása

Szóval grafomán vagyok.
Most vagy kétségbeesek, vagy író leszek.
De pont hogy van különbség a grafomán és az író között: a grafomán mindent mindig leír, és az jó neki. Az író meg kreatív, és az jó neki.
Kérdés, hogy a kettő összejön-e és hogyan.
Meditálok rajta.

∗∗∗

Folytatás Sz.T.Úrral kapcsolatban megkezdett és be nem fejezett, meg nem oldott gondolataimhoz:

szóval, ahelyett, hogy emiatt is rágnám magam, itt egy gondolat: belőle hiányzik valami. Nem belőlem.
Kötődés-problémája van. És onnan tudom, hogy kötődik hozzám, hogy b∗szogat.
Mármint ugye bajom volt azzal, hogy szexel velem, aztán azt mondja, nem vagyok nő. Aztán meg, hogy: de ezzel nincsen semmi baj, mert ő sem férfi. Imígyen kibújva a "baszogatás" kategóriából. Egyrészt igaza van. De egy nőnek azt mondani, hogy nem nő, nem szép dolog. Ráadásul ez abban nyilvánul meg, hogy nem szeret engem "úgy", (mert valamiért nem akar most "úgy" szeretni, és olyan üzeneteket küld, hogy soha nem is fog, ) és abban, hogy van szex de nincs intimitás, se semmi, semmi, amit a szexhez konnotálnék (- már ha egyáltalán kell hozzá konnotálni bármit is - talán nem kéne, de én szeretek,) amitől aztán persze szarul érzem magam, mert
egy. - ezek szerint nem vagyok (elég/ jó) nő neki
kettő. - talán valami hiányzik belőlem ahhoz, hogy "úgy" szeressen" (és épp ma gondoltam, hogy talán soha nem is lesz meg - és akkor jobb, ha eltűnök)
három. - én nem ezt szeretném. (De ez van. Amit az Univerzum dob, elfogadom. Csak nem olyan jó nekem.)
Tudom, hogy szeret, de nem érzem. Illetve érzem is, de nem úgy, ahogy szeretném.
De ő úgy nem tud, és talán nem is fog tudni sose.

Szóval rájöttem, mi az a "valami", ami miatt nem akar engem szeretni: mert túl normális és túl jó vagyok neki, mert annyira sérült, hogy kötődési problémája van, és inkább kínozza magát olyan nőkkel, akik mellett szenvedhet, mert adott nők olyan játszmákkal/maszkokkal/sérülésekkel rendelkeznek, amik miatt nem tudják őt szeretni.

Há-há. Én is ugyanezt csinálom pasikkal, csak nem a kötődési problémám miatt. Mert speciel kötődni tudok. Legalább.
Csak nem tudom, mit nem tudok.
Választani? Vagy simán bízni magamban? Nem kételkedni?

Nyugodjak bele, hogy ez lesz egész életemben? Mindig ilyen kötődni képtelen pasikat fogok szeretni, akik elhagynak, csak azért, mert az apám elhagyott?
Meg akarok gyógyulni. Ez egy érzelmi seb az elmén, ami még mindig nem gyógyult meg, és hiába nem akarok már foglalkozni ezzel, újra és újra ezt a pofont kapom, ugyanazt a leckét - amíg meg nem tanulom - de mit? Vagy amíg be nem gyógyul? Hogyan? Egyetlen választásom a megvilágosodás?

Szóval, nem tudok semmit.
Ez a legnagyobb tanulság.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Nyílt Nap



Ez egy igazi Nyílt Nap.
Mert nyílt vagyok ma. Legalábbis nyíltabb, mint máskor - nyíltabb más dolgokra.

Szóval igazán klassz napom volt - végre. A Glamour manci-magazin szerkesztőségében nyílt nap volt, és mit ád isten, az online főszerkesztő a földim, az egyik srác pedig, akivel egy órára járok most egyetemen, szintén ott dolgozik pár éve.
Szóval ismerősökre leltem, sőt, kiderült, hogy egy igen közeli ismerősöm ismerőse az a hölgy, aki a rovatokért felelős. (Vagy mi. Nem tudtam megjegyezni a pozíciója pontos nevét.)
Remélem, lesz következménye a tetteimnek - annak, hogy odamentem; méghozzá olyan következmény, ami Az Útra terel. És remélem, nem csak egy leszek a sok manci közül, hanem egyszer főmanci leszek, vagy legalább mellék. Remélem, most, hogy a dolgok elkezdtek a helyükre pottyanni az albérlettel, a barátaimmal - lassan a pénzkereséssel, szakmával, hivatással, tehetségeimmel is a helyükre pottyannak, aztán pedig, én magam is helyemre pottyanok. Aztán pedig az életszövetség is a helyére pottyan, a hű barát, akivel jó a szex. (Istenem, ha ezt korábban tudtam volna... jobb ember lettem volna.)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 14., csütörtök

Broke


Mindjárt lemerülök, és akkor pár napig bye-bye lepi-topi, mert szegény embert még az ág is húzza: elromlott az adapterem. Eltörött a zsinórja.
Én is eltörtem.
Ma egyedül ücsörögtem este a körúton egy padon, és az emberek csak elmosódó árnyak voltak, ahogy jöttek-mentek előttem, és bámultak, hogy mit csinál egy lány egyedül egy padon, mint egy csöves, és csak néz ki a fejéből fókusz nélkül.
Hontalan vagyok.
A szívemben nincs otthon. Csak egy fájó kráter.
Szétmarom magam azzal, hogy biztos nem vagyok elég jó, elég szép stb. stb. Sz.T.Úr erre kiröhög - ez jó, legalább átlátom a helyzetkomikumát annak, amit gondolok magamról.
De mégiscsak ez a helyzet. Nem az, hogy nem kellek senkinek. Nem. Csakis pont azoknak nem kellek, akik nekem kellenének, és akiknek én kellenék, azok nekem nem kellenek. Vagy csak totál rom vagyok, és majd felépülök újra....
Úgy szeretnék mások életébe örömet, világosságot hozni, de ahhoz előbb a sajátomba kell. Van egy lakás, ahol alhatnék, van hozzá kulcsom, saját albérlet - Végre! - de nincs takaróm. És nincs kocsim se, bringával meg nem cipelnék keresztül a városon egy takarót, s miegymást. Sz.T.Úr adna takarót, de ma, pont ma, amikor az adapter is eltörött, és én is, pont ma el kell tűnnöm az életéből.

Szóval ma hiába van kulcsom, kicsit még hómlessz vagyok.
Szarul, de büszkén.
Üdv a mélyponton.

Holnap megyek kovácsolni a szerencsémet.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 12., kedd

Napi bölcsesség 5.

Onnan tudom, hogy igazán szeretek valakit, hogy hajlandó vagyok elfogadni, hogy ő az legyen (nekem) ami ő akar lenni.





(És akkor nem azért szeretem, amit "játszik", hanem azért, aki ő valójában. És akkor nincs elvárásom.

Ha barát, legyen barát. Ha szerető, legyen szerető. Ha férj, legyen férj. - Ez mind mások szerepe, amiket maguknak választanak.

Aztán erre én mondhatok igent vagy nemet, hogy beszállok-e és eljátszom a társszerepet, vagy sem. Mert én is szabadon választok szerepet magamnak.

(Opent például igazán szeretem, vagy legalábbis amikor igazán szeretem, akkor elfogadom, hogy ha barátok leszünk, barátok leszünk, ha pedig "idegenek", akkor "idegenek". Ettől még szeretem. Ez nem változik. Mert ez bennem van.
Ez az én szerepem.)
)

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

boldog szülinapot

...ez a nap nem más mint a többi...


2010. október 12.
174 cm, 50 kg
27 év
0 élet.

Bizonyos szempontból jól megy a sorom.
Egy másik szempontból nem.

Szomorú vagyok megint a szülinapomon. Így megy ez már évek óta. Évek óta mindig azért, mert valaki épp elhagyott.
Kivéve azt a legszebbet, amikor meglepetés-bulit kaptam ajándékba. Az volt a valaha volt legszebb szülinapom - bár az ember, aki akkor mellettem volt, nem volt hozzám való. De végülis vele minden simán ment... Hálás vagyok neki, és a barátaimnak.
A barátaimnak mindig is.
Az életnek igyekszem, de nem mindig megy.
Megvan mindenem, és semmim sincs.

Bölcs vagyok, de nem elég bölcs.

És minél többet tudok, annál inkább rájövök, mennyire keveset tudok.

Open egy tompán fájó folt bennem, és nem tudom, valaha elmúlik-e.
A fő baj, hogy magamat is elveszítettem.
És vele kapcsolatban túl sok félelem maradt bennem.
Most úgy tűnik, hogy ami olyan gyógyító hatással volt rám, az inkább sosem volt üdvös. De biztos az volt, csak még nem látom át.
Tulajdonképpen a káosz, a széthullás jó, mert csak abból keletkezhet a végén tisztulás, tanulás, megújulás.

Persze túl korai még, mindig túl korai - nem tudok mást szeretni. Pedig akarok. Szeretnék, de nem megy.

Igazából az egész az én saram: olyanokba szeretek bele, akikbe nem kéne. Igyekszem változni.
...majd eldől, mi igazi és mi nem. És hogy mikor? Egy-két éven belül. Vagy soha. Lehet, hogy egyszerűen együtt kell tudnom élni azzal, hogy örökös változás van és sosem lesz semmi tartós, és nekem rugalmasságot kell tanulnom egész életemben.

Boldog születésnapot nekem.
Remélem, amikor felébredek, jobban fogom szeretni magam, mint most.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.




2010. október 11., hétfő

Sütőtök és apropó

Jólvan, a kiégés csak átmeneti.
Tudattalanul elnyomok dolgokat.
Épp sütőtök krémlevest főzök....

Tegnap este, miután véletlenül belecsöppentem egy karaoki buliba, és elénekeltem négy számot, közmegelégedésre, családias hangulatban, mert Az Ügynök meghívott egy sörre, és véletlen pont olyan helyre ültünk be, ahol aztán idő közben elkezdődött egy karaoki est - szóval miután megbizonyosodtam megérzésem helyességéről, mely szerint Az Ügynök zűrös alak, hazajöttem Sz.T.Úrhoz,

és Open hiányzott. (Majd egyszer ez is elmúlik.)

Az, amilyen ő. A kisugárzása. Az.

A szerelmet tényleg ki kell herélni. Rohadt egy dög.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 10., vasárnap

Lista

Sz.T.Úrral a legjobb dolgok:

- amikor itt a barátja, A Svájci, olyankor egyfolytában f∗szozás és b∗szás van - mármint ez a téma, meg hogy én mit, mikor, hogyan, én meg persze csak szemérmesen lesütöm a szemem és pirulok, és ez az egész nagyon vicces, ahogy ülnek velem szemben, könyökölnek az asztalon és bámulnak a képembe, miközben szexista, hímsoviniszta és zsidó poénokat nyögnek be, aztán várják, hogy nevessek, és ők nevetnek a legjobbat - olyan édesek
- például, amikor Sz.T.Úr ecseteli: - Ja, a fiúk úgy szokták, nyíltan őszintén, így, hogy: "hallod, volt az a csaj, olyan kurvajó csaj volt, úgy megb∗sztam...!" - "Igeeen? Hogy?" - "Hát nagyon".
- az, hogy pontosan annyira az időhúzás fekete öves nagymestere, mint én - jól kijövünk
- aludni vele
- ahogy megérint
- ahogy nevet - főleg a saját poénjain, olyankor a legviccesebb
- a humora
- amikor itt a másik barátja, a Szépítész, akkor meg full-kész-viccesség van, ugyanis a Szépítész a szavak nagymestere (kár, hogy néha meg akar halni)
- amikor ruhát vásárolok, és hazaérek, akkor örül, és megkérdezi, miket vettem, meg kell olyankor mutogatni neki, és lelkesedik - olyan édes
- amikor be van rúgva - ez leírhatatlan jelenség, olyankor aztán mindig majdnem halálra rötyögöm magam
- vagy amikor itt vannak másik pszichológus barátai, akkor megfigyelve vagyok, tapintatosan, és gyengéden, és az jó nekem, meg vissza is jeleznek dolgokat, az is jó

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Megjegyzés

Lehet, hogy annyiszor fognak még kidobni, amíg meg nem tanulom feldolgozni, méghozzá gyorsan és teljesen jól. Egyre jobb vagyok ebben. Lehet, hogy majd ezt fogom tanítani az embereknek egyszer.

