Day 73 - - - 93. Az élet egy hullámvasút.

Március 23. - Április 11.
20 nap.
Jó régen írtam.

Túl sok minden történt, amit írással nem bírtam volna feldolgozni.

Múlt hét előtti hét volt életem legszörnyűbb hete. Ennyi lelki fájdalmat talán mg sosem éltem át. Persze részint az én teremtésem. Részint így kellett lennie, hogy megtanulhassam azt, amit megtanultam.

Hogy azért ismételjük újra és újra a régi mintákat, azért választunk tudat alatt újra és újra olyan embereket az ellenkező nemből, és azért teremtünk tudat alatt újra és újra olyan kapcsolatokat, amilyeneket - amikben szenvedünk, hogy meggyógyulhasson az, aminek meg kell gyógyulnia. Egy szenvedéssel teli kapcsolat, ahol felismerjük a régi mintát, hogy: "Istenem, már megint miért??! Miért teremtem ezt magamnak? Miért csinálom ezt magammal? Miért nem tudom még mindig eléggé szeretni magam, és magamban azt a részemet, aminek gyógyulnia kell? Miért nem tudom még mindig eléggé szeretni magam ahhoz, hogy olyan embert válasszak, és vonzzak, aki úgy szeret, ahogyan nekem jó?!"
Egyébként mindezt illetően még mindig nem látok teljesen tisztán, és még nem merek örülni, hogy tényleg meggyógyult az a rész bennem... de az biztos, hogy annyira fájt, hogy nagyot kellett hogy gyógyuljak és fejlődjek rajta.
Semmi extra, csak egy sima szívzűr. Szív-összetörés. És persze a legszebb, hogy nem mondhatom, hogy valaki más törte össze a szívemet, mivel ez nem lehetséges. Én törtem össze valaki máson. Valaki mással. Jól mondta egyszer a kedves és tehetséges Tamás-Nap, hogy: "akit meg szeretünk, azzal meg magunkat bántjuk". De ez csak addig van így, amíg az ember nem tudatos, és játssza a drámáit, meg a játékait, és nem gyógyult.
Olyan pasi "jutott", aki megint csak pont azt csinálta, amit az apukám. Ott volt egy darabig, aztán fájdalmasan távozott az életemből. Én meg persze jól ráprojektáltam azt a fájdalmat - szokás szerint-, amit akkor a gyerek énem érzett. Borzalmas, égető, felemésztő fájdalom. Nem tudatos. Nincsenek benne szeparált érzések, gondolatok, hogy például nem vagyok elég szerethető, elég szép, elég okos, elég jó satöbbi satöbbi. Csak már tudom, hogy ez van mögötte. De azt is tudom, hogy ez mind nem igaz, csak az a kicsi lány, aki voltam, ezt raktározta el belőle a tudatalattijába.
Hát szóval nem nagyon akartam élni.
Mert persze ehhez az egészhez hozzá jött a felnőtt női rész is. A vonzalom, a szexualitás. És hogy azt el kell engedni. De ezt mindenki ismeri, azt hiszem. Amikor tépik ki az emberből azt a részt, ami szeretett, és vonzódott. És ami az egóhoz tartozik. Meg hogy a nagy szeretetről ezentúl le kell szeparálni a testet, a szexualitást, hogy csak a szeretet maradjon. Hát nem egyszerű.
Ellenben megtanultam nemet mondani. Nőnek lenni.
Vészesen hasonló szitu volt, mint életem egyik korábbi, talán legmeghatározóbb hímnemű személyiségével, aki Sz. T. Úr. Vicces, mennyire hasonló volt tényleg: mindkettő azt akarta, hogy az udvartartása része legyek továbbra is és "azok után" is. És Sz. T. Úrral ez egy darabig működött, mert gyenge voltam, meg kicsi. De most kinyilatkoztattam, hogy az not gonna happen.
És az ebben a nőség, hogy nélküle is teljesen jól érzem magam. És bármi is volt jó vele, egyedül is tudom. Meg az, hogy jól érzem magam - Nőként. És nem arccal feléje. És azt is kinyilatkoztattam, aminek persze nem nagyon örült a szeretett Láng, hogy a múltban az a legjobb, hogy elmúlt. Vége van. Már nem létezik.
És az is nőség, hogy mindettől még szeretem, mert a szeretet, meg a szív olyan nagy, hogy abban elfér minden. Ő is. A bántása is, meg az egoizmusa is, meg a kishülye-sége is. Mert attól még ugyanúgy ott van benne az isteni potenciál. Csak éppen azt nem kapja meg többet, ami a nőségből a férfinak a legfontosabb volt, vagy lett volna...
És ami a legjobb az egészben, hogy mindezek által tisztánlátásra tettem szert. Teljesen tisztán látom őt, a személyiségét, és a lelkét is. A hibáit és az előnyeit. És mindezek okán magamat is sokkal tisztábban látom: hogy mi az ami nem én vagyok. És mi az, amit én vittem bele a "kapcsolatba". (Így becézem, bár nem volt az. Csak olyasmi.)

Szóval egy szakasz lezárult.

Ezen kívül meg még egy csomó minden történt kívül-belül azóta, csak mindezt eddig nem bírtam leírni.

Múlt hétvége előtti hétvégén Løkkenben voltunk Johnnal. Ez egy tengerparti városka 15-20 km-re innen Vråtól. Magas alkoholtartalmú sört ittunk, egy helyi serfőzdében, ami mostanság egyre divatosabb errefelé. Mármint kicsi magán serfőzdét nyitni. És jó a sörük. Azt is meg lehetett ott nézni, milyen alapanyagból milyen sört gyártanak. Meg tengerpartot néztünk, meg cukorka gyártó üzemet. Nagyon szépséges kézzel készített logós cukorkákat lehet kapni jó pénzért. Vidám volt.




Ezek a képek itt Løkken.
Amikor még szomorú voltam... De a cukorkák viccesek voltak. Meg John mindig jókedvre tud deríteni. Olyan szeretetteljes, olyan kedves, rendes, nagy szíve van, meg nagy családja. És mindig visz minket kocsival mindenfelé, ha megkérjük. És azt mondja, élvezi. Ez a suli az élete.
Az egyik, ami a számban van, és az van ráírva, hogy Mor, az anyát jelent...

Csak aztán vissza kellett jönni a Hojskoléba, és az nem volt vidám.


Aztán következett életem legfájalmasabb hete, ami viszont olyan szempontból jó volt, hogy mivel nem bírtam elrejteni az érzéseimet, egy csomó ember jött hozzám vigasztalni, erőt adni, és sokkal többeknek nyíltam meg, mint azelőtt, és új tulajdonságokat ismertem meg azokról az emberekről, nevezetesen, hogy mennyire tudnak gondolskodi, törődni az emberrel...
És úgy is döntöttem, nem rejtem el az éréseimet, és akkor már nem is kísérleteztem az erőszakosan középpontban maradással, csak hagytam hadd fájja ki magát. És arra jöttem rá, ha az ember kíváncsi lesz inkább a fájdalomra, hogy milyen is, mit is akar üzenni nekem, akkor nem is fáj annyira, inkább érdekes. Meg hogy ha fájnia kell, hadd fájjon, csak ücsörögjön vele az ember, mert ha ellenállok, csak nehezebb lesz megszabadulni tőle.
Amiért viszont kicsit haragudtam Lángra, hogy jött, és azt mondta, ezt én csinálom magamnak, és hogy máshogy is dönthetek, és kvázi elmarasztalt azért, emrt hagyom, hogy fájjon. Na ez nem volt szép. Mert igenis kapcsaoltban kell lennem az érzéseimmel, és pont attól vagyok emberi lény, hogy vannak érzéseim, és ha fáj, akkor fáj. De persze ez a viselkedés is róla szól, nem rólam.

Aztán a múlt hétvégén meg elmentünk egy tengerpartra ottaludni. Nem hívom sátrazásnak, mert nem volt sátor, csak katonai ponyva, amit kellő kreativitással éjszakai hajlékká lehet alakítani. Eredetileg Lønstrup volt a célunk, de aztán tőle egy kissé északabbra vertünk tanyát.
Hát az csodálatos volt.
Úgy zajlott a hétvége, hogy nekem szombat délelőtt el kellett mennem modellkedni Hjørringbe, ahhol is agyagszobrokat csinált rólam öt néni. És 360 Koronát kerestem három óra alatt. Viszont odafelé lekéstem a vonatot, így bringával kellett mennem, eleve háromnegyed órát késtem emiatt. És aztán Hjørrinből Lønstrupba is egyedül bringáztam.
Egyszerűen hihetetlenül nagyszerű volt egyedül bringázni innen oda, onnan meg amoda - a nap sütött, a magam ura voltam, és egyedül kellett tájékozódnom az országutakon a kedélyes dán táj ölén.
Akkor már éreztem, hogy fordul felfelé a hullámvasút. Nehezen kaptatott fel ugyan, vagy lehet, hogy még fel se értem...de akkor már elkezdett jó lenni. Elkezdtem tényleg magam mögött hagyni a múltat, ahogyan a tájat, és a kilométereket. És aztán egy helyen

Új fejezet nyílt a dániai tartózkodásban.

hmm. Igen.
Egy helyen úgy gondoltam, hogy szép a kilátás, meg fák is vannak, megállok. És csak pörgött az agyam, és pörgött, és akkor azt mondtam magamnak, hogy na nem. Most leülsz, és csöndben maradsz. És csak hallgatsz és figyelsz.
És leültem egy fához a bodhisattva élmény reményében, és majdnem az is lett.
Csak elcsendesíettem az elmémet, és hirtelen elkezdett áramolni a szeretet. És végre észrevettem, mennyi szeretet vesz körül, hogy mennyit kapok. Hogy mennyi minden adatik. Egy, hogy itt lehetek, ezen a gyönyörű részén a Földnek, hogy körülöttem a füvekben és a virágokban mennyi élet, szeretet és gyönyörűség van, hogy milyen gyönyörű a táj, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ezt érzékelhetem, hogy van pénzem, hogy a munka is megadatik, és hogy olyan emberekkel lehetek olyankor, akik értékelik az adottságaimat, akik kvázi szeretik a testemet, és elfogadnak, ahogy vagyok. És atán a távoli szélmalom elkezdett hirtelen elérhető közelségbe érni, és sütött rám a nap, és akkor behunytam a szemem, és sírtam. És sírtam és sírtam. A boldogságtól.
És hogy épp úton vagyok a világ egyik legszebb tengerpartjára, számomra oly kedves emberekkel.
Merthogy úgy beszéltük meg, hogy Lønstrupban a romtemplomnál találkozunk a többiekkel. Négyen mentünk. A Vamp, ExSzánsájn, és a Soknevű.
Igen, Soknevű - még nem találtam meg a véglegeset neki - egyelőre túl sok az új infó. Hívhatnám úgy is, hogy Szexisten, vagy Popsikirály, vagy csak Az Agy, vagy Vicces, vagy Aktív, vagy Rejtőzködő Hippi, vagy Jóskapista, vagy éppen Koktélesernyős Fanfan (tulipános helyett). És minden névnek külön története van. Vagy ahogy Ib hívja: Open. Végülis ez a név az én szempontomból is megfelelő lenne.
Open. Mint új kezdet. Nyitás.

Opennek is van története.
Úgy egy hónapja kezdtünk el együtt kávézni, és én szeméylszerint nem csak a kávé miatt, hanem azért is, mert rájöttem, hogy ezek az emberek gyógyhatással vannak rám. Mert mindig, amikor velük voltam, vagyok, iszonyat röhögés van. És az jót tesz. És bármikor ha kicsit rosszabb kedvem volt, tudtam, hogy csak velük kell lenni egy kicsit, és a sok nevetéstől megmelkedik az energiaszintem. Na és akkor közben elkezdtem megismerni őt is. És csak simán jó érzésem volt, ha ránéztem, vagy megöleltem, vagy ha vele voltam. És aztán meg szintén mindenok, akarat vagy szándék nélkül, csak simán szerettem. És aztán volt olyan is sokszor, hogy megláttam valahol a suliban és muszáj volt megölelnem, és szeretnem.
Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy fogom a kezét, meg mindenhol máshol is. Meg ő is.
És mindez nagyjából egybeesett azzal a biciklizős, meditálós nappal.

Amikor túlvoltam a meditáláson, visszatekertem a széles útra, ami mellett volt egy pihenőhely, kilátással a homokdűnékre. Gondoltam, megállok ott is, és megszem a szendvicsemet, és arra is gondoltam, amint odaértem, hogy az mekkora jó lenne, ha épp most jönne erre Open. Meg a többiek. És mit ád isten, lefékez mögöttem egy biciklis, és azt mondja: Helló, mi? Ezt hívják úgy, hogy go with the flow.
Aztán a tengerpart este: világoskék víz, világoskék ég, naplemente, szél, tűzrakás. Idill. Török kávé kardamommal. Éjjel a homokdűnén a hálózsákokkal különböző filmekből részletek előadása, illetve spontán ökörködés. Nagy zöld izék voltunk, akik különböző módokon mozogtak. Aztán a nagyon hideg éjszaka. Csókok a hálózsákban. Hajnalban a Vamp, hogy induljunk haza, mert nagyon hideg van, és esik az eső. Mire Open, hogy majd kisüt a nap, mert ki kell neki. Muszáj. És tényleg. Pár órával később vakító kék ég, a legmélyebb kék színű tajtékos tenger, mink meg fent a homokdűne tetején esszük a reggeliket hálózsákban, és aztán rápihenünk. Pár óra alvás után a napon ebéd, és lassan készülődtünk hazafelé.
Open sárkányt is eregetett. Aztán hazatekertünk néhol erős szembe vagy oldalszéllel, aztán Løkkentől meg hátszéllel - az volt az igazi.

És aztán a múlthét pedig már az abszolút új énnel telt.
Úgy érzem, teljesen új ember vagyok.

A mások szépségében és csodálatában való elmerülés már mindennapos és egészen megszokott. Hogy mindenkiben kivétel nélkül látom, hogy mennyire szerethető és csodálatos.
Azóta a meditálás óta meg középpontból sugárzom. Olyan jól érzem magam, hogy kicsattanok. És Opent is máshogy szeretem, mint eddig bárkit.
Első az elfogadás. Hogy teljesen elfogadom, amit az Univerzum ad nekem, boldog vagyok, és elégedett. És nincs bennem semmiféle akarás, elvárás vagy hátsó szándék. Olyan tisztán szeretem, hogy magamnak is egy csoda vagyok. Kinőttem a félelmet. Csak bizalom van és szabadság. És jelenidő. Semmiféle birtoklást vagy ragaszkodást nem érzek magamban.
És ez az, amit megtudtam magamról a korábbi szenvedések után: hogy bennem ezek az érzelmek, vagy tulajdonságok valóban nincsenek már meg, csak valaki annyira félt tőle, hogy belegabalyodott a saját félelmébe, meg én is kicsit.

Szóval csak simán boldog vagyok, teljes és elégedett. És ez nem az az elszállós, extatikus boldogság, amiről azt hittem, hogy az a lényeg. Hanem egy nagyon nyugodt, békés érzés, hogy minden rendben van.
Persze ez még mindig elég nagy boldogság. A teljesség és béke semmihez sem hasonlítható érzése.
És az a legszebb, hogy ez mind magamért van. Magammal, magamnak.
És boldog vagyok, hogy van valaki, valaki nagyon különleges, akivel ezt megoszthatom.
És életemben először, tudatosan, nem projektálok, hanem figylek. Figyelem, hogy valójában milyen ő. És elfogadom, és értékelem és szeretem őt azért, aki. És minden, ami ő, az jó. Komolyan. Egyelőre úgy látom, hogy minden, amit valaha is szerettem valakiben, az minden ott van benne. Persze ez mondjuk lehet projektálás, de inkább azt mondom: amit látsz, megkapod.

Uff.

És most így érzem magam:

(Ez a kép különben még a kompról van, útban Göteborg illetve Helsinki felé, az egyik játékautomatáról...)












Béke.
Szeretlek.