Ánázö of zö szém

From dö szití of London.


Ez történik.
Valami-valami. Talán-talán.

És csak feljebb van, egyre feljebb és feljebb, jobban és jobban...



A történet? Hmm. Minden nagyon sűrű, és nehéz áthatolni a dolgokon - de épp ezért jó edzés... És sokmindenben nehéz fókuszáltnak maradni... Néha majdnemhogy ugyanazokban a dolgokban, mint régen... De valahogy London akkora, és olyan súlyos és olyan robosztus és sűrű, hogy valahogy sokkal inkább (mint Budapest vagy Dánia) rákényszeríti az embert, hogy igenis maradjon fókuszált... Itt nem lehet viccelni. Nincs lötyögés. Itt mész előre, vagy meghalsz.
Na most, nekem ez nem menne, ha nem lennének a barátaim itt, akik annyi mindenben támogatnak és segítenek... Új, kevésbé új és egész régi ismerősök..., ...nem menne, ha nem lenne egy bizonyos illető, aki egy őrangyal már megint, vagy még mindig - nem tudom... olyan sok segítséget kapok itt, hogy nem is értem ezt, miért, vagy hogyan... ...mivel érdemeltem meg? Annyira borzasztóan kontrasztos a valóság mostanában...

A fotó szessönöket meg imádom... Ezért kell ezt csinálnom, mert egyszerűen annyira jó az, amikor pár ember - többnyire érdekes, intelligens, művészemberek összejönnek és kreatívan töltik az idejüket. Ma volt ez a fotózás, amiről a kép-ízelítő van, és például megismertem ma két nőszemélyt, és rettenet-jól éreztük magunkat így hárman... Mindketten csodálatos-csodálatos lények, imádtam velük dolgozni.
Lain, a kínai angol lány, akinek a kezén kesztyű-szerűen és még a nyakán is tetkó van, meg 2-3 centis fültágítók a fülében és pirszingek mindenféle jó helyeken - tetoválóművész amúgy, régebben sminkes volt...- ő sminkelt ma, és Andi fotózott, a rózsaszín hajú lány, aki egy neves TV-nél dolgozik, tökjófej, tök jó ember, és hobbiból ilyen és még hú-de-milyen képeket csinál. És ez még csak a kezdet!
Mindenki tette a dolgát és közben jól éreztük magunkat. Közben is élvezet volt, pláne a végeredmény...

Szóval csak nézem ezeket a képeket (meg a többi mait), és csak ámulok, hogy a Hajóskapitányom mégiscsak egyszerűen zseniális, hogy ilyesmiket hoz össze az életembe... Ilyen embereket, ilyen napokat, ilyen helyeket, ilyen kommunikációkat, ilyen képeket...

Annyira hálás vagyok a Sorsnak, vagy a Tudatalattimnak, és főleg egy bizonyos embernek, aki nélkül lehet, hogy megfulladtam volna a magányban itt, aki nélkül lehet, hogy magam alá temetődtem volna...
Az első napokban minden idegen volt, rémületesen hideg és nehéz, kicsi voltam, magányos, és nem hittem, hogy meg tudok állni ebben a... sűrűségben, amivel London rendelkezik, forog, örvénylik, és tarol...
Még most sem hiszem igazán, de megtörténni látszik... Nagyrészt máshogy, mint képzeltem, főleg, mert elképzelni se mertem...

Ennyit mára.

Köszönöm, hogy megoszthattam, mélyen tisztelt Olvasóm.

Viszlát.
Szeretlek.
Nagyon szeretlek.