In Memoriam Manóvári Bóbita

Ami az előző egy évben annyira sokkolt, hogy nem bírtam leírni, és ami mostanság ZséPéről jutott eszembe, az az őutána következő viszonylag hosszabb kapcsolatom. Életem egyik legszörnyűbb kapcsolatélménye.
Már eleve tudvalevő volt, hogy házinyúlra nem lövök. Aztán találkoztam a kollégával, és minden ment, mint a karikacsapás: szerelem első látásra.
Gyönyörű, nyúlánk, magas, szálkásan izmos test, lélekteli szemek, szikár vonások, mint később kiderült, egy blue note tetkó, ami egyenesen szexi, mert illett a szeme színéhez. Hatalmas szív, érzelmek. És ráadásul brutálisan jó zenész. Csak eladhatatlan forma.
Kis hiba a képben, hogy aszongya nekem: - Én epilepsziás voltam, de már meggyógyultam. - tudom, hogy nem akart hazudni, tudom, hogy elhitte, amit mondott, de az egy hónap múlva bekövetkező rohamra nem számítottam. Akkor már mindenhogyan kötődtem hozzá. Szörnyű volt, olyan felkészületelnül ért. Ha legalább figyelmeztet, vagy elmondja, hogy neki nem szabad annyit inni, mint amennyit előző este ivott, vagy hogy akkor vizet is kell inni, meg enni is. Ha legalább figyelmeztethettem volna rá. Vagy legalább azt tudom, mi ilyenkor a teendő, és nem csak állok ott, teljesen sokkosan, letaglózva a rémülettől, hogy most mi van az emberrel, miért nem hall, miért nem válaszol, és miért csinálja azt, amit csinál. És az egyik pillanatban még rám néz, és beszél hozzám, a következőben meg próbálom simogatni, hogy jaj, de mit hozzak neked, mitől lennél jobban - és már nem válaszol, nem hall, nem lát, nem tud magárol, máshol van. Aztán rohanás, anyukája - még jó, hogy ott van, mentő, vizes borogatás, kanül, nyomás be a kórházba, már én is rosszul vagyok szinte, de semmi gáz, csak egy epilepsziás rohama volt. Nem, nem fogja kivizsgáltatni magát és nem fog gyógyszert szedni. Oké, egyetértek, de legalább lelkileg; valami guru, vagy homeopátia, mittudomén.
De minden mindegy. A félelem printelődött, és ő nem tudja.
Éjszaka, amikor elalszunk, nem tudok mellette elaludni, mert olyan rángásai vannak, és minden pillanatban attól félek, megint rohama lesz.
A félelem printelődött, a férfi nem egészséges, a nő már nem kívánja. A férfi érzi, hogy valami nem oké, és a helyzet egyre romlik. A nő pedig nem mondja el, mert a férfi halálosan megsértődne, és sérülne benne.
Ami nagyobb baj, hogy már az első hét után kiderül, a férfi nem olyan, mint egy normális idegrendszerű ember. Én ilyen lobbanékonyyal legalábbis még soha nem találkoztam, és nem is hiszem, hogy fogok. ...rohamok alkalmával az idegrenszer sérülhet. Az nagyfeszültség. Görcs. Ideggörcs!
Lényeg, hogy nem tudok nem beszállni a játszmába. Nem tudom leszerelni. Sehogy. Egyébként a játszmáink pont kiegészítik egymást. Ő vádol, (bár jogtalanul, csak a saját nézőpontját látja,) s én hiába magyarázom neki TELJESEN értelmesen és megérthetően, és nyugodtan, csak nem tágít. (S amikor már magyarázkodom, beszálltam a játszmába. A haragjától meg rettegek.) Beakad a lemez és csak ugyanazt hajtopgatja, mikor már megnyugodhatott volna a magyarázatomtól. A dolgokat félreérti, és olyankor nem lehet beszélni vele, mert olyankor "nincsenek otthon" nála. Szörnyű, félelmetes.
Mint később megtudom: az epilepsziások általában nagyon bizalmatlanok. Egyszerűen rémes: még levegőt se vehettem a tudta nélkül. Ha nemet mondtam a találkozásra, folyton megsértődött, én meg egyre inkább belefáradtam. Borzasztóan kötődik, és iszonyúan bizalmatlan és féltékeny.
Rémálom.
És a szörnyű ellentmondás: hogy nagyon szeretett engem, mindent megtett, ami tőle tellett, nagyon jó ember is, nagyon szerethető, vicces, jófej, de kettesben vele, esténként, borzalmas, mert olyankor jönnek a parái, a hisztijei. Még értelmes is, de nem elé értelmes, nem elég bátor és nem elég tudatos ahhoz, hogy ezzel az egésszel szembenézzen.
Én pedig nem mondhattam semmit. Mert őt aztán ne oktassam ki, ő jól van, neki nincs szüksége semmilyen segítségre. Nem mondhattam, hogy gondolj bele, mekkora nagy gebasz van annál az embernél, aki úgy vezeti le a feszültségét, hogy epilepsziás rohamot kreál magának?!
Aztán megnéztem egy könyvben, a Betegség mint jel, vagy valami ilyesmi volt a címe: az epilepszia kapcsolatos a másvilággal. Énvesztés, tudatvesztés, kommunikáció a másik világgal. Tolsztoj például epilepsziás volt, és azt mondta, a világ minden kincséért sem mondana le a rohamairól...Az neki jó. Az gőzkieresztés. De önrombolás is. Élhetetlen. Együttélhetetlen.
...de miért kell odáig eljutni? Mi mindent nyom el magában, mennyi szenvedést, fájdalmat, feszültséget, ami így tör ki? Mert ez szinte elektromos kisülés, feszültség, nagyfeszültség futkározik az idegekben. És nem, és nem nézett szembe mindezzel.
A barátai meg aggódnak érte: olyan elveszett.
Igen, yyenge, elveszett. Szeretett, bizalmatlanul - és lám, igaza lett: én nem szerettem eléggé ahhoz, hogy vele maradjak egy életen át. Nem tudtam megjavítani a dolgot. El kellett, hogy jöjjek. Az én egészségembe és életembe került volna, és én nem voltam kész, hogy neki adjam. Vagy bárkinek is. Felelősséggel tartozom az életemért, és a küldetésemért, és nem tartozom felelősséggel egyetlen másik emberért sem. (Legalábbis amíg nincs gyerekem, addig tuti. ) Ő persze önzésnek tartaná ezt. Én igazságnak. Mindenki önmagáért és a saját életéért felelős - az épp elég a közös nagy egész szempontjából. S ha már magunkat megváltottuk, akkor jöhetnek a többiek. De először mindenkinek a maga keresztje, és nem mástól kell várni, hogy átvegye tőlünk - ezért nem tettem meg. (Huh, de pöpecül stabil és lelkileg egészséges vagyok! )
Nem ő volt az én emberem. Ez biztos. Letörtek a szárnyaim általa. Megtorpantam a fejlődésben. Alig történt valami. S amint kiléptem, lett minden. Zenekar, munka, személyiség és szakmai fejlődás is: eljött a Mester is - végre készen állt a tanítvány... talán lesz még vele dolgom.
...a felszínen szépek voltunk együtt. De a mélyben nem, és őszinte sem lehettem vele a rátartisága és a félelmem miatt.
...tényleg, mint egy rossz álom, és örülök, hogy felébredtem belőle. Na mondjuk ahhoz képest sokkal inkább érzem, hogy élek most, még a nemszeretemmunkámmal együtt is.

Szerettem a társasági életet vele. Szerettem zenélni, dolgozni vele. Szerettem a környéket, ahol lakott. Szerttem a kutyákkal sétálni menni. Vackor és Flórián: örökké emlékezni fogok rátok. Tényleg megszerettem őket. Szerettem az anyukáját, aki keramikus művész. Szerettem a Balatonra menni vele.
...de van abban az egész famíliában valami nagyon fura. Nehéz sors. Keserű karma. Boldogtalanság, szeretetlenség, betegség, halál, éééééés művészet.

Azt is meg kell tanulnom ebből, hogy a külsőség és a forma alig számít valamit. Lényeg az érzés, a belső tartalom, aminek az érzetét fenn kell tartanom magamban, ha meg akarom találni azt a fizikai valóságot, ami illeszkedik hozzá.
(És ami jó, hogy a szépség elsőrendűen fontos, és hogy az - bár forma - mégis hozzátartozik magához a kellemesség belső érzéséhez. Az esztétikum. A harmónia. )

Fátylat rá.
Béke Veled, Manóvári Bóbita.
Szerettelek, de nem válthattalak meg, mert ahhoz előbb magamat kell megváltanom. Szívemben maradsz, mert látom a Valódi Énedet is. És mélységesen együttérzek Veled.
Szívből kívánom, hogy minden forduljon jóra. Hogy járd az utad és találj békét.
Ég Veled.