Most populár

2010. március 29., hétfő

Bizonyít/ék/ok

...mostanában sokszor előfordul, hogy azon kapom magam, hogy blamálom magam azért, mert "nem vagyok eléggé jelen" mások számára. Hogy azt kívánom, bárcsak mások számára is annyira "ott" tudnék lenni, mint magam számára. De persze abban a pillanatban, hogy hibáztatom magam ezért, máris nem vagyok "ott" magam számára. Mert akkor elítélem magam, ahelyett, hogy megérteném magam, együttéreznék magammal, szeretetteljesen bánnék magammal...

Az is átfutott ma az agyamon, hogy én olyan békés és szeretetteljes vagyok többnyire, amikor egyedül vagyok, és a külvilág alig valamicskét érzékel ebből... Persze, még mindig fut az egóm, és még mindig próbálkozik, folyton próbálkozik, folyton okvetetlenkedik, folyton drámázik, én meg győzök bevonulni a váramba, és visszahúzni a figyelmemet a Csöndbe, ahol nincs dráma, nincs semmi sem, és az élet könnyű, és rájövök, hogy amin az egóm parázik, az valójában egyáltalán nem számít.

Mert ami számít, az az, hogy minden pillanatban azt választom, hogy jól érzem magam, mert ennél többet az életben soha nem kaphatok vagy szerezhetek... Mert minden választás kérdése. És én azt választom, hogy a boldogságom nem függ a körülményektől, hanem csakis rajtam múlik. 

Az elmúlt pár napban ellenben bizonyítottam magamnak, hogy tényleg így van: nem szorulok senki segítségére - hiába is hittem ezt eddig -, mindent meg tudok csinálni magamnak. Vagyis, hogy el tudom érni, amit akarok. Be tudom tartani a magamnak tett ígéreteimet. Vagyis bízhatok magamban. És ezért, szeretem azt hinni, hogy "nagyobb vagyok", mint bármilyen probléma, vagy dráma. Az élet túl rövid. Nincs időnk drámázani, vagy nem elfogadni azt, ami VAN.
Az életben is működik a pozitív self-talk. Kipróbáltam. Működik az, hogy: minden gondolatnak következménye van, ezért nagyon ügyelj a gondolataidra. 
Így például, amikor valakivel közöltem, hogy Lønstrupba megyek, nem azt mondtam, hogy "munkát keresni", hanem azt, hogy munkát találni megyek oda. És ez csak a jéghegy csúcsa...
Szóval május tizenhatodikán öt órától dolgozom a lønstrupi nyolcvan méteres dűnék csúcsán, közvetlenül az Északi-tenger partja felett. Csodajó nyaram lesz. Mert így döntök.
És milyen vicces az élet: mások el sem hitték, hogy lehetséges az, hogy csak úgy odamegyek, bemegyek az utcáról egy étterembe és ott majd azt mondják: persze, gyere. És mivel el sem hitték, meg sem próbálták. De miután én elhittem, elhatároztam és megcsináltam, már ők is elhitték, utánam csinálták, és láss csodát: nekik is sikerült...

Tudom, az élet csak annyit ad, amennyit el bírok viselni, de bárcsak ne bízna bennem ennyire. Hogy mindent magamnak kell. Hogy mások kérhetnek kocsit, hogy a seggüket elcipeljék Løkkenbe, ami (egy jó) bringával kb 40 percnyire van innen - én nem kérhetek és persze engem ki is hagynak a buliból. Persze jobb is a seggem, mint bármelyiküké... mert én bevállalom a bringát, (hétvégén voltam ott bringával) és bevállalom azt, hogy egyedül, a saját erőmből. Persze ez sem teljesen igaz.
Mert a tudatalattim segített. Ami a nagy közös tudatalattira van rácsatlakozva. 
Mielőtt betértem az adott étterembe, ahová felvettek egész nyárra, már vagy hat helyen voltam, és mindenhonnan elküldtek. Akkor a szívemre szorítottam az öklömet, behunytam a szemem, és azt suttogtam a szélbe: "Adj egy jelet! Adj egy jelet, kérlek." (A tudatalattimhoz szóltam ekkor, teljesen tudatosan és szándékosan. Az a gondolat is mögötte volt, hogy adj egy jelet, hogy erre nekem van-e egyáltalán lehetőségem itt, most, és ha igen, tedd egyértelművé. Igen, ehhez bíznom kellett abban, hogy létezik valmiféle segítség...) Ezután bementem az étterembe, és ott igent mondtak, amit először el sem akartam hinni...

Összefoglalva: mostanában is viszonylag sokat vagyok egyedül - igénylem. A körülöttem zajló rengeteg dráma szétzilál. Folyton azt érzem, össze kell szednem magam, vissza kell hangolnom magam arra, amire szeretném. Csöndre, szeretetre, dráma-mentességre, és persze arra, hogy jól érezzem magam, bármi történjék is... Félreértés ne essék ez nem kötelező és nem erőszak, hanem ezt szeretném, mert ebben hiszek, mert azt gondolom: nekem ez jó, ez kell. És tudom is csinálni, csak néha nem látszik, és szeretném, ha jobban látszana. 
Egyre többször automatikusan jön a gondolat: hogy az emberek is csak emberek, az útjukon ott tartanak, ahol. Így egyre többet vagyok megértő, és ez nekem nagy könnyebbség. 

Mindent egybevetve jól vagyok, és egyre jobban.

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. március 22., hétfő

Valóság

"Ha macskát veszek, látom, hogy az egy macska, és azért veszek macskát, mert azt akarok venni. És később sem akarok belőle kutyát csinálni. " 

... a fene se, fene se, fene se gondolta volna, hogy az a legnagyobb baja, hogy minden jó... (De ha nincs dráma, vagy másnak bizonyul a valóság, akkor mivé lesz az "én"? Teljesen megértem.)
Meg az, hogy a fanatizmusommal sincsen semmi baj.


Mert ha találtam egy módot, ahogyan boldog tudok lenni, és ahogyan önmagam tudok lenni - hát ki bánhatja? Nem bántok vele senkit, sőt... Ha pedig újra itt van az életemben - az nem véletlen. Ha még mindig érzékel engem - az sem véletlen. Akkor neki való, hogy találkozzon velem és mindazzal, ahogy és ami én vagyok...

És én ez vagyok, se több se, kevesebb. Ahogy a kutya csak kutya, a macska csak macska, az eső csak eső. És én így szeretem. 

Open meg csak Open...




Benső mosoly

Minden olyan csodálatos, hogy nem is tudom leírni.
A legcsodálatosabb, hogy semmi sem az. 
Bizonyos események, tapasztalatok érlelték meg bennem azt a bölcsességet, ami miatt most úgy érzem: 
végleg megváltozik az életem.

A gyógyulás és a tudás, amit annyit kerestem, amire a lelkem vágyott, végre itt van.

És baromira vicces... Ezért van az a nevető Buddha szobor. (Bár ő nem akarta, hogy szobrot csináljanak róla, pláne vallást, "buddhizmus" - szegényke forgatja a szemét a másik világban és közben röhög a vakbele.) 
Szóval baromira vicces:

...- - - - -..__ .. ---_ _ ...


Ennyi.
Megváltoztam. És nincsenek rá szavak...

Minden mindegy és semmi sem az.


Teljesen biztosan tudom, hogy a boldogságom csakis tőlem függ. Mert az egy választás. Én választom azt, hogy hogyan reagálok. És ha már ebben mester leszek, akkor majd már nem is kell reagálnom.
Például, van, aki szomorú, ha esik az eső, vagy borult az idő. Én is ilyen voltam. 
De most:
az eső csak eső. Nem pedig valami, amihez én valamiféle reakcióval viszonyulok. Ahogy a kutya az kutya, a macska az macska, az emberek: emberek. 

Nincs több önsorsrontás, és nincs több félelem. És közben baromi mázlista vagyok mindennel, amim csak van, vagy nincs. Mert ha minden nem úgy lenne, ahogy van, akkor nem tudnám mindezt, amit tudok. 

Akkor nem tanulhattam volna meg, mi az, hogy szeretni.
És mindig van tovább. (Ezt tudni: bölcsesség...)

Azt is megtanultam, hogy felelős vagyok azért, amit leírok, vagy mondok, de nem vagyok felelős azért, amit Te értesz alatta. Mert én csakis magamért lehetek felelős, és mert az én igazságom csakis számomra igazság. Az én utam csakis számomra út. Elmondom Neked, mert lelkesít, amit megtapasztaltam és megtanultam, de ez az enyém.
Épp ezért soha ne higgy nekem! Magadnak kell mindent megtapasztalnod és megtanulnod, megrágnod, megemésztened. 
Ahogy nekem is magamnak.

És ha van benned szeretet, mert megtaláltad, és van benned bölcsesség, és semmit sem hiszel el és nem ismered a félelmet: akkor szabad vagy. Akkor nem tudnak irányítani.

És most leírtam ennyi sok betűt és szót, és még mindig nem tudtam kifejezni az Igazságomat, mert az csak van. Mégis valahogy meg kell próbálni megosztani. Mostanság ez az egyetlen módja a kommunikációnknak. Ha képesek lennénk telepátiára, mindjárt más lenne...

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Szeretlek.





2010. március 18., csütörtök

Dupla portré

Jött, és hozta a szívét.
Hozta, nem jött vele magától.

- Akkor te szeretsz engem - mondtam.
- Hát persze, hogy szeretlek, de én minden szép, vékony és érdekes lányt szeretek.
- Főleg ha még szemüveges is néha.
- Pláne. 
- De mér', de olyan sok van belőle?
- Hát ez az, hogy nem, mert ott van közte, hogy 'érdekes'.  ...de ezt mindig tudom, tényleg, ezt bármikor.
- Hát ez tök jó, csak nem ez az, amit akarok.
- Azt tökre megértem. Teljesen. De én csak ezt tudom, de ezt mindig.
- Életszövetséget akarok.
- Az miben merül ki?
- Együtt sétálni.
- Hmm. Együtt sétálni? Ja azt lehet...

2010. március 17., szerda

Freedom

Utopia. Freedom. Rules.

Three words that came up more than a couple of times the last weeks. 

Now as a foreword I must say: I do not pretend to know what is good for you. But a lot of times I see people struggling in their lives and I see that I went through the same and I found a solution so I could help them – but I can help only to those who want it. And also: it was my way and so I know only my way, but I may have some pointers that can show the way how to help yourself. Because only you can help yourself. I repeat: only you can help yourself. If you want to.

What if we don’t need rules, but we only need to follow our hearts? If we are able to really be quiet inside we can hear what our heart is whispering to us. If we can dwell in total stillness we can even hear that it is singing a tune. Each heart is singing a different tune. And all these tunes are in harmony. Because all of them are about love as our heart is where love dwells. But many of us didn’t learn how to listen to the tune of our hearts. 

Wouldn’t it be great if we had no rules except to follow our hearts? Isn’t the heart always leading us to be there for each other, to pay attention to each other, to care about each other, to treat others as we would like to be treated? 

But how often do we fail to listen to this sound that always tells us what is best to do? How often do we say: oh, come on, shut up, it will be good this way too – although there IS that silent voice pointing you the loving way, the loving action. 

Yet the heart always tells us what is best to do and we can rely on that leading. Because it is coming out of love. 

Let’s take a very simple example: cleaning. Don’t your heart and body wish to experience order? Just niceness. Don’t your eyes wish to see a nice, tidy place, where you feel good hanging around or working or if you just pass by it is nice to see? So if you can hear that calling, you can create order for yourself. And isn’t your heart saying: well I can clean up after myself, ONLY what I made dirty. – Wouldn’t it be order if everyone would think and ACT like that? Or even isn’t your heart saying: well, someone left a cup there – I might wash it because I want to see order.

See, it is NOT about waiting for others to do their job. But it is about You and only You alone, that you do your job. Even if someone else doesn’t. 

And here we are with freedom.

You might think freedom is that I do whatever I want whenever I want. 

But if you look at it closer: you cut off on your personal freedom if you refuse to be able to follow your heart. Now, let me repeat that because it is very important. You cut off on your personal freedom if you refuse to be able to follow your heart.

But to follow our hearts does mean to take responsibility, make decisions and be able to commit ourselves to our decisions.  So to be free means to be able to commit ourselves and to keep our promises to ourselves. 

Again let’s take an example. If you decide that you want to quit smoking or drinking alcohol on a daily basis you are not free until you can’t follow through your decision. And when you made this decision and you fail: freedom is that you don’t put yourself down because of it. This is very important, because if you force yourself, than you're telling yourself:  "I have to". But with that comes in your subconscious: I have to, but if I could do it my way, I would do this:..... So by being patient, compassionate and easy-going with yourself, you allow yourself to achieve more, because you allow yourself to choose, and there's no "have to". Freedom is that you say: I am better than that. That is why I choose to do it again and this time I choose to be able to stay true to my decision. And you can do that as many times as you want. That makes you free. And than if you are really able to stay true to your decision, you may experience even bigger freedom as now you are not a slave of a habit, but a habit is your slave. You became master of yourself in something.

That is freedom.

To be able to commit ourselves and follow it through.

Freedom is to be able to feel compassion towards ourselves and others. Because compassion makes it possible to stay free of putting ourselves down in any way. If I can feel compassion towards myself I will accept myself as I am and I will not fight against anything in myself. That makes it a whole lot easier. If I can feel compassion towards others than I can understand them instead of judging them and so I can stop being angry at others who might not behave according to the highest vision I have about them. 

Also I can love people for who they are and not for who they think they are. Because who they really are is divine potential. But who they think they are – you can see that in how they behave. Because people behave according to who they think they are. But their behaviour is only their behaviour. It is not them. That can make me free of judging or putting down others and thus causing suffering for me and probably for others.

I can stop causing suffering for myself and others by seeing the purest, highest potential in them, instead of making them equal with what they do.

I can take responsibility for my reactions to what happens outside of me and inside of me and thus free myself  by making myself independent from circumstances.

Some people call that positive thinking. 

I call that right thinking.

Of course it takes time until one learns that because we are so much used to our old ways of thinking. It is natural. In the brain there are cells called neurons which through electronical impulses transfer information – that  happens when we think a thought. And if we think the same way several times a synapsis arises, which is a constant connection between those brain cells that transferred a certain electronical impulse, so that they make it easier for us to think that thought. Our brain helps us naturally to think faster. It is important because if it wouldn’t be so, than each time we see a fire, it would take minutes remembering not to put our hands in there or our skin will be burned. 

So the brain in it’s nature to help us, sometimes makes it very hard for us to take in new ways of thinking. It almost seems to be impossible to change those because the certain infos going on the certain way give us certain feelings in our body because they activate certain hormons. And we got used to it. And it happens much much faster than we would notice it! It actually happens before we could controll it. So to say we are addicts to certain thoughts because they give us certain feelings... It’s like a drug. Our brain is actually full of  wires. It is wired by synapsis.

So what is there to do if we for example want to change a habit of us? Let’s take an example again: let’s suppose I think that I am miserable. And let’s suppose I know about it. So everytime something „bad” happens to me I think: oh, yes this can happen only to me because I’m so miserable, I don’t deserve better, well, that’s how I am. But these thought’s go so fast that I may not even notice that this ran through my brain. I immediately have a certain bodily feeling. For example a slight pain in my stomach of somewhere around my heart or I become upset and my face gets red or white or green, whatever. And that is bad for me, but the way of the electronical impulses is alredy there – so I may think: I can’t do anything about it.

But that is not true. First of all I have to be very honest to myself and I have to be very aware of my thoughts and feelings. I have to listen to myself – whatever is going on in there, and I have to listen whithout judgement! 

So now I catched it.

We shall know that these „ways”, or synapsis arise through experience. I had an experience and I had this reaction to the experience – out of some reason, now I will not talk about the reasons... And than if another time something similar happened to me I had the same reaction again because that is a way I learned to deal with it. If something happens to me I deal with it somehow. (Most probably I learn dealing with things from my parents, or grandparents maybe sister, brother...or maybe right against them...)

So to rewrite the ways in the brain, or to let these certain cells to release each other, we have to have new experience. And if we are very conscious we can along the new experience also stop ourselves from putting ourselves down. But for that, we have to always be aware of our own thoughts! That means, that if something bad happens, and the usual casette would play: well, that’s how I am, I am so miserable – we stop ourselves thinking that and instead we can think something positive, like: something bad happened, and it is not about me. 

Speaking about experiences thit is why f.e. depression is so dangerous. These kind of connections arise and you can only stop them if you really want it. It becomes our comfort zone. 



In my utopia everyone would be aware of these informations and people could live in perfect peace with themselves and others...

Thank you for sharing. 

I love you. I really do.


Szabadság

Mert az szabadság, hogy nem vagy önmagad rabja, sem a szokásaid rabja, sem a gátlásaid, sem a gátjaid rabja, sem a múltadé. Az szabadság, hogy bármikor képes másképp cselekedni, vagy gondolkodni, mint azelőtt. Az szabadság, hogy nem azonosítod magad semmivel - mindig csakis azzal, ami éppen az itt-és-mostban szolgál téged. És az szabadság: képesnek lenni kötelezettséget vállani, és keresztülvinni. Nem az a szabadság, hogy bármit megtehetek, bármikor, amikor csak akarom. Hanem az, hogy amit akarok, azt meg tudom tenni. Hogy ha el akarom  kötelezni magamat valami mellett, akkor nem áll az utamba ebben sem a tudatalattim, sem semmilyen félelmem. Az szabadság, hogy tudok felelősséget vállani a döntéseimért. Az szabadság, hogy amit megígérek magamnak, azt be is tudom tartani. Az szabadság, hogy abba tudom hagyni azt, hogy szenvedést okozzak magamnak vagy másoknak. Az szabadság, hogy képes vagyok nem ítélkezni magam és mások felett. Az szabadság, ha képes vagyok irányítani a reakcióimat - mert akkor nem a körülmények határoznak meg engem. Az szabadság, ha szolgálni tudom magam, nem pedig, ha a szokásaimat szolgálom. Az szabadság, ha a magam Ura tudok lenni, nem pedig az, ha a szokásaim irányítanak engem...

A minap morning assemblyt vagyis reggeli gyűlést tartottam. Ez minden reggel van, és most megint rám került a sor. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy megosszon valami számára érdekes dolgot a többiekkel a morning assemblyken. Korábban a magyarok eredetéről tartottam "kiselőadást", ezúttal az Essence-en tanultakat csöpögtettem az itteni fejekbe...
Sokat gondolkodtam, miről is beszéljek nekik. Több dolog felmerült, például az is, hogy írok valamit arra az alkalomra és felolvasom nekik. 
Gondoltam, mivel az utóbbi időben sokat volt szó itt a suliban a problémákról, utópiáról, meg hülye szabályokról - hogy erről szeretnék írni. És az lett volna a címe, hogy Freedom, vagyis szabadság. És csak írtam és írtam, és mire a végére értem, addigra érett meg az elhatározás, hogy inkább pszichózom.
Mert amit írtam az arról szólt, hogy "bakker, itt nyafogtok, és amikor megoldási javaslatot teszek, akkor senki le se szar, vagy hülyének néznek, vagy aki meghallgat egyáltalán, az kétkedve visszakérdez, hogy tényleg így gondolod?? - aztán furcsán néz". És ebben az a szép, hogy nem azért szar, mert engem le se szarnak, mert az nem fontos, (végre!) hanem, amit mondok, vagy mondanék, az lenne fontos, és az a baj, hogy azt meg se hallgatják. Ebből aztán végül is azt tanultam, hogy az emberek sokat panaszkodnak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg is akarják találni a megoldást a problémájukra. Micsoda baromság! Tényleg mindig felbosszant, amikor ilyen emberekkel találkozom, és ez a suli tele van ilyenekkel, de hát persze: kicsik még. Vagy én vagyok túl öreg.
No de a lényeg, hogy megtanultam: az emberek már csak ilyenek. Nyafognak. De csak hogy nyafogjanak. Nem azért, hogy megoldást találjanak...
Aztán végülis oda lyukadtam ki, hogy magával ezzel a "problémámmal" leültem, és megoldottam magamnak, íme: 
(angolul van, végül ezt olvastam fel a kedvenc tanárommal, Andersszal karöltve, ő volt a "Jelenlét", ezután meg pszichológiáról beszéltem, a komfort-zónáról, személyiségről - esszenszes módon, nem pedig tündésen - azt végül megtartottam magamnak, és majd inkább ide leírom)

  • - People don’t listen to me.
  • - Why do you want them to listen to you?
  • - Because they complain about their lives and problems all the time. And I see some soultions.
  • - Don’t you think, they are only solutions for you, here and now but not for them. They are in a different space on their journey then you are on yours. How could you know what is good for them, what is a solution for them?
  • - I don’t know the solution but I know which way to start.
  • - You know that or you think you know that?
  • - I know that for myself. And I know that it is, it would be, it can be a solution for everyone because there is no other solution in this world. Because that is how reality works.
  • - But even with the best intent it is how YOUR reality works, and you cannot know what is good for them unless you can step in their shoes and if you would be in their shoes, with the same background, same mindset, you would be exactly as they are. You would not understand either what you are telling them now. That is why you can’t help, and because it is not your job to help. If anyone would want your help, they would go for it. Those who want it, seek it already. And anyway you are not far ahead enough on this journey to proove what you know already.
  • - So I shall leave them suffer in their self-made-hell?
  • - Yes, because it is their decision to be in that vision. They are free to choose their way of life. Just like you.

Ezt felolvastam nekik, majd közöltem velük, hogy itt tartok én azon az úton, amiről épp szó van, és aminek a kezdetéről fogok most beszélni. Elmondtam, hogy egy szemináriumon tanultam mindezt. Szépen felrajzoltam a táblára egy szivecskét, és mutattam, hogy ez vagyunk mi, amikor megszületünk: teljesen tiszta, félelmektől és személyiségtől mentes "lényeg" vagyunk, "esszencia", az vagyunk még akkor, akit valóban "hoztunk magunkkal". És aztán erre a lényegre ráépül a személyiség (karika a szívecske körül), ami a környezetünkre adott reakció eredménye képpen alakul ki. Hogy mit várnak el tőlünk a szüleink - például van, ahol sírni kell, és akkor szeretnek, van, ahol mórikálni kell magunkat, és azért szeretnek, van, ahol nevetni kell, és azért szeretnek, van, ahol csöndben kell lenni, és azért szeretnek - szóval brutális kondícionáláson megyünk keresztül. Ez családról családra más és más, plusz még erre rá épül a körülöttünk levő társadalom. Kialakulnak már ekkor az alapvető félelmeink, és az, hogy ezekkel hogy bánunk. Bizonyos félelmekre adott reakcióink teljesen egyediek, bizonyosakat pedig szinténa  családból örökölünk. Persze, csak magamat tudtam és tudom felhozni példának, mert ez az, amit legjobban ismerek. Szóval például az én családomban nagyon nagy divat a "szegény én" játszma, ezért hát én is így reagáltam arra, hogy apám elutasított engem. Szegény én lettem. És ez is olyan igazságtalan a gyerekekkel szemben, hogy elgtöbbször pont az történik, mint az én esetemben, hogy mondanak nekünk bizonyos dolgokat a szüleink, és azt hisszük, hogy azt csináljuk, meg benne van a tudatunkban - például nekem  Anyám mindig azt mondta: fogadd el, fogadd el - csakhogy a gyerek a világ legérzékenyebb és legrafináltabb dolga: midnent megérez, és pontosan azt teszi, amit látja, hogy a felnőttek tesznek, nem pedig azt, amit mondanak neki. Átlát a szitán, hihetetlen módon. De mivel ygerek, persze fogalma sincs róla. Szóval azt hittem, hogy elfogadtam, mert anyám azt mondta, meg úgy tűnt, hogy ő is, DE a "szegény-én" -játszma egyáltalán távolról sem hasonlít az elfogadáshoz...
Szóval elég bonyolult. Ezt em mondtam el nekik, igyekeztem csak az alapokra, a lényegre szorítkozni. Szóval a személyiségnél tartottunk. Aztán jött a komfort-zóna (nagy kör a kis kör körül, amiben a szivecske van). A komfort-zónánkban élünk, abban mozgunk nap mint nap. A számunkra kényelmes dolgokat tesszük. Eszünkbe sem jut kilépni belőle: nyilván, mert kényelmes. Lustaságból meg kényelmességből nem lépünk ki. Ide tartozik nem csak az, amit teszünk, hanem ahogy gondolkodunk. Ez is a komfort-zónánk része. 
Miért nehéz kilépni belőle?
Részint mert ez ilyen erős megszokáson és kondícionláson alapul. Részint pedig mert az agyunk "be van huzalozva". 
Ugye a szokásokról volt szó. Megszoktuk a komfort zónánkban, hogy bizonyos dolgokat így és így gondolunk. És baromira kényelmetlenül érezzük magunkat, ha valamiről kiderül, hogy mondjuk tényleg jobb lenne nekünk, ha nem úgy gondolnánk. Például ahelyett, hogy "csúnya vagyok, szerencsétlen vagyok" azt kellene nap mint anp gondolni, hogy "szép vagyok és nagyszerű vagyok". De ugyanez jellemző bármilyen függőségre. (Alkohol, drog, cigi, depresszió stb.) Például, ha valaki depressziós, akkor azoktól a hormonoktól válik függővé, amik a testében keletkeznek bizonyos gondolatoktól. A depressziósnak semmi más baja nincs, mint hogy folyton rosszkedvű, szomorú, fáj neki - hosszabb távon és egészségtelenül. Ugyanaz rá a megoldás, mint bármilyen más függőségre, vagy gondolatrendszerre, ami nem szolgál minket: újra kell huzalozni az agyunkat.
Nos mi ez a huzalozás? Az agy úgy működik, hogy a neuronok (agysejtek) elektromos impulzusokat "szállítanak", adnak át egymásnak, amikor gondolkodunk. Ha ugyanazt a gondolatot sokszor gondoljuk, akkor a neuronok szinapszist alkotnak, vagyis összekapcsolódnak, hogy megkönnyítsék számunkra a gondolkodást. Ez néha hasznos, például, ha tüzet látunk, jó, hogy nem tart sokáig kigondolni, hogy beletegyük-e a kezünket vagy sem. De ellenünk is fordulhat - amikor olyan reakciókat adunk, amik nem szolgálnak minket. Vagyis: a depressziós folyton negatív dolgokat gondol magáról és a világról. Az agya behuzalozódik. Ezek után már nagyjából bármi történhet vele, ugyanolyan negítív gondolatokat fog gondolni, vagyis ugyanolyan negatívan fog reagálni, ahogy az agya már megszokta. 
Úgy lehet áthuzalozni, átírni az agyunkat, és ezzel az életünket, ha nem tetszik benne valami, hogy másképp kezdünk gondolkodni, ÉS tesszük is azt a bizonyos komfort-zónán kívüli dolgot. (Mert tapasztalat által került be a "program", tehát tapasztalattal lehet átírni. De ha nem gondolom máshogy, akkor hiába lesz a tapasztalat is, és viszont. Egyik a másik nélkül nulla.)
Ez persze nem ilyen egyszerű. Ez borzasztó összetett. Annyira összetett, hogy egész vastag könyvet kitenne, ha le akarnám írni, hogy mi mitől függ és mit miért és hogy nem lehet, vagy hogyan jó csinálni, amikor átírjuk magunkat....
De lehetséges. Kipróbáltam, működik. Már vagy három-négy éve tanulom azt, hogy hogyan is segítsek magamnak... Mert ami nagyjából soha nem működött az életemben úgy, ahogyan én szerettem volna, hogy működjön - végül is csak minden fő terület - a párkapcsolat, a pénzügy, a karrier. Nos, még most sem működnek úgy, ahogyan szeretném, de annál sokkal jobban működnek, mint ahogy a személyiség-fejlesztés előtt... Szóval ha ilyesmibe vágja a fejszéjét az ember, az nagy munka. Évek munkája. És mindig van hová fejlődni... És persze, ez magától is megtörténik, csak így gyorsabb. Bár az én esetemben, ha mindez a tudás nem állna rendelkezésemre, elég reménytelen lenne a személyiség-fejlődésem...
És azt is hiszem, ha az ember elindul ezen az úton, az óhatatlanul elvezet a meditációig... Amit ezeknek a mókusoknak elmondtam, az csak a jéghegy csúcsa. 
Azért mondtam el nekik, hogy aztán lemondhassam, hogy szerintem EZ az út a szabadságba. 
Amikor semmilyen dolog nincsen a tudatalattidban - és ezzel együtt a sejtejeidben - ami gátolná az életedet. 
Tudniilik a sejteknek is van memóriájuk. És ha az ember a tudatalattiból elkezdi felhozni a "kakát", akkor szerintem a testből is kiürülnek az ott raktározott emlékek. Ezért például ilyen módon betegségeket is megelőzhet az ember. Megint csak a saját példámat tudom felhozni: amikor az apám-féle traumával először mertem szembenézni, támogató és elgoadó, szeretetteli közegben, hát az nagyon fájt. És persze utána még hónapokig dolgozott bennem a szeminárium. Azt mondják, fél év legalább, mire beérik. Szóval, amikor ez megtörtént, akkor olyan dolgok jöttek ki belőlem, hogy utána úgy éreztem, egy tonnával könnyebb vagyok én magam, a szívem, az életem, a testem, mindenem, és azt is éreztem, mintha egy ilyen rossz, betegség-csomag jött volna ki belőlem, és szinte biztos vagyok benne, hogy akkor, abban a tíz-tizenöt percben, amikor ezt támogatással megtettem, akkor kitettem magamból egy daganat lehetőségét.
Aztán persze hónapokba telt "felgyógyulni"... Tényleg lelki műtét volt. Szövődménnyel...

És azóta épp eltelt fél év, és tényleg beért a szeminárium.

Pont február közepe felé kezdtem el jobban lenni, ami pont fél évvel a szeminárium után van. A napokban, a kihívás ellenére is, nagyon erősnek és önmagamnak érzem magam. (Amikor az előző bejegyzést írtam, az az első sokk hatása volt, megijedtem...) De már nem kell annyira ügyelnem arra, hogy kitartsak Magam mellett, mert magától megtörténik. Azt hiszem, amikor megijedtem, de elhatároztam, hogy kitartok magam mellett, az elveim mellett, és akármi lesz is, azt választom, hogy pozitívan fogok reagáli, és feloltva hagyom a fényemet, és kész vagyok bármit elengedni, ami gátolja azt, hogy hű maradhassak magamhoz, akkor nehéz volt az ekedályt venni, de végül sikerült. Mert kitartottam, mert elhatároztam, és aztán túljutottam a holtponon - ezúttal felfelé.
Sokat gondolok arra, amit a dalai láma mondott: nincs szükség sem vallásra, sem templomra, sem filozófiára; az én vallásom a kedvesség. 
Hogy valóban, semmi több nem kell...
Gondolatok sem.

Ettől függetlenül, azért praktikus okokból jó tudni gondolkodni, például, hogy megoszthattam a mókusokkal a szabadságba vezető útjuk elejét... 

És milyen jó, hogy ezt is megoszthatom.

Köszönöm.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. március 15., hétfő

Gyakorlat teszi a mestert...

...de miért olyan nehéz ez?
„The ego’s identity depends on comparison and feeds on more. It will grasp at anything. If all else fails, you can strengthen your fictious sense of self through seeing yourself as more unfairly treated by life or more ill than someone else. What are the stories, the fictions from which you derive your sense of self?"
(E.Tolle)

(„Az egó indentitása az összehasonlításon alapul és a ’több’-ből táplálkozik. Bármibe belekapaszkodik. Ha minden más kilőve, akkor azzal is erősítheted a nem-valódi én-érzékedet, hogy magadat olyanként látod, mint akivel az élet igazságtalanabbul bánt, mint valaki mással vagy betegebbnek, mint valaki mást. Mik azok a történetek és kitalációk, amikből deriválod, levezeted az én-érzékedet?”)

 

Vagyis mit mondasz magadnak magadról, amióta megszülettél, pontosabban, amióta kialakult a kis egód, az éned, amit szokás szerint ’én’-nek nevezel, de valójában csak sztorik sokasága, amiket mondasz magadnak. A valódi énünk sokkal mélyebb, sokkal tágabb, más dimenziói vannak, mint amivel általában azonosulunk. Amikor azt mondjuk, ’én’, akkor általában arra utalunk, hogy ’én és a történetem’. És azt hisszük, hogy a gondolataink mi vagyunk, hogy azok aztán a mieink... Pedig nem. Azt mondjuk: én gondolom. De valójában az már egy kondícionált működés terméke, amit mi gondolatnak nevezünk. De ki az, aki tudja, hogy mi most épp gondolunk valamit? Ki a tanú?

 

Eddig tehát a bevezetés. Most már a lényegre térek. Itt van hát, eljött a kihívás.

Úgy könnyű a mostban időzni, a tudatosságban élni, és nem esni áldozatul az egónak, hogy a probléma nem jön szembe. De amint az egó fájdalom-teste aktiválódik egy bizonyos inger által, azonnal megerősödik, és az érzések magukkal rántanak, le az egó alkotta pokolba.

Elég egyetlen pillanat és arra adott egyetlen automatikus reakció (ami szintén az egó műve persze, mert az egó természete, hogy reaktív, mindenre reagálni akar, méghozzá ítélettel: ez jó, ez nem jó, ezt szeretem, ezt utálom, ez én vagyok, ez meg nem én vagyok...), és minden összedől, és kezdhetem elölről az egészet – nem csak napról napra, hanem szinte óráról órára.

Pedig senki más nem segíthet. Most csakis én vagyok magamnak. Az én belső útjaimat csakis én értem. Magamra maradtam ezzel az ösvénnyel. Nincs itt rajtam kívül senki sem, aki érteé, amit mondanék, így csak magam lehetek a magam segítője, vezetője – és így ura is; hiszen ezt akartam. Csak nem így. Meg nehéz is baromira. Hogy senkivel nem tudom megosztani. Próbálnék beszélni erről, hogy majdnem óránként le kell ülnöm visszaállítani az Egyensúlyt, visszatalálni a középpontomba, olyan sok zavaró érzelem és gondolat kavarog bennem. És ha leülök, több időt vesz igénybe, mint máskor. Sokszor a sírásból kell felrángatnom magam, mint egy Müncchausen báró, saját magam a saját hajamnál fogva, vissza a Tudatosságba, a Csöndbe, ahol nincsenek érzések. Kezdetben csak figyelek a Benső Csendre, de közben még ráz a zokogás, mert fáj, szinte fizikailag fáj egy érzelem, de akkor már a Csendből figyelem magam, és tudom, hogy amit érzek, az csupán egy nagyobbacska vihar az óceán felszínén, és hogy az, aki én valójában vagyok, legmélyebb dimenzióimban, Az sokkal nagyobb, szinte beláthatatlan, mint hogy egy vihar felboríthatná, vagy végleg kilökhetné a medréből. De ettől még az érzés ott van, és borzasztóan fáj. Akkor jönnek gondolatok, hogy miért fáj, mi az a sztori, amit mesélek magamnak, ami ilyen fájdalmassá teszi ezt, vagy mi az, amit nem fogadok el az itt-és-most-ban. Azt nem fogadom el, hogy én még mindig iszonyúan vágyom a közelségére, de annak a dolognak már vége, és ő már nem akar így viszonyulni hozzám. Ez aztán feloldhatatlan ellentétet képez bennem. Harcolok azzal, ami van. Van, akár tetszik, akár nem. És miért ne lehetne az, ami van? És miért kell nekem tetszikelni vagy nemtetszikelni – hiszen attól, hogy én így vagy úgy viszonyulok egy dologhoz, ami VAN, attól az a dolog nem lesz más. Se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Aztán azt is mondom magamnak, óh, ez az érzés-vihar csak azért kerekedett bennem, mert azonosultam, mondhatni belesüllyedtem az egómba. És aztán a fájdalomtól meg még be is pánikoltam. Aztán azt kérdem magamtól: miért jó ez nekem? Mert ha igazán őszinte vagyok magamhoz, akkor nyilván azért csinálom ezt magammal, (vagyis azért reagálok így,) mert valamit profitálok ebből. (Meg mert huszonhat éven kersztül így reagáltam, erre kondícionálódtam...) Nyilván egyrészt az egóm önigazolást és önazonosságot nyer. Fájdalom által is erősödik. Másrészt meg, van bennem egy ilyen rész – tetszik-nem tetszik – ami függővév vált ettől az érzelemtől, vagyis attól a vegyi anyagtól, ami ilyenkor a szervezetemben termelődik. Klafa. Attól még, hogy ezt mind nagyon okasan tudom és elmondom magamnak, attól még nem lesz sokkal jobb. De aztán, ha kitartóan a Csöndben maradok, a Nyugalomban, egy idő után a testem átveszi azt a rezgést, és megnyugszom. Auztán meg már lehet is visszatérni az önmagamról alkotott legmagasabb vízióhoz. Amilyen még nem vagyok, de a potencialitás bennem van, és ha folyton olyanként gondolok magamra, amilyenként, akkor egy idő után annak megfelelően kezdek majd viselkedni. És még az is ott van, hogy mindeközben, mikor már visszatértem a Középpontomba, rájövök, hogy ezt is szerethetem magamban. Ezt a részt, ami függő. Mert ez a rész is szerethető. Mert ez a rész tud rajongani emberekért. Ugyanakkor szeretni, azt nem tud igazán, hiszen az egó kreálmánya. De szerencsére van egy „teljes” részem is, az a bizonyos mélyebb réteg, az a más dimenzió, ami nem függő, és az: felnőtt, szabad emberként, mellérendelő viszonyban, -ból tud szeretni egy másik embert... És szeretni (magamat is): nem ezért vagy azért "kell", vagy lehet, hanem csak úgy. Az csak úgy van. De magamat miért olyan nehéz szeretnem? És miért hadakozok folyton azzal, ami van? ...csak saját magamt tudom idézni, és emlékeztetni: "azt is szeretni kell, nem kell megváltoztatni, hanem együtt kell élni vele."

És ha soha "nem leszek túl rajta", akkor ezt is így kell elfogadnom, szeretnem. És azt hiszem, ennek soha nem lesz vége... Mert ez egy lyuk valahol a személyiségemen, ami nem én vagyok, nem a valódi önmagam, de mégis fáj. Örökre megmarad, mint egy seb, egy emlékeztető. És biztosan sikerülni is fog elfogadnom, úgy, ahogy van.

Can I live together with pain? Can I accept what IS?

Ez már a Jelenlétből jön. Ez a rész és ez a szeretet tudja, hogy nincsen külön-levés. Hogy minden egy. Hogy össze vagyunk kapcsolódva egy bizonyos szinten.

Aztán felötlik bennem: mindez a félelem, fájdalom, és vágy mivé lesz? Mi marad belőle? Egy kis kötőjel a születésem és a halálom időpontját jelző számok között a sírkövemen. Meg némi tanulság, ha szerencsénk van... Szóval, hogy vegyem már könnyedébben ezt az egészet, amit úgy hívunk, élet. Mert csak átutazó vagyok itt. Ha meg csak egyszer élek, akkor meg pláne nem számít.

És jobban teszem, ha adott pillanatból a lehető legjobbat hozom ki, és ahelyett, hogy a fájdalommal azonosulnék, ami amúgy is csak az egóm miatt érint meg, inkább a belső Fénnyel azonosulok, és a magamról alkotott legmagasabb víziómmal. És elmondom magamnak a megerősítésemet, hogy igenis tudom, amit tudnom kell. Megengedem magamnak, hogy lássam a megoldást és annak megfelelően tegyek. Képes vagyok őszinte lenni magamhoz, és elfogadok mindent úgy, ahogy van, magamat is beleértve, bármit is találjak „odabent”.

 

Köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. március 11., csütörtök

dupidupá

dupidupá                        
dupidupá


Már vagy január óta íródik ez a szám az úgynevezett, hangzatos "Songwriters class" nevű óra keretében, de mivel csoportosban és egyéniben egyszerre folyik az "oktatás" illetve mondhatnám inkább, hogy alkotói tanácsadás, terelgetés - így időbe kerül, mire egyáltalán sorra kerülök bizonyos dolgokkal bizonyos tanároknál (pedig csak kettő van) - szóval most lett kész. Illetve nem tudom, hogy teljesen kész van-e, még valami basszus jellegűn gondolkodom.

De most legalább már hallgatható formában van, nem csak a fejemben. Háh.

Az a címe, hogy 'dupidupádupidupá. (‹- katt)  
És én voltam a cselló is. 

Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.

2010. március 6., szombat

Megosztás...

Az ember tényleg egy kicsit magányossá válik, ha erre az útra lép... A Csönd útjára.


Például a mai megtapasztalásom maga a csoda. Nekem legalábbis.


Rájöttem, mire tanít engem a rövidlátásom.

Arra, hogy nem ellenkezni kell vele, hanem elfogadni.

Nem megjavítani kell, hanem együtt élni vele. Elfogadni. Ahogy az emberekkel is van ez.


És amint elfogadom, az máris tud nekem tanítani valamit. 


Például, hogy nincsen szükségem rá.

Mert nem a szememmel látok, hanem a szívemmel.


Levettem a szemüvegem, és abbahagytam azt, hogy az emberek külsejét nézzem. Csak éreztem a jelenlétüket és az én jelenlétemet, biztosítottam számukra a teret, hogy beszélhessenek, hogy az egójuk beszélhessen, bármit is mondanak. És közben nem én voltam.


Egy Jelenlét - ami én vagyok és mégsem én, mert nem mondhatom magaménak, mert több, nagyobb, jobb, mint az, ami alatt általában azt értjük: "én" - egy Jelenlét, ami csak befogadta azt, amit a mások egói mondtak, ami szintén én vagyok és mégsem én.


És máshogy kezdtem érzékelni a Jelenléteket, vagyis a Jelenlétet, ami a emberek egó-álarca mögött volt. 

Akár ijesztő is lehetett volna, de nagyon nagy szabadság társult hozzá.


De, kedves Olvasó, vedd úgy, mintha nem is írtam volna semmit, mert a szaavk nem tudják leírni amit átéltem, pontosabban csak hézagosan.


És még meg szeretném osztani azt a határtalan örömöt, amit a szolgálat jelentett ma nekem. Hogy volt valaki, akit szolgálhattam, aki igénybe vette azt, amit adni tudok: a Csendet. Hogy hagyom, hogy a Tudatosságba hulljanak bele valakinek a szavai, megélései, ami által gazdagítja a világot.

És amiben nincsen jelen az egóm. Az hallgat. 

És azt mondom: én szolgáltam, én adtam, én szolgáltattam a Csendet, a valódi figyelemt ahhoz, hogy valaki megoszthassa magát és a tapsztalatait a világgal, amit akkor én reprezentáltam - azt mondom én, de nem volt benne én. 

Csak határtalan örömet éreztem, hogy szolgálhatok, hogy végre az lehetek, aki valóban vagyok, hogy az önmagamról akotott legmagasabb, legjobb vízió szerint élhettem... És ehhez kellet az, hogy valaki kérje azt. amit adni tudodk - nem én, hanem ami rajtam keresztül megnyilvánulhat: a figyelem, a tudatosság tere, amibe a szavak ömölhetnek....


Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.


Viszlát.


Szeretlek.


2010. március 5., péntek

Ha egyszer megcsináltad 'az ugrást' - még mindig van kérdőjel

Nagyon érdekes. 

Mindig van mit tanulni.


Hihetetlen, hogy amikor az ember azt hinné, hogy most már végre minden rendben, mert végre megtalálta a módját annak, hogy ő maga hogyan is leygen boldog - akkor még mindig jön az, hogy


"de hogyan boldoguljunk a többiekkel?"


Ma este probléma-megoldó est volt.

Mindenki felírhatta egy sztikire, hogy mi az ő problémája, névtelenül, majd mindet felolvasták, majd csoportokat alakítottak, amelyekben különböző témákat kellett átbeszélni és megoldási javaslatokat találni. A feladat címe az volt, hogy Utópia. Hogy az utópiánkban milyen lenne.


Nos, mondhatom, az én utópiámat nem igen lehet megosztani.

Most kezdjem el magyarázni nekik, hogy az EGÉSZ, amit csinálnak, nem lesz jobb, hacsak nem dobják el az egóikat?

Mert amúgy csak részmegoldások lesznek. 


És "kívülről" nézni, hogy a sok egó mit művel egymással, és közben tudni, hogy nem tehetek semmit... -fura. De ebben is meg lehet találni a békét: nem én kontrollálok és minden úgy van, ahogyan lenni tud. Az ő múltjukkal, az ő fejlettségi szintjükön én is pont ugyanígy viselkednék. 


Azért, amit tudtam, megtettem értük. 


Jó, őszinte leszek: tudtam volna többet is tenni, csak sokkal több idő kellett volna hozzá, és az ő türelmük, és főleg: az ő szándékuk, akaratuk. 


Igen, azt hiszem, pont annyit tettem, amennyit tehettem, és amennyit kellett.

Mert senki nem kért, hogy segítsek. Annak pedig, aki nem kéri a segítségemet, nem tudok segíteni.  Szóval nem is kell. 


De mégis, ha nekem felelősséget kell vállalnom egy csoportért, vagy a csoportban betöltött szerepemért, és itt van a kezemben az a tudás, hogy hogyan lehetne nekik jobb, van-e jogom visszatartani? 


Vagy tényleg csak ki kellett volna mondanom tekintet nélkül arra, hogy bolondnak, vagy habókosnak néznek-e?


Dobjátok el az egótokat, és minden jó lesz.

Még akkor is sok dolog van a világban, ha nem az egónk irányít minket és ha nem gyártja nekünk a problémákat. Mert a problémák egyetlen forrása: az egó.

Azért ítélünk, mert az egónknak szüksége van rá, hogy önazonosságát és létét tovább és tovább erősíthesse. Azért vagyunk oda a különbségekért (neki több jut, nekem rosszabb, én okosabb vagyok, én csúnyább vagyok stb, stb.), mert az egónk ebből nyeri a létét, az azonosságát. 

MINDEN problémánk forrása az egó.

Ezért is mondják a buddhista mesterek: ha nincs személyiség, nincs probléma.

Mert a személyiségünk úgysem mi vagyunk, nem a valódi lényünk az a sztori, amit mesélünk magunknak nap mint nap önmagunkról és az életünkről. Azok a dolgok, amik történtek velünk, azok határozták meg és alakították ki az egónkat. Az egó az elme reakciója arra, ami történik. De nem az elménk vagyunk. Nem az életünk tartalma vagyunk.

Hanem a tudatosság, a Jelenlét, amiben ez az egész kibontakozik...



Ezt kellett volna mondanom nekik?


Persze még nagyon kezdő vagyok én is az egó-mesterének-levésben.

És így, hogy nincs egó, ami folyton ugasson, harapjon, akarjon, vágyjon, keressen és féljen - így csak a Csönd van. A Csönd marad. 


Mi volt a hibám ezen az estén? Hogy két percig úgy viselkedtem, mintha jobban tudnám náluk, mi jó nekik. Most is úgy vislekedem, most, hogy írok.

Pedig csak Isten tudja, mi jó nekik.


No igen, látszik, hogy még összekeverednek a rétegeim. Mert a Csend, ahonnan az az impulzus felötlött, hogy nekem azt el kell mondanom abban a két percben, amit el kellett - bár a sztorimból, a személyes élettapasztalatomból származik, de összecseng a mélyebb valósággal - szóval a Csend, ahonnan az impulzus jött, nem én voltam, de amikor felálltam beszélni, akkor már a Tünde beszélt. Vagyis nagyon remélem, hogy nem. Hanem a Segítő. A Látó.


Szóval igencsak tanoncka vagyok még az egót nélkülöző létben... Nem tudom, hogy a tudással, ami a kezemben van, hogyan is kell eljárnom 'az embereket illetően'. Ez is nagyon keskeny él, amin táncol az ember ilyenkor, amikor az egóját és az elméjét eszközként igyekszik használni, hogy közvetítse azt a tudást, illetve tapasztalatot, amije van... Azt hiszem, például ez is hiba volt, hogy azt hittem, a mennyiséget kontrollálnom kell.

Pedig nem.

Ezt sem kell kontrollálnom.

Nekem csak mondanom kell az igazságot, a többi nem az én dolgom. Sem az, hogy az emberek miként ítélnek meg azután, sem pedig az, hogy a tudás, amit megosztok, hogyan és milyen tömánységben osztom meg....


Szóval végülis, azt hiszem, mégis, pont annyit és úgy mondtam, ahogy a lehető legjobb volt itt-most...


Csak fura még, hogy ha 'az emberek' közé megyek, vagyis az egók közé, akkor engem is elkap az egóm újra és újra, és aztán újra és újra el kell vonulnom, hogy visszaállítsam a békémet, hogy újra letisztítsam a kapcsolatomat a Jelenléttel. Meg az is furcsa, hogy bizonyos dolgokat megszokásból csinálok még mindig, és azért, mert a biztonságra játszom... Pedig belül, azok a dolgok már nem mozgatnak, nem érintenek meg, kívül mégis követem a megszokott mechanizmust... és kerülöm a szimpla kis kényelmetlenséget is...

De azért, remélem, tényleg úgy van, hogy az számít, ami belül van, nem pedig az, ami kívül...


Köszönöm, hogy megoszthattam.


Szeretlek.


2010. március 3., szerda

Zombipróféta



...hát igen, ha az ember elkezd "csendben maradni", akkor elmúlik az igénye a szóbeli kommunikációt illetően. Mind írásban, mind szóban. 
Mert rájön, hogy a szavak csak nagyon keveset képesek lefedni a Valóságból.

Viszont tegnap előtt megint vicces dolog történt.

A képek: kérem szépen, nem csalás, nem ámítás. AZ tényleg az én két kezem, és a dolgok, amik látszanak rajtuk, tényleg ott vannak. Nem ragasztottam és nem hülyéskedek, nem akarok úgy kinézni, mint egy zombi, hanem tényleg úgy nézek ki.

Az történt ugyanis, hogy tegnap előtt este, gondoltam, úgy meginnék egy pohár bort. Igen, egyedül. Magammal. Csak. Meg angol komédiát néztem, és gondoltam, ahhoz milyen jó is lesz. A bort sikerült kinyitni kölcsön-dugóhúzóval. De borospohár sehol nem volt a láthatáron, így le kellett mennem az ebédlőbe, ami viszont zárva volt. Így ki kellett mennem a hátsó ajtóhoz. Egyébként bármit elhozni onnan: illegális. Ezért is volt ugye zárva. És a kimenés közben a jégen akkorát seggeltem, hogy ez történt a tenyeremmel, valamint a könyökömet alig bírtam hajlítani, meg a fejem is jól odacsattant... De élek, virulok.
És mindezek okán mostanában folyton olyan kéztartással ülök-állok - főleg, ha bekentem - mint egy próféta...

Hát igen, valóban: az élet nagyon vicces.

Amúgy meg végre alapítottunk itt a suliban egy bandát - ideiglenes persze, és raggae-t játszunk, ami nem a kedvencem, de egész igényesen megcsinálgatjuk. De majd elvileg játszunk mást is később.

Kis kiegészítés a Csendhez és a prófétasághoz: szóval itt egyre többet süt a nap, és egyre madarabbak a csiripelések odakint, egyre kevesebbet esik a hó és egyre jobban olvad, ami odafagyott. Szóval győzni fog. 
A fény. A meleg. A tavasz, a nyár, az új kezdet. 
Bennem már győzött.
Hölgyeim és Uraim, örömmel jelenthetem, hogy végre, majdnem egy év után, de legalábbis egy év távlatából/-ban nézve: visszataláltam Önmagamhoz. Ahhoz az Önamagamhoz, akit/amit életemben először itt, Észak-Dániában éreztem és találtam meg, pont egy évvel ezelőtt. Ahhoz az Önmagamhoz, ami által annyi mindent tanulhattam később, és akivel és akinek lenni olyan jó volt, olyan örömteli és békés. Ahhoz az Önmagamhoz, akiből a szükséges arányban kiveszett az egó, és aki ezért valami nemesebb, valami mélyebb dolognak a kifejeződéseként élheti az életét, mint az eddigi egóba, elmébe, gondolkodásba szorított énje. Ahhoz az Önmagamhoz, aki végre, hosszú hosszú keresés után, megtalálta a válaszait, a bizonyosságait, vagy legalábbis egy módot önmagának, ahhoz, hogy boldog legyen - ahogyan van, akárhogyan van is. Ahhoz az Önmagamhoz, aki többé nem kétségbe esik, hanem egységbe, méghozzá akaratlagosan, tudatosan, szorgos gyakorlással, kitartással - csak Most
sokkal de sokkal bölcsebb és tapasztaltabb vagyok. Pont egy évvel ezelőtt felültem a körhintára, valaki felrángatott, és megtapasztaltam, hogy az jó. De nem voltam teljesen felkészülve rá. Nem sejtettem, a körhinta magasából mekkorát lehet zuhanni, ha nem kapaszkodunk abba, amibe egyszer már beleültünk. És ez is csodálatosan rendjén van, hoszen honnan is tudhattam volna, hogy mekkora ára van a szabadságnak és a békének... Honnan is tudhattam volna, hogy az egó milyen kis ravasz létező, hogy abban a pillanatban ugrik és befogja az ember szemét, fülét, ahogy egy iciri-piciri esélye támad arra, hogy mégis túléljen, sőt, még inkább megerősödjön. De ez is csodálatosan rendben van, hiszen, ha mindazt nem élem át, amit, akkor most nem tudom, hogy igen, a "mennybe" a "poklon" át vezet az út; igen, az egót teljesen meg kell ismerni és el kell fogadni ahhoz, hogy a végén megszelídíthessük, hogy végre átláthassuk és teljesen át is érezhessük, mi az, ami vagyunk, és mi az, ami nem vagyunk. De anélkül, hogy pontosan átérezzük mi is az egó, az elme, hogy milyen iszonyatos szenvedést tudunk okozni vele magunknak és másoknak, ehhez sajnos egy időre - sokszor életeken keresztül - teljesen azzá kell válnunk. Át kell élnünk teljesen, mielőtt felébredhetnénk abból az álomból, amit az elménk teremtette egónk bocsát ránk. Erre mondja a buddhizmus, hogy az ember pontosan addig szenved, amíg rá nem jön, hogy nem akar többet szenvedni. Ó, ha ezt annak idején értettem volna, amikor először hallottam...! Sokszor évek kellenek, hogy megértsünk egy-egy mondatot, amit hallunk... (Na persze az sem mindegy, hogy tudom-e egyáltalán, hogy hogyan kell nem-szenvedni, vagy élem-e azt, hogy felhagytam a szenvedéssel...) 
Félreértés ne essék: nem világosodtam meg. Úton vagyok. Pontosabban - azt is megértettem, hogy a megvilágosodás, a "spirituális keresők" cél-élménye nem időhöz kötött. Vagyis ha valaki azt hiszi, hogy majd valamikor a jövőben egyszercsak meg fog világosodni, akkor valószínűleg így is lesz: várni fog, idő fog eltelni, időre lesz szüksége, amíg megvilágosodik, de amikor megvilágosodik, az a Mostban fog megtörténni, vagyis tulajdnoképpen ugyanúgy, mintha MOST döntené el, ugyanígy ő fogja eldönteni abban a távoli időpillanatban, hogy: na jó, most már eleget vártam, elég idő telt el, most már akkor lehetséges nekem megvilágosodnom. Szóval, hogy a "megvilágosodásom" nem egy jövőbeli időpillanatban létezik, hanem mindig. Mindig is volt, mindig is lesz - van. Mindig itt volt elérhető közelségben, csak nem voltam képes ráeszmélni... Nagyon nehéz erről írni. Ezért írnak róla csak a legbölcsebbek, és ezért nem írok én mostanában. Mert ha az ember egyszer elkezd "csöndben lenni", vagyis a Csöndesség tudatában létezni, csak szemlélődik, folyamatosan tanul, de leírni majdnem képtelenség. Mert nincsenek rá szavak. Csak ráutalni lehet, rámutatni bizonyos szavakkal és szókapcsolatokkal, de valójában csak érezni lehet, mélyen legbelül... És csak elég hozzá annyi, hogy jól vagyok. Jól Vagyok. És élvezem érezni azt, hogy ki, vagy mi az, ami Van. Én, de mégsem én. Önmagam, de annál sokkal több, nagyobb... Más. Teljesen más természetű, minthogy bármilyen szóval leírhatnám, amivel rá utalhatok (pl: Önmagam, Én, Felettes Én, Tanu, Megfigyelő, Középpont, stbstb...) Az a legobb benne, hogy ha "visszahúzom" oda a "középpontomba" a figyelmemet, akkor egy olyan "Benső Mosoly" leszek..., Bölcs Derű, nagyon békés. Aztán egy idő után ez is elmúlik. És marad a Csönd. Az Itt-Most. De abban a dimenzióban ezeknek a szavaknak nincs értelmük, csak nem tudom jobban elmondani...
Kedves Olvasó, tudd meg, olyan intim dolgokat osztok meg most veled, amiket talán még senki... Ezek borzasztóan benső élmények. Azt hiszem, nem sok ember van, aki, ha meg is tapasztalta, mer vagy tud erről szavakkal tudósítani...
Azért is nagyon nehéz erről beszélni, mert a legtöbb ember egóból próbálja megérteni ezt, de úgy lehetetlen. És bármilyen ezt illető kérdésre bármit is mondanék, az egót nem lehet áttörni, csakis, ha maga a kérdező akarja...
Óh, annyi minden van még, amit tanulni kell... 

Röviden összefoglalva a fenti behegyzést: visszataláltam Önmagamhoz, akinek jó lenni, aki békés, és akinek számára a lét könnyed, és aki mellett most már mindig kitartok. 

Ezek vannak.

Szívből köszönöm, hogy megoszthattam.

Viszlát.

Szeretlek.