Hogyan éljük túl azt, hogy nem kellünk (senkinek)

Előbb-utóbb expert leszek, ha ez így megy tovább...

Vallomás és párhuzamos valóságok

Fáradtan nem jó írni se gondolkodni, mert olyankor negatív vagyok.
De ma délután, miközben valami olyat csináltam, amit nagyon szeretek, ruhákra vadásztam,
szörnyű dolog történt bennem.
Csak egy pillanat volt. De utána majdnem rókáztam és bőgtem - de szerencsére ott volt az a sok szép ruha.
Egy pillanatra eszembe jutott Open, és hirtelen akkor nem találtam iránta semmit a szívemben, se sehol mélyebben, hiába kutattam. És az volt a legrémisztőbb, hogy úgy éreztem, sosem fogom tudni többet szeretni. Persze biztos nem így van - de ez valami nagyon furcsa, ami van velem. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz.
Fáj a szívem. Mondom, hogy nem fáj, de az fáj, hogy mintha nem lenne ott semmi.
Nagyon rossz akkor, ha most védekezésből tudat alatt félig, elnyomok és a szőnyeg alá söprök mindent.
Nagyon jó akkor, ha ez nem szőnyeg alá söprés és elhallgattatása az érzéseknek, hanem mondjuk tényleg most már annyira lenullázódtam, annyira lesérültem ebben, hogy nincs több. Sehol, semmi. Nincs több kapacitásom rá. Ez lényegében jó - mert azt is jelenti, hogy nem fogok többet szenvedni - legalábbis vele. És lehet, hogy ez is felnőttség. Vagy felnőtté válás.

De lehet, hogy csak fáradt vagyok. Aludtam vagy négy órát tegnapról mára, aztán sok kilométert bringáztam Pest és Buda között. Lakást néztünk. Aztán meg nem tudtam "haza"jönni, mert Sz.T.Úr úgy húzta a lóbőrt, hogy hiába csöngettem, a kulcs meg benne maradt a zárban.

Apropó Sz.T.Úr. - Ő szeret, én szeretem - egy bizonyos értelemben. Neki is én vagyok az egyetlen, akit el tud viselni közel magához, meg nekem is ő az egyetlen most, ebben a helyzetben, ezen a ponton. És lehet, hogy életünk végéig így marad. Lehet, hogy ő soha sem lesz kevésbé depressziós, én pedig soha sem fogok senki mást találni - úgy mást, hogy teljesen hosszú távra. És lehet, hogy egyszer majd benő a feje lágya, és rájön, micsoda kincs van a kezében - így, hogy itt vagyok. (Pedig tudja, különben nem lennék itt.) Hiányozni fog, ha majd el kell költöznöm, és tudom, hogy én is hiányozni fogok neki.
Olyan, mintha együtt lennénk, csak nem vagyunk.
Egy éve ő akart szeretkezni, akkor nemet mondtam - ezúttal nem mondtam nemet, ezúttal én is akartam. Két éve én vagyok neki az első. Másokat nehezen visel - velem együtt él. Folyton a csajokról dumál, de én vagyok az egyetlen, akivel biztonságban érzi magát - velem se teljesen, de hál'istennek, legalább tisztában van vele, hogy ez rajta múlik.
Szóval hébe-hóba szexelünk, és másnap mindig minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nincs puszi, nincs csók, nincs ölelés, nincs kézfogás, nincs közös program. Nincs intimitás.
Hát ez enyhén szólva sem kielégítő.
De mégis: ez több, mint bármi, amit bárkinek is adhatna.
A történelem ismétli önmagát, ez is megint a régi nóta, csak teljesen új köntösben. "Nem akarok senkit, nem vagyok felkészülve egy kapcsolatra." Ugyanezt mondta öt éve is. Csak most együtt élünk. Mikor veszi már észre, hogy ez szeretet. Ez, hogy ilyen régóta; hogy a vágy mindig ébren van, hogy beenged az otthonába, hogy törődik velem, hogy ad nekem enni, hogy én vagyok az egyetlen, akivel akkor is biztonságban érzi magát, ha amúgy a világban általában sehogy sem. Mi ez, ha nem szeretet? Szeret velem lenni, szeretek vele lenni. Nélküle nem olyan jó a buli. Ha nem vagyok, felhív. Nem olyan szeretet persze, mint a "szokásos". Valahol sokkal mélyebben van, sokkal nehezebben felfedezhető, nehezen érzékelhető.
Persze, most, hogy én is ki vagyok égve, én sem tudok többet adni, mint amennyit ő. Régebben ez nem így volt - bár most utólag azt hiszem, akkor csak azt hittem, hogy adok, de valójában minden a kapásról szólt...
Szép kis páros: két kiégett, szenvedő héj, akik próbálnak emberekké válni. (Közben én próbálom kideríteni, mi az, amit elnyomok magamban, és mi az, ami magától van, vagy nincs.) És ami a leggyönyörűbb benne, az az, hogy belül, a mélyben, olyan nagyon csodálatos mindkettő. De valahogy nem ragyog túl a héjon - és azt hiszem, azt, ami nem ragyog túl, csak mi érzékeljük. Például fogalmam sincs, miért pont én vagyok itt most vele. Ez is hogy keletkezhetett? Hogy teremthettük ezt? Bárkit megkaphatna, tényleg bárkit. Jó pasi, jó a dumája, isteni a humora, pszichológus - tehát tud bánni az emberekkel - pláne a nőkkel, már ami a kezdeti dolgokat illeti, csak onnan tovább van zűr. De még engem sem akar. Rólam, azt hiszem, azt hiszi, hogy majd egyszer keresztül fog ragyogni a belső, és akkor majd milyen jó nő leszek. És főleg azt hiszi, hogy engem nem akar, és nem szerelmes belém, és ezért sose leszünk "együtt".
De mindaz, amit elmondhatok róla, az az, hogy most nem akar engem szeretni valamiért. Persze azért szeret, csak kapcsolatot nem akar velem, mert azt hiszi, hogy nem szerelmes belém. Pedig csak nem akar az lenni valamiért.
Mert, ahogy B.Ügynök mondta egyszer régen, és azóta meggyőződtem róla, hogy így van: a szerelem nagyrészt akarat kérdése. Meg persze kémia, de utána már csak az akarat van. Az ember akar szerelmes lenni, keres egy genetikailag megfelelő alanyt, akire minden vágyát kivetítheti, aztán jól elbassza, mert vetít is, és elhiszi magának, hogy az igaz. És ez sok esetben működik, akár életfogytig is. Sok esetben meg nagy csalódásokhoz vezet. A szerelem ilyen. És aztán B.Ügynök azt is mondta, hogy annak idején, mikor beleszerettél valakibe, elkezdted a jó tulajdonságait szem előtt tartani, és amikor valami okból már nem akarsz szerelmes lenni, akkor szépen elkezded a rossz tulajdonságait szem előtt tartani, és akkor minden el is romlik, minthogy minden csak fókusz kérése. Nézőpont kérdése. Annak a kérdése, hogy mire fókuszálsz.

Szóval mit keresek itt?

Az igazságot?

Mi közem van még mindig és ennyire ehhez az emberhez?
Persze, én tudom, hogy szeretem. Most meg már annyira felnőtt lettem és kiégett, hogy még a szex se számít sokat. Mármint régebben kiakadtam volna, hogy másnap aztán sosincs semmi, és hogy ez tulajdonképpen szexxé degradálja a szeretkezést, amihez régebben nem fűlött a fogam, de mára megértettem, hogy a szex az szex. A test szexuális. A testnek szexre van szüksége. Az elme viszont nem szexuális természetű. Az elmének szeretetre van szüksége. (Az egy másik dolog, hogy az elmével együtt szexelni fenomenális - ezért olyan jó Sz.T.Úrral. Meg biztos a genetika.)
Tudni ezeket: felnőttség.
Persze azért ettől függetlenül tényleg igaz az, hogy a szex miatt kötődés alakul ki az emberekben. Szóval bonyolult ez. Szex, szerelem, szeretet, kötődés... Brrrr....

Szerintem most pedig pont jól vagyunk Sz.T.Úrral. Mert szerintem a párom az a barátom, akivel szexelek is, és akivel jó a szex. És ő pont ez. Meg neki én. Csak túlságosan szét van esve. Meg én is.

...érdekes, egy párkapcsolat tényleg semmi több. Csak ennyi. Barátság, amiben van szex.

...Mért ver az Isten az ilyen pasasokkal, akik párkapcsolatban vannak velem, csak nem akarnak tudni róla, vagy nem vesznek tudomást róla?

Miért nem lehetek már legális?

∗∗∗

És akkor itt van még Az Ügynök, aki kimondhatatlanul izgatja a fantáziámat, pedig valami azt súgja, hogy nem kéne, és ilyeneket ír nekem, amikkel jól zavarba hoz, hogy "szebb vagy mint...", de leginkább egy szót se kéne erről írnom (se). Hát igen, így csinálják a huszonnyolcévesek.
Miatta szeretem kicsit az életet.

∗∗∗

Köszönöm, hogy megoszthattam.
Lehet hogy nem kellett volna, de a szex mindig izgalmas téma. Talán nő az olvasottságom.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 9., szombat

I love country & bringa

Country zenét hallgatva éjszaka bringázni Budapesten..........






Ellenben vagy emellett - a barátaim: az egyik túlitta magát, a másik túl rámenős és nem tud táncolni velem, mert azt hiszi fogni kell, pedig nem, a harmadik meg meg akar halni...

Jó este volt.
Szeretem őket.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

Helyzetjelentések 2.




Egy belső út, aminek vannak külső megnyilvánulásai. Hovatovább teljesen külsőnek látszik.
Pedig belső...
És az önszeretésről szól.

I'm fine.
I'm FINE.
I'M fine.
I am fine.
I love myself.
I'm cool.
I'm s.e.x.y.∗
I love myself.
I'm fine.
I'm fine.

Köszönöm, hogy megoszthatom.

Viszlát.

Szeretlek.
Tényleg.




∗ s.e.x. = Spiritual Energy Xchange - I love it!


2010. október 7., csütörtök

Antik és jelenkori

Két dolog történt ma:

az egyik:
Antik fátum, felelősség, szabadság órán ülve írom:

Egy sebhelyekkel sűrűn tarkított arcú lány, hosszú, egyenes barna hajjal, ovális fémkeretes szemüveggel, egy fiúval beszélget, mielőtt elkezdődne az antik filozófia óra. Mögöttük ülök, figyelem őket. A lányt féloldalról látom, ahogy a fiú felé fordul. A fiú nem fordul, csak a válla lejt a lány felé. A lány sokat beszél, a fiú alig szól. A lány mélylila kötött felsőt és mélyzöld, térde alá érő bársonyszoknyát visel. Régimódi arany fülbevalót hord a fülében. Még a nagyanyjáé lehetett. Vörös kő van a közepén. Miközben beszél, öntudatlanul felcsúsztatja a szoknyáját a térde főlé, hogy kilátsszék a combja. Tollat tartó kezével feljebb nyomja az orrán a szemüvegét, ahogy a fiúra néz. Majd rögtön újra visszacsúsztatja a szoknyát, mintha meggondolta volna magát: „Jaj, nem, mégsem, hát ezt azért mégse kéne”. Beszélne, még beszélne, de aztán kifogynak a témából. A lány feszeng. Körülnéz a teremben, hátrafordul, hátha valami beszélgetésbe be tud kapcsolódni, de nem. Kissé előretolva tartja a fejét, mintha lefelé lógatná az állát. Hirtelen, amint már nem beszél, tudatába törnek szörnyű kétségei önmagáról. „Jaj, szabad nekem egyáltalán beszélgetni ezzel a fiúval? Nem vagyok ehhez elég szép, se értékes, se jó.” Eszébe jutnak a csúnya sebhelyek az arcán, és legszívesebben elbújna. A fiú laza. Ő meg..? Ő meg csak fél és stresszel, hogy sose lesz elég szép ehhez a világhoz. És szerencsére belép a tanár, és elkezdődik az óra.

Már el is felejtettem, milyen elragadó személyiség ez a gömbölyded, középkorú, kedves ember. Az antik filozófia tudósa. Mióta ide járok, ide s tova már vagy hat-hét éve, ő itt tanít. Ugyanazt a témát, különböző változatokban, ugyanabban a kedves, helyenként humoros hangvételben. Ugyanabban a szemüvegben. Sosem szigorú, sosem követel. Csak megadja a lehetőséget. Tudom, hogy két gyereke van. Át is süt rajta a joviális, jóravaló apaság.

És ilyeneket tolt órán, hogy:

"a boldogság az egy szubjektív narkotikus élmény” – de a görögöknél életegészre vonatkozik, és inkább „well-being”, nem érzés, nem szubjektív tapasztalat, hanem, ha úgy működök, mint egy normális ember, akkor ez egy irgylésre méltó JÓL működés, van benne daimón is ( - eudaimónia), jósors, jó szerencse van benne, mert ezt adta az isten (epikureusok kivétel: ők epizódszerűen képzelik el a boldogságot)

meg hogy:

miközben arról beszélünk, hogy Arisztotelész szerint mikor tekinthető felelősnek vagy nem felelősnek az ember a tettéért, és hogy az állatoknál lehet-e ilyesmiről beszélni - Arisztotelész szerint:

„Hát nem tudom, én néha kifejezetten felelősnek tartom a kutyánkat, például amikor megeszi a karácsonyi mézeskalácsházat.”


∗∗∗

A másik történés, hogy lehet, hogy végre megvan álmaim albérlete. Pont olyan, amilyenről álmodtam. Ráadásul a leendő lakótársamnak, az Izlandi Óriásnak is tetszik. Vannak pénzügyi gondjaink - mármint főleg neki, de nyilván azért költözöm együtt valakivel, mert egyedül nem bírnám fizetni (bár ezt is ugye ki tudja - végülis ha kellő képpen motivált lennék.....), szóval az ő pénzügyi gondja sajnos az enyém is. Nemhiába mondják, hogy minden egy és nem létezik szeparáltság, az csak látszat...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. október 5., kedd

Káosz

Whatever it is, it will soon pass.
But right now there is nothing that can sooth my soul.

Káosz van, szétesés, a lélek sötét éjszakája. Ezután meg majd megint nagyon jó lesz. Egyszer fent, egyszer lent, ez törvény.
De amikor sötétség van, akkor ki kell bírni, nincs más. Sötétség van, és az is marad egy darabig. Addig, amíg fel nem kel a nap.

Hüppögve mondogatom magamnak, hogy márpedig ma igazán jó napom lesz. Mert az a szándékom, hogy igazán jó napom legyen.

∗∗∗

Esik, ülök egy McDonaldsban. És nézem az emberket: nagyrészt mind fiatalok, szépek és vidámak.
Talán nem boldogok, talán azok. De mindenképp: vidámak.

Az fáj, hogy sok olyan hímnemű egyed van az életemben, aki időről időre azt akarja, hogy eltűnjek egy kicsit az életéből.
Ez fáj.
Nagyon fáj,
és nem tudom, mikor gyógyul ez meg, mikor múlik el. Mikor lesz már olyan, hogy ne kelljen eltűnnöm. Hogy legális legyek.
Talán előbb a saját életemben kéne leglisnak lennem - de hogyan, amikor belül épp sötét éjszaka van, szomorúság, káosz, szétesés.
Nincs helyem.

∗∗∗

Na tessék, végre sikerült leírnom. Végre meghallgattam és meg is hallottam magam.

Ki segíthetne? Senki sem tud. Egyedül vagyok ebben az éjszakában, és csak én segíthetek magamon. De ki kell böjtölni, míg felkel a nap.
Bármi is az, majd elmúlik - de addig, amíg el nem múlik, addig ez van, addig nem nyomhatok el semmit, különben csak rosszabb lesz.

∗∗∗

Lehetek én bámilyen jó nő, ha belül nem hiszek magamban. Lehetek bármilyen, ha valakinek nem vagyok az ízlése. Lehetek én őszinte, ha más becsapja magát.
Miért, miért kell még ez? Nem szenvedtem még eleget. Nem tanultam meg a leckét.
De elmenekülni sem lehet. Önvédelemből bezárni a szívem? Az nem megoldás. Az sehová sem vezet.

Így minden nehezebb. Suliba járni, élni...
Szeretnék adni - az szoktt segíteni, de nincs nagyon kinek. Nincs felvevő közeg. Túl nagy ez a város, és túl kevés embert ismerek benne, és az emberek túl "messze" vannak egymástól, és önmaguktól is...

És már tudom, hogy mindenhol ugyanígy érezném magam.
Egyedül, egyedül, egyedül.
Nem magányosan, - egyedül.



Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.


42

A jelen pillanat mindig megment.
Mindig az itt-és-most a megoldás: elérkezni, megérkezni az itt-és-mostba.
Mert az az egyetlen idő, amire hatni tudok.
A múltat nem változtathatom meg, és a jövő kifürkészhetetlen.
De ha itt és most jól érzem magam, jobb jövőt teremtek, mert a jövő a mostból következik. Ok és okozat. A jövőt most teremtem. Ezért a "most" az, ami a legfontosabb.

To feel good is the job - ahogy kedves barátom, a Tigris mondta: Jól érezni magam - Ez A meló. Semmi több. És semmi más.

∗∗∗

A mai nap folyamán már megint annyira rosszul voltam, hogy majdnem kiestem magamból. Ha elképzeled azt: olyan nagy fájdalom, hogy nem tudod, hová tedd magad, és nem is akarsz ott lenni, nem akarsz te magad lenni.

De azán egy pillanatban rájöttem erre: to feel good is the job. És hogy a jelen az egyetlen dolog, amivel rendelkezhetem. Nincs más.
A jelent nem kell úgy felfognom, mint egy akadályt a múlt és a jövő között. Egy akadályt, ami csak az utamban van.

∗∗∗

Eltávolodtam magamtól.
Ezért mások is eltávolodtak tőlem.
És vannak azok a jótét lelkek, azok a kedves, kedves emberek, akik ennek ellenére is velem maradnak. Nekik köszönhetem a túlélésem. És végtelenül hálás vagyok értük, és nekik.

Minden változik, pontosabban váltakozik. Nem egyirányú, hanem oda-vissza, kölcsönös egymásba alakulás. Széthullás és összeszedődés. Káosz és rend. Elengedés és megkapás. Zuhanás és emelkedés. Megsötétedés és megvilágosodás. Elválás és összefonódás. Ezek követik egymást vég nélkül.

De még nem tudom, hogyan maradhatok meg magamnál akkor, amikor a legnagyobb a kísértés a távolodásra: amikor halálra dolgozom magam, amikor nincs időm magamra, és amikor befelé helyett kifelé fordulok - amikor van mellettem valaki, aki szeret és akit szerethetek. Ez számomra a legnagyobb kihívás. És azt hiszem, azért fordulok olyankor el magamtól, mert egy kapcsolat kontextusában nem bízom magamban. Ha egyedül vagyok: jó. De ha van valaki mellettem, elvesztem az önbizalmam, elfordulok magamtól.
Nem a miért a lényeg, hanem, hogy hogyan oldjam meg.
Lehetséges, hogy erre is csupán az a megoldás, ami minden fejlődési kísérletre: a komfort-zónán kívülre kerülni remegő lábakkal, de ottmaradni, és megszokni.

∗∗∗

Oké, őszinte leszek.
Néha félek, hogy nem találom a varázsomat. És ha én nem érzem, más sem érezheti. Ezért vesztem el. Ezért nem találom magam. Ezért kell mindent újjáépíteni.
Valamiért ezúttal nem tudok az érzéseimről írni... Nehezemre esik negatív dolgokat leírni. Pedig kutyául vagyok nap mint nap, csak az esték jobbak néha.
De már nincs értelme leírni, és sokat szelídült az egóm, így a szenvedés is szelídült, és amikor meg bekeményít, akkor se lenni, se írni sem semmit nem tudok csinálni.

Párhuzamosan léteznek bennem a különböző tudati síkok, és nem mindig sikerül a felsőbbik rétegbe csatlakoznom, de egyre rövidülnek a szünetek a jó-l-lét(ek) között...

Mindent megkérdőjelezek, semmi sem igaz, amit igaznak hittem korábban, és semminek nincs értelme, amiről korábban azt hittem, hogy van. Például leírni mindezt ide a blogomba. Csak jól esik, hogy leírom. De minek?
Nem tudom.
Van értelme?
42.

4+2=6
4x2=8
6x8=48
4x8=32
3x2=6


Főleg azért nincs, mert nem bízom magamban és nagyon kell dolgoznom, hogy újra bízni tudjak.
Csak magamnak köszönhetem.

∗∗∗

Mi maradt? Mi hiányzik? Semmi sem hiányzik. Nem fáj, és mégis borzalmasan fáj. Mi ez? Nem értem.
Ijesztő.
Ijesztő, hogy vége Opennel.
Ijesztő, hogy nem hiányzik.
Ijesztő, hogy mégis folyton rá gondolok.
Ijesztő, hogy nem fáj az, hogy nem szerethetem - mert szeretem. Ijesztő így elengedni.
Ijesztő, hogy nem fáj az, hogy nem lesz velem többé. És ez nagyon szomorú is.
Annyira bízom magamban, hogy ne fájjon nagyon, hogy ne magamat bántsam, hogy teljességgel felfogjam, ez róla szól és nem rólam, az ő döntése, és szabad ember, úgy dönt, ahogy akar, de annyira nem bízom magamban, hogy most higgyem, hogy jó vagyok - persze, össze vagyok törve, és próbálok úgy tenni, mintha nem lennék, próbálok tovább menni az élettel, mert visz - de egyáltalán nem tudom, mi van, hol, merre meddik, ki vagyok én, és miért.
Ijesztő egyedül lenni - teljesen egyedül, úgy hogy csak én vagyok magamnak, mert a segítség csakis belülről jön, a barátok jók, kellenek, fontosak - de segíteni magamon csakis én tudok.
Talán felnövök most lassan.
Ijesztő felnőni, és tudni elfogadni a dolgokat.
Ijesztő felnőni és túlnőni bizonyos típusú kapcsolatokon, és tudni és belenyugodni, hogy "az" úgysem lett volna jó nekem.
És borzalmasan ijesztő a semmiben lenni - még nem felnőve, de már nem is szenvedő lényecskeként.
Mert az, ami volt, már nem volna jó, de mást sem akarok, nem vagyok felkészülve bármi "más" típusú kapcsolatra.
Nem vagyok kész semmire, nem vagyok kész egy megállapodott életre, nem vagyok kész egy házasságra, nem vagyok kész egy gyerekre - talán soha nem is leszek, ennyire nem érzem ezt magamban. Pedig "öreg" vagyok már.
El akarok menni Új-Zélandra, Peruba, Tibetbe, Kínába, Japánba, Balira, a Karib - tengerre, Izlandra - de ezt is minek? Nem tudom, csak azt tudom, hogy még jönni-menni akarok, csak azt tudom, hogy nincs itt nyugtom, és nem tudom, hol lesz, mikor vagy hogyan.

Egy valaki mellett volt - akárhol is. Open.

Kit szerethetnék - persze, nem tudhatom, mit hoz a jövő. Majd lesz valaki.

De most tudom, mennyire igazán szerettem, szeretem őt. Az valami más (volt), mint bármi, amit eddig tapasztaltam - és ez a mondat is milyen triviális... Minden tapasztalat új, más.

És semmi sem szilárd, semmi sem bizonyos, semmi sem igaz.
Semmi sincs.

∗∗∗

De az affirmáció (megerősítés) az tényleg működik.
Nagyon kell koncentrálni, de működik.























Affirmation to feel good right now

Nowdays
even if I do feel the potential of deep liking and sexual attraction and love @ some (meaning very few) people
these people don't seem to recognize in themselves
deep liking and sexual attraction and love towards me.

That teaches me
that I can
choose to
feel deep liking and love and forgiveness towards myself. And because of that I will become very attractive indeed.

∗∗∗

And I can choose to release everything that could stop me from feeling these towards myself - I can release any fear, shame, guilt, sadness, embarrassment, low self-esteem and resentment that I may feel.
I can not feel so bad to change the past.
The only time that I can effect is right now.
So I choose to deeply like and love and accept myself as I am right now.
I choose to know that I deserve that.
I choose to love and accept myself deeply and totally. I choose to feel alright. I choose to feel sexy and loving and beautiful.
I choose to choose it again and again.
I choose to bring healing into my life.
And I know that heals those around me.
I choose to be grateful for my life.
I choose to tap into love, freedom, and peace right here and now.

____________________

...It is working!!!!

Thank you for sharing.

Please feel free to share what is going on in your world.

I love you.
I really do.









2010. október 3., vasárnap

Hétvége

Csak egy nap telt el, de mintha legalább három lett volna.
Szobaton rendezvényen voltam meg koncerten meg bulizni, ma meg rokonlátogatáson. A vonat egy és háromnegyed óráig ment, mire Budapestről leért Székesfehérvárra. Én meg másnapos voltam. Két fröccstől és pár korty sörtől.

Azt gondolná az ember - ideig-óráig -, hogy ha él és megy az élettel, akkor könnyebb, mert nem fáj az, ami fáj. De amikor az élet megáll, a fájdalom visszatér.
Azért ez a két nap sűrű volt, és fájdalommentes. Majdnem.
De egy jó buli mindenképpen sokat kimos az emberből - legalábbis belőlem. Jó volt, vicces volt. Halott vak pónik meglovagolásáról beszélgettünk a leghosszasabban... - ez jelzi az este színvonalát. Ha a röhögésbe bele lehetne betegedni, biztos nagybetegek lennénk mindannyian. Ja, igen. A hely. Úgy hívják, hogy Keret. Titkos, alig páran tudnak róla, és kaptam egy pár szép szandált, állítólag valami magyar csaj tervezői darabja. És teljesen észrevehetetlen kívülről, csöngetni kell, úgy lehet bemenni, és teljesen olyan, mint egy lakás. És egy darab szmélyzet van, aki mindenkit névről ismer. Most már engem is. A Roland, a házigazda. Csinált nekem zsírosdeszkát - nem vicc, tényleg deszkán hozta a zsíroskenyeret hagymával meg sóval. Ha bemész, mindenki köszön mindenkinek, annyira kevesen járnak oda. A pult nem más, mint egy konyha. Bemész, könyökölsz a konyhaasztalon, benézel a hűtőbe, és Roland adja. Nagyon közvetlen, igazi kuriózum. Azt mondta, szép a pulcsim, és mutatott még pár ruhát, amit ingyen elhozhattam volna, de nem kellett egyik sem. Viszont a magassarkú szandált vittem. Hoztam.

Sz.T.Úr kritikátlanra itta magát, és ennek következtében keletkezett az a párbeszéd, ami megérte ezt a bejegyzést:

- Képzeld, kaptam egy pár cipőt. Csak úgy. A Rolandtól.
- Ja, persze, mert felállt a f∗sza.
- Á, nemhiszem. Van barátnője.
- Nembaj, akkor is. És ezt te is tudod.
- Ja, igaz. Tudom. Tényleg.
Kis szünet után:
- Te én azon gondolkodom, mér' áll fel valakinek a f∗sza. És tudod miért? Hát csak azért hogy megb∗on vele --- Téged. Csakis ezért.
- Ahamm. Te most az én fejemből beszélsz, vagy a sajátodból?
- Hát nemtom, szerintem mindkettő ez. Ja. Na jóéjszakát.


Sz.T.Úr ért hozzá, hogyan rángassa helyre a jónőségembe vetett hitemet. Tulajdonképpen mindig segít ebben. Hol így, hol úgy. ...azért vannak dolgok, amiket nem olyan könnyű feldolgozni... Időlegesen helyrebillen a világ, aztán mégsem annyira... De jó, hogy van.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.





2010. október 2., szombat

Helyzetjelentések



Október elseje.

174 cm, 51 kg.

Közeledik a szülinapom – ha még eddig nem lett volna világos, hogy ősz van és közeledik a tél, hát most már teljesen az. Lassan megjelennek a dísztökök a virágboltokban, itt a sütőtök-szezon is – ez a kedvencem az őszben, végre megint lehet igazi friss sütőtökből sütőtök krémlevest főzni. Ez a tavalyi őszi sütőtök-szezon nagy főzésére emlékeztet – Muszasival. Lassan lehet várni a karácsonyt is. A karácsonyt, ami minden évben ugyanolyan: kozmikus magányom rámszakadásának ideje. Bárcsak ne lenne karácsony... Vagy bárcsak máshogy lenne idén. Minden évben nehéz volt kibírni. Mert olyankor megáll az élet. Nem mintha nem lenne jó otthon. Mert végre, végre ez is eljött: tényleg kibékültem azzal, ami ott van. Kibékültem a fejemben Anyámmal.

IC-vel jöttem, este kilenckor, odakint sötét, és egy ürge a tőlem átellenben lévő ablaknál folyton írt valamit egy vonalas spirálfüzetbe. Úgy nézett ki, mint egy író. Egy-parabolásan kopaszodott, szemüveges volt, és jól állt neki. Meg a homok színű szerelés, ami rajta volt. Az inge kicsit világosabb, mint a nadrágja, és volt még rajta egy őzbarna bőr bakancs.

Jó volt Siófok. Bár hiába középpontosultam, a gyász jelen van. A testem gyászol, nem csak az elmém. Az ételnek nincs íze, hányingerem van minden kis pici dologtól, és testileg is mindent elengedek most. De lelkileg nem szenvedek annyira, mint egy évvel ezelőtt. Nem szenvedek, és nem drámázom. Csak fáj. Néha úgy érzem magam, mint egy állat – aki tehetetlenül tűri, ami történik vele, és szomorú – de drámázni nem tud.

∗∗∗

Sz.T.Úr beköltöztett az ágyába. Érdekes ez a mi kapcsolatunk. Nem járunk, nem szexelünk, és a szeretet-gesztusok is a kajálásban, figyelemben, beszélgetésben merülnek ki – és főleg magában a tényben, hogy megengedi, hogy nála pecózzak. Plusz, mivel nekem (is) szükségem van (főleg most, hogy fogni kellett engem, nehogy kiessek magamból, szükségem volt) fizikai kontaktusra - így jobb közel lenni. Érezni, hogy valakinek a térde, könyöke beleáll a hátamba, és arrébb kúszni. És figyelmes velem. Ha fázom, bekapcsolja a kis elektromos melegítőt. Ha aludni akarok, kikapcsolja a számítógépet, és becsukja az ajtót. Viszont egyre erősebb a gyanúm, hogy nem is a mérleg jegyében született, hanem jó nagy adagot kapott a skorpióból – néha olyanokat mar és csattan, hogy csak nézek. Én meg már egy csomó emberrel szemben levetkőztem a megfelelni akarást, de vele szemben valahogy nem sikerül... ...vigyáznom kell mit csinálok, mit mondok. Szóval együtt élünk, mintha kilencven évesek lennénk, esténként tévézünk, vendégeket fogadunk, nemigen megyünk sehová. Ő depressziós, én meg bámulom a kaját evés helyett, és épp a gyász kellős közepében. Hát így vagyunk.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.


Párbeszéd

- Istenem, miért adtál nekem még egy esélyt?

- Mert ezt akartad. Ezt akartad, nem?

- Most már belátom, nem rajtam múlik. Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy átlássam, nekem mi a jó. Így fejet hajtok: legyen meg a Te akaratod.

És midőn az ember alázatot mutatott, az Isten így szólt:

- Legyen meg a Te akaratod.

- Ne a világ változzon meg és a részei, mert úgy jó, ahogy van. Én változzak meg úgy, hogy jó döntéseket hozzak a világban. Én változzak meg úgy, hogy erős legyek, és tudjam mi a jó nekem, hogy tudjak jól választani.

Dupla portré

Remélem, ez a bizonyos illető egy nap rájön, hogy azzal ellentétben, amit írt nekem, a problémái nem belőlem fakadnak, hanem önmagából.

Amennyi belátásom nyílott a sorsába és személyiségfejlődésébe, most a széthullás szakasza van soron. Változás. Erős személyiséggé kell fejlődnie, mert olyan „csomaggal jött”, amely nem teszi lehetővé, hogy abszolút népszerű legyen s így ne egyedül kelljen döntéseket hoznia és építkeznie... Szeretne az lenni, van benne egy ilyen vágy titkon, amit hoz magával, hogy béke legyen körülötte és jó legyen az emberek szemében, de kompromisszumok nélkül akar élni, így saját érdekeit képviseli, ami miatt környezetével összeütközésbe kerül, amit nem szeret, ámde a fenti okokból az eredeti és egyedülálló ötleteit neki magának kell megvalósítania, és ehhez erős jellemmé kell válnia, és mindezekért problémát jelent számára az önálló élet és a párkapcsolat összeegyeztetése. Ösztönösen érzi, hogy egy szoros párkapcsolat, együttélés gyengítheti önállóságát, és akadályozhatja céljai megvalósításában – ezért élete első fele vívódás: vágyik az együttélésre, de igyekszik mások hatása alól fölszabadulni. Pedig az erős jellem és az önállóság éppen hogy független attól, hogy az ember párkapcsolatban van, vagy sem, bár kialakításuk tagadhatatlanul könnyebb lehet egyedül. (Mindenképpen: az önálló élet és személyiség éppenhogy lehetővé tesz egy jó kapcsolatot valaki mással...) Életének ebben az első felében jellemző rá a kényelmesség, személyes problémái másokra hárítása. Csakhogy az önállósághoz az önismeret is elengedhetetlen, ez pedig már nem engedi meg, hogy másokat okoljon saját bizonytalanságáért. Épp ez az életfeladata: biztossá válni önmagában, és merész, egyedülálló ötleteit megvalósítani.

És akkor ott van még a kötődés-mizéria: nem tud rendesen kötődni és megszakad bele, hogy nem tud rendesen kötődni.

És az a nap, amikor rájön, hogy a problémái nem belőlem fakadnak, hanem önmagából, az a nap szépséges gyógyulást fog hozni az életében. Teljes szívemből kívánom, hogy így legyen. És bár tudom, hogy kézzel-lábbal tiltakozik az önismeretben nélkülözhetetlen ön-analizálás ellen, ez gyógyulást hoz számára. És talán arra is rájön, hogy a megoldás nem valaki más okolásában, és nem a ’hátraarcban’ és a visszakozásban rejlik – mert ha már egyszer megpillantottunk valamit önmagunkból, legjobban tesszük, ha futunk előre, amíg csak erőnkből telik... - a ’hátraarc’ után ugyanis mindig elégedetlenség marad, mert nem csinálhatunk úgy, mintha nem tudnánk azt, amit pedig már tudunk. Nem csaphatjuk be magunkat. Akkor már nincs visszaút. És ez jó.

És ha ezeket olvasná, valószínűleg iszonyú dühös lenne rám. Pedig az igazság felszabadít. A szeretet épp ezért néha kegyetlen, és szigorú.

***

Miért éri meg mindezt végiggondolnom?

Azt gondolom reménytelen óráimban, hogy minden magyarázat és pszicho-analizálás felesleges.

De az igazság felszabadít, a megértés pedig segíti az elfogadást.

És amit az egészből megértetettem, az nem más, mint hogy ez Róla szól, és nem rólam. Maga miatt tette, amit tett, nem azért, mert velem baj van. Nem azért, mert nem vagyok elég jó. Ő ebben a helyzetben van most, ennyi. Édes szíve... Megértem. ...A kezdeti sokk után, és az elemi üresség és hiányérzet után a tudat felsőbb rétegeibe váltottam. Hát nagyon kell edzeni, hogy az ember ne csússzon vissza folyton a fránya anyag-tudatba. És ha a felsőbb csakrákat pörgetjük, ha a tudatunkat „feljebb” állítjuk, akkor nyugalom van, belátás, megértés. (És néha, amikor sikerül ezt elérnem, szinte félelmetes, érdekes, érthetetlen mi történik velem.) Azt is megértettem: nekem a változás jó. Már ha és amikor éppen sikerül az eseményeket teljességgel változásként és nem bármi másként felfogni. Mert engem a változás ösztönöz. Építkezésre, megújulásra, rugalmasságra, átváltozásra, egyre szebb és szebb hernyóvá vedlésre, míg végül majd előkerül a pillangó. Komfort-zónán kívül lenni egyet jelent a növekedéssel, erősödéssel, többé válással.

Time to fall in love with myself.

Time to enter a new reality-matrix.

És vannak kifejezhetetlen dolgok...

Mindenesetre most megint sikerült kiszállnom a drámámból. Ez hallatlan jó.


Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.