Elmondhatatlanul gyönyörű volt ma reggel pirkadatkor odafentről a hó-borította Svédország, a mélykék tenger, majdnem fekete, rajta a szigetekkel, mind fehér, a tenger néhol befagyva... Elég északi, ismeretterjesztőkönyv-beli látvány. Be is köszönt a gyermekkorom, amikor Anyukámmal nagy kedvtelve és vágyakozva nézegettük a képeskönyveket a világ különböző tájairól. Papíron utaztunk.
És ma reggel, hirtelen azt éreztem, hogy visszacsúsztam a gyerekkoromba, oda a papírra, a fényképekre. Mintha pontosan azt láttam volna a repülőgép ablakain át, amit akkor egyszer régen.
Lehetséges, hogy a teremtés tényleg működik, és tényleg így működik. Lassan. De biztosan. Hogy ami egyszer az ember szaruhártyájába, pláne a tudatába beleég, mint nem múló kíváncsiság, érdeklődés, az előbb-utóbb bekövetkezik az életében.
A svédek meg még mindig elképesztően kedvesek. Egyszerűen alig hiszem el, hogy korán reggel, amikor mindenki álmos és morcos, a svéd buszvezető bácsi szélesen mosolyog és kedvesen üdvözöl. Ha csak megállok gondolkodni valamin, már rámkérdeznek, hogy valamit elhagytam-
e, vagy tudnak-e segíteni. Ha nem találok valamit, nem csak útba igazítanak, hanem majdnem hogy odakísérnek.
Szóval Göteborgban valahogy nagyon otthonosan érzem magam. Nagyváros, sokféle ember... Már csak a bulikat kéne csekkolni... Bár olyan sok és olyan jó buli, mint Budapesten, biztosan sehol máshol a világon nincs...
Amikor felültem a repülőre Budapesten reggel hat harminckor, tényleg úgy éreztem, hogy most minek megyek? (De ugyanakkor meg minek maradnék?) Megyek: a zenéért, ami már nem is biztos, hogy olyan fontos. Most éppen rájöttem, hogy tényleg a repülés a legjobb az egészben. Azt nem merném állítani, hogy repülés közben jobban érzem magam, mint zenélés közben, de repülni, úton leni, a felhők felett lenni, ahol mindig süt a nap, térképként látni a tájat, napsütésben, vagy egy téli hajnalon, amint a nap első vöröslő sugarai megvilágítják a hófödte szigeteket, a tengeren néhány hófehér komp kúszik lassan, és a városok narancssárgán, összehasonlíthatatlan-sárágn szinte élnek, lüktetnek a földdarabokon....és közben semmit sem kell csinálni, csk ülni és élvezni, és gyönyörködni. Amikor már nem vagy ott, ahonnan eljöttél, és még nem vagy ott sem, ahová indultál, még nincs eldöntve semmi, csak úton vagy: ez a legjobb. Felelősség sincsen, semmi. Visznek. A gép, a pilóta, a sztyuárdessz, a
kalauz, a sofőr...
∗∗∗
És az elmúlt két nap is jó volt valamire.
Jó volt arra, hogy meglássam, Sz.T.Úr milyen, ha beteg - elviselhetetlen, de mégis elviseltem, és nem is volt olyan vészes.
Tegnap éjjel, az éjjeli, angol nyelvű bejegyzés után, amikor megijedtem, végül hidegborogattam vagy egy órahosszat Sz.T.Úr homlokát, amit aztán azért hagytam abba, mert egy óra múltán közölte, hogy nem hisz benne.
Azt is megtanultam, hogy most éppen azon a fejlődési fokon van, ahol, ha beteg, és nem tud semmit csinálni, amikor már mérgelődni sincs energiája, akkor mindent el lehet neki mondani.
Szóval szépen mindent elmondtam neki. Rólam, rólunk. A kérdéseimet, az érzéseimet, mindent.
És hajnali négyre jobban lett, amikor indultam.
Akkor aztán egész kedves lett.
Kicsaltam belőle az első igazi, szeretetteli mosolyt két nap után... Ez is eredmény végülis. De
lehet, hogy csak mázlim volt...
Az összegzés pedig az, hogy Sz.T.Úr mégiscsak jó ember, nem is harap, csak morog meg ugat, bár néha olyan, mint egy dobermann, kiszámíthatatlan, és csak nagyon erős kezekben viselkedik, és bizony van, hogy odakap, még ahhoz a kézhez is, amelyik eteti... És lehet, hogy sose lesz "fasza csávó"... Lehet, hogy az lesz harmincöt vagy negyven éves korára, de az is lehet, hogy nem.
És hogy én mikorra érek be - hát az is nagy kérdés. De miért kell ezt egyedül?
Habár Sz.T.Úr ezt illetően is némileg megnyugtatott. Azt mondta: "- Majd figyeld csak meg, hogy azok az emberek, akik már most huszonévesen családot alapítottak, dolgoznak, meg minden, ők addigra már kicsit bele fognak fásulni, amikor neked épp a legizgalmasabb rész fog jönni..." Lehet, hogy igaza van... Mindennek megvan minden oldala. Ezt is mondta. Hogy későn érni nem feltétlenül rossz dolog.
Mindenesetre ez felnyitotta a szememet, hogy azt élvezzem, és azt szeressem, ami adatott. Ha ez a későnérés, akkor ezt.
...az is lehet, hogy nem a zenetanulásért utazom, hanem fordítva.
Az is lehet, hogy az utazás fontosabb, mint a zenetanulás, vagy bármi más...
Most egyelőre...
De majd kiderül.
Kiderül, mit dob a gép...
Köszönöm, hogy megoszthatom!
Viszlát.
Szeretlek.
Ui: egyébként Göteborg ma:
verőfényes napsütés, mínusz 9 Celsius fok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése