Azon gondolkodtam ma, meg tegnap - és időről időre - lehet-e mindenkit szeretni?
Miért akarnék mindenkit szeretni?
Mert békét akarok.
Nyugalmat.
Nem akarom az ítélkezéseim nyomán keletkező dühöt, viszolygást, utálatot érezni. Ezek rosszak nekem. Mérgeznek. A gyomromban érzem ezt a nyomást, és nem akarom ezt érezni.
Pedig elég jó vagyok a nem-ítélkezésben.
De mi van akkor, ha eldöntöm, hogy szeretek valakit, és nyitott vagyok felé, és egyszercsak visszaél vele, vagy valami nem szeretetteljeset tesz velem, és már nem tudom szeretni, mert többé nem tudok megbízni benne.
...hogy is magyarázzam el jól? Hogy úgy kezdődik, mint minden barátságom: ismerkedéssel.
A barátaim aztán nem ítélnek el.
Soha. Ezért a barátaim.
Mert megértenek és szeretnek, ahelyett, hogy kritizálnának vagy elmarasztalnának valamiért. Ismernek - valahogy érzik a lelkem. Mintha réges-rég óta tudnák, ki vagyok, mi vagyok, milyen vagyok, és ezért teljesen biztonságban érzem magam velük. Mert tudom, hogy teljesen önmagam lehetek velük, megbízhatom bennük, nyílt lehetek velük....
És aki egyszer ebbe a nyíltságba, puhaságba beletapos, és aztán is még próbálnám szeretni, de újra és újra bebizonyosodik, hogy ő nem jóbarát, nem igazi szeretettel szeret - és nem tudom már szeretni, akkor mi van?
Pedig szeretném szeretni, vagy legalább elfogadni úgy, ahogy van, méghozzá teljes szívemből.
Mert békét szeretnék magmban.
Mert unom és belefáradtam, hogy mindig a szeretetlenséggel és érzéketlenséggel találkozom, és hogy bizalmatlansággal kell az illető szemébe nézni, vagy be kell zárni magamat előtte.
Egy idő után aztán az ember érzéketlenné válik arra, ami kezdetben zavarta. És elkönyveli, hogy "sosem leszünk barátok".
Ugyanakkor lehúztam egy nagyon kemény nyarat bizonyos emberekkel, akikről nem gondoltam, hogy a barátaim, akikben sok mindent nem szerettem.
Aztán a végére elmúltak a nem-szeretem dolgok - belőlem.
Mert nagyrészt rájöttem a mozgatórugókra. És még mindig nem szeretem az adott dolgokat, de már nem ellenkezem, már nem rossz hallani-látni őket.
Az embereket látom, nem azt, ahogyan viselkednek.
És azért, akik valójában, azért szeretem és elfogadom őket.
Még mindig nem mondanám, hogy a barátaim, de mégis olyan kemény dolgokon mentünk át együtt - és mind nyakig benne voltunk ugyanabban a kakiban - hogy mégis, úgy érzem, valami összeköt, és sohasem fogom elfelejteni...
Mindig szívesen látom majd őket.
Egy kivételével. Akivel ha találkozni kell, nem baj, de magamtól sohasem kívánnám a társaságát.
Szóval mindezekkel együtt, azon is elgondolkodtam, hogy
HA MÁR "ezt dobta a gép", ha már "véletlenül" ezekkel az emberekkel kerültem össze, nem lett volna sokkal jobb igazán barátokká válnunk? Igazi szeretettel és elfogadással, bizalommal és megértéssel egymás iránt?
Barátoknak lenni, olyan barátoknak, akikben igazán megbízunk, és akik előtt teljesen önmagunk lehetünk, és akik között nincs mondogalódás, nincs egymás hibáztatása.
Habár, azokkal a barátaimmal, akikkel igazán biztonságban érzem magam, és tudom, hogy igazán önmagam lehetek, még nem éltem együtt. Kivéve kettőt, akik két évig szobatársaim voltak egy egyetemi kollégiumban. Velük nagyon mázlim volt.
Visszatérve az eredeti gondolatra, hogy lehet-e mindenkit szeretni,
nos, arra jutottam, hogy minden ember, akivel találkozunk, önmagunkról tükröz vissza valamit. Általában, ha valami nagyon idegesít egy emberben, az bennünk is megvan - bár sokszor nagyon-nagyon rafináltnak kell lenni, hogy az ember rájöjjön hol, és hogyan. Mert általában máshol, és máshogy. Sokkal-sokkal kevésbé nyilvánvalóan. Magunktól soha rá nem jönnénk, hogy ezt csináljuk, és hogy ezt nem szeretjük.
Szóval, lehet azt a nézőpontot választani az ellenkezés helyett, hogy üdvözöljük az életünkben mindazokat, akik megnehezítik a dolgunkat, mert az ő leckéikből tanuljuk meg, hogy mi az, ami szeretet, és mi az, ami nem szeretet.
Nagyon fontosak ők az életünkben, mert nélkülük sokkal nehezebb volna megismerni magunkat, és meggyógyítani magunkban azokat a dolgokat, amiket meg kell gyógyítani.
Ezekkel szembesítenek ők ugyanis.
És ha innen nézem a dolgokt, akkor máris sokkal könnyebb - ha nem is szeretni, de legalább - elfogadni mindenkit, úgy, ahogyan van, azért, ami, aki. Ez már fél siker.
Teljes siker, ha sikerül magunkban megtalálni azt, amit meg kell gyógyítani, és sikerül elfogadni, szeretni és meggyógyítani is.
Sose felejtsük el, hogy amikor valaki más szemébe nézünk, saját magunkkal szembesülünk - saját magunk bizonyos aspektusával....
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése