Itt rohan az élet.
Régóta nem jelentkeztem, mert hajtottam hogy melót találjak. Végül most fagyi-árus (vicces, hogy rímel a gyufaárusra) lány vagyok a Sohoban és néha ilyenek jönnek be az Amorinoba, mint a Charlize Theron a faterjával meg a muterjával, meg szerintem a múltkor a Bat For Lashes énekesnője jött be, bár erre nem mernék emgesküdni, de szerintem ő volt. Tegnap munkából hazafelé bringázás közben megdorgált egy lovas rendőr bácsi, akit leelőztem, majd átmentem előtte a piros lámpán, a zebrán mármint, egyszerűen mert nem vettem észre, hogy a lámpa piros, arra koncentráltam, hogy a kereszteződés átellenes oldalára kell valahogy keverednem, és azt se fogtam fel, hogy az egy lovas rendőr volt, aki mellett elhajtottam. "Jé, egy ló! Tökjó."- gondoltam, és elhajtottam mellette. Erre utánam vágtatott, és elkezdett hangosan magyarázni, amiből semmit nem értettem, mert a fülemben volt az i-pod, úgyhogy kivettem, és megkértem, mondja már el mégegyszer. Erre persze még mérgesebb lett, de az egésznek az lett a vége, hogy ejnye-bejnye, legközelebb állj meg ha piros lámpát látsz. (Hö-hö, jó majd a bordélyoknál a Sohoban fogok ácsingózni.)
Most hajtok, hogy szállást találjak. Olcsó jó albérletet találni elég nehéz ügy. Nagyonnagyon sok lehúzó van. Méghozzá félelmetesek. Nagyon kell vigyázni velük. Eddig barátoknál lakom itt-ott, egy-két heteket, de lassan alhasználom az összes szívességet, és az első fizetésem még odébb van. Szorul a hurok.
Közben van még két fél melóm (azért felek, mert még nem biztosak, csak elvileg felvettek - mindkettő szintén a Sohoban, az egyik a legmelegebb környéken a Beetroot, egy vega KVzó, a másik egy Hawaii szendvices, ahol az egyik tulaj magyar.) Plusz ügynökséget keresek és castingokra vadászom. (Amúgy megvolt az első a héten, az egyik nagy haj brandnek leszek modellje, ha minden jól megy...) Mert hogy az a fő csapásirány, de London rohadt rága város, szóvla leőbb el kell tudni tartani magam, az idő meg csak megy, száguld, mnt egy gyorsvonat, itt különösen, és olyan érzés, mintha semmire nem lenne időm, rohannak a napok, és mindig meglepve veszem észre, hogy megint eltelt egy hét, és még midnig nem jutottam közelebb az álmaimhoz, a létra legaláján próbálkozom feljebb tenni a lábaimat, de mintha az óceán össze nyomása a vállamon lenne. Kicsi vagyok, egy perszem, senkit nem érdekel, hogy élek-e vagy halok. Az egyik legnagyobb tanulsága Londonnak, hogy csak magára számíthat az ember. És egyedül vagyok, mint a kisujjam, hiába a barátok (nincs sok), akkor is nagyon magányosnak érzem itt magam. Mindenki rohan, senkinek semmire nincs ideje. Ha nem pörög az ember ezerrel, akkor vége. Viszont a jó dolog, ha pörögsz a dolgon, amit akarsz, akkor viszont előbb utóbb tutira bejön, mert ezek az emberek, meg az egész midnen itt olyan, hogy ha látjék, hogy nagyon akarod, akkor megadják az utat.
Olyan nehéz itt amúgy minden, hogy napont megfordul a fejemben, hogy föladom. De hová mennék? Az egész világon nincs egyetlen-egy hely sem, ahová magamat ne vinném magammal...
És most úgy tűnik, nincs szeretet a szívemben, és azt mindenhová magammal viszem. Nincs szeretet magam számára és ezért mások számára sincs. Olyan dolgok történtek itt velem az elmúlt egy hónapban, amik azt mondták: "Nincs szeretet a szívedben, ez a te legnagyobb bajod". Mert azt mondják, a szeretet midnenhol ott van, mindenhol megtalálhatod - mert midnig benned van. Igen, de a szinglik, melegek, furcsák és magányosok fővárosában nehéz megtalálni.
Ezt gondoltam ma:
Belepusztulok a magányba ebben a városban. Ma is csomót bőgtem.
Fáj a hátam, mert kényelmetlen a kanapé, és hosszában el se férek rajta, nemtom kinyújtani a lábam. De ez semmi. A magány fáj, hogy egyedül vagyok, mint egy porszem az univerzumban. És a kilátástalanság fáj. Az örömtelenség fáj. Az fáj, hogy hiába képzelem el, hogy van egy hely valahol, egy szoba, ami rám vár, ami az otthonom lesz - de mit ér egy otthon, ha egyedül van az ember? Mit ér egy otthon, ha dolgozom, és hazamegyek egy üres szobába? Mit ér a munka, ha csak arra jó, hogy ne haljak éhen? Mit ér a munka, amit élvezek és kiteljesít, ha egyedül kell végigcsinálnom az egészet és ugyanúyg egy üres szobába megyek majd haza? Mit ér az, hogy Londonban vagyok és próbálom kergetni az álmaimat, ha keserves az egész, mert nincs egy szív sem, ahol otthon lehetnék. (Akikről azt hittem, barátaim és számíthatok rájuk, mindig most épp nem érnek rá. Kivéve A.-t, akit alig ismerek, és B.-t, akit viszont sose akartam barátnak?)
És mit ér az egész élet, ha egyedül kell csinálni? Márpedig ebben a vársoban azt tanulom, hogy az ember leginkább csak magára számíthat...
Persze, megcsinálom egyedül, mi mást tudok tenni?
Még jó, hogy van mit ennem, és van fedél a fejem fölött - de azért nem egy leányálom.
B. muterja állítólag jobb véleménnyel van rólam, mint B. tesója feleségéről. Merthogy milyen jól tolom, sok helyen voltam már a vlágban és bátor vagyok és a jég hátán is megélek... (Pffffhh, na és akkor mi van??? Mégse megyek vele semmire...) Hát, mikor ezt megtudtam, gondoltam, hogy ez fantasztikus, akkor legalább B.-nek van egy nő barátja, akit az anyja jobban bír, mint a tesója feleségét.
Hogy kicsoda B.? Nem tudom. Őszintén. Valaki, aki belezuhant az életembe, és ő kereste magának a bajt, ő jött, én nem hívtam, aztán minden nagyon jó volt, és aztán miden nagyon rossz lett. Néha olyan, mint egy őrangyal, néha pedig, mint egy gonosz földönkívüli. A viselkedése feltételesen kondícionál: részint nagyon törődő, segítőkész, nagylelkű, ugyanakkor elutasító, és kegyetlen... Igazi skorpió, aki kegyetlenül tud marni... Sokat szenvedek miatta...
Kedves amerikai-angol barátnőm mondata visszhangzik a fülemben, ha B-re és erre az egészre gondolok:
Good love does not destroy you.
De mi van, ha a rossz típusú szeretet nem benne van, hanem bennem, és ez rombol? Vagy talána kettő együtt....
Köszönöm, hogy megoszthattam.
Viszlát.
Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése