Teljesen kijöttem a gyakorlatból - mármint, most, hogy gépelek, érzem csak, milyen rég nem írtam.
Az írásra és erre a nyárra teljesen jellemző történet:
hogy már vagy három napja, hogy le akartam írni ezt a blogomba: ma este a naplementében buszoztam haza, és a tenger babakék volt, a nap narancs, az ég meg rózsaszín.
És nyilván voltak még egyéb költői megéléseim, gondolataim, meg prózaibbak is, sőt volt nagyon prózai is, de egyzserűen hol internet nem volt, hol nekem energiám nem volt, hogy ezt az egy modnatot leírtam. Mára pedig kértem egy szabadnapot. Körülbelül egy hete megbetegedtem. És a betegségem alatt is csak arra volt energiám, hogy aludjak és filmet nézzek.
Szóval az immunrendszerem bemondta az unalmast. Túlhajtottam magam.
Megéri az a pénz?
Hát nem is tudom.
Írni sem volt időm, bele is betegedtem.
Persze, ha hallgattam volna a testemre, magamra, amikor az idegrendszerem már kiáltozott: elég, elééég, ELÉÉG, csak egy napot!...csak egy órát... el innen! Elééég.
De erre sem hallgattam. Pedig nagyon is tisztán hallottam.
E l k é p z e l h e t e t l e n stressznek és rohanásnak voltam kitéve az elmúlt egy-két hónapban.
Elképzelhetetlen és embertelen. Embertelen miden nap 10-12 órát dolgozni. Minden energiámat eleszi, felfalja, elmarja az, hogy ha én ott dolgozom, akkor én a munkáé vagyok, mert nem lehet másképp. Mert azon a helyen midnig van mit tenni. S o h a nem állhatsz meg, nem pihensz. Nincs olyan, hogy ücsörögsz. A főnök hajt, és ha nem hajt, egy idő után rájössz, hogy tényleg m i n d i g van mit tenni. Dánokkal beszélni dánul úgy, hogy nem tudok dánul - illetve most már igen. Legalábbis a vendéglős kötelezőt azt nyomom. A minap egyik vendég meg is dícsért, hogy nagyon jól beszélek dánul ahhoz képest, hogy csak két hónapja dolgozom ezen a helyen. Szóval engem speciel felemészt ez a meló. És még csak leírni sem tudom, hogy miért, hogyan...
Nem tudtam, hogy ez lesz.
Mondjuk a cél, amiért csináltam, még midnig előttem van. Nagyon is. A pénzügyi függetlenségem felé vezető utam első lépése ez a nyár.
Szolgálat, nagyon keményen....
Remélem, meglesz a jutalma is....
De amiért írok - merthogy nem csak összevissza locsogni akartam, ahogy ez eddig sikerült, az a mai aktualitás.
Vívódásom.
Hogyan reagáljak? Mit tegyek? Mit mondjak?
Szörnyű álmaim voltak, nagyon élénekn élnek bennem az érzések most is. Rengeteg, erős félelem, menekülés, harag. Tetterő, átrendezés, mégsem jobb, menekülés. Rajtam kívül álló erők, rossz emberek, amik, akik ellen védtelen vagyok. Haragomban pedig olyat tettem, olyan bosszút álltam, hogy ártatlan ember is szenvedett tőle valószínűleg. Csak reméltem, hogy nem halt meg. Eredetileg ölni akartam a dologgal, de szerencsére az ártatlan áldozat immunrendszere talán erősebb volt.... Nem tudhatom biztosan, mert megint menekülnöm kellett...
Szóval a harag, bosszú, félelem rossz tanácsadó. Teljesen autantikus emberi érzelmek, meg is lehet élni őket, de felesleges. Rossz is megélni őket és felesleges is. Mert amire fókuszálunk, az nő. És mert rossz tanácsadók ezek.
Ahogy a Star Warsban mondják: a sötét oldalra vezetnek. Tévútra visznek.
És ma,
azt hiszem ez a tanulság.
Dzsedi vagyok.
Uralkodok magamon.
Uralkodok a félelmemen, a fájdalmamból származó dühömön, gyűlöletemen.
És még nagyobb lecke:
ezt a harcot napról napra, óráról órára, hétről hétre meg kell vívni, és mindig nyerni kell.
Talán az ember egy idő után szkillesebbé válik azt illetően, hogy uralkodjon az érzésein.
Hmm... uralkodni.
Ez nagyon fontos szó.
Uralkodni nem egyenlő az elnyomással. Uralkodni őszintén, tiszta szívvel és tiszta elmével lehet.
Az érzéseinken és magunkon uralkodni pedig sok szeretettel. Megértéssel, bölcsességgel. Megértve és elfogadva magunkat, az érzéseinkkel együtt. Ha az érzésünk fájdalom, szomorúság vagy düh, akkor azzal együtt. Uralni pedig: hogy ne ezek uraljanak minket, hogy az érzéseink ellenére tiszta maradjon az elménk és a szívünk. Ez sok tréninget igényel. Hogy az érzéseink ne homályosítság el a tisztánlátásunkat, a józan eszünket. Hogy olyan erősek legyünk, hogy meg tudjuk élni őket, tudjunk a létezésükről, és legyünk elég hatalmasak és bölcsek ahhoz, hogy elnyomás nélkül irányítsuk őket.
A bölcsesség és a megértés sokat segítenek.
Ha elég bölcs vagy ahhoz, hogy megértsd önmagad fájdalmát, szenvedését, és hogy magadnak támasz és vigasz is tudj lenni a nehéz időkben, hogy szeresd magad, mondván magadnak: "Jogos így érezni, autentikus emberi érzelem, amit érzel. Megértem teljesen, miért érzel így. Szeretlek és tisztellek, amiért őszinte vagy magadhoz. " Ez már eleve sokat segít.
És aztán, amikor minden nagyon rossznak tűnik, akkor csakis a szeretet segít. És a szeretet mindig segít. Mindig megoldás. Mindig megmutatja, mi jó. Mindig megmutatja mit kell tenni, merre indulj.
...Micsoda ez az egy kis dolog ahhoz a szeretethez képest, ami bennem van? Semmiség.
És akár meg is halok azért, hogy kiállhassak az elveim mellett, amennyiben azok jók és sziklaszilárdak.
És mindig a jó győz. (Saját elveidet illetően is. Egy rossz elv előbb-utóbb megdől. És te fogod belátni, hogy rossz elv.) Egyszerűen természetéből adódóan a rossz gyengébb. A rossznak van hibája. A rossz szerkezetileg lukas valahol, mindig, mindenképpen. Valhol hibádzik és tarthatatlan. Erős lehet, de önmagába roskad - nem bírja saját magát. Tekintet nélkül van mindenre, kemény, akaratos, makacs. Ezért törékeny.
A bátorság mellé az univerzum rendezőelve is odaáll.
A jó pedig mindig győz. Előbb vagy utóbb. A jó szelíd erő, hajlékony. Hiányzik belőle minden erőszak. Ezért tűnik gyengének. És ezért olyan erős.
Ezért mindig lehet tudni, mit kell tenni, vagyis mit jó tenni (gondolni, választani).
∗∗∗
Lassan-lassan, évről-évre egyre nagyobb arányban legyőzöm a sötét oldalam, és hagyom, hogy a jó győzzön bennem.
Lassan, nagyon lassan sikerül magamban a Világosság Farkasát többet etetnem, mint a Sötétségét.
Hihetetlenül sok mini csatát kell megvívni. Vannak kisebb és nagyobb horderejűek. Vannak olyan kicsik, hogy szinte észre sem venni őket - ezek a legveszélyesebbek. Ezek csapolják meg a világos energiát, és ezek húznak le szép lassan. Túl kicsik, nem is figyel rájuk az ember, és a kényelmesebbik utat választja, a megszokást, vagy a nemtörődömséget. Csakhogy ezek ütnek vissza leginkább. Merthogy az ember észre sem veszi, és máris lecsökkent az energia szintje, és csodálkozik, hogy miért. Csak azt érzi, hogy valami nem jó, és egyre inkább nemjó. De nem tudja mi az.
Hát ez: a kis harcok, amiket elfelejtek megvívni.
A tudatosság pedig éppen ez: résen lenni minden pillanatban.
Hát nem egyszerű...
Egyszer úgyis dzsedi mester leszek.
(Apróbetűs rész, ami persze mindig a legérdekesebb. Nem hiszem, hogy bárki is észrevette vagy jelentősséget tulajdonított volna neki, de amióta sokat dolgoztam együtt - napi 10 órát - S.kisasszonnyal, azóta szinte egyáltalán nem veszekedtek B.Úrral. Most, hogy beteg voltam, és S.Kisasszony újra egyedül maradt a gondolataival - megint veszekszenek. Hát ilyen hatással vagyok az emberekre. Nem tulajdonítok én sem különösebb jelentősséget a dolognak, csak egy megfigyelés, amit jó megjegyezni magamról... Hiszünk-nem hiszünk a varázslatos egymásra hatásban... Köszönöm a lehetőséget...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése