Ma

Ma, amikor pakoltam a cuccaimat jövő hétre, amit a Művészetek Völgyében töltök majd ZséPével, Anyukám az ajtófélfának támaszkodott, és azt mondta:
- Képzeld el, mi van a Nénjével.
(Nénje, Anyukám nagynénikéje, és én is csak így szólítom, egyébként Erzsi néni, és uszkve 90 éves.)
- Mivan? - kérdezem én, és leállok a pakolással, felhúzott szemöldökkel fordulva Anyi felé.
- Azt hiszem, a lélek készülődik, hogy induljon.
- Igen? - nem tudok értelmesebbet kinyögni, csak ennyit.
- Igen. Ma délelőtt voltam nála, és azt mondja, hogy ő olyan zaklatott mostanában. Azt mondja: "Folyton anyámat keresem, meg az uramat. Anyámat keresem, mert hiányzik. Nem tudom, majd melyik fog eljönni értem." - (Itt közbevágok: biztos mindkettő. És mosolygok. Őszintén.) - És kérdezem tőle, hogy: "Álmában? Álmában keresi őket?" Azt mondja, igen. És gondolom, erről álmodik, hogy hiányzik az anyja, és keresi, aztán felriad. Aztán elhessegeti magától ezeket a gondolatokat. Rosszul alszik. És úgy érzem, már nincs sok idő hátra. Ezt az ember mindig megérzi. Ő maga is, de én is. És látom, ahogy megbomlik az elméje, ahogy kezd befelé fordulni, a saját kis belső világába, a gondolataiba és az emlékeibe... - itt szünetet tart, elgondolkodik, majd folytatja: - Tudod, amikor a nagymamád meghalt, úgy volt, hogy előtte hazajött az unokatestvérem, és átment a másik szobába, hogy ő lefekszik egy kicsit, mert nagyon fáradt volt. Én meg ott ültem a fotelban, és néztem. Reggel hatkor hazajött a nagypapád, és lefeküdt aludni. Akkor én is elbóbiskoltam ott a fotelban, és akkor halt meg. Arra ébredtem fel, hogy horkantott egyet... gondolom, az volt az utolsó lehelete... Érdekes, hogy az ember egyedül akar meghalni.

Én csak hallgattam. Megrendülten. Hogy Anyi ezt sose mesélte még nekem, és örülök, hogy megosztja. Arra gondolok, vajon hogyan élhette meg a halált. Hogy az édesanyja ott halt meg előtte. Illetve tulajdonképpen magát az aktust nem látta, mert elaludt... talán szerencsére... De nem merek rákérdezni. Csak hümmögök. Aztán hozzáteszem:

- Igen, végülis, ha csak a józan paraszti eszemmel belegondolok, hogy ha meghalnék, nem biztos, hogy akarnám, hogy bárki is lássa. - (Titokban a gondolataim mögé férkőzik egy halvány érzés, hogy talán mégis csak van valaki, akinek fogni akarom a kezét akkor is, vagy talán együtt meghalni... De nem figyelek erre az érzésre, tovább mondom a felszíni gondolatot.) - Végülis, azt hiszem, ez egy olyan intim dolog, hogy lehet, hogy az ember nem akarja, hogy ezt bárki lássa...

***

Ez a mai nap története.
Az élet mégis szép.
Anyám kicsit úgy él, ahogyan a szegény, átlagos kínai parasztok: szemlélődve. Nézegeti a madarakat a kertben, és gyönyörűséget talál benne, ahogy egy rigó fel akar törni egy csigaházat, csőrében tartva és a tetőcseréphez ütögetve azt, hogy megehesse a lakóját.
A kínaiak ilyenek: még a puszta sziklát is lefestik, és gyönyörködnek vad, nyers ritmusában.
Az élet mégis szép.
Sosem akarom elfelejteni ezt. Azt akarom, hogy ezt akkor is szem előtt tartsam, ha esetleg nehézre fordulna a sorsom.
Talán pont ettől lesz szép, és így lehet boldognak lenni...