Day 150-152. Mennyire kerülhetek közel?

Tárgy: MENNYIRE KERÜLHETEK KÖZEL

Affirmáció június 10-ére, keddre

Közel kerülök az emberekhez az életemben... Kimondom, amit érzek, kimondom az igazságomat, és tudatosítom, hogy senkinek sem áll hatalmában elutasítani engem, kivéve önmagamat. Nem engedem, hogy a félelmem akadályokat hozzon létre köztem és mások között.

AZ EGYIK legégetőbb szükségletünk, hogy közel érezzük magunkat másokhoz.
Ugyanakkor ez az egyik legnagyobb félelmünk is.
Mert ha meghitt viszonyba kerülünk másokkal, sebezhetőbbekké válunk, mert megengedjük nekik, hogy belelássanak a szívünkbe, a lelkünkbe.
És így az elutasítás, elhagyatás és az ítélet vagy megítéltetés veszélye megnő - és így a félelmeink is ezektől a dolgoktól.
De... ha visszatartjuk magunkat, és nem mondjuk ki az igazságunkat, és nem a szívünkből élünk, amikor más emberekkel együtt vagyunk, akkor nem vagyunk más, mint egy lélek, aki fél élni és fél meghalni is.
Ha felépítjük azokat a falakat, azokat az akadályokat, létrehozzuk azokat a blokkokat, akkor megtagadjuk magunktól a szeretetteli kapcsolatok megtapasztalását és nagyra értékelését, és azt, hogy valóban meghallgassanak és megértsenek minket.
Félelmünk oly sokszor megakadályoz másokat abban, hogy meglássák, valójában kik is vagyunk.
Félelmünk oly sokszor megakadályoz másokat abban, hogy meghallják a mi igazságunkat, amint szívünk legmélyéből előtör.
Félelmünk oly sokszor megakadályoz másokat abban, hogy közel kerüljenek hozzánk...így aztán úgy érezzük, félreértenek minket.
Oly gyakran okoznak a mintáink önbeteljesítő jóslatokat az életélményünkben.
Ha hozzászoktunk ahhoz, hogy elutasítanak minket, hogy elhagynak minket, akkor oly könnyen teremtünk olyan szituációkat az életünkben, amikor tényleg ez történik...
Ha ahhoz szoktunk hozzá, hogy elhagynak minket, akkor olyanok társaságát fogjuk keresni, akik tényleg elsétálnak a naplementében, mert ezt várjuk el az élettől.
Ha igazán, de igazán szeretjük magunkat, akkor észrevesszük, hogy a szeretet a sorsunk! És senki sem képes elutasítani minket, csakis mi magunk.
Más szavakkal: senki sem képes elvenni tőlünk azt a szeretetet, amit mások iránt érzünk.
Oké, az igaz, hogy a szükségleteink esetenként nem találkoznak egy bizonyos emberéivel.
De ennek tényleg semmi köze hozzánk... ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szerethetőek, vagy valamit elrontottunk.
Ez csupán azt jelenti, hogy annak a bizonyos személynek problémába ütközik viszonozni azt, amit mi készek vagyunk adni neki.
Nem lehet, hogy az ő mintái, korlátai, és félelmei azok, amiket ő ajánl cserébe azért, amit mi ajánlunk neki? Vagy csak egyszerűen képtelenek viszonozni azt, amit mi adunk nekik...bármilyen okuk is legyen erre.
Nem tudunk másokat kontrollálni. Elég bajunk van önmagunk kontrollálásával is.
Talán az ő helyükbe kéne lépnünk, ha tudunk. Az ő szemükkel látni, az ő fülükkel hallani...és észrevennünk, hogy az a hely, ahol ők épp most vannak, az a diszfunkció helye.
Ha éppen diszfunkciónális helyen vannak, nem csoda, hogy diszfunkcionálisan viselkednek velünk.
És talán mi nem viselkedtünk így soha? És nem pont ugyanígy viselkednénk mi magunk is, ha az ő körülményeikkel és élet-élményükkel lenne dolgunk?
A legfontosabb, hogy mások életének drámája nem érinti a mi életünket, és a szeretetünket.
Talán képesek vagyunk másokat megváltoztatni a szeretetünkkel. Talán nem.
De a valódi változás bennünk történik. Egy önmagát kifejező lélekké válunk, semmint hogy egy önkifejezetlen lélek maradjunk.
Ha nem tudjuk kifejezni magunkat, akkor magányosnak, kapcsolódás-nélkülinek, szeparáltnak érezzük magunkat, elhagyottnak és visszautasítottnak.
Nézzünk csak rá az emberekre az életünkben...még idegenekre is.
Ahogy gyönyörködünk bennük, fogadjuk el, hogy ugyanolyan félelmeik vannak...ugyanolyan érzelmei...ugyanazokon a tapasztalatokon mentek keresztül...fájt nekik is...szenvedtek veszteséget...elhagyták őket...voltak boldogok...szükségük van arra, hogy szeretve legyenek...szeretnék, ha tisztelnék őket...szükségük van ölelésre...szeretnék érezni, hogy nagyra értékelik őket...
Várjunk csak egy pillanatot...
Pontosan olyanok, mint én magam!
Igen, tényleg olyanok, mint én...igen, vannak érzéseik.
Vannak érzelmeik.
Ők is szeretetet és békét akarnak az életükben...még ha különbözőképpen látjuk is ezt néha.
Ha pedig ennyire olyanok, mint én, akkor tényleg képes vagyok szeretni őket. Tényleg látom a közös földet, az egységet, az összetartozást...tényleg?
Nos, igen. Ha tényleg-tényleg szeretem magam - és akkor, egyébként is, lehetetlen nem szeretni mindenki mást... mert ők mindannyian saját aspektusaim.

Szóval, kedves, gyönyörűséges barátom...open your heart...nyisd ki a szíved...itt vagyok számodra...

Szeretlek.

X